A Testem Nem Biztonságos – Igaz Ez?

„A test test, az elme pedig elme. A testnek nincs hatalma, hogy elvegye tőled a békédet. Én részemről inkább a boldogságot választom, és a testre ráhagyom, hogy tegyen, amit épp tesz.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

A leveled felbátorított, meg a kétségbeesés érzés lengedezése is arra sarkall, hogy írjak neked magammal kapcsolatban, mert már egy hónap telt el az ÖnMunka hétvége óta, és hát lenne mit feltárnom azóta. Szóval az erős félelmem, ami az emberek közelében olyan mértékűre fokozódik, hogy most is, míg beszélek róla, görcs van a torkom környékén, szóval ez a félelem kezdi megmutatni magát, és én már nem vagyok annyira védtelen vele szemben. Most nem megyek bele, hogy régen sem voltam védtelen, csak azt hittem stb., a lényeg, hogy már elindult az összes történet, ami az identitásomat adta/adja egy olyan irányba, hogy úgy érzem nincs visszaút. Már nem tudok ragaszkodni a korábbi dolgokhoz olyan mértékben semmiképp, hogy ne változzon meg minden bennem, és körülöttem, ami elég szokatlan, és most úgy érzem, nehéz is, de valójában most hogy írom, belegondolok, hogy még nehezebb cipelni és kétségbeesve ismételgetni a dolgokat, azt megélve, hogy nem változik semmi. Eddigi életemben nem írtam sokat, nahát, így tudom csűrni-csavarni a szavakat? Ez új megint. :-)

Rájöttem a legfontosabbra, hogy a szenvedésemet nem az emberek okozzák, és ma meg is láttam, hanem saját magam. Kettősség van bennem: egyrészt örülök ennek, másrészt ijesztő látni, mit művelek saját magammal (?). Arra is ráismertem, hogy sokszor megerőszakoltam magam, miszerint nekem ki kell bírni mindent. Így benne maradtam olyan helyzetekben, amelyeknél sem jobban sem rosszabbul nem voltam, csak leragadtam és testileg annyira kimerültem, hogy csak vonszolni tudtam magam. Ez most is megvan, csak kisebb mértékben. Ma viszont eljöttem egy szociális helyzetből, mert már elég volt és nagyon halvány bűntudatot érzek. 

Az egésszel összefüggenek, a testtel kapcsolatos hiedelmeim, miszerint a testből ki kell lépni, mert nem biztonságos és csak szenvedést okoz, és nem működik megfelelően.

Most felmerült egy kérdés bennem, hogy mi van, ha a gondolatot nem tudom elcsípni, csak állandóan érzem a testemben a feszültséget; akaratlan izomfeszülés, légszomj, görcsök, izzadás, stb. Még ha egyedül vagyok is, hisz sosem vagyunk egyedül, a gondolatok itt vannak.

Kíváncsi vagyok, mi merül fel benned, ha elolvasod, amit írtam. A csoportban is szeretnék munkázni hétfőn, ha van egy kis idő rá, egyedül nehéz, egy szintig eljutok, aztán nem megy. Bár ezt meg is vizsgálhatnám…

Most jobb lett, köszönöm, hogy leírhatom neked.

Puszi, Zs.

Drága Zs!

Nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem elbizonytalanodásodat, vagy bármilyen nevet adjunk is neki. A fő vonulat, amit látok, hogy jó erősen elindultál, és szeretnéd, hogy már nem legyenek ott a régi minták, hanem inkább gyorsan teljesen jól és szabadon legyél. Nagyon jól látod a dolgaidat, pillanatok alatt kérdőjelezed már meg automatikusan a felbukkanó félelmeket. Viszont ez egy folyamat, és nem tud egy hónap alatt felszívódni az, amit Te a még oly rövidke életed alatt begyűjtöttél.

Vagyis, kérlek, légy türelmes magadhoz. Amíg még van a görcs, van a görcs. Nyugtázd, hogy itt van, üdvözöld barátként, és alig várd már, hogy érkezzen, hisz a legjobb segítőd, hírnököd. Engedd meg neki, hogy legyen, engedd meg magadnak, hogy benne legyél, engedd meg, hogy megéld, és közben mindig tedd fel a kérdést: valójában van most bármilyen bajom is? Ha pedig épp elmenekülni kell, akkor menekülj el. Amikor majd már nem kell, akkor nem fogsz. Addig valószínűleg minden fázisában át fogod ezt élni, és egyre nagyobb tudatos rálátással, és nyugalommal leszel benne ezekben a helyzetekben, amíg már majd nem is érted, hogy mitől is féltél azelőtt.

