Az Életcélról, mint Stresszes Hiedelemről

Megfordult már valaha a fejedben az a gondolat, hogy „Tudnom kell, mi az életem célja”? Vagy „Kell, hogy célja legyen az életnek”; „Csak akkor érezhetem késznek magam, ha megtaláltam az életfeladatomat”, és hasonlók?

Az is megesett már, hogy úgy vélted, meg is találtad az életcélodat, életfeladatodat, amitől egy ideig elégedett voltál, aztán viszont újra beindult a verkli? Szoktál azon gondolkodni, miért is vagy itt a Földön, próbálsz-e újabb és újabb elméleteket elhinni arról, mi is az élet célja és értelme? Van olyan, hogy már néha eleged van ebből? Akkor figyelmedbe ajánlom ennek a témának a megvizsgálását.

Röviden nézzük meg ezt az univerzális alaphiedelmet. Ehhez egy ÖnMunkás saját önvizsgálatát használom most fel, Te pedig végezd a saját Munkádat. A saját válaszaidat találd meg a kérdésekre, azok szabadítanak fel Téged.

Alaphiedelem: „Az életemnek célja kell, hogy legyen.”

Igaz ez?  Igen.

Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz?  Nem.

Mi zajlik bennem, amikor elhiszem a gondolatot, hogy „Az életemnek célja kell, hogy legyen”? - Félelmet érzek és összezavarodom, mert nem tudom, mi az életem célja, és elhiszem, hogy tudnom kéne. Folyton azon vagyok, hogy valahogy rájöjjek, sok energiát fektetek ebbe, ez pedig nagy feszültséggel, szorongással jár.

Olyan, mintha cserbenhagynám a Jóistent és az egész világot, és mintha vesztegetném a saját időmet, meg mások idejét is. És azt gondolom, az egész életemet vesztegetem el. Hogy valami nagyot kell tennem, mert, amit most csinálok, az semmit sem ér. Fontosnak kell lennem, valami fontosat kell tennem. Azt érzem, hogy valami nagyobb léptékű végkimenetel is tőlem függ. Ez pedig jókora feszültséget okoz bennem.

Tervezek, tervezgetek, terveket szövök, melyekről azt hiszem, hogy ezt az ismeretlen célt fogják majd szolgálni. És aztán az élet nem igazán igazolja vissza a terveimet.

Nagy sürgetést érzek, jókora belső nyomást, hogy halálom előtt még valamilyen érdemleges célt megvalósítsak. És mivel nem tudhatom, mikor fogok meghalni, ezért ezt a bizonyos érdemleges célt (amiről fogalmam sincs, mi is) minél gyorsabban szeretném megvalósítani. Folyamatosan hülyének és bénának érzékelem magam. Ettől pedig depressziós leszek.

Hogyan viszonyulok másokhoz és magamhoz, amikor elhiszem ezt a gondolatot?  - Amikor elhiszem, hogy az életemnek célja kell, hogy legyen, irigyelni kezdek másokat. Irigylem őket, mert azt feltételezem róluk, hogy ők már biztos megtalálták a céljukat, és teljesen tisztában vannak azzal, merre halad az életük. Elkezdem utánozni ezeket az embereket, és próbálok jó benyomást tenni rájuk. Még azt is eljátszom, mintha az ő céljuk az én célom is lenne. Idióta módon viselkedem velük, lealacsonyítom magam, őket pedig felmagasztalom, ami fájdalmasam elválaszt tőlük. És saját magamtól is.

Amikor elhiszem ezt a gondolatot, nagyon kegyetlenül bánok saját magammal. Leértékelem az életem összes olyan részét, melyek szerintem nem szolgálják a még meg sem talált életcélomat. Alig van olyan, hogy élvezném az életemet olyannak, amilyen az éppen. Elhiszem, hogy lehet jól és rosszul megélni a „céllal rendelkező ember” identitást. Rengeteg szabályt állítok fel magamnak, melyek szerintem beleilleszkednek a „céllal rendelkező ember” identitásba. Azt gondolom, hogy minden egyes gondolatomnak, érzésemnek és cselekedetemnek a célomat kell szolgálnia, még annak is, hogy mit eszem, hogyan öltözködöm, kikkel beszélgetek, mit olvasok, stb. Ezzel pedig erősen lekorlátozom az életteremet, a lehetséges megtapasztalásaim és élményeim körét, aztán pedig csodálkozom, miért van még bennem mindig akarás, valami másra vágyás. Ez az egész nagyon-nagyon stresszes.

Ki lennék a gondolat nélkül, hogy az életemnek célja, kell, hogy legyen? – Húú, rengeteg örömömet lelném az életemben. Amikor a gondolat nélkül látom magam, önelfogadóvá, önszeretővé válok, mintha pont ez lenne az életcélom. Békésen és örömmel végzem az éppen előttem levő dolgomat, nem hierarchizálok. Csak teszem, amit teszek, nincs „különösebb” célom, nem kell döntéseket hoznom, nem kell azon görcsölnöm, hogy jó benyomást tegyek másokra, vagy megfeleljek bármilyen elképzelt elvárásoknak. Tele vagyok energiával, nincs bennem félelem, szeretetteljes, és minden pillanatban értelmes céllal teli vagyok. Egyszerűen „csak” saját magam vagyok, és úgy vagyok jó, és az életem is úgy jó, ahogy éppen van.

Megfordítások:

+ „Nem kell, hogy célja legyen az életemnek.”  Vagy „Már most is az életem célját élem.”

Ez azt mondja nekem, hogy nem kell azon görcsölnöm, hogy „különleges” célt találjak az életemnek, mert az életem már így maga „a” cél megvalósulása. Ha jobban belegondolok, mindig akkor érzem, hogy teljesen egész és „hazatalált” vagyok, amikor:

1. Békében vagyok azzal, ami van.
2. Szeretem magamat úgy, ahogy vagyok.
3. Nyugalommal csinálom azt, amit épp csinálok, bármi legyen is az.
4. Nem keresgélek semmit.

Ilyenkor fel sem merül bennem, hogy bármi „más” célomnak kéne lennie, teljesen beteljesedettnek élem magam. Az életcél-kereséses gondolat mindig akkor indul be, amikor „kiesem” a valóság útjának járásából. Amikor követem az egyszerű utasításokat, vagyis mindig azt teszem, ami épp előttem van, semmi stressz nincs bennem, és minden pillanatot újnak, kiteljesedettnek, céllal-telinek élek meg. Ez a megfordítás sokkal igazabbnak tűnik, mint az eredeti. Az eredeti állítás hiányra és félelemre épül, ez viszont bőségre, intelligenciára, (ön)szeretetre.

„A Munka csodálatos, mert a valódi dolgot kapod meg általa, a minden válaszon túl lévőt. Nem kapsz semmilyen olyan koncepciót tőle, hogy kinek kéne lenned. Nincsenek követendő minták, ideálok; a cél nem a bölcsesség vagy a spiritualitás. Te csak észreveszed, ami van. Szeretem azt mondani, hogy „Ne tégy úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy.” Ez alatt azt értem, hogy „Ne legyél spirituális; legyél inkább őszinte.” Fájdalmas úgy tenni, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy, a tanár helyében lenni, amikor még kedvesebb számodra a tanuló pozíciója. Az önvizsgálat az igazságról szól, ami nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy szerinted ki kellene néznie. Az igazság nem tiszteli a spiritualitást. Csak saját magát tiszteli, épp olyan formában, ahogy az adott pillanatban megjelenik. És ez az egész nem komoly; mindössze Isten kacag a kozmikus viccen.” (Byron Katie)

Az Önmagadról Szóló Ítéletek Megkérdőjelezése

„Arany” pár napja köszönt be a blogra, elkezdett Munkázni, és nagyon bátran kérdezett is. Levélváltásunkat, ha még nem olvastad volna, itt találod, a bejegyzés alatti kommentekben (http://onmunka.blogspot.com/2011/10/mit-ertesz-az-alatt-hogy-masik-ember-az.html?showComment=1317821901624#c5406524992082472594), és utána várlak vissza, mert még tovább Munkázunk.

Kedves Andi,

elolvastam a javasolt irodalmat (meg még annál jóval többet : ). Aztán elővettem az Ítélkezőlapot. Rövidítve leírom:

1. Haragszom magamra, mert rettegek, félek.

2. Azt akarom, hogy ne rettegjek, ne féljek. Azt akarom, hogy elfogulatlanul fogadjam mindazt, ami történik. Sőt, örömmel.

