A következő írást a FB-os zárt csoportunkba
kanyarítottam, első verziójában néhány perc alatt. Aztán még egy kicsit
kiegészítettem itt-ott, és még a végtelenségig egészítgethetném, de most inkább
így ideteszem. Pont azoknak szól, akiknek. Másoknak nem is tud. J (A FB-os zárt
csoportunk az Integrált ÖnMunka Alapcsomagot
vagy Egyéni konzultációs csomagot végzettek támogató fóruma. Kérlek, ne jelentkezz a csoportba, ha ilyet nem végeztél.
Természetesen örömmel látlak csoportos vagy egyéni formában, ha erre felé visz
az utad.)
Kedveskék! Mindannyiótok más
és más „készenléti állapotban” van, amikor megismerkedik a két önvizsgálati
módszerünkkel. Mindannyiótoknak különböző mértékben nyitott a tudata, különböző
erősséggel traumatizált, különböző mértékben azonosult azzal, akinek önmagát
hiszi. Ez nem jó vagy rossz, előrébb vagy hátrébb; mindez semmit nem mond rólatok. A tudatot
nem lehet megerőszakolni, hogy nyíljon. Amikor a tudat nyílik, akkor az
azonosulásaink, a történeteink akár pillanatok alatt köddé válhatnak, még akár
erős traumákkal is történhetik ilyen. Amikor a tudat nyílik, akkor az észlelésünk változik. Épp emiatt, mi nem konfliktusok feloldásán, egy jobb
„én-verzió” kialakításán vagy egy „szebb jövő” teremtésén munkálkodunk,
mert ez ugyanaz a mátrix-program, ugyanaz az azonosulás, ugyanaz az érzékelés-észlelés,
ugyanaz a tudatszint.
Mindemellett rendszeres megélés, hogy mind a Munka, mind az Élő Önvizsgálatok szépen oldja a konfliktusokat is, ami azért
történik, mert meglátjuk, hogy amit eddig hittünk és éreztünk, az nem úgy van.
Vagyis az észlelésünk változik meg egy helyzetről, egy személyről, önmagunkról.
És nem a duális felosztás mentén. Ezért dolgozunk a duális mátrix program legalapvetőbb építőkockáival: a
gondolati szint képeivel és szavaival, illetve az ezekhez tapadó érzelmekkel és
testi érzésekkel. Minden, amit „odakint” érzékelünk, a mi elménk által
kivetített építőkockákból tud csak felépülni, és olyat nem vagyunk képesek
észlelni, olyat nem vagyunk képesek beleértelmezni egy adott helyzetbe, ami már
korábban ne került volna be a referenciarendszerünkbe (egyéni, generációs,
kollektív vagy karmikus szinten – aztán ezt pörgetjük időtlen idők óta).
Mindemellett a hangsúly azon van az önvizsgálatokban való elmélyülés folyamatában, hogy egyre inkább
megtapasztalhassuk, hogy van a
„virtuális, illúzió világ”: mindaz, amit odakint észlelünk és mindaz, amire
reagálunk, de van „valami”, ami bennünk
mindezt észleli. Van olyan minőségünk, ami nem értelmez, nem elemez, nem minősít, érzelmileg semleges, és
emiatt egyszerűen csak megfigyeli a jelenségek felbukkanását és eltűnését. És nem avatkozik bele az „emberi drámába,
az Ember Tragédiájába”. A 3D-s emberi identitásunk
a legalapvetőbb téves azonosulásunk, az ezt összetákoló drámáink pedig a legnagyobb függőségeink. Ezért sem
könnyű ezt feladni, „elengedni”, mert természete szerint nagy a gravitációs húzóereje. Ezért sem megy egyik napról a másikra
a történeteinkből való „kiazonosulás”, a rajtuk való átlátás, hisz akkor egy
nagyon fontos részünk meghal. Akit
pedig egész életünkben építgettünk: jó emberek akartunk lenni, szenvedés mentesen
akartunk élni, boldogok akartunk lenni, másokat szolgálni, segíteni, kinek mi.
Megtanultuk, hogy mik az emberlétünkkel együtt járó legalapvetőbb drámák és
vágyak, és ezeket nem adjuk egykönnyen. Mert tudattalanul halálfélelmünk van.
