A Spirituális Elkerülésről

„Legegyszerűbb meghatározása szerint a spirituális elkerülés az elme használata arra, hogy elkerüljük azt, hogy éreznünk kelljen. A saját tapasztalatomban, és a számtalan ember életében, akikkel együtt dolgoztam, a spirituális szavak oly sokszor oly könnyen válnak búvóhellyé, látszólagos megérkezési ponttá. Sokkal könnyebb a valóságról vagy az Igazságról beszélni, mint ténylegesen csupaszon, nyitottan és sebezhetően élni az életünket, kitéve annak, ami ténylegesen pillanatról-pillanatra megjelenik.” (Scott Kiloby)

Ma egy hosszabb lélegzetnyi Scott Kiloby cikket ajánlok figyelmedbe a blogon már korábban is szereplő spirituális elkerülésről. Érdemes elmélyülten végigolvasni az írást és magadban is megkeresni azt, amiről Scott beszél, hosszú évek tapasztalatából.

Amikor a Spiritualitás Elaltat és Eltompít (és még csak nem is tudunk róla)

Amikor a spirituális tippek és közhelyek édes dala elaltat minket, könnyen arra ébredhetünk, hogy ezek a hipnotikus melódiák eltompítják érzékeinket és érzelmeinket. A spirituális elkerülés nem csak egy divatos új frázis. Valószínűleg a legéletbevágóbb beszélgetés, amit egymással megejthetünk, miközben összejövünk ezen az út nélküli úton az élet felé. Legegyszerűbb meghatározása szerint a spirituális elkerülés az elme használata arra, hogy elkerüljük azt, hogy éreznünk kelljen.

Ó, az ígéret, amit a szavak kínálnak… Olyan könnyű kimondani őket. A legékesszólóbb módokon lehet rendezgetni őket. A szívünkhöz szólnak. Mély szinten rezonálhatnak. Érezhetjük a rezgésüket. Mindez csodálatos. A kifejezés szépsége. Művészek, költők és dalszövegírók évszázadok óta tudják ezt, és kitermeltek olyan kifejezéseket, melyektől elalélunk, reménykedünk és álmodozunk. És természetesen megvan a spirituális költészetnek is a helye, mivel megvan a maga átalakító hatása. Csupán már bizonyos szavak meghallása áthatolhat dolgokon, olyan tisztánlátást előidézve, mely ismeretlen volt a szavak meghallása előtt.

De a spirituális szavak túl gyakran valami mást tesznek, valami akaratlan dolgot. Legnagyobb akadályunkká válnak!

A saját tapasztalatomban, és a számtalan ember életében, akikkel együtt dolgoztam, a spirituális szavak oly sokszor oly könnyen válnak búvóhellyé, látszólagos megérkezési ponttá. Sokkal könnyebb a valóságról vagy az Igazságról beszélni, mint ténylegesen csupaszon, nyitottan és sebezhetően élni az életünket, kitéve annak, ami ténylegesen pillanatról-pillanatra megjelenik. Nem csoda, hogy elrejtőzünk ezekben a szavakban. Könnyebb az Igazságról beszélni, mint ténylegesen együtt lenni azzal a fájdalommal, összehúzódással, nyugtalansággal, érzelemmel vagy unalommal, ami akkor jelenik meg, amikor a spirituális ígéretek altatódalát üresnek látjuk. Könnyebb azt mondani, hogy „Minden Egy”, mint hagyni, hogy a dualisztikus kapcsolat, minden nyomógombjával együtt, kapu legyen valami mélyebb felé, mint egy ilyen kétszavas frázis, valami igazán sebezhető és szeretetteli felé. Nem igazán láttunk át a történetmesélésünkön, ha ezekbe a spirituális frázisokba kapaszkodunk. Egyszerűen csak a személyes történetmesélés lecserélődött spirituális történetmesélésre. Ez egy helyettesítő játszma, újabb mód arra, hogy megvédjük magunkat attól a sebezhetőségtől, hogy hiteles emberi életet éljünk annak minden szépségével és rútságával, örömével és bánatával, hullámhegyével és-völgyével.

Dolgoztam olyan emberekkel, akik vég nélkül beszéltek nekem arról, milyen csodálatos a jelenlét, vagy a valóság így, a valóság úgy, vagy hogy a spirituális gyakorlatuk célja elérni valamilyen állapotot, amit kivetítettek egy halott vagy élő gurura. Én csak hallgattam és hallgattam, arra a pillanatra várva, amikor abbahagyják, hogy megkérdezzem tőlük: mi folyik itt valójában? Mit keresel? És ha megállnál egy pillanatra és tényleg éreznéd azt a fájdalmat, összehúzódást, nyugtalanságot, érzelmet vagy kereső energiát, és hagynád csak lenni, még mindig énekelnéd ezt a dallamot? Még mindig ennyire a fejedben lennél? Még mindig papagájként ismételgetnéd a legújabb, legnagyszerűbb fogalmi keretet vagy tanácsot, amit a legutóbb a városba érkezett tanítótól hallottál? Mi történne, ha abbahagynád az elmélkedést a spirituális szintekről, és arról, hogy milyen szinten vagy te és a tanítód?

