2016. május 15., vasárnap

Hajlandó vagy a Személyes Drámád nélkül Élni?



A következő írást a FB-os zárt csoportunkba kanyarítottam, első verziójában néhány perc alatt. Aztán még egy kicsit kiegészítettem itt-ott, és még a végtelenségig egészítgethetném, de most inkább így ideteszem. Pont azoknak szól, akiknek. Másoknak nem is tud. J (A FB-os zárt csoportunk az Integrált ÖnMunka Alapcsomagot vagy Egyéni konzultációs csomagot végzettek támogató fóruma. Kérlek, ne jelentkezz a csoportba, ha ilyet nem végeztél. Természetesen örömmel látlak csoportos vagy egyéni formában, ha erre felé visz az utad.)

Kedveskék! Mindannyiótok más és más „készenléti állapotban” van, amikor megismerkedik a két önvizsgálati módszerünkkel. Mindannyiótoknak különböző mértékben nyitott a tudata, különböző erősséggel traumatizált, különböző mértékben azonosult azzal, akinek önmagát hiszi. Ez nem jó vagy rossz, előrébb vagy hátrébb; mindez semmit nem mond rólatok. A tudatot nem lehet megerőszakolni, hogy nyíljon. Amikor a tudat nyílik, akkor az azonosulásaink, a történeteink akár pillanatok alatt köddé válhatnak, még akár erős traumákkal is történhetik ilyen. Amikor a tudat nyílik, akkor az észlelésünk változik. Épp emiatt, mi nem konfliktusok feloldásán, egy jobb „én-verzió” kialakításán vagy egy „szebb jövő” teremtésén munkálkodunk, mert ez ugyanaz a mátrix-program, ugyanaz az azonosulás, ugyanaz az érzékelés-észlelés, ugyanaz a tudatszint.

Mindemellett rendszeres megélés, hogy mind a Munka, mind az Élő Önvizsgálatok szépen oldja a konfliktusokat is, ami azért történik, mert meglátjuk, hogy amit eddig hittünk és éreztünk, az nem úgy van. Vagyis az észlelésünk változik meg egy helyzetről, egy személyről, önmagunkról. És nem a duális felosztás mentén. Ezért dolgozunk a duális mátrix program legalapvetőbb építőkockáival: a gondolati szint képeivel és szavaival, illetve az ezekhez tapadó érzelmekkel és testi érzésekkel. Minden, amit „odakint” érzékelünk, a mi elménk által kivetített építőkockákból tud csak felépülni, és olyat nem vagyunk képesek észlelni, olyat nem vagyunk képesek beleértelmezni egy adott helyzetbe, ami már korábban ne került volna be a referenciarendszerünkbe (egyéni, generációs, kollektív vagy karmikus szinten – aztán ezt pörgetjük időtlen idők óta).

Mindemellett a hangsúly azon van az önvizsgálatokban való elmélyülés folyamatában, hogy egyre inkább megtapasztalhassuk, hogy van a „virtuális, illúzió világ”: mindaz, amit odakint észlelünk és mindaz, amire reagálunk, de van „valami”, ami bennünk mindezt észleli. Van olyan minőségünk, ami nem értelmez, nem elemez, nem minősít, érzelmileg semleges, és emiatt egyszerűen csak megfigyeli a jelenségek felbukkanását és eltűnését. És nem avatkozik bele az „emberi drámába, az Ember Tragédiájába”. A 3D-s emberi identitásunk a legalapvetőbb téves azonosulásunk, az ezt összetákoló drámáink pedig a legnagyobb függőségeink. Ezért sem könnyű ezt feladni, „elengedni”, mert természete szerint nagy a gravitációs húzóereje. Ezért sem megy egyik napról a másikra a történeteinkből való „kiazonosulás”, a rajtuk való átlátás, hisz akkor egy nagyon fontos részünk meghal. Akit pedig egész életünkben építgettünk: jó emberek akartunk lenni, szenvedés mentesen akartunk élni, boldogok akartunk lenni, másokat szolgálni, segíteni, kinek mi. Megtanultuk, hogy mik az emberlétünkkel együtt járó legalapvetőbb drámák és vágyak, és ezeket nem adjuk egykönnyen. Mert tudattalanul halálfélelmünk van.

