Lehet, hogy Károdra Van a Vonzás Törvénye, az Önfejlesztés és a Spiritualitás?

Elképzelhető, hogy nem fog tetszeni Neked ez az írás, mert ellentmondani látszik annak, amit az utóbbi években ELHITTÉL, és azóta is MEGKÉRDŐJELEZETLENÜL, MEGVIZSGÁLATLANUL HISZEL. Ismerősek a következő szavak és mondatok - hiedelmek?

„Fejlődnöm kell, ki kell lépnem a komfortzónámból, meg kell tanulnom a tudatos teremtést, célokat kell kitűznöm és elérnem, folyton jobbítanom kell magam, meg kell valósítanom önmagam, emelnem kell a rezgésszintemet (jajjj), meg kell tanulnom elengedni, minél többet kell a vortexben tartózkodnom (jujjj), csak pozitív gondolataim és érzelmeim lehetnek, jelen kell lennem, el kell jutnom a feltétel nélküli szeretethez, fel kell ébrednem/meg kell világosodnom, ki kell kerülnöm a karma körforgásából (persze).”

„Én teremtem a valóságomat; A negatív érzelmeimmel vonzottam be a betegségemet/ ezt az eseményt; Amit adok, azt kapom; Ahogy rezgek (én rezgek ám!), olyan dolgokat fogok bevonzani az életembe; A pozitív pozitívat vonz, a negatív pedig negatívat; Minden a Vonzás Törvénye alapján működik.”

Senkit nem szeretnék bántani, hisz mindenki pont azt hiszi, amit hisz. Pont azt tudja hinni, amit hisz, az elme általában nem kérdezi meg, hogy „Elhiggyük-e ezt a valamit itt, Kedves Gazdám?” Csak rácuppan és elhiszi, mivel ez a dolga, és egész életünkben erre kondicionáltuk. Addig, amíg fel nem merül bennünk az igény, a nyitottság arra, hogy kérdéseket tegyünk fel. Amíg ezerrel hiszem, amit hiszek, nem engedődik meg, hogy kinyíljon az elmém. És igen, az önfejlesztéssel, vonzással, teremtéssel, önkereséssel, spiritualitással kapcsolatos hiedelmek is hiedelmek. Sokszor a LEGMAKACSABB fajtából. Az elme olyan mértékben képes azonosulni ezekkel a hiedelem-rendszerekkel a változás, fejlődés, spiritualitás, jobbítás nevében, hogy nagyon nehéz még csak észrevenni is, mennyire beléjük záródtunk. Mutogatunk kifelé másokra, akik nem járnak azon az úton, mint mi, látszólag nem akarnak változni, célt kitűzni, megvilágosodni, akik nem veszik észre, milyen negatívak és begyepesedettek. És nem vesszük észre, hogy mi is pont annyira bezártak és begyepesedettek vagyunk, mint amilyennek őket LÁTJUK ÉS ÉRZÉKELJÜK a saját hiedelmeink kivetüléseként.

Elsősorban arra hívlak most, hogy vizsgáld meg a fenti készpénznek vett hiedelmeket. Bármelyiket és mindegyiket, amelyiket eddig eszedbe sem jutott hiedelemként látni, hisz hát „persze, hogy így van”. Pl. „Folyton fejlődnöm kell.” Vagy: „Meg kell világosodnom.” Vagy „A negatív érzelmeimmel vonzottam be ezt a…” Vagy: „Minden a Vonzás Törvénye alapján működik.” EGYENKÉNT vedd vizsgálat alá ezeket a hiedelmeket, szépen elmélyülve önmagadban és a kérdésekben. Lehetővé téve, hogy kapcsolatba kerülj egy olyan dimenzióval, a NEM-TUDÁSSAL, ami mindig itt van, békés és nyugodt, nincsenek elvárásai és diktátumai, csak legtöbbünk teljesen elvesztette „vele” a kapcsolatot, mert egy pillanatra sem állt meg, hogy megnézze, TELJESEN BIZTOSAN TUDHATJA-E, hogy amit hisz, az úgy van. Csukott szemmel ajánlom végezni. Engedd bele magad a kérdésekbe és VÁRJ, HOGY FELBUKKANJON A VÁLASZ. Ne ugorj rá az eddig készpénznek vett válaszokra, engedd meg, hogy most kicsit másképp legyen. A Munka nem gondolkodás, hanem elmerülés, meditáció, ahol egy egész másfajta valóság tárul fel számodra, mint amit eddig láttál.

• Ki mondja, hogy úgy van?
• Mikor hitted el, hogy úgy van?
• Honnan vetted, hol hallottad, hol olvastad?
• Teljesen, száz százalékos bizonyossággal tudhatod, hogy úgy van?
• Tudhatsz-e bármit is teljes bizonyossággal?
• Az adott hiedelem békét vagy feszültséget kelt benned?
• Mi zajlik benned, ha elhiszed az adott gondolatod s közben azt látod, hogy még nem úgy van az életed?
• Hogyan éled a mostani életedet, ha elhiszed az adott gondolatot. Mennyire vagy képes itt lenni, most, megélni azt, ami most van, úgy ahogy az van?
• Hogyan bánsz önmagaddal, ha elhiszed, hogy…?
• Mitől akarod megóvni magad ezzel a hiedelemmel?
• Mi elől menekülsz ennek a hiedelemnek a segítségével?
• Mi mindent nem vagy képes megtenni, ha ezt hiszed?
• Mennyi energiád megy el az életben arra, hogy ezzel foglalkozol?
• Mit remélsz kapni, ha majd „oda” jutsz?