Igazából mi mást ígérnek a spirituális nyelvezeteink, vallásaink, politikai vagy világnézeteink, mint a védelmet attól a fájdalomtól, hogy tévedünk? Nem azért ragaszkodunk annyira hozzájuk, hogy megvédjük és óvjuk magunkat annak fájdalmától, hogy azt látjuk, igazából egyáltalán nincs fogalmunk arról, mi igaz valójában? Látni ezt a kártyavárat összedőlni kétségtelenül ijesztő. És így inkább szerelmesek maradunk ugyanabba a dalba, újra és újra ismételgetjük, remélve, hogy senki nem fogja lerombolni hiedelmeinket, vagy próbára tenni a komfort zónánkat és éreztetni velünk, hogy mi is rejlik valójában mindez mögött. Többnyire félelem.

Mi történne, ha ráébrednél, hogy ez az egész keresési-játék, a megvilágosodástól kezdve, a jobb közérzeten, intellektuális bizonyosságon át, a magad vagy mások megváltoztatásáig bármi, igazából csak valaminek az elfedésére való? Egy mód arra, hogy elkerüld, hogy érezned kelljen AZT, bármi legyen is AZ a testedben.

Nem állítom, hogy az egész emberiség nevében beszélek. Nem akarok valamiféle prédikáló tekintély lenni. Csak próbállak egy kicsit húzni, vagy legalább szeretettel tüzet gyújtani benned, és addig életben tartani ezt a tüzet és együtt ülni veled, amíg minden, amit te és én elkerültünk, felszínre kerül és szabaddá válik. Így szerethetjük egymást, de nem azon a kapaszkodó, rászoruló módon. Nem, érett módon, ami lehetővé teszi, hogy tényleg önmagunk legyünk, bárhogy is jelenik ez meg, teljes megbocsátással és együttérzéssel minden iránt, ahogy az megtörténik.

Ez nem arról szól, hogy valami hamis hegytetőn állunk és kinyilvánítjuk az igazságot az elkerülésről. Ez olyan üres lenne, mint a fehér tér ezek mögött a szavak mögött. Saját tapasztalatomból beszélek. Beszélgetésre hívlak, meghívót küldök a vizsgálódásra. Én magam is csináltam ezt az elfedő manővert. És mások eléggé szerettek ahhoz, hogy továbbra is minden pillanatban hívtak ki az álomból, így szembe tudtam nézni a háttérben figyelemért kiáltó emberi mivoltommal. Sok olyan ember nevében is szólok, akikkel együtt dolgoztam, és akiknek nincs hangjuk szólni. Úgy találták, hogy az elfedő manőver a saját tapasztalásukban is megtörténik.

Figyelek embereket, amint kezdenek igazán mélyre menni, csak hogy utána visszatérjenek és belekábuljanak az elme legújabb spirituális altatódalába, a legújabb fogalmi keretbe. Látok oly sok másokat, akik nyíltan vagy burkoltan állítják, hogy felébredtek, vagy „végeztek” a kereséssel, csak hogy azt találjam, hogy amikor elkezdenek az önvizsgálatokkal vizsgálódni, igazi fájdalom bukkan a felszínre. És sokan körülbelül ekkor menekülnek el. Az egész olyan tudattalan. De ez a tudattalanság nem azt jelenti, hogy nem kiabáljuk ki, amikor látjuk.

Meg se tudom számolni, hányszor vártam, hogy valaki abbahagyja a legújabb spirituális dal, vers vagy fogalmi keret éneklését, vagy abbahagyja annak állítását, hogy „megcsinálta”, csak hogy úgy találjam, olyan régi gyerekkori fájdalom rejlik az egész mögött, amivel sosem foglalkoztak, sosem látták szívesen, sosem adtak teret neki, hogy lélegezzen és legyen. Amikor ez az egész fecsegés abbamarad, akkor kezdődik a zsigeri szintű őszinteség. Kicsordulnak a könnyek. A zokogás a felszínre tör. Nincs hová bújnia az önvédelem régi érzésének. A szavak már nincsenek ott, hogy elfedjék. És így előjön a fájdalom. Végül, és hála Istennek, előjön. Ez emberi dolog, teljes egészében. Csak akkor jelenik meg, ha az egész mágikus gondolkodás a magasabb transzcendens állapotokról és az Istennel való újraegyesülésről leáll egy pillanatra. És ezekben a pillanatokban, amikor mélyen átérezzük ezt a fájdalmat, és lehetővé tesszük, hogy felszabaduljon, lehetőség van kézzelfogható átalakulásra azokból a gyerekkori sebekből, változásra abban, ahogy mindent megtapasztalunk, olyan változásra, amit sosem lehet igazán szavakkal megragadni, mindegy milyen mélyenszántóan vagy varázslatosan hangzanak is.