Tegnap dolgoztam egy Társunkkal, akiben felmerült az a félelem, hogy mi lesz, ha már nem fogja az emberi élettel járó „fájó eseményeket” úgy megélni, ahogy a családi és ismerősi köre. Hogy ha nem tud majd már „megfelelően” reagálni arra, ha valakivel valami „rossz” történik. Először is megnyugtattam, hogy ez nem holnap lesz még. J Másodszor pedig elmeséltem egy példát, én hogyan éltem ezt meg. Hogy hallgattam Byron Katie-t még 2010 elején napi 10 órában, és az egyik felvételen azt mondta, hogy „A családod csupán a róluk szóló történeted. Ők semmivel nem másabbak, mint más emberek, csak épp a családról szóló történeted vetül rájuk.” Ekkor 2-3 napig gyászoltam, mert nagyon bement, hogy ez mindennel és mindenkivel így van. Leegyszerűsítve: ha valakit megcsal a párja, akkor annyi, no dráma; ha elveszti az állását, akkor annyi, no dráma; ha megbetegszik, akkor annyi, no dráma; ha valaki meghal, akkor meghal, no dráma, ha valaki öngyilkos lesz, akkor öngyilkos lett, no dráma. És a többi „drámai” eseménnyel ugyan így. Egyszerűen az élet természetes velejáróiként kezdjük el mindezt észlelni, nem küzdünk ellene, nem akarjuk a másik embert megmenteni, kiszedni belőle, jobbá tenni neki. És ez tűnhet érzéketlennek. Miközben pedig a legmélyebb szeretet van benne, csak szeretni tudod azt az adott embert, s közben eszedbe jut, amikor te is hasonlóban voltál, amikor te is fájtál, sírtál, és azt hitted, hogy itt és most már vége mindennek. De most már nem merül fel benned olyasmi, hogy „ennek nem kellett, nem szabadott volna megtörténnie”. Ettől még megfogod a kezét, s ha szeretné, akkor megöleled, meghallgatod, vele vagy. És igen, ez nagyon más, mint amit megtanultunk, hogy hogyan kell megélni ebben az életben bizonyos dolgokat. És a „hagyományos” tudatszinten ez úgy is élődik. Az a két mondat jött még ki tegnap belőlem - le is írtam őket a füzetembe -, hogy „Képzeld, milyen, amikor már nem neked kell megoldanod a világot. És egyszerűen szabadon engedheted a történetedet addig kiszolgáló embereket.” Na, ezt nem adja könnyen az elmécskénk, bármennyire is azt gondoljuk, hogy de jó lenne ilyen. Vagy épp rettegünk tőle, hogy akkor majd mi lesz, tök üres leszek, jön a nihil. (A nihil szintén a program része, a dualitás része. Dualitás nélkül „üresség” van, amiben minden az lehet, ami, és minden egyszerűen csak lehet. Csak az elme az „üresség” szót általában negatívan értelmezi, ezért megint csak menekül tőle.)

Amikor valaki még mélyen azonosult a gondolatai-érzései által alkotott identitásokkal, drámákkal és traumákkal, akkor másfajta megközelítésekre lehet szükség. Ezért is használom a Belső Gyermek folyamatot, ezért is fontos a pszichológia, ezért is szoktam ajánlani pl. családállítást, szomatodrámát. Meg kell tanulnunk az érzelmeinket, szükségleteinket felismerni és kifejezni, meg kell tanulnunk tisztán kommunikálni és határokat húzni. Sokunknál már ez hosszabb folyamat és addig nem engedődik meg egy erőteljesebb tudati nyitás, amíg mély fájdalmakat hordoznak, amitől persze még menekülnek is. De tudni kell abbahagyni is a „drámaoldozást”, mert az csakis a mátrix-program identitás szintjén működik. És ott valószínűleg mindig találunk majd valamit, ami nem úgy van a világban, a másik emberben vagy bennünk, ahogy annak „kéne”, és akkor majd megint oldozhatjuk, toldozhatjuk, foldozhatjuk. Legalább van mit csinálnunk. Mert amúgy mivel töltenénk az életünket? - kérdezi az elme.

Ez egy radikális út - ezt mindig is tudtam -, és mostanában érkeztem megint vissza a teljes radikalitásához. Amikor facilitállak Benneteket, akkor nem szállok be a történetetekbe, nem sajnállak titeket, hogy húúú, szegény, mi történt vele, mert nem abban az állapotban vagyok. Abban segítek, hogy Ti is rátaláljatok erre a nem ítélkező, nem elemző, nem tudó lényegetekre, mert akkor darabjaira hullik a sztori. Amúgy csak pofozgatjuk. És akinek még a pofozgatásra van szüksége, azzal arra megyek, megyünk a facilitátor kollégákkal. Aki mélyülne, az ott nézelődjön, ahol a legnagyobb félelemeit sejti, az a gyorsítópálya. J

Azt is fontos újra meg újra hangsúlyozni, hogy a történettel, identitással, programmal stb. SEMMI BAJ. Amíg meg akarunk szabadulni tőle, addig ugyan ott vagyunk, gravitációs belehúzás képződik. Ennek a felfogása, megértése nagyon nehéz az elme számára, mert ellenállásra, küzdésre van berendezkedve, mindig megtalálja a következő ellenséget, aki ellen most harcolni kell azért, hogy végre boldog lehessen. Ha a boldogságot épp az „ürességgel” köti össze, erre a mézesmadzagra tekeredik fel, akkor majd kajtat az ürességért, vagyis küzd minden ellen, ami „nem üresség”. Érdemes ezekkel a működésekkel tisztában lenni, aztán gyakorlatban magunkban is újra meg újra felismerni, mert ez az egésznek a lényege.

