A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kontroll. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kontroll. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. június 12., kedd

Byron Katie Ébresztő Idézetek 6.




Íme, összegyűlt a következő fejezetre való Katie idézet a Facebookról. Katie szavai szokás szerint dőlt betűvel, idézőjelben olvashatók, és némelyik után az én tippjeim, kommentjeim.

Az ÖnMunka rajongói oldala itt található. Ezen az oldalon posztolom a napi/kétnapi idézeteket, fantasztikus képekkel, illetve itt olvashatók legfrissebben az ÖnMunka tanfolyamokkal kapcsolatos információk. Szeretettel látlak Téged is a „rajongók” között. Csodás napot!

„Negyvenhárom évig odakint háborúztam a történeteim által vetített világban. Aztán, egy napon, a tisztánlátás pillanatában, megtaláltam a hazafelé vezető utat. Az önvizsgálat erről a hazafelé vezető útról szól. A forrásból jön, és a forrásba tér vissza. Olyan csodás ajándék!”
Te meddig háborúzol még ’odakint’? Ítéld meg, tedd fel a négy kérdést, fordítsd meg, keress példákat, és térj haza önmagadhoz. Csodás napot!

„Ha felmerül benned az a gondolat, hogy ’Ezt már tudom’, kérdőjelezd meg. Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmedet.”
A jól-tudom elme rengeteg trükkel tart azonosulva. Pédául azzal, hogy elhiteti veled, valamit már nagyon jól tudsz. Főleg akkor figyelj erre, amikor belevegyül valamilyen lekezelés, felsőbbrendűség, és ki is kell mondanod, vagy ott zakatol a fejedben. Érezni is fogod, hiszen abban a pillanatban elkülönülsz, és magányosnak érzed magad. Csodás, „nemtudhatom” napot Nektek!

„A Munka senkin nem tud segíteni; a kérdésekre adott saját válaszaid tudnak segíteni rajtad.”
Ha csak olvasol a Munkáról, az nem adja meg Neked azt, amit keresel. Ha nyitott elmével engeded be a kérdéseket, akkor bukkanhatnak fel BELŐLED azok a válaszok, melyek kimossák a régen berögződött koncepciókat, programokat, sérelmeket, fájdalmakat. Mintha soha ott sem lettek volna. Elképesztően izgalmas. Végezd a Munkát. Gyönyörű napot!

„Csak hagyd, hogy legyen. Hisz már úgyis van. Minden a saját idejében érkezik és távozik. Nincs irányításod felette. Soha nem is volt; soha nem is lesz.”
Azért jön, hogy ha még dolgod van vele, segítsen; és azért is megy, hogy ha még dolgod van vele, segítsen. Az önfelismerésedben. Minden érted történik, nem veled. Csodás napot Nektek!

„Abban a pillanatban, amikor a megkérdőjelezetlen történeted kivetül (a világra és az emberekre), az életeddel fizetsz.”
Csináld a Munkát és kapd vissza az Életedet! Amíg megkérdőjelezetlen történetekkel jársz-kelsz-élsz, az elméd bármelyik pillanatban kivetít. És akkor egy pillanat alatt „elveszíted” az életedet. És bármikor visszakapod, ha felteszed a Négy kérdést, megfordítod, és megkeresed a példáidat. Csodás Élettel-teli napot Nektek!

„Az Önvizsgálat erejéből fakadóan felismered és megéled, hogy szeretet vagy. Semmit nem tehetsz ez ellen.”

„A Négy kérdés Alázat ÖnMagaddal. Leírod a problémát, megvizsgálod, a Szíved pedig megadja Neked azokat a válaszokat, melyeket mindig is tudtál.”

„Abban a pillanatban, amikor valamilyenként megítéllek, én vagyok olyan. Ez alól nincs kivétel. Én vagyok a saját fájdalmam, én vagyok a saját boldogságom.
Ha azt gondolom rólad, "Milyen önző vagy!", abban a pillanatban én vagyok önző. Veled. Ha az az ítéletem, hogy "Segítségre szorulsz", én szorulok segítségre abban a pillanatban. És így tovább. Te az én Kivetülésem vagy, csak azt tudom rajtad látni, értelmezni, amilyennek az elmém saját magamat értelmezi, látja. Kivétel nélkül. Csodás napot!

„Odakint nincs ’másik’. A ’másik’ csupán a saját kitükröződésed. Az ’odakint’ csupán a te kitükröződésed, mely épp visszatér, hogy meggyógyulhasson.”
Hogy meggyógyulhasson… Ha elhajtod a kitükröződést, mondván, „Ez nem lehetek én”, elszalasztod az öngyógyulás esélyét. És nincs ezzel baj, úgyis jön majd még; nagyon kitartóan szeretne meggyógyulni: Téged meggyógyítani. Csodás, gyógyulós napot kívánok!

„Ha belefáradtál a fájdalomba, a legrosszabb, amit tehetsz az, hogy megpróbálod kontrollálni a kontrollálhatatlant. Ha valódi kontrollt akarsz, dobd el a kontroll illúzióját: engedd, hogy az élet magáévá tegyen. Amúgy is ezt teszi. Mindössze történeteket gyárthatsz arról, hogy nem az élet irányít.
Az elme azt hiszi, hogy a dolgok akkor fognak megváltozni, ha gondolatban ellene megy annak, ami van. Ebből pedig állandó feszültség, frusztráció és korlátoltság fakad. Ha nincsen az ’ami van’-nak ellene menő gondolatom, az élet áramlik, én pedig nem akadok fent benne. Érdekes módon, ilyenkor semmi sem gátol, és mindenben támogatva vagyok. Ezt elhinni nem lehet, teszteld le magadnak. Ha már tényleg belefáradtál a fájdalomba… Csodás napot!

Jó, hogy fáj. A fájdalom annak a jele, hogy összezavarodtál, hogy elhittél egy hazugságot.
Az érzelmi fájdalom MINDIG azt jelzi, hogy elhittél valamit, AMI NEM IGAZ. Valódi természetünk az öröm és a szeretet, és ez sosem fáj. Ami fáj, az sosem szeretet. Ezért kaptuk a csodás érzelmi jelzőrendszerünket, mely mindig „riaszt”, ha elhiszünk valamit, ami nem igaz. Így meg tudjuk vizsgálni az elhitt hazugságot, felszabadítani magunkat, és visszatérni valódi természetünkhöz. És fogadd örömmel az érzelmi fájdalmat, bármennyire is szeretnél elmenekülnél előle. Csak addig fáj, amíg van minek fájnia, amíg bármilyen hazugság maradt Benned. Ezen az nem változtat, ha „átírod” a történetet „pozitívra”, ami kellemes érzéssel tölt el. Ettől még az eredeti hazugság ott marad, és a következő adandó alkalommal jelt ad magáról. Ha megkérdőjelezed/megMunkázod a történeteidet, az érzelmi fájdalom szép lassan kikopik az életedből. És ott maradsz Valóságosságodban.

