Egy Házasság Újjászületése

A házasságunk válságban volt, és egyre több időt töltöttünk külön, mert állandóan csak vitatkoztunk – a végén már szinte minden beszélgetésünk marakodásba torkollott. A csalódottság és a sértettség érzése mindennapossá vált bennem. Még ma is képes vagyok a fájdalomról beszélni, de erősen kell használnom az emlékezőtehetségemet, közben ugyanis rátaláltam az Önvizsgálatra. Azóta egyszer sem veszekedtünk a férjemmel. Hát nem vicces? A dolgok olyan gyors ütemben változtak meg, hogy mind a ketten teljesen ledöbbentünk. Azt hiszem, a legjobban úgy tudom elmagyarázni az egészet, ha elmesélem a történetet, és megosztom veled az elvégzett Munka néhány részletét, és azt, hogy miként változtatott meg mindent.

         Mivel a beteges szeretethiányom rengeteg szenvedést okozott nekem, először is a „Szükségem van a férjem szeretetére” vélekedést vettem górcső alá. Az egész annyira ijesztőnek tűnt, hogy nem is próbáltam megállapítani, vajon igaz-e a gondolat, hanem egyből rátértem a következményekre.

         „Szükségem van a férjem szeretetére” – hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot? Nézzük csak, ha elhiszem ezt a gondolatot, és a férjem rám mosolyog, akkor semmi probléma. De amikor épp nem tudok kapcsolatot teremteni vele – mert túl ideges, vagy épp üzleti úton van -, és közben merül fel, hogy szükségem van a szeretetére, akkor üresnek érzem magam és görcsbe rándul a gyomrom. Aztán felhívom, és ha nem érem el, a gondolataim egyből elszabadulnak: „Miért nem veszi fel? Istenem, talán történt vele valami? Vajon őszinte hozzám?” A gondolatokhoz pedig ítéletek csapódnak: „Nem elég érzékeny; tudnia kellene, mikor hívjon.” Egy óra múlva pedig pánikba esem, és azt gondolom: „Rossz döntés volt hozzámenni; nem törődik velem, és sosem hív fel, amikor szükségem lenne rá.”

         Amikor végül a férjem visszahív, úgy bánok vele, akár egy ellenséges tanúval: keresztkérdésekkel bombázom. Valójában csak arra várok, hogy azt mondja: „Szeretlek”, de ezt persze nem mondom el neki. És amikor a várva várt szavak nem jönnek maguktól, közlöm vele, hogy elegem van a furcsa, nemtörődöm viselkedéséből, és hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Az egész vita után szomorúnak érzem magam, és dühös vagyok rá is és magamra is. Megfájdul a fejem, és nem tudom megállni, hogy rágyújtsak egy cigarettára, holott nemrég szoktam le a dohányzásról. Alvás helyett ébren hánykolódom, és újra tüzetesen végiggondolok mindent, amit mondott, hogy összehasonlítsam az állításait azzal, amit máshonnan tudok, és felfedezzem az esetleges ellentmondásokat. Reggel az első dolgom, hogy újra hívjam, és ráborítsam az egészet.

         Ha a férjem otthon van és nincs jó kedve, vagy épp nagyon el van foglalva valamivel, miközben én azt hiszem, hogy szükségem van a szeretetére, először is megpróbálok a kedvében járni és beszélgetésbe elegyedni vele, jóllehet egyértelműen közölte velem, hogy dolga van. Ha ez nem működik, akkor csalódott leszek és beolvasok neki. Számon kérem rajta, hogy még otthon is dolgozik, és közlöm vele, hogy több időt kéne szentelnie a kapcsolatunk rendbetételére. Emlékeztetem rá, hányszor megbántott az utóbbi időben.