• Üldögélj kicsit, és nézd meg, ki vagy a gondolat nélkül. Csak nézegesd az életedet, a felbukkanó élet-képeket, ahogy felkelsz reggel, teszed a dolgod, és soha többé nem merül fel benned az a gondolat, hogy…

Végül pedig fordítsd meg az állítást és keress példát arra, hogyan igaz így is. Írok ide pár példát:

Eredeti: „Ki kell lépnem a komfortzónámból”

Megfordítás: „Be kell lépnem a komfortzónámba.” – Fedezd fel, mi mindent hittél el magáról a komfortzónáról, ismerkedj meg vele, barátkozz össze vele. Fedezd fel, mi mindentől védett meg idáig, vedd észre, hogy mekkora szolgálatot tesz neked, mert megvéd a képzeletbeli félelmeidtől. Segítségedre van abban, hogy felfedezd, mitől is félsz, és aztán rá tudj nézni ezekre a félelmekre. Lépj bele, merülj bele, és vedd észre, hogy semmi más, mint képek és szavak sorozata, melyeket a valóságnak hiszel.

Eredeti: „Folyamatosan fejlődnöm kell.”

Megfordítás: „Folyamatosan visszafejlődnöm kell.” – Nézd meg, milyen nézőpontból igaz, hogy a folyamatos fejlődni akarással inkább visszafejlődsz. Pl. valójában visszafejlődsz a saját magaddal való kapcsolatban, mert nem hogy jobban szeretnéd magad, hanem még kevésbé, ha nem látod a „fejlődés” jeleit. Visszafejlődhetsz az elme nyitottságában, ha csökönyösen ragaszkodsz ahhoz, hogy fejlődnöd kell, az életed élvezetéről már nem is beszélve. És igen, valójában mindannyiunknak „visszafejlődnünk” lenne érdemes abból a sok minden mentális, ragacs-történetből, melyeket teljesen tudattalanul cipelünk. És amik folyamatos menekülésben, küzdésben, rettegésben, keresésben tartanak minket.

Eredeti: „Én teremtem a valóságomat.”

Megfordítás: „Nem én teremtem a valóságomat.”

Résztvevő: Én teremtem a valóságot.

Byron Katie: A valóság már meg van teremtve, te csupán történetet mesélsz arról, ami megteremtetett.

Az alapvető ön- és valóság-erőszakoló félreértésünk az, hogy van itt egy „én”, akinek hatalmában áll a „valóságot” megteremteni. Hogy van itt egy „én”, akinek irányítása van afelett, ami történik. A „tudatos teremtés” azt a hamis illúziót adja, hogy „te” vagy a dolgok irányítója és a valóság majd neked engedelmeskedik. Belegondoltál már abba, mekkora arrogancia ezt hinni? És igen, szeretjük a dajkameséket. Te meddig hiszed még el őket? És igen, megszoktuk, hogy fejjel lefelé látunk, csak ennek nem is vagyunk tudatában. Ki vagy a történeted nélkül?

Te teremted a szelet, az esőt, a napsütést, a meleget, a hideget? Az utcádba behajtó autót? A kerteden átsétáló macskát, a fenyőfán csiripelő madarat? A téged nem kedvelő főnöködet, a dacos gyerekedet, a kelést a bőrödön, az orrod előtt elhúzó trolit, a forgalmi dugót, a kedvesed csókját, édesanyád elutasítását? Te teremtetted azt, hogy apukád fiatalon meghalt? Hogy a szüleid elváltak? Hogy nem érkezik meg a Nagy Ő az életedbe? Hogy ellopják a pénztárcádat? Folytassam?

Folytasd nyugodtan magadnak. És üldögélj a saját példáidban: hogyan lehet az igaz, hogy semmi közöm nincs ahhoz, ami történik? Lehet, hogy a világ csak úgy történik? Lehet, hogy csak szeretném elhitetni magammal, hogy irányításom van felette? Lehet, hogy csak kétségbeesve próbálok minden elképzelést megragadni, mely illuzórikus, jövőbeni biztonságot látszik nyújtani, csak azért, hogy ne kelljen megtapasztalnom a jelenben felbukkanó, nem kívánatosnak, rossznak megtanult érzelmeimet és érzéseimet? Lehet, hogy az egész életem egy félreértés ily módon? Lehet, hogy nincs egy olyan pont, ahova majd egyszer eljutok, és ott végre megnyugodhatom? Lehet, hogy bármit megtennék azért, csak NE KELLJEN EZT AZ EMBERI ÉLETET AZ Ő TELJESSÉGÉBEN MEGTAPASZTALNOM? Lehet, hogy érdemes lenne ezt az egészet valahogy teljesen megfordítva vizsgálnom? Lehet, hogy itt lenne az ideje, hogy a jelenben felbukkanó megtapasztalásaimmal foglalkozzam, hogy észrevegyek mindent, ami elvon innen, ahol épp vagyok, ahol az élet zajlik? Lehet, hogy az élet sokkal egyszerűbb, mint elhittem, lehet, hogy az élet pont az és pont úgy, ahogy most van és most történik?

Megengedem-e magamnak, hogy megálljak egy pillanatra és magamba eresszem mindezt? Megengedem-e magamnak, hogy ne nekem legyen igazam? Megengedem-e magamnak, hogy belemerüljek az életbe, a testembe, a menekülésre kényszerítő érzéseimbe, és kíváncsian megtapasztaljam, MI IS TÖRTÉNIK, HA VÉGRE MEGÉRKEZEM IDE ÉS MEGÉLEM AZ ÉLETET, AZ ÉRZÉSEKET címkék, történetek és értelmezések nélkül?

