2010. október 4., hétfő

Harcban a Valósággal - Ami éppen van, az Van



Minden szenvedésünk okozója az a meggyőződésünk, hogy a dolgoknak máshogy kellene lenniük, mint ahogy vannak. Pl. „A gyerekeimnek hálásnak kellene lennie azért, amit értük teszek.” Amíg elhisszük ezt a gondolatot, addig ellenállásban vagyunk azzal kapcsolatban, ami van. Ha a gyerekeim nem hálásak, akkor pont erre van szükségem ahhoz, hogy észrevegyem, megvizsgáljam ezt a hitemet, és megnézzem milyen ezzel a gondolattal együtt élni, illetve milyen érzés nélküle – ha teljesen és tökéletesen elfogadom, ami éppen van. AMI VAN, AZ VAN. Amikor szembeszállok a valósággal, mindig vesztes maradok

A szenvedésnek egyetlen módja létezik: amikor elhiszünk egy gondolatot, mely harcba száll azzal, ami van. Ha az elme teljesen tiszta, akkor az, ami van, megegyezik azzal, amit akarunk. Ha azt szeretnéd, hogy a valóság másmilyen legyen, mint amilyen éppen az adott pillanatban, az olyan, mintha egy macskát szeretnél megtanítani ugatni. Próbálkozhatsz, és még tovább próbálkozhatsz, a macska pedig újra meg újra azt fogja mondani neked, hogy „miaú”. Azt akarni, hogy a valóság másmilyen legyen, mint amilyen az adott pillanatban, reménytelen.

Ha elkezded figyelni a gondolataidat, észreveszed, hogy naponta rengetegszer jelennek meg ilyesmik a fejedben: „Unom ezt az esőt, ki kéne már sütnie a napnak végre.” „Karcsúbbnak és fiatalabbnak kéne lennem.” „A férjemnek nem kellene annyit dolgoznia, aztán este innia és tévéznie.” Ez pontosan az a gondolkodási mód, amikor azt akarjuk, hogy a valóság más legyen, mint amilyen. Minden stressz és lelki fájdalom abból fakad, hogy harcba szállunk azzal, ami van, a pillanatnyi valósággal.

Sokan félnek attól, hogy ha elfogadják, ami van, akkor passzívvá válnak, nem éreznek késztetést a cselekvésre, gyengék lesznek. Az elfogadás mindig a pillanatnyi valóság elfogadására vonatkozik, nem azt jelenti, hogy a helyzet most már mindig így fog maradni. Sőt! Nézd csak meg milyen energetikai különbség van a két hozzáállás között: 1.) „Bárcsak ne veszítettem volna el a munkámat, sosem fogok újat találni.” 2.) „Elveszítettem a munkámat. Rendben. Mit tehetek most?”

Ha elkezded a gondolataidon való önmunkálkodást, hamar rá fogsz jönni, hogy amiről eddig azt hitted, hogy nem kellett volna megtörténnie, pont annak kellett megtörténnie. Meg kellett, hogy történjen, mert megtörtént, és ezt semmilyen ellenkezés, szenvedés, gondolkodás sem tudja meg nem történtté tenni. Ez nem azt jelenti, hogy helyeseld vagy ünnepeld. Ez csak azt jelenti, hogy képes vagy a dolgokat belső harcod zavarodott gondolkodása nélkül látni. Senki nem akarja, hogy betegek legyenek a gyerekei, senki nem szeretne autóbaleset részese lenni, de ha egyszer már megtörténnek ezek a dolgok, mily módon támogathat és erősíthet minket az, ha mentális harcba fogunk ellenük?

Onnan tudhatjuk, hogy a valóság úgy van jól, ahogy van, hogy ha gondolatban harcra kelünk vele, az fáj. Feszültek, frusztráltak leszünk, nem érezzük természetesnek és kiegyensúlyozottnak magunkat. Ha megállítjuk a valósággal való küzdelmünket, egyszerűen, áramlóan, kedvesen és félelem nélkül tudunk cselekedni.

2 megjegyzés:

  1. Szió!

    Most már egy év Önmunka van a hátam mögött. És nem zavar az eső, sőt imádom a latyakos időt de azt is imádom amikor süt a nap. Lekések egy határidőt és jól vagyok, elmúlt az állandóan gyötrő bűntudat mindenért. Észreveszem ahogy benne vagyok az áramlásban és minden értem történik. Persze van még fájdalom, de már nem zsong úgy a fejem mint egy évvel ezelőtt. Egyre gyakrabban szeretek élni. :) Olyan nagy a HÁLA most bennem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Marika, köszönöm, hogy ezt leírtad. Szeretettel ölellek, Andi

      Törlés