A legegyszerűbben fogalmazva a választásom mindig abban rejlik, hogy amikor észreveszem, hogy beindul a program, sztori - nevezzük bárminek - akkor azt választom, hogy nem megyek vele, hanem tudatosítom azt, amiben a sztori felbukkan, az „ürességet”, és azt, aki/ami tudatában van, látja, észleli a történetet, annak képeivel, szavaival, érzéseivel. Ami nem minősít, nem elemez. Tudatosítom, hogy igen, felbukkant pl. a szokásos „nem vagyok elég jó” identitásom, és azt is tudatosítom, hogy van itt valaki más is. (Az évek során sok trükköt találtam már ki, hogyan segíthetek ezt másoknak valóban megtapasztalni.) És én az a „más” vagyok, ami szavakkal és értelemmel megfoghatatlan, és ebben megpihenek. Mást nem iktatok be, nem próbálom kitalálni, hogy mit szeretnék „helyette”, mert az ugyan úgy program, történet. Az identitásváltást és az ebből fakadó átalakuló észlelést az okozza, ha következetesen a „semmit”, a semlegeset választom, és teljesen rábízom magam. Ilyenkor a csőlátásból szélesre tágul a tudat, így teljesen más válaszokat fogok kapni, ami nem egyenlő a passzivitással.

Én e mögé tudok odaállni, ezt tudom százzal képviselni, erre rezeg a „csatornám” vagy bármim. Erről szólnak az önvizsgálatok is. Valószínűleg nem véletlen, hogy soha nem is izgatott a vonzzunk, teremtsünk valami szebbet, jobbat. A gyakorlás pedig azért fontos, mert nem lehet csak úgy „nem vele menni”; ez az a rész, amiért meg kell dolgoznunk. Ez egy mély idegrendszeri átalakulás, ami szép fokozatosan történik. Ez egy folyamat, ami nem verseny, és sehová nem kell eljutni benne.

Ami még fontos, és az utóbbi évek erről is szóltak számomra, hogy segítsek másoknak is feltérképezni, hogy a mátrix-program nem ezer szálon fut, hanem pár cölöpön áll - nemrég kezdtem el használni ezt az analógiát. Ha felismerem az érzékeny cölöp-pontjaimat, akkor összeáll egy nagyobb kép, rálátok a fő én-mechanizmusokra, mintázatokra, és könnyebben megyek a folyamatban.




Mindezt nem lehet senkire ráerőltetni, nem lehet senkinek sem megmutatni, mert egyéni szinten történik. És amikor megtörténik, akkor nincsenek fanfárok. Sőt, lehet, hogy egy időre gyászba borulsz, mert hiányzik az, akinek hitted magad.

Még annyi, hogy ezt úgy is azok érzik vonzónak, akikben valami rezonál rá. Különben egy rakás marhaságnak vagy teljesen érthetetlennek érzékelik ezt a rakás szót egymás után. J Aki veszi ennek a lényegét, az úgyis érzi, tudja valahol mélyen. Aki nem, az is teljesen rendben van, az ő berendezése másra vevő. Ez pedig így tökéletes.

Nyári, Intenzív Integrált ÖnMunka Alapcsomag (4 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. július. 14-17. - 6 fős minicsoportban!!!


2016. május 10., kedd

Ha azt Látom, hogy Bántalak, akkor Elbúcsúzom Tőled




HA AZT LÁTOM, HOGY BÁNTALAK ÚJRA MEG ÚJRA, AKKOR ELBÚCSÚZOM TŐLED - ÉRTED ÉS MAGAMÉRT. A JELENÜNKÉRT ÉS A JÖVŐNKÉRT.

Megihletett a legutóbbi 3-napos tréning, a zárt csoportunk egyik posztja, egy baráttal folytatott magánbeszélgetés és a saját volt kapcsolatom. És főként az, hogy többeket látok a klienseim és barátaim között a párkapcsolataikban szenvedni, hosszú-hosszú ideje.

