A Férfi Két Utazása

Jó ideje figyelem, hogy mennyire elnőiesedett az önismeret világa, főként, ha a csoportos képzések résztvevőit nézem. Kb. 10 nő - 1 férfi az arány. Ez alól kivétel, ha valahol a pénz témakörével próbálják „bebűvészkedni” a férfiakat az érdeklődők közé. J Még esetleg a szexualitás az a topik, amivel felcsigázhatók lennének, csak arról meg beszélni, megnyílni, megosztani, megmutatni magam – hát, máris kész a hátraarc. Pedig az egyik legjellemzőbb problémakör, amivel a hozzám magánúton eltaláló férfiak küzdenek az a szexualitás, férfi önértékelés. Persze, mindegyikük azt hiszi magáról, hogy csak neki van ilyen, minden más férfi „tökéletesen” működik. Hát, nem. Legalábbis nem úgy, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva. És ez nem ciki, ez a kiindulási alap, a legtöbb esetben TÜNET ÉS KÖVETKEZMÉNY. Annak a tünete és következménye, ami a férfijainkkal születésük óta történt, illetve amit generációsan örökölnek, élnek és örökítenek tovább.

Nemrégiben az fogalmazódott meg bennem, hogy „Férfiak, szükségünk van Rátok!” Számos nővel dolgozom, aki mindent megtesz azért, hogy a párkapcsolatát, házasságát megmentse, de az Ember teljesen elzárkózik bármilyen változtatástól, sokszor még az őszinte beszélgetéstől is. (És fordítva is láttam már, ez is hozzátartozik az igazsághoz, de az jóval ritkább.) Érthető ez, hiszen, ha a Nő azzal jön, hogy „Drágám, nem jó így nekem. Változzunk, változtassunk, és ehhez Rád is szükség van”, akkor a Férfi hibásnak, rossznak, értéktelennek érzi magát tudat alatt. Emiatt megharagszik a Nőre, plusz szégyelli is magát rendesen, és ahelyett, hogy előrefelé indulna, még jobban bezár. Ezek a kapcsolatok halálra vannak ítélve, bár nagyon jellemző, hogy a Nő még akár egy évtizedig is húzza félholtan, „míg a gyerekek felnőnek”. Elvesztegetett évek, elvesztegetett lehetőségek a valódi intim kapcsolódásra, elvesztegetett szeretet.

Senkit nem okolok, a Férfiakat sem. Biztatni szeretném őket, biztatni szeretnélek Benneteket, hogy nyissatok önmagatok felé, merjetek elindulni befelé, merjetek sebezhetővé és „gyengévé” válni, merjetek megismerkedni az érzelmeitekkel és az érzéseitekkel, és tanuljatok meg beszélni is róluk. És még rengeteg mindent érdemes és fontos megtanulnunk ahhoz, hogy egy teljesebb, felnőtt, Női és Férfi életet élhessünk. Hatalmas ajándék, ha ennek egyáltalán nekikezdhetünk, ha hívást érzünk, ha szól a Kedvesünk, hogy fáj neki, és menjünk. Nem könnyű, sokszor fáj, mégis óriási felszabadulással jár, ha valóban őszintén nekivágunk. Egy teljesen másik Ember jön ki a folyamatból. Azt nem mondom, hogy a végén, mert ez olyasvalami, ami minden nap tágul és mélyül. Kívánom, hogy minél több Férfi is megtapasztalhassa mindezt.

(TANULJ MEG ÉREZNI: ÉLŐ ÖNVIZSGÁLATOK INTENZÍV ALAPKÉPZÉS, SZEPTEMBER 4-6.)

(EGYÉNI KONZULTÁCIÓS „KEZDŐ” CSOMAGRÓL ITT)

A téma szakértői illusztrációjaként idemásolok egy részt Richard Rohr, A férfi útja című könyvéből. Érdemes az egész könyvet elolvasni, nőknek épp úgy, mint férfiaknak.

