A Test Kiáltása (Alice Miller)

„Amikor a világra jön egy gyerek, szeretetre – vagyis odafordulásra, figyelemre, védelemre, kedvességre, gondozásra és kommunikációs készenlétre – van szüksége. Ha megkapja ezeket az életre felkészítő adományokat, akkor a teste megőrzi ezek jó emlékét, s felnővén ő maga is képes lesz ezeket továbbadni a saját utódainak. Ha azonban hiába vár mindezekre, akkor a gyerekkorból örökre megmarad a sóvárgás az első, sürgető szükségletek kielégítése után, amelyeket a későbbi életében más emberekre visz át. Másrészről: minél kevesebb szeretetet kap egy gyerek, minél többször semmibe veszik és rosszul bánnak vele a nevelés jegyében, annál jobban függ felnőtt korában is a szüleitől és azok helyettesítőitől, akiktől mindazt elvárja, amivel a szülei a meghatározó pillanatban adósak maradtak. Ez a test normális reakciója. Tudja, mi hiányzik neki, és nem tudja feledni a fájdalmas hiányokat; ott marad az űr, amely arra vár, hogy betöltsék.”

Nagy örömömre szolgál, hogy Alice Miller újabb könyve jelent meg magyarul, A test kiáltása. Annyira fontosnak és az ÖnMunka rendszerébe illőnek tartom ezt a témát, hogy az Ursus Libris kiadó oldaláról átvettem egy részletet a könyvből, hogy itt is elérhető legyen. A Test-Alapú ÖnMunka képzési rendszerében mélyen merülünk a test és az érzelmek, érzések világába, és a Belső Gyermekünket is testi megközelítésből gyógyítjuk. Várlak szeretettel, ha gyakorlatba átültetnéd azt, amiről a lenti részletben, illetve a könyvben olvashatsz. (A Testbelakás Iskolája gyakorlati online kurzusáról itt olvashatsz.)

A test és az erkölcs

Nem ritka, hogy a testünk betegségekkel reagál a létfenntartó funkciók tartós figyelmen kívül hagyására. E funkciók közé tartozik a valódi élettörténetünk igazához való hűség is, ezért ez a könyv elsősorban azzal a konfliktussal foglalkozik, amely aközött feszül, amit érzünk és tudunk (mert a testünk rögzítette), és aközött, amit érezni szeretnénk, hogy megfeleljünk az erkölcsi előírásoknak, amelyeket már idejekorán a magunkévá tettünk. Kiderül, hogy többek között egy egészen konkrét, általánosan elismert norma, a negyedik parancsolat akadályoz meg bennünket abban, hogy utat engedjünk a valódi érzéseinknek, s ennek a megalkuvásnak testi megbetegedésekkel fizetjük meg az árát. A könyv sok példával szemlélteti ezt az állítást. Nem teljes élettörténeteket beszél el, hanem mindenekelőtt az egykor bántalmazó szülőkhöz fűződő kapcsolat kérdésére összpontosít.

Tapasztalatból tudom, hogy a saját testem a forrása minden létfontosságú információnak, amely megnyitotta az utat a nagyobb autonómia és tudatosság felé. Csak akkor tudtam egyre jobban elszabadulni a múltamtól, amikor megengedtem magamnak, hogy érezzem az oly sokáig eltemetett érzelmeimet, s amikor ezeket már érezni is tudtam. A valódi érzéseket nem lehet kikényszeríteni. Csak léteznek, és mindig van valamilyen alapjuk – akkor is, ha ez az ok gyakran rejtve marad előttünk. Nem kényszeríthetem magam arra, hogy szeressem vagy akár tiszteljem a szüleimet, ha a testem – számára világos okokból – ezt nem teszi lehetővé. Ha azonban ennek ellenére engedelmeskedni akarok a negyedik parancsolatnak, akkor belefeszülök az igyekezetbe – ahogy az lenni szokott, amikor lehetetlent követelek saját magamtól. Én ebben a belefeszülésben töltöttem csaknem az egész életemet: igyekeztem jó érzéseket táplálni és figyelmen kívül hagyni a rosszakat, hogy összhangban tudjak maradni az erkölccsel, az értékrenddel, amelyet elfogadok. Mégpedig azért, hogy leányként szeressenek. A számla azonban kiegyenlítetlen maradt, s végül be kellett látnom, hogy a szeretetet nem tudom kikényszeríteni, ha egyszer nincs ott. Másrészről viszont felismertem, hogy a szeretetérzés spontán kialakul – például a gyerekeim vagy a barátaim iránt –, ha nem kényszerítem rá magam és nem akarok erkölcsi parancsokat követni. Csak akkor alakul ki, ha szabadnak érzem magam, s ha nyitott maradok minden érzésem tekintetében, beleértve a negatívakat is.