Ekkor végül megtörténhet a mély önvizsgálat. Nem az a fajta vizsgálat, ami bármit is ígér, hanem ami mindent felszínre hoz, még az üres ígéreteket is, hogy a fájdalom az lehessen, ami (mulandó energia), és aztán édes halált halhasson, hogy valami új születhessen. Új életmód, ami már nem a rejtőzködésről szól. Ez az emberi dolog, ami végül fényre kerül, örökre véget vet az elkerülés játszmájának.

Ezt a dolgot mindenki érzi, az édesanyádtól kezdve a főnöködön, szomszédodon át az ellenségedig. Ez az, ami közös bennünk. A spirituális nyelv terén nincs bennünk közös. Az „igazságot” egy mozgó céltábla jelképezi. Az igazság más meghatározását fogod hallani minden szájból. Nagyon ritkán tudunk megegyezni abban, hogy mi az igazság vagy Isten, az elme szerint. De az elfedő manőver közös bennünk. Jobban akarjuk érezni magunkat. Nem akarunk fájdalmat érezni. Csak pozitív érzelmeket akarunk, a negatív cuccot nem. Mindez olyan tudattalan és mégis olyan nyilvánvaló majdnem mindannyiunk számára. Itt kezdődik az elfedő manőver, amikor túl akarunk lépni rajta, ahelyett, hogy együtt maradnánk azzal, ami a pillanatban van. És az elfedés addig folytatódik, amíg kábultak maradunk a legújabb arról szóló dallamoktól, hogy mi az igazság, vagy hogyan működik a valóság, eltompítva a mögötte rejlő emberi természetet.

Még a legmegvilágosodottabban hangzó nem-duális szavak is lehetnek elfedő manőverek. A felszínen úgy tűnik, az élet teljességét, valami transzcendenst szólítanak meg. És a beszélő gyakran igazán hisz benne, mély meggyőződéssel, vagy azt mondja: „ez csak Isten vagy az élet, ami rajtam keresztül szól.” Mi van, ha nem az élet vagy Isten szól rajtad keresztül? Mi van, ha Isten egyáltalán nem írta alá ezt az elmejátszmát? Mi van, ha az aktuális szavak csak módszerek, amikkel bolondítjuk magunkat, vagy visszaaltatjuk magunkat a bizonyosság valami hamis érzésébe? Ha így van, ezek a szólamok nem fognak megmenteni minket a fájdalomtól. És semmi más sem. A fájdalom újra és újra vissza fog térni, amíg szembe nem nézünk vele és már nem kerüljük el. Az eget rengető spirituális élmények sem fognak megmenteni minket, ha tetszetős, szépen becsomagolt tanácsokká alakítjuk, olyan helyekké, ahol újra elbújhatunk.

Míg ezzel foglalkozunk, adjuk hozzá a spirituális kerülőút tüzéhez ezeket a szavakat: tudatosság, tudat, túljutás, felébredés, szeretet, a pillanatban élni, a most, az abszolút, stb. És adjuk hozzá az összes filozófiánkat és tudományos elméleteinket, amik kiokosítanak minket a részecskékről és kvantum-elméletekről, de egy lépést sem teszünk a sebezhetőség felé.