         A helyzet idővel odáig fajult, hogy végül nem voltam hajlandó beszélni vele, és direkt elmentem otthonról, ha ő ott volt. Először csak a közös főzések és evések maradtak el, aztán már egyáltalán nem végeztem házimunkát; ne mostam ki a ruháit, és „elfelejtettem” átadni a telefonos üzeneteit. Mindeközben hihetetlen szomorúság és magány lett úrrá rajtam. „Egyedül fogom végezni, akárcsak az anyám” – gondoltam magamban. „Nem kellett volna hozzámennem. A válásunk borítékolva van. Istenem, miért nem választottam inkább azt a másik fiút, aki udvarolt nekem?” Minden apróságba belekötöttem, amit csinált. Végül olyan messze mentem a manipuláció terén, hogy megbetegedtem. Ez már gyerekkoromban is működött, úgyhogy azt gondoltam, kipróbálom a férjemen is. Hihetetlenül belefáradtam a saját igazam bizonyítgatásába, és még mindig én voltam az, aki kirobbantotta a vitákat.

         Mivel nagyon erős volt a hitem, hogy szükségem van a férjem szeretetére, és nem élhetek nélküle, a féltékenység is hatalmas problémaként volt jelen a kapcsolatunkban. Szinte soha nem mentem vele sehová, mert képtelen voltam elviselni, ha más nőkkel beszélgetett vagy nevetgélt – és ez alatt nem a flörtölést értem, csak a normális emberi beszélgetést és ismerkedést. Ha nagy ritkán mégis megkockáztattam egy-egy bulit, a vége mindig veszekedés lett. A vitáink napokig elhúzódtak, és mindkettőnket nagyon megviseltek. Olyan volt, mintha az életünkért harcolnánk.

         Az Önvizsgálat igazi mentőövként érkezett ebben a helyzetben, és teljesen megváltoztatta a házasságunkat. És még valami: nagy szerencsém volt, hogy a férjemmel együtt vágtunk bele a Munkába. Bár az elejétől fogva hittünk a módszerben, még ma sem győzünk csodálkozni azon, hogy ilyen boldoggá tette a házasságunkat. Tudjuk, hogyan történt, és mégis, néha meglepődünk, hogy valóban megtörtént.

         Elkezdtem tehát komolyan megkérdőjelezni a gondolataimat. Főleg az „Igaz ez?” kérdést használtam, amikor a féltékenységi jeleneteink elvadultak. Először is megvizsgáltam, mi történik, ha azt látom, hogy a férjem egy szép nőre mosolyog, vagy beszélget vele. Azt hittem, biztosan tudom a választ. Az önvizsgálat első meglepetése az volt, hogy beláttam: nem lehetek biztos benne, hogy a gondolataim igazak. Ezek voltak azok a gondolatok:

• „El fog hagyni.”
• „Bele fog szeretni abba a nőbe.”
• „Az a nő sokkal kedvesebb, intelligensebb, fiatalabb és szebb nálam.”
• „Nem érdeklem.”
• „Túl öreg vagyok, engem nem lehet szeretni.”
• „Az egész társaság előtt lejárat.”
• „Annyira tapintatlan, és megint hazudik nekem.”
• „Mindig is rosszul választottam férfit.”
• „A házasságom egy komédia.”
• „Hülye vagyok, hogy ezt hagyom.”
• „A szerelem csak szomorúságot szül.”

Rájöttem, hogy én kínzom saját magamat, és nem a férjem, ahogy azt előtte hittem – mégpedig ezekkel a gyötrelmes gondolatokkal. Ettől a felismeréstől leesett az állam. Annyira egyértelműnek véltem ezeket a gondolatokat! Hogy élhettem ekkora tévedésben oly sok éven át? És ő ennek ellenére még mindig mellettem volt! Hogy is lett volna ez lehetséges, ha igaz, amit róla gondolok? A kapcsolatunk egy teljesen új horizontja tárult fel előttem.

Ezek után újra elkezdtem eljárni vele otthonról. Ha felbukkant egy olyan gondolat, mint például a „Soha többé nem akarom látni, amint más nőkkel szórakozik”, egyből megfordítottam: „Alig várom, hogy lássam, amint más nőkkel szórakozik.” És a legközelebbi alkalommal, amikor ez megtörtént, azt vettem észre, hogy az érzéseim megváltoztak. Ahogy elkezdett más nőkkel beszélgetni, odamentem hozzájuk, én is bekapcsolódtam a társalgásba, és képes voltam jól érezni magamat. Azelőtt ilyen helyzetben inkább elvonultam, és magamban pufogtam, amiért egyedül kell lennem, mert ő egyedül hagyott.