A két utazás

E helyen szeretnék egy kisebb vázlatot ismertetni, amely segítségünkre lehet abban, hogy az összes eddigi észrevétel egységbe rendeződjön. A bal oldalon fent jelzett kiindulópont az „átlagos férfi”. Ezen azt értem, ami a társadalom számára „férfiasnak” számít. Ennek többségét öntudatlanul is magunkba építjük, s többé éppen ezért nem teszünk fel ezzel kapcsolatban kérdéseket. Befolyásol és meghatároz bennünket, de soha nem gondolkodunk el rajta. A legtöbb férfi a férfiasság eme uralkodó sablonja szerint viselkedik. Csak az utóbbi években történt Nyugaton valami meglepő: férfiak sokasága lépett rá erre az útra azért, hogy kitörhessen a sablonból. Én ezt a „nőiséghez vezető útnak” nevezem. A romantika korát kivéve, talán soha korábban nem engedte meg magának ilyen sok férfi, hogy végre érzései legyenek, s kimutassa azokat. Ma már lehetséges érző szívűnek lenni, amint azt egyes filmek is mutatják. Már nem John Wayne az egyetlen férfiideál. Nem kell többé állandóan az ő férfiasságát felmutatni. Sok nő olyan férfit kíván magának, aki megérti őt, aki lágy és gyenge is tud lenni, akivel beszélni lehet. Ez új és nagy szabadságot jelent. Én ezt a János apostolhoz vezető útnak nevezem. János apostol férfi voltában olyannyira biztos, hogy megengedheti magának, hogy fejét Jézus keblére hajtsa, a tizenkét tanítvány körében, akik mindannyian férfiak. Nem szégyenkezik, nem fél ettől. A legtöbb férfi számára ez manapság elképzelhetetlen lenne. Olyan elemi félelmünk van mindattól, ami csak a legtávolabbról is a homoszexualitásra emlékeztet, hogy aligha lehetséges egy férfinak a másik férfi iránti érzéseit kimutatni. Egészen máshogy van ez János evangéliumában. Az evangélium végén a szerző még egyszer nyomatékosan utalást tesz a tanítványra.

„Péter hátrafordult, s látta, hogy az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, s aki a vacsorán a keblére hajolt és megkérdezte tőle: »Uram, ki árul el?« – az követi.” S éppen hogy büszke erre a közelségre. Ez a mi kultúránkban még csaknem elképzelhetetlen. Ezért választottam a „kedvenc tanítványt” az első utazás patrónusává.

Az első utazásnak a gyengeséghez van némi köze. Gyakran beszélünk arról, hogy a nő „gyengévé” tesz bennünket. A nő ugyanis szükségünkre és a teljesség utáni vágyra emlékeztet bennünket. Férfiként elborzadunk a gyengeségtől. A hatalom és az erő imponál nekünk. A hamis férfierő prototípusát az Evangéliumban Péter testesíti meg. Nem képes elfogadni, hogy Jézusnak szenvednie kell és meg kell halnia. „Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: »Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.«” Arra is kész lenne, hogy Jézus helyett haljon meg – s mégis csődöt mond, amikor egy szolgálólány (!) megkérdezte tőle, hogy Jézushoz tartozik-e. A végén elmenekül. A „gyenge” János az egyetlen tanítvány, aki mindvégig kitart, még a kereszt alatt is, együtt az asszonyokkal! Mivel magába engedte a szeretet gyengeségét, a megfeszített kiszolgáltatott odaadása elől sem kell kitérnie. Eme első belső utazást rendszerint a nőkhöz (anyánkhoz, húgunkhoz, kedvesünkhöz, feleségünkhöz) való kapcsolatunkon keresztül tesszük meg. Sok férfi számára társa jelenti a nagy lehetőséget, hogy közelebb kerüljön saját „női feléhez”. Annak, aki cölibátusban él, miként én is, ennek ellenére is meg kell próbálnia ezen az úton járni, s ez nem mindig könnyű. […]

A „nőiesség” felé vezető utazásunk után – anélkül hogy feladnánk mindazt, amit ott megtanultunk – újból útra kell kelnünk, mégpedig a „férfias oldal” mélységei felé. Ezt nevezem én Keresztelő Szent János útjának. A Keresztelő útja magányos út. Hogyan ábrázolják? Egyedül a pusztában, a társadalmon kívül. Ha valaki rászorul arra, hogy mindenkinek tetsszen, harmóniában éljen, mindenfelől simogassák, akkor sohasem lesz „Keresztelő Szent János” belőle. Az nem a társadalom ételeit eszi, hanem sáskán és vadmézen él, a kitaszítottak, a társadalom peremén élő csoportok táplálékán. Nem a menő divatot követi, ahogy az Jeruzsálemben a módi. Ruhája teveszőrből készült. Ő igazi „vadember”. A mitológia alig használja ezt a szót, mi azért vezetjük be, mert komikusan cseng és provokáló. Arra kényszeríti az embert, hogy szembekerüljön ezzel a férfias energiával. Nem hímsovinizmus vagy macsóság az, amiről beszélek, hanem az az a vadság, ami Istenünknek is része. G. S. Lewis mondja Istenről: „Tudja, Ő vad.” S aki találkozni akar ezzel a vad Istennel, az legyen kész arra, hogy ő maga is „vaddá” váljon.

