„Szerinted már ki kellett volna nyílnod? Próbálj csak kinyitni egy virágot, mielőtt az készen áll rá. Összenyomod, összetörik, és meghal. Nem nyílunk ki a saját időnk előtt. (Byron Katie)
Drága Andi!
Régóta készülök rá, hogy írjak neked (meg magamnak is persze) egy évértékelőt. A mai írásod megint annyira beletrafált, hogy most már tényleg meg kell írnom ezt a levélkét. Olyan mintha a gondolataimban olvasnál, történik valami, te meg írsz róla a blogban.
Pont ma reggel boltba menet gondolatban B-t szidtam. Utáltam, hogy ha bármi van, nekem rögtön ott kell teremnem, azonnal segítenem kell, bezzeg, ha nekem van rá szükségem, ő sosincs ott. Ezeket a szavakat intéztem hozzá: Nekem mindig ott kell lenni, neked meg soha. És akkor bevillant, hogy IGEN! Nekem kell ott lenni mindig. Én vagyok az egyetlen, aki ott tud lenni saját magam számára. Eddig tőle, másoktól vártam, hogy ott legyenek, és pont én nem akartam ott lenni saját magamnak.
Nem tudom pontosan mi történt a hazaúton, de mikor hazaértem, ledőltem a kanapéra és egy szerelmi vallomást intéztem magamhoz. Először csak elkezdtem sorolni azokat a dolgokat, amiket szeretnivalónak találok magamon. Például, ahogy lábujjhegyen lopakodtam ma reggel a lépcsőházban, hogy ne ébresszem fel a többi lakót. Valahogy elöntött a szeretet magam iránt: „Édes kis aranyvirágszálam, annyira drága vagy, hogy megpróbálsz nem kellemetlenségeket okozni másoknak, mindig próbálsz alkalmazkodni, a világért sem zavarnál senkit.“
Eszembe jutott, hogy már kicsinek is ilyen voltam. Mindig próbáltam jó kislány lenni, hogy szeressenek. És egész idő alatt itt voltam én, hogy szeressem ezt a lányt, hogy szeressem saját magamat. És annyira próbáltam megfelelni saját magamnak, de soha semmi nem volt elég jó. Olyan sokáig és olyan intenzíven gyűlöltem magam. Ma először jutottam el odáig, hogy én szeretnivaló vagyok. És ma először jutott eszembe, hogy ez nem csak akkor van így, amikor jó kislány vagyok, amikor épp megfelelek a saját elvárásaimnak (na, jó, ilyen még nem is volt szerintem soha:-). Én feltétel nélkül fogom szeretni ezt a lányt. Ma reggel elvettem magamat feleségül (ugye, eddig azt gondoltam, hogy miért venne el bárki is, hisz vannak szebbek, jobbak, fiatalabbak, én magam nem találtam magamat elég jónak, ahhoz, hogy elvegyen valaki). Én leszek a saját férjem, feleségem, a legjobb barátnőm, a szeretőm, a testvérem, az anyám, az apám. „Ott leszek mindig, és szeretni foglak, bármi történjék is, drága J.! Soha többé nem leszel egyedül.”
Drága Andi,
amikor a tükrös bejegyzésnél felhívtad a figyelmemet a saját magamnak adott tanácsomra, hogy legyek már magamnak hálás, bevallom először úgy éreztem, hogy fel sem tudom fogni, hogyan lehetnék magamnak hálás. Mintha az agyam összezavarodott volna, teljesen értelmezhetetlennek találta, hogy hála + magamnak? Mintha skizofrén lennék. Én nem egy másik személy vagyok. A hála téma is elég friss volt nekem akkoriban.
Pár héttel előtte fedeztem fel, hogy vannak dolgok, amikért valódi hálát érzek. A Jóistennek meg másoknak is. Na de magamnak? Aztán eszembe jutott, hogy valamiért egyáltalán nem okoz gondot, hogy haragudjak magamra, hogy gyűlöljem és megvessem saját magamat. Lassan derengeni kezdett valami. Aztán írtam egy hosszú listát, hogy miért is vagyok hálás magamnak. Például nagyon hálás voltam neked, hogy „lefordítottad” nekem a gondolatomat, és nagyon hálás voltam magamnak, hogy meghallottam, amit mondtál, és odafigyeltem rád, meg ugye saját magamra is. Az utóbbi időben már egész gyakran voltam magamnak hálás. Néha épp haragszom magamra, amiért nem csinálok elég gyorsan meg jól valamit, aztán eszembe jut, hogy hálás legyek, amiért egyáltalán elkezdtem és csinálom. :-)
Azt hiszem ezzel a hála témával elindult bennem valami. Fura módon szerintem én ennél a tükrös bejegyzésnél kezdtem először felfogni a Munkát, úgy igazán. Most nagyon friss még ez a magamhoz való kapcsolat. És félek is, hogy még törékeny egy kicsit. De nagyon fogok rá vigyázni.
Nagyon-nagyon köszönöm Neked Andi, hogy vagy, hogy írod a blogot. Szívből köszönök Neked minden segítséget. Azt hiszem pontosan egy évvel ezelőtt, tavaly szilveszterkor írtam Neked először kommentet a blogon, és áprilisban hívtalak fel. Végigkísérted az egész évemet. Bevallom volt közben olyan időszak, amikor gyűlöltem a Munkát, és haragudtam Rád, magamra meg az egész világra. Biztos lesz is még ilyen. :-) De elindítottál egy úton, amiért nem tudok elég hálás lenni.
Nagyon Boldog Új Évet kívánok Neked!
Hatalmas nagy ölelés, sok-sok puszi,
J.
További csodás lótuszvirágzás képek itt:
