Meg Akarok Halni – Igaz Ez?

„Az, akinek hittem magam, teljesen reménytelen eset volt. Reggelente, amikor felébredtem, és észrevettem, hogy még mindig lélegzem, gyűlöltem Istent, amiért életben tart. Egyfolytában az öngyilkosságon járt az eszem, de mivel volt három gyermekem, ez nem volt választási lehetőség. Klinikai depresszióban szenvedtem, dühös és agorafóbiás voltam, és annyira paranoiás, hogy pisztollyal a párnám alatt aludtam. Volt olyan, hogy napokig, néha hetekig még zuhanyozni és fogat mosni sem voltam képes. Olyan alacsony volt az önbecsülésem, hogy a padlón aludtam, mert úgy gondoltam, hogy még egy ágyra sem vagyok érdemes...” (Byron Katie)

Mostanában többekkel dolgoztam, akik erősen elhiszik azt a gondolatot, hogy meg akarnak halni. Olyan is van közöttük, aki már kísérelt meg öngyilkosságot. Ilyenkor mindenképp érdemes megkérdőjelezni velük a felszíni „Meg akarok halni” gondolatot, aztán pedig sorjában azokat a gondolatokat is, melyek a halálvágyhoz, az öngyilkossági kísérlethez vezetnek. Mert meghalni csak akkor akarunk, amikor már annyira szenvedésnek és fájdalmasnak érzékeljük az életünket, hogy az elménk elhiteti velünk, ebből már csak a halál hozhat feloldozást. Történet nélkül nincs fájdalom. Ha nincs érzelmi fájdalom, nincs halálvágy.

Érdekes volt ezeknek az önvizsgálatoknak a végzése közben felfedeztetni a halálvágyó facilitáltakkal, hogy valójában nem is meghalni akarnak, hanem leginkább szeretetet, elfogadást, figyelmet, bocsánatkérést, jóvátételt várnak. Van olyan, aki kifejezetten azt mondja, hogy az öngyilkossági kísérlettel bosszút szeretne állni azon a személyen, aki szerinte tönkretette az életét. Hátha majd akkor az a személy észbe kap, és jóváteszi mindazt, amit vele művelt. Dráma. Dráma. Dráma. Az elme imádja a drámát. Néhányan még olyan őszintén is megnyílhatnak, hogy rálátnak, hogyan próbálták bebiztosítani, hogy semmiképp ne halhassanak meg: időben rájuk találhasson valaki, még felhívják előtte azt a személyt, aki biztos átjön…

És mivel ez a gondolat nekem sem ismeretlen a múltamból, ezért felidéztem azokat az éveket, amikor nagyon sűrűn hittem azt, hogy „Meg akarok halni”. Akkor még nagyon utáltam magam, hosszú heteket töltöttem újra meg újra depresszióban fekve, annyira belefáradva az öngyűlölő gondolataimba, hogy semmi energiám nem maradt kikelni az ágyból. Megcsináltam a Munkát erre a gondolatra, az 1-2. kérdésre az instrukciókat hagytam bent. Az a helyzet, hogy nagyon nehézkes volt már beleélnem magam ebbe a gondolatba, azért próbálkoztam, és főleg a huszonéves koromra jellemző válaszokat írtam le. Ha Neked még erősen feszítő és jelenlevő ez a gondolat, kérlek, jól engedd bele magad ebbe a meditációs önvizsgálatba, és engedd meg, hogy a saját válaszaid bukkanjanak a felszínre. Akkor lesz a tiéd ez az önvizsgálat, akkor kerülsz közelebb a történetek nélküli önmagadhoz.

(Több helyen fogsz látni „Igaz ez?” kérdéseket közbeékelve. Olyankor írtam ezt be, amikor a felbukkanó válaszaim újabb hiedelmeket hoztak felszínre. Ezek az okai a halálvágyamnak, így ezeket is meg kell majd kérdőjeleznem.)

A vizsgálandó gondolat: „Meg akarok halni.”

1. Igaz az, hogy meg akarok halni? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak mélyen magamba engedem a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy meg akarok halni? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt, hogy meg akarok halni?

a) Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem? - Elég hülye kérdés… Igazából lehetne békességnek érezni, mert azt gondolom, hogy majd ha meghaltam, már sokkal jobb lesz nekem, mert nem kell tovább szenvednem. Haha, igaz ez? De addig is, ez a gondolat inkább rezignáltságot, csüggedtséget, fásultságot ébreszt benne, semmiképp nem békességet.

b) Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz, ha elhiszem, hogy meg akarok halni? Miket gondolok magamról? Hogyan „ütöm” magamat, amikor elhiszem, hogy meg akarok halni? – Szidom és ócsárolom magam, hogy még egy normális életet sem vagyok képes élni, egy totális csődtömeg vagyok, akinek semmi nem sikerül. (Igaz ez?) Másoknak bezzeg sokkal jobban megy… (Igaz ez?)