3. Nem kéne azzal foglalkoznom, hogy "mi történhet" vagy "mi történik majd". A saját dolgommal kéne foglalkoznom.

4. Arra van szükségem, hogy mindenekfelett szeressem az igazságot és a valóságot.

5. Miket gondolsz róla (magadról)? Gyáva, elismerésre vágyó.

6. Soha többé nem akarom, hogy rettegjek.

Vizsgáljunk meg innen egy hiedelmet (és az új Olvasók számára mondom, hogy minden egyes hiedelmet végigvizsgálunk egy ilyen Ítélkezőlapon. Részletek a Munka végzéséről itt: http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html):

„Szeretnem kéne a valóságot és az igazságot.” – Ezt nézzük meg részletesen.

1. Igaz az, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot (miközben nem teszem)?

- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?

- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?

- Hogyan bánok másokkal ilyenkor? Magam alá vagy fölé helyezem őket gondolatban (pl. azokat, akik szerintem már szeretik, vagy épp az ellenkezője: semmit nem tesznek azért, hogy megszeressék)?

- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?

- Mennyire tudom élvezni az életet, amikor elhiszem a gondolatot?

- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?

- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?

- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

- Mikor jutott egyáltalán először az eszembe ez a gondolat?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Szeretnem kéne a valóságot és az igazságot.”

+ Nem kéne szeretnem a valóságot és az igazságot.

Ameddig nem szeretem, addig nem „kéne”, hisz nem ez van. Ezzel a gondolattal gyötröm magam, azt hiszem, ettől válok majd jobbá, olyanná, amilyennek az elmém elképzel. Amíg nem szeretem magamat úgy, hogy nem szeretem a valóságot, addig épp ezzel megyek a valóság ellen. És itt érdemes minél alaposabban összegyűjteni, mi is az konkrétan, amit nem szeretek a valóságban. Hisz, ha egyenként nem vizsgálom meg mindazt, amit nem szeretek, akkor a „nagy képet” sem tudom egészében szeretni. Tehát: A következő dolgokat nem szeretem az életemben, önmagamban, a körülöttem élőkben, a világban, a gazdaságban, a politikában, és végtelen a lista. Ezek az én konkrét példáim a Megfordítás igazságtartalmára. Ha mindent felfedezek és őszintén megvizsgálok magamban, amit most nem szeretek, akkor nem fog tudni más történni, mint hogy szeretni fogom a valóságot. Olyannak, amilyen éppen mutatkozik.

Igazság alatt itt gondolom, egy magasabb rendű igazságra, a Valóság igazságára gondolsz, ezt nem tárgyalom külön.

+ Szeretnem kéne önmagamat.

Amikor absztrakt, elvont fogalomról szól az állítás, azt mindig saját magunkkal helyettesítjük be, ez az ún. önmagamra fordítás. Te amúgy is írtad, hogy főleg magaddal van bajod, ezért is javasoltam, hogy akkor jó alaposan ítéld meg önmagadat. Ezt el is kezdted, és ahogy haladsz majd az önfeldolgozásoddal, egyre több saját magadról (és sok minden másról) szóló hiedelem fog feljönni a tudatos szintre, amiket mind-mind meg tudsz majd kérdőjelezni. Itt a példa kedvéért, írj 3 konkrét dolgot, amit nem szeretsz önmagadban. Pl. hogy gyáva vagy. És ezt kérdőjelezd meg, keress jó sok példát, amikor bátor voltál és vagy. Szerintem most is nagyon bátor dolgot csinálsz a Munkával, az emberek többsége inkább elmenekül az önmagával történő szembenézéstől.

+ Szeretnem kéne a valóságról és az igazságról szóló gondolataimat.

Ez az ún. gondolatokra való megfordítás, hisz sosem az adott személlyel, dologgal vagy jelenséggel van problémánk, hanem a róla elhitt gondolatainkkal. Vagyis, a szenvedésemet nem az a dolog vagy személy okozza, hanem azok a gondolatok, melyek beindulnak bennem vele kapcsolatban. Hisz, amint elhiszem, máris jelez a testemben az érzelmi fájdalom, és ez valójában a szenvedés. Természetében ez a megfordítás most igen hasonló az előzőhöz, csak itt nem a magaddal kapcsolatos gondolatokat keresed, hanem a valóságot ítéled.

+ Szeretnem kéne az illúziót és a hazugságot.

Ez az ellenkezőjére fordítás egy másik változata, amikor magukat a szavakat cseréljük ki az ellentétükre. Ebben a konkrét esetben pedig hogyan is tudnám szeretni a valóságot, amíg nem szeretem az illúziót és a hazugságot? Hisz a valóságban minden benne van, semmit nem zár ki magából, mindennek ugyanolyan létjogosultsága van benne, mint bármi másnak. Keress konkrét példákat, hol tudod elkezdeni olyan viccesen nézni ezt az egész illúzióvilágot, hogyan tudsz a bajszod alatt mosolyogni, amikor valaki hazudik neked. Hát kinek a dolga, hogy az igazat mondja-e? Haragudhatok rá persze, felháborodhatok, és mindez csupán azt fogja jelezni, hogy még nem ismertem fel, hol, hogyan hazudtam-hazudok én másoknak és saját magamnak.

Azoknak az Olvasóknak, akik szeretnék profin, hatékonyan megtanulni a Munkát, figyelmébe ajánlom a következő Alaptanfolyamot, még van hely:

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: okt. 10. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

A Munka Gyorsmenetben – Angéla Története 1.

„Az én találkozik önmagával – ez itt az egyezség. Ha Istenre várok, hogy megvilágosítson engem, hosszú várakozásra számíthatok – évekre, akár évtizedekre. Amikor térden állva könyörgök Istenhez, én vagyok a hallgató. Meg tudom-e tenni azt, amit Istentől kérek? Meg tudom-e hallgatni, hallani saját magamat? Ki más hallgat? Én a valóság szerelmese vagyok. Képes vagyok egyszerűen saját magamat meghall(g)atni? És amikor aztán meghallom magam, nincs elkülönülés. Ha azt akarom, hogy Isten tegyen meg valamit, megfordítom. És ennek a békéjében, felismerem az igazságot.” (Byron Katie)

Alig több, mint egy hónap belső és külső eseményeit olvashatjátok (április 14. - május 17.), a Munka és egy kétségbeesett nő tükrében. Aki már egyáltalán nem kétségbeesett. És ékes bizonyíték arra, hogyan tudjuk saját magunkat kihúzni a kátyúból, a Munkánál nincs feltétlenül szükség külső segítségre. (És ne haragudj magadra, kérlek, ha Neked más a tempód és a hozzáállásod: mindannyian máshogy csináljuk.) Két bejegyzésre szedtem szét Angéla történetét, szinte csak az ő e-mailjeiből áll, mert csak nagyon rövideket válaszoltam neki, vagy telefonon beszéltünk. Nézzük akkor az első felvonást:

Szia, kedves Andi!

Azért kerestelek meg, mert két napja lázban égek, ugyanis elolvastam Byron Katie 4 kérdés című kivonatát (sajnos csak ez található meg a neten) és olvastam a kincsamivan és az onmunka.blogspot.com honlapokat és azóta öröm van a szívemben, ami azt súgja… megtaláltam, ez az! Az első kérdésem csak annyi, hogy pontosan hogyan kell végezni a megfordításokat. A Munkalapokat a honlapodról töltöttem le, az alapján csináltam. Szeretném jól csinálni, nem szeretném, ha elmúlna a lelkesedésem esetleg amiatt, hogy bizonytalan vagyok, jól csinálom-e. Sajnos egyelőre nem tudom megengedni magamnak az alaptanfolyamot sem és az egyéni konzultációt sem.

A második kérdésem az, hogy 10 éve tanítványa vagyok egy spirituális Mesternek (közben egyszer már elhagytam, nemrég mentem vissza az útjára), Ő már eltávozott a Földről, és elég szigorú szabályai vannak. El kellett küldenem a barátomat, akivel együtt éltem már 4 éve. De úgy éreztem, nem élhetek spirituális út nélkül, ezért megtettem. De Neki is nagyon hiányoztam és Nekem is nagyon hiányzott. Ezért amikor az apja kirúgta otthonról, akkor megengedtem, hogy hozzám költözzön, míg nem talál magának szállást. Persze nem ez lett a vége, hanem egyre több és több lett belőle. Nagyon szenvedtem, mert ketté voltam szakadva. Egyrészt nem bírtam Nélküle, de nem bírtam spiritualitás nélkül sem. Így végül visszaköltözött az apjához. Ez az egész herce-hurca egy év alatt zajlott le és iszonyatosan szenvedtem. Teljesen depressziós voltam. Most már túl vagyok mindezen, de... Azért mondom el mindezt, mert a Mesterem (ha még az) mellett nem lehet más Mesterrel kapcsolatom, de egy jó ideje már keresgélek, mert csak bűntudatot érzek iránta. Nagyon erős ellenállást érzek Vele és a tanításával kapcsolatban. Próbáltam ezt leküzdeni és próbáltam szeretni Őt, mert Ő a hatalom jelképe számomra, de csak a szigort látom rajta és az elutasítást. Csak olyan dolgok jönnek elő, amiben nem értek egyet Vele, sőt sosem értettem.