És igen, még az „együtt lenni azzal, ami van” szólam is lehet saját maga kerülőútja, mivel ez is csupán egy szócsoport. Végül is semmilyen én nincs ott, aki együtt lehetne azzal, ami van. Csak ez a szólam van, a legújabb divatként ismételgetve önmagát, a legújabb mód arra, hogy eltompítsa az érzékeket. Amikor eldobjuk ezeket a szavakat, és már nincsenek szavaink arra, amit ténylegesen a testünkben érzünk, túljutunk ezen a nagyon divatos „együtt lenni azzal, ami van” szólamon, hogy ténylegesen együtt legyünk azzal, ami van. Ez a kifinomult kerülőút talán a legmakacsabb és legbecsapósabb. Emberek évekig énekelhetik ezt a dallamot, hogy együtt vannak azzal, ami van, anélkül, hogy látnák, hogy maga a szólam csak egy újabb mentális becsapás. Manapság a Facebook-on és az elkerülésről szóló spirituális könyvekben cicomázgatják ezt a divatos szólamot. És személy szerint együtt voltam e szólam néhány leghangosabb szószólójával (tanítókat is beleértve), akik harcba szálltak velem, amikor arra hívtam őket, hogy ne használják mentsvárként ezeket a szavakat, és legyenek együtt azzal, ami ténylegesen felbukkan, amikor abbahagyják, hogy mentálisan győzködik magukat arról, hogy a pillanatban élnek azzal, „ami van.” A harc az elkerülésre, önmagunk bolondítására, az elpalástolásra való hajlamunkból ered.

Egyszerűen kényelmesebben érezzük magunkat a leírásokban, mint a testünkben. És a „nincs test” vagy „a test nem én vagyok” szólamokkal sem kerüljük el a mentsvárba menekülést. A testünk akkor is emlékszik a nyomógombokra, amikor az elménk belekábul ezekbe az éntelenségről szóló divatos frázisokba. A testünk továbbra is egész könnyen bekattan, amikor eldobjuk ezeket a frázisokat és ténylegesen érezzük a reakciókat azokra a különféle ingerekre, amiket a kapcsolatokban, nézeteltérésekben, a mindennapos munkahelyi kihívásokban és az élet minden más pillanatában találunk, amikor a legenyhébb unalmat, szorongást, szomorúságot, dühöt, szégyent, bűntudatot vagy kétséget is érezzük. Az indok, amit ismerek arra, hogy ez a konkrét frázis egy becsapás, ez: minden olyan ember szemében, akivel dolgoztam, és aki már nem támaszkodott erre a frázisra és mélyen a testébe merült, a szólam elvesztette vonzerejét. A dal édes halált halt. Csak egy másik önvédelmi frázisnak látjuk. És ezen a ponton már nincs rá szükség menedékhelyként.

A testünk olyan gazdag. Mély felfedezésekre váró univerzum. De oly gyakran maradunk elszakadva gazdagságától azáltal, hogy a fejünkben maradunk a legújabb frázisokkal és tanácsokkal. Nagyon megéri felfedezni belül és a fájdalom közepében ezt a gazdagságot.

Semmi sem fog megmenteni minket, mert nincs is szükségünk megmentésre. Semmi baj nincs velünk. Semmi megváltoztatni való a kilétünket illetően. Az egyetlen szükséges dolog az, hogy a kábítást annak lássuk, ami, egy elfedő manővernek, és hogy ne tompítsuk többé a testet. Az elkerülés itt ér véget. És a keresés is. Ez a fajta mély vizsgálódás önmagában válik a jutalommá.

(Scott Kiloby cikkének fordítása. Az eredeti itt olvasható.)

Aktuális ÖnMunka Tanfolyamokról itt.

Az Érzelmek Közvetlen Megtapasztalása 2.

„Életünk legnagyobb részében úgy tűnhetett, hogy maguk az érzelmek fájdalmasak, amikor valójában a szó, a címke vagy a történet, amit hozzáragasztunk, az, ami a legtöbb fájdalmat okozza. Egy non-verbálisan átélt érzelem valójában egészen szelíd, sőt csodálatos, az érzelmi tapasztalás megszakítatlan szivárványának sok színéből az egyik. Próbáld ki és magad is meglátod. Legyen ez egy szórakoztató tapasztalás. Félelem, elkerülés és ellenállás helyett lehet csendes, gondolatmentes kíváncsisággal is közelíteni az érzelmi tapasztalás felé.” (Scott Kiloby)

Egy rövid ismétlés két bejegyzéssel ezelőttről: Ha egy csendesebb pillanatodban megfigyeled, minden érzelem és érzés csupán ENERGIA, sem nem jó, sem nem rossz. Az elme azonban pillanatok alatt ráaggatja a címkéit, ítéleteit, félelmeit arra az energetikai folyamatra, ami a testben zajlik, és ezzel máris az egész folyamat a FEJBE került, esélyt sem hagyva a már felbukkant energiának, hogy megélődhessen. Nagyon fontosnak tartom ezt a témakört, és a Megtalálhatatlan Önvizsgálat (MÖ) egyik alappillére az érzelmek és érzések „történet-mentes” megtapasztalása.