c) Hogyan viszonyulok ilyenkor az élethez? Milyennek látom? Milyen képek jelennek meg a fejemben az életemről, ha elhiszem, hogy meg akarok halni? – Az életet ilyenkor szürkének, sivárnak, reménytelennek, örömtelennek, folyamatos szenvedésforrásnak látom. (Igaz ez?) Ahol csak vonszolom magam végig állandó rossz érzésekkel, nagy-nagy fásultsággal. Ilyenkor utálom az életet.

d) Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben? – Csalódottság és düh. Az egész testemre kiterjedő zsibbadás van bennem, teljes lefáradás, semmi energiám.

e) Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam? – Eszem egy kicsit (sokat…), legalább ennyi örömöm maradt. Lefekszem aludni, meg bekapcsolom a tévét, addig sem kell ezen feszkóznom. Meg a tévében nézegethetek boldog életeket. (Igaz ez?)

f) Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy meg akarok halni? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle? – Akkor szeretnem kéne az életet, amit teljesen lehetetlennek tartok. Az élet sz@r (Igaz ez?), én csak erre látok bizonyítékot, senki ne akarja elhitetni velem, hogy nem így van! Kapok ettől a gondolattól egy jó adag áldozatidentitást is, és szidhatom azokat az embereket, akik a történeteim szerint az életem szerencsétlenségét okozták, akik miatt szenvedek. Ha ők nem tették volna azt velem, amit tettek, akkor boldog lehetnék, és most nem akarnék meghalni. (Igaz ez?) Ha nem hinném el a gondolatot, akkor ebben a szörnyű testben (Igaz ez?) kéne még eltöltenem akárhány évet, ami csak egyre förtelmesebb lesz. (Igaz ez?) Akkor inkább meghalok.

g) Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem azt a gondolatot, hogy meg akarok halni? – Felkelni nem igazán. Örülni semmiképp.

4. Ki lennék a gondolat nélkül, hogy meg akarok halni? Kevésbé zsibbadt, nyugodtabb, nyitottabb, kíváncsibb, megengedőbb.

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: Meg akarok halni.

+ Nem akarok meghalni. (legalább 3 példa, hogyan igaz ez)

-          Valahol mélyen mindig is azt hittem, hogy az élet szép, és még nem halt ki belőlem minden remény, hogy ezt egyszer megtapasztalhatom. Ha valahogy mégis megszépülne ez az élet, akkor a korai halálommal egy csomó szuper dologból kimaradnék.

-          Tinikorom előtt szerettem élni, élveztem a gyerekkort, a játékot, az iskolát, mindent. Hátha ez még visszajöhet…

-         Félek a haláltól. Még mindig jobb itt, mint ott, ahol fogalmam sincs, mi van.

-         Még semmit nem tettem ennek megvalósítására.

-         Vannak olyan dolgok, amiket szeretek az életben, pl. a fagyit meg a csokit. Ha egész életemben büntetlenül ehetném ezeket, és még le is fogynék, semmi bajom nem lenne. És aludni is nagyon szeretek.

-         Vannak emberek is az életemben, akiket szeretek. És szeretnék még velük sokszor együtt lenni.

Vagyis akkor mi valójában a bajom? Az, hogy miket gondolok magamról és az életről? Hogy milyen megvizsgálatlan sebeket hordozok magamban? Ha szép sorban megvizsgálom mindazt, amit magamról, másokról és az életről gondolok, akkor nem fogok akarni meghalni? Na, ennek adhatnék egy esélyt… És ez elvezet a gondolatokra való megfordításig:

+ A gondolataimnak akarok meghalni.

Mi másnak? Hisz, ha nem hiszem el a gondolataimat, akkor többé nem tudok szenvedni és fájni. Akkor pedig miért akarnék meghalni? Olyan egyszerű ez az egész. Remélem, lesz kitartásom végigcsinálni!

És a visszacsekkolás:

+ Hajlandó vagyok újra elhinni a gondolatot, hogy „Meg akarok halni”. Hisz lehet, hogy még fel fog bukkanni, megnézem, hogyan állok vele. Megnézem, épp milyen történetben vagyok benne, amikor újra jön, és azokat megvizsgálom.

+ Alig várom már, hogy újra elhiggyem azt a gondolatot, hogy „Meg akarok halni”. Ha alig várom már, akkor nem ellenség többé, hanem barát. És ha tényleg szeretném letesztelni, elhiszem-e még, bekapaszkodik-e még az elmém, akkor fel kell, hogy bukkanjon. Én annyira, de annyira szeretem ezt a gondolatot, annyi minden ajándékot tartogat számomra.