Most már megszoktam, hogy külön vagyunk a barátommal, sőt így sok mindennel nem kell megküzdenem (pl.: félelem attól, hogy elhagy), bár nem vagyok túl vidám magányosan sem, még mindig nem teljesen „normális” érzés. Tehát, ne haragudj, hogy mindezt Rád zúdítottam, de nem tudok kivel beszélni erről és annak ellenére, hogy kínos, mert nem akarok elárulni egy Spirituális Mestert, de nem bírok tovább színlelni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mikor minden egyes nap kínlódóm és erőlködöm már egy éve. Ennek egyenes következménye, hogy tovább keresgéltem, hátha valaki megnyugtat, hogy minden rendben van. Először Eckhart Tolle-t olvastam, aki elvarázsolt, teljesen a hatása alá kerültem, Ő inspirált, hogy olvassak Byron Katie-től. Amikor olvastam a 4 kérdést, izgalom és öröm lett úrrá rajtam, és kitört belőlem a megkönnyebbült sírás. Így hatott rám. Persze most bűnösnek érzem magamat, hogy elárultam a Mesteremet. Tudom, hogy most már tisztában vagy vele, hogy nagyon sok bűntudatot tápláltak belénk Vele kapcsolatban, de tényleg olyan érzésem van, ha elhagyom, akkor elmúlik a spirituális késztetésem, mert úgy tanultam, hogy Tőle jön. Egyszerűen félek. Talán felmentést szeretnék Tőled, hogy nem így van... ezt ne vedd komolyan, sosem várnék senkitől semmi ilyet. De ha esetleg tudsz valami megnyugtatót mondani Byron Katie-től, azt hálásan fogadnám. A szívemben érzem, hogy Ő igaz. 

Előre is nagyon köszönöm a válaszodat!

Szeretettel: Angéla

(Angélának ezek után felajánlottam egy ajándék konzultációt, már másnap találkoztunk is. Még soha nem láttam senkit ekkora vehemenciával belevetni magát a Munkába, a megértésbe, csak úgy záporoztak a kérdései, alig tudtuk abbahagyni, olyan magával sodró volt az egész. Főleg a Mesterével és a spirituális úttal, késztetéssel kapcsolatos hiedelmein dolgoztunk. Angéla szinte szárnyakat kapott az önmagában talált válaszoktól.)

Szia kedves Andi!

Még egyszer nagyon köszönöm, hogy fogadtál. Rengeteget segítettél elindulni a Munkában.

Tegnap hazafelé a vonaton kiveséztem még egy hiedelmet. Tudod, mi volt a remek egész úton hazafelé? Az, hogy egészen máshogy néztem az emberekre. Önkéntelenül szeretetet éreztem. Szóval, most azért írok, mert szeretném elújságolni, hogy elkezdtek felgyorsulni az események.

Olyan dolgok történtek tegnap óta, amikkel már dolgozom.(Anyuékkal kapcsolatos, akik este felhívtak, nekem pedig született belőle egy jó kis Munkám iziben. Ma pedig a volt barátom hívott, ismét jó alkalmat  adva a Munkára. Közben csinálom azokat is, amiket felírtunk.)

Na, persze működött az a hiedelmem, hogy gyorsan felhívjalak és megkérdezzelek ezzel-azzal kapcsolatban. Szerencse, hogy tanfolyamod van, ami rögtön ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy még mindig egy nálam erősebb vezetését várom.

Tehát nagyjából így telik az időm. Egy kérdésem azért lenne.

Ma reggel, amikor az erdőben sétáltam és feljött egy nagyon negatív gondolat, amin fejben elkezdtem Munkázni, olyan erős hányingerem lett, hogy beszaladtam a fák közé és öklendeztem egy jót. Amúgy, amióta csinálom a Munkát, szinte folyamatosan van egy kis hányingerem a gyomrom és a torkom között. De amikor erős negatív gondolattal foglalkozom, akkor először a gyomromban is egy erős nyomást érzek. Még sosem voltak ilyen érzéseim.

Az a kérdésem, hogy ez normális? Rendben van? Vagy esetleg lassítanom kellene? (Bár én szeretnék hamar túl lenni rajta, ha mindez rendben van.)

Persze, arra is gondoltam, hogy mostanában nagyon sok „kakit” magamba szedtem és jó erősen elnyomtam, lehet, hogy ezek jönnek fel?

Olvasom az elejétől a blogot, hát nagyon sok minden benne van, hála érte, szuper jó!!!

Még egyszer nagyon jó hétvégét kívánok!

Puszi, Angéla

(Sokan erőteljes fizikai tisztulási tüneteket is megélnek az önvizsgálat végzése során. Ha évekig, évtizedekig „tunkolunk le” érzéseket, hallgattatjuk el magunkat, akkor amikor végre engedélyt adunk a szembenézésre, ezek is megindulnak. Ettől senki ne veszítse el a lelkesedését, sosem elviselhetetlen a dolog, és mindig együtt jár egy hatalmas lelki megkönnyebbüléssel, így még egyszerűbb elfogadni a tisztulás jeleit. Lassítani vagy gyorsítani nem tudsz, pont a saját tempódban csinálod, amíg meg nem vizsgálod a Munka végzésével kapcsolatos hiedelmeidet – mert ők is vannak bőven.)

Szia kedves Andi!

Azért írok, hogy jelezzem, nem tűntem el. Barátom, Csabi, végül hazament, túlságosan összezavart, és feszültebb voltam, mint egyedül. Úgy éreztem, ez Vele szemben is így fair. Most ezerrel csinálom a Munkát, úgy érzem, ez a legfontosabb.

A blog bejegyzéseket már majdnem mind végigolvastam, hála Neked, amiért annyit dolgoztál vele. Nagyon sokat segít. Katie könyvét is olvasom, mindkettőt.

Egyelőre még nincs munkám, de az benne a vicces, hogy nem nagyon bánom, mert most belülről az állandó Munkára, tanulásra, fejlődésre érzek késztetést. Úgy érzem, megkérdőjelezhetetlenül, hogy ezt kell tennem. A többi majd alakul valahogy, most ez fontosabb.

Remélem jól vagy. Azt is remélem, hogy találkozunk valamikor a nyár folyamán. Addig is fogok időnként írni. Szerencsére a káosz kezd leülepedni és kibontakozóban van valami rend, amit eddig még nem éreztem.

Szóval szép napokat, vidámságot, és boldogságot kívánok Neked sok-sok szeretettel.

Angéla

Szia megint!

Ma már írtam egy levelet, de ezt muszáj megosztanom Veled. Képzeld, amióta elment Csabi, főleg rajta Munkázom, mert Ő harsogott bennem a legnagyobb riadót, pont ezért kértem egy kis szünetet, túl sok volt...

A lényeg, ma szembenéztem az egyik legnagyobb félelmemmel, a féltékenységgel, ami kapcsolatunk idején kóros mértéket ütött meg, olyannyira, hogy már csak az Ő szemén keresztül véltem látni a nőket. Még a kapcsolatunk után is így gondolkodtam, és ez elől menekültem ezerrel. Ma szembenéztem vele, és most elképzelhetetlen öröm, hála, szabadságérzés van bennem. Szinte sírni tudnék attól a felfedezéstől, hogy nincs mitől félnünk. Csak a gondolkodásunk lenne, de az sem, mert egyszerűen csak meg kell vizsgálnunk a hiedelmünket és ez TÉNYLEG felszabadít!

Nagyon hálás vagyok Neked,  Katie-nek és Magamnak!

El sem tudom mondani, mennyire.

Még egyszer szép napot kívánok!

Puszi. Angéla

Holnap folytatom Angéla történetét, érdemes lesz továbbolvasni.

A Legnagyobb Akadály: „Én Tudom”

A lehető legnagyobb arrogancia, és mindannyiunk bőven kiveszi belőle a részét, azt hinni, hogy „Én tudom”. Én tudom, hogy ez így igaz, én tudom, hogy Te nem jól tudod, én tudom, hogy én jobban tudom, én tudom, hogy Te ezt egyszerűen meg sem értheted, én tudom, hogy Neked mi lenne a jó, én tudom, hogy az én utam a helyes, stb.

Mi az, amit Te tudsz? Mi az, amit másokról, az életről, egy helyzetről, saját magadról, az univerzum működéséről, az emberről, bármiről TELJES BIZONYOSSÁGGAL TUDSZ?