Egyszerűen csak vedd észre, hogy menekülsz. Vedd észre, ha mentális biztonságot, egy képekben kivetített jövőt és az általuk előidézett, kellemesnek megtanult testi érzeteket hajszolod. Vedd észre, mennyire nem bízol abban, ami van. Hogy mennyire hibásnak véled a valóság útját, és mennyiféle módon próbálsz valami „jobbat” kihozni belőle. Hogy mennyire félelmetesnek tűnik egyszerűen csak NEM TUDNI, egyszerűen csak LENNI. Mert az elme mindig hajtani fog. El innen. Ezt pedig csak úgy tudja elérni, ha mindig talál valami kivetnivalót azzal, ami épp van, mindig valamilyen módon hiányosnak láttatja és érzékelteti, így mindig elkerülésre, elmenekülésre késztet. Zsigereinkbe ivódott a fájdalom elkerülése és az öröm keresése. Csak épp az, amit fájdalomnak hiszünk, nem az, hanem az élet aktuális megjelenésének az ÉRTELMEZÉSE. És amit örömnek hiszünk, az sem az, hanem egy másik értelmezés. Tudom, nem ezt hallottad és tanultad eddig. Tudom, hogy nehéz lehet egyáltalán csak beengedi is mindezt. Mégis biztatlak rá. Mert az ÉLETET egyetlen „helyen” fogod megtalálni: itt és most. És csakis akkor fogsz végleg megnyugodni, ha minden értelmezésedet és ellenállásodat felszámolod az élet éppen felbukkanó megjelenéséről. Mert az mindig csak van. Mondhatni semleges. Csak évezrednyi megvizsgálatlan ős-történetünk vetül rá. (Erről részletesebben írtam egy régi bejegyzésben: Miért érzékelem ilyennek a világomat?)

Byron Katie: Egyet értesz azzal, hogy azért akarod a sikert, mert azt hiszed, hogy akkor békére lelsz?

Férfi: Igen, pontosan.

Byron Katie: Nos, ahogy itt ülsz ebben a székben és megtapasztalod a téged körülölelő támogatást, vedd el, amiért jöttél, anélkül, hogy a testednek hatalmas utat kéne megtennie azért, amid MÁR MOST is megvan. Ha a békességet keresed, azt ÖNMAGADBAN találod meg. Itt és most keresd meg a békességet, odabent, ne odakint a világban. Aztán pedig élvezd a külvilágot, ahogy az megélődik rajtad keresztül.

„Mindannyian arra kondicionálódtunk, hogy a mindenkori megtapasztalásainkat megmérjük egy kozmikus hőmérőn, mely megmutatja, milyen messze jutottunk az úton és milyen messze vagyunk még a céljainktól. Amikor épp fájdalmat, félelmet, kételyt vagy szomorúságot tapasztalunk, azt az ítéletet hozzuk meg, hogy biztos rosszul csinálunk valamit, rossz úton haladunk. „Rossz vagyok” – jelentjük ki. „Nem megfelelő megtapasztalás!” Amikor pedig boldogságot és örömöt tapasztalunk, azt a következtetést vonjuk le, hogy jól haladunk és közeledünk a tökéletes jövőbeni cél-ponthoz. „Jó vagyok” – szól az ítélet. „Ez a megfelelő megtapasztalás!” De a MÉRŐMŰSZER HAZUGSÁG. Mert a valóságban nincsenek mérőműszerek, nincsen senki, aki előírná, mi is a helyes megtapasztalás. Nincs egy rögzített pont a jövőben, mely felé haladunk, NINCS VÉGSŐ MEGPIHENÉSI HELY. A jelenbeli megtapasztalásunk sosem jelent semmit és sosem valami másnak a jele, és nem is egy lépcsőfok a valami felé vezető úton. Sosem a siker vagy kudarc barométere, és egyáltalán nem figyelmeztet arra, hogy milyen közel vagy távol vagyunk az otthontól. A jelen megtapasztalás maga az Otthon. És ha bárki is valaha máshogy beszélt neked erről, csupán azért tette, mert a saját mérőműszer-ketrecébe zárva érezte magát. Hagyd abba a méricskélést, az összehasonlítást és élj át minden pillanatot úgy, ahogy van. Történetek nélkül. Itt nincs ketrec. Így máris és mindig haza érkezel.” (Jeff Foster)

Várlak szeretettel 4 intenzív nap megtapasztalásra, méricskélés, viszonyítás, hazugságok nélkül. Egy találkozásra a történetek nélküli önmagaddal. Csak nyitott elmére van hozzá szükséged. És tán egy kicsit arra, hogy eleged legyen a jövőbeni keresgélésből, az állandó méricskélésből és az önmagaddal és az élettel vívott harcból. Ha már tényleg megnyugodnál – VÉGLEG -, várlak szeretettel:

4-napos Byron Katie Munka-Önvizsgálat Intenzív, augusztus 10-13.

Részleteket itt találsz: 4-napos Munka Intenzív

Megadod Magadnak az Engedélyt?

"Inkább vágyjuk a tönkremenést, mint a változást,
Inkább rettegve halunk meg,
Mint hogy a pillanat keresztjére felmászva
Engedjük, hogy az illúzióink haljanak meg."
(W.H Auden)

A hang a fejedben te vagy?

Óriási pillanat, amikor először döbbensz rá, hogy a fejedben szüntelenül folyó kommentálás hangja hallható.