„Az élményem elmesélésénél sokkal erőteljesebb, ha meghívom az embereket, hogy végezzék el az önvizsgálatot. Amikor persze megkérnek, hogy írjam le az élményt, ahogy te is tetted, megteszem, mert mindez nagyon értékes. És amikor hallják, ahogy mesélem a történetet, gyakran azt mondják, „Te jó ég! Értem! Értem!” De ez nem elég. Az életedet az változtatja meg, ha leírod a stresszes gondolataidat, majd felteszed a négy kérdést, majd megfordítod a gondolatot, végül valódi példákat keresel arra, hogyan is igazak a megfordítások. Tested minden sejtje ébred az önvizsgálat hatására. És többé nem leszel képes elhinni a régi gondolatokat. Minden elme megérdemli, hogy szabad legyen. És amikor az elme szabad, akkor a szenvedésnek is vége szakad.” (Byron Katie)

Az idézeteket ebből a bejegyzésből szedtem, melyből a Munka kezdeteiről olvashatsz:

http://www.onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-talalt-ra-byron-katie-re-munka.html

A Legnagyobb Emberi Félelem - Byron Katie Videó

Szeretettel ajánlom megnézésre a következő Byron Katie videót, melynek az eredeti címe: „Fekete vagy Fehér. Most már értem.” Ebben a videóban Katie egy színesbőrű lánynak segít rálátni arra, milyen világot érzékel, ha elhiszi, hogy a fehér emberek az ellenségei, és ki is lenne, ha soha többé nem tudná ezt a gondolatot gondolni. A párbeszéd egészen kivételes, nagyon kevés szó hangzik el benne, viszont annál több belső felismerés. Érdemes a legvégéig megnézni, mert Katie lerántja a leplet a legnagyobb emberi félelmünkről. Ami nem a halálfélelem…

Byron Katie Ébresztő Idézetek 2.

Egy újabb adag elgondolkoztató, megértést elősegítő, a megtapasztalásaitoknak „keretet adó”, útmutató idézetet gyűjtöttem szép batyuba. Katie szavai dőlt betűvel, idézőjelben olvashatók, és némelyik után az én tippjeim, kommentjeim, melyeket a Facebook zárt csoportunkban szoktam napi útravalónak adni. Itt most jó néhány napra való sorakozik, szép lassan érdemes magadba engedni őket. És újra meg újra visszatérni, mert már jövő héten máshogy fogod érteni. És mindig más fog éppen akkor mondani valamit, helyre rakni benned valamit. Ez már csak ilyen. :)

„Amit még nem ismertél fel önmagadban, azt nem tudod megváltoztatni. Amint ráébredsz arra, amire eddig csukva volt a szemed, a változás magától történik meg.”

Ezt szoktam Nektek mondani, amikor kérdezitek, mit-hogyan csináljatok másképp. Amíg nem tudod, milyen tudatalatti motivációból csinálod úgy, ahogy, addig legfeljebb megerőszakolni tudod magad a felszínen, hogy ne úgy csináld. Majd csinálod ugyanazt valahol máshol, csak észre sem veszed. Ha azonban feltárulnak a tudattalan motivációid és megkérdőjelezed őket, akkor semmilyen erőfeszítést nem kell tenned azért, hogy másképp csináld. Másképp fog csinálódni, és nagy-nagy nyugalmad lesz benne, és csak ámulsz, hogy hogyan is lehetséges mindez. Csuda dolog ez!

„Ha ez a gyereked útja, pont Rád van szüksége szülőként, hogy végigmehessen rajta. Semmi sincs itt elromolva. Nincsenek hibák.”

Éljenek a gyerekek és a szülők! Mert pont egymásra van szükségünk, hogy mehessünk az Utunkon. Akinek nincs szülője, annak pont arra. Hiszen amid/akid nincsen, arra nincs szükséged. Vagyis pont arra van szükséged, hogy ne legyen, mert így „tartódsz” az utadon, és így fedezheted fel Önmagadat.

„Azt javaslom, hogy ne a tested meggyógyítása motiváljon a Munka végzésére. Az igazságért merülj magadba. Gyógyítsd meg az elmédet.”

Vagyis, ne legyen olyan elvárásod, hogy majd, ha 10 önvizsgálatot elvégzel a betegségeiddel kapcsolatban, akkor azok elmúlnak. A Munka nem adja be a derekát az elvárásainknak, oly bölcs tanár. Nehogy már úgy kapj meg bármit is, ahogy eddig is próbáltad az életben: erőszakkal. A motiváció itt=erőszak. Önmagam, a Valóság, és a Négy kérdés megerőszakolása. És ilyenkor nem kapod meg a megnyugvást. És persze ez minden más Munka-motivációnkra igaz. KÍVÁNCSISÁG, NYITOTTSÁG, LELKESEDÉS, ŐSZINTESÉG, JÁTÉKOSSÁG, ELVÁRÁSMENTESSÉG - ettől működik. Úgy, ahogy épp nálad kell működnie, nem pedig úgy, ahogy Te elképzeled.