„Amikor elhiszed azt a történetet, hogy valaki elhagyott, saját magadat hagyod el. Így válsz el önmagadtól. Bármikor, ha a partnered dolgával foglalkozol, azt diktálva, kivel kéne épp lennie, és kit kéne vagy nem kéne elhagynia, máris elhagytad saját magadat. Ennek pedig magány és rettegés a következménye. Amíg nem kérdőjelezed meg, amit hiszel, te maradsz a saját szenvedésed ártatlan okozója.”
Bármely stresszes gondolat elválaszt saját magadtól, és úgy hat, mint kés a szívedbe. A szívedet „begyógyítani” véglegesen a történeteid megkérdőjelezésével tudod. Ne halogasd tovább saját magadat. Csodás Ön-Gyógyító napot!

Hogy szeretsz-e vagy utálsz, attól függ, hogy szereted-e vagy utálod-e önmagadat. Én senki nem vagyok. Csupán tükör vagyok. Én vagyok az arc a tükörben.
Csodás tükörbe nézéseket Nektek a hétvégére!

„Sokan töltenek évtizedeket spirituális tanulmányokkal és odaadó gyakorlással, és még mindig azt tapasztalják, hogy utálják a munkájukat, az anyjukat, vagy a szomszédjuk hifijéből ordító zenét. Ismerősen hangzik? Mindez azért van, mert fejjel lefelé keresünk. Amiről azt hisszük, hogy igaz, nem az. Amiről azt mondták, hogy működik, nem működik. Vádaskodunk, félünk és reagálunk, mert még nem indultunk el önmagunkban megkeresni a saját igazságunkat… Nem, mintha nem akartuk volna, hanem, mert nem tudtuk, hogyan. Gyakran kérdezik tőlem, megvilágosodott vagyok-e. Én erről semmit sem tudok. Csupán annyit tudok, hogy miért fáj valami és miért nem. Olyasvalaki vagyok, aki csak azt akarja, ami épp van.”
Ha elindulnál befelé, a saját igazságodat megtalálni, használd a Négy kérdést és a Megfordításokat. Jó Munkát!

2012. április 13., péntek

Hogyan Csupaszít Boldoggá Byron Katie Munka-Módszere 1.


„A Munka jóval több egy közönséges módszernél: Lényed legmélyét kelti életre.” (Byron Katie)


A napokban olvastam egy angol nyelvű cikket arról, mi az a 15 dolog, ami akadályozza a boldogságunkat. A cikk szerint csupán ezeket kell abbahagynunk, és hipp-hopp mi magunk leszünk a megvilágosodott Öröm. Ez is azon utasítás-gyűjtemények egyike, melyekből megtudhatjuk, mit KÉNE csinálnunk ahhoz, hogy boldogabbak legyünk. Egyetlen problémám van az ilyen tanács-listákkal: a HOGYAN nem igazán szerepel bennük, csak a MIT.


Egyik kedvencem, például, az „Engedd el…” típusú jótanács. Értem én, köszönöm szépen, na de PONTOSAN MIT IS CSINÁLJAK AHHOZ, HOGY EZ MEGTÖRTÉNJEN? Ha épp ezerrel ragaszkodom, ragaszkodnék a páromhoz, aki épp tegnap hagyott el, és majd belegebedek a fájdalomba, akkor HOGYAN ENGEDJEM EL?


Byron Katie Munka-Módszere a HOGYAN. Megtapasztaltatja Veled, hogy minden érzelmed, érzésed, cselekvésed, viselkedésed az előzetesen felbukkant, elhitt gondolataid KÖVETKEZMÉNYE. A Teremtés sorrendje, ahogy Katie magyarázza: GONDOL-ÉREZ-CSELEKSZIK. Vagyis hiába próbálok a cselekvésen javítgatni, miközben a kiindulás OK, a GONDOLAT még megvizsgálatlan bennem. Ezért aztán, ha egy bizonyos fájdalmasnak megélt helyzetet szeretnék „elengedni”, annyi a dolgom, hogy felfedezzem, nyakon csípjem azokat a zaklató gondolatokat, melyek a fájdalmamat okozzák, majd megkérdőjelezzem őket.


A fent említett elengedős helyzetben, például, nem az a bajom, hogy a párom elhagyott, hanem az, ahogyan az elmém értelmezi a történteket. Beindulnak a nem tudatos szinten lévő program-hiedelmeim, és ezek vetítődnek rá a helyzetre, magukkal vonva az érzelmi fájdalmat. Nem az fáj, hogy elment, hanem az, aminek az elmém gondolta őt az életemben. Mit JELENT ő nekem? Érzelmi vagy anyagi biztonságot? Hogy van kihez odabújni? Hogy van kiről gondoskodni? Hogy van kivel házisárkányoskodni? Hogy van kire építenem a jövőmet? Hogy van kivel szerelmeskedni, kirándulni, együtt enni, a problémáimat megosztani, stb.stb.? Nos, nekem ezekre a dolgokra van szükségem, nem pedig rá. Csúnya dolog, tudom, mégis így van. És amíg ezek a szükségleteim vetítődnek rá, addig nem fogom tudni „elengedni”. Ha azonban szép sorra veszem ezeket a szükségleteimet, a róla szóló történeteimet, akkor a ragaszkodásom-csimpaszkodásom hamarosan ELENGEDŐDIK.


Azért emeltem ki nagybetűvel, hogy ELENGEDŐDIK, mert az egész folyamat AUTOMATIKUS. „Én” nem csinálok semmit, csupán megvizsgálom a gondolataimat őszinte kíváncsisággal (nem azért, hogy elengedjem őt!!!), a változás pedig önmagától megy végbe. Mert ha az elmém már nem hiszi el a gondolatot, akkor nem fogok fájni, így másképp fogok tudni cselekedni. Másképp fog csinálódni.

NEM TE CSINÁLOD. Nem kell semmin sem erőlködnöd. A változás automatikus, ha a kiindulási ok, a gondolat megvizsgálásra kerül, és így az elme elereszti a hozzá való ragaszkodását. Ja, és igen, nem is Te ragaszkodsz, hanem az elméd. A jól-ismert, jól bevésődött, jól-megszokott történeteihez.


KI LENNÉL A TÖRTÉNETEID NÉLKÜL?


Az a cikk arra nagyon jó volt, hogy összeszedje a főbb csomópontokat, melyek vonatkozásában a rendszeres Munkázás következtében automatikus változás indul el az életedben. Két részre szedtem a 15 pontot, íme az első felvonás:


1. Elengedődik a Vágy, hogy Mindig Nekem Legyen Igazam


A jól-tudom elme (egó) egyik legerősebb alapköve az a vágy, hogy „nekem” legyen igazam. Mindent megtesz azért, hogy kiharcolja az igazát, övé legyen az utolsó szó, még akár kapcsolatokat is feláldoz ennek a vágyának oltárán. Ezt a működést akkor is megfigyelhetem magamban, ha esetleg nincs bátorságom kimondani az „igazamat”, gondolatban azonban jól odamondom a másiknak. Mivel az ÖnMunka egyik alappillére az „Igaz ez?” kérdés, így a rendszeresen önmunkáztatott elme fokozatosan kivonul az addig foggal-körömmel védelmezett álláspontjainak védelmezéséből, így elengedődik az a vágyam, hogy nekem legyen igazam. Ez pedig sokkal nyitottabbá tesz más vélemények meghallgatására és befogadására, a másik ember nézőpontjának mélyebb megértésére, a valódi odafigyelésre. Arról nem is beszélve, hogy mennyi érzelmi feszültségtől szabadulok fel az ellenkezésem, ellenállásom, követelőzésem feladása folytán. Tedd fel magadnak a kérdést:


Ki lennék a történetem nélkül, hogy igazamnak kell lennie? Hogyan bánnék a másik emberrel, ha nem tudnám többé elhinni, hogy igazamnak kell lennie?