Persze a változás nem egy csapásra történt, és nem is volt zökkenőmentes. De amikor a régi érzések újra előjöttek egy bulin, nem estem kétségbe. Bementem a fürdőszobába, elővettem a jegyzetfüzetemet, és azon a szent helyen fogtam magam, leírtam a gondolataimat, és sorra megvizsgáltam őket. Amint visszatértem a saját dolgomhoz – vagyis elkezdtem az én gondolataimmal foglalkozni az övéi helyett -, egyből jobban érzetem magam. A férjem egy idő után utánam jött, és ott talált a fürdőszobában röhögőgörcsben – épp azon a kérdésen dolgoztam, hogy „El fog hagyni azért a nőért, akit az előbb ismert meg – igaz ez?” Az efféle őrültségek, amik azelőtt annyi szomorúságot és idegeskedést okoztak nekem, hirtelen viccé léptek elő, és már nevetni is tudtam rajtuk.

Ugyanez történt, amikor a férjem elutazott és nem tudtam elérni telefonon. Amint éreztem, hogy megint rám tör a beteges szeretethiány, azonnal nekiláttam Munkázni. „Baleset érte, megsérült, meg fog halni. Soha többé nem fogom látni. Belehalok.” – Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz? Ennyi épp elég volt, hogy lecsillapodjak. A gondolataim szépen letisztultak, ahogy sorra feltettem magamnak a négy kérdést. Néhány hiedelem teljesen eltűnt, úgy, hogy észre sem vettem. Mindez csak akkor tudatosult bennem, amikor legközelebb olyan helyzetbe kerültem, ami azelőtt hatalmas problémát okozott volna, de többé már nem jelentkeztek a régi érzések. Más gondolatokat többször is felül kellett vizsgálnom, mert új formát öltöttek és visszatértek. Ilyenek voltak például a következők: „Nem vagyok elég jó”; „A szerelem csak fájdalmat szül”; „Az embereknek meg kellene érteniük engem”; „Az embereknek be kellene tartaniuk a szavukat”; „Így, ahogy vagyok, nem vagyok szerethető”; „Minden pillanatnyi boldogságért súlyos árat kell fizetni.” Ha most visszatekintek rájuk, egyszerűen röhejesnek tűnnek.

A férjem és én már egy éve rendszeresen végezzük az önvizsgálatot, és a házasságunk a felismerhetetlenségig átalakult. Tiszteljük és elismerjük egymást, és nyugalomban, békében élünk. Ha valami problémánk adódik a másikkal, elvonulunk, és mindketten felírjuk a gondolatainkat, aztán összeülünk, és segítünk egymásnak a négy kérdés megválaszolásában. Az egész olyan jó móka! A gondolatok, melyek korábban válságba sodorták a kapcsolatunkat és annyi gyötrelmet okoztak, hogy már a válást fontolgattuk, manapság fél óra Munka után szertefoszlanak, mint bárányfelhők a nyári égen. És a szerelmünk minden felülvizsgált félreértéssel és megkérdőjelezett hiedelemmel csak egyre erősebb és erősebb lesz. Már-már várakozással tekintünk a rossz érzések elé! Pedig, mondhatom, hogy mostanában nem sok van belőle a kapcsolatunkban. Az önvizsgálat segítségével újra és újra rájövünk, hogy ezek a kreált történetek csak arra figyelmeztetnek, hogy letértünk a szeretet és megértés útjáról.

Ma már tudom, hogy nem vagyok áldozat. „Szükségem van a férjem szeretetétre” – igaz ez? Már hogy volna az? Hiszen a saját életemért, lelki egészségemért, érzéseimért és boldogságomért egyedül én felelek. Miután a beteges szeretetéhségem és ragaszkodásom alábbhagyott, csak a szeretet maradt. Az önvizsgálat számomra többet jelent puszta eszköznél: a megértéshez és az örömhöz vezető út.

