Szeretném bemutatni Nektek új kedvencemet, Adyashantit. Röviden csak Adya (eredetileg Stephen Gray, Kaliforniából). Carson barátomon keresztül figyeltem fel Adya munkásságára, és örömmel láttam, hogy az Édesvíz még 2008-ban kiadta egyik könyvét, Az Üresség Táncát. Lehet, hogy többetek már ismeri, akár olvasta is, számomra üdítő frissesség, valami hasonló élmény, mint Byron Katie volt. Főleg az fogott meg benne, hogy nagyon hétköznapi módon és nyelvezettel beszél a legmélyebb spirituális dolgokról, és olyan egyszerűen, nagy részletességgel magyaráz el mindent, hogy még a hülye is megérti. Ugyanarról beszél, mint Katie – Katie a gyakorlatiasság és a Munkaeszköz nekem, Adya pedig a szavakba szerelmes elmélkedő énemhez szól, és azon túl. Egy olvasói vélemény a könyv hátuljáról:
„Adya szavai olyan szinten szólnak hozzám, amilyet eddig még nem tapasztaltam. Tanításai tiszták és egyenesek – mint amilyenekről a múlt zen mestereinek történeteiben hallhatunk. Igazából semmilyen vallással vagy spirituális hagyománnyal nem köthetők össze – az igazságról, a Valóságról szólnak. Ha komolyan és mindenáron fel akarsz ébredni, olvasd el ezt a könyvet!”
A könyvet annak rendje és módja szerint felfaltam, aztán még egyszer, aztán most egyes fejezeteket vagy részeket újra. Közben pedig szokásomhoz híven már több ezer oldalnyi további olvasnivalóval, és többszáz órányi Adya audióval és videóval bővítettem a tennivalóim listáját. És mindennek tetejében, Carson valamelyik nap előállt nekem azzal, hogy most érkezett meg hozzá a legfrissebb Adya könyv, a Falling Into Grace (Kegyelembe Esni)), és olvasna belőle nekem egy részletet, mert csodás. Hab a tortán, hogy Carson előadóművész, és olyan hangszíne van, mintha maga a legjóságosabb, legfincsibb, leginkább benső valódba hatoló Jóisten olvasná fel ezeket a szavakat. Azóta szinte minden nap olvas nekem, néha órákat… Szerelembe estünk Adya szavaival. Majd fordítok belőlük ide a blogra is.
Most pedig Adyashanti, Az Üresség Tánca című könyvéből egy rövid rész tudat, tudatosság témájában. (És javaslom, olvassátok el az egész könyvet.)
„Egészen addig, amíg a tudat, vagy szellem úgy dönt, hogy valamilyen tárgyban, növényben vagy állatban – mondjuk egy fában, sziklában, mókusban, vagy autóban – nyilvánul meg, nincs sok probléma vele. Amikor azonban arra adja a fejét, hogy egy öntudatos, én-tudattal rendelkező lény testét ölti magára, onnantól a történet kezd bonyolulttá válni. Természetesen az emberről beszélek, és arról, amikor a tudat, illetve a szellem emberi testbe költözik. Ebben a folyamatban a tudat majdnem mindig tévútra lép. Az ember természeténél fogva én-tudatos lény, úgy tűnik azonban, hogy az efféle tudatosságért majdnem minden esetben az igazi identitás elvesztésével fizetünk.
Nem az tehát a probléma, hogy a tudat megtestesül, hanem, hogy aztán megpróbál én-tudatos is lenni. Ilyenkor pedig szinte mindig elkövet valamit, amit leginkább hibának nevezhetnénk. De nem is annyira hiba ez, mint inkább egy apró félresiklás az igazi én-tudat kifejlődésének folyamatában. Ez a pillanatnyi kitérő azonban elég ahhoz, hogy a tudat elvesszen az általa teremtett képben, és azonosítsa magát vele. Ezt a félresiklást nevezzük emberi kondíciónak.