Amikor az érzés pl. otthon felmerül, mint amiről írtál, akkor csináld meg a Mihez kezdjek a rossz érzésekkel 2.-ben található gyakorlatokat, a blogon találod, és az első részt is alaposan olvasd el. http://onmunka.blogspot.com/2011/03/mihez-kezdjek-rossz-erzesekkel-2.html

Utána még ezt is ajánlom: http://onmunka.blogspot.com/2011/03/milyen-hangja-van-szorongasnak.html

Aztán a következőket érdemes megvizsgálnod a levélkédből:

A testem nem biztonságos.

Ki kell lépnem a testemből.

A testem nem működik megfelelően.

Mindegyiket fordítsd meg a gondolataidra is! Sok spirituális kereső pont azért vonzódik a spiritualitáshoz, mert olyan álmokat kerget, hogy ha pl. megvilágosodik, akkor majd megszabadulhat a testéből, ahol alapvetően nem érzi jól magát. Vagyis menekül a spiritualitás nevében, és testen kívüli élményekre vágyik, meg arra, hogy nehogy vissza kelljen születni ebbe a szenvedéses testbe és világba. Mély önvizsgálatra érdemes történetek sora ez. Amíg nem szeretek a testemben lenni, addig bőven van még Munkám.

„A testem nem biztonságos.” – Ezt nézzük meg részletesen.

1. Igaz az, hogy a testem nem biztonságos? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy a testem nem biztonságos? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy a testem nem biztonságos?

- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?

- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?

- Hogyan viszonyulok ilyenkor a testemhez? Miket gondolok róla? Hogyan büntetem???

- Hogyan bánok másokkal ilyenkor? Magam alá vagy fölé helyezem őket gondolatban?

- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?

- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot? Mennyire tudom élvezni az életet, amikor elhiszem a gondolatot?

- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?

- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nem biztonságos a testem? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?

- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

- Mikor, hány éves koromban jutott először eszembe, hogy a testem nem biztonságos?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy a testem nem biztonságos? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „A testem nem biztonságos.”

+ A testem biztonságos.

Keress három konkrét példát, vagy akár jó sokat, hogyan is igaz az, hogy a tested biztonságos. Mi mindenben nyújt tökéletes biztonságot? Mi mindent tudsz tökéletesen biztonságosan elvégezni „vele”?

+ A testemmel kapcsolatos gondolataim nem biztonságosak.

Gyűjtsd össze az összes testeddel kapcsolatos „nem biztonságos” hiedelmedet, és szép sorban Munkázd meg őket. A test csak test. Mindig előbb van az elme. Ha az elmédből kitisztítod a testeddel kapcsolatos gondolatokat, a test örömmel végzi a dolgát, Te pedig örömmel leszel benne. :)

További megvizsgálandó "nyersanyag" a leveledből:

El kéne csípnem a gondolatot.

Nem kéne feszültnek lennem.

Nem kéne a testi tüneteket éreznem.

Nekem mindent ki kell bírnom.

Nem jöhetek el egy stresszes helyzetből.

Most így ezek jöttek, remélem, segítségedre tudtam lenni. Hétfőn folytatjuk, illetve, ha addig is bármi van, írjál.

Nagyon puszillak, Andi

„Az érzés olyan, mint a felbukkanó gondolat partnere. Olyanok ők, mint a bal és a jobb. Ha van elhitt gondolatod, vele egy időben ott van az érzés is. Ha az érzés kényelmetlen, tekints úgy rá, mint egy nagyon könyörületes ébresztőórára, ami azt csilingeli, „Éppen álmodsz, Édesem.” Ilyenkor ideje önvizsgálatot tartani, ennyi. De ha nem tiszteled az ébresztőórádat, akkor a külvilágban próbálod megváltoztatni vagy manipulálni az érzésedet. Általában először az érzésre tudatosulunk, ezért is nevezem ébresztőnek, ami a tudomásodra hozza, hogy olyan gondolathoz tapadtál hozzá, melyet ideje megkérdőjelezni.” (Byron Katie)

A Megvilágosodás Csábító Ígérete

„A megvilágosodás ennyi: elhitted és már nem hiszed el.”

„Nem tudod nem elhinni a gondolataidat, amíg meg nem kérdőjelezed őket.”  

(Byron Katie)

Ki akar „benned” megvilágosodni? És miért akar megvilágosodni? És tudja egyáltalán, mi is az a megvilágosodás?