Abban a pillanatban választás előtt állsz. Egyszerűen elhiheted, amit ez a hang naphosszat mond neked. Vagy megfigyelheted ezt a hangot, és bármikor, amikor észreveszed, tarthatsz egy rövid – pár másodperces – szünetet, amiben elnyugszik ez a hang. Ezekben a pillanatokban megérezheted egy békés, csendes tudatállapot hangulatát. Ha csak egy ilyen tapasztalatot is szerzel, az emberi megtapasztalások egy érdekes aspektusa tárul fel előtted. 

Ez a hang az életünkben többnyire csak megjelenik és eltűnik, folyamatosan kommentálva az éppen zajló eseményeket, jelenségeket – az ént, másokat, a munkát, a családot, a világot. Ennek a hangnak minden szavát elhisszük, mert abban az alapvető (tév)hitben élünk, hogy ez a hang önmagában a mi igazi lényünk, énünk.

Tehát, te ez a hang vagy vajon? Ha igen, ha tényleg hiszed, hogy te a hang vagy, akkor ennek a hangnak a hatalmában vagy, bármit is mond. Ha a hang éppen azt közli, micsoda pocsék nap van, akkor minden valószínűség szerint pocsék napra számíthatsz. Ha a hang arról beszél, milyen dühös vagy a főnöködre akkor jó eséllyel igen kellemetlen érzéseket tapasztalsz a főnököddel kapcsolatban, amikor összefutsz vele.

Ha a hang tudomásodra hozza, hogy valami nincs rendben veled, például valahogyan hiányos,  elégtelen vagy nem megfelelő vagy, minden valószínűség szerint ezzel a hiedelemmel fogsz mozogni a világban. És ezután, amikor kapcsolatba kerülsz másokkal az életedben, ez a hang, ami azt állítja rólad, hogy hiányos vagy, folyamatosan duruzsol tovább, bírál téged, és gyártja a feszültséget közted és mások között. Ha a hang azt állítja, hogy a múltad máshogyan történt, mint kellett volna, akkor valószínű, hogy tökéletlennek vagy egyenesen fájdalmasnak látod a múltadat. Ha a hang azt mondja neked, hogy a boldogságod valahol a jövőben található, nyilván azt fogod hinni, hogy valami hibádzik, valami hiányzik a jelen pillanatban. Így aztán bármi történik is éppen most, azzal szemben valamilyen fokú ellenállást tapasztalsz meg! A jelen pillanattal való szembenállás pedig arra biztat, hogy kitartóan keress a jövőben és folyamatosan abban a hitben élj, hogy a boldogság nincs itt, ebben a pillanatban. 

De mi van, ha a boldogság épp itt van, ebben a pillanatban is? Megadod magadnak az engedélyt arra, hogy ezt ma felfedezd?

Amikor először találkozol ezzel a fejbéli hanggal, választhatsz egy másik lehetőséget is. Megteheted, hogy észleled a hangot anélkül, hogy más gondolatokat adnál hozzá. Állj csak meg és vedd észre, hogy gondolkodsz.

Nézz rá közvetlenül az éppen most jelenlévő gondolatra és nézd addig, amíg magától elnyugszik. Ahogy elnyugszik, te csak pihenj meg ott, abban a gondolat nélküli tágasságban.  Pár pillanatra legyél éber és légy jelen ebben a történet nélküli pillanatban.

Új lehetőséghez nyílik így út számodra.  Nem kell elhinned, hogy te ez a hang vagy. Lehetővé válik, hogy egyszerűen annak észleld, ami: egy hang, egy betanult gondolati körökből álló hurokrendszer, ami egész életedben működött, és azt mondta neked, legyen pocsék napod, légy mérges a főnöködre és folyton állj ellen annak, ami éppen történik. Ha nyitott vagy erre az új lehetőségre, akkor egyszerűen csak kezdd el észrevenni, ha egy nézőpontot elkezdesz hangsúlyozni. Pihenj meg nézőpontok nélkül egy rövid pillanatra. Maradj éber és légy a jelen pillanat tudatában a történeted nélkül. Tedd ezt meg napjában többször, amikor csak lehet. Ahogy ezt egyre többször megtapasztalod, a pillanat magától egyre hosszabb és hosszabb lesz. Megszereted majd ezt a csendes elmében való pihenést. A csendben olyan nagy békesség van. Olyan békesség, amilyet semmilyen gondolat nem adhat, főként hogy a felbukkanó gondolatok sokszor épp azt emelik ki, hogy a dolgok mennyire nem úgy vannak, ahogyan lenniük kéne. A szenvedést az okozza, ha hiszel a folyamatos kommentálásnak. Többé nem kell ennek kiszolgáltatnod magad.

Ahogy nap közben röviden megpihensz a jelen pillanatban, vedd észre, mi történik a testedben. Hozd a figyelmedet a testedben lévő eleven tágasságba. Ott pihenjen meg a figyelmed. Ha a történetedből kihangsúlyozol gondolatokat, érzelmi hullámokat keltesz a mellkasodban és a gyomrodban. Felbukkanhat szorongás, feszültség, stressz, szomorúság, harag és más érzések. Amikor történet nélkül pihensz meg pár pillanatra, ezeket az érzéseket közvetlenül érzékeled, anélkül, hogy elemeznéd vagy értelmeznéd őket. Még azt az értelmezést se add hozzájuk, hogy „félelem” vagy „harag”. Hagyd, hogy az energia név nélkül jelenjen meg és csillapodjon el a maga természetes módján, történet nélkül. Ezzel lehetővé válik ezeknek az érzelmeknek, hogy jöjjenek és menjenek, anélkül, hogy a fejedben lévő történetek megakasztanák őket.