Kérlek, vizsgáld meg, mi zajlik Benned, ha elhiszed azt, hogy Te tudod (jól) – főként most egy másik emberrel szembeállítva. Hogy érzed magad, ha elhiszed ezt a gondolatot? Én teljesen befeszülök. Hogyan viszonyulsz a másik emberhez? Én jól meg akarom neki mondani, tanítani, a fejébe verni, lenézem, gyengének és kicsinek, segítségre szorulónak látom. Ebben a pillanatban szűnik meg közöttünk a szeretet áramlása, ebben a pillanatban húztam fel a falamat. ÉN húztam fel a falat, én ültem fel a fal mögött még egy magas paci hátára is, én kezdek el kioktató lenni, ÉN szakítom meg a kettőnk közötti kapcsolatot.

Ez a legnagyobb akadály ember és ember között: hogy elhisszük, mi tudjuk, ő pedig nem. Ilyenkor rögtön háború kezdődik, mivel meg kell védelmeznem a nagy bizonyossággal dédelgetett hiedelmemet. Ilyenkor semmilyen segítségére nem tudok lenni senkinek, ő beleütközik az arroganciám falába.

Erre épül a társadalmunk, erre épül az emberi világ: ha máshogy nem megy, legalább szavakkal le kell, hogy győzzelek. Mennyire tudok odafigyelni Rád, mennyire tudlak meghallani, amikor elhiszem, hogy „Én tudom”? Mitől félek, mi történne, ha nem tudnám elhinni azt, hogy én tudom? Gyenge, vesztes, lúzer lennék. Egy nagy senki. Az egó legnagyobb félelme, hogy senki, s mivel tudja, hogy az, ezért kell ezerrel megvédelmeznie az identitását valahogy: ha máshogy nem megy, akkor foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, hogy „Én tudom”.

Ki lennél a gondolat nélkül, hogy „Én tudom”? Hogyan élnéd az életedet, hogyan lennél együtt az emberekkel, hogyan viselkednél, hogyan beszélnél?

Kérlek, engedd meg magadnak azt a nagyon egyszerű lehetőséget, hogy „Nem tudom”. Keress rá minél több bizonyítékot a saját életedből, miként bizonyítja az életed, az események, az emberek, hogy NEM TUDOD? Egyszerűen nem tudhatjuk, mivel bármi legyen is az élet, az univerzum, a tudatosság, alapjában véve megismerhetetlen és meghatározhatatlan. És ebben a TUDATLANSÁGBAN található a legcsodásabb kapcsolódás a másik emberhez és a mindenhez. Mert, ha megengedem, hogy ne tudjam, akkor nincs fal, akkor nem különítem el magam, akkor Veled tudok lenni, akkor meg tudlak hallgatni, akkor meg tudsz nekem nyílni, akkor megnyitod az elméd, és ez által a szívedet. Ez pedig maga az élet csodája.

Megértem, ha tudni akarod. Megértem, ha bizonyosságot keresel a kérdéseidre talált válaszaiddal. Megértem, ha nem bírod még abbahagyni a keresést az „igazság” után. Neked kell belefáradnod, neked kell meglátnod, mi zajlik Benned, ha elhiszed, hogy „Tudnom kell” és aztán jól elhiszed a válaszokat, melyeket végtelen számban hoznak eléd a könyvek, a filmek, és mások szavai. Megértem, ha még kapaszkodsz, és keresed a végsőt, a valóst. Majd belefáradsz, és hirtelen összedől a kártyavár. Rádöbbensz, hogy nincs mit tudni és nincs kinek lenni. Hogy semmi nem igaz abból, SEMMI, amit valaha elhittél, megértettél, összeraktál, kisakkoztál. Csupán történeteket kreáltál a fejedben, és ezekhez ragaszkodsz, és ha valaki jön, aki más történeteket kultivál, akkor jól elkezdtek háborúskodni.

Béke, szeretet, és valódi bensőségesség akkor lesz, ha mindezt felülvizsgálod. Mondjuk, a Négy kérdéssel és a megfordításokkal. És ezt neked kell elkezdened, a szomszédod, a párod nem fogja helyetted megtenni. Persze dönthetsz úgy, hogy még görcsölsz, fájsz és szenvedsz egy kicsit, mert az nem lehet, hogy ne nekem legyen igazam. Jó. Csináld. Én a másik utat választom, és megköszönöm, ha velem, velünk tartasz.

Figyelmedbe ajánlok két régebbi bejegyzést a témában:

Miért? Miért? Miért? http://onmunka.blogspot.com/2010/11/miert-miert-miert.html

A Jól-Tudom Elme és a Nem-Tudom Elme: http://onmunka.blogspot.com/2010/10/jol-tudom-elme-es-nem-tudom-elme.html

 

Hűtlenség 1. - A Páromnak Nem Kéne Hűtlennek Lennie…

Kedves Andi!

A kérdés, ami foglalkoztat a következő. Tudom, hogy a Munkát használva kiolthatom magamban a negatív érzéseket, és elfogadom, hogy ami van, az Van, az a Valóság. Elfogadom azt is, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a Munka hatására, ha megváltozik az én hozzáállásom, ezt érzékelve a környezetem is változik, és lehetséges, hogy a „probléma”, amihez már egyébként is elfogadóan viszonyulok, egyszeriben meg is szűnik. De mi van akkor, hogy ha elfogadom azt, ami Van, de az nem megfelelő nekem a jövőben? Hogyan hozza el a Munka Változtatás igényét, ha éppen Elfogadásra tanít?

Egy példa: feldolgozhatom a Munka segítségével a férjem folyamatos hűtlenkedéseit; de jó az, ha a házasságot fenntartva folyamatos Munkával pozitívan állok ehhez, mert Ő csak nem változik? Különbözőek vagyunk, van, akinek az a jobb, ha továbblép, és van, aki túlteszi magát és csapodárként is elfogadja azt az embert, és kitart mellette.

Hogyan dől el az a Munkát használva, hogy nekem mi a jó? Vagy a Munka célja, hogy eljussak odáig, hogy negatív érzelmektől mentes legyek a témával kapcsolatban, és így döntsek arról, hogyan tovább…?

Nos, ezen gondolkodom, rágódom.

Köszönöm a segítséged és a válaszod előre is! D.

Drága D.!

Köszönöm, hogy megkerestél, próbálok összeszedetten válaszolni a kérdéseidre.

A Munkát ne a változásért csináld, hanem az igazság kedvéért. Ha bármilyen motivációból végzem a Munkát, mondjuk, hogy a férjem hűségessé váljon, munkát találjak, lefogyjak, szeressenek, több pénzem legyen, akkor nem a Munkát végzem, hanem manipulálok, és ugyanabból a jól-tudom elméből működöm, mint mindig. A Munka lényege, hogy a kérdések válaszolásához a Szívembe nézek be, onnan hallgatom meg a felbukkanó Igazságot. ami csak arra vár, hogy végre odafigyeljek rá. Na, de ez így még elég megfoghatatlan, itt egy példa a saját helyzetedre:

„A férjemnek nem kéne hűtlennek lennie hozzám.” (Akiknek pedig épp a feleségükkel vagy barátnőjükkel van ilyen problémájuk, ennek megfelelően végezzék ezt a Munkát.)

1. Igaz az, hogy nem kéne hűtlennek lennie? (mikor pedig éppen az?)

2. Teljesen biztos lehetek benne, hogy nem kéne hűtlennek lennie? (mikor pedig éppen az?)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol, mit érzek a testemben? Hogyan bánok vele, hogyan beszélek, viselkedem vele, amikor elhiszem azt a gondolatot, hogy nem kéne hűtlennek lennie? - Ilyenkor máris nem szeretem, elszigetelődöm tőle, felhúzom a falamat, és magamat sem szeretem, önsajnálatban vagyok, és próbálok VÁLTOZTATNI, inkább azt mondom, kierőszakolni valami mást az élettől, a Valóságtól. Mikor ez az ember egyelőre ilyen, nevezzük ezt bárminek is. Ha nem szeretem így, akkor nem szeretem. Akkor a szeretetemnek feltétele van, és az akkor nem szeretet, max. birtoklási vágy, és annak az elvárása, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom. „A személyiség nem szeret, mindig akar valamit.” (Byron Katie)

4. Ki lennék a gondolat nélkül, hogyan lennék a férjemmel, ha soha többé nem tudnám elhinni, hogy nem kéme hűtlennek lennie? Mélyen magamba engedve a kérdést nézegetem az életemet a gondolat nélkül.

Megfordítások:

+ A férjemnek igenis hűtlennek kéne lennie hozzám.