Jó nagy divat lett ez a megvilágosodásosdi, és nagyon csábító az élet küzdelmeibe belefáradt embereknek az az ígéret, hogy majd, ha „megvilágosodnak”, akkor minden problémájuk egy csapásra szertefoszlik, és csak lebegnek súlytalanul az akárhányadik mennyországban. Én is bekaptam néhány évvel ezelőtt ezt a megvilágosodás-vírust, jól „belebetegedtem”, aztán szép lassan kigyógyultam belőle. Két dolog motivált igazán akkoriban:

1. Megszabadulni a szenvedéseimtől. Kitörni ebből a hétköznapi, nyomorult állapotból, és nem érezni többé az érzelmi fájdalmat. Ja, és persze soha többé le nem születni erre az iszonyú Föld nevű helyre, ahol ennyire fáj az élet. Milyen szórakoztató történet! :)

2. Egó-pajti parancsára teljesíteni a mélyen magamba kondicionált mintát: jobbnak, különlegesebbnek lenni, mint mások, hogy végre elégedett lehessek magammal. De kivel is?

Arra kérlek, hogy nézz őszintén magadba, és tedd fel a következő kérdéseket, amennyiben érintenek: Miért vágyom a megvilágosodásra? Mit remélek kapni tőle? Mi az a jelenlegi életemben, amit a megvilágosodás által próbálok „megoldani”? Milyennek képzelem „azt” az állapotot? Honnan fogom tudni, hogy „ott” vagyok?

Érdemes megvizsgálni, ha azt a hiedelmet tetted magadévá, hogy „Az élet értelme a megvilágosodás.” Ajánlom alávetni a Négy kérdésnek és a Megfordításoknak. Vagy csak ilyen egyszerűen: „Meg kell világosodnom.” És igen tanulságos az „alvilági” hiedelmeket is felfedezni ezzel kapcsolatban. Írd le magadnak a következő mondatot, majd szép csendben gyűjtögesd össze, mi minden jön fel: „Ha nem világosodom meg, az azt jelenti, hogy…” Amit pedig itt találsz, azt egyenként ereszd át a Munkán.

Elárulok egy titkot: amennyiben megtaláltad magadat ezekben a mondatokban, akkor Te a megvilágosodásra vetíted a mélyen fekvő hiedelmeidet. Valaki a testedzésre vetíti, más a tanulásra, megint más a tökéletes párkapcsolat elérésére, vagy épp a gazdagság, jólét megteremtésére. És még sorolhatnánk a végtelenségig. Illetve sok esetben ez a keresés a függőség egy újabb válfaja; a spirituális keresők egy része függővé vált a kereséstől, ebbe a tudatmódosulásba menekül a hétköznapi élet elviselhetetlensége elől.

Ha ráébredsz arra, miért is csinálod, és azt is gondolod, hogy elég volt, akkor szép lassan abbahagyhatod. Ehhez csupán a kondicionált programjaidat, mintáidat, hiedelmeidet, a számodra ténynek tűnő dolgokat érdemes megkérdőjelezned. A Munka Négy kérdése pont erre való. Ha úgy gondolod, itt az ideje, vágj bele. Vagy folytasd, ha már elkezdted.

Kigyűjtöttem néhány megvilágosodás témájú részletet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Szeretettel ajánlom őket alapos befogadásra.

„Sokan úgy hiszik, hogy ha szabadok akarnak lenni, akkor meg kell világosodniuk, azt azonban senki nem tudja, hogy mi a megvilágosodás. Persze leírják a szent szövegekben, és igen, ez a guru, meg az a láma azt mondja, hogy ő már elérte, de mindez csupán egy koncepció, elképzelés; egy múltbeli történet. Az igazság az, hogy nem létezik olyasmi, hogy megvilágosodás. Senki sincs állandó jelleggel megvilágosodva; ez egy jövőbeli történet lenne. Csak a pillanatban való megvilágosodás létezik. Előfordul veled, hogy elhiszel egy stresszes gondolatot? Hát, ilyenkor össze vagy zavarodva. És aztán ráébredsz, hogy az a gondolat nem is igaz? Akkor pedig épp megvilágosodtál rá. Ez ennyire egyszerű. Aztán pedig jön a következő gondolat, és vagy megvilágosodott vagy vele kapcsolatban, vagy nem.