2. Elengedődik a Vágy, hogy Mások és a Világ Dolgát Irányítani Akarjam


A jól-tudom elme legfontosabb tápláléka az az illúzió, hogy ő kontrollálja, irányítja az életet: a történéseket, helyzeteket, és a benne szereplő embereket. Akkor érzi biztonságban magát, ha elhiszi, hogy ő irányít, aminek következtében folyamatosan résen kell lennie, minden eshetőségre felkészülten, nehogy számára „kedvezőtlenül” alakuljanak a dolgok. Engedd meg magadnak egy pillanatra, hogy megláthasd, megérzehesd, mekkora energiádat emészti fel ez a folyamatos kontrollálási vágy. Tedd fel magadnak a kérdést:


Ki lennék a történetem nélkül, hogy irányítanom kell az életet és a benne szereplő embereket? Hogyan bánnék a másik emberrel, ha soha többé nem lenne vágyam őt irányítani (csak, hogy úgy csináljon, ahogy én szeretném)?


3. Nem Okolok Többé Másokat Semmiért


Arra kondicionálódtunk, hogy amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt szeretnénk, akkor kifelé mutogatunk bűnös után keresgélve. „Ő tette ezt velem. Miatta vagyok boldogtalan. Megbántott, tönkretett, eldobott.” Így pedig egész életemben játszhatom az áldozatot, a mártírt; hihetetlen energiámba kerül ennek az identitásnak a fenntartása, de a jól-tudom elme megrémül, ha csak egy kicsit is megpiszkálódik ez a kétes „biztonsága”. Minden hitét abba fektette, hogy ő egy áldozat, mi lenne belőle enélkül? Tedd fel magadnak a kérdést:


Ki lennék a történetem nélkül, hogy ő az oka a „bajomnak”?


„Semmi sem veled történik, hanem érted.” (Byron Katie)


4. Nem Becsmérlem és Ostorozom Magam Többé


És ha épp nem másokat okolok a bajaimért, akkor agyonszidalmazom saját magamat: „Hogy lehettem ilyen hülye? Miért nem figyeltem jobban? Miért nem csináltam meg jobban? Egy nagy vesztes vagyok, akinek semmi sem sikerül. Teljesen reménytelen vagyok. Sosem fogok megváltozni. Valami nagy baj van velem. ” Azt tanultuk meg, hogy szinte kötelességünk ócsárolni magunkat valamiért; aki nem így tesz, az nem is normális. Onnan tudhatom, hogy „rendben” vagyok önostorozás-kondicionáltságból, hogy rendszeres negatív ön-kommunikáció zajlik a fejemben. Megfigyeltem-e már, hány gondolattal elégedetlenkedek önmagammal akár csak egyetlen óra leforgása alatt?


Ki lennék a történetem nélkül, hogy valami baj van velem?


5. Előkukucskál Belőlem az ÖnBizalom


Miután szép sorban megkérdőjelezem a félelemmel teli önkorlátozó hiedelmeimet, melyek azt mondatják velem, hogy „Na, én erre nem vagyok képes”, előbukkan valódi ÖnBizalmam, mely mindig is ott volt velem, csak a vastag hiedelem-réteg eltakarta. A valódi ÖnBizalmat nem lehet fejleszteni; automatikusan bukkan elő, ahogy fogynak bennem az önkételkedő gondolatok. Többször hangsúlyoztam már, hogy a Munka nem új, „pozitív” programokat ír belénk, hanem a megkérdőjelezés által elengedődnek az eddig cipelt programjaink, ami pedig marad, az, Aki Mindig Is Voltam/Vagyok.


Ki lennék a történetem nélkül, hogy az aktuálisan előttem álló lépésre nem vagyok képes?


6. Nem Akaródzik Többé Panaszkodnom


Soha nem az adott helyzettel van baj; az elégedetlenségemet és szenvedésemet azok a történetek okozzák, melyekkel az aktuális történéseket a jól-tudom elmém felülírja: értelmezi. És mivel ezek a történetek érzelmi fájdalmat okoznak, előbb-utóbb felfigyelek rájuk, és lehetőségem van alávetni őket a Négy Kérdés és Megfordításoknak. Az elme így már nem fog ragaszkodni ezekhez az értelmezésekhez, így nem fogja tudni azt érzékelni, hogy valami nem oké, valami miatt hőzöngeni, panaszkodni kell. Minél több ilyen történetemet vetem vizsgálat alá, annál könnyedebben áramlok majd az eseményekkel, fennakadás, mentális ellenállás nélkül. Ez pedig valami elképesztően fincsi állapot!


A Valóság mindig kedvesebb, mint a sztori, melyet köréje szövünk.” (Byron Katie)


Ki lennék a történetem nélkül, hogy valami baj van életem egy bizonyos helyzetével?


A folytatással jövő héten érkezem, addig is Munkálkodjatod őszintén, kíváncsian, nyitottan. Szolgáljon nagy örömötökre és boldogságotokra ez a Csodás „Eszköz”.

2011. október 21., péntek

Halálfélelem, Avagy Nehogy Kiderüljön Rólam, Hogy…


„Soha semmi más nem született meg, mint egy álom. Soha semmi más nem is hal meg, mint egy álom.” (Byron Katie)

Szia Andi!

Gondoltam megosztom Veled, mik zajlanak bennem mióta leveleztünk, hisz olyan sok energiát fektetsz az egész segítésbe, Munka-népszerűsítésbe, és amolyan köszönésképpen néhány gondolatot megosztanék. Haladás, hogy az érzéseim nem uralnak már el teljesen, még a legriasztóbbak is csak néhány percre. Lassú folyamatnak tűnik ahhoz képest, mennyire siettetni akar valamit az elmém, persze ez is a menekülés része. Valójában ő akar menekülni és jól akarja érezni magát, mert szenved. Bár ez sem igaz. Hehe, a végén kiderül, már semmi nem igaz tényleg, talán ezért nem annyira népszerű a Munka, mert valamiben hinni kell a legtöbb embernek. Anélkül kényelmetlen, feltéve, hogy nem tapasztaltak még valami sokkal mélyebbet.

Azt hittem, én nem félek a haláltól, most kiderült, hogy ez nem igaz. Attól viszont, hogy valaki meghal, szenved, attól rettegtem/rettegek, kiborulok, tehát kivetítem a halálfélelmet másra, most pl. a macskám beteg és nem tudom, túléli-e, ezen sokszor kiborultam mostanában, ő egy igazi kis tanító cica. :-) És pár napja, mikor kint álltam néhány sziklánál a Pilisben, egy olyan halálfélelem, szédülés, remegés, pánik jött rám, hogy nem mertem a szélére menni és mást sem akartam odaengedni. Később azért jobb lett, aztán megint rosszabb, aztán volt, hogy megláttam magam kívülről, amint kézzel-lábbal mászok le egy kis kőről, amikor nem is volt semmi veszélyes és rámjött a röhögés. Tehát azt szűrtem le, hogy ez a halálfélelem jól elbújt itt, mert ha belegondolok, az a gondolat nagyon ott van, hogy én ugyan nem félek a haláltól, sőt időnként vágyom is rá. Hát kiderült, hogy ez nem igaz, Munkáznom sem kellett hozzá, elég volt egy beteg cica meg egy szikla.