Tegnap dolgoztam egy Társunkkal, akiben felmerült az a félelem,
hogy mi lesz, ha már nem fogja az emberi élettel járó „fájó eseményeket” úgy
megélni, ahogy a családi és ismerősi köre. Hogy ha nem tud majd már
„megfelelően” reagálni arra, ha valakivel valami „rossz” történik. Először is
megnyugtattam, hogy ez nem holnap lesz még. J Másodszor pedig elmeséltem egy példát, én hogyan éltem ezt meg. Hogy hallgattam Byron Katie-t még 2010 elején napi 10
órában, és az egyik felvételen azt mondta, hogy „A családod csupán a róluk szóló
történeted. Ők semmivel nem
másabbak, mint más emberek, csak épp a családról szóló történeted vetül rájuk.”
Ekkor 2-3 napig gyászoltam, mert nagyon bement, hogy ez mindennel és
mindenkivel így van. Leegyszerűsítve: ha valakit megcsal a párja, akkor
annyi, no dráma; ha elveszti az állását, akkor annyi, no dráma; ha
megbetegszik, akkor annyi, no dráma; ha valaki meghal, akkor meghal, no dráma,
ha valaki öngyilkos lesz, akkor öngyilkos lett, no dráma. És a többi „drámai”
eseménnyel ugyan így. Egyszerűen az élet természetes velejáróiként kezdjük el
mindezt észlelni, nem küzdünk ellene, nem akarjuk a másik embert megmenteni,
kiszedni belőle, jobbá tenni neki. És ez tűnhet
érzéketlennek. Miközben pedig a legmélyebb
szeretet van benne, csak szeretni tudod azt az adott embert, s közben
eszedbe jut, amikor te is hasonlóban voltál, amikor te is fájtál, sírtál, és
azt hitted, hogy itt és most már vége mindennek. De most már nem merül fel
benned olyasmi, hogy „ennek nem kellett, nem szabadott volna megtörténnie”. Ettől
még megfogod a kezét, s ha szeretné, akkor megöleled, meghallgatod, vele vagy. És
igen, ez nagyon más, mint amit megtanultunk, hogy hogyan kell megélni ebben az
életben bizonyos dolgokat. És a „hagyományos” tudatszinten ez úgy is élődik. Az
a két mondat jött még ki tegnap belőlem - le is írtam őket a füzetembe -, hogy „Képzeld,
milyen, amikor már nem neked kell megoldanod a világot. És egyszerűen szabadon engedheted a történetedet addig kiszolgáló
embereket.” Na, ezt nem adja könnyen az elmécskénk, bármennyire is azt
gondoljuk, hogy de jó lenne ilyen. Vagy épp rettegünk tőle, hogy akkor majd mi
lesz, tök üres leszek, jön a nihil. (A nihil szintén a program része, a dualitás
része. Dualitás nélkül „üresség” van, amiben minden az lehet, ami, és minden
egyszerűen csak lehet. Csak az elme az „üresség” szót általában negatívan
értelmezi, ezért megint csak menekül tőle.)
Amikor valaki még mélyen azonosult a gondolatai-érzései által
alkotott identitásokkal, drámákkal és traumákkal, akkor másfajta megközelítésekre lehet szükség. Ezért is használom a Belső Gyermek folyamatot, ezért is fontos a pszichológia, ezért is szoktam ajánlani
pl. családállítást, szomatodrámát. Meg kell tanulnunk az érzelmeinket, szükségleteinket felismerni és kifejezni, meg kell tanulnunk tisztán kommunikálni és határokat húzni. Sokunknál már ez hosszabb folyamat és addig nem engedődik meg egy
erőteljesebb tudati nyitás, amíg mély fájdalmakat hordoznak, amitől persze még
menekülnek is. De tudni kell abbahagyni
is a „drámaoldozást”, mert az csakis a mátrix-program identitás szintjén
működik. És ott valószínűleg mindig találunk majd valamit, ami nem úgy van a
világban, a másik emberben vagy bennünk, ahogy annak „kéne”, és akkor majd
megint oldozhatjuk, toldozhatjuk, foldozhatjuk. Legalább van mit csinálnunk.
Mert amúgy mivel töltenénk az életünket? - kérdezi az elme.
Ez egy radikális út -
ezt mindig is tudtam -, és mostanában érkeztem megint vissza a teljes
radikalitásához. Amikor facilitállak Benneteket, akkor nem szállok be a
történetetekbe, nem sajnállak titeket, hogy húúú, szegény, mi történt vele,
mert nem abban az állapotban vagyok.