            Én azt találtam, hogy nincsenek új stresszes gondolatok, mindet „újrahasznosítjuk”. Az emberek próbálják „elengedni” a gondolataikat. Ez ahhoz hasonlít, mintha azt mondanád a gyerekednek, hogy eleged volt belőle, majd kirugdosnád az utcára. Régebben kijárkáltam a sivatagba, hogy elszökjek a világ elől, miközben az egész világot vittem magammal a fejemben – az összes koncepciót, ami valaha felmerült. „Visszacsináltam”, érvénytelenítettem azokat a gondolatokat, melyek minden emberi lény elméjében rohangálnak. A gondolatok semmivel nem egyéniebbek mondjuk a TV műsornál, amit mindannyiunk néz. Azt tapasztaltam, hogy a világ minden táján, minden nyelvben és kultúrában, az emberek ugyanazok miatt a stresszes gondolatok miatt szenvednek: „Nem szeret az anyám.” „Nem vagyok elég jó.” „Kövér vagyok.” „Több pénzre van szükségem.” „A férjemnek megértőbbnek kellene lennie.” „A feleségemnek nem kellett volna elhagynia.” „Meg kell menteni a világot.” Természetesen sosem kérném azt az emberektől, hogy ne higgyék el, amit éppen hisznek. Ez nemcsak udvariatlan lenne; ez egyszerűen képtelenség azon emberek számára, akik elhiszik, amit hisznek. Nem tudjuk nem elhinni a gondolatainkat, amíg meg nem kérdőjelezzük őket. Ez így működik.

             Az emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy megvilágosodott vagyok-e, én pedig erre ezt válaszolom: „Semmit nem tudok erről az egészről. Én mindössze egy olyan ember vagyok, aki ismeri a különbséget aközött, ami fáj, és ami nem.” Olyasvalaki vagyok, aki csak azt akarja, ami éppen van. És kiderült, hogy a szabadságomat az jelenti, ha minden felmerülő koncepciómat barátként üdvözlöm.

Hogyan reagálunk egy olyan világra, melyet láthatólag nem lehet kontrollálni? A világ pontosan azért látszik ilyennek, mert nem is lehet irányítani – a nap felkel, akár akarjuk, akár nem, a kenyérpirító elromlik, vagy valaki bevág eléd munkába menet. Soha nem is volt felette irányításunk. Csak az irányítás illúzióját éljük meg olyankor, amikor a dolgok úgy mennek, ahogy szerintünk menniük kellene. És amikor meg nem úgy mennek, akkor azt hisszük, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás, és vágyakozni kezdünk valamilyen mindezeken túl lévő megvilágosodott állapotra, ahol, elképzelésünk szerint, majd megint mi leszünk az urak. Pedig valójában mindössze csak békére vágyunk. Azt gondoljuk, hogy ha mi irányítunk vagy „megvilágosodunk” (amiről senki sem tudja pontosan, hogy micsoda), akkor meg fogjuk találni a békénket.

A világ látszólagos őrültsége, hasonlóan minden máshoz, ajándék számunkra, amelyet elménk felszabadítására használhatunk. Bármilyen, mondjuk a bolygóval kapcsolatos stresszes gondolatod megmutatja, hol vagy elakadva, hol meríted le az energiádat azzal, hogy nem teljességében fogadod el az életet olyannak, amilyen, feltételek nélkül. Nem tudod megszabadítani magad úgy, hogy az elméden kívül találod meg az úgynevezett megvilágosodott állapotot. Amikor megkérdőjelezed, amit hiszel, akkor végül rájössz, hogy te magad vagy az a megvilágosodás, amit kerestél. Amíg nem szereted teljesen azt, ami van – mindent, még a látszólagos erőszakot és őrültséget is – addig el vagy különülve a világtól, és veszélyesnek, ijesztőnek látod. Én mindenkinek azt ajánlom, hogy vesse papírra ezeket a félelemmel teli gondolatait, kérdőjelezze meg őket, és szabadítsa fel magát. Amikor az elme nem háborúskodik magával, akkor nincs benne megosztottság. Hatvanhárom éves vagyok, és korlátlan, határtalan. Ha lenne nevem, úgy hívnának, hogy Szolgálat. Ha lenne nevem, úgy hívnának, Hála.

Egy hét sem telt el a rehabilitációs intézetből való hazatérésem után, máris elterjedt, hogy megváltoztam, és idegenek kezdtek el telefonon hívni, kérdéseket tettek fel, vagy érdeklődtek, hogy eljöhetnek-e hozzám. Éjjel-nappal hívtak, álló nap, gyakran álló éjszaka – 12-lépés programok résztvevői, közelben és távolban élők, és olyanok, akik barátok barátaitól hallottak rólam. Kérdéseikből ugyanazt a vágyakozást hallottam ki. Érdeklődtek, „Hogyan találhatom meg én is a te szabadságodat?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem tudom. De ha látni szeretnéd, mi is ez, gyere és élj velem. Annyit tudok mindössze, hogy számodra is rendelkezésre áll az, ami nekem megadatott.”