Hogy ezzel kezdenem kell-e valamit, azt nem tudom, sűrűbben látogatom a sziklákat és figyelek a cicára, bár néha úgy gondolom meg kéne őt mentenem, de aztán jön, hogy tényleg? 
Most, hogy írom, még egy összefüggést megláttam, hogy miért nem éreztem biztonságosnak a testemet. Mivel nem tudom kontrollálni, hisz nem is én irányítom a testemet, az elmém sejti ezt, de nem akarja megemészteni. Kontrollálni akar mindenáron. Ezért tudok mosolyogni 120-as pulzussal, miközben a hideg verejték folyik rólam és alig kapok levegőt. Az elmém azt mondja, „nem láthatják meg rajtad”. Na, ezzel Munkázok egyet.

Olvasgatom a blogodat, és mindig találok benne újat.
Szép estét, puszi: Zs.

Zs-kém, nagyon köszönöm mély, tartalmas megosztásodat, élmény olvasni. Tegnap kérdezte valaki a blogon, hogy miért nem lehet a neten mindenféle sikertörténeteket olvasni arról, hogy akik Munkáznak, mit értek el. Asszem, Te már erre tudod a választ: mert a „hagyományos elmének” a Munka eredménye egyáltalán nem vonzó. Nehéz egy félelmekkel, meggyőződésekkel teli elmének átadni, hogy mi vár rá, ha szabad lesz ezektől. Azok pedig, akik megélik ezt a szabadságot, nem feltétlenül foglakoznak azzal, hogy ezt fórumokon kiabálják szerte-szét, ez teljesen érthető. Lehet, hogy majd szentelek ennek egy bejegyzést.
Puszillak, Andi

Igen, a hagyományos elme, igazából „félreérti” az egész Munkát, de ha picit nyitott, talán megfoghatja valami az egészből, viszont a sikertörténetek úgy kezdődnének, hogy „rendbejött az élete, semmi problémája sincs, boldog házasságban él és sikeres, és mindenki imádja, és örökkön-örökké…” - mint a filmekben. Azt imádni, ami van, esztelenségnek tűnik. Pedig mekkora szabadság rejlik benne! Gyerekkorom óta elhittem, hogy velem baj van, mert nem értem a világot, persze magamat nem értettem, de most már tudom, hogy nincs velem baj. :-) Zs.


Kedves Olvasók, nézzünk meg egy hiedelmet innen: „Nem láthatják meg rajtam.”

Egészítsd ki a Te változatoddal arról, Te mit nem szeretnél, hogy lássanak rajtad: hogy félsz, hogy dühös vagy, hogy nem szimpatikus valaki, hogy nem tudod a választ, hogy össze vagy zavarodva, hogy tanácstalan vagy, hogy nem tudsz dönteni, hogy rosszul vagy, hogy nem vagy jó passzban. Mit próbálsz mások elől elrejteni? Megtanultunk úgy élni, hogy el kell rejtenünk, ha valami épp „nem jól van velünk”. Nehogy kiderüljön, hogy én nem vagyok tökéletes, nehogy kiderüljön, hogy negatív érzéseim vannak, nehogy kiderüljön, hogy nem tudom, nehogy kiderüljön, hogy…

1. Igaz az, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy…? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy …? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy… (és közben épp abban az állapotban vagyok)?
- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem? (Az alkérdések feltevésekor mindig ismételd utána az épp vizsgált hiedelmet is! Pl. Hogyan bánok magammal, ha elhiszem azt, hogy nem láthatják meg rajtam?)
- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?
- Hogyan viszonyulok ilyenkor a testemhez, a testi tüneteimhez?
- Hogyan bánok ilyenkor a körülöttem levőkkel, akik elől el akarom rejteni az állapotomat? Magam alá vagy fölé helyezem őket gondolatban? Extrán figyelmes leszek velük, vagy épp megszűnnek létezni? Okolom őket valamiért? Segítséget várok tőlük?
- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?
- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot? Mennyire tudom megélni a pillanatot, amikor elhiszem a gondolatot?
- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy…? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?
- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
- Mikor, hány éves koromban jutott először eszembe, hogy valamit nem láthatnak meg rajtam?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy…? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan éled meg az adott helyzetet, ha nem tudod elhinni, hogy nem láthatják meg rajtad, ami épp zajlik benned? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Nem láthatják meg rajtam, hogy…”

+ Megláthatják rajtam, hogy…
Keress három konkrét példát, vagy akár jó sokat, amikor megengedted magadnak, hogy meglássák rajtad. Kimutattad, megélted, és minden rendben volt, nem dőlt össze a világ. Illetve még abba is belekukkanthatsz, hogy kifejezetten akarod, hogy meglássák rajtad, hogy valami nincs épp rendben, mintha direkt felhívnád valamilyen viselkedéssel magadra a figyelmet, hogy direkt „rossz imázst” alakíts ki magadról, mintegy polgárpukkasztásként. Vagy épp sajnáltatásként. „Azt akarom, hogy meglássák rajtam, hogy…” Hogyan próbálsz sajnálatot, együttérzést kiváltani másokból, hogyan manipulálod az embereket, hogy foglalkozzanak már veled egy kicsit?

+ Én nem láthatom meg másokon, hogy…
Ez érdekes megfordítás. Csukd be a szemed, és keresd meg azokat az eseteket, amikor Te nem szívesen látod másokon, hogy… félnek, dühösek, szomorúak, rosszul vannak, sírnak, tanácstalankodnak, határozatlanok, stb. Mi az pontosan, amit nem szívesen látsz ilyenkor? A fizikai tünetek, amit a testük produkál? Mi a gond azzal, ha valaki remeg vagy sír, vagy esetleg kiabál?
Ezekkel a tünetekkel semmi gond nincsen. A szenvedésedet azok a történetek okozzák, melyek ezek láttán indulnak be. Ezek pedig a saját magadról szóló történetek, melyeket a másik emberre vetít ki az elméd. Csípd őket nyakon, itt az alkalom. Aztán lehet folytatni velük a Munkádat.

+ Én nem láthatom meg magamon, hogy…
Teljesen nyilvánvaló, hogy az egészet saját magunk elől rejtegetjük, nem akarunk szembenézni vele, hogy épp ilyen vagy olyan „kellemetlen” érzés zajlik bennünk. Pedig az érzés mindössze jelzés, hogy érdemes az azt beindító történetet megkérdőjelezni. Ha legközelebb jön, fogadd szeretettel, ne menekülj el, csak engedd meg, hogy ott legyen. Igazából csupán testi érzetek összessége, amik semmit nem jelentenek önmagukban, csak róluk is történeteket gyártottunk, hogy valami baj van velük. Csípd el azokat az eseteket, amikor még magadon sem akarod látni őket, amikor menekülni kezdesz, aztán lehet a háttértörténeteket átengedni a Négy kérdésen és a Megfordításokon. Jó Munkát kívánok!