Gyerekként nem tanítottak meg minket arra, hogyan kell érezni az érzéseket. Csak gondolkodni tanítottak, arra, hogyan kell átgondolni mindent, és újra meg újra csak gondolkodni.  Vedd észre, hogy a folytonos gondolkodás nem eredményez megengedést és megértést. Nem segít téged mély megértéshez és gyógyuláshoz. Csak ahhoz vezet, amihez eddig is vezetett: még több gondolkodáshoz. Ez a gondolkodás csak egy sor emlék. Hát nem furcsa, hogy mindig csak ez a jelen pillanat létezik, a hangot pedig csak a múltban vájkálás és a jövőben kutatás érdekli? Ez a hang vagy te? Egy sor gondolat vagy csupán?

Tartsd meg a gondolkodást a gyakorlati kérdések számára, mint például arra, hogyan végezd a munkád, írd össze a bevásárló listát, tanulj valami újat, olvass el egy könyvet és beszélgess a barátoddal.

Ha a fejbéli hang újra elkezd kritizálni, bírálni, hibáztatni, panaszkodni, megint kiteszi a boldogságot a jövőbe és feltépi a múlt sebeit, csak vedd észre és lépj vissza a nyugalom állapotába, tarts pihenőt. Ezek a gondolatok meg fognak jelenni. Ne vedd különösebben magadra őket, amikor jönnek. Hagyd őket olyannak lenni, amilyenek. Ne akard megváltoztatni őket, ne adj szavakat hozzájuk, ne próbáld elemezni őket. Te csak térj vissza a nap folyamán újra meg újra a rövid pillanatnyi pihenők adta nyugalomhoz és örömhöz.

Amikor így, a nap során igen gyakran megpihensz a történetek nélkül (annyiszor, ahányszor csak eszedbe jut), és közvetlenül érzékeled az érzeteket, könnyebb lesz egyszerűen létezni. Könnyebb lesz élvezetesnek érezni a csendet és élvezetesnek érezni a jelen pillanatot, úgy, ahogy éppen van.

Engedd magadhoz ezt a gyógyulást. Ez valódi átalakulás. Olyan seben gyógyulnak be ettől, amik éveken át újra meg újra felszakadtak, olyan történetek, amiket újra meg újra, ismételten lejátszottál a fejedben.

Az élet elkezd egyre erőfeszítés-mentesebbnek tűnni. Ha ilyen módon pihensz bele a jelen pillanatba, minden képzeletet felülmúló mélységű szabadságra találsz. Valóban belelazulsz abba, ami van, bármibe, ami éppen történik. Ez a valódi elfogadás. Az emberileg lehetséges legmélyebb meghajlás a valóság előtt. A fejedben lévő hang, ha észreveszed, nem igazán híve a meghajlásnak és elfogadásnak. A panaszkodásnak, hibáztatásnak, kritizálásnak, önvádnak a híve és annak, hogy mindig neki legyen igaza. Add meg magadnak a pihenőt a mai napon, amilyen gyakran csak lehet. Vedd észre a történetet, lazíts pár pillanatig és érezd az érzéseket közvetlen módon. Csak legyél, élvezd az életedet ebben a pillanatban, úgy, ahogyan van.

(Scott Kiloby cikke nyomán)

Scott Kiloby összesbejegyzés és videó összegyűjtve itt.

Ha szeretnéd megtanulni, hogyan is tudsz átlátni azokon a történeteken, melyeket a hang ismételget a fejedben, szeretettel várlak a Radikális Önvizsgálati Módszerek két Alaptanfolyamán:

KI VAGY A TÖRTÉNETEID NÉLKÜL – 2 NAPOS, KISCSOPORTOS, SZEMÉLYES MUNKÁS, GYAKORLATI TRÉNING BYRON KATIE MUNKA-MÓDSZERE ALAPJÁN. BUDAPEST, 2013. MÁJUS 31-JÚNIUS 1.

RÉSZLETEKET ITT TALÁLSZ: AKTUÁLIS TRÉNINGEK

ÖNSZERETET/ÖNÉRTÉKELÉS TRÉNING SCOTT KILOBY ÉLŐ ÖNVIZSGÁLATAI ALAPJÁN. BUDAPEST, JÚNIUS 7-8.

RÉSZLETEKET ITT TALÁLSZ:AKTUÁLIS TRÉNINGEK (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)

Az Életcélról, mint Stresszes Hiedelemről

Megfordult már valaha a fejedben az a gondolat, hogy „Tudnom kell, mi az életem célja”? Vagy „Kell, hogy célja legyen az életnek”; „Csak akkor érezhetem késznek magam, ha megtaláltam az életfeladatomat”, és hasonlók?

Az is megesett már, hogy úgy vélted, meg is találtad az életcélodat, életfeladatodat, amitől egy ideig elégedett voltál, aztán viszont újra beindult a verkli? Szoktál azon gondolkodni, miért is vagy itt a Földön, próbálsz-e újabb és újabb elméleteket elhinni arról, mi is az élet célja és értelme? Van olyan, hogy már néha eleged van ebből? Akkor figyelmedbe ajánlom ennek a témának a megvizsgálását.

Röviden nézzük meg ezt az univerzális alaphiedelmet. Ehhez egy ÖnMunkás saját önvizsgálatát használom most fel, Te pedig végezd a saját Munkádat. A saját válaszaidat találd meg a kérdésekre, azok szabadítanak fel Téged.

Alaphiedelem: „Az életemnek célja kell, hogy legyen.”

Igaz ez?  Igen.

Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz?  Nem.