Mivel egyelőre az. Vagy mindig is ilyen lesz. Kinek a dolga az, hogy ő milyen és hogy éli az életét? Mit tanulok én ebből a helyzetből, mire jó az nekem, hogy ő ilyen? Mi az, amit enélkül sosem láthatnék meg? Például az alvilágát ennek a hiedelemnek, ezt szépen, odafigyelve csináld meg, a következő módon:

A férjem hűtlen, és ez azt jelenti, hogy... (mondok példákat, keresd a sajátjaidat):

- Nem szeret.

- Nem vagyok elég neki.

- Kihasznál.

- Visszaél a bizalmammal.

- Nem lehet megbízni benne.

- Nem lehet rá számítani.

- Nem vagyok fontos neki.

- Önző.

- Csak a farka után megy.

- Valami hiányzik belőlem.

- A kapcsolatunk nem megfelelő.

- Nem vagyok jó nő.

- Így nem lehetek boldog.

- Ennek meg kell változnia. STB. STB.

És ezeket a hiedelmeket nézd végig a Négy kérdéssel és Megfordításokkal.

+ Nekem nem kéne hűtlennek lennem hozzá.

Hogyan vagyok én hűtlen hozzá, tettben, gondolatban, viselkedésben? Ő mással szexel, én mit csinálok mással, amit vele „kéne” csinálnom? Mi az, amiben én hűtlen vagyok a kapcsolatunkhoz? Ha egyszer tudom, hogy ő ilyen, és nem fogadom el ilyennek, akkor hűtlen vagyok ahhoz, aki most éppen ő. Minden egyes pillanatban, amikor nem fogadom el őt olyannak, amilyen, megsemmisítem őt. És ez nem azt jelenti, hogy vele kellene élnem továbbra is. Nagyon fontos megnézni, hogy mi az, ami mellette tart, még akkor is, ha Te nem így szeretnél élni. Mitől félsz, mi történne, ha nem lennétek együtt többet? Ezek nagyon mély félelmeink, hiedelmeink, innen is látni, hogy egyetlen élethelyzet mennyi rengeteg lehetőséget nyújt nekünk saját magunk feldolgozására. És ez átvezet az utolsó megfordításhoz:

+ Nekem nem kéne magamhoz hűtlennek lennem.

Elsősorban is akkor vagyok hűtlen magamhoz, ha én nem ilyen kapcsolatban szeretnék élni, mégis vele vagyok. És még keress sok-sok példát arra, hogyan vagy Te hűtlen önmagadhoz, hol nem vagy hűséges ahhoz, amit Te szeretnél, amilyen vágyaid vannak, ahogy élni szeretnél. Hol van az a pont, amikor visszafordulsz saját Igazságod megvalósításától, megélésétől? Hol vagy hűtlen a saját igazságodhoz?

Semmiképp nem arra biztatlak, hogy hagyd el a férjedet, hanem arra, hogy ilyen alapossággal járd körbe a témát, és utána nézd meg, mi maradt az elvárásaidból és mi áll még annak az útjába, hogy szeresd úgy, ahogy van. Vajon továbbra is „hűtlen” lesz-e még, ha én teljes elfogadással vagyok iránta, és tudom, hogy nem nekem szól az ő viselkedése? Képes vagyok-e teljes szívemből, feltétel nélkül szeretni őt ezzel a „hibájával” együtt is? Mennyivel válik intimebbé a kapcsolatunk, ha én mindezt feldolgozom magamban, és teljesen megnyílok felé?

És alapvetően, van-e valami a közös életünkben, ami őt arra motiválhatja, hogy más nőkkel is szexeljen? Működik-e kettőnk között úgy a szex, hogy az mindkettőnk megelégedettségére szolgál? És mi lehet az, ami miatt ő más nőkkel is szexel? Mik lehetnek az ő történetei? Mit keres vajon más nőknél? Sok esetben nem feltétlenül a szexet, hanem az intimitást, mert ott meg mer nyílni, ott önmaga lehet, míg nekem, a párjának nem meri elmondani az igazat, mert úgy gondolja, hogy veszítenivalója van. Ha elmondja, mi zajlik benne, elveszít. És ez fordítva is igaz. Elképesztő, hogy pont a Párunk az, akivel nem bírjuk megbeszélni életünk legfontosabb dolgait. Úgy szoktam fogalmazni, hogy nagy a tét. Azt hisszük, hogy elveszítjük egymást, ha őszintén beszélünk egymással. És így működünk, nem csupán a párkapcsolatainkban, hanem az összes kapcsolatunkban… A Munka segítségével azonban, minden kapcsolatunkat csodásan bensőségessé, őszintévé, ragyogóvá tehetjük.

Kedves D., a Munka automatikusan hozza meg a Változást az életedben. Ha feldolgozod a félelmeidet, hiedelmeidet, akkor egyre határozottabban fogod felvállalni magadat, és egyre jobban fog fájni, ha nem ennek megfelelően élsz. És egyre jobban fog fájni, ha másokat ítélsz, és nem szeretsz. A Változás Benned fog megtörténni, és nem fogod tudni úgy értelmezni a külvilág történéseit, hogy azok neked nem jók. A „nem jó” elveszíti az értelmét, az élet kinyílik, és csodák tömkelegét, választási lehetőségek sokaságát fedezem fel. Elkezdek végre élni egy olyan világban, ahol nem „én”, a jól-tudom elmémmel találom ki, hogy nekem mi lenne a jó, hanem letisztul a Szívem meghallása, ahonnan minden pillanatban kapom a vezetést. Semmi más dolgom nincs, mit odafigyelni erre a hangra. De addig még hosszú út vezet, mire ezt a hangot tisztán hallom, nem pedig a hiedelmeim szavával keverem össze. Ebben tud megerősíteni a Munka, mert minden egyes önvizsgálatnál kapcsolatba kerülsz a Szíveddel, és megtanulod felismerni az ő szavát. Mert ő nem fáj, csak szeret.

Mindezt fejben nem tudjuk elvégezni, ez az, ahol sokan megrekednek. Elolvassák ezeket az esettanulmányokat, és úgy gondolják, hogy akkor megtették, ami szükséges. Nem. A Munka rendszeres végzése nélkül nem jutok közelebb magamhoz, csak a jól-tudom elmémet tömöm tele újabb információkkal. A Munka nem erről szól. A Munka végre Rólam szól. Ha megteszem ezt magamért. Kívánom, hogy Te tedd meg magadért, és áttételesen a szeretteidért és értünk is.

Ha feldolgozzuk életünk történéseit a mélyben meghúzódó hiedelmeink tükrében, mindig, mindenre tudni fogjuk a választ. Nem kívülállóktól kell majd megkérdeznünk, hogy szerintük mit kéne tennünk az adott helyzetben, és amikor az egyik á-t mond, mi is arra hajlunk, a másik pedig b-t, akkor persze arra, és rágódunk, és gyötrődünk.

Fontosnak tartom még hozzátenni, hogy NEM TUDSZ ROSSZ DÖNTÉST HOZNI, kicsit még leegyszerűsítve: rossz döntések nem léteznek. Maximum megítélni tudjuk a helyzetet később, hogy ha akkor azt tettem volna… No, de nem azt tettem, és pont jó, hogy nem azt tettem, különben nem tapasztaltam volna meg a saját bőrömön.

Remélem, kielégítő választ adtam a kérdésedre. Biztatnálak, hogy vegyél részt a következő 2-napos Alaptréningen, mert ott olyan mélységbe hatolunk, amit egyedül csak sokkal nehezebben értek el, és mindenféle kérdéseitekre is választ kaptok. Ez az esettanulmány teljesen személytelenül fel fog menni a blogra hamarosan, mert már egy ideje terveztem ezt a hűtlenkedős hiedelem-megvizsgálást. Most, Neked köszönhetően, meg is tettem.

Ha még bármi maradt volna Benned, írj, addig is jó Munkát kívánok, ölellek, Andi

A témát hamarosan folytatom, a hűtlen fél hiedelmeinek szempontjából. Addig is figyelmetekbe ajánlom a témához kapcsolódó korábbi bejegyzéseket:

KÖTELEZŐ OLVASMÁNY: Krízisben – Byron Katie párkapcsolatos idézetek
http://onmunka.blogspot.com/2010/11/krizisben.html

Párkapcsolati Játszmák vagy Valódi Szeretet – Byron Katie párkapcsolatos idézetek

http://onmunka.blogspot.com/2010/12/parkapcsolati-jatszmak-vagy-valodi.html

Férfi Parkolópályán, avagy Szexet Akarok - Esettanulmány

http://onmunka.blogspot.com/2011/02/ferfi-parkolopalyan-avagy-szexet-akarok.html

Pasit-Nőt Akarok

http://onmunka.blogspot.com/2010/11/pasitnot-akarok-es-gyorsan.html

Szeret-Nem Szeret

http://onmunka.blogspot.com/2010/11/szeret-nem-szeret.html

A Szenvedés Három Módja 3.