(Zs-vel már készült egy esettanulmány nemrégiben itt a blogon, itt találod:

2 jelentkezőt várunk még, hogy elindulhasson ez a csoport. Ha itt az időd, csatlakozz hozzánk:
2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam: 2011. október 29-30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

2011. július 7., csütörtök

Szülő – Gyermek Kapcsolat 3.


Itt az ideje egy újabb adag Byron Katie idézetnek, melyeket Az Öröm Ezer Neve és a Kérdőjelezd Meg a Gondolataidat, Változtasd Meg a Világot című Katie könyvekből fordítottam. Nagy levegő, befelé figyelés, értsétek, élvezzétek ezeket is.

„Amíg saját magamat nem értem, nem vagyok képes sem a gyermekemet, sem a szülőmet meghallani. Ők csupán az én történetem. Azok, akik végzik a Munkát, életükben először ismerik fel a szüleiket, még ha ők hosszú ideje halottak is. (És a gyermekeinkre ugyanez igaz.)

Szeretjük a gyermekeinket: semmit nem tehetünk ez ügyben, egyszerűbb, ha megadjuk magunkat. És ebben a megadásban ők is rájöhetnek, hogy szeretnek minket, hisz ők sem tehetnek semmit ez ügyben, így egyszerűbb, ha ők is megadják magukat. Imádom, hogy a felnőtt gyerekeim még mindig jól érzik magukat a karjaimban, és ez 1986-ig nem fordult elő; kicsi koruk óta nem fordult elő. Ma pedig az a természetes számukra, hogy bebújnak a karjaim közé. Elfelejtkezünk erről a kor dologról; valami másért csináljuk, az igazságért. Csodás összeölelkezve ülni a gyermekeimmel, szavak nélkül, és a közelnél is közelebb lenni egymáshoz, közelebb annál, mit leírni lehetséges.

Amikor elkezded ténylegesen élni a Munkát, a családod követni fog. Semmit nem tehetsz ennek a megakadályozására, hisz mindannyian úgy élnek, ahogy te tanítottad, és csupán továbbra is a te tanításaidat fogják követni – nem a szavakra, hanem az életed élésére gondolok. Ennek a békességében fognak téged követni. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, mert tán nem bíznak benned, vagy nem hisznek neked, vagy azt gondolhatják, hogy újabb trükkös manőverezéssel akarod megetetni őket. De ha valóban megéled ezt a Munkát, abban semmi trükközés nem lesz, ez a valódi dolog, ez a szeretet maga. Végül pedig ráébrednek majd, hogy megbízhatnak ebben a szeretetben. Bármit mondhatok a gyermekeimnek, és az mindig az én igazságom. Ők pedig tudják, hogy nem kell engem megkérdezniük, ha nem kíváncsiak az igazságra. Bennem megbízhatnak.

Egy napon, néhány évvel az után, hogy megtaláltam magamban a Munkát, a fiaim elkezdtek verekedni a nappalinkban. Én a kanapén üldögéltem, nagyon közel hozzájuk. Két felnőtt férfiról beszélek, huszonévesekről, akik ott birkóztak a padlón, egymást ütlegelve és azt kiabálva: „Anya, anya, állítsd meg őt!” Én pedig mindebből azt vettem ki, hogy itt van két férfi, akik próbálnak kapcsolatba lépni egymással, de nem ismernek más módot erre. Ott ültem és egyszerűen csak figyeltem és szerettem őket, és abban a pillanatban a leghalványabb gondolat sem merült fel bennem, hogy közbeavatkozzam. Nem volt semmilyen csinálás, semmilyen trükközés benne. Aztán hirtelen észrevették ezt, és abbahagyták a verekedést. Imádtam, hogy megtalálták a saját megoldásukat. Ekkor fordult elő legutoljára, hogy verekedtek.

Mielőtt még 1986-ban ráébredtem a valóságra, volt egy ezt példázó jelképem: a gyermekeim zoknijai. Reggelente mindig ott hevertek a földön, és minden áldott reggel elhittem azt a gondolatot, hogy „A gyerekeimnek fel kéne szedniük a zoknijaikat.” Ez volt a vallásom. Mondhatni, hogy a világom irányítása egyre gyorsuló tempóban csúszott ki a kezeim közül – az elmém tömve volt zoknikkal. Én pedig dühös és depressziós voltam, mert azt hittem, hogy azoknak a zokniknak nem a földön lett volna a helye (bár nem volt olyan reggel, hogy ne ott lettek volna), és hogy a gyermekeim feladata lett volna összeszedni őket (bár nem volt olyan reggel, amikor ezt megtették volna). Én a zokni szimbólumot használom, de lehet, hogy a te fejedben lévő gondolatok a környezetre, a politikára, vagy épp a pénzre vonatkoznak. Azt hisszük, hogy ezeknek a dolgoknak másmilyennek kellene lenniük, mint amilyenek éppen most, aztán pedig szenvedünk, mert jól elhisszük a gondolatainkat.
Negyvenhárom évesen, tízévnyi depresszió és reménytelenség után, elkezdődött a valódi életem. Megláttam, hogy a szenvedésemet nem a kontroll hiánya okozta, hanem az, hogy vitatkoztam a valósággal. Felfedeztem, hogy amikor elhittem a gondolataimat, szenvedtem, amikor azonban nem hittem el őket, nem szenvedtem, és ez minden emberi lényre érvényes. A szabadság ennyire egyszerű. Azt találtam, hogy a szenvedés választható. Olyan örömre leltem magamban, ami sosem tűnt el azóta, egyetlen pillanatra sem. És ez az öröm mindenkiben ott van, mindig. Amikor megkérdőjelezed az elmédet az igazság szeretetéért, az életed boldogabbá és kedvesebbé válik.
         Az önvizsgálat segít a szenvedő elmének, hogy kimozduljon a valósággal való vitázásból. Segít nekünk, hogy haladni tudjunk az állandó változással. A változás így is, úgy is megtörténik, akár tetszik nekünk, akár nem. Minden változik, úgy tűnik. De amikor ragaszkodunk azokhoz a gondolatainkhoz, melyek azt diktálják, hogyan kéne kinéznie ennek a változásnak, akkor a nem-irányítás állapota kényelmetlenséget okoz.
         Az önvizsgálat által olyan területre lépünk, ahol van irányításunk: a gondolataink birodalmába. Megkérdőjelezzük a gondolatainkat például azzal kapcsolatban, hogy szerintünk a világ mily módon őrült meg. És felfedezzük, hogy az őrültség soha nem a világban létezett, hanem bennünk. A világ a saját gondolkozásunk kivetülése. Amikor megértjük a gondolkozásunkat, megértjük a világot is, és meg is szeretjük. Ebben pedig béke van. Ki lennék anélkül a gondolat nélkül, hogy a világ javulásra szorul? Boldog ott, ahol épp vagyok: a nőként, aki ül a napsütésben, egy karosszékben. Baromi egyszerű.
         A gyerekeim pedig már felszedik a zoknijaikat, ahogy mesélik. Most már értik, feltétel nélkül szeretnek engem, mert amikor elcsendesedtem, akkor ők meghallhatták saját magukat. Minden, amit én visszacsinálok, azt nekik is vissza kell csinálniuk; ők én vagyok – annak a megjelenése, amit én hittem. A látszólagos világ olyan, mint a visszhang. A visszhang negyvenhárom éven keresztül ment kifelé belőlem, most pedig visszatér. Az egész olyan, mint egy lélegzetvétel, mint egy tó, amelybe, ha beledobsz egy kavicsot, akkor a hullámok ennyi éven keresztül fodrozódtak kifelé, most pedig visszajönnek. Én visszacsináltam a felfordulást, és a gyerekeim is fokozatosan hagyják el azt. Elveszítik a ragaszkodásukat ahhoz a rengeteg koncepcióhoz, elképzeléshez, melyeket én tanítottam nekik; szép lassan lecsendesednek. A Munka ezt okozza mindenkiben. Ezt értem az alatt, hogy visszatér önmagához.” (Byron Katie)