Kérdés Katie-hez: „Teljesen maguk alá temetnek a hiedelmeim. Hogyan lesz valaha időm minden hiedelmemet megkérdőjelezni?” Katie válasza: „Ne izgasd magad azon, hogy mindegyiket vissza kell csinálnod. Mindig azt a hiedelmet vizsgáld meg, ami épp most stresszt okoz benned. Sosincs egynél több. Csináld vissza azt az egyet. Honnan tudom, melyik hiedelmemmel kell éppen dolgoznom? Onnan, hogy épp itt érkezik.”

Emellet jótanács: mindig a legerősebb érzelmi töltetűvel dolgozz. Javaslom az 1-10-ig beskálázást. És érdemes megvizsgálni azt a hiedelmet is, hogy „Soha nem leszek képes megszabadulni az összes hiedelmemtől.”

„A félelemnek csupán két oka van: az a gondolat, hogy elveszítesz valamit vagy az a gondolat, hogy nem kapod meg, amit akarsz.”

Ebben a mondatban minden benne van. Az egész életed. A szenvedésed ésa szabadságod.

„A családod a múltbeli hiedelmeid visszhangja.”

„Csak akkor tudsz nyitott lenni az életedet megváltoztató válaszokra, ha nem tudod, mit keresel.”

„Minden stresszes gondolat elválaszt téged tőlem. És önmagamtól.”

„Ha úgy gondolod, hogy a segítségedre kéne lennünk, légy segítségére önmagadnak (és másoknak).”

„Nem szégyenítettem meg a gondolataimat és nem is harcoltam velük. Megkérdőjeleztem őket, ők pedig nem harcoltak velem tovább és abbahagyták a megszégyenítésemet is.”

„Hogy mi a különbség az élvezet és az öröm között? Ohh... Fényévnyi! Több dimenziónyi! Az élvezet az ürességed kitöltésére tett kísérlet. Az öröm pedig az, ami vagy!”

„A béke félelmetesnek tűnik, mert nincs benne önmagad által gerjesztett adrenalin. Ki lennél a történeted nélkül?”

„Az egyetlen dolog, amitől félsz az a valótlanság, amit te magad találtál ki.”

„Vedd észre azt a pillanatot, amikor a szeretetet becseréled káoszra a mai nap folyamán. Az önvizsgálat segítségével visszatalálhatsz a szeretethez.”

„Életed minden szereplője a képzeleted szüleménye - még saját magad is.”

„Az élet egyszerű. Minden érted történik, nem pedig veled. Minden pontosan a megfelelő pillanatban történik, sem túl korán, sem túl későn. Nem kell, hogy ezt szeresd... csak épp sokkal könnyebb, ha így teszel.”

„A Munka megtisztulás. Ma is fürdesd meg az elmédet.”

„Ha valódi önvizsgálatot szeretnél tartani, ne a kérdésre válaszolj. Engedd meg, hogy a kérdésre kikívánkozó válasz felbukkanjon belőled.”

„A megvilágosulatlan elmének hinnie kell azért, hogy létezhessen, és így felébreszthesse az elhívőt arra, ami nincs, ami sosem volt, és ami sosem lehet.”

„A szabadság már most is a tiéd. Tárd ki az ajtódat előtte. Itt a kulcs: kérdezz, várj, halld meg a választ.”

„Kérdőjelezd meg és csináld vissza a félelmedet ma. Senki nem tudja ezt megtenni helyetted.”

„Hogyan őrzöd meg az egód épségét? Védekezéssel, természetesen.

Figyeld, mikor kezdesz el védekezni vagy magyarázkodni. Ha rajta kapod magad, tedd föl magadnak a kérdést: Mit védelmezek most olyan vehemensen? Majd figyeld, mi történik.

„Amikor üldögélsz és jön egy hatalmas felismerésed, szerinted ezzel vége a dolognak? Szerintem nem. A Munka elvégzése a folyamatnak csak a fele; a másik fele akkor történik meg, amikor a felismeréseid életre kelnek. Amíg a felismeréseid nem élnek cselekedetek formájában, addig nem teljesen a tieid.”

(Byron Katie)

A Szenvedés Három Módja 3.

Elérkeztünk a mini Szenvedés-sorozat utolsó, harmadik részéhez, frissiben fordítva Adyashanti Kegyelembe esni című könyvéből. Teljes lefedettség Byron Katie mondanivalójával, részletesen kifejtve, remélem, sokaknak segít a felismerésekben. A Munka pont arra való, hogy megvizsgáljuk mindazon dolgokat, melyeknek szerintünk máshogy kellett volna, vagy épp kellene történnie. Az önvizsgálat nélkül a legtöbb „mély sebünk” nem fog feltétlenül könnyedén begyógyulni, A Munka elvégzése után hihetetlen gyógyulási folyamat veszi kezdetét. Kérlek, ne halogasd tovább önmagad gyógyítását! Ezt csak Te tudod megtenni saját magadnak, hiába áltatod magad mással.