            Folyamatosan érkeztek az emberek a házunkhoz. Megérkezett egy, megszólalt a telefon, két másik bukkant fel, öt-hat, tán vagy egy tucatnyi a nap végére. Azt hallották, hogy szent vagyok, Mester, Buddha. Azt mondogatták, hogy valamiféle „megvilágosodásom” van. Fogalmam sem volt, mit is jelenhet ez. Úgy hangzott, mintha influenzás lettem volna. Amikor csodálkozva vizsgálgattak, úgy éreztem, hogy valamilyen csodabogárnak tartanak, és rendben is voltam ezzel. Annyit tudtam, hogy szabad vagyok, de még mindig bombázott az a sok téveszme, amitől az emberiség az idők kezdete óta szenved. Nekem ez nem érződött megvilágosodottnak.

            Úgy egy éven keresztül írtam le az elmémben felbukkanó hiedelmeket. Le kellett írnom őket, majd megkérdőjeleznem mindet ahhoz, hogy a valóságban gyökerezve maradhassak. Nagyon nagy tempóban jöttek – százával, ezrével. Minden egyes hiedelem olyan volt, mint amikor egy meteor ütközik neki egy bolygónak, próbálván szétrombolni azt. Amikor valaki azt mondta, vagy legalábbis én azt hallottam, hogy „Szörnyű ez a nap,” a testem rázkódni kezdett. Olyan volt, mintha nem lennék képes elviselni a hazugságot. Nem számított, hogy én mondtam-e vagy valaki más, mert tudtam, hogy mindenki én vagyok. A megtisztulás, a visszacsinálódás azon nyomban megtörtént bennem, ugyanakkor, amikor másokkal végzem az önvizsgálatot, akkor ők ezt láthatóan térben és időben csinálják – abban a sűrűségben, ami térnek és időnek néz ki. De számomra az időtlenség teljesen nyilvánvaló volt. Tehát, amikor belém csapott egy hiedelem, leültem, papírra vetettem, áteresztettem a négy kérdésen, majd megfordítottam. Az első évben folyamatosan írtam és folyamatosan sírtam. De sosem voltam zaklatott. Szerettem a nőt, aki haldoklott az önvizsgálat eredményeként, a nőt, aki korábban oly összezavarodott volt. Újra meg újra beleszerettem a nőbe. Ellenállhatatlan volt. 

(Byron Katie, A Thousand Names for Joy)

Hogyan Vess Véget A Negatív Karmádnak És A Depressziódnak

„Végül még az úgynevezett igazságok is eltűnnek. Minden igazság a Valóság (az ami van) eltorzítása. Az utolsó igazság, és ezt nevezem én az utolsó ítéletnek ennyi: „Isten minden, és Isten jó.” Végső soron még csak ez sem igaz. De ameddig működőképes számodra, azt mondom, tartsd csak meg, és élj csodálatos életet.” (Byron Katie)

Karma, sors, reinkarnáció, újjászületés, negatív minták, megszabadulás a karmából – sokakat érdeklő témák ezek. Rengeteg információ áll is róluk rendelkezésünkre mindenféle spirituális hagyományok tanításai révén, melyeket vagy elhiszünk, vagy nem. Byron Katie sosem tanít kézzelfogható „tényeket”, hisz a Munka lényege pont a megkérdőjelezés. Ő azt javasolja, hogy minden tanítást kérdőjelezzünk meg, ne félelemből haladjunk pl. spirituális úton, hanem azért, mert a saját belső igazságunkra vagyunk kíváncsiak. Ugyanakkor nem azt mondja, hogy ez vagy az nem lehet így vagy úgy. Mindenki kérdezze meg saját magától, és tapasztalja meg saját válaszainak igazságát. Hiszen honnan is tudhatnám most, hogy mi fog történni a halálom pillanatában, és utána? Legfeljebb elhinni tudom, hogy ez vagy az. És ennek megfelelően esetleg félelemben élek. És teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy volt előző életem, és hogy újjá fogok születni? És még egyszer hangsúlyozom, nem azt állítjuk, hogy nem így van. Hiedelmeink életünkre gyakorolt hatását vizsgáljuk, és nagy-nagy barátságot kötünk a nem-tudással, a nem-tudom elmével. Katie minden, de minden elméleti „tudás” mély megvizsgálását javasolja a Négy kérdéssel és a megfordításokkal, nem ad kész válaszokat.