Elérkeztünk a mini Szenvedés-sorozat utolsó, harmadik részéhez, frissiben fordítva Adyashanti Kegyelembe esni című könyvéből. Teljes lefedettség Byron Katie mondanivalójával, részletesen kifejtve, remélem, sokaknak segít a felismerésekben. A Munka pont arra való, hogy megvizsgáljuk mindazon dolgokat, melyeknek szerintünk máshogy kellett volna, vagy épp kellene történnie. Az önvizsgálat nélkül a legtöbb „mély sebünk” nem fog feltétlenül könnyedén begyógyulni, A Munka elvégzése után hihetetlen gyógyulási folyamat veszi kezdetét. Kérlek, ne halogasd tovább önmagad gyógyítását! Ezt csak Te tudod megtenni saját magadnak, hiába áltatod magad mással.

A Szenvedés-sorozat elő részét itt olvashatod:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-1.html

A másodikat itt:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-2.html

A szenvedés harmadik módja pedig:

HARCBA SZÁLLNI AZZAL, AMI VAN

A következő dolog, amit elkülönültségünk fenntartására használunk az a vitázás azzal, ami van, vagy volt. Ez a szenvedésünk harmadik legáltalánosabb módozata. Leegyszerűsítve: ha garantálni akarod a szenvedésedet, akkor szállj harcba azzal, ami épp van. Sokszor teszik fel nekem azt a kérdést, hogy „Mit értesz az „ami van” alatt?” Az „ami van” a jelen pillanat – mielőtt még bármit is gondolnál róla. Ez az, ami van. Szállj szembe vele, és biztosan szenvedni fogsz. Nem lehetséges nem szenvedni, amikor harcban állsz a jelen pillanattal. És ugyanez érvényes a múltra is. Harcolj a múlttal, határozd el magad, hogy ami volt, annak nem szabadott volna lennie, és máris szenvedsz.

         Értem én, hogy ez sokak számára túlzott leegyszerűsítésnek tűnhet, akár sértőnek is. Hisz, végül is, a legtöbb emberi lény igazának teljes tudatában vallja azt, hogy a múltban bizonyos dolgoknak nem szabadott/kellett volna megtörténnie. Mindannyiunk megélt olyan pillanatokat, amikor érzelmileg vagy akár fizikailag bántottak minket. Mindannyiunk megtapasztalt pillanatokat, amikor nem éppen kedvesen, sőt akár rombolón bántak velünk más emberek. Nekünk pedig az a természetes beidegződésünk, hogy amikor visszatekintünk azokra a pillanatokra, azt gondoljuk, „Annak a pillanatnak nem szabadott volna léteznie!” Ez a gondolat, ez a következtetés annyira megalapozottnak tűnik. És mivel körülöttünk mindenki egytértene velünk, eszünkbe sem jut megkérdőjelezni mindezt. Az igazság az, hogy őrültségnek vagy sértőnek hangozhat elfogadni azt, ami volt. De ami a múltban történt, az se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak az volt. Így aztán, amikor ellenkezünk azzal, ami volt, és azt mondjuk, „Ennek nem szabadott volna megtörténnie,” akkor szenvedünk. Ez ennyire egyszerű.

         Semmiképp nem azt javaslom, hogy tagadjuk le azt, ami megtörtént. Nem is azt, hogy bármi módon is azt kéne tettetned, hogy valami a múltban nem bántott, nem zavart össze, vagy nem okozott nagy fájdalamt számodra. Mindössze annyit mondok, hogy amikor szembeszállsz vele, amikor azt gondolod, hogy nem kellett volna megtörténnie, akkor szenvedsz. Bármi történt is, megtörtént. Akár jó volt, akár szörnyű, az történt. És bármi is történik épp most, épp az történik. Nem szükséges „jónak” vagy „rossznak” neveznünk. Lehet, hogy épp fájdalamas; lehet, hogy nem fájdalmas. Lehet, hogy tetszik; az is lehet, hogy nem tetszik. Bármi történik is a jelen pillanatban, épp az, ami történik. Amikor ellenkezel vele, amikor azt mondod, hogy épp nem ennek kéne történnie, akkor szenvedsz.

         Nem vitázni a jelen pillanattal – vagy a múlttal -, időnként akár veszélyesnek is tűnhet. Még nagy félelem is eltölthet minket: „Ha nem ellenkezem azzal, ami épp történik, lehet, hogy sosem fog megváltozni.” Ha körbenézünk a világban, nem lehet nem észrevenni azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat és konfliktust, ami zajlik. Ennek a tükrében pedig szinte sértőnek tűnhet, ha nem úgy nyilatkozunk, hogy „Ennek nem szabadna megtörténnie!”

         De amint azt mondjuk, hogy valaminek nem szabadna történnie, máris bezártuk magunkat egy igen beszűkült tudatállapotba, ahol nagyon kevés alternatívánk van. Amikor azonban egyszerűen csak látjuk, hogy ami éppen van, az van – sem jó, sem rossz -, akkor minden lehetőség a rendelkezésünkre áll. Bölcs és szeretetteljes módon reagálhatunk az életre. Ez nem azt jelenti, hogy, kijelentjük, „Ami van, az van”, és nem teszünk semmit. Amikor a valóságot látjuk, és nem mozdulunk el tőle, kreatív válaszok és új látásmódok sokasága nyílik meg számunkra az ami vannal való kapcsolódásra, melyek nem az elkülönülésen, a tagadáson, illetve a kontrolláláson alapulnak, hanem sokkal inkább az emberi szívből indulnak ki – a szeretetből, a könyörületből, a bölcsességből.

         Ugyanez igaz a múlttal kapcsolatban. Amikor elengedjük azt a hiedelmünket, hogy a múlt bármely darabkájának nem kellett volna léteznie, amikor végre valóban hajlandóak vagyunk ezt elengedni – közben nem úgy téve, mintha a fájdalmas pillanatok nem történtek volna meg -, akkor kinyílunk a múlttal való kreatív kapcsolódásra. Képesekké válunk teljes szívünkkel átölelni mindent, ami történt, még akkor is, ha szörnyen fájdalmas volt. Mert, végső soron, minden a segítségünkre volt abban, hogy eljussunk ehhez a pillanathoz, ahhoz, ami épp van. És ez a pillanat, a jelen pillanata az egyetlen pillanat, amikor képesek vagyunk felébredni, a szenvedésnek véget vetni, és ezért ez a pillanat megért minden más pillanatot, melyek valaha megtörténtek. Ez az a pillanat, amikor abbahagyhatjuk a szenvedést. Ez az a pillanat, amikor felébredhetünk a múlt, a jelen és a jövő történeteiből.

***

Ahhoz, hogy felébredjünk, meg kell tanulnunk, hogyan is látja el üzemanyaggal a szenvedésünket a tárgyalt három „üzemmódunk”: a kontrollálás iránti vágy, a követelések, és az „ami van” elutasítása. Valahogy fel kell fedeznünk magunkban azt a képességet, hogy valóban tudni akarjuk az igazságot, ebben a pillanatban, kontrollálás, követelés és ellenállás nélkül, hiszen az igazság szabadít meg minket a szenvedéstől. Az igazság teszi lehetővé számunkra, hogy kijöjjünk ebből az egós tudatállapotból, melybe oly meggyőzően beleragadtunk, és egy teljesen más tudatállpotba juthassunk. Olyanba, mely sokkal nyitottabb, szabadabb és befoglalóbb – és végtelenül kreatívabb. Az egóban a választási lehetőségeink igen korlátozottak, sőt már mindet ki is próbáltuk; minden megoldás, mellyel az egó állt elő, megbukott. Ha megkérdőjeleznéd ezt az állítást, kapcsold csak be a tévét. Olvass bele az újságokba. Még mindig vannak háborúk. Még mindig létezik a kegyetlenség. Még mindig jócskán élnek bezárt, nem szeretetteljes, mások számára nem rendelkezésre álló emberek. Teljesen nyilvánvaló, hogy valami másra van szükség. Ahogy már láthattuk, ha újra meg újra ugyanazt tesszük, közben pedig eltérő eredményre számítunk, akkor szó szerint az őrültség egy formájában szenvedünk. Mégis, ez az a világ, melyben még mindig élünk.