A Szenvedés-sorozat elő részét itt olvashatod:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-1.html

A másodikat itt:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-2.html

A szenvedés harmadik módja pedig:

HARCBA SZÁLLNI AZZAL, AMI VAN

A következő dolog, amit elkülönültségünk fenntartására használunk az a vitázás azzal, ami van, vagy volt. Ez a szenvedésünk harmadik legáltalánosabb módozata. Leegyszerűsítve: ha garantálni akarod a szenvedésedet, akkor szállj harcba azzal, ami épp van. Sokszor teszik fel nekem azt a kérdést, hogy „Mit értesz az „ami van” alatt?” Az „ami van” a jelen pillanat – mielőtt még bármit is gondolnál róla. Ez az, ami van. Szállj szembe vele, és biztosan szenvedni fogsz. Nem lehetséges nem szenvedni, amikor harcban állsz a jelen pillanattal. És ugyanez érvényes a múltra is. Harcolj a múlttal, határozd el magad, hogy ami volt, annak nem szabadott volna lennie, és máris szenvedsz.

         Értem én, hogy ez sokak számára túlzott leegyszerűsítésnek tűnhet, akár sértőnek is. Hisz, végül is, a legtöbb emberi lény igazának teljes tudatában vallja azt, hogy a múltban bizonyos dolgoknak nem szabadott/kellett volna megtörténnie. Mindannyiunk megélt olyan pillanatokat, amikor érzelmileg vagy akár fizikailag bántottak minket. Mindannyiunk megtapasztalt pillanatokat, amikor nem éppen kedvesen, sőt akár rombolón bántak velünk más emberek. Nekünk pedig az a természetes beidegződésünk, hogy amikor visszatekintünk azokra a pillanatokra, azt gondoljuk, „Annak a pillanatnak nem szabadott volna léteznie!” Ez a gondolat, ez a következtetés annyira megalapozottnak tűnik. És mivel körülöttünk mindenki egytértene velünk, eszünkbe sem jut megkérdőjelezni mindezt. Az igazság az, hogy őrültségnek vagy sértőnek hangozhat elfogadni azt, ami volt. De ami a múltban történt, az se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak az volt. Így aztán, amikor ellenkezünk azzal, ami volt, és azt mondjuk, „Ennek nem szabadott volna megtörténnie,” akkor szenvedünk. Ez ennyire egyszerű.

         Semmiképp nem azt javaslom, hogy tagadjuk le azt, ami megtörtént. Nem is azt, hogy bármi módon is azt kéne tettetned, hogy valami a múltban nem bántott, nem zavart össze, vagy nem okozott nagy fájdalamt számodra. Mindössze annyit mondok, hogy amikor szembeszállsz vele, amikor azt gondolod, hogy nem kellett volna megtörténnie, akkor szenvedsz. Bármi történt is, megtörtént. Akár jó volt, akár szörnyű, az történt. És bármi is történik épp most, épp az történik. Nem szükséges „jónak” vagy „rossznak” neveznünk. Lehet, hogy épp fájdalamas; lehet, hogy nem fájdalmas. Lehet, hogy tetszik; az is lehet, hogy nem tetszik. Bármi történik is a jelen pillanatban, épp az, ami történik. Amikor ellenkezel vele, amikor azt mondod, hogy épp nem ennek kéne történnie, akkor szenvedsz.

         Nem vitázni a jelen pillanattal – vagy a múlttal -, időnként akár veszélyesnek is tűnhet. Még nagy félelem is eltölthet minket: „Ha nem ellenkezem azzal, ami épp történik, lehet, hogy sosem fog megváltozni.” Ha körbenézünk a világban, nem lehet nem észrevenni azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat és konfliktust, ami zajlik. Ennek a tükrében pedig szinte sértőnek tűnhet, ha nem úgy nyilatkozunk, hogy „Ennek nem szabadna megtörténnie!”

         De amint azt mondjuk, hogy valaminek nem szabadna történnie, máris bezártuk magunkat egy igen beszűkült tudatállapotba, ahol nagyon kevés alternatívánk van. Amikor azonban egyszerűen csak látjuk, hogy ami éppen van, az van – sem jó, sem rossz -, akkor minden lehetőség a rendelkezésünkre áll. Bölcs és szeretetteljes módon reagálhatunk az életre. Ez nem azt jelenti, hogy, kijelentjük, „Ami van, az van”, és nem teszünk semmit. Amikor a valóságot látjuk, és nem mozdulunk el tőle, kreatív válaszok és új látásmódok sokasága nyílik meg számunkra az ami vannal való kapcsolódásra, melyek nem az elkülönülésen, a tagadáson, illetve a kontrolláláson alapulnak, hanem sokkal inkább az emberi szívből indulnak ki – a szeretetből, a könyörületből, a bölcsességből.