Mi zajlik bennem, amikor elhiszem a gondolatot, hogy „Az életemnek célja kell, hogy legyen”? - Félelmet érzek és összezavarodom, mert nem tudom, mi az életem célja, és elhiszem, hogy tudnom kéne. Folyton azon vagyok, hogy valahogy rájöjjek, sok energiát fektetek ebbe, ez pedig nagy feszültséggel, szorongással jár.

Olyan, mintha cserbenhagynám a Jóistent és az egész világot, és mintha vesztegetném a saját időmet, meg mások idejét is. És azt gondolom, az egész életemet vesztegetem el. Hogy valami nagyot kell tennem, mert, amit most csinálok, az semmit sem ér. Fontosnak kell lennem, valami fontosat kell tennem. Azt érzem, hogy valami nagyobb léptékű végkimenetel is tőlem függ. Ez pedig jókora feszültséget okoz bennem.

Tervezek, tervezgetek, terveket szövök, melyekről azt hiszem, hogy ezt az ismeretlen célt fogják majd szolgálni. És aztán az élet nem igazán igazolja vissza a terveimet.

Nagy sürgetést érzek, jókora belső nyomást, hogy halálom előtt még valamilyen érdemleges célt megvalósítsak. És mivel nem tudhatom, mikor fogok meghalni, ezért ezt a bizonyos érdemleges célt (amiről fogalmam sincs, mi is) minél gyorsabban szeretném megvalósítani. Folyamatosan hülyének és bénának érzékelem magam. Ettől pedig depressziós leszek.

Hogyan viszonyulok másokhoz és magamhoz, amikor elhiszem ezt a gondolatot?  - Amikor elhiszem, hogy az életemnek célja kell, hogy legyen, irigyelni kezdek másokat. Irigylem őket, mert azt feltételezem róluk, hogy ők már biztos megtalálták a céljukat, és teljesen tisztában vannak azzal, merre halad az életük. Elkezdem utánozni ezeket az embereket, és próbálok jó benyomást tenni rájuk. Még azt is eljátszom, mintha az ő céljuk az én célom is lenne. Idióta módon viselkedem velük, lealacsonyítom magam, őket pedig felmagasztalom, ami fájdalmasam elválaszt tőlük. És saját magamtól is.

Amikor elhiszem ezt a gondolatot, nagyon kegyetlenül bánok saját magammal. Leértékelem az életem összes olyan részét, melyek szerintem nem szolgálják a még meg sem talált életcélomat. Alig van olyan, hogy élvezném az életemet olyannak, amilyen az éppen. Elhiszem, hogy lehet jól és rosszul megélni a „céllal rendelkező ember” identitást. Rengeteg szabályt állítok fel magamnak, melyek szerintem beleilleszkednek a „céllal rendelkező ember” identitásba. Azt gondolom, hogy minden egyes gondolatomnak, érzésemnek és cselekedetemnek a célomat kell szolgálnia, még annak is, hogy mit eszem, hogyan öltözködöm, kikkel beszélgetek, mit olvasok, stb. Ezzel pedig erősen lekorlátozom az életteremet, a lehetséges megtapasztalásaim és élményeim körét, aztán pedig csodálkozom, miért van még bennem mindig akarás, valami másra vágyás. Ez az egész nagyon-nagyon stresszes.

Ki lennék a gondolat nélkül, hogy az életemnek célja, kell, hogy legyen? – Húú, rengeteg örömömet lelném az életemben. Amikor a gondolat nélkül látom magam, önelfogadóvá, önszeretővé válok, mintha pont ez lenne az életcélom. Békésen és örömmel végzem az éppen előttem levő dolgomat, nem hierarchizálok. Csak teszem, amit teszek, nincs „különösebb” célom, nem kell döntéseket hoznom, nem kell azon görcsölnöm, hogy jó benyomást tegyek másokra, vagy megfeleljek bármilyen elképzelt elvárásoknak. Tele vagyok energiával, nincs bennem félelem, szeretetteljes, és minden pillanatban értelmes céllal teli vagyok. Egyszerűen „csak” saját magam vagyok, és úgy vagyok jó, és az életem is úgy jó, ahogy éppen van.

Megfordítások:

+ „Nem kell, hogy célja legyen az életemnek.”  Vagy „Már most is az életem célját élem.”

Ez azt mondja nekem, hogy nem kell azon görcsölnöm, hogy „különleges” célt találjak az életemnek, mert az életem már így maga „a” cél megvalósulása. Ha jobban belegondolok, mindig akkor érzem, hogy teljesen egész és „hazatalált” vagyok, amikor:

1. Békében vagyok azzal, ami van.
2. Szeretem magamat úgy, ahogy vagyok.
3. Nyugalommal csinálom azt, amit épp csinálok, bármi legyen is az.
4. Nem keresgélek semmit.

Ilyenkor fel sem merül bennem, hogy bármi „más” célomnak kéne lennie, teljesen beteljesedettnek élem magam. Az életcél-kereséses gondolat mindig akkor indul be, amikor „kiesem” a valóság útjának járásából. Amikor követem az egyszerű utasításokat, vagyis mindig azt teszem, ami épp előttem van, semmi stressz nincs bennem, és minden pillanatot újnak, kiteljesedettnek, céllal-telinek élek meg. Ez a megfordítás sokkal igazabbnak tűnik, mint az eredeti. Az eredeti állítás hiányra és félelemre épül, ez viszont bőségre, intelligenciára, (ön)szeretetre.

