Ahova Folyton Vágyunk és Ahonnan Folyton Elmenekülünk

Byron Katie úgy nevezi ezt a „helyet”: szeretni azt, ami van. Ez az a „hely”, ahol minden csupán önmagától fogva van. Ahol mindennek megengedődik, hogy legyen, mert nincsenek értelmezések, történetek, címkék, ítéletek. Vagyis nincs minek ellenállni. És nincs „senki” sem, aki ellenálljon. Ez az, „ahol” és „aki” a történeteim nélkül vagyok. Ez a nem-tudás tere. Ami mindig, minden pillanatban itt van. Bármikor hozzáférhető, bárki számára.

Más nyelvezetben ez a „hely” a tudatosság, maga a tudat. Bevallom, kicsit félek használni ezeket a szavakat, annyira elcsépelődtek és félreértődtek az elmúlt években. Pl. „a tudatos teremtés” kifejezésben. Kicsit abszurd, ahogy mondom: ahol a tudatosság van, ott semmilyen olyan „tudatosság” nincsen, ahogy ez értődik a „tudatosan teremteni” kívánó én-elme által. Amikor valóban „csak” a tudatosság, létezés, nem-tudás van, akkor nincsen olyan „én”, aki bármit is „teremteni” szeretne. Persze, ezért vált kevéssé vágyott „árucikké” az Ami Van. Hisz ki vágyna arra, ami van, ha elhiszi, hogy ennél sokkal „jobb”, sokkal „több” lehet az övé, és azt is elhiszi, hogy az, ami majd őt végre beteljesedetté teszi, a jövő egy adott pontján fog hozzá elérkezni. Arról nem is beszélve, hogy ezért mi mindent kell tennie…

Bőven írtam az előző két bejegyzésben arról az alapvetően téves emberi elme-én azonosulásról, melynek köszönhetően mindannyian hiányosnak, nem megfelelőnek hisszük el magunkat. (Ha nem olvastad volna ezeket, mindenképp ajánlom. Itt és itt) Nos, amíg ez az alaphiedelem működik bennünk, addig a tudatosságot, a jelenlétet is csak ennek a szűrőjén tudjuk félreérteni. Ilyenkor a tudatosság, a jelenlét állapotának megélése kerül a fókuszba, azért, mert az elme elhitt róla valamit, elképzelte magának, hogy milyen az, és milyen haszonnal jár majd számomra, ha minél többet tartózkodom ebben az „állapotban”. Ebben a pillanatban újra hiány én-ként rovom ugyanazokat a megszokott köreimet, mint mindig, csak most már nem a pénztől vagy egy párkapcsolattól várom a „beteljesedést”, hanem a „tudatosságtól”, a „jelenléttől”. Csak erről még azt is gondolom, hogy „fejlettebb”, „magasabb rendű”, mint holmi kocsira meg házra vágyni. J

Lényeg, hogy valójában mindannyian „ide” vágyunk, ebbe a tágas, nem-tudó térbe. Ahol minden úgy tökéletes, ahogy van. És abszurd módon, amikor pedig megéljük azt, hogy „Ki vagyok a történeteim nélkül?”, szinte azon nyomban újra keresni kezdünk. Hisz nem lehet, hogy az egész ennyire egyszerű legyen! Nem lehet, hogy ez mindig a rendelkezésemre áll! Nem lehet, hogy egyszerűen csak elég lenni! Valami másnak is lennie kell még! Üdv az elme-verkliben újra. Te meddig szeretnél még körözni?

Ha már tényleg elég volt a verklizésből, figyelmedbe ajánlom Scott Kiloby sallangmentes szavait a tudatosságként/tudatosságban való megpihenésről. És hamarosan jövök a folytatással.