Egy MÖ során a facilitátor egyik feladata, hogy segítsen a kliensnek az érzelemhez és érzéshez tapadt címkék, ítéletek, értelmezések, történetek, mentális képek „lehámozásában”. Amint ezek lehámozásra kerülnek, az érzelem, érzés, érzet történetmentesen, ellenállásmentesen, megszakítatlanul tapasztalódik meg. Minél többször tapasztaljuk meg ezt a folyamatot, az egész élet, az ő mindenféle jelenségével egyre természetesebbé válik, nincs többé elkülönülés a jelenségektől. (Jelenségek alatt pl. a gondolatokat, érzelmeket, testi érzeteket, mindenféle megtapasztalásokat értünk.) Minden csupán csak jön és megy, anélkül, hogy „én” közbeavatkoznék. Hihetetlen erejűvé válik így az AMI VAN megélése. Valódi szerelmi viszony az élettel, ahogy Byron Katie fogalmaz.

És a folytatás Scott Kiloby, Élő Felismerés című könyvéből, ami most már bármelyik pillanatban magyarul is egészében olvashatóvá válik.

Az érzelmek közvetlen megtapasztalása

Az érzelmekkel való azonosulás csak akkor történik meg, amikor próbáljuk kiókumlálni, hogy hogyan érezzük magunkat, vagy miért érzünk egy bizonyos módon. De elég annyi, ha látjuk, hogy az érzelmek gondolatokkal együtt merülnek fel. Semmi további elemzés vagy manipuláció nem szükséges. Az érzelmek közvetlen átélése a kulcs. Egy gondolat nem tud érzelmeket érezni. A legtöbb, amit egy gondolat tenni tud az, hogy egy címkét ragaszt rá.

Azzal, hogy az Első fejezetben megbeszélt módon felismerjük a tudat terét minden helyzetben, tökéletes helyzetben vagyunk ahhoz, hogy abban a pillanatban észrevegyük az érzelmeket, amint megjelennek. A tudatként való megpihenésben közvetlenül tudjuk érezni a testben az érzelem nyers energiáját minden történet, nézőpont vagy mentális címkézés nélkül. Nem szükséges megnevezni az érzelmet; az energia a testben ugyanaz marad, akár „aggodalomnak”, akár „félelemnek” vagy „szégyennek” címkézzük. Ha nem rakunk nézőpontot az érzelemre, akkor olyannak látjuk a tudatban megjelenni, mint egy gőzfelhőt a levegőben felszállni. A levegőnek nincs akcióterve, hogy befolyásolja a gőzt; a levegő áthatja a gőzt, és egyszerűen hagyja annak lenni, ami. Igazából a levegő nem más, mint a gőz. A levegő és a gőz elválaszthatatlanok. A tudat és az érzelmek hasonlóak. Ha egyszerűen hagyjuk az érzelmet megjelenni anélkül, hogy gondolkodnánk felőle, az természetes módon elfogadásra kerül. A tudattól elválaszthatatlannak látjuk. A tudatnak nincs akcióterve, hogy megszabaduljon az érzelemtől vagy befolyásolja. Csak egy gondolat törekedne erre.

A fő meghívás nem arról szól, hogy egy olyan állapotot érjünk el, ahol semmi nem bukkan fel, vagy ahol az összes érzelem, akár jó, akár rossz, megszűnik. Mindennek hagyjuk pontosan annak lenni, ami. Az érzelmeket megszakítatlan jelenségeknek látjuk a tudat terében. Igazából, még amikor késztetés merül is fel arra, hogy elemezzünk, kiküszöböljünk, befolyásoljunk vagy bármit csináljunk egy érzelemmel, még e késztetéseket is megszakítatlan jelenségeknek látjuk a tudat terében. Mindennek hagyjuk teljesen annak lenni, ami. A „személy”, az időhöz kötött, gondolat alapú én, nem tudja igazán elfogadni az érzelmeket. Az én-központ soha nem tudja teljesen hagyni, hogy az legyen, ami, mert épp az a dolga, hogy ellenálljon annak, ami van. A nézőpontoknak mindig van akciótervük az érzelmekkel kapcsolatban. E nézőpontok ellazításával az érzelmeket már nem hurcoljuk az időben és egy személyes történetben. Jönnek és nyomtalanul távoznak.

Ahogy gyakrabban pihensz meg a tudat terében, azt fogod találni, hogy egyre kevesebb szükségét érzed, hogy megnevezd az érzelmeket (kivéve a másokkal való kommunikáció során). Ehelyett természetesebbé válik címkék nélkül csak érezni az energiájukat. Életünk legnagyobb részében úgy tűnhetett, hogy maguk az érzelmek fájdalmasak, amikor valójában a szó, a címke vagy a történet, amit hozzáragasztunk, az, ami a legtöbb fájdalmat okozza. Egy non-verbálisan átélt érzelem valójában egészen szelíd, sőt csodálatos, az érzelmi tapasztalás megszakítatlan szivárványának sok színéből az egyik. Próbáld ki és magad is meglátod. Legyen ez egy szórakoztató tapasztalás. Félelem, elkerülés és ellenállás helyett lehet csendes, gondolatmentes kíváncsisággal is közelíteni az érzelmi tapasztalás felé.