Az Ütős Koktél

Múlt héten már több ízelítőt kaptatok Adyashanti írásaiból, ma ezt folytatom, mégpedig egy olyan könyv részleteivel, melyet még az USA-ban sem adtak ki hivatalosan, csak Adya honlapjáról megrendelhető. A könyv címe Falling Into Grace (Kegyelembe Esni), és ahogy már írtam, Carson Barátom kezdte felolvasni nekem fejezetenként, én pedig úgy gondolom, hogy ez megint olyan kincs, amit minél többünknek jó megismerni. Carsonnal arra a meglátásra jutottunk, hogy ez a könyv egy fajta Tankönyv – minden benne van, amit tudnod kell az elméd, érzelmeid, életed működéséről, és az ezeken túl lévő Valóságról. Az a fantasztikus az egészben, hogy Byron Katie 4 kérdéses Munkája és Adya „háttér információi” oly mértékben illeszkednek egymáshoz, oly elképesztően egészítik ki egymást, hogy ezt egy igen „ütős koktélnak” vélem. Ha megtanulod és végzed a Munkát, mellé pedig Adya-t olvasol, hihetetlenül erőteljes változáson mehetsz át nagyon rövid idő alatt. És, kérlek, bocsáss meg nekem, ha Byron Katie-t látszólag egy kicsit elhanyagolom, de Adya szavait most számodra is fontosabbnak tartom.

1. Fejezet - Az Emberi Dilemma

Még kisgyerek koromban, úgy hét-nyolcévesen, az egyik dolog, amit észrevettem a körülöttem levő felnőttekben, és amin elmélkedni kezdtem, az volt, hogy a felnőtt világ a szenvedésről, a fájdalomról és a konfliktusról szól. Annak ellenére, hogy egy viszonylag egészséges háztartásban, szerető szülőkkel és nővérekkel nőttem fel, és igazából csodás, boldog gyermekkorom volt, még így is sok fájdalmat láttam magam körül. Ahogy nézegettem a felnőttek világát, felmerült bennem: Hogy is van az, hogy az emberek konfliktusba keverednek?

         Gyerekként, emellett, fantasztikus hallgató voltam – akár azt is mondhatnánk, hogy hallgatózó. Minden beszélgetést kihallgattam, ami csak a házban zajlott. Volt is egy családi viccünk arról, hogy nálunk semmi nem történhetett úgy, hogy én ne tudtam volna róla. Szerettem mindenről tudni, ami körülöttem folyt, és így gyerekkorom nagy részét a felnőttek beszélgetéseinek hallgatásával töltöttem, otthon, és a rokonainknál. Legtöbbször nagyon érdekesnek találtam, amiről beszélnek, de észrevettem az eszmecseréikben egy bizonyos ár-apály jelenséget – hogyan is folyt bele a beszélgetés egy fajta konfliktusba, aztán visszacsordogált belőle, majd megint bele a konfliktusba, és újra elfelé tőle. Időnként veszekedés és sértődés is előfordult, és az emberek félreértettnek gondolták magukat. Ez az egész nagyon különleges volt számomra – és egyáltalán nem értettem, miért csinálják ezt a felnőttek; az, ahogy kommunikáltak és egymáshoz kapcsolódtak, teljességgel felfoghatatlannak tűnt nekem. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi is zajlik, csak valami nem volt rendben ezzel az egésszel.

ELHISSZÜK, AMIT GONDOLUNK

Ahogy nézelődtem és megfigyeltem, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre, egyszer csak belém csapott a felismerés: „Te jó ég! A felnőttek elhiszik a gondolataikat! Ezért szenvednek! Ezért kerülnek konfliktusokba. Ezért viselkednek furán, számomra érthetetlenül, mert elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.” Nos, egy kisgyerek számára ez elég furcsa felfedezés volt. Teljesen ismeretlen fogalom. Természetesen nekem is voltak elképzelések a fejemben, de gyerekként még nem úgy járkáltam a világban, mint a felnőttek - folyamatos, szűnni nem akaró kommentárral az elmémben. Alapjában véve túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy élvezzem az életet, hallgatózzam, elvarázsolódjam, vagy elcsodálkozzam az élet valamilyen jelenségén. Akkor azonban felfedeztem, hogy a felnőttek az idejük nagy részét gondolkozással töltik, és még ennél is fontosabb – és sokkal furább volt, legalábbis számomra -, hogy el is hiszik, amit gondolnak. Elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.

         Hirtelen azt is felismertem, hogy mi zajlik valójában, amikor a felnőttek kommunikálnak egymással: az emberek a gondolataikkal kommunikálnak, és mindegyikük elhiszi, hogy amit ő gondol, az igaz. A probléma pedig az, hogy minden felnőttnek különböző elképzelése van arról, hogy mi is az igazság, ezért aztán kommunikációjuk közben folyton egy kimondatlan tárgyalás-egyeztetés megy végbe, kísérletek sorozata arra, hogy meggyőzzék a másikat a saját igazukról, és megvédelmezzék saját gondolataikat és hiedelmeiket.

         Aztán, ahogy tovább figyeltem, miként is hiszik el a felnőttek a gondolataikat, belém ütött, hogy, „Ezek nem épelméjűek! Most már értem őket: Őrültek. Teljes őrültség a fejünkben lévő gondolatokat elhinni.” Furcsa mód, gyerekként ez valami féle megkönnyebbülést hozott, mert legalább kezdtem megérteni a felnőtteknek ezt az eszement világát, bár túl sok értelmet nem találtam benne.

         Ezt a tapasztalásomat sokszor osztottam meg másokkal az azóta eltelt években, és megtudtam, hogy egész sok ember emlékszik hasonló meglátásokra kicsi korából, a felnőtt világ őrültségével kapcsolatosan. Legtöbbször, azonban, ez a felismerés nem megnyugvást hoz a gyerekeknek, hanem azt eredményezi, hogy saját magukat kezdik el megkérdőjelezni; azt, hogy vajon nem velük van-e a probléma. És egy gyerek számára igencsak félelmetes megtapasztalás elhinni azt a gondolatot, hogy a felnőttek, akiktől a túlélésünk, a gondozásunk, a szeretve levésünk függ, lehet, hogy valójában nem épelméjűek.

 

Hogyan Bánhat Így Velem? – Megsebezve…

Hétfőn kaptam ezt a levelet, és jó alaposan megválaszoltam. Biztatlak Benneteket is, hogy kérdezzetek itt a blogon, én alkalomadtán válaszolok. Nagyon sokat tudunk egymás konkrét élethelyzeteiből, példáiból tanulni, ezért szoktam kérni, hogy kommenteljetek is bátran. Sosem lehet tudni, kit melyik történet, mondat vagy szó érint meg. Adjunk ennek minél nagyobb esélyt! És megköszönöm, ha legalább egy álnevet biggyesztetek a kommentetek alá, így könnyebb beazonosítani, kinek is válaszolunk éppen.

Szia Andi!

Előkerült L, megláttam egy másik lánnyal sétálgatni. Én nem értem ezt az egészet. És most nem a Munka által megvizsgálandó dolgokra gondolok. Hogyan lehet az, hogy valaki, akin láttam, oda vissza van értem, s még ráadásul mondta is, hogy a lelkem, lényem tetszik neki és testem meg pont olyan, amilyet szeret. Folyton fogtuk egymás kezét, és mikor eszébe jutott, hogy ott vagyok, mindig adott egy puszit. Nem értem Istent, hogy megmutat egy csodát, már ami kettőnk között van, aztán meg elveszi. Ráadásul, neki pottyant egy másik lányt. Azt sem értem, hogy ha valaki ennyire odavan, hogy lehet már közben mással. És ráadásul írtam L-nek levelet, hogy beszéljük meg, hisz a kapcsolatunk alapja az őszinteség volt (?). Semmire nem reagált, és nem vette fel nekem a telefont. Aztán írtam, ha ő már továbblépett, segítsen nekem is, csak írja vagy mondja meg, búcsúzzunk el szépen. És még azt írtam, hogy van egy buta megérzésem, hogy ő szeret engem, s addig, amíg nem írja meg az ellenkezőjét, ezt fogom hinni. Miért nem volt, és mai napig sem képes legalább egy sms-t írni, hogy csá vagy köszi, ennyi volt? Bennem megingott minden, a hitem az életben, az önismeretben… 7 éve csinálom, és egy olyan fiút vonzok be, aki így bánik velem. S ráadásul olyan „kerek” volt vele minden, hogy nem tudom, fogok e valaha ilyet érezni valakivel. Valamilyen szinten nagyon együtt voltunk…

Mi a véleményed? Z.

Drága Z,

Köszönöm, hogy megosztottad velem a történetedet. A következő támpontokat tudom adni. Nem véleményt, hanem átgondolni valókat.