Az előző Szülő-Gyermek fejezeteket itt találod:
 

2011. június 23., csütörtök

Az Önfejlesztés Nagy Paradoxona, Avagy Bontsd Le Magad


Lehet, hogy Te is önfejlesztés-függő vagy? Nem kevesen vannak ezzel így, hisz olyan jól hangzik, hogy „jobbítani” kívánom magamat. Mert most még nem vagyok rendben, még valamit meg kell tudnom, meg kell tanulnom, el kell sajátítanom, ki kell ásnom a titkok ládájából – és majd akkor megérkezem. Jó leszek, jól leszek, sőt tökéletes leszek, minden csodálatos lesz az életemben. És akkor majd végre megnyugodhatok. Na, ez az „akkor” sosem érkezik el, ha így folytatod. Ennek az okairól már rengeteget írtam itt a blogon, és a mai bejegyzést egy újabb fejezetnek szánom ebbe a témában.

Alapvetően fontos a nézőpontváltás saját magaddal kapcsolatban, erről szól a következő cikk is, melyet egy amerikai férfi tréner honlapjáról fordítottam. Jayson is végigjárta ezt az utat, és saját megtapasztalásain keresztül jutott el oda, amiről ír. Ő nem Byron Katie Munkáját alkalmazta, annyira nem mélyedtem bele a honlapjába, hogy megtudjam, pontosan mit, nem is ez a lényeg, hanem a meglátásai. Akárhányadszorra. Most egy férfi megfogalmazásában, megint más szavakkal, hátha pont erre van szüksége most azoknak, akik ezt olvassák, és még mindig lázasan önfejlesztenek, keresnek, kutatnak, reménykednek, függnek. Mert ez egy erőteljes függőség, jobb ha tudod. Függőség a tökéletesség vágyától, függőség a mosttól, a Valóságtól való meneküléstől.  Függőség a kontrolltól, az irányítás vágyától.

Ha számodra is elérkezett az ideje, hogy ezt felismerd, akkor érteni fogod a cikket. És utána a Munka Négy kérdésével és a Megfordításokkal érdemben leboronálhatod azt a rengeteg felesleges, halott, kolonc „tudást”, amit az „önfejlesztéssel” magadra pakoltál. És megismerkedhetsz Valódi, Csodálatos Önmagaddal, aki nem a fejlesztésen, hanem a lebontáson keresztül válik láthatóvá. Nem biztos, hogy könnyen fogja hagyni magát az „álarcos lovag”, hisz jól megküzdöttél érte. Úgyis tudod majd.

Én most elköszönök egy rövid időre, teljes kikapcsolásban tervezem tölteni az elkövetkezendő egy hetet. Új bejegyzés legközelebb július 4-én, és addig is szeretettel ajánlom figyelmedbe a régebbi, mégis mindig frissnek tetsző bejegyzéseket. Mert mindig máshogy, mást értesz. Az épp aktuális „tisztaságú” elméddel. Csodás napokat, jó Munkát! :)

És akkor Jayson cikke:

Az Önfejlesztés Nagy Paradoxona

A Hagyományos Út: Hiányállapotban vagy. El vagy cseszve.

Még mielőtt bármit is tudtam volna az önfejlesztésről, akkor is mindig javítani akartam magamat. Olvastam, és dolgoztam magamon. A hatékony vezetésről szóló könyvekbe temetkeztem leginkább bele, Steven Covey-tól Scott Peck-ig.

Nem voltam boldog az életemmel, ezek a könyvek pedig az önjavítást ígérték számomra. Azt állították, hogy megoldják a boldogtalansági problémámat.

Évekkel később egy buddhista alapokon nyugvó posztgraduális képzésre iratkoztam be, hogy még mélyebben tanulmányozhassam magamat, és pszichológiát is tanulhassak, s így hatékonyabban tudjak másokkal is dolgozni. A tananyag szerves része volt a meditáció. A legelső meditáció órán, az oktatónk olyasmit mondott, amit sosem fogok elfelejteni.

Rámutatott, hogy legtöbbünk a „csinálással” és a jobbá válással van elfoglalva. A meditáció ezzel szemben arról szól, hogy önmagad vagy, nem pedig fejleszteni, javítani próbálod magadat. Minél inkább képes vagy „saját magaddal lenni”, annál teljesebb, beteljesedettebb leszel, és annál nagyobb szolgálatára lehetsz másoknak is.

Felkapcsolták odabent a villanyt! Rádöbbentem, hogy az önfejlesztési projektem során tett ártatlan kísérleteim eredményeként csak újabb és újabb rétegekkel vastagítottam már amúgy is megkövesedett egómat. „Ez az új technika vagy könyv majd végre boldogabbá fog tenni,” jelentettem ki elég sűrűn. Vagy, „Várjunk csak, hát csupán annyi a dolgom, hogy még keményebben próbáljak boldog lenni.” Mindenhol kerestem.

Számos meditációs elvonulás, rengeteg terápia, férficsoport, tréning és önreflekció után szép lassan elkezdtem felhagyni az önjavító projekttel. Apám!!! Nagyon nehéz volt! Néha még mindig beszippant. Valójában, a Forradalmi Férfi projektemet is a hiányra fókuszálással indítottam, azt gondolván, hogy a férfiak nem tesznek eleget.

Aztán végképp rájöttem, hogy egy férfit az tesz forradalmivá, ha hajlandó a lelkében keresgélni, önmagába nézni, mélyen megismerni önmagát, így gyakorolván saját maga elfogadását olyannak, amilyen, és ezzel tudja igazán jobban szolgálni a világot.

Sok hozzám hasonló önfejlesztés-függő a valláshoz, az önsegítéshez, a terápiához, a coachinghoz, és a személyes fejlesztéshez menekül életének jobbá tétele érdekében. Miért? Mert ezek a területek általában azt ígérik, hogy segítségükkel enyhül a fájdalmad és megoldódnak a problémáid. Előfordul, hogy működnek is, és ilyenkor nagyon kedvező hatásaik vannak. Jellemzően, ezek a megközelítések legalább jó érzéssel töltik el a gyakorlót, ha már amúgy nem nagyon képes semmit sem érezni.

A legtöbb esetben, azonban, ezek a módszerek arra a téves hiedelmedre építenek, hogy valami baj van veled. Például, ha te és a coachod vagy terapeutád is elhiszitek azt a történetedet, hogy egy roncs vagy, akkor mindketten megjavítani próbáltok téged, és végül mindketten frusztrálva tapasztaljátok majd, hogy a „megjavítási” projektedben lehetetlen előrébb jutni.