Átlátszó test, nyitott szív

Amint közvetlenül kezdjük megtapasztalni az érzelmeket, elkezdhetünk finom mentális képeket látni a testben. E képek jöhetnek alakzatok, testrészek vagy más képek formájában, amelyek úgy tűnik, mintha az érzelmet tartalmaznák. Amikor közvetlenül érzékeljük e képeket, elemzés nélkül, elkezdenek átalakulni, vagy fel is oldódhatnak. Amint átalakulnak vagy feloldódnak, az érzelem szilárdsága kezd csökkenni. Ez lehetővé teszi az érzelem energiájának, hogy kitáguljon vagy szabadabban mozogjon, és végül elnyugodjon.

Azt látjuk, hogy ezen érzelmek látszólagos szilárdsága abból származott, hogy hangsúlyoztuk a történeteket és a testben lévő finom mentális képeket, melyek látszólag csapdába ejtették az energiát. Amint ez a szilárdság lazul, a testet elkezdjük nyitottabbnak és áttetszőnek látni. Az az érzés, hogy be vagyunk zárva egy testbe, ellazul azzal az érzéssel együtt, hogy az érzelmek is egy testbe vannak bezárva.

Ilyen módon az érzelmeket folyékony energiaként fogjuk átélni, amik természetesen és szabadon áramlanak a tapasztalásunkban. Már nem próbáljuk elkerülni, megúszni, semlegesíteni vagy kiküszöbölni a gyötrő érzelmeket. Kisebb szükségét látjuk annak, hogy hajszoljuk a jó érzéseket és megússzuk a rosszakat. Meglátjuk, hogy „rossz” és „jó” csak olyan nézőpontok, amiket ellazíthatunk. Már nem koncentrálunk arra, hogy megvédjük magunkat olyan emberektől és helyzetektől, akik és amik fájdalmat, elutasítást, dühöt, félelmet vagy ellenállást váltanak ki.

Ahogy mozgunk és cselekszünk a világban, továbbra is találkozhatunk nehéz emberekkel, helyzetekkel és eseményekkel. Felbukkanhatnak a régi történetek. Azonosulás is újra megtörténhet. Ezeket is hagyjuk annak lenni, amik. Minden egyes nehéz helyzetben egy újabb lehetőséget látunk, hogy nézőpontokat engedjünk el és hagyjuk az összes érzelmi energiának, hogy szabadon áramoljon szavak és képek hangsúlyozása nélkül. A szív területe egyre jobban megnyílik, amint e nehéz helyzetekkel a tudat világosságába vetett teljes bizalommal szembesülünk. Elkezdjük azonnal meglátni a nézőpontjaink áttetszőségét, amint felmerülnek. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy egyértelmű nézőpontjaink legyen, de nem hangsúlyozzuk őket önmagunk érzete érdekében.

A hozzáállásunk a nehéz helyzetekkel és a kapcsolatokban fellobbanó fájdalmas érzelmekkel szemben kezd megváltozni. Ahelyett, hogy olyan dolgoknak érzékelnénk őket, amiket meg kell próbálni elutasítani vagy megúszni, a nehéz helyzetek és kapcsolatok kapukká válnak a szabadság, szeretet, béke és együttérzés még nagyobb mélységei felé. Természetes módon éntelenebbek leszünk a kapcsolatainkban, félelemnélküli sebezhetőséggel és nyitott szívvel. Nagyobb közelséget és elfogadást élünk meg a tapasztalatainkkal kapcsolatban, bármilyenek is legyenek.

(Scott Kiloby – Élő Felismerés/Living Realization)

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat vagy testi érzet, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG. TAPASZTALJ MINDENT, AMI VAN, ANÉLKÜL, HOGY MENTÁLISAN ÉRTELMEZNÉD.