Hatalmas megvilágosodást és felszabadulást jelentett számomra, amikor felismertem, hogy nem vagyok képes meghamisítani az érzéseimet, hogy sem mások, sem a magam számára nem tudok szerepeket játszani, és nem is akarok. Csak ezt követően tűnt fel nekem, hány ember élete futott csaknem teljesen zátonyra amiatt, hogy – ahhoz hasonlóan, ahogyan korábban én is tettem – igyekeznek igazodni a negyedik parancsolathoz, de közben nem veszik észre, hogy milyen árat fizettetnek ezért a testükkel vagy a gyerekeikkel. Amíg ez az ár megfizettethető a gyerekekkel, akár száz évig is élhet az ember anélkül – belebetegedve önmaga elárulásába –, hogy megismerné az igazságát.

Annak az anyának is az erkölcstelenség vádjával kell szembenéznie, aki kénytelen beismerni, hogy gyermekkori hiányai miatt képtelen szeretni a saját gyermekét, holott minden tőle telhetőt megtesz ennek érdekében. Én azonban úgy gondolom, hogy éppen a valódi érzéseinek (amelyek függetlenek az erkölcsi előírásoktól) elismerése teszi számára lehetővé, hogy becsülettel támaszt nyújtson magának és a gyermekének, s megszakítsa az önámítás láncolatát.

Amikor a világra jön egy gyerek, szeretetre – vagyis odafordulásra, figyelemre, védelemre, kedvességre, gondozásra és kommunikációs készenlétre – van szüksége. Ha megkapja ezeket az életre felkészítő adományokat, akkor a teste megőrzi ezek jó emlékét, s felnővén ő maga is képes lesz ezeket továbbadni a saját utódainak. Ha azonban hiába vár mindezekre, akkor a gyerekkorból örökre megmarad a sóvárgás az első, sürgető szükségletek kielégítése után, amelyeket a későbbi életében más emberekre visz át. Másrészről: minél kevesebb szeretetet kap egy gyerek, minél többször semmibe veszik és rosszul bánnak vele a nevelés jegyében, annál jobban függ felnőtt korában is a szüleitől és azok helyettesítőitől, akiktől mindazt elvárja, amivel a szülei a meghatározó pillanatban adósak maradtak. Ez a test normális reakciója. Tudja, mi hiányzik neki, és nem tudja feledni a fájdalmas hiányokat; ott marad az űr, amely arra vár, hogy betöltsék.

Ám minél idősebb az ember, annál nehezebb másoktól megkapnia a réges-régen hiányolt szülői szeretetet. Az elvárások azonban nem enyésznek el a kor előrehaladtával – ellenkezőleg! Csupán csak másokra, főként a saját gyerekeire és unokáira vetülnek később. Csak akkor ébredünk tudatára ezeknek a mechanizmusoknak, ha megpróbáljuk megszüntetni az elfojtást és a valóság tagadását, s a lehetőségekhez képest megismerni a gyermekkorunk valóságát. Csak ekkor hívhatjuk életre önmagunkban azt az embert, aki ki tudja elégíteni azokat a szükségleteinket, amelyek a születésünktől – vagy az azt megelőző időktől – kezdve várják, hogy kielégítse őket valaki. Ekkor tudjuk megadni magunknak a figyelmet, a tiszteletet, az érzelmeink megértését, a szükséges védelmet, a feltétel nélküli szeretetet, amelyet a szüleink elmulasztottak.

Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, szeretnünk kell a gyermeket, aki valaha voltunk, különben fogalmunk sem lesz róla, hogy miről szól a szeretet tapasztalata. Ha ezt terápiákban szeretnénk megtanulni, olyan emberekre lesz szükségünk, akik el tudnak fogadni bennünket olyannak, amilyenek vagyunk; akik meg tudják adni mindazt a védelmet, tiszteletet és szimpátiát, amire szükségünk van, s el tudnak kísérni bennünket arra a felfedezőútra, amelyen végül rájövünk, hogyan váltunk azzá, akik ma vagyunk. Nem lehet megkerülni ezt az alapélményt, ha át szeretnénk venni a szülői szerepet a bennünk élő gyermek életében, akit egykor semmibe vettek. Nem tudja nekünk megadni ezt az élményt az a nevelő, akinek valamilyen terve van velünk, és ugyanilyen kevéssé képes rá az a pszichoanalitikus, aki megtanulta, hogy semlegesen viszonyuljon a gyermekkori traumákhoz, s az analizált elbeszélését a fantázia világába utalja. Nem; éppen ennek ellenkezőjére van szükségünk, nevezetesen egy pártfogó kísérőre, aki osztozni tud velünk a megrökönyödésben és a felháborodásban, amikor az érzelmeink lépésről lépésre feltárják számára és számunkra a kicsi gyermek szenvedéseit, amit egészen magára maradva át kellett élnie, amikor kicsiny teste és lelke az életért küzdött. Azért az életért, amely hosszú évekig állandóan veszélyben volt. Egy ilyen kísérő kell nekünk – őt nevezem én értő tanúnak –, hogy mostantól ott álljon a bennünk lévő gyermek mellett, magyarán megértse a testünk nyelvét és foglalkozzon annak szükségleteivel. Ahelyett, hogy – mint eddig mindenki más – semmibe venné; ugyanúgy, ahogy a szüleink tették egykoron. Teljesen valóságos mindaz, amiről írok. Jó, pártfogó és nem neutrális kíséret mellett megtalálhatjuk a saját igazságunkat. E folyamat révén megszabadulhatunk a tüneteinktől, véget vethetünk a depressziónak, visszanyerhetjük az életörömünket, búcsút inthetünk a kimerültségnek és megnövekedhetnek az energiáink, amikor már nincs rájuk szükség a saját valóságunk elfojtásának fenntartása érdekében. A depressziót jellemző fáradtság ugyanis mindig jelentkezik, amikor elnyomjuk az erős érzelmeinket, amikor bagatellizáljuk a testünk emlékezetét és nem akarunk vele érdemben foglalkozni.

Vajon miért annyira ritka az ilyen irányú pozitív fejlemény? Miért hisz inkább a legtöbb ember – és szakember! – a gyógyszerek hatalmában ahelyett, hogy átadná a saját testének az irányítást? Hiszen a testünk pontosan tudja, hogy miben szenvedünk hiányt, mire van szükségünk, mit viseltünk rosszul, mire reagáltunk allergiásan. Ám sok ember a gyógyszerekben, a kábítószerekben vagy az alkoholban keresi a megoldást, amelyek viszont még inkább elzárják a kereső elől a valósághoz vezető utat. Miért van ez így? Azért, mert fájdalmas az igazság felismerése? Ez nem vitás. Ám ezek a fájdalmak csak ideiglenesek, s jó kíséret mellett kibírhatók. A problémát inkább abban látom, hogy hiányzik az ilyen vezetés, ugyanis a segítő foglalkozások képviselői számára a jelek szerint nem hagyja az erkölcsi neveltetésük, hogy odaálljanak az egykor bántalmazott gyermek mellé, s vele együtt felismerjék a korai életkorban elszenvedett sérülések következményeit. A negyedik parancsolat bűvkörében élnek, amely előírja számunkra, hogy tiszteljük a szüleinket azért, „hogy hosszú életűek legyünk itt, a földön”.

Nyilvánvaló, hogy ez a parancsolat megakadályozza a korábbi sérülésekből való felgyógyulást. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy ez a tény eddig nem került nyilvánosságra. Azért óriási a negyedik parancsolat hatóköre és hatalma, mert ezt táplálja a kicsi gyermek szülőkhöz fűződő természetes kötődése is. Még a legnagyobb filozófusok és írók sem mertek soha szembeszállni ezzel a parancsolattal. Nietzsche ugyan éles kritikával illette a keresztény erkölcsöt, de a saját családját megkímélte. Ugyanis minden olyan felnőttben, akivel egykor rosszul bántak, ott lapul a kicsi gyermek félelme attól, hogy a szülei megbüntetik annak érdekében, hogy letörjék az ellenszegülését. Ám ez a félelem csak addig lappang ott, amíg tudatossá nem válik. Amint sikerül tudatosan átélni, idővel szertefoszlik. Ha az egykori gyermeki elvárások a negyedik parancsolat erejével társulnak, az oda vezet, hogy a legtöbb tanácsadó újra ugyanazokat a nevelési szabályokat kínálja fel a hozzá segítségért fordulók számára, amelyek között azok felnőttek. Sok szakember kapcsolódik még mindig számtalan szállal a szüleivel kapcsolatos elvárásaihoz, miközben mindezt szeretetnek nevezi, s ezt a szeretetet ajánlja fel másnak is megoldásként. A megbocsátásról mint a gyógyuláshoz vezető útról beszélnek, s a jelek szerint nem tudják, hogy ez az út ugyanabba a csapdába vezet, amelyben ők is vannak. A megbocsátás ugyanis még soha nem vezetett gyógyuláshoz.