A Forradalmi Út: Rendben vagy, úgy ahogy vagy. (Vagyis semmi sincs alapvetően elromolva benned.)

Az önfejlesztés nagy paradoxona: az ÖNELFOGADÁS.

Ha azzal a felfogással, megértéssel indulsz el, hogy alapvetően jó, szeretetre érdemes, és becsülendő vagy, akkor radikálisan más eredményt fog hozni a gyógyítóddal, coachoddal, vagy trénereddel végzett munkád.

Mostanra az önfejlesztés már azt jelenti nekem, hogy az önelfogadás felé „fejlődöm”. Vagy másképp fogalmazva, az önismereten keresztül megszeretem magam. Krishnamurti így emlékeztet minket minderre: „Az önismeret a szabadság sarokköve.”

Minél jobban elfogadjuk és átöleljük önmagunkat, annál természetesebben fogunk növekedni és fejlődni.

Minél többször „gyakoroljuk” és éljük az önszeretetet, annál hajlandóbbak vagyunk letenni a maszkjainkat, és azzá „nőni”, akik valójában vagyunk.

Ha képes vagy az iránytűdet elfordítani arról, hogy rossz és hibás vagy, és ehelyett a veled született jóságodra irányítani, alaposan meglepődhetsz, mi minden lehetséges.

2011. május 11., szerda

Mit Választasz: a Kontrollt vagy Álmaid Életét?


Múlt vasárnap a tematikus tréningünk egyik témája a Kontroll volt, melyről már nagyon sokat írtam a blogon, és ami az egyik legnehezebben emészthető dolog számunkra. Úgy élni, hogy ne ÉN akarjak irányítani, ne én akarjam kitalálni a Valóság menetét, diktálni neki, elvárásokat támasztani, és persze folyamatosan elégedetlenkedni, mert az nem olyan, amilyennek én AKAROM. Ebben a témában szeretném megosztani Veletek egy amerikai Byron Katie Barátom, Jeni írását. Megkérdeztem, feltehetem-e a blogomra, ő persze beleegyezett. Íme, Jeni története:

Egy barátom megkért, meséljek neki példát arra, hogyan is „vettem ki a kontrollt” az életemből. Arra gondoltam, mindannyiótokkal megosztom.

Nos, rögtön itt is egy, ami épp eszembe jutott. Évekkel ezelőtt szabadúszó szinkronszínészként dolgoztam egy barátom ügynökségének. Minden meghallgatásra úgy mentem, hogy „Ez a munka tutira az ENYÉM lesz!” Előtte meditáltam, leföldeltem és megenergiáztam magam, mantrákat ismételgettem… 12 hónappal később még mindig nem volt egyetlen felkérésem sem.

Akkoriban beszélt nekem egy barátnőm erről a Byron Katie nevű nőciről, úgyhogy megkerestem a honlapját, www.thework.com, és közben azt gondoltam, „Francba az egésszel, de azért ártani biztos nem árt.” Kitöltöttem egy Munkalapot a stresszes gondolataimról, először is arról, hogy nem sikerülnek a meghallgatásaim, nem kapok megbízást. A megvizsgált gondolatom az volt, hogy „A castingfőnököknek imádniuk KELLENE engem.” Nehogy már ne! Mire befejeztem a gondolat megvizsgálását, ráébredtem, hogy TELJESEN a más dolgával foglalkoztam, nem a sajátoméval, és megpróbáltam minden meghallgatást én kontrollálni, ahelyett, hogy mindössze: elmegyek, követem az egyszerű utasításokat, majd csinálom a további dolgaimat, azaz jelen vagyok abban, amit épp csinálok.

Amint megtörtént bennem ez a nézőpontváltás (összesen 4 percembe tellett), őrült módjára kezdtek el beözönleni az ajánlatok, és ez már 3 éve folytatódik.

Itt a Valósággal fennálló biznisz: Én ebből az egészből SEMMIT nem kontrollálok. Valami nálam nagyobb teszi ezt. IGEN, én része vagyok ennek a nagyobb dolognak, egyéni része vagyok a Teremtésnek/Istennek/Valóságnak, de a Valóság/Isten jobban tudja, mi jó nekem, mint azt én tudni vélem. És az én Isteni Részem azt is tudja, hogy ezt az információt megoszthatja velem, és „ő” folyamatos összhangban, kapcsolatban van ezzel a nálam nagyobb dologgal. Amikor kiveszem az egyenletből az Egós Részemet, akkor a Termetés/Isten/Valóság/Áramlás/Univerzum Ritmusa csupán csak teszi, amit épp tesz. Harcolhatok ellene, vitába szállhatok vele, vagy elfogadhatom, szerethetem, és áramolhatok vele; de SEMMI, amit én teszek, nem fogja eltántorítani az Univerzumot attól, amit ő tesz. PONT.

Nem én irányítom ezt a show-t. Ez a dolog itten (a Valóság), az én részvételem és beleegyezésem nélkül történik. Ha úgy akarok tenni, mintha meg tudnám állítani, változtatni, befolyásolni, felgyorsítani vagy lelassítani, másmilyenné tenni, akkor teljes bizonyossággal csapom be magamat. Hahaha. És még csak EZ sem számít semmit. Az egésznek annyi lesz az eredménye, hogy összezavarodom, amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretném, amikor viszont az én szájízem szerint mennek, akkor SZUPERÜL fogom érezni ÉNmagamat a bőrömben, és büszke leszek rá, hogy „Ezt én teremtettem.” (Ez mind EGÓ.)

20 évig mantráztam és kántáltam, hogy megkapjak bizonyos dolgokat. Ezeket részben megkaptam, másik részben pedig nem. Aztán ráébredtem az Igazságra: Nem számít, MIT TESZEK vagy MIT NEM TESZEK, a valóság mindig a lehető legjobban szolgálja ki az én érdekeimet. Pont. És mindennek semmi köze hozzám.

A Valóság=Óceán. Én és TE=az Óceán vízcseppjei. Lehetségesnek tartod, hogy az Óceán ne gondoskodjon a benne lévő vízcseppekről? Ez lehetetlenség. A Valóság/Isten a Valóságot/Istent szolgálja rajtam és rajtad keresztül. Nem vagyunk híján a tökéletességnek. Itt csakis szeretet létezik mindenki számára. NEM tudunk itt hibát elkövetni. Ez egyszerűen nem lehetséges.

Ma már csak elmegyek a meghallgatásra, követem az egyszerű utasításokat (a megérzéseim mindig elárulják, mit tegyek, és ez mindig jó érzéssel tölt el). Mosolygok, lélegzek, mozgok, nevetek, szeretek, gépelek, forgatókönyvet olvasok, táncolok, énekelek, alszom, eszem, kommunikálok, mindig azt teszem, amire épp ITT és MOST útmutatást kapok. Ennyi. Egyszerű, mégis a legmélyebb, legkiteljesedettebb módja az életem élésének.

Tudni, hogy nem én irányítok, megadta nekem annak a szabadságát, hogy BÁRMIT Tökéletesnek fogadjak el. Nincs más lehetőség. És a valóságban élem álmaim életét.