1. Amit leírtál, az a szenvedés receptje. A nélkülözésé, a hiányé, a szomorúságé. Recept arra, hogyan is tudnád magad minél szörnyűségesebben érezni. Először is úgy, hogy elhiszed, bármi olyasmi történt, és úgy történt, ami és ahogy nem történhetett volna. A fő megvizsgálandó hiedelmed a történetből: „Nem szabadott volna elhagynia.”

Amíg én akarom kitalálni, diktálni, hogyan nézzen ki a valóság, addig folyamatosan szenvedek.

2. Nagyon fontos pont, hogy Te ezt az egészet érteni akarod. (És ezzel a hagyományos módon gondolkodó emberek mind így vannak.) Addig nem nyugszol, amíg meg nem mondja az igazat, addig folyamatos feszültségben tartod magad. És azt hiszed, hogy ő felelős a te bánatodért, közben pedig az a hiedelem, hogy „Meg kéne magyaráznia, miért csinálta.”

Amíg érteni akarom, miért is történt valami, addig folyamatosan szenvedek.

3. Minden gondolatodban az ő dolgával foglalkozol. Tudod, van a három dolog: az én dolgom, a másik dolga, és a Valóság/Jóisten dolga. Az, hogy ő mit csinál, kivel, szeret-e, túllépett-e rajtad, válaszol-e az sms-edre, valaha is megmagyarázza, miért tette, ez mind nem a Te dolgod. A Te dolgod annyi, és pont ezzel a helyzettel kapsz lehetőséget erre, hogy megvizsgáld a történtekkel kapcsolatos gondolataidat. Amíg a másik dolgával foglalkozol, addig mindig szenvedsz, mert semmi, de semmi ráhatásod nincsen arra, hogy ő mit csinál, vagy mit nem csinál. Gondolhatod azt, hogy tudod, mi a legjobb a számára és a számodra, a valóság azonban most nagyon máshogy gondolja.

Amíg a másik ember vagy a Jóisten dolgával foglalkozom, addig folyamatosan szenvedek.

4. Bevonzás és Önismeret. Úgy értelmezem, hogy összefüggést vonsz a között, hogy mennyire ismered önmagadat (bármit jelentsen is ez számodra), és hogy milyen embereket kellene „bevonzanod”. (Ismersz már, ez az egyik kedvenc témaköröm.) És ez úgy hangzik, mintha azért csinálnád ezt az egészet, hogy egyre „jobb” legyél, és így egyre „jobb” embereket „vonzzál be”. Mindig az jön be az életedbe, aki épp bejön, és az megy ki belőle, aki épp kimegy. Te pedig történetet gyártasz róla, hogy ő milyen. Pont olyan, mint amilyenre neked épp szükséged van, hogy szembesülj magaddal, azzal, amit még nem tudsz magadról. Ahogy Katie mondja: „Minden és mindenki csak a dolgát végzi, hogy Te végre felébredhess az álomból.” És nézd meg az ellentmondást a saját szavaidban: ő egyrészt egy csoda, másrészt viszont egy szemét, aki képes volt így bánni veled. Most akkor milyen embert is „vonzottál be”?

Az önismeret nem egy verseny, aminek a végén majd megkapjuk a nekünk járó jutalmat a nekünk legjobban tetsző formában. (Biztos olvastad a Honnan Tudhatom, hogy Rendben Vagyok című bejegyzést, azt már Neked is szántam válaszként. Illetve a Létezik-e a Titok is ide illik. Meg nagyjából az összes nyolcvanvalahány.)

Amíg azért tanulok önismeretet bármilyen formában, vagy amíg azért végzem a Munkát, hogy ez által „csodás” embereket és eseményeket „vonzzak be” az életembe, addig folyamatosan szenvedek. (A Valóság ennél jóval kifinomultabb és segítőkészebb, hisz honnan vennénk észre, hogy még mindig csak ámítjuk magunkat képzelt belső békénkkel, ha kívül minden királyosan sirály lenne?)

5. Hibáztatás és áldozatiság. Magadat is és őt is hibáztatod a történtekért. Azt gondolod, valamit rosszul tettél, elrontottál, ő pedig csúnyán bánik Veled. „Nem szabadna így bánnia velem.” Aranyos, Te hányszor bántál magaddal az életben ugyanígy? Hányszor kérted magadat, hogy bánjál jobban magaddal, aztán mégis tovább szenvedtetted magad? Mint most is. Mikor fogod végre tisztelni önmagadat, és abbahagyni a szenvedést? Mikor fogod másokról levenni azt a terhet, hogy úgy kell cselekedniük, ahogy Te akarod, különben boldogtalan leszel? Meddig fogod még másoktól függővé tenni a boldogságodat?

Amíg bárkit is hibáztatok bármiért, magamat is beleértve, addig folyamatosan szenvedek.

6. Milyen hosszú egy szerelem, vagy egy kapcsolat? Egy kapcsolat mindig olyan hosszú, amilyen hosszú. Egy élet is mindig addig tart, ameddig tart. Egyetlen pillanattal sem többet vagy kevesebbet. Mi, emberek, azonban azt hisszük, hogy „Tovább kellett volna tartania.” Sőt, mi több: „Örökké kellett volna tartania.” Ezek újabb megvizsgálandók. Mondd, ha az elején kerek-perec közlik Veled bármilyen „forrásból”, hogy ez a szerelem eddig fog tartani, és az általad csodálatosnak nyilvánított élményeket, érzéseket, rezdüléseket, érintéseket fogja tartalmazni, és tegyük fel, lett volna döntési lehetőséged, akkor vajon nemet mondtál volna? „Nem, köszönöm, ezt így inkább nem kérem.” Nem mintha lenne választásunk. Mondd, hogyan tekintenél erre a szerelemre, ha nem tudnád elhinni azt a gondolatot, hogy egyetlen pillanattal is tovább kellett volna tartania, és bármennyivel is többet kellett volna kapnod belőle, mint amit kaptál?

Amíg azt gondolom, hogy valami vagy valaki nem kerek egész úgy, ahogy van, addig folyamatosan szenvedek.

7. Boldogság. Kicsit ismerem a Történetedet. Attól félsz, hogy soha nem fogod megtalálni azt az embert, akivel boldog lehetsz, egyre fogy az időd, és így esetleg nem lesz majd gyereked. Univerzális női félelem-történet. És mennyi nő hiszi úgy, hogy ha nem ragaszkodik ezekhez az elképzelésekhez foggal-körömmel, akkor majd biztos nem is fognak megtörténni ezek a dolgok az életében. És persze az egész boldogságunk ettől függ, gondoljuk. A boldogságod nem ott kint van. A boldogságodat nem egy szerelem, nem egy csodás férfi, nem egy gyerek, nem egy bármi fogja elhozni Neked. Ők a hab a tortán (és csodálatos, ha vannak). A tortát viszont nekünk saját magunknak kell biztonságos alapokra helyeznünk. Egész életünkben hajszoljuk azt a boldogságnak nevezett valamit, csak senki nem nagyon mondta, hogy nem ott kéne keresnünk, ahol keressük. Amíg attól vagyok boldog, hogy megszereztem, megkaptam valamit, titokban mindig rettegek is, mert bármikor elveszíthetem. Katie ezt úgy fogalmazza meg, hogy: „Minden öröm fájdalom.” Ez lenne vajon akkor az a hőn áhított boldogság? Boldogság ügyben most csak egyetlen ismérv: onnan tudod, hogy valóban „megérkeztél” a boldogságba, hogy semmilyen okot nem tudsz mondani arra, miért is vagy boldog. Ezt hívják ok nélküli boldogságnak.

Amíg egy embertől, tárgytól, történéstől, vagy bármi mástól várom a boldogságomat, addig folyamatosan szenvedek.

Még tovább tudnám folytatni, de azt hiszem egyelőre bőven elég ennyi. Még egy kis megvizsgálandó hiedelem lista:

- Félek, hogy soha többé senkivel nem fogok ilyet érezni.
- Ez nem fair az élettől és Istentől.
- Isten egy szadista. (Nagyon általános emberi hiedelem.)
-Van egy megérzésem.
-Tudom, hogy mi zajlik a másik emberben. (Szeret engem.)

Drága Z. Kérlek, mélyen engedd be magadba a szavaimat, és alaposan vizsgáld meg a kiemelt hiedelmeidet a Négy kérdéssel és a megfordításokkal. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen felismerésekre jutsz saját magadtól, én csak a saját tapasztalataimat tudtam leírni Neked. Keresd meg a saját igazságodat, és szabadítsd fel magadat a félelmeid szorításából. És tudd, ezt nem csupán magadért teszed. Hanem az összes többi nőért, férfiért, és gyermekért. Ha benned tiszta elme és békesség lesz, akkor másoknak sokkal könnyebb dolga lesz. Köszönöm, ha komolyan veszed a boldogságodat.

Szeretettel, Andrea