Jellemző, hogy több ezer éve olyan parancsolattal élünk, amelyet eddig nemigen kérdőjelezett meg senki, mivel ez erősíti meg azt a köteléket, amellyel a semmibe vett gyermek a szüleihez kapcsolódik. Úgy viselkedünk tehát továbbra is, mintha még mindig gyerekek lennénk, akik nem merik megkérdőjelezni a szüleik parancsait. Tudatos felnőttként azonban jogot formálhatunk arra, hogy feltegyük a kérdéseinket – még akkor is, ha jól tudjuk, hogy ezek annak idején leforrázták volna a szüleinket.

Mózes, aki Isten nevében a népe elé tárta a tízparancsolatot, maga is számkivetett gyerek volt (még ha szükségszerűségből is). Mint a legtöbb eltaszított gyerek, ő is abban reménykedett, hogy egy szép napon elnyeri majd a szülei szeretetét, ha megértést és tiszteletet tanúsít irántuk. Azért tették ki a szülei, hogy megkíméljék az üldözéstől. A csecsemő azonban nem tudta felfogni ezt a kis kosárkában. A felnőtt Mózes talán ezt mondta volna: „Azért raktak ki a szüleim a palotából, hogy megóvjanak. Nem tudok rájuk emiatt haragudni, hálásnak kell lennem, hiszen az életemet mentették meg vele.” Gyerekkorában azonban így érezhetett: „Miért taszítottak el maguktól a szüleim, miért tesznek ki a megfulladás veszélyének? Hát nem szeretnek engem?” A kételkedés és a halálfélelem, vagyis a kicsi gyermek testében megőrzött hiteles érzések tovább éltek a felnőtt férfiban, és akkor is vezették őt, amikor a tízparancsolatot népének adta. A negyedik parancsolat – felszínesen tekintve – felfogható az idős ember életbiztosításának, amely abban az időben – ma már viszont nem – fontos volt ebben a formában. Ha viszont közelebbről megnézzük, akkor benne van az a fenyegetés vagy zsarolás, amely mind a mai napig hat: ha szép kort akarsz megélni, akkor tisztelned kell a szüleidet – még akkor is, ha ők ezt nem érdemlik meg. Máskülönben fiatalon meghalsz.

A legtöbben ehhez a parancshoz tartják magukat, bár zavart és félelmet kelt bennük. Szerintem ideje komolyan vennünk a gyermekkori megbántásokat és azok következményeit, és megszabadulni ettől a parancsolattól. Ez nem azt jelenti, hogy idős szüleinknek borzalmakkal kell törlesztenünk az ő borzalmas tetteiket, hanem azt, hogy olyannak kell látnunk őket, amilyenek akkor voltak, amikor kisgyerekkorunkban velünk bántak, és meg kell szabadítanunk a gyerekeinket és önmagunkat ettől a viselkedésmintától. Le kell válnunk a belsővé vált szülőkről, akik bennünk folytatják tovább a romboló munkát, mert csak így tudunk igent mondani a saját életünkre és így tudjuk megtanulni tisztelni önmagunkat. Mózestól nem tanulhatjuk meg ezt, mert a negyedik parancsolat átadásával hűtlen lett a saját testében hordozott üzenetekhez. Nem is tehetett másként, hiszen számára mindez tudattalanul zajlott. Ám éppen emiatt nem szabad hagynunk, hogy a parancsolat kényszerítő erővel hasson ránk. [...]

TESTBELAKÁS ISKOLÁJA ONLINE PROGRAM: ÉLETED LEGFONTOSABB KAPCSOLATA 

Részleteket itt találsz.