2011. április 6., szerda

Birtoklásról, Ragaszkodásról, Elengedésről


Örök téma. „Ez az enyém.” „Ő az én feleségem/férjem/gyerekem.” „Nem tudnék élni nélküle.” A Munkával végre egy nagyon egyszerű eszköz is van a kezünkben, hogy mindezen ragaszkodásainkat „elengedjük”. Elengedni nem lehet csak úgy parancsszóra, rengeteget küzd ezzel sok-sok kereső. Amíg nem látod a mélyebben fekvő motivációidat, amíg nem teszed fel magadnak a megfelelő kérdéseket, és hallod meg a SAJÁT válaszaidat, addig nem igazán tudsz elengedni. És addig nem is „kell”. A Munkában az a legcsodálatosabb, hogy nincsenek „kell-ek”. Mindent akkor és abban a tempóban csinálsz, ahogy Neked jön. Senki nem mondja meg, hogy már ilyennek, meg olyannak kéne lenned. Mert ha nem Te magad látod meg magadat, ha nem Te magad mész végig saját megtapasztalásaidon keresztül a saját utadon, az nem sokat ér. Addig csak a szád tud járni, addig csak okosnak tűnő szavakat tudsz mondani, addig csak haragudni tudsz magadra vagy másokra.

A témakör fontosságára való tekintettel úgy döntöttem, hogy az eredetileg Szexualitás témában meghirdetett tematikus tréning helyett (melyre nem igazán mertetek jelentkezni :), ugyanabban az időpontban, vagyis május 8-án a Kontroll, Ragaszkodás, Elengedés Tematikus Tréning kerül terítékre. A kontrollal már rengeteget foglalkoztam itt a blogon, és tapasztalataim szerint a kontroll áll minden problémánk hátterében. A tréning során úgy fogjuk megvizsgálni az életünket, hogy rálássunk azokra a kapcsolatainkra, élethelyzeteinkre, terveinkre, vágyainkra, ahol foggal-körömmel ragaszkodunk még mindig a kontrollhoz, az irányításhoz. Ahol ragaszkodunk emberekhez, tárgyakhoz, vagy elképzelésekhez. Ahol mindezekkel kötjük magunkat, és még nem engedjük meg az élet szabad áramlását. Ez a nap hihetetlenül felszabadító hatású, ha beleengeded magadat, és kinyitod az elmédet. Mindenképpen gyakorló ÖnMunkásoknak ajánlom, ezért is feltétel az Alaptanfolyam elvégzése. (Részletek itt: http://kincsamivan.hu/programok.html)
(Ha még nem végeztél minicsoportos Alaptanfolyamot, akkor ezt jövő hétvégén, április 16-17-én megteheted. A jelentkezési határidőt meghosszabbítottam most péntekre, április 8-ra, részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
Nyárra pedig terveződik az első 1-hetes Munka Facilitátor-képzés, hogy minél többen lehessünk, akik nem csupán saját magunkat, hanem másokat is képesek vagyunk nagy szeretettel támogatni az önfelfedezésében. A Facilitátor-képzésről hamarosan részletesen, addig is végezzétek rendszeresen a Munkát, mert a rendszeres saját, személyes Munka-végzés a legfontosabb alapfeltétel.)

Mára pedig még Byron Katie szavait ajánlom figyelmedbe a témába vágóan, Az Öröm Ezer Nevéből.

Öröm 20 - Mindenkinek van bőviben, csupán nekem nincs semmi sem.

Nem lehetsz fent, ha sosem vagy lent. Nem mehetsz balra, ha nincsen jobbra. Ezt hívjuk dualitásnak, kettősségnek. Amennyiben problémád van, akkor már meg kell, hogy legyen a megoldásod is. A kérdés igazából az, hogy valóban szeretnéd-e a megoldást, vagy pedig a problémát akarod továbbra is fenntartani? A megoldás mindig ott van. A Munka pedig segít megtalálni. Írd le a problémát, kérdőjelezd meg, fordítsd meg, és megtaláltad a megoldást.
            Minden gondolat már múlt. Ez a kegyelem. Nincs gondolat: nincs probléma. Nem létezhet probléma anélkül, hogy elhittél volna egy előtte levő gondolatot. Ha észreveszed ezt a nagyon egyszerű igazságot, ott kezdődik a béke.
            Azt is észrevettem, hogy nem birtoklok semmit. Stephen rácsusszantja a jegygyűrűt az ujjamra, és azt súgja, „Próbáld megőrizni egyetlen hónapig.” Ez az ő kis mókája. Megtapasztalhatta, hogy ajándékot adott nekem, méghozzá drága ajándékot, ami másnap már nem volt meg, mert valakinek megtetszett, én pedig tudtam, hogy akkor az övé. Stephen persze tudja, hogy az, amit a gyűrű jelképez, örökre az enyém, és hogy a gyűrű soha nem lehet az enyém, hogy egyszerűen csak hordom, amíg el nem tűnik az életemből. Két évvel ezelőtt odaadtam, egy nagyon kedves, nőtlen barátunknak, akit mindketten nagyon szeretünk, de aztán hamarosan visszaadta. Úgyhogy még mindig itt van nálam, a bal kezem gyűrűsujján, öt évvel később: váratlan csoda, Stephen véleménye szerint. Hogyan is birtokolhatnék bármit? A dolgok csak akkor jönnek hozzám, amikor szükségem van rájuk, és akkor is csak annyi időre, ameddig szükséges, és onnan tudom, hogy szükségem van rájuk, hogy vannak nekem.
            Amikor valaminek vége van, akkor vége van. Mindannyian tudjuk, mikor érkezik el ez a pont, és ezt vagy tiszteletben tartjuk, vagy figyelmen kívül hagyjuk. Amikor a kezem kinyúlik egy csésze tea felé, akkor az egész csészének örvendezek, bár nem tudhatom, hogy egy, három, tíz kortyocska, vagy pedig az egész csésze az enyém lesz-e. Amikor egy barátomtól ajándékot kapok, az ajándék a megkapásban van. És ezzel már el is múlt, és aztán már csak azt veszem észre, hogy én is odaadom valakinek, vagy egy darabig megtartom.
            Egyszer egy new yorki étteremben hagytam a retikülömet. Mindig nagyon izgatott leszek, amikor ilyesmi történik. Rágondoltam a retikülömre, a kedvencem volt, és eszembe jutott, ahogy valaki megtalálja, benne a készpénzzel, a tárcámmal, a névjegykártyákkal, a jegyzetfüzetemmel, kézkrémmel, tollakkal, a rúzzsal, a fogselyemmel, a szemcseppel, a csodás, vadiúj mobiltelefonnal, a müzliszelettel, és az unokáim fényképeivel. Nagyon izgalmas odaadni egy idegennek, amid van, s közben tudni, hogy az adás egyenlő a birtoklással, és az adás is a birtoklás egy formája. (Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érvényteleníttettem a hitelkártyáimat.) Az azonban teljesen nyilvánvaló volt, hogy a retikül valaki másé kellett, hogy legyen. Honnan tudom, hogy szüksége volt rá? Onnan, hogy épp nála volt. A világon nincsenek véletlenek. Amikor szereted azt, ami van, a szenvedésednek vége szakad.