Tegnap a Karácsonyi Összejövetelen összegyűjtöttünk néhány adással kapcsolatos hiedelmünket. Közös pontnak tűnik, hogy nem tartjuk elegendőnek, ha magunkat adjuk, mindenképp tárgyiasított formában szeretnénk ajándékozni, még akkor is, ha egyáltalán nincs pénzünk. Akinek pedig sok pénze van, annak sokszor nyűg az egész, vagy egyfajta kompenzáció a család kevésbé jómódú tagjai felé. Szinte minden esetben meghúzódnak olyan mélyebb hiedelmek, hogy mások szeretetét vásároljuk meg az ajándékunkkal.
Gyerekkorunk óta teljesen elfelejtettük magunkat adni, feltételek nélkül odanyújtani. Elüzletiesedett a szeretetünk, legtöbben azért adunk, hogy kapjunk. Elfogadást, elismerést és szeretetet. A Karácsony fantasztikus lehetőséget nyújt, hogy felszínre bukkanjanak az életünk szinte minden területéről olyan hiedelmek, melyeknek amúgy nem vagyunk tudatában; a Karácsony mindezt „kiprovokálja”. Érdemes leülni, és összeírni a karácsonnyal kapcsolatos feszültségeidet, mert ezeket a feszültségeket mind-mind a megvizsgálatlan hiedelmek okozzák. Ha ezeket a hiedelmeket feldolgozzuk a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal, akkor újra képesek leszünk örömből, feltétel nélkül adni magunkat, és elfogadni másoktól. Újra szabadon áramolhatunk. Valahogy úgy, ahogy Byron Katie Az Öröm Ezer Nevében példázza. (Szokás szerint az én, nem művészi célzatú magyarításomban.)
„Megengedhetem magamnak, hogy bolond legyek – hisz csak a szeretet létezik. Az örvendező Valóság . Azért jön, hogy mindenből eltávolítsa a rejtélyt, a fontosságot, és az időt.
Elnézem az én tizenegy hónapos unokámat, Marley-t, miközben együtt dalolok az ő kis éneklő játékszerével – lallalallala. Csodálkozó örömteliséggel néz fel rám, aztán táncolni kezd. A tánc az ő irányítása nélkül történik, a pelenkás hátsója riszálni kezd, fel-le ugrándozik, a karjai a levegőben repdesnek. Figyelem a tánc feltalálását. Még a legkezdetlegesebb állapotában létezik, a legelső alkalommal történik, és egyszerűen nekem is csatlakoznom kell hozzá. Ő is az én tanárom. Együtt táncikálunk, az emberi faj hajnalán, mintha ez lenne a világtörténelem legelsőként táncolt tánca. Nem próbálja jól csinálni, nem akar senkit sem lenyűgözni vele. Ő maga a tiszta természetesség. Én pedig ugyanaz, túl minden irányításon, elkezdek ugyanúgy mozogni, fel-le ugrándozom, a karjaim a levegőben csapdosnak. Annyira borzongató ez az egész, a természetes tánc borzongató öröme, belőle árad, meg belőlem, és megint belőle. A zene hirtelen véget ér, a kislány felnéz rám, aztán le a zenélő játékára. Megnyomja a gombot, hogy újra induljon a dal. De nem indul. Próbál rájönni, hogyan tudja újrateremteni a csodát. Figyelem, ahogy megnyomja a gombot kétszer, háromszor, majd végre elég erősen sikerül nyomnia ahhoz, hogy életre keltse a zenét. Az első hang hallatán rám néz, arca felvidul, a kis teste elkezd mozogni, és a tánc újra elkezdődik.
Az én drága, öreg németjuhászom, Kerman volt az egyik legnagyobb tanítóm, miután 1986-ban valóságra ébredtem. Szeretete teljesen feltétel nélküli volt. Élete vége felé, a hátsó fele lebénult, és nem tudott már járni, úgyhogy, amikor valaki szólította, egyszerűen odavonszolta magát a padlón az illetőhöz, hogy üdvözölje. Amikor pedig már haldoklott, vér kezdett el folyni a szájából. Mindhárom gyerekemet hazahívtam, és azt mondtam, „Ha nem láttok okot az ellenkezőjére, akkor elaltattatom.” Amikor látták, hogy mennyire odavan, egyetértettek velem, hogy ez a lehető legjobb döntés. Így aztán megcsináltuk neki a kedvenc kajáját, szerveztünk neki egy szuper bulit, és egyáltalán nem bántunk óvatosan vele. A gyerkőcök birkóztak vele, ő pedig kölyökkutya mosollyal az arcán mászott oda hozzájuk. Átvonszolta magát a szobán, látszólag teljes örömmel. Úgy tűnt, hogy semmit nem tud a fájdalomról. Semmi mást nem tudott, csak adni.
Amikor elérkezett az idő, hogy elvigyük az állatorvoshoz, mindannyian mentünk vele – kilenc vagy tíz ember, az összes barátja és a családja. Körbeálltuk, és fiam, Ross, lehajolt hozzá, belenézett a szemébe. Az orvos beadta neki az injekciót, egy pillanat eltelt, aztán nem mozdult, és amikor Ross azt mondta, „Elment”, mindannyian tudtuk. Előbb még ott volt, aztán már nem. Nem maradt „ő” ott belőle. Nem volt „ő”, akinek búcsút kellett volna inteni. Nagyon édes volt az egész.
Tanultam a fáktól is, sétáltam az óriási vörösfa erdőkben, ahol a szarvasok nem futottak el előlem. Láttam fákat, melyeket kidöntött a szél vagy a villámcsapás. Halottnak tűntek, mégis egy egész világ élt rajtuk és bennük: moha, rovarok, és mindenféle rejtett élet. Még halálukban is teremtettek, és odaadták, ami még maradt belőlük.
A természet nem tart magából vissza semmit, egészen addig, míg már nem marad semmije, mi odaadható. Mint az én drága kutyusom, mosollyal az arcán, ahogy hívó szavamra odavonszolta magát hozzám, miközben vér csöpögött a szájából. Mindannyian ezt tesszük, akár tudunk róla, akár nem. Engem már láthattak magamat vonszolni, amikor a test kimerültnek tűnt. Soha többé nem kell ezt újra megtennem, és semmi mást sem. Azért teszem, mert örömmel tölt el. Repülőre szállok, és csak a szabadságot érzékelem. Ennek a tudatossága az én örömöm. Lehet, hogy kívülről nem ennek látszik, de a belső örömömmel utazom, nem pedig a látszólagos kimerültséggel. És nem adok többet, mint bárki más. A fehér kutya sem adott többet, és a vörösfák sem. Mindannyian egyenlően adunk. A történeteink nélkül mindannyian tiszta szeretet vagyunk.”