Jól esik-e belenézni a saját szemembe a tükörben? Őszintén, tisztán tudok-e megállni magam előtt, mert úgy élek, amivel integritásban vagyok? Vagy bujdokolok saját magam elől és előled, hazudok magamnak és neked, titkolózom, manipulállak és használlak? Mert félek, hogy mi lenne, ha nem lennél nekem. Mert akkor nem folytathatnám a kis "üzelmeimet", nem ámíthatnám magamat többé, és teljesen le kéne csupaszítani magam, ami borzasztóan fájna. Észrevettem-e már egyáltalán, hogy bántalak? Ráadásul téged okollak a nyomoromért. Mikor ébredek rá, hogy mit művelek? És ha már ráébredtem, és nem tudom másképp csinálni, meddig kínozlak még téged is?

12 évig voltam benne egy párkapcsolatban. Régóta nem rejtem véka alá, hogy, ún. "szerelem- vagy romantikafüggő" voltam, vagyis újra meg újra beleszerettem más férfiakba, többekkel titokban viszonyt is folytattam. Ezek egy idő után már nyíltan zajlottak, úgy, hogy a Párom is tudott róla. Neki nem volt ereje szakítani velem, mert nagyon kötődött hozzám. Én is őhozzá. És nem azért szerettem bele másokba, mert őt nem szerettem, hanem mert működött bennem egy mély hiány, aminek ez volt a kényszeres kompenzálási formája. Akkor még nem tudtam, hogy ezt valaha be tudom-e fejezni, illetve nagyon féltem is, hogy EZ az energia ne legyen benne az életemben, mert ettől éltem, ettől éreztem magam szabadnak. Félelmetes és szó szerint elképzelhetetlen volt számomra, hogy "szerelem" nélkül éljek. Ez volt a drogom. Amiért "loptam, csaltam, hazudtam, manipuláltam", persze nem a másikat akartam én ezzel bántani, de mégis bántottam.

És aztán, amikor egy újabb eset indult, akkor hamarosan elé álltam és mondtam, hogy hagyjuk abba és engedjük el egymást. Mert nem szeretem, hogy ezt csinálom vele, és mert nem tudom garantálni, hogy ez változni fog, és mert neki még lehet egy másik élete egy "normális" nővel, és lehet családja, ami velem nem. Két és fél év telt el azóta, az akkor indult kapcsolatnak is vége lett, aztán még kettőnek, és szép lassan "kigyógyultam" a szerelemfüggőségből. Megismertem a mechanizmusát, ráláttam, melyik pillanatában mi zajlik bennem, ahhoz milyen gondolatok és testi érzetek kapcsolódnak, és hogy már NEM KELL arra mennem. És ha be is indult ilyen energetika, akkor 2 nap, majd 2 óra alatt el is múlt. (Mindez az Élő Önvizsgálatok gyakorlati alkalmazása nélkül nem jöhetett volna létre.) A volt Párom pedig egy új kapcsolatban él, boldog, jól van, terveik vannak együtt, örülök nekik. Én egyedül élek, jó ideje kapcsolatom sem volt, "szerelmes" is jó rég voltam. Korábban ez "végzetes veszteségnek" tűnt volna, mára tökéletes nyugalom van bennem.

Ezt a történetet azért írtam le, mert több, számomra kedves emberről tudom, hogy nem jó kapcsolatokban éltek és bántjátok egymást. (Más és más dolgokkal, nem feltétlenül külső kapcsolatokkal.) Ő is bánt titeket és ti is bántjátok őt. És ezzel mind bántjátok magatokat. Lehet áltatni magatokat, hogy ez majd változik, de ha évek alatt nem változott, akkor mitől változna? Mindketten fájtok és féltek. Lehet adni egy utolsó esélyt és őszintén leülve átbeszélni, hogy van-e erőnk ahhoz, hogy EGYÜTT, KETTEN még egyszer megpróbáljuk, hogy tudunk-e változni és ezzel abba tudjuk-e hagyni egymás bántását. Ehhez mindenképp mindkét emberre szükség van, bármit is hittél el arról, hogy egyedül megy, nem megy. Egy jól működő kapcsolathoz két őszinte, önmagával szembenézni és változni akaró, fájdalmakat vállaló emberre van szükség. Máshogy nem megy.

Biztatásként: A legrosszabb, ami útközben történhet az egy érzés. :) Sok sikert a tisztuláshoz és a mocsárból való kilábaláshoz.

A témában még ajánlom a Szakíts, ha bírsz című bejegyzést.

Amennyiben úgy véled, hogy külső segítségre van szükséged párkapcsolati vagy éppen függőségi működéseiddel kapcsolatban, várlak szeretettel a következő Integrált, ÖnMunka Alapcsomagon vagy Egyéni folyamatban.


Új, Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+2X75 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. június 3-5.