„A megbocsátás nem más, mint rájönni, hogy amit egy történéssel kapcsolatban igaznak gondoltál, nem igaz – hogy valójában sosem volt semmi, amit meg kellene bocsátanod. Ami valaha szörnyűnek tűnt, a Munka által teljesen megváltozik. Mert a valóságban nincsenek szörnyek, csupán a saját megkérdőjelezetlen gondolataid, amikkel a valóságot értelmezed. Éppen ezért, ha szenvedsz, nézz magadba, és tarts önvizsgálatot: vedd sorra a fejedben keringő gondolatokat, és szabadulj meg tőlük. Légy újra gyermek. Ne tudj semmit. Az ártatlanság elvisz téged egészen a szabadságig.” (Byron Katie)

(Byron Katie: Szükségem van a szeretetedre – vagy mégsem? – Édesvíz)

    

Ha szeretnéd minél hamarabb megtapasztalni, milyen is az, amikor rendben vannak a kapcsolataid, és pillanatok alatt tudsz segíteni önmagadon, szeretettel várlak a következő kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyamon.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

A Munka Gyorsmenetben – Angéla Története 1.

„Az én találkozik önmagával – ez itt az egyezség. Ha Istenre várok, hogy megvilágosítson engem, hosszú várakozásra számíthatok – évekre, akár évtizedekre. Amikor térden állva könyörgök Istenhez, én vagyok a hallgató. Meg tudom-e tenni azt, amit Istentől kérek? Meg tudom-e hallgatni, hallani saját magamat? Ki más hallgat? Én a valóság szerelmese vagyok. Képes vagyok egyszerűen saját magamat meghall(g)atni? És amikor aztán meghallom magam, nincs elkülönülés. Ha azt akarom, hogy Isten tegyen meg valamit, megfordítom. És ennek a békéjében, felismerem az igazságot.” (Byron Katie)

Alig több, mint egy hónap belső és külső eseményeit olvashatjátok (április 14. - május 17.), a Munka és egy kétségbeesett nő tükrében. Aki már egyáltalán nem kétségbeesett. És ékes bizonyíték arra, hogyan tudjuk saját magunkat kihúzni a kátyúból, a Munkánál nincs feltétlenül szükség külső segítségre. (És ne haragudj magadra, kérlek, ha Neked más a tempód és a hozzáállásod: mindannyian máshogy csináljuk.) Két bejegyzésre szedtem szét Angéla történetét, szinte csak az ő e-mailjeiből áll, mert csak nagyon rövideket válaszoltam neki, vagy telefonon beszéltünk. Nézzük akkor az első felvonást:

Szia, kedves Andi!

Azért kerestelek meg, mert két napja lázban égek, ugyanis elolvastam Byron Katie 4 kérdés című kivonatát (sajnos csak ez található meg a neten) és olvastam a kincsamivan és az onmunka.blogspot.com honlapokat és azóta öröm van a szívemben, ami azt súgja… megtaláltam, ez az! Az első kérdésem csak annyi, hogy pontosan hogyan kell végezni a megfordításokat. A Munkalapokat a honlapodról töltöttem le, az alapján csináltam. Szeretném jól csinálni, nem szeretném, ha elmúlna a lelkesedésem esetleg amiatt, hogy bizonytalan vagyok, jól csinálom-e. Sajnos egyelőre nem tudom megengedni magamnak az alaptanfolyamot sem és az egyéni konzultációt sem.

A második kérdésem az, hogy 10 éve tanítványa vagyok egy spirituális Mesternek (közben egyszer már elhagytam, nemrég mentem vissza az útjára), Ő már eltávozott a Földről, és elég szigorú szabályai vannak. El kellett küldenem a barátomat, akivel együtt éltem már 4 éve. De úgy éreztem, nem élhetek spirituális út nélkül, ezért megtettem. De Neki is nagyon hiányoztam és Nekem is nagyon hiányzott. Ezért amikor az apja kirúgta otthonról, akkor megengedtem, hogy hozzám költözzön, míg nem talál magának szállást. Persze nem ez lett a vége, hanem egyre több és több lett belőle. Nagyon szenvedtem, mert ketté voltam szakadva. Egyrészt nem bírtam Nélküle, de nem bírtam spiritualitás nélkül sem. Így végül visszaköltözött az apjához. Ez az egész herce-hurca egy év alatt zajlott le és iszonyatosan szenvedtem. Teljesen depressziós voltam. Most már túl vagyok mindezen, de... Azért mondom el mindezt, mert a Mesterem (ha még az) mellett nem lehet más Mesterrel kapcsolatom, de egy jó ideje már keresgélek, mert csak bűntudatot érzek iránta. Nagyon erős ellenállást érzek Vele és a tanításával kapcsolatban. Próbáltam ezt leküzdeni és próbáltam szeretni Őt, mert Ő a hatalom jelképe számomra, de csak a szigort látom rajta és az elutasítást. Csak olyan dolgok jönnek elő, amiben nem értek egyet Vele, sőt sosem értettem.