         Ugyanez igaz a múlttal kapcsolatban. Amikor elengedjük azt a hiedelmünket, hogy a múlt bármely darabkájának nem kellett volna léteznie, amikor végre valóban hajlandóak vagyunk ezt elengedni – közben nem úgy téve, mintha a fájdalmas pillanatok nem történtek volna meg -, akkor kinyílunk a múlttal való kreatív kapcsolódásra. Képesekké válunk teljes szívünkkel átölelni mindent, ami történt, még akkor is, ha szörnyen fájdalmas volt. Mert, végső soron, minden a segítségünkre volt abban, hogy eljussunk ehhez a pillanathoz, ahhoz, ami épp van. És ez a pillanat, a jelen pillanata az egyetlen pillanat, amikor képesek vagyunk felébredni, a szenvedésnek véget vetni, és ezért ez a pillanat megért minden más pillanatot, melyek valaha megtörténtek. Ez az a pillanat, amikor abbahagyhatjuk a szenvedést. Ez az a pillanat, amikor felébredhetünk a múlt, a jelen és a jövő történeteiből.

***

Ahhoz, hogy felébredjünk, meg kell tanulnunk, hogyan is látja el üzemanyaggal a szenvedésünket a tárgyalt három „üzemmódunk”: a kontrollálás iránti vágy, a követelések, és az „ami van” elutasítása. Valahogy fel kell fedeznünk magunkban azt a képességet, hogy valóban tudni akarjuk az igazságot, ebben a pillanatban, kontrollálás, követelés és ellenállás nélkül, hiszen az igazság szabadít meg minket a szenvedéstől. Az igazság teszi lehetővé számunkra, hogy kijöjjünk ebből az egós tudatállapotból, melybe oly meggyőzően beleragadtunk, és egy teljesen más tudatállpotba juthassunk. Olyanba, mely sokkal nyitottabb, szabadabb és befoglalóbb – és végtelenül kreatívabb. Az egóban a választási lehetőségeink igen korlátozottak, sőt már mindet ki is próbáltuk; minden megoldás, mellyel az egó állt elő, megbukott. Ha megkérdőjeleznéd ezt az állítást, kapcsold csak be a tévét. Olvass bele az újságokba. Még mindig vannak háborúk. Még mindig létezik a kegyetlenség. Még mindig jócskán élnek bezárt, nem szeretetteljes, mások számára nem rendelkezésre álló emberek. Teljesen nyilvánvaló, hogy valami másra van szükség. Ahogy már láthattuk, ha újra meg újra ugyanazt tesszük, közben pedig eltérő eredményre számítunk, akkor szó szerint az őrültség egy formájában szenvedünk. Mégis, ez az a világ, melyben még mindig élünk.

Tudat(osság) 2. – A Téves Azonosulás

Szeretném bemutatni Nektek új kedvencemet, Adyashantit. Röviden csak Adya (eredetileg Stephen Gray, Kaliforniából). Carson barátomon keresztül figyeltem fel Adya munkásságára, és örömmel láttam, hogy az Édesvíz még 2008-ban kiadta egyik könyvét, Az Üresség Táncát. Lehet, hogy többetek már ismeri, akár olvasta is, számomra üdítő frissesség, valami hasonló élmény, mint Byron Katie volt. Főleg az fogott meg benne, hogy nagyon hétköznapi módon és nyelvezettel beszél a legmélyebb spirituális dolgokról, és olyan egyszerűen, nagy részletességgel magyaráz el mindent, hogy még a hülye is megérti. Ugyanarról beszél, mint Katie – Katie a gyakorlatiasság és a Munkaeszköz nekem, Adya pedig a szavakba szerelmes elmélkedő énemhez szól, és azon túl. Egy olvasói vélemény a könyv hátuljáról:

„Adya szavai olyan szinten szólnak hozzám, amilyet eddig még nem tapasztaltam. Tanításai tiszták és egyenesek – mint amilyenekről a múlt zen mestereinek történeteiben hallhatunk. Igazából semmilyen vallással vagy spirituális hagyománnyal nem köthetők össze – az igazságról, a Valóságról szólnak. Ha komolyan és mindenáron fel akarsz ébredni, olvasd el ezt a könyvet!”