HA GYAKORLATI MÓDSZERT SZERETNÉL AHHOZ, HOGYAN HAGYD ABBA A GONDOLATAIDTÓL ÉS ÉRZELMEIDTŐL VALÓ MENEKÜLÉST, VÁRUNK SZERETETTEL A KÖVETKEZŐ 2-NAPOS ÖNMUNKA-ALAPTANFOLYAMON, BYRON KATIE MUNKA-MÓDSZERE ALAPJÁN: Október 27-28. DEBRECEN és Hétköznapi tanfolyam BUDAPESTEN: November 22-23.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Merj Szeretni – Egy Őszinte Levél

Merj megnyílni. Merj őszinte lenni. Merj történetek nélkül áramlani. Merj sebezhető lenni. Merj önmagadba nézni. Merd önmagadat felvállalni. Merj megengedni. Merj adni. Merj kapni. Merj hinni annak, ami van. Merj hinni a csodákban. Merj szeretni. Merj sírni. Merj élni. Merj játszani. Merj…

Mindez nonszensz is, mert ha még nem mersz, nem is tudsz merni, és nem is kell merned, mivel a félelmeid gúzsba kötnek. Semmi gond, csak végezd a Munkát. Rendszeresen. És a merészséged önálló életre fog kelni. Minden felsorolt vonatkozásban, és még jóval többen is. Nem Te fogod csinálni, tudod, hanem magától csinálódni fog. Szeretném, ha minél többen találkozhatnánk ott… Itt…

„Amint megnyílsz a szeretetnek, elveszíted az egész világodat. Vége. Ennyi volt. A szeretet semmit nem hagy. Totálisan kapzsi. A fájdalmunk a tagadásában van. Nincs semmi, mit nem adnál oda valakinek, ha nem félnél. És ezt nem tudod a te időd előtt megtenni. Egyelőre semmit nem kell adnod; csak kérdőjelezd meg a gondolataidat a Munkával. Amikor megértéssel tekintesz a gondolataidra, rájössz, hogy semmi veszítenivalód nincsen. Így aztán, végül kísérletet sem teszel a védekezésre. És akkor mindenedet odaadni kiváltsággá válik.” (Byron Katie)

Merészen és szeretettel osztom meg Veletek a következő levelet.

Valami Varázslat – A Kind of Magic

Most először érzek valami olyat, amit eddig sosem. Most először engedi meg nekem valaki, hogy az legyek, aki vagyok. Tényleg az lehetek, aki vagyok. Most először érzem, hogy nem baj, ha hibát követek el, mert nincs hiba. Most először nem rágom magam agyon szavakon, gondolatokon, érzéseken, mert nincs miért. Nem kell játszmákra, álarcokra, megjátszásokra, sértődésekre figyelnem. Könnyű ez? Annak tűnik. Én sosem szerettem a játszmákat. Mindig azon gondolkodtam, mennyivel egyszerűbb lenne az életünk, ha mindenki megmondaná, megmondhatná, amit gondol, amit érez.

Most először fontos nekem valaki, akit nem akarok, hogy fontos legyen. Most először vagyok fontos valakinek, akinek nem akarok fontos lenni.

Tudod, először nem történt semmi különös. Rád találtam az interneten, illetve először nem is Rád, hanem a blogodra. Tetszett, amit olvastam. Aztán írtam Neked, aztán válaszoltál, aztán elkezdtünk kommunikálni. Már a legelején az volt az érzésem, sokkal többet elmondhatok Neked, mint amit a legtöbb embernek valaha is elmondanék. Hogy miért? Fogalmam sincs. Csak láttam, éreztem valamit, valami olyan finom áramlást, olyan jó értelemben vett ellenállás-nélküliséget, amihez foghatóval még nem találkoztam. Olyan volt, mint a víz. Olyan, mint a múlt heti sétánk. Valami olyan, amiből meg lehet érteni, de inkább csak érezni, milyen az a „semmi”. A semmi, ami mégis minden. Nem a gondolataidba kúszik be, hanem a bőröd alá, észrevétlenül. Eljut minden zsigeredig, néha a sárba taszít, néha az égig emel. Rabul ejt, mégis szabad maradsz. Tökéletesen szabad. Hullámzik, ugyanúgy, mint minden. Nem is hullámzik, inkább pulzál. Hol gyengédebben, hol erősebben, de mindig érzed.

Megítéltelek Ítélkezőlapon. Nem volt más választásom, mint elvégezni a Munkát Rád. Muszáj volt belenéznem, mi az, ami ennyire más. Mi az, ami ennyire felkavar és mégis hihetetlen békét ad egyszerre, egy időben. A kind of magic.

Nem mondanék igazat, ha azt írnám, könnyű erről írni. Úgy főleg nem, hogy tudom, Te is elolvasod majd. Nem akarok mindenképp jó benyomást tenni Rád, de nagyot hazudnék, ha azt mondanám, nem várom izgatottan a reakciódat. Hogy miért? Mert ez a kettősség teszi igazzá az érzéseimet. És tudod, óriási könnyebbség, hogy le is írhatom őket.