Abban segítek, hogy Ti is rátaláljatok
erre a nem ítélkező, nem elemző, nem tudó lényegetekre, mert akkor
darabjaira hullik a sztori. Amúgy csak pofozgatjuk. És akinek még a
pofozgatásra van szüksége, azzal arra megyek, megyünk a facilitátor kollégákkal. Aki mélyülne, az ott nézelődjön, ahol a legnagyobb félelemeit sejti, az a gyorsítópálya. J
Azt is fontos újra meg újra hangsúlyozni, hogy a történettel,
identitással, programmal stb. SEMMI BAJ.
Amíg meg akarunk szabadulni tőle, addig ugyan ott vagyunk, gravitációs
belehúzás képződik. Ennek a felfogása, megértése nagyon nehéz az elme számára,
mert ellenállásra, küzdésre van berendezkedve, mindig megtalálja a következő ellenséget, aki ellen most
harcolni kell azért, hogy végre boldog lehessen. Ha a boldogságot épp az
„ürességgel” köti össze, erre a mézesmadzagra tekeredik fel, akkor majd kajtat
az ürességért, vagyis küzd minden ellen, ami „nem üresség”. Érdemes ezekkel a
működésekkel tisztában lenni, aztán gyakorlatban magunkban is újra meg újra
felismerni, mert ez az egésznek a lényege.
A legegyszerűbben fogalmazva a választásom mindig abban rejlik, hogy amikor észreveszem, hogy
beindul a program, sztori - nevezzük bárminek - akkor azt választom, hogy nem megyek vele, hanem tudatosítom azt,
amiben a sztori felbukkan, az „ürességet”, és azt, aki/ami tudatában van,
látja, észleli a történetet, annak képeivel, szavaival, érzéseivel. Ami nem
minősít, nem elemez. Tudatosítom, hogy igen, felbukkant pl. a szokásos „nem vagyok elég jó” identitásom, és azt is tudatosítom, hogy van itt valaki más is.
(Az évek során sok trükköt találtam már ki, hogyan segíthetek ezt másoknak
valóban megtapasztalni.) És én az a
„más” vagyok, ami szavakkal és értelemmel megfoghatatlan, és ebben megpihenek. Mást nem iktatok be,
nem próbálom kitalálni, hogy mit szeretnék „helyette”, mert az ugyan úgy
program, történet. Az identitásváltást és az ebből fakadó átalakuló észlelést az
okozza, ha következetesen a „semmit”, a
semlegeset választom, és teljesen
rábízom magam. Ilyenkor a csőlátásból szélesre tágul a tudat, így teljesen
más válaszokat fogok kapni, ami nem egyenlő a passzivitással.
Én e mögé tudok odaállni, ezt tudom százzal képviselni, erre
rezeg a „csatornám” vagy bármim. Erről szólnak az önvizsgálatok is. Valószínűleg
nem véletlen, hogy soha nem is izgatott a vonzzunk, teremtsünk valami szebbet,
jobbat. A gyakorlás pedig azért fontos, mert nem lehet csak úgy „nem vele
menni”; ez az a rész, amiért meg kell dolgoznunk. Ez egy mély idegrendszeri átalakulás, ami szép fokozatosan történik. Ez egy folyamat, ami nem verseny, és sehová nem kell eljutni benne.
Ami még fontos, és az utóbbi évek erről is szóltak számomra,
hogy segítsek másoknak is feltérképezni, hogy a mátrix-program nem ezer szálon
fut, hanem pár cölöpön áll - nemrég
kezdtem el használni ezt az analógiát. Ha felismerem az érzékeny cölöp-pontjaimat,
akkor összeáll egy nagyobb kép, rálátok a fő
én-mechanizmusokra, mintázatokra, és könnyebben megyek a folyamatban.
Mindezt nem lehet senkire ráerőltetni, nem
lehet senkinek sem megmutatni, mert egyéni
szinten történik. És amikor megtörténik, akkor nincsenek fanfárok. Sőt,
lehet, hogy egy időre gyászba borulsz,
mert hiányzik az, akinek hitted magad.
Még annyi, hogy ezt úgy is azok érzik vonzónak,
akikben valami rezonál rá. Különben egy rakás marhaságnak vagy teljesen
érthetetlennek érzékelik ezt a rakás szót egymás után. J Aki veszi ennek a lényegét, az úgyis érzi, tudja valahol
mélyen. Aki nem, az is teljesen rendben van, az ő berendezése másra vevő.
Ez pedig így tökéletes.
Nyári, Intenzív Integrált ÖnMunka Alapcsomag (4 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. július. 14-17. - 6 fős minicsoportban!!!