„A Munka csodálatos, mert a valódi dolgot kapod meg általa, a minden válaszon túl lévőt. Nem kapsz semmilyen olyan koncepciót tőle, hogy kinek kéne lenned. Nincsenek követendő minták, ideálok; a cél nem a bölcsesség vagy a spiritualitás. Te csak észreveszed, ami van. Szeretem azt mondani, hogy „Ne tégy úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy.” Ez alatt azt értem, hogy „Ne legyél spirituális; legyél inkább őszinte.” Fájdalmas úgy tenni, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy, a tanár helyében lenni, amikor még kedvesebb számodra a tanuló pozíciója. Az önvizsgálat az igazságról szól, ami nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy szerinted ki kellene néznie. Az igazság nem tiszteli a spiritualitást. Csak saját magát tiszteli, épp olyan formában, ahogy az adott pillanatban megjelenik. És ez az egész nem komoly; mindössze Isten kacag a kozmikus viccen.” (Byron Katie)

A Nagy Elfogadás-Tőzsde – Megfelelés Mindenáron

„A szenvedés ott kezdődik, ha elhiszed a gondolatot, hogy bárkinek szeretnie kellene téged. Ezért is mondom sokszor: Ha imádkoznék, az így szólna: Istenem, ments meg a szeretet, az elfogadás és az elismerés utáni sóvárgástól. Ámen.” (Byron Katie)

Már megint. Igen, már megint a Szükségem Van a Szeretetedre, Vagy Mégsem című Byron Katie könyvet olvasom, nemtudomhányadszorra. :) És már megint fantasztikus. Ebben a rekkenő hőségben tökéletesen megelégszem Katie szavaival, nem kívánkoznak ki sajátok. Olvassátok, értsétek, élvezzétek ezt a részletet, és persze az egész könyvet – akár először, akár többedszerre.

Érezted már valaha, hogy minél jobban keresed a szeretetet, annál inkább elkerül? Vagy, hogy a törekvés, hogy mindenáron elfogadtasd magad a többiekkel, bizonytalanná tesz önmagadban? Ha igen, akkor tudnod kell, hogy jó okod volt rá. A szeretet és az elfogadás hajszolása ugyanis a legjobb módja, hogy elveszítsd a velük kapcsolatos tudatosságodat. Egy valami azonban nagyon fontos: a szeretettel kapcsolatos tudatosságodat elveszítheted ugyan, magát a szeretetet azonban soha. Hiszen mi mindannyian szeretet vagyunk. De ha ez igaz, akkor mi az oka, hogy mégis égen-földön keressük, ráadásul a legtöbbször sikertelenül? Csakis az, ami a fejünkben van, és amiben hiszünk – a hamis gondolataink.

         Egyetlen szavamat sem kell elhinned. Meggyőződhetsz róla saját magad, miközben olvasod a könyvet, és utána, amikor felteszed magadnak a négy kérdést az emberi viszonyaiddal, vagy épp a hiányukkal kapcsolatban, és megtapasztalod, hogy az életed megváltozik.

         Mit gondolunk, miközben mások szeretetét, elfogadását és elismerését kergetjük? Azt, hogy ezek a dolgok a királyság kulcsai – a világon minden jó feltételei. Azt hisszük, hogy a romantika hajszolása szerelmet, jó szexet, tartós összetartozást, házasságot, családot hozhat nekünk. Hogy ha pozitív hatást keltünk a körülöttünk élőkben, és sikerül elnyernünk a megfelelő emberek csodálatát, akkor híresek, gazdagok és elégedettek lehetünk.

         Szóval, meg vagyunk győződve róla, hogy ha jól csináljuk a keresést, révbe érünk, és otthonra találunk: biztonságban, melegben, szeretetben élhetünk. De mi van, ha kudarcot vallunk? Hajléktalanokká válunk, kint didergünk a hidegben, elsodor bennünket a tömeg, és senki nem vesz észre – ott állunk magányosan és elfeledve. Ha ez a tét, nem is csoda, hogy a keresést életre-halálra menő küzdelemként éljük meg, ami tele van félelemmel, és minden energiánkat felemészti. Ez a nézőpont azt is megmagyarázza, miért van, hogy egy másik embertől kapott bók képes bearanyozni a napunkat, míg egy durva megjegyzés teljesen tönkreteheti.

         Nagy, alapvető félelmeink csak ritkán jönnek felszínre. Nem sok ember van például, aki folyamatosan azon rágódik, hogy kihullhat a társadalom építményének valamelyik repedésén, és eltűnik a semmiben. Ehelyett ezernyi, banális apróságokkal teli aggodalmas gondolat kínoz minket nap mint nap: „Vajon észrevett?”; „Akkor miért nem mosolygott?”; „Sikerült jó benyomást tennem rá?”; „Miért nem hívott vissza?”; „Jól nézek ki?”; „Lehet, hogy nem kellett volna ezt mondanom?”; „Most mit gondolnak rólam?” Folyamatosan figyeljük, monitorozzuk, hogy vajon mínuszban vagy pluszban vannak-e a részvényeink a nagy elfogadás-tőzsdén. Az ilyen pillanatnyi kétségeket csak ritkán vesszük észre és kérdőjelezzük meg, pedig viselkedési stratégiák százait indítják be bennünk, amik egytől-egyig arra irányulnak, hogy elnyerjük mások csodálatát, vagy éppen csak a kedvükre tegyünk. Az egész mechanizmus hátterében pedig az a ki nem mondott hit munkál, miszerint, ha a többi ember nem fogad el bennünket, akkor értéktelenek vagyunk.