Amikor régebben írtam Neked bármit, volt, hogy ötpercenként megnéztem az e-mail fiókomat, válaszoltál-e. Aztán szép lassan leszoktam erről, mert egyre inkább kézzelfoghatóvá vált az a „más”. Először csak az érzésekben, aztán a gondolatokban, aztán mindenhol, mindenben. Valahogy kezdem megérezni a Valóság Szentségét. Nem gondolkodom rajta, mi lesz majd, mit gondolhatsz. Látod, azt hogy „Mit érezhetsz”, már nem mertem leírni. Nem lenne őszinte. Pedig tiszta őrület, pontosan tudom, és mégsem tudok semmit. Benne van az összes lehetséges folytatás. Minden. Tudod, azt adtad nekem, hogy lassan megtanulom megengedni a Valóságnak, hogy úgy alakuljon, ahogy alakul. Hogy minden az legyen, ami. Mindent megölelek. Illetve majdnem mindent. Azért van még mit tanulnom.

Hiszen erről szól az élet. Tapasztalunk, tanulunk, majd tapasztalunk, és ismét tanulunk. Sosem lehet a végére érni. De ami menet közben vár ránk, az maga a Csoda. A kind of magic. Nem a cél, az út maga.

Tudod, sokáig úgy voltam, mint a Kis Herceg. Megírtam az e-mailt és felkészítettem a szívem. Aztán inkább nyitva hagytam a szívem, mégsem érzem, hogy veszélyben lenne. Ez hihetetlen. Én azt tanultam, hogy vigyázni kell. Vigyázni kell magunkra, el kell rejtenünk az érzéseinket és az érzelmeinket, mert kihasználhatják őket. Érdekes, most vagy megőrültem, vagy igazam van. Nem rejtek el semmit. Nem lehet rejtőzködve élni. Nagy dolgokat befogadni meg főleg nem. Tudod, lesz, ami lesz, nyitva hagyom a szívem. Ha tévedek, akkor jó. Ha nem tévedek, az meg szuper.

Tudod, ilyen szabadságot még nem éreztem senkivel kapcsolatban. Ezt néhány hete még el sem tudtam volna képzelni. Előkerült bennem valaki. Ünneplem a megszületését. Valaki, aki mindig is ott volt, de senkiben sem volt annyi bizalom, és elvárásmentesség, hogy észrevegye. Senkit sem hibáztathatok érte, mert bennem sem volt meg a bizalom és az elvárásmentesség. Benned megvolt.

Nem tudom, milyen lett ez a kis írás. Az igazság akart lenni. Egy elvárásoktól, játszmáktól mentes vallomás. Olyan valami, ami csak az, ami. Semmi több. Szerintem akkor ér a legtöbbet.

Viseld Gondját Saját Káoszodnak

Byron Katie Üzenete:

Köszönöm, hogy a békét adod tovább az által, hogy az vagy, aki vagy - a régi, megkérdőjelezetlen hiedelmeid nélkül. Továbbra is szeretettel nyújtom át neked a meghívást, hogy végezd el a Munkát minden bántó gondolattal, mely felbukkan az elmédben, és folytasd, folytasd, folytasd, a béke szeretetéért, bántó világod „visszacsinálását” hiedelmeid megkérdőjelezésének segítségével. A Munka elvégzése után világod mindig kedvesebbé, kedvesebbé, és még kedvesebbé válik. Szoktál-e pletykálni? Kritizálsz-e másokat úgy, hogy előbb ne magadban néznéd-e meg ugyanazt? Képes vagy-e gondját viselni saját káoszodnak? Úgy tudsz minket megváltoztatni, ha saját magadat változtatod meg, a Munka pedig mindannak a változásnak a kulcsa, melyeket mindig is látni akartál.

A Work Facilitátor Fórumban olvastam ezt a kis szösszenetet, gondoltam, megéri lefordítani. És kicsit elgondolkozni rajta. És akkor már meg is valósítani.

„Én idén a következőkkel ajándékozom meg magamat és a világomat:

Sebezhetőséggel, mely védekező állapotom ellenszere;

Nagylelkűséggel, mely kényszeres kapzsiságom ellenszere;

Alázatossággal, mely magabiztos önteltségem ellenszere;

Valódi együttérzéssel, mely rejtett érdektelenségem ellenszere;

Szolgálattal, mely állandó önmagammal foglalkozásom ellenszere;

Hajlandósággal, mely dühös makacsságom ellenszere;

Önazonossággal, mely a hazugságaim és (ön)becsapásaim ellenszere,

És egyben a követendő út is, amikor elveszítem kapcsolatot valódi önmagammal.

Te milyen ajándékot adsz idén magadnak és a világnak?”