A Teljesen Erőfeszítésmentes Élet - Saláta, Padló, és Zuhany

Pár napja valaki elém tette Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve eddig elkészült fejezeteit kinyomtatva. Eddig mindig csak a számítógép képernyőjén olvastam őket, ahogy fordítottam, illetve javítgattam, és újra meg újra megízleltem a mélységüket. Meghatódtam, hogy ez milyen csodás így. Hálás vagyok, hogy ilyen intim kapcsolatban kerülhettem ezzel a könyvvel. Megfogalmazódott bennem, hogy most már "hagyódna kiadódni", értitek. Többen elindultak már, hogy ez megvalósulhasson. Én pedig nekiálltam az eddig elkészült fejezeteket átfésülgetni, és szeretettel nyújtok át Nektek egy csodás fejezetet. Engedjétek, hogy jó mélyen behatolhasson.

Öröm 03 - Gyakorold a nem-cselekvést, és minden a helyére fog kerülni.

Ha túlbecsülsz nagyszerű embereket, nem ismered fel a benned rejlő nagyszerűséget. Bármilyen másokban értékelt jó tulajdonságot te látsz, és amit te látsz, az belőled ered. Saját magadat értékeled le, amikor azt máshová helyezed és leválasztod az eredetéről. Persze nyugodtan csodálhatod Jézus könyörületességét vagy Buddha bölcsességét, de mi hasznodra válhatnak az ő tulajdonságaik addig, amíg saját magadban fel nem fedezed ugyanezt?

            Az elme mindenhol értéket keres. Amikor magától különállóként vetít ki jó tulajdonságokat, akkor megfosztja magát a saját értékétől. Elkezd kifele utazgatni saját magából, hogy megtalálja mindazt, amiről úgy gondolja, hogy hiányt szenved benne, az utazásai pedig véget nem érőek, és sosem térhet többé haza.

            A Mester úgy vezet, hogy csak egyszerűen létezik. A „létezés” pedig úgy néz ki, hogy elmossa az edényeket, felveszi a telefonokat, megválaszolja az e-maileket, bevásárol, elmegy dolgozni, elviszi a gyerekeket iskolába, megeteti a kutyát, egyszerre egy dolgot csinálva, múlt vagy jelen nélkül. Nem üresíti ki az emberek elméjét. Nem kell ezt tennie (még akkor sem, ha ez lehetséges volna). Úgy segít az embereknek, hogy a nem-tudomból, a nem-tudhatomból, a nincs-szükségem-tudniból, a lehetetlen-tudniból, a nincs-mit-tudniból él. Az embereket pedig mágnesként vonzza egy ilyen súlytalansággal, könnyedséggel élt élet. És elkezdik észrevenni, hol vannak, kik ők, belenézvén az élő tükörbe, stresszel teli gondolataik nélkül.

            Salátát készítek. Színek kavalkádját látom. A kezem afelé nyúlik, ami éppen megszólít. Piros! És már nyúlok is a cékláért. Narancssárga! És indulok a sárgarépáért. Zöld! És a kezem a spenót felé mozdul. Érzem a tapintásukat, érzem a rajtuk levő piszkot. Lila! Irány a lilakáposzta. Az élet egésze benne van a kezeimben. Nincs is annál fantasztikusabb, mint amikor salátát készít az ember, a zöldjeivel, pirosaival, narancssárgáival, liláival, a ropogóssal és a lédússal, a dússágával és a földillatával. Odalépek a konyhapulthoz. Szeletelni kezdek.

            Amikor már épp azt hinném, hogy ennél jobb már egyszerűen nem lehet az élet, megcsörren a telefon, és az élet még jobbá válik. Szeretem a telefon zenélését. Amint sétálok a telefon felé, valaki bekopog az ajtón. Ki lehet az? Sétálok az ajtó felé, telítve vagyok azzal, ami már van, a zöldségek illatával, a telefon csörgésével, és semmit nem tettem egyikért sem. Megbotlok és elesek. A padló hibátlanul a helyén van. Megtapasztalom az érzetét, az általa nyújtott biztonságot, a panaszmentességét. A teljes valóját nekem adja. Érzem a hűvösségét, ahogy ott fekszem rajta. Nyilvánvaló, hogy már ideje volt egy kis pihenésnek. A padló pedig feltétel nélkül elfogad engem, türelmetlenség nélkül tart meg engem. Amint felállok, nem kezd el hívogatni, hogy „Gyere vissza, gyere vissza, ne hagyj el, tartozol nekem, hálátlan vagy.” Nem, ő pont olyan, mint én. Végzi a feladatát. Az, ami. Az ököl kopog, a telefon csörög, a saláta vár, a padló elereszt – az élet jó.

            A valóság minden vágyakozás nélkül kibontakozik, és több szépséget, több luxust, több isteni meglepetést hoz, mint amit a fantáziánk bármikor is ki tudna gondolni. Az elme, ahogy a vágyait megéli, megköveteli, hogy a test kövesse. Hogyan máshogy is tükrözhetné vissza az eredetet, a kiindulási okot? A harag, a szomorúság, vagy épp a frusztráció mind az tudatják velünk, hogy harcban állunk a valósággal. Még, ha mondjuk épp meg is szereztük, amit akartunk, akkor majd azt fogjuk akarni, hogy örökké tartson, de ez nem megy, ez nem lehetséges. És mivel az élet kivetítés, az elme pedig totálisan össze van zavarodva, sosincs béke. Ha azonban megengeded az életnek, hogy úgy folyjék, mint a víz, te válsz azzá a vízzé. És akkor csak figyeled, ahogy az élet a végtelenségig „kiélődik”, mindig többet nyújtva neked, mint amire szükséged van.

            Reggel, amikor felébredek, nagyon kevéskét látok. Múlt éjjel éppen egész jól láttam, de most minden teljesen homályos, mintha egy füstös üvegen keresztül néznék. (Nemrégiben diagnosztizáltak nálam egy ún. Fuchs disztrófia nevű betegséget, mely a szaruhártya degeneratív elváltozása. Nincs rá semmilyen gyógymód, és az utóbbi évben egyre intenzívebbé vált.) Új hotelszobában lakom, fogat kéne mosnom, zuhanyoznom és pakolnom. De hol is van a bőrönd? Aztán eszembe jut; a kezeim jól tudják. A világ szürke, de a szürkeségen keresztül azért el tudok különíteni bizonyos dolgokat, és ezen különbségek, illetve a tapintás segítségével mindent látok, ami ahhoz szükséges, hogy megtaláljam a ruháimat. Eltapogatózom a fürdőszobáig, megkeresem a fogkrémet és a fogkefét, megnyomom a tubust. Hoppá! Óriási kupac fogkrémet nyomtam ki a fogkefe sörtéire, ami aztán megmosolyogtat: úgy látszik, a fogaimnak némi extra gondoskodásra van szükségük ma reggel. Aztán belépek a kádba egy zuhanyra. Nem egyszerű kiismerni ezeket a fürdőszobai csapokat, hogy merre van a forró víz, milyen irányba kell tekerni a csapot, hogyan lehet átirányítani a vizet a csapból a zuhanyfejbe. Vajon a zuhanyfüggöny belülre van tűrve a kádban, hogy a víz ne szaladgáljon szanaszét a kövön? A tusfürdős flakonom kupakja leesik. Ott pihenget vajon valamelyik párkányon? Vagy lebucskázott a lefolyóba? A lefolyó dugója nyitott vagy zárt állásban volt-e? Körbetapogatom a kád szélét a kezemmel, a kupakot keresem. Vajon a megfelelő mennyiségű sampon van-e a tenyeremben? Biztos vagyok benne, hogy rendben van, hiszen a nem elég és a túl sok is mindig épp a tökéletes mennyiség. A víz kellemesen forró. Megy ez. Annyira hálás vagyok, ahogy kilépek a zuhany alól a … - a köntösöm az vagy a fürdőszobaszőnyeg?

            A smink még egy igen érdekes ügy. Csak három dolgot használok hozzá: egyet a szemre, egyet az arcra, egyet pedig az ajkakra. Ennyi telik tőlem ezzel a nő-dologgal kapcsolatban, egész jónak tetszik, ennyi volt. Ez az arc az, ami van. El van készítve. Megfelel a munkája elvégzéséhez. „Édeském, összeillők ezek a cuccok? Ez a felső barna, fekete vagy kék?” Stephen szemein keresztül a ruházatom is összerendeződik, nekem pedig ez így teljesen megfelel. Interjúra megyek. Örülök, hogy Stephen mutatja nekem az utat. Szavak nélkül, a mozdulatainak köszönhetően, tudom, hogy hol vannak az ajtókilincsek, a lépcsőfokok, merre van az út. Végül aztán, délután felé, a látásom elkezd kitisztulni, és a szemeim  kezdik el mutatni nekem az utat. Szeretem, ahogy ez az egész működik. Szeretem, ahogy a reggelek felkészítenek engem az életre, a délutáni látásom pedig bepillantást enged mindabba, amit előtte csak elképzelni tudtam. (Byron Katie, A Thousand Names for Joy)

Hogyan Legyél Egyedi?

Nagyon izgalmas felismerni, hogy amíg tudattalan progjamjainktól hajtva kívánjuk bizonyítani a különlegességünket, addig milyen elképesztő nyomás alatt tartjuk magunkat. Még többet, még jobban, még gyorsabban, hadd bizonyítsam, milyen fantasztikus és különleges vagyok! Boruljatok a lábam elé, és imádjatok, hisz keményen megdolgoztam ezért a sikerért és az elismerésetekért. (És észre sem veszem, hogy mit művelek.) Csak épp közben kicsit beledöglöttem, átgázoltam magamon, és valahogy nem is olyan kielégítő ez a siker, és nem is tart olyan sokáig feldobott állapotban, mint azt reméltem. Mi lenne, ha nekifutnék még egyszer, hátha majd most tovább tart a boldogság? Ez egészen addig tart, amíg totálisan ki nem merülök, még akár depresszióba is süllyedek. Mindent megtettem, mégsem sikerült, és közben elhittem, hogy ez az élet értelme.

         Mi lenne, ha csak úgy kíváncsiságból, egy ici-picit abbahagynád a teperést? És őszintén számba vennéd, mi mindent is teszel azért az életben, hogy kitűnjél, jobb legyél, bizonyítsál, valaki legyél. Valószínűleg nem is vagy tudatában ennek a működésednek, ezért itt megint csak kíméletlen szembenézésre van szükség saját magaddal, nagyon könnyen elbújunk magunk elől. Ez az egész valahogy úgy működik, hogy amíg Te akarod kitalálni, milyen módon is válhatsz különlegessé, addig nem veszed észre, mennyire evidens is a Te Utad. Pedig majd’ kiszúrja a szemedet. Csak Te máshol keresgélsz. A Munka rendszeres végzése előbb-utóbb "rádob" az Utadra, és nagyon kifinomítja az észlelőrendszeredet, hogy mikor működsz megint valamilyen még nem tudatosított "ősprogramból".

A tegnapi eltűnéses Adya-bejegyzés kiegészítéseként ma Osho bácsi szavait ajánlom figyelmedbe. Azért fordítottam le ezt a részt, mert nagyon érthetően világítja meg az egó tudatszintjének keresgélését, és az egész különlegesség témakör paradoxonát.

„Mindenki a különlegességet hajszolja. Ez az egó keresésének célja: valaki külünlegessé válni, valaki egyedivé, semmihez nem hasonlóvá lenni. Ez azonban igazi paradoxon: minél kivételesebb szeretnél lenni, annál közönségesebbnek látszol, hisz mindenki a különlegességet hajszolja. Ez annyira hétköznapi vágy. Ha a hétköznapiságot szeretnéd megélni, akkor az az igazán különleges, hiszen nem gyakori, hogy valaki senki szeretne lenni, ritka, hogy valaki csupán üresség, tér kíván lenni. Ez pont azért különleges, mert az után senki nem vágyakozik. És amikor közönségessé válsz, akkor leszel igazán különleges, és rögtön ráébredsz arra, hogy kutakodás nélkül váltál egyedivé.

Valójában mindenki egyedi. Ha akár csak egyetlen pilanatra abbahagyod céljaid hajszolását, rá fogsz ébredni, hogy egyedi vagy. Az egyediségedet nem neked kell feltalálnod, az már ott van. Már most is egyedi vagy – a létezés egyenlő az egyediséggel. Minden egyes falevél egyedi, minden egyes kavics egyedi, a létezésnek nincs más módja. Nem tudsz két tökéletesen egyforma kavicsot találni az egész földtekén.

Két azonos dolog nem létezik, ezért nincs szükség „valakinek” lenni. Amikor csak saját magad vagy, akkor máris egyedi, semmihez nem hasonlító vagy. Ezért mondom, hogy ez egy igazi paradoxon: azok, akik keresik a különlegességet, elbuknak, és azok, akiket ez nem izgat, hirtelen megkapják.

Lao Ce egyik tanítványa mesélt egy bolondról, aki egy este gyertyával a kezében kereste a tüzet. Ha tudta volna, hogy mi is a tűz, akkor hamarabb megfőzhette volna a rizsét. Így azonban éhen maradt, mert nem talált tüzet, pedig ott volt a gyertya a kezében. Hisz hogyan is kereshetnél a sötétben bármit is gyertyafény nélkül?

Keresed az egyediséget, pedig ott van az orrod előtt. Ha ezt megérted, akkor hamarabb tudod megfőzni a rizsedet. Én már megfőztem a magam rizsét, ezért tudom. Feleslegesen éhezel – ott va a rizs, ott van a gyertya, a gyertya pedig tűz. Nem kell gyertyával a kezedben keresned. Ha felkapod a gyertyát és nekiindulsz keresni szerte a világban, nem fogod megtalálni a tüzet, mert nem érted, hogy mi a tűz. Ha tudnád, akkor megértenéd, hogy egész idő alatt ott volt a kezedben.

Nem kell keresned az egyediséget, önmagadtól fogva egyedi vagy. Nem lehet valamit még egyedibbé tenni. Eleve az a szó, hogy „egyedibb”, abszurd. Olyan, mint a „kör” szó. A kör az kör; nincs olyasmi, mint „körebb”. Ez teljes képtelenség. A kör mindig tökéletes, a fokozás felesleges.

A körségnek nincsenek fokozatai – a kör az kör, a kevésbé és az inkább pedig haszontalanok. Az egyediség egyediség, a kevésbé és a jobban nem alkalmazhatók rá. Te már most is egyedi vagy. És erre akkor jössz rá, ha készen állsz közönségesnek, hétköznapinak lenni, ez az egészben a paradoxon. Ha megérted ezt a gyönyörűséges paradoxont, nem lesz többé problémád. A paradoxon nem probléma. Problémának tűnik, amíg nem érted; ha megérted, akkor gyönyörű és rejtélyes.

Válj átlagossá, és különlegessé fogsz válni; próbálj csak különlegesnek lenni, és átlagos fogsz maradni.” (Osho)

Adj Szabad Utat a Létezésnek

Még a karácsonyi Összejövetelen történt, hogy aranyos Barátnőm kicsit bedurcult. Elkerülte a figyelmét, hogy a meghívóban az szerepelt, hogy először Munkázunk egy jó alaposat, aztán pedig majd sütizünk-csevegünk-teázunk, így szinte sokként érte a kérésem, hogy mindenki töltsön ki egy Ítélkezőlapot. Nem töltötte ki, jó. Bekucorodott egy fotelba, és csak hallgatott, jó. A többiekkel jót dolgoztunk, sok kérdést megbeszéltünk, és egy ponton kijött belőlem az a mondat, hogy „Hagyd, hogy az élet éljen téged”, aminek megengedését már a School óta tudatosan figyelgettem magamban. Az Összejövetel kellemesen lezajlott, szépen hazamentünk karácsonyozni. Már benne jártunk a januárban, amikor Barátnőmmel először beszéltem ez után az eset után az ott történtekről, arról, hogy mi zajlott benne. Lelkendezett, hogy azóta is ez a mondat a vezércsillaga, és hogy csodás módon került más megvilágításba életének minden apró és jelentősebb történése, amióta hagyja, hogy az élet élje őt, nem pedig ő diktál az életnek, és a benne szereplő résztvevőknek, hogy éppen minek és kinek, mit és hogyan kellene csinálnia.

Ezzel a mondanivalóval szeretnék még most egy kicsit foglalkozni, többek között a gyakorlati megvalósulásával, mert ez az a pont, ahol sokan elbizonytalanodhatnak: Ha hagyom, hogy az élet éljen engem, akkor majd hogyan fogom elvégezni a „dolgomat”?

Nos, a legtöbb ember úgy gondolja, hogy csinálnia kell az életét. Jellemzően a tennivaló listája szerint éli a napjait. Korán kel, lehet, hogy tornázik egyet, elmegy dolgozni, gondoskodik a gyerekeiről, eszik, a barátaival találkozik, bevásárol, takarít, tanfolyamra jár, időben lefekszik, folytathatnánk. Sokak számára az élet egy nagy ELVÉGEZNIVALÓ.

Valójában, azonban, az élet sokkal inkább a levésről, a létezésről szól, mintsem a csinálásról. Az élet különleges áldásaiban nem az alapján részesülünk, hogy mennyit végzünk el. Az élet legnagyobb kincsei, örömei, boldogsága, extázisa a létezésből fakadnak. Megtanulni, hogyan légy önmagad, hogyan légy szabad, hogyan légy a szeretet kifejeződése, hogyan legyél, „csupán” létezzél. Az emberek többsége (még) nincs tisztában azzal, mi is az, szabadnak lenni, és milyen is csupán létezni. Csak azt tudják, hogyan kell csinálni. Elvesztettük az emberi létezés művészetét, becseréltük az emberi csinálásra.

Létezni annyit tesz, hogy egyszerűen engeded az életnek, hogy kibontakozzon előtted, engeded, hogy éljen téged, és oda vezessen, ahova épp vezet. És ez nem azt jelenti, hogy abba kéne hagynod a csinálást, mert a csinálást is lehet létezve végezni. Akár csinálsz épp valamit, akár nem, ha megtanulsz létezni, akkor már „csupán” létezel. Egy külső megfigyelő lehet, hogy semmi változást nem érzékel mindebből. Mindössze a Te orientációd változik meg.

A létezés művészetének megtanulásához legegyszerűbben úgy juthatsz el, ha felfedezed, hogy az élet él téged. Mi emberek azt tanultuk meg hinni, hogy mi éljük az életet. Azt hisszük, hogy rengeteget végzünk, csinálunk. A valóság azonban az, hogy az élet „csinál” minket, akár tetszik, akár nem. És akkor jövünk ki a legjobban az egészből, ha megengedjük az életnek, vigyen minket, amerre visz, és közben élvezzük az utazást. Elég egyszerű az a perspektíva-váltás, hogy nem csinálóként tekintesz magadra, hanem hagyod, hogy az élet „csináljon” téged. (Lásd a múlt hétfői bejegyzést is, Ki a Csináló címmel.) Lehet, hogy ez az egész nagyon elrugaszkodottnak tűnik, pedig igazából végtelenül gyakorlatias. Próbáld ki!

Úgy tudod a gyakorlatban művészi szintre vinni a létezést, ha a megengedés mesterévé válsz. Kezdd el az életet a megengedés perspektívájából megközelíteni. Sok elvégezendő dolgod van? Engedd meg nekik, hogy elvégződjenek. Rajtad keresztül fognak megcsinálódni, nem pedig általad. Próbáld ki, mennyire más úgy főzni, takarítani, vasalni, dolgozni, utazni, dugóban állni, postán sorban állni, ha megengeded, hogy minden rajtad keresztül történhessen meg. Amint megengeded, máris hálás leszel érte, hogy mindezt megélheted. Vagy épp beteg vagy, mint én? Engedd meg a betegségnek, hogy legyen, a testednek pedig, hogy meggyógyuljon. Engedd, hogy kibontakozzon az élet az ő teljességében. Én például már egy ideje úgy állok a betegséghez, hogy most épp az a dolgom. Nem szenvedek, hogy te jó ég, mennyi más feladatom lenne, nem szenvedek, hogy juj, de fáj, meg a franc egye meg, ez most minek jött, hanem bebújok az ágyba és pihenek. Elvégzem a betegséggel járó teendőket, megengedem a tüneteknek, hogy legyenek, elfogadom őket olyannak, amilyenek, ők pedig egyszer csak búcsút intenek nekem. Mindeközben derűsen élvezem az életet, figyelem, ahogy a testen végigvonulnak ezek az egyszerű, fizikai jelenségek, és nem gondolom azt, hogy épp nem ennek kellene történnie. (És ez nem azt jelenti, hogy nem enyhítem a tüneteket.) Mi mindenre is jó egy aranyos kis torokgyuszi! Legközelebb Te is engedd meg neki, hogy legyen, meglátod, milyen szuper létezés-tanító egy bájos influenza.

Lehet, hogy most azt gondolod, ez azért kicsit túlságosan leegyszerűsített hozzáállás. Lehet, hogy tetszik ez a megközelítés, mégis azon jár az eszed, hogy mennyi mindent kell elvégezned a nap végéig, vagy hogy mennyit kell gürizned azért, hogy a számláid be legyenek fizetve, vagy hogy nekem azért ennél komolyabb betegségem van. Igen, természetesen igazad van. Én csak annyit javaslok, hogy változtasd meg a hozzáállásodat: legyél a Megengedés Nagymestere. És aztán figyeld meg, mennyivel könnyedebben, feszültségtől mentesen végződik el minden, aminek el kell végződnie. Minden, de minden emberi problémánkat az ellenállás okozza. Ez viszi el az összes energiánkat, veszi el az életkedvünket, és akadályoz meg minket abban, hogy az élet minden megnyilatkozását élvezzük. (Az ellenállásról majd később bővebben.)

Nem kell semmi drasztikusat csinálnod, nem kell semmilyen hatalmas változtatást végrehajtanod. Annyi a „dolgod”, hogy ahogy haladsz szépen végig a napodon, emlékeztesd magadat minél gyakrabban, hogy megengeded a dolgoknak, legyenek. Bármilyen küzdelemmel kerüljél is szembe, engedd meg neki, hogy legyen. Az élet sokkal, de sokkal könnyebb, ha nem harcolsz azzal, ami éppen van. Az élet lehet fájdalmas, nehéz, és stresszes. És ugyanaz az élet lehet vicces, könnyű, és egyszerű is. Engedd meg, hogy legyen. Engedd meg, hogy felbukkanjon, majd távozzon. Engedd meg magadnak, hogy minden ízében megtapasztald. Csak hagyd, és hagy, és hagyd.

Minél jobban megengeded az életnek, hogy legyen, hogy „elvégezzen” téged, annál könnyebbé válik. Minél inkább megengedő vagy, annál több öröm, szabadság, és szeretet lesz benned. Ehhez pedig semmi mást nem kell tenned, mint emlékeztetned magad a létezésre. A tevékenységed végzése közben észreveszed, hogy csak úgy vagy, a cselekvés pedig épp megtörténik. Rajtad keresztül. És figyeld, milyenné válik az élet, hogyan válik napról-napra könnyebbé, ha felfedezed és megéled milyen is annak lenni, aminek születtél: egy emberi lénynek – létezőnek… (És kérlek, semmiképp se haragudj magadra, ha azon kapod magad, hogy elsőre ez nem „sikerül”. Ez egy folyamat. Nagyon élvezetes folyamat. Engedd meg, hogy rajtad keresztül is kibontakozzon, kiteljesedjen, és örülj minden kicsi „sikerednek”.)

A School utolsó napján körbement egy mikrofon a teremben, és Katie annyit kért, fejezzük be azt a mondatot, hogy „Most már szabadon… (tehetem ezt vagy azt, már szabad vagyok ahhoz, hogy…). Angolul ez egyszerűbb: „Now I’m free to…” Négyszáz ember spontánul, örömködve mondta ki azt a rövid mondatot, ami számára a legerőteljesebben foglalja össze, mire is szabad ő már ezek után. Ez a történet most a cikk írása közben jutott eszembe, mert belőlem annyi bukkant fel, hogy „Now I’m free to just be.” Vagyis: „Most már szabadon csak úgy létezhetem.”

Ha nagy-nagy ellenállásba ütközöl létezésed közepette, akkor pedig vedd elő a Munkát, írd le a problémát, majd kérdőjelezd meg. Az ellenállásod el fog párologni. A Munka = Ellenállás Elpárologtató Eszköz. (bocsánat ezért a szóviccért :-)  

Szerelmeskedjünk – A Szerelem Három Minősége

Az utóbbi időben megint nagyon foglalkoztat a szerelem témaköre. És egyre több ÖnMunkást is körülöttem – köszönöm az ezzel kapcsolatos visszajelzéseiteket. És ez a szerelem már valahogy nagyon más, mint amit hagyományosan annak neveznek. Csupa ismeretlenség, és valami folyamatos „háttér” izzás. Legalábbis én így élem meg. Mindig is egy nagy rejtély volt számomra ez az egész szerelmesesdi, ezért is örültem meg Osho bácsi Szerelem, Szabadság, Egyedüllét című könyvének, ami megmagyarázza az „állapotomat”. Gondoltam, sokatok segítségére lehetnek a keresgélésben és a megértésben az ő egyszerű, sallangmentes szavai, ezért is szerelmeskedünk ma egy kicsit. Meg még lehet, hogy több felvonásban is, ahogy haladok a fejezetekkel. Persze, a legjobb, ha elolvassátok az egész könyvet, mert az ilyen kiemelt szemelvények akár félreérthetőek és ellentmondásosak is tudnak lenni. Lényeg a lényeg, ma szerelmeskedjetek Ti is velem! :-)

„A szerelem szinte képtelenség az emberi elme általános állapotában. A szerelem csak akkor lehetséges, ha az ember eljut a létezés szintjére, addig nem. Addig mindig csak valami más kerekedik ki belőle. A férfi beleszeret a nőbe, mert tetszik neki a járása, a hangja, vagy a szeme. Nincs ebben semmi rossz – a hang tud valóban gyönyörű lenni -, de ha egy hangba leszel szerelmes, előbb-utóbb kiábrándulsz, mert ez igencsak lényegtelen része egy emberi lényének.

         És az emberek mégis ezekbe a lényegtelen dolgokba szeretnek bele. Az alakba, a szemekbe… ezek lényegtelen dolgok. Mert ha együtt élsz egy emberrel, nem a testi arányaival élsz együtt; nem a szemöldökével vagy a haja színével élsz együtt. Ha együtt élsz egy emberrel, egy nagyon nagy és végtelen dologgal élsz együtt… szinte megfoghatatlan, és ezek a mellékes, apró-cseprő részletek előbb-utóbb teljesen elveszítik a jelentőségüket. És akkor hirtelen jön a meglepetés: „Most mit tegyek?”

         Minden szerelem romantikusan indul. De mire a mézesheteknek vége, az egésznek vége, mert az ember nem élhet romantikusan. A valóságban kell élnie – a valóság pedig teljesen más. Ha ránézel egy emberre, nem látod az ember teljességét; csak a felszínt látod. Olyan ez, mintha beleszeretnél egy autóba a színe miatt. Még föl sem emelted a motorháztetőt; lehet, hogy nincs is benne motor, vagy valami más hibája van. Akkor aztán nem sokra mész a színnel.

         Amikor két ember találkozik, belső valóságuk csap össze, a külső dolgok pedig jelentéktelenné válnak. És minél jobban ismered a másikat, annál jobban megijedsz, mert feltárul előtted a benne rejlő őrület. Akkor aztán mindketten úgy érzitek, félrevezettek benneteket, és dühösek lesztek. Bosszút akartok állni a másikon, mintha becsapott volna benneteket. Pedig senki nem csap be senkit.

         Az egész problémának az a gyökere, hogy mindketten azért vonzódtok a másikhoz, mert nem ismeritek még egymást. Az ismeretlen hat rátok, a szokatlant találjátok csalogatónak. De amikor már jól ismeritek egymást, számtalanszor szeretkeztetek már, az egész szinte rutinná válik – még a legjobb esetben is csak rutin, egyfajta kikapcsolódás, a romantikának azonban nyoma sincs. Nem élhetnek egymás nélkül a megszokás miatt, ugyanakkor nem élhetnek egymással sem, a romantika hiánya miatt.

         És ez az a kényes pont, ahol az embernek el kell gondolkodnia azon, hogy vajon szerelem volt-e egyáltalán, amit érzett, vagy sem. Nem szabad áltatnia magát; őszintének kell lennie. Ha szerelem volt, vagy legalább egy töredéke szerelem volt, akkor is szereted, ha már ismered. Sőt, ha tényleg ott a szerelem, akkor még jobban szereted a másikat, mivel ismered. Ha ott a szerelem, akkor az túléli. Ha nincs ott, akkor elmúlik. Mindkettő jó.

         Az átlagos tudatállapot számára nem lehetséges az, amit én szerelemnek hívok. Az csak egy nagyon egységbe rendezett lényben történhet meg. A szerelem az egységbe rendezett lény működése. Nem romantika. Köze sincs ehhez a butasághoz. Egyenesen az emberhez megy, és belenéz a lelkébe. A szerelem tehát a másik ember legbensőbb lényéhez való vonzódás – és ez egész más. Minden szerelem képes idáig növekedni, sőt minden szerelemnek idáig kellene növekednie, de százból kilencvenkilenc sosem éri el ezt a pontot. A zavarok és a problémák annyira elhatalmasodhatnak, hogy mindent tönkretehetnek.

         Valójában nem a szerelem az alapkérdés tehát. A tudatosságod a kérdés. Az egész nem más talán, mint egy helyzet, melyben a tudatosságod növekedhet, és éberebbé válhatsz saját magaddal kapcsolatban. Talán ennek a szerelemnek vége lesz, de a következő szerelem jobb lesz általa; magasabb tudatossággal fogsz választani. Vagy talán ez a szerelem, egy magasabb tudatossággal, megváltoztatja a minőségét. Bármi történjék is, az embernek nyitottnak kell maradnia.

         A szerelemnek három dimenziója van. Az egyik ösztön-szintű; ez csupán vágy, fizikai jelenség, de minden innen indul – ezt is fontos a maga teljességében megélni. A másik emberi; magasabb szintű a vágynál, a puszta szexualitásnál. Nem csak a másik kihasználásáról szól. Az első csak kihasználás; a másik fél csak eszköz az első dimenzióban. A másodikban a másik fél nem eszköz, hanem egyenrangú fél. Ilyenkor a szerelem lényetek, örömötök, életetek költészetének és zenéjének kölcsönös megosztása. Osztozás és kölcsönös.

         A szerelem harmadik dimenziója pedig az isteni: amikor a szerelemnek nincs tárgya, amikor a szerelem már egyáltalán nem kapcsolat, amikor a szerelem létállapottá válik. Egyszerűen szerelmes vagy – nem egy konkrét személybe, hanem egyszerűen ez az állapotod. Folyton a szerelem állapotában vagy, úgyhogy bármit is teszel, szerelmesen teszed; bárkivel is találkozol, a szerelemmel találkozol. Még ha egy sziklát érintesz is meg, úgy érsz hozzá, mintha a szerelmedhez érnél; ha fákat nézel, a szemedben ott csillog a szerelem.

         Az első eszközként használja a másikat; a másodikban a másik fél már nem eszköz többé; a harmadikban pedig a másik tökéletesen eltűnik. Az első gúzsba köt, a második szárnyakat ad, a harmadik mindkettőn túllép; meghalad minden kettősséget. Nincs többé szerető és szeretett, csak szerelem van.

         Ez a szerelem végső állapota, és ez az, amiért érdemes élni, ez az élet célja. Az emberek többsége beleragad az elsőbe. Csak nagyon kevesek lépnek be a második dimenzióba, és a legritkább esetben történik meg, hogy valaki eléri a harmadikat. De ha kitartóan nézed a távoli csillagot, elérheted. És amikor elérhetővé válik, végtelen öröm tölt el. Az életedből többé nem hiányzik semmi.”

Byron Katie Munkája a szerelemnek eme végső megtapasztalásához visz el Téged fokról-fokra, mivel a tudatállapotod változik meg általa. Igazi kincs, ha benned is megszületett már az az elhatározás, hogy ebben a minőségben szeretnél élni. Tarts ki, megéri!

Csodás Találkozások

Kicsit eluralkodott a napjaimon a karácsony előtti rohanás, így ma „csupán” egy szép találkozás történetét osztom meg Veletek. A forrás újra Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyve. Ezt a részt hónapokkal ezelőtt fordítottam le, és azóta még nagyobb nyitottsággal fordulok az emberek felé: mindenki egy izgalmas, csodás univerzum, és megtiszteltetés, hogy találkozhatom vele. Ha feldolgozzuk a hiedelmeinket, a félelmeinket, az előítéleteinket, akkor napjaink csupa ilyen csodás találkozásból fognak állni. Én menthetetlen idealistaként már el is képzeltem azt a világot, ahol az emberek ilyen nyitottan, kíváncsian, elfogadón, örömmel és szeretettel telve fordulnak egymás felé. Velem tartasz?

„Egy fogyatékos férfi jön oda hozzám a könyvesboltban, ahol könyveket szignózok a felolvasóestem után. Óriási haskörfogata van, és kicsike, szinte kúpszerű feje, a nyelve kilóg a szájából, mint a kutyáké, karjaival hadonászik, a szemei pedig ide-oda cikáznak. Nem tudok nem belészeretni, a hitelességébe, a valóság gyönyörűséges megjelenésébe. Egyértelműen azt akarja, hogy közelebb menjek hozzá. Meghívást kapok az ő világába. „Hello”, mondja, „Bobnak hívnak.” Nagyon lassan beszél, alig érthetőek a szavai, nyáladzik. Elfogadom a meghívást, közelebb megyek hozzá, összenyomjuk a homlokunkat. A tekintete találkozik az enyémmel, aztán ide-oda kapkodja a szemeit; én egyenesen beléjük nézek, várom, hogy visszatérjenek. Aztán a semmiből egyszer csak a karjai körém fonódnak, odahúzzák az arcomat az ajkaihoz, és megpuszil, közben picike röffentés-szerű hangokat hallat. Ezt a nagylelkűséget nem lehet szavakkal leírni. A pillanat egyre csak tart és tart és tart. Olyan, mintha ő is tudná, amit én tudok: hogy ő a fény az életemben, ő az én világom, a mindenem. Belenézek a szemébe, és azt mondom neki, „Köszönöm a puszit.” Majd megfigyelhetem, mennyire helyénvaló a köszönömöm. A szeretet megtapasztalása óriási és mindent elemésztő; hogyan is lehetne elég egy egyszerű köszönöm? Mégis elég. Még amikor totálisan felfal a szeretet, a „Köszönöm” minden, amire szükség van.

         Hogyan fogom most elhagyni életem szerelmét? Hallom magamat, ahogy azt mondom, „Viszlát, Bob, szeretlek.” És észreveszem, ahogy belém lép az élet, miközben elsétálok – az emberek, a falak, az ajtó. Az élet egyre csak folyik belém, ahogy az a drága ember beáramlott. Minden lépés az, ahol épp vagyok, még ha úgy is tűnik, mintha mozognék. Milyen csodás, ha nincs szükséged a világra, ha nem felé mész, hanem hagyod, hogy rád találjon és beléd lépjen. Úgy találom, hogy bennem mindennek, mindenkinek, minden helyzetnek, a létezés minden ízének van helye. Imádom azt a nyitottságot, ami vagyok.” (Byron Katie)