A Tudatosság Tere

Ebben a könyvben sok helyen látsz majd utalást a „tudatosságra” és a „tudatosságban történő megpihenésre”. Az ember képes közvetlenül megtapasztalni azt, hogy tudatában van a gondolatoknak, érzelmeknek és testi érzeteknek, ahogy azok felbukkannak és eltűnnek. Amikor a felbukkanó gondolatokkal, érzelmekkel és érzetekkel azonosulunk, ahelyett, hogy ideiglenes, üres jelenségekként tekintenénk rájuk, melyek egy alap tudatossági térben jönnek-mennek, akkor hisszük el magunkat elkülönült, hiányos személynek. Ez az alapvető tudatossági tér az, akik lényegében vagyunk. Leginkább azonban oly szorgalmasan hisszük el és azonosulunk a személyes történetünket alkotó gondolatokkal, hogy ezt az alap tudatosságot észre sem vesszük. Ahhoz, hogy a Megtalálhatatlan Önvizsgálatot elvégezzük, döntő fontosságú ennek az alap tudatosságnak a felismerése.

Mi a tudatosság? Javaslom ezt az igen egyszerű megközelítést:

         Kezdd a gondolat-nélküli tudatossággal. Állj meg egy pillanatra, és vedd észre a következő gondolatodat. Ahogy az a gondolat eltűnik, pihenj meg akként a gondolat-nélküli térként, mely ott maradt. Ez a gondolat-nélküli tudatosság. Egész nap, minden nap vegyél ki rövid pihenőket, és pihenj meg gondolat-nélküli tudatosságként, újra meg újra. Milyen gyakran? Amilyen gyakran csak tudod. Ahogy egyre többször teszed ezt, a pihenők egyre hosszabbakká válnak. Természetessé válik a tudatosságként történő megpihenés minden élethelyzetben. És mindez lehetővé teszi, hogy felismerd, a gondolatok, érzelmek és érzetek mind a tudatosságból születnek, és oda is enyésznek el.

         Ha ez elsőre nehéznek tűnik, akkor kezdd azzal, hogy a nap folyamán újra meg újra ráhangolódsz a tested belső energiamezejének tágasságára, élőségére, jelenlevőség-érzésére, különösen a mellkas és a gyomor tájékára. Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a jelenlevőség-érzésben. Ne gondolkodj ezen az energia-téren. Egyszerűen csak vedd észre, hogy ott van. Így a gondolat-folyamtól vonsz el energiát. Figyelmednek a belső energiatérre való irányítása ugyanaz, mint a gondolat-nélküli tudatosságként való megpihenés. Az önvizsgálat célja, hogy segítsen neked szembenézni a fájdalmas érzelmekkel, és megengedni őket pont úgy lenni, ahogy vannak. Ha sokszor pihensz meg a testedben a nap folyamán, akkor az önvizsgálatot is könnyebb lesz elvégezned, mivel az érzelmek általában a mellkasi és gyomor tájékon bukkannak fel és tűnnek el.

         Ha egy metaforával akarom érzékeltetni, a tudatosság egyfajta tér, tágasság. Fedezd fel saját magad számára, hogy ez a gondolat-nélküli tér mindig stabilan jelen van. Ez a tér egyformán ott van a testeden belül és kívül, és minden megtapasztalásodkor ott van, bárhová mész is, bármit csinálsz is. Észreveheted otthon, a munkahelyeden, emberekkel körülvéve, vagy éppen egyedül. Akkor is ott van, amikor nincs épp gondolatod, és akkor is, amikor épp gondolatok bukkannak fel. Ez a tér a valódi otthonod. Tedd az első számú fontossággá az életedben, hogy minél gyakrabban belepihensz ebbe a jelenlévő, nyugalmi térbe.

         A fejedben hallható hang, mely egymás után játssza le a gondolatokat, ebben a térben történik. Észreveheted, hogy ez a tér hallja meg a fejedben lévő hangot. Idővel egyre inkább ez a tér érződik majd a valódi önmagadnak, a gondolatok pedig egyre kevésbé tűnnek már személyesnek. A fejedben hallható hang az, mely azt állítja, hogy hiányos vagy. Amikor a hang épp ezt a történetet meséli, akkor vele együtt érzelmek és testi érzetek is felbukkannak. És ez a jelenség az oka, amiért úgy érezzük, hogy a gondolatok, érzelmek és érzetek össze vannak forrva, egy egységet alkotnak.

         A tudatosságban történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

         Jótékony hatású, ha az önvizsgálat megkezdése előtt közelebbről megismerkedsz a tudatosságban történő pihenéssel. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire előnyös, ha felismered önmagadban a gondolatokra való tudatosság alapvető képességét.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam. Szeptember 28-29. (péntek-szombat) Részleteket itt találsz:

http://kincsamivan.hu/programok.html

Szeretni, Ami Van 2. – A Valóságban Lehorgonyozva

Mára egy második adagot szerkesztettem össze arról, milyen is az élet, ha az ember szereti, ami van, és a valóságban van lehorgonyozva. Újra Byron Katie Az Öröm Nevéből. „A Valóság minden, és a Valóság jóindulatú” – Katie ezt nevezi az utolsó történetnek. Ha már csak ezt tudod elhinni, nem fogsz tovább keresgélni. Szép napot kívánok.

„Ha a valóságban vagy lehorgonyozva, bárhová szabadon elmehetsz, veszély sosem fenyeget. És most nem bátorságpróbáról beszélek. Nincs benne kockázat, hisz a veszély mindig csak a jövőben történik meg, a jövő pedig sosem érkezhet el. Végső soron semmi nem valós, ezért, amikor az emberek az erőszakról beszélnek, akkor én azt az erőszakot veszem észre, amit ők alkalmaznak, abban a pillanatban, a valóság ellen. Miért is kéne félned a valóságtól? A valóság jóindulatú azok számára, akik tisztán látnak.

            Még régebben, nem sokkal az után, hogy 1986-ban felébredtem, egy keresztény pap azt mondta nekem, „Túlságosan nyitott vagy. Nincsenek határaid, nincs ellenállásod, ez pedig nagyon veszélyes. Gonosz entitások beléd sétálhatnak és átvehetik feletted az irányítást, mert minden ajtód nyitva áll, és neked is, meg nekünk is borzasztó károkat okozhatnak.” Akkoriban olyan voltam, mint egy csecsemő: szinte mindig hittem az embereknek. De amikor ez a férfi a gonoszról beszélt, tudtam, hogy amiről beszél, az nem lehetséges. Amikor azt mondta, hogy léteznek olyasmik, hogy entitások, hittem neki, mert semmi okom nem volt rá, hogy ne tegyem. De számomra a „gonosz” azt jelentette „zavarodott”. Bárki, aki azt gondolja, hogy a gonosz létezik, az ijedt, és épp ezért zavarodott. Én pedig tudtam, hogy itt minden szívesen látott vendég – minden. Ez a test nem az enyém, és bármi, ami be kíván lépni, szívesen látott. Örömömet lelem ebben. Mi olyasmi léphetne be egyáltalán, ami képes túlélni az igazságot? Az igazság az az erő, mely felszabadít minket, és ezzel kapcsolatban senki sem tud tenni semmit. A világban nincs semmi borzasztó. A gonosz csupán egy újabb történet, mely visszatart minket a szeretetnek való megnyílástól. Én annyit tudok, hogy a Valóság/Isten minden, és a Valóság/Isten jó.

            Elmehetek bárhova, mert számomra minden metaforikus; minden belső. A külső az én belsőm. Nincs mód arra, hogy ne félelem nélküli életet éljek. Legyökereztem a valóságban. Imádom, és semmi mást nem tudok kivetíteni, csak szeretetet.

            Jeruzsálem: Egy palesztin férfi, aki nemrég vett részt az egyik rendezvényemen, meghív Gázába. Igen, persze, hogy megyek, nem tudom, miért ne tenném. Izraeli, ortodox zsidó barátaim aggódnak, „Nem, nem, nem mehetsz oda, nagyon veszélyes, szörnyűséges szegénység van, azok elkeseredett, erőszakos emberek, nem fog tetszeni nekik, hogy zsidókat tanítasz, lehet, hogy vissza sem engednek majd Izraelbe.” Nagyon erősen kötődnek a történeteikhez, épp azt gondolják, hogy megmenteni próbálnak engem. Nem veszik észre, hogy a történeteik egy nem-létező jövőről szólnak, és ezeknek nincs jelentése számomra. Nyitott elmével hallgatom őket, és mivel nem hiszem el, amit ők gondolnak, tovább folytatom arab barátommal való találkozásom szervezését.

            Hú, micsoda fal és ellenőrző pont is az! Belépek Gázába, a szennyvíz szabadon folyik az utcán, húszan-harmincan laknak egy kétszobás lakásban, néhány épületben óriási lyukak tátongnak, és mindez így van rendben. Gyalogolok. Mezítlábas gyerekek jönnek elém, széles mosollyal üdvözölnek, szívélyesen meghívnak a házakba, csodás ételt eszem az utcán, beszélek az emberekkel, a barátom fordít, a Munkát végezzük. Egy férfi azt meséli, hogy hét golyónyom van a testében; néhányat meg is mutat, és elmondja, izraeli katonák megdobálásáért lőtték tele. Amikor politikáról beszél, süt belőle a zavarodottság és az elkeseredettség. Még mindig úgy gondolja, hogy a kődobálás változást hozhat. Még a golyók sem tudták ettől eltéríteni. Ekkora ereje van őrült gondolataid elhívésének.

            Szabadon mehetek bárhova a világban, akivel csak akarok, akkor, amikor kedvem tartja. Nem tudok veszélyt kivetíteni. Nincsenek határaim, hova mehetek el. Szeretek menni, mert szeretem azt, amivel utazom. Az épelméjűség nem szenved, soha. A tiszta elme gyönyörű, és csak a saját kivetülését látja. Alázatosan fejet hajt saját maga előtt; térdre esik saját maga előtt. Semmit nem tesz hozzá, semmit nem von ki; egyszerűen csak tudja, mi a különbség a között, ami valós és a között, ami nem. Ezért aztán, a veszély nem lehetőség.

            Az, aki szereti, ami van, mindent szívesen lát: az életet, a halált, a betegséget, a veszteséget, a földrengést, a bombákat, bármit, amit az elme „rossz”-nak bélyegezhet. Az élet elénk hoz mindent, amire szükségünk van, hogy megmutassa, mit nem csináltunk még vissza. Semmi rajtunk kívül álló nem képest szenvedést okozni számunkra. Megvizsgálatlan gondolataink kivételével minden hely Paradicsom.”

Szeretni, Ami Van 1. – Valódi Megadás

Byron Katie alapkönyvének címe: Loving What Is, vagyis Szeretni, Ami Van. Magyarul ez A Négy Kérdés címmel jelent meg, nekem ez nem mondana semmit, ha nem tudnám, milyen kincs van ebben a könyvben bemutatva. Abban, hogy „Szeretni, ami van”, minden benne van. Ez a kiindulási pont, és ez a „megérkezés” is. Ha megtanulod nem csupán elfogadni, hanem szeretni, ami éppen van, akkor bármi is történjék az életedben, mindent szeretni fogsz. Hívják ezt megadásnak is. Sokan elméletben értik a megadás fontosságát, gyakorlatban azonban nem képesek eljutni ebbe az állapotba. Tapasztalatom szerint főként azért, mert nem veszik észre, hogy újra meg újra történetekbe ragadnak bele, a történetek egyre kifinomultabban tálalt hálójába, amelyekről fel sem tűnik, hogy ezek is történetek. Ráadásul a legtrükkösebbek, és számunkra a legdrágábbak, legértékesebbek. Nehogy már oda kelljen adni a meggyőződéseinket holmi megadásos békéért cserébe. A Jól-tudom Elme ennek a trükközésnek a nagymestere: mindent megtesz, hogy biztosítsa hiedelmeinek a túlélését. Kicseréli őket újabbakra, teljesen fű alatt, Te már azt hiszed, hogy hohohóóó, kicsináltam az összeset, megnyertem a csatát. Amíg csatába mész, esélyed sincsen. Amíg nem figyeled pillanatról-pillanatra, mi zajlik benned, és nem kérdőjelezed meg, át leszel verve. És amíg nem szereted a gondolataidat is feltétel nélkül, addig folytatod a csatározást.

Válogatott részletek Az Öröm Ezer Nevéből arról, mit is jelent szeretni azt, ami éppen van:

„A valóság – az, ami van, pont úgy, ahogy van, minden pillanatban – mindig kedves. A valóságról szóló történetünk az, ami elhomályosítja a látásunkat, elfedi azt, ami igaz, és elhiteti velünk, hogy a világ igazságtalan. Azt szoktam mondani, hogy pont akkor távolodsz el totálisan a valóságtól, amikor elhiszed, hogy legitim okod van a szenvedésre. Amikor elhiszed, hogy bármilyen szenvedés jogos, akkor a szenvedés bajnokává válsz, és saját magad tartod azt fenn. Teljes őrültség azt hinni, hogy bármi elmén kívül eső dolog képes szenvedést okozni. A tiszta elme nem szenved. Ez nem lehetséges. Még amikor erős fizikai fájdalmad is van, vagy amikor imádott gyermeked meghal, vagy amikor a családodat elhurcolják Auschwitzba, csakis akkor lehetséges a szenvedés, ha elhiszel egy gondolatot, mely nem igaz. Én a valóság szerelmese vagyok. Azt szeretem, ami van, bárhogy is néz ki. És akárhogyan érkezzék is el hozzám, a karom mindig tárva van.

            Ezzel nem azt állítom, hogy az embereknek nem kéne szenvedniük. Igenis szenvedniük kell, hiszen ezt teszik. Amikor szomorú, ijedt, szorongó vagy depressziós vagy, ez az, ahogy épp érezned kell magad. Ha másképp gondolod, akkor ellenkezel a valósággal. De amikor épp szomorú vagy, például, akkor vedd észre, hogy a szomorúságodat ez előzőleg elhitt gondolat okozza. Azonosítsd be a gondolatot, írd le, kérdőjelezd meg az igazság szeretetének jegyében, aztán pedig fordítsd meg. Te magad tetted magad szomorúvá – senki más -, és te vagy az egyetlen, aki meg tudja szabadítani magát. Ez pedig nagyon jó hír.

Az igazság az, hogy amíg nem szeretjük a rákot, (vagy bármilyen más betegséget) nem szerethetjük Istent. Nem számít, hogy milyen jelképet használunk erre – a szegénységet, a magányt, a veszteséget – hiszen az általunk hozzájuk kapcsolt jónak vagy rossznak a fogalma az, ami miatt szenvedünk. Egyszer üldögéltem egy barátnőmmel, akinek óriási daganata volt, és az orvosok néhány hetet adtak neki. Amint készülődtem, hogy felállok az ágya mellől, azt mondta, „Szeretlek”, én pedig erre azt válaszoltam, „Nem, nem szeretsz. Nem szerethetsz, amíg nem szereted azt a tumort. Mert bármi, amit ahhoz a daganathoz kötsz, azt előbb-utóbb rám is fogod vonatkoztatni. Csak egyszer forduljon elő, hogy nem adom meg neked, amit akarsz, vagy fenyegetést jelentek egy hiedelmed számára, azt a meg nem vizsgált koncepciót rám fogod vonatkoztatni.” Lehet, hogy ez így keménynek tűnik, de a barátnőm már jóval azelőtt megkért, hogy mindig mondjak neki igazat. A szemében csillogó könnyek a hála könnyei voltak, mondta.”