Mit csináltunk mi itt nyugaton az Evangéliumból? Egy szőke, kék szemű, jámbor Jézust. Megzaboláztuk Jézust és az Evangéliumot. Az Isten vad oldalától való félelem valószínűleg a lelkünk vad, igazi, „szellemi” oldalától való félelemmel azonos. Nevezhetnénk ezt a részt „passiónak” (s ebben a szóban mindkét jelentés, a szenvedés és a szenvedély egyaránt benne foglaltatik); én „férfienergiának” nevezem. A második utazás némiképpen különbözik az elsőtől. Azonban fontos, hogy nem szabad feladni vagy elveszíteni azt, amit az első utazás során nyertünk. Azok a férfiak, akik nem járták végig valójában az első utat – és ez egyértelmű figyelmeztetés! – aligha érthetik meg azt, amire gondolok. Az első utazás ismerete híján szinte törvényszerű a félreértés, s az a téves következtetés, hogy a kemény, belevaló hímsovén az, akiről beszélek.

Pedig éppen az ellenkezőjéről van szó. A lelkigyakorlatokon mindig a következő szituációt élem meg a korosodó papokkal: Mivel fiatal éveikben mélyen beléjük vésték, hogy nem lehetnek puhányok vagy nőiesek, egyikükből-másikukból – hogy keresetlenül fejezzem ki magam – egyfajta vallási zupás őrmester lett, akiknek az az elve: minél keményebb, annál jobb. Többnyire jó sportolók, alkalomadtán egy-egy vaskos viccet is megeresztenek, s olykor a poharat sem vetik meg. Arról mesélni nekik, hogy foglalkozniuk kellene „női oldalukkal”, nos, ez az én számomra, aki aránylag fiatal lelkigyakorlat-vezető vagyok, a lehetetlenséggel határos. Ha azonban arról ejtek szót, hogy „vademberekké” kellene válniuk, azonnal nyitott fülekre találok, s feszülten figyelik, mire is gondolok. Csak ezután tudom óvatosan „beleverni a fejükbe”, hogy a második utazás az első nélkül nem lehetséges.

Érdekes az a vers Máté evangéliumában, amelyben Jézus Keresztelő Szent Jánosról beszél: „Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála.” Jézus mindenkinél nagyobbra tartotta Keresztelő Szent Jánost. Sok teológus azon a véleményen van, hogy Jézus eredetileg a Keresztelő tanítványául akart szegődni, s ezt csak annak erőszakos halála akadályozta meg. (Érdekes módon éppen egy asszony érte el azt, hogy fejét vegyék.) Csak János elfogatása és börtönbe vetése után tér vissza Jézus északra, hogy megalapítsa saját mozgalmát és közösségét.

Ami ezt a második utazást illeti, remélem, felnő egy spontán generáció, amelyik vállalkozik arra. Mert tulajdonképpen csak egy vadember képes közvetlenül átadni azt, mi is a vadember valójában. Puszta beszéddel itt nem megyek semmire. Csak annyit tehetek, hogy kissé benedvesítem mások ajkát, vagy elégedetlenséget ébresztek bennük eddigi állapotuk miatt. Csak miután találkozunk egy igazi „vaddal”, akkor leszünk képesek ezt az erőt megtapasztalni és magunkba fogadni. Az én elképzelésem nem fogható fel pusztán az értelemmel. Erőről és energiáról van szó, amit egymás felé sugárzunk. Csak így képesek az emberek egymást kölcsönösen befolyásolni. Mások által növekszünk, az olyan emberekkel való kapcsolatban, akik maguk is felnőttek. Sajnos azonban mindig kevés a vademberek száma. Bővelkedünk sovénekben, macsókban, hamis önbizalmú férfiakban – csak körül kell nézni a politika világában. De hol vannak radikálisan új látomások, igazi, mély értékek?

Mit tegyünk azonban, ha hiányoznak „modelljeink”? Annyit mindenesetre megpróbálhatunk, hogy elkezdünk beszélni a dologról. Néhányan közülünk talán meg is próbálhatnának ily módon élni úgy, hogy lényük olyan részeiben bíznak meg jobban, amelyeket ez idáig egyáltalán föl sem fedeztek. Erre szeretnék bátorítani. Ma negyvenegy éves vagyok, és nem tudom, hogy mindezt értettem-e öt esztendővel ezelőtt. Húsz-harminc évesen valóban az a legfontosabb, hogy érintkezésbe lépjünk a nőiséggel. Amennyiben azonban olyasmiről van szó, mint a férfiklimax, vagy a nevezetes „midlife-crisis”, úgy ez azt is jelentheti, hogy elérkezett a második utazás ideje. Ám senki nem mutatja meg nekünk, hogyan kell ezt csinálni. Hiányoznak a lelki vezetőink, az atya-figuráink, a szellemi példaképeink, akik bátorítanának arra, hogy tovább fejlődjünk.

(További részlet olvasható itt a könyvből: UrsusLibris)

Tanulj Meg ÉREZNI: 3-napos Intenzív Élő Önvizsgálatok Alapcsomag, szeptember 4-6. (Megtalálhatatlan, Szorongás és Függőség Önvizsgálat)