Most már megszoktam, hogy külön vagyunk a barátommal, sőt így sok mindennel nem kell megküzdenem (pl.: félelem attól, hogy elhagy), bár nem vagyok túl vidám magányosan sem, még mindig nem teljesen „normális” érzés. Tehát, ne haragudj, hogy mindezt Rád zúdítottam, de nem tudok kivel beszélni erről és annak ellenére, hogy kínos, mert nem akarok elárulni egy Spirituális Mestert, de nem bírok tovább színlelni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mikor minden egyes nap kínlódóm és erőlködöm már egy éve. Ennek egyenes következménye, hogy tovább keresgéltem, hátha valaki megnyugtat, hogy minden rendben van. Először Eckhart Tolle-t olvastam, aki elvarázsolt, teljesen a hatása alá kerültem, Ő inspirált, hogy olvassak Byron Katie-től. Amikor olvastam a 4 kérdést, izgalom és öröm lett úrrá rajtam, és kitört belőlem a megkönnyebbült sírás. Így hatott rám. Persze most bűnösnek érzem magamat, hogy elárultam a Mesteremet. Tudom, hogy most már tisztában vagy vele, hogy nagyon sok bűntudatot tápláltak belénk Vele kapcsolatban, de tényleg olyan érzésem van, ha elhagyom, akkor elmúlik a spirituális késztetésem, mert úgy tanultam, hogy Tőle jön. Egyszerűen félek. Talán felmentést szeretnék Tőled, hogy nem így van... ezt ne vedd komolyan, sosem várnék senkitől semmi ilyet. De ha esetleg tudsz valami megnyugtatót mondani Byron Katie-től, azt hálásan fogadnám. A szívemben érzem, hogy Ő igaz. 

Előre is nagyon köszönöm a válaszodat!

Szeretettel: Angéla

(Angélának ezek után felajánlottam egy ajándék konzultációt, már másnap találkoztunk is. Még soha nem láttam senkit ekkora vehemenciával belevetni magát a Munkába, a megértésbe, csak úgy záporoztak a kérdései, alig tudtuk abbahagyni, olyan magával sodró volt az egész. Főleg a Mesterével és a spirituális úttal, késztetéssel kapcsolatos hiedelmein dolgoztunk. Angéla szinte szárnyakat kapott az önmagában talált válaszoktól.)

Szia kedves Andi!

Még egyszer nagyon köszönöm, hogy fogadtál. Rengeteget segítettél elindulni a Munkában.

Tegnap hazafelé a vonaton kiveséztem még egy hiedelmet. Tudod, mi volt a remek egész úton hazafelé? Az, hogy egészen máshogy néztem az emberekre. Önkéntelenül szeretetet éreztem. Szóval, most azért írok, mert szeretném elújságolni, hogy elkezdtek felgyorsulni az események.

Olyan dolgok történtek tegnap óta, amikkel már dolgozom.(Anyuékkal kapcsolatos, akik este felhívtak, nekem pedig született belőle egy jó kis Munkám iziben. Ma pedig a volt barátom hívott, ismét jó alkalmat  adva a Munkára. Közben csinálom azokat is, amiket felírtunk.)

Na, persze működött az a hiedelmem, hogy gyorsan felhívjalak és megkérdezzelek ezzel-azzal kapcsolatban. Szerencse, hogy tanfolyamod van, ami rögtön ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy még mindig egy nálam erősebb vezetését várom.

Tehát nagyjából így telik az időm. Egy kérdésem azért lenne.

