Akadt egy kis semmimásranemfelhasználható(!!!:) időm, gyorsan fordítottam egyet Byron Katie blogjáról, nehogy olvasnivaló és elgondolkodnivaló nélkül maradjatok…
Elöljáróban nagyon fontos tudni, hogy az összes függőség, szenvedélybetegség, mánia, mind-mind az elhitt gondolataink következményeként alakul ki. Mert, ugyebár, amikor elhiszel egy stresszes gondolatot, mondjuk, hogy „Nem szeretnek a munkahelyemen”, akkor rögtön görcsbe rándulsz, és mindenféle más érzéseket és testi érzeteket is megtapasztalsz. Minél erőteljesebben hiszed el a gondolatot, annál erősebb lesz az érzelmi riasztás, vagyis annál nagyobb késztetést fogsz érezni, hogy elmenekülj a rossz érzésed elől, így valamivel „tudatmódosítanod” kell magadat. Ez fizikai és gondolati függőség is lehet; nincs olyan ember, aki nem csinálja valahogy. Te mihez „nyúlsz”, ha nagy a stressz, bedühödtél, elkeseredtél, leblokkoltál? Jól bezabálsz? (bocsi, én sokáig ezt tettem). Ledöntesz néhány pohárkával? Kimész lefutni egy maratont? Inkább éjszaka is bent maradsz a munkahelyeden? Rágyújtasz egy cigire vagy egy spanglira? Elmenekülsz egy csinosan berendezett álomvilágba a fejedben? Lefekszel aludni? Elkezdesz panaszkodni fűnek-fának? Gondolatban jól megvered az illetőt, aki feldühített? Ja, és ne feledkezzünk meg a tévéről és a számítógépes játékokról sem. És a sort vég nélkül folytathatnám.
Ha rendszeresen végzed a Munkát, akkor nagyon tudatos rálátásod lesz arra, hogy Te hogyan csinálod, Te mivel vigasztalod magadat, amikor támadnak az elhitt stresszes gondolatok és a belőlük fakadó rossz érzések. Kedvcsinálónak a vizsgálódáshoz, íme egy School résztvevő személyes története:
„Egyszerűen csoda, ami a School-ban történt velem, teljesen váratlanul. Igazából, ha jobban belegondolok, milyen tudatállapotban mentem el a School-ba, egészen meglepő, hogy bármilyen csodát képes voltam felfedezni. Két alapvető gondolattal érkeztem meg: az első az volt, hogy 9 napot fogok eltölteni egy teljesen felesleges intellektuális eszköz megtanulásával, és közben mély munkának fogom hívni (ez ügyben, megjegyzem, óriásit tévedtem!!!). A második pedig az volt, hogy inkább meghalok, minthogy lebukjak, és ez által megszégyenüljek, mivel felnőtt életem egészét tüdőgyógyászként éltem le, aki titokban a vécében dohányzik. Napközben a dohányzás ellen prédikáltam, éjjel pedig fű alatt, titokban, magam is gyakoroltam a cigizést. Sok évembe tellett, hogy a megfelelően biztonságos rituálét kialakítsam a szokásom körül, a titkolózásom körül… s mindeközben olyan történetekkel szórakoztattam magam, hogy milyen megsemmisítő szégyen lenne, ha véletlenül kiderülne az én kis titkom.
Aztán, nem sokkal a School-ba indulásom előtt egy csomót fedeztem fel a nyakamban… Persze rögtön a legszörnyűségesebb filmek játszódtak le a fejemben. Szinte haldokoltam, mert senkinek nem mondhattam el a bajomat, hiszen akkor napvilágra kerülne az én kis szégyentelen titkom. Ott álltam, körbevéve a legjobb orvos barátaimmal, és egyetlen szót sem mertem kinyögni nekik, annyira szégyelltem magam. Azt gondoltam, hogy inkább meghalok, mint hogy bármelyikük is megtudja az igazat.
Így mentem el a School-ba, felkészülve a halálra, és aztán olyasvalami történt a School csodája közben, a Munka rendszeres végzése következtében, ami még most is hihetetlen számomra: a 40 éve legjobb és legtitkosabb barátom, a cigaretta egyszerűen búcsút intett nekem. Most már több fél éve nem gyújtottam rá. Csodával határos módon, minden kötődésem elmúlt a cigarettázással kapcsolatban.
Ráadásul, a sok önvizsgálat közben ráláttam arra, hogyan is támogatta a cigarettázás azt a belső történetemet, hogy el kell bújnom és el kell különülnöm a világtól. Minden egyes Munka mélyebben rávilágított arra, hogy mennyire nem vagyok hajlandó felfedni magam, részt venni a kapcsolatokban, és bensőséges viszonyban kerülni másokkal, illetve magammal. A cigarettázás vált a mentségemmé, az eszközömmé a folyamatos elkülönülésre, egyedüllétre, kívülállóságra.
Igazából nem azért osztottam meg a történetemet, mert annyira hallatni szeretném a hangomat, hanem, mert mostanra váltam késszé a megosztására. Pár hónappal ezelőtt még képtelen lettem volna ezt bárkinek is hangosan elmondani. Emlékeztek: inkább meghaltam volna, mint hogy bárkinek is szóljak róla.
Amikor hazatértem a School-ból, felhívtam egy barátomat, aki végzett rajtam pár vizsgálatot, és kiderült, hogy a csomó a nyakamban csupán egy ártalmatlan nyirokcsomó-megnagyobbodás volt.
Szinte képtelen vagyok leírni, milyen felszabadulást élek meg. Természetesen imádom, hogy megszabadultam a cigarettázás szokásától, és még ennél is fantasztikusabb, hogy kiszabadultam a szégyenből és az elkülönültségből, melyben oly sokáig éltem. És még attól a hiedelmemtől is megszabadultam, hogy a tüdőorvosok nem dohányoznak. (Igaz ez? IGEN! SZÁMOMRA MÁR IGAZ!!! NEM DOHÁNYZOM!!! MICSODA ÖRÖM!!!)
Végtelen köszönettel és hálával, Carla