Amikor a tudat megfeledkezik önmagáról, a legkülönfélébb hibákat képes elkövetni. Az első csapda, amelybe szinte mindig belesétál, az az általa teremtett állapottal – ez esetben az emberi állapottal – való azonosulás. Olyan ez, mintha egy hullám elfelejtené, hogy valójában az óceánhoz tartozik, vagyis megfeledkezne saját forrásáról. Ahelyett, hogy az egész óceán lenne, abban az undok és visszataszító tévhitben él, hogy ő csupán egy hullám a nagy víznek a felszínén. Ennek megfelelően pedig csak nagyon felületes tapasztalatban van része saját létét illetően. Persze így is tudatában van önmagának, ez a tudat azonban hihetetlenül felszínes és behatárolt. És mivel az egésznek, az óceánnak csak egy nagyon kis részével, egy kicsike hullámmal azonosítja önmagát, ez az azonosulás – téves voltánál fogva – mindenféle zavart okoz benne. Minden, ami nem igaz, természeténél fogva szenvedéshez vezet, a szenvedés és a konfliktusok egyetlen oka pedig a tudatlanság. A téves azonosulás – főleg az elején – egy rendkívül jóhiszemű hiba. Hihetetlenül ártatlanul kezdődik, de a későbbiekben, főleg a következményeit nézve, már korántsem annyira ártatlan.
Ez az egész téves azonosulás az emberi kondíció természetes velejárója. Úgy tűnik, hogy az emberi kondíció megtapasztalása pedig elengedhetetlenül hozzátartozik a tudat evolúciós fejlődéséhez. Az egész nagyon hasonlít az emberi lény egyedfejlődésére (…) Spirituális szemszögből nézve az emberi állapot a tudat evolúciójának azon természetes lépcsőfoka, amelyben az a formán keresztül próbál tudatossá válni. Ilyenkor többnyire a formával, nem pedig annak forrásával azonosítja magát. Ez téves azonosulás, ami megteremti a szenvedést okozó elkülönültség illúzióját. Innen ered tehát az az elkülönültség érzés, amelyet a legtöbb ember még akkor is mélyen a szívében hordoz, ha más emberek egész hada és szeretete veszi körül. Miután elhiszi, hogy más, hogy különböző, mint a többiek, ez a belső magány egyszerűen elkerülhetetlen.
Szerencsére ez az állapot csupán egy rövid kitérő a tudat evolúciójában. Igen, az emberi kondíció, bármilyen régóta tart is, csak egy átmeneti szakasz a fejlődésben. Amikor az ember felébred ebből az állapotból – vagyis meghaladja azt azáltal, hogy képes túllépni az elkülönültségen -, az olyan, mint amikor a gyermek felnőtté válik. Azt az emberi lényt, aki lejut idáig, megszabadult, megvilágosodott embernek nevezzük.
Megszabadult? De mitől? Valójában a tudata szabadult meg a téves azonosulás és az elkülönültség okozta szenvedéstől. A tudat, illetve a szellem, meglehetősen ravasz és bölcs. Nem véletlenül választja az emberi lényként való megszabadulást. Azokban az életformákban ugyanis, amelyek nem rendelkeznek tudatossággal, a fejlődési folyamatot nem lehet lassítani vagy gyorsítani; az mindig a maga természetes sebességével zajlik. Ezzel ellentétben, amikor a tudat egy emberi testben ébred rá saját magára, képes beindítani egy olyan fejlődési dinamikát, amely egyetlen más, ezen a bolygón élő lényre sem jellemző. Ez pedig arról szól, hogy amint a tudat felébred az illúzióból, miszerint ő egy különálló, elkülönült lény, megnyílik előtte a lehetőség, hogy emberi mivoltát egy sokkal nagyobb léptékű ébredés, fejlődés szolgálatába állítsa. Amikor a hullám rájön, hogy ő valójában nem csak egy hullám, hanem az egész óceán, hullámvoltát felhasználhatja ennek az üzenetnek a továbbítására, vagyis más hullámokat is rávezethet létük átértékelésére, ezáltal pedig az ébredésre.
Az emberben ez a folyamat képes hihetetlen módon felgyorsulni, a tudat ugyanis ilyenkor egyfajta jó értelemben vett összeesküvésbe kezd. Ez utóbbinak az a lényege, hogy ha a tudatnak sikerül magára ébrednie egy bizonyos alakban, akkor nem kell megvárnia, amíg ugyanez megtörténik vele minden más alakban is. Ha a megvilágosodott test kapcsolatban áll a még alvó testekkel, a megvilágosodott tudat is kapcsolatban áll az alvó tudattal. Így tehát az alvó tudat sokkal könnyebben megugorhatja az ébredés fontos lépését, mintha teljesen magára lenne hagyva.”
