„A szenvedés csak egy lehetőség a sok közül” – állítja Katie. Valahányszor valami gyötör minket – enyhe kellemetlenség, heves bánat, tomboló harag vagy kétségbeesés -, biztosak lehetünk benne, hogy reakciónkat egy bizonyos gondolat okozza, akár tudunk róla, akár nem. Kínlódásunkból kiutat jelent, ha megvizsgáljuk az azt kiváltó gondolatot. Bárki megteheti ezt, ha papírt és ceruzát vesz elő. A Munka négy kérdése és a megfordítások felfedik gondolkozásunk megalapozatlanságát. E folyamat révén, melyet Katie Önvizsgálatnak nevez, rájövünk, hogy valamennyi készen kapott meggyőződésünk és előítéletünk eltorzítja a valóságot. Ha gondolatainknak hiszünk a dolgok tényleges állása helyett, érzelmi vesszőfutásba kezdünk. Ezt nevezhetjük szenvedésnek. A szenvedés természetes védelmi reakció, amely arra figyelmeztet, hogy a kívánatosnál jobban leragadtunk egy-egy gondolatnál. Ha nem vagyunk elég figyelmesek, hajlamosak lehetünk az élet elkerülhetetlen velejárójának tekinteni a szenvedést, holott nem az.
Katie gyakran megemlíti, hogy a Munka megértésének egyetlen módja, ha megtapasztaljuk azt. Ez a fajta önvizsgálat tökéletesen egybevág a legfrissebb kutatásokkal. Az idegrendszer szakértői mára felismerték, hogy az agy egy területe, az ún. „tolmács” felel az én-tudatot meghatározó belső monológért. Két kiváló tudós a közelmúltban írta le a tolmács csalafinta, megbízhatatlan „meséit”. Egyikük, Antonio Damasio ezt mondja: „A legfontosabb felfedezés talán a következő: az ember bal agyféltekéje hajlamos olyan elbeszéléseket gyártani, amelyek nem szükségszerűen vágnak egybe a valósággal.” Michael Gazzaniga pedig így ír erről: „A bal agyfélteke olyan történetet sző, amellyel meggyőzheti önmagát és a kívülállókat, hogy tökéletesen ura a helyzetnek… Miként szolgálja az alkalmazkodást a bal agyfélteke ilyenfajta kuruzslása? A tolmács valójában egységes történetté ötvözi mindazt, ami megesik velünk. Ehhez meg kell tanulnunk hazudni önmagunknak.” Az igazolt kísérleteken alapuló fenti megfigyelések arra utalnak, hogy hajlamosak vagyunk hinni saját „sajtóközleményeinknek”. Egyfolytában saját gondolataink csapdájába esünk, és ezért kerülünk fájdalmas érzelmi állapotokba. A Katie által kidolgozott önvizsgálati módszer az elme kevésbé ismert képességére támaszkodik, jelesül, hogy képes kiutat találni az önmagának felállított csapdákból.
A Munka elvégzése után sokan azonnali megkönnyebbülésről számolnak be. Megszabadulnak azoktól a gondolatoktól, amelyek addig pokollá tették az életüket. Ugyanakkor ez a pillanatnyi élmény még nem minden. A Munka folyamatos, és egyre mélyülő önvizsgálatot követel meg, az egyszeri „kezelés” tehát kevés. „Több ez közönséges módszernél – mondja Katie - , amennyiben lényünk legmélyét kelti életre.”
Minél inkább elmélyülnek majd a Munkában, annál átütőbben érzékelik a hatását. Akiknek vérükké vált az önvizsgálat, azt vallják, hogy már nem is ők végzik el a Munkát, hanem az dolgozik rajtuk. Arról is beszámolnak, hogy az elméjük már minden tudatos elhatározás nélkül felfigyel a gyötrő gondolatokra, s haladéktalanul hatálytalanítja őket. Megszűnik a belső perlekedés a valósággal, s nem marad helyette más, csak a szeretet – önmagunk, mások és minden iránt, amit csak az élet elénk hoz. A szeretet mostantól olyan könnyűvé és természetessé válik, mint a lélegzés.
(Ezt az ismertetőt Katie A Négy kérdés című könyvének bevezetőjéből szerkesztettem össze, amit szeretettel ajánlok figyelmedbe, az Édesvíz kiadványa.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése