Jó ideje figyelem, hogy
mennyire elnőiesedett az önismeret
világa, főként, ha a csoportos képzések résztvevőit nézem. Kb. 10 nő - 1 férfi
az arány. Ez alól kivétel, ha valahol a pénz
témakörével próbálják „bebűvészkedni” a férfiakat az érdeklődők közé. J Még
esetleg a szexualitás az a topik,
amivel felcsigázhatók lennének, csak arról meg beszélni, megnyílni, megosztani,
megmutatni magam – hát, máris kész a hátraarc. Pedig az egyik legjellemzőbb problémakör, amivel a
hozzám magánúton eltaláló férfiak küzdenek az a szexualitás, férfi önértékelés. Persze, mindegyikük azt hiszi
magáról, hogy csak neki van ilyen, minden más férfi „tökéletesen” működik. Hát,
nem. Legalábbis nem úgy, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva. És ez nem ciki,
ez a kiindulási alap, a legtöbb esetben TÜNET
ÉS KÖVETKEZMÉNY. Annak a tünete és következménye, ami a férfijainkkal
születésük óta történt, illetve amit generációsan örökölnek, élnek és
örökítenek tovább.
Nemrégiben az fogalmazódott
meg bennem, hogy „Férfiak, szükségünk
van Rátok!” Számos nővel dolgozom, aki mindent megtesz azért, hogy a
párkapcsolatát, házasságát megmentse, de az Ember teljesen elzárkózik bármilyen változtatástól, sokszor még az
őszinte beszélgetéstől is. (És fordítva is láttam már, ez is hozzátartozik az
igazsághoz, de az jóval ritkább.) Érthető ez, hiszen, ha a Nő azzal jön, hogy „Drágám,
nem jó így nekem. Változzunk, változtassunk, és ehhez Rád is szükség van”,
akkor a Férfi hibásnak, rossznak,
értéktelennek érzi magát tudat alatt. Emiatt megharagszik a Nőre, plusz szégyelli is magát rendesen, és
ahelyett, hogy előrefelé indulna, még
jobban bezár. Ezek a kapcsolatok halálra vannak ítélve, bár nagyon jellemző,
hogy a Nő még akár egy évtizedig is húzza félholtan, „míg a gyerekek felnőnek”.
Elvesztegetett évek, elvesztegetett lehetőségek a valódi intim kapcsolódásra,
elvesztegetett szeretet.
Senkit
nem okolok, a Férfiakat sem. Biztatni szeretném őket, biztatni
szeretnélek Benneteket, hogy nyissatok
önmagatok felé, merjetek elindulni befelé, merjetek sebezhetővé és „gyengévé” válni, merjetek megismerkedni az
érzelmeitekkel és az érzéseitekkel,
és tanuljatok meg beszélni is róluk. És még rengeteg mindent érdemes és fontos
megtanulnunk ahhoz, hogy egy teljesebb,
felnőtt, Női és Férfi életet élhessünk. Hatalmas ajándék, ha ennek
egyáltalán nekikezdhetünk, ha hívást érzünk, ha szól a Kedvesünk, hogy fáj
neki, és menjünk. Nem könnyű, sokszor
fáj, mégis óriási felszabadulással jár, ha valóban őszintén nekivágunk. Egy
teljesen másik Ember jön ki a
folyamatból. Azt nem mondom, hogy a végén, mert ez olyasvalami, ami minden
nap tágul és mélyül. Kívánom, hogy minél több Férfi is megtapasztalhassa
mindezt.
A téma szakértői
illusztrációjaként idemásolok egy részt Richard Rohr, A férfi útja című könyvéből. Érdemes az egész könyvet elolvasni,
nőknek épp úgy, mint férfiaknak.
A
két utazás
E helyen szeretnék egy kisebb
vázlatot ismertetni, amely segítségünkre lehet abban, hogy az összes eddigi
észrevétel egységbe rendeződjön. A bal oldalon fent jelzett kiindulópont az „átlagos férfi”. Ezen azt értem, ami a
társadalom számára „férfiasnak” számít. Ennek többségét öntudatlanul is magunkba építjük, s többé éppen ezért nem teszünk fel ezzel kapcsolatban
kérdéseket. Befolyásol és meghatároz bennünket, de soha nem gondolkodunk el rajta. A legtöbb férfi a férfiasság eme uralkodó sablonja
szerint viselkedik. Csak az utóbbi években történt Nyugaton valami meglepő:
férfiak sokasága lépett rá erre az útra azért, hogy kitörhessen a sablonból. Én
ezt a „nőiséghez vezető útnak”
nevezem. A romantika korát kivéve, talán soha korábban nem engedte meg magának
ilyen sok férfi, hogy végre érzései
legyenek, s kimutassa azokat. Ma már lehetséges érző szívűnek lenni, amint azt egyes filmek is mutatják. Már nem
John Wayne az egyetlen férfiideál. Nem kell többé állandóan az ő férfiasságát
felmutatni. Sok nő olyan férfit kíván magának, aki megérti őt, aki lágy és
gyenge is tud lenni, akivel beszélni lehet. Ez új és nagy szabadságot jelent.
Én ezt a János apostolhoz vezető útnak nevezem. János apostol férfi voltában
olyannyira biztos, hogy megengedheti magának, hogy fejét Jézus keblére hajtsa,
a tizenkét tanítvány körében, akik mindannyian férfiak. Nem szégyenkezik, nem fél ettől. A legtöbb férfi számára ez manapság
elképzelhetetlen lenne. Olyan elemi
félelmünk van mindattól, ami csak a legtávolabbról is a homoszexualitásra
emlékeztet, hogy aligha lehetséges egy férfinak a másik férfi iránti érzéseit
kimutatni. Egészen máshogy van ez János evangéliumában. Az evangélium végén a
szerző még egyszer nyomatékosan utalást tesz a tanítványra.
„Péter hátrafordult, s látta, hogy az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, s aki a vacsorán a keblére hajolt és megkérdezte tőle: »Uram, ki árul el?« – az követi.” S éppen hogy büszke erre a közelségre. Ez a mi kultúránkban még csaknem elképzelhetetlen. Ezért választottam a „kedvenc tanítványt” az első utazás patrónusává.
Az első
utazásnak a gyengeséghez van némi
köze. Gyakran beszélünk arról, hogy a nő „gyengévé” tesz bennünket. A nő ugyanis szükségünkre és a teljesség
utáni vágyra emlékeztet bennünket. Férfiként
elborzadunk a gyengeségtől. A hatalom és az erő imponál nekünk. A hamis férfierő prototípusát az
Evangéliumban Péter testesíti meg. Nem képes elfogadni, hogy Jézusnak szenvednie
kell és meg kell halnia. „Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel
a szavakkal: »Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.«” Arra is kész
lenne, hogy Jézus helyett haljon meg – s mégis csődöt mond, amikor egy
szolgálólány (!) megkérdezte tőle, hogy Jézushoz tartozik-e. A végén elmenekül.
A „gyenge” János az egyetlen tanítvány, aki mindvégig kitart, még a kereszt
alatt is, együtt az asszonyokkal! Mivel magába
engedte a szeretet gyengeségét, a megfeszített kiszolgáltatott odaadása
elől sem kell kitérnie. Eme első belső
utazást rendszerint a nőkhöz
(anyánkhoz, húgunkhoz, kedvesünkhöz, feleségünkhöz) való kapcsolatunkon
keresztül tesszük meg. Sok férfi számára társa jelenti a nagy lehetőséget,
hogy közelebb kerüljön saját „női
feléhez”. Annak, aki cölibátusban él, miként én is, ennek ellenére is meg
kell próbálnia ezen az úton járni, s ez nem mindig könnyű. […]
A „nőiesség”
felé vezető utazásunk után – anélkül hogy feladnánk mindazt, amit ott
megtanultunk – újból útra kell kelnünk, mégpedig a „férfias oldal” mélységei felé. Ezt nevezem én Keresztelő Szent
János útjának. A Keresztelő útja magányos
út. Hogyan ábrázolják? Egyedül a pusztában, a társadalmon kívül. Ha valaki
rászorul arra, hogy mindenkinek tetsszen, harmóniában éljen, mindenfelől
simogassák, akkor sohasem lesz „Keresztelő Szent János” belőle. Az nem a
társadalom ételeit eszi, hanem sáskán és vadmézen él, a kitaszítottak, a
társadalom peremén élő csoportok táplálékán. Nem a menő divatot követi, ahogy
az Jeruzsálemben a módi. Ruhája teveszőrből készült. Ő igazi „vadember”. A mitológia alig használja ezt a szót, mi azért
vezetjük be, mert komikusan cseng és provokáló. Arra kényszeríti az embert,
hogy szembekerüljön ezzel a férfias energiával. Nem hímsovinizmus vagy macsóság az, amiről beszélek, hanem az az a
vadság, ami Istenünknek is része. G. S. Lewis mondja Istenről: „Tudja, Ő vad.”
S aki találkozni akar ezzel a vad Istennel, az legyen kész arra, hogy ő maga is
„vaddá” váljon.
Mit csináltunk
mi itt nyugaton az Evangéliumból? Egy szőke, kék szemű, jámbor Jézust.
Megzaboláztuk Jézust és az Evangéliumot. Az Isten vad oldalától való félelem valószínűleg a lelkünk vad, igazi, „szellemi” oldalától való félelemmel azonos.
Nevezhetnénk ezt a részt „passiónak”
(s ebben a szóban mindkét jelentés, a szenvedés
és a szenvedély egyaránt benne foglaltatik); én „férfienergiának” nevezem. A második utazás némiképpen különbözik
az elsőtől. Azonban fontos, hogy nem szabad feladni vagy elveszíteni azt, amit
az első utazás során nyertünk. Azok a férfiak, akik nem járták végig valójában
az első utat – és ez egyértelmű figyelmeztetés! – aligha érthetik meg azt,
amire gondolok. Az első utazás ismerete híján szinte törvényszerű a félreértés, s az a téves következtetés,
hogy a kemény, belevaló hímsovén az, akiről beszélek.
Pedig éppen az
ellenkezőjéről van szó. A lelkigyakorlatokon mindig a következő szituációt élem
meg a korosodó papokkal: Mivel fiatal éveikben mélyen beléjük vésték, hogy nem
lehetnek puhányok vagy nőiesek, egyikükből-másikukból – hogy keresetlenül
fejezzem ki magam – egyfajta vallási zupás őrmester lett, akiknek az az elve:
minél keményebb, annál jobb. Többnyire jó sportolók, alkalomadtán egy-egy
vaskos viccet is megeresztenek, s olykor a poharat sem vetik meg. Arról mesélni
nekik, hogy foglalkozniuk kellene „női oldalukkal”, nos, ez az én számomra, aki
aránylag fiatal lelkigyakorlat-vezető vagyok, a lehetetlenséggel határos. Ha
azonban arról ejtek szót, hogy „vademberekké” kellene válniuk, azonnal nyitott
fülekre találok, s feszülten figyelik, mire is gondolok. Csak ezután tudom
óvatosan „beleverni a fejükbe”, hogy a
második utazás az első nélkül nem lehetséges.
Érdekes az a
vers Máté evangéliumában, amelyben Jézus Keresztelő Szent Jánosról beszél:
„Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb
Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála.”
Jézus mindenkinél nagyobbra tartotta Keresztelő Szent Jánost. Sok teológus azon
a véleményen van, hogy Jézus eredetileg a Keresztelő tanítványául akart szegődni,
s ezt csak annak erőszakos halála akadályozta meg. (Érdekes módon éppen egy
asszony érte el azt, hogy fejét vegyék.) Csak János elfogatása és börtönbe
vetése után tér vissza Jézus északra, hogy megalapítsa saját mozgalmát és
közösségét.
Ami ezt a második utazást illeti, remélem, felnő egy spontán generáció, amelyik vállalkozik arra. Mert tulajdonképpen csak egy vadember képes közvetlenül átadni azt, mi is a vadember valójában. Puszta beszéddel itt nem megyek semmire. Csak annyit tehetek, hogy kissé benedvesítem mások ajkát, vagy elégedetlenséget ébresztek bennük eddigi állapotuk miatt. Csak miután találkozunk egy igazi „vaddal”, akkor leszünk képesek ezt az erőt megtapasztalni és magunkba fogadni. Az én elképzelésem nem fogható fel pusztán az értelemmel. Erőről és energiáról van szó, amit egymás felé sugárzunk. Csak így képesek az emberek egymást kölcsönösen befolyásolni. Mások által növekszünk, az olyan emberekkel való kapcsolatban, akik maguk is felnőttek. Sajnos azonban mindig kevés a vademberek száma. Bővelkedünk sovénekben, macsókban, hamis önbizalmú férfiakban – csak körül kell nézni a politika világában. De hol vannak radikálisan új látomások, igazi, mély értékek?
Mit tegyünk
azonban, ha hiányoznak „modelljeink”? Annyit mindenesetre megpróbálhatunk, hogy
elkezdünk beszélni a dologról. Néhányan közülünk talán meg is próbálhatnának
ily módon élni úgy, hogy lényük olyan részeiben bíznak meg jobban, amelyeket ez
idáig egyáltalán föl sem fedeztek. Erre szeretnék bátorítani. Ma negyvenegy
éves vagyok, és nem tudom, hogy mindezt
értettem-e öt esztendővel ezelőtt. Húsz-harminc évesen valóban az a
legfontosabb, hogy érintkezésbe lépjünk a nőiséggel. Amennyiben azonban
olyasmiről van szó, mint a férfiklimax,
vagy a nevezetes „midlife-crisis”, úgy ez azt is jelentheti, hogy elérkezett a második utazás ideje. Ám senki nem mutatja meg nekünk, hogyan kell
ezt csinálni. Hiányoznak a lelki vezetőink, az atya-figuráink, a szellemi példaképeink, akik bátorítanának arra,
hogy tovább fejlődjünk.
(További részlet olvasható itt a könyvből: UrsusLibris)