Ez a bevezető azért kívánkozott ide, mert a következő cikkben több utalás is történik karmára, reinkarnációra, a halál megélésére. Egy újabb Ram Giri írást fordítottam le, ő a Munka Facilitátorok spirituálisabb vonalához tartozik. Az a szép a Munkában, hogy jól megfér a teljesen „hétköznapi ember” életében is, és a „spirituális keresők” útjába is fantasztikusan illeszkedik. Hisz alapvetően semmi különbség ezek között az emberek között, ezt is csak jól elhittük. Mindannyian ugyanazoktól a gondolatoktól szenvedünk, esetleg kicsit másfajta köntösbe bújtatva, és a jól-tudom elme tán azt hitette el velünk, hogy mi jobbak vagyunk, vagy előrébb járunk más embereknél. Ha bármilyen ilyen történeted van magaddal kapcsolatban, ajánlom, hogy sürgősen kérdőjelezd meg.

Depresszió ügyben pedig már számos alkalommal írtam az én 20 éves ilyen jellegű tapasztalatomról. Valóban semmi más nem volt az okozója, mint az önmérgező gondolataim. És ezeknek teljességgel a végére lehet járni a Munkával. Aki nem hiszi, járjon utána! :)

És akkor olvassátok Ram Giri írását:

Hogyan Vess Véget Negatív Karmádnak És A Depressziódnak

Létezik-e az antidepresszánsok szedésénél jobb alternatíva a szenvedés abbahagyására? És létezik-e módszer a negatív sorsmintád/karmád megváltoztatására? A következő történettel azt szeretném bemutatni, hogy létezik olyan út, melynek révén nem csak átmenetileg és feltételesen érezheted jobban magad, hanem a szenvedésed legmélyebb gyökereitől szabadulhatsz meg, és így nem kell tovább ismételgetned a negatív életmintázatokat.

Anne, és ez nem a valódi neve, munkanélküli fogorvosi szakasszisztensként éldegélt. Bármennyire próbálkozott is, képtelen volt a végzettségének megfelelő állást találni. Ezért aztán topless táncolásra adta a fejét, néhány hónapig ezzel kereste a megélhetését. A topless munka igen jól fizetett, sokkal jobban, mintha fogorvosi rendelőben tevékenykedett volna. Mégis, amikor két évvel később eljött hozzám, nyomorultul érezte magát, szorongott, tele volt szégyennel és saját maga iránti undorral.

Olyan gondolatok gyötörték, melyek szerint rossz ember, aki nem bízhat meg a saját döntéseiben, és hogy valami nagyon-nagyon nincsen rendben vele, és egyáltalán nem érdemli meg a boldogságot. Mocskosnak tartotta magát, és nagyon nem érezte jól magát a bőrében. „Könnyű nőként” tekintett önmagára, prostituáltként. Klinikai depresszióban szenvedett, mely jócskán megnehezítette hétköznapi életét.

Amikor a Munka segítségével elkezdte megtisztítani az elméjét és az érzelmeit, megtanulta megkérdőjelezni a gondolatait, és felfedezte magában, mi is vezette arra, hogy topless táncosként dolgozzon. Négy kicsi gyermekről kellett gondolskodnia; a férje elhagyta és nem támogatta őket. Intenzíven utálta a táncolást, de úgy érezte, ki kell tartania. És amint talált magának másik munkát, abba is hagyta.

Meglátta saját önmaga legmélyebb igazságát, és ráébredt, hogy egyetlen okból vállalta el a táncos munkát: a gyermekei iránti mély szeretetből és elköteleződésből. Szeretetből cselekedett. Az egész folyamat olyan egyszerű volt, alig akarta elhinni, hogy ez így lehetséges. Feszültsége azon nyomban felengedett, és ez az állapot később tartósnak is bizonyult. Úgy párolgott el az önmegvetése, depressziója és öngyűlölete, mint amikor bevilágítunk egy sötét szobába.

Felismerte, hogy milyen fantasztikusan mélyen tud szeretni, és hogy emiatt választotta azt a látszólag „mérgező” megélhetési forrást. Még csak nem is kellett megbocsátania magának; a Munka végzésekor ez egy automatikus folyamat, nem is tudunk többé semmiben sem hibát találni. Öngyűlöletének helyét mély békesség töltötte be. „Végre újra tudok lélegezni,” mondta. A változás elképesztően gyors és látványos volt.

Nézzük, milyen más lehetőségek álltak volna még Anne rendelkezésére. Ha antidepresszánst szedett volna, vagy úgy próbált volna „megbocsátani” magának, hogy még mindig azt hiszi, valami rosszat tett, mi lett volna vajon az eredmény? Lehet, hogy a felszínen jobban érezte volna magát, fájdalmának és szégyenének magvai azonban még mindig a tudatlattijában maradtak volna – továbbra is mély meggyőződése lett volna, hogy hibázott, és valami csúnyaságot művelt. És nem kellett volna sok ahhoz, hogy ezek az elnyomott gondolatok újra a felszínre bukkanjanak.

Életét továbbra is tudattalan feszültség lengte volna be, nem értette volna, miért is ment el a tettvágya, és csappant meg a boldogságérzete. A legtöbben így élnek: nincsenek tisztában a mélyen fekvő okokkal, csupán az elfojtás hatásait élik egy igen boldogtalan élet formájában. Legtöbbünk igen profi szinten fojtja el szégyenéről és öngyűlöletéről szóló gondolatait. Ezek pedig valamikor mindenképp a felszínre fognak bukkanni, ha máskor nem, akkor halálunk előtt, vagy annak pillanatában.

A halál pillanatában képtelenek vagyunk továbbra is elnyomni a magunkról szóló negatív, fájdalmas gondolatainkat. Szemtől-szembe találjuk magunkat önmagunkkal, és ha nincs megfelelő eljárás a kezünkben, igen védtelenek és tehetetlenek leszünk ezzel szemben. Ez az a bizonyos „végítélet”, melyről számos vallás is beszél. Amit azonban ezek a vallások nem tanítanak meg, az az, hogy az ítélkezést nem a Jóisten végzi. A Teremtő feltétel nélküli, totális szeretet. Bármit tettünk is, minden megbocsáttatott. Az ítélet csakis a sajátunké! A pokol pedig, ami ránk várhat, csupán a saját elmeállapotunk.

Ha a fenti gondolatok újra felbukkannának Anne elméjében haldoklásának idején, akkor ugyanúgy elhinné, hogy egy mocskos, gyenge prostituált volt, aki óriási hibát követett el, és nem bízhat magában. És mindezek a gondolatok elárasztanák érzelmi szinten az önundorral, önutálattal, szégyennel és megalázottsággal. Nem túl kellemes megélése a halálnak.

És ha még egy kicsit tovább tekintünk, azt látjuk, hogy a spirituális hagyományok így bölcselkednek: a halálunkkor meglévő utolsó gondolatainknak meghatározó szerepe van újjászületésünkkor. Ezek szabják meg a következő életünkben megtapasztalandó körülményeket.

Bár Anne csupán néhány hónapig dolgozott topless táncosnőként, az ezzel kapcsolatos gondolatai óriási fájdalmat szültek benne. És ez a tisztátalan szexualitáshoz, áldozatisághoz és prostitúcióhoz kapcsolódó fájdalom előrevetítheti a következő inkarnációját. A probléma eltussolása pedig csak tovább súlyosbíthatja a helyzetet.

A Munka segítségével egyszer és mindenkorra lezárhatóak a fájdalomciklusok, és így oldódik a negatív sorsminta/karma. Ha valakiben elég vágy él a szabadság iránt, akkor ezt a folyamatot gyorsan, alaposan, és teljességében elvégezheti az önvizsgálat csodálatos eszközével. Ez pedig valódi okot ad az örömre.

Szeretettel, Ram Giri

(Ram Giri egy másik írását itt találod: http://onmunka.blogspot.com/2011/07/te-hogyan-allsz-szeretet-utjaba.html)

Teljes Vértezetben

"Valóban tudni szeretnéd az igazságot? Készen állsz a saját válaszaidra?" (Byron Katie)

A mai bejegyzés Byron Katie magyarul még nem olvasható könyvéből való. A könyv címe Az Öröm Ezer Neve (A Thousand Names for Joy), mintegy „elméleti háttér” a Munkához. Nagyon mély, megvilágosító olvasmány. 81 fejezetből áll. Azért ennyiből, mert Lao-ce Tao-ja adja az irányvonalat. Katie férje, Stephen Mitchell, újra lefordította az ősi Tao-t angolra (magyarul Weöres Sándor fordításában olvasható). A Tao 81 fejezetét Stephen szép sorban felolvasta Katie-nek, Katie pedig hozzáfűzte a saját élményeit, megéléseit, tapasztalatait az adott versszakkal kapcsolatban.

         Még 2010 áprilisában kezdtem el fordítani a könyvet, saját magam és érdeklődő barátaim épülésére. Nem magas irodalmi fordításról van szó, nem is ez a célom vele, hanem az, hogy angolul nem tudók is hozzáférhessenek ehhez a kincshez. Biztos sokat lehetne még rajta csiszolni, de azért remélem, így is hasznos és kellemes olvasmány lesz sokak számára.

         A választott fejezet az egyik korábbi bejegyzésben bemutatott Jól-tudom Elme és Nem-Tudom Elme gyakorlati megvalósulásáról szól. Ma a fejezet első részét olvashatjátok, a legközelebbi bejegyzésben pedig a második részét. (Minden fejezet egy rövid idézettel kezdődik a Tao-ból.) Jó szórakozást!

65. fejezet - Amikor azt hiszik, hogy tudják a választ, nehéz az embereket útba igazítani. Amikor tudják, hogy nem tudják, megtalálják a saját válaszaikat.

Nem próbálom tanítani az embereket. Mire lenne az jó? Az egyetlen feladatom, hogy visszavezesselek magadhoz. Amikor felfedezed – magadon belül, minden gondolatod mögött – a csodás nem-tudom elmét, akkor hazaértél a szabadságba. A nem-tudom elme az elmének az a része, ami teljesen nyitott bármire, amit az élet eléd hoz. Amikor rálelsz, akkor találtad meg a saját utadat.

         Dolgozom 4-5 éves gyerekekkel, akik ugyanazoktól a hitektől szenvednek, mint a felnőttek. Ezek az elgondolások a szent vallásainkká váltak, totálisan elköteleződtünk nekik. „Az embereknek segíteniük kéne nekem”, „Meg kéne érteniük engem,” „Túl ügyetlen vagyok,” „Túl makacs vagy,” „A feleségemnek nem kéne hazudnia,” „A gyerekeimnek meg kéne becsülniük engem,” „A férjem nem szeret,” „Az anyukám boldogabb lenne, ha úgy látná a dolgokat, mint én.” Bármilyen történethez is ragaszkodunk, az iránt vagyunk elköteleződve. A Valóságnak ebben már sehol nem jut hely.

         Egyszer egy asszonnyal végeztem a Munkát. Az ő „vallása” az volt, hogy „Vékonyabbnak kellene lennie a combjaimnak”; úgy gondolta, hogy ettől megkapná mindazt, amit az élettől akar. Annyira aranyos volt! És egyszerűen nem volt hajlandó rendesen elvégezni a Munkát; képtelen volt magába merülni őszinte válaszokért, mert attól félt, hogy ha őszintén válaszolna, akkor kövér combokkal végezné. Úgy vélte, hogy számára a félelem a legerősebb motivációs tényező arra, hogy tornázzon és diétázzon. Nyilvánvaló, hogy jobban kívánta a vékony combokat, mint a szabadságot. Nem engedte meg magának azt a kockázatot, hogy elengedje a kontrollt és magába merüljön a saját, őszinte válaszaiért. Számára a szent hit a vékony comb volt; másvalaki számára ugyanezt a több pénz, vagy épp egy kapcsolat jelenti. Szeretek együtt lenni ezekkel az emberekkel. Azt állítják, hogy mindennél jobban vágynak a szabadságra, sírnak és esdekelnek a segítségért. És amikor már csak egy kicsikét is a szent hiedelmük közelébe kerülök, akkor ezek a spirituális keresők, akik már akár 30-40 éve is járják az útjukat, hirtelen semmi érdeklődést nem mutatnak a szabadságuk iránt. Nulla. Az ő igaz vallásuk került fenyegetés alá, ők pedig rohannak a barikádokra, hogy megvédelmezzék. Megkérdeztem a hölgytől, „Teljesen biztos lehetsz-e abban, hogy itt és most a combjaidnak vékonyabbaknak kellene lenniük, mint amilyenek?” Megdöbbennél, ha látnád, hogy milyen pillanatok alatt fújt visszavonulót. Nem adott magának egyetlen szempillantásnyi lehetőséget sem arra, hogy valóban feltegye magának a kérdést. „Igen, teljesen!” mondta. Durr! A kapu becsukódott, a hidat felhúzták, és a jól-tudom elme visszavonult az ismerős várfalai mögé, védekezésre készen az egész világ ellen. Ezért szeretem feltenni a velem ülő embernek a kérdést, „Valóban tudni szeretnéd az igazságot?”