Ma reggel, amikor az erdőben sétáltam és feljött egy nagyon negatív gondolat, amin fejben elkezdtem Munkázni, olyan erős hányingerem lett, hogy beszaladtam a fák közé és öklendeztem egy jót. Amúgy, amióta csinálom a Munkát, szinte folyamatosan van egy kis hányingerem a gyomrom és a torkom között. De amikor erős negatív gondolattal foglalkozom, akkor először a gyomromban is egy erős nyomást érzek. Még sosem voltak ilyen érzéseim.

Az a kérdésem, hogy ez normális? Rendben van? Vagy esetleg lassítanom kellene? (Bár én szeretnék hamar túl lenni rajta, ha mindez rendben van.)

Persze, arra is gondoltam, hogy mostanában nagyon sok „kakit” magamba szedtem és jó erősen elnyomtam, lehet, hogy ezek jönnek fel?

Olvasom az elejétől a blogot, hát nagyon sok minden benne van, hála érte, szuper jó!!!

Még egyszer nagyon jó hétvégét kívánok!

Puszi, Angéla

(Sokan erőteljes fizikai tisztulási tüneteket is megélnek az önvizsgálat végzése során. Ha évekig, évtizedekig „tunkolunk le” érzéseket, hallgattatjuk el magunkat, akkor amikor végre engedélyt adunk a szembenézésre, ezek is megindulnak. Ettől senki ne veszítse el a lelkesedését, sosem elviselhetetlen a dolog, és mindig együtt jár egy hatalmas lelki megkönnyebbüléssel, így még egyszerűbb elfogadni a tisztulás jeleit. Lassítani vagy gyorsítani nem tudsz, pont a saját tempódban csinálod, amíg meg nem vizsgálod a Munka végzésével kapcsolatos hiedelmeidet – mert ők is vannak bőven.)

Szia kedves Andi!

Azért írok, hogy jelezzem, nem tűntem el. Barátom, Csabi, végül hazament, túlságosan összezavart, és feszültebb voltam, mint egyedül. Úgy éreztem, ez Vele szemben is így fair. Most ezerrel csinálom a Munkát, úgy érzem, ez a legfontosabb.

A blog bejegyzéseket már majdnem mind végigolvastam, hála Neked, amiért annyit dolgoztál vele. Nagyon sokat segít. Katie könyvét is olvasom, mindkettőt.

Egyelőre még nincs munkám, de az benne a vicces, hogy nem nagyon bánom, mert most belülről az állandó Munkára, tanulásra, fejlődésre érzek késztetést. Úgy érzem, megkérdőjelezhetetlenül, hogy ezt kell tennem. A többi majd alakul valahogy, most ez fontosabb.

Remélem jól vagy. Azt is remélem, hogy találkozunk valamikor a nyár folyamán. Addig is fogok időnként írni. Szerencsére a káosz kezd leülepedni és kibontakozóban van valami rend, amit eddig még nem éreztem.

Szóval szép napokat, vidámságot, és boldogságot kívánok Neked sok-sok szeretettel.

Angéla

Szia megint!

Ma már írtam egy levelet, de ezt muszáj megosztanom Veled. Képzeld, amióta elment Csabi, főleg rajta Munkázom, mert Ő harsogott bennem a legnagyobb riadót, pont ezért kértem egy kis szünetet, túl sok volt...

A lényeg, ma szembenéztem az egyik legnagyobb félelmemmel, a féltékenységgel, ami kapcsolatunk idején kóros mértéket ütött meg, olyannyira, hogy már csak az Ő szemén keresztül véltem látni a nőket. Még a kapcsolatunk után is így gondolkodtam, és ez elől menekültem ezerrel. Ma szembenéztem vele, és most elképzelhetetlen öröm, hála, szabadságérzés van bennem. Szinte sírni tudnék attól a felfedezéstől, hogy nincs mitől félnünk. Csak a gondolkodásunk lenne, de az sem, mert egyszerűen csak meg kell vizsgálnunk a hiedelmünket és ez TÉNYLEG felszabadít!

Nagyon hálás vagyok Neked,  Katie-nek és Magamnak!

El sem tudom mondani, mennyire.

Még egyszer szép napot kívánok!

Puszi. Angéla

Holnap folytatom Angéla történetét, érdemes lesz továbbolvasni.