A könyvet annak rendje és módja szerint felfaltam, aztán még egyszer, aztán most egyes fejezeteket vagy részeket újra. Közben pedig szokásomhoz híven már több ezer oldalnyi további olvasnivalóval, és többszáz órányi Adya audióval és videóval bővítettem a tennivalóim listáját. És mindennek tetejében, Carson valamelyik nap előállt nekem azzal, hogy most érkezett meg hozzá a legfrissebb Adya könyv, a Falling Into Grace (Kegyelembe Esni)), és olvasna belőle nekem egy részletet, mert csodás. Hab a tortán, hogy Carson előadóművész, és olyan hangszíne van, mintha maga a legjóságosabb, legfincsibb, leginkább benső valódba hatoló Jóisten olvasná fel ezeket a szavakat. Azóta szinte minden nap olvas nekem, néha órákat… Szerelembe estünk Adya szavaival. Majd fordítok belőlük ide a blogra is. 

Most pedig Adyashanti, Az Üresség Tánca című könyvéből egy rövid rész tudat, tudatosság témájában. (És javaslom, olvassátok el az egész könyvet.)

„Egészen addig, amíg a tudat, vagy szellem úgy dönt, hogy valamilyen tárgyban, növényben vagy állatban – mondjuk egy fában, sziklában, mókusban, vagy autóban – nyilvánul meg, nincs sok probléma vele. Amikor azonban arra adja a fejét, hogy egy öntudatos, én-tudattal rendelkező lény testét ölti magára, onnantól a történet kezd bonyolulttá válni. Természetesen az emberről beszélek, és arról, amikor a tudat, illetve a szellem emberi testbe költözik. Ebben a folyamatban a tudat majdnem mindig tévútra lép. Az ember természeténél fogva én-tudatos lény, úgy tűnik azonban, hogy az efféle tudatosságért majdnem minden esetben az igazi identitás elvesztésével fizetünk.

         Nem az tehát a probléma, hogy a tudat megtestesül, hanem, hogy aztán megpróbál én-tudatos is lenni. Ilyenkor pedig szinte mindig elkövet valamit, amit leginkább hibának nevezhetnénk. De nem is annyira hiba ez, mint inkább egy apró félresiklás az igazi én-tudat kifejlődésének folyamatában. Ez a pillanatnyi kitérő azonban elég ahhoz, hogy a tudat elvesszen az általa teremtett képben, és azonosítsa magát vele. Ezt a félresiklást nevezzük emberi kondíciónak.

         Amikor a tudat megfeledkezik önmagáról, a legkülönfélébb hibákat képes elkövetni. Az első csapda, amelybe szinte mindig belesétál, az az általa teremtett állapottal – ez esetben az emberi állapottal – való azonosulás. Olyan ez, mintha egy hullám elfelejtené, hogy valójában az óceánhoz tartozik, vagyis megfeledkezne saját forrásáról. Ahelyett, hogy az egész óceán lenne, abban az undok és visszataszító tévhitben él, hogy ő csupán egy hullám a nagy víznek a felszínén. Ennek megfelelően pedig csak nagyon felületes tapasztalatban van része saját létét illetően. Persze így is tudatában van önmagának, ez a tudat azonban hihetetlenül felszínes és behatárolt. És mivel az egésznek, az óceánnak csak egy nagyon kis részével, egy kicsike hullámmal azonosítja önmagát, ez az azonosulás – téves voltánál fogva – mindenféle zavart okoz benne. Minden, ami nem igaz, természeténél fogva szenvedéshez vezet, a szenvedés és a konfliktusok egyetlen oka pedig a tudatlanság. A téves azonosulás – főleg az elején – egy rendkívül jóhiszemű hiba. Hihetetlenül ártatlanul kezdődik, de a későbbiekben, főleg a következményeit nézve, már korántsem annyira ártatlan.

         Ez az egész téves azonosulás az emberi kondíció természetes velejárója. Úgy tűnik, hogy az emberi kondíció megtapasztalása pedig elengedhetetlenül hozzátartozik a tudat evolúciós fejlődéséhez. Az egész nagyon hasonlít az emberi lény egyedfejlődésére (…) Spirituális szemszögből nézve az emberi állapot a tudat evolúciójának azon természetes lépcsőfoka, amelyben az a formán keresztül próbál tudatossá válni. Ilyenkor többnyire a formával, nem pedig annak forrásával azonosítja magát. Ez téves azonosulás, ami megteremti a szenvedést okozó elkülönültség illúzióját. Innen ered tehát az az elkülönültség érzés, amelyet a legtöbb ember még akkor is mélyen a szívében hordoz, ha más emberek egész hada és szeretete veszi körül. Miután elhiszi, hogy más, hogy különböző, mint a többiek, ez a belső magány egyszerűen elkerülhetetlen.

         Szerencsére ez az állapot csupán egy rövid kitérő a tudat evolúciójában. Igen, az emberi kondíció, bármilyen régóta tart is, csak egy átmeneti szakasz a fejlődésben. Amikor az ember felébred ebből az állapotból – vagyis meghaladja azt azáltal, hogy képes túllépni az elkülönültségen -, az olyan, mint amikor a gyermek felnőtté válik. Azt az emberi lényt, aki lejut idáig, megszabadult, megvilágosodott embernek nevezzük.

         Megszabadult? De mitől? Valójában a tudata szabadult meg a téves azonosulás és az elkülönültség okozta szenvedéstől. A tudat, illetve a szellem, meglehetősen ravasz és bölcs. Nem véletlenül választja az emberi lényként való megszabadulást. Azokban az életformákban ugyanis, amelyek nem rendelkeznek tudatossággal, a fejlődési folyamatot nem lehet lassítani vagy gyorsítani; az mindig a maga természetes sebességével zajlik. Ezzel ellentétben, amikor a tudat egy emberi testben ébred rá saját magára, képes beindítani egy olyan fejlődési dinamikát, amely egyetlen más, ezen a bolygón élő lényre sem jellemző. Ez pedig arról szól, hogy amint a tudat felébred az illúzióból, miszerint ő egy különálló, elkülönült lény, megnyílik előtte a lehetőség, hogy emberi mivoltát egy sokkal nagyobb léptékű ébredés, fejlődés szolgálatába állítsa. Amikor a hullám rájön, hogy ő valójában nem csak egy hullám, hanem az egész óceán, hullámvoltát felhasználhatja ennek az üzenetnek a továbbítására, vagyis más hullámokat is rávezethet létük átértékelésére, ezáltal pedig az ébredésre.

         Az emberben ez a folyamat képes hihetetlen módon felgyorsulni, a tudat ugyanis ilyenkor egyfajta jó értelemben vett összeesküvésbe kezd. Ez utóbbinak az a lényege, hogy ha a tudatnak sikerül magára ébrednie egy bizonyos alakban, akkor nem kell megvárnia, amíg ugyanez megtörténik vele minden más alakban is. Ha a megvilágosodott test kapcsolatban áll a még alvó testekkel, a megvilágosodott tudat is kapcsolatban áll az alvó tudattal. Így tehát az alvó tudat sokkal könnyebben megugorhatja az ébredés fontos lépését, mintha teljesen magára lenne hagyva.”

Fejbe Vágó Idézetek

Két hosszú, Munkás nap áll mögöttünk, elfáradtam. Mára csupán néhány „keményebb” Katie idézetet gyűjtöttem össze, némi kiegészítő magyarázattal. Kellemes emésztgetést.

Soha senki nem tud megérteni téged. Erre ráébredni, maga a szabadság. Soha senki nem fog téged megérteni – egyszer sem, soha sem. Még amikor épp a legmegértőbb „üzemmódunkban” vagyunk is, akkor is csak a saját rólad szóló történetünket vagyunk képesek megérteni. És te sem tudsz minket megérteni, csak a saját történeteidet látod belénk.

Minden, ami ellen védekezel, az maga a nagybetűs Igazság, csak nem akarod meglátni. Az igazságot nem szeretjük hallani, mert általában ellentmond annak, amit hiszünk. Az elme feladata, hogy elmeneküljön a kérdések elől, és bebizonyítsa, hogy a vélekedéseink igazak. Kezdj el odafigyelni arra, mikor kezdesz védekezni, magyarázkodni, önigazolni. Ezek mögött rejtőznek fájdalmasan őrizgetett történeteid, melyek az identitásodat adják. Azért ragaszkodsz hozzájuk annyira, mert nélkülük nem tudnád, ki vagy. Pedig te az vagy, aki ez előtt a történetek előtt létezik.

Az élet maga a Paradicsom, ha nem ragaszkodunk megemésztetlen dajkameséinkhez. A Munka pedig segít a megemésztetlen történeteid megvizsgálásában.

Minden az érdekemben történik, nem pedig velem. Azért, hogy magamra ébredhessek.

Senki nem bánthat engem, ez ugyanis az én dolgom (és a gondolataimmal teszem). Hányszor játszod le a fejedben újra meg újra azt a jelenetet, amikor szerinted valaki megbántott téged? Ő egyszer tette meg, te pedig évek, évtizedek óta vetíted magadnak ugyanazt a filmet. Ezt a Munka segítségével abba tudod hagyni, és újra szabad lehetsz.

A világ mindig olyan, amilyen, nem pedig olyan, amilyennek lennie kellene. Akár tetszik, akár nem. Ha valami nem tetszik a világban, azonosítsd be magadban, kérdőjelezd meg a Négy kérdéssel és a megfordításokkal. Így te már nem leszel forrása, kivetítője annak a „nemszeretem” dolognak, így van esélye kint is megváltozni. Fordítva nem megy.

A valóság mindig kegyesebb, mint az a sztori, amit köréje szövünk.