         Az egészben az az irónia, hogy a szeretetért és az elfogadásért folytatott küzdelem nagyon megnehezíti ezeknek az érzéseknek a megtapasztalását. A krónikus megerősítés-függők, akik mindig más emberek jóváhagyását keresik, nem veszik észre, hogy erőfeszítéseikkel nem teszik magukat szerethetőbbé. Sőt, a többiek viselkedésük ellenére szeretik őket, és nem miatta. És minél görcsösebben akarnak megfelelni, annál kevésbé látják ezt.

         Hogyan lehet kilábalni ebből a helyzetből? Először is, a következő néhány oldalon megvizsgáljuk, miként hozzák létre megkérdőjelezetlen gondolataink a tapasztalatainkat. Látni fogjuk, milyen gyakran vezetnek az észrevétlen berögződések – amik mindannyiunk elméjében ott vannak – akaráshoz, sóvárgáshoz, vágyakozáshoz az után, ami valójában már most is a miénk.

(Byron Katie: Szükségem Van a Szeretetedre, Vagy Mégsem? – Édesvíz)

Pótidőpontot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, mert az október 1-2. ÖnMunka Alaptanfolyam betelt, és maradtak további érdeklődők. Szeptember 24-25-én is tartok egy Alaptanfolyamot, amennyiben igény lesz rá. Kérlek Benneteket, ha ebben az időpontban szeretnétek megtanulni Byron Katie Munka-Módszerét, akkor szept. 2-ig, azaz jövő péntekig jelentkezzetek nálam. Részletek szokás szerint itt: http://kincsamivan.hu/programok.html

27 Évnyi Keresés Után… Avagy Gyógyítsd Meg Az Elmédet

„Gyógyítsd meg az elmédet, és gyógyítsd meg a világot.” (A Course in Miracles – A Csodák Könyve)

Többször említettem, hogy tagja vagyok egy nemzetközi Byron Katie Facilitátor csoportnak. A tagok az élet teljes spektrumát felölelő megtapasztalásokat, élményeket szoktak megosztani – mindig csodálattal olvasom, micsoda élet van „a Munka másik oldalán”, ahogy Katie mondja. És mindezt én is tapasztalom napi, percnyi, pillanatnyi szinten, illetve látom azokon, akik rendszeresen végzik a Munkát. Emberek, akik valamikor szenvedtek, mert elhitték, amit hittek, olyan emberekké lettek a Munka segítségével, akik már nem szenvednek. Katie szavaival: „Történet=szenvedés, fájdalom. Történet nélkül=békesség, szeretet.” Vagyis, amíg elhiszed, amit hiszel, szenvedsz. Nincs más mód. A Munka segítségével visszacsinálhatod az összes történetet, amit valaha elhittél. Lenyűgöző. Ki lennél a történeteid nélkül?

Szóval, ennek a Facilitátor csoportnak egyik tagja Steve, aki nemrégiben megosztotta velünk élete történetét. Gyönyörűen írja le azt, hogy mennyi mindenfelé keresett, rengeteg önkereső tanulmányt, gyakorlatot végzett évtizedeken keresztül, a koronát minderre azonban a Munka tette fel. Előtte csupán mentális tudás volt a fejében, a Munkával mindez megélődött. Sokan járnak nálunk is hasonló cipőben, én is megjártam ezt az utat (erről is sokat írtam már). A Munka leállította a keresést. Pontosabban a külső keresést. Mert olyan eszköz, amivel végre tényleg önmagamhoz férek hozzá, saját magamat gyógyíthatom, meggyógyíthatom azt az összezavarodott elmét, ami mindannyian vagyunk, amíg fel nem térképezzük ennek az elmének a tartalmát, és vissza nem csináljuk.

Katie, nagyon egyszerűen azt a kifejezést használja, hogy One Mind, vagyis Egy Elme. Mindannyian ugyanannak az Egy Elmének a részei vagyunk, mindannyian ősrégi mítoszokban hiszünk, ezzel van tele a közös tudatunk. Kitisztítani egyéni szinten tudjuk, erre való a Munka. Ha a sajátomat kitisztítom, tisztul a közösből, és az utánunk jövőknek könnyebb dolga lesz. És a megszületendő gyermekek is egyre kevesebbet kapnak ebből a közös összezavarodott örökségből. Szoktam mondani: csak ennyi a felelősségünk. De, először mindenképp foglalkozz Magaddal. Tedd magadat az első helyre, légy magadnak végre fontos annyira, hogy megvizsgáld mindazt, amivel betegíted magad, gondolati, érzelmi, és testi szinten.

És akkor átadom a szót Steve-nek, olvassátok nyitott elmével, nyitott szívvel.

Két évvel azelőtt, hogy megismerkedtünk volna Byron Katie Munkájával, feleségemmel együtt 30 évnyi karrierünket adtuk fel azért, hogy saját vállalkozásba fogjunk. A kísérletünk totális pénzügyi csődbe torkollott. Hatalmas nyomás alatt éltem, időnként szinte lebénított az eladósodottságunk miatti félelem. Ott álltunk 59 évesen, minden megtakarításunk és befektetésünk elveszett, és több mint 300.000 dollárnyi adósságunk volt.

Feleségemmel, Gail-lel, először 1998 októberében, az arizonai Sedonában hallottunk először a Munkáról. Elég depressziós állapotban voltam, és azért imádkoztam, hogy sedonai tartózkodásunk alatt valamilyen spirituális áttörésben lehessen részem. Egyik reggel láttam egy orvost a helyi tévében, aki arról beszélt, miként segít a pácienseinek. 6 kérdésre kell válaszolniuk (Ítélkezőlap), majd pedig a válaszaikat 4 kérdéssel vizsgálják meg. Érdekes vonzódást éreztem az orvos felé; olyan volt, mintha ismertem volna valahonnan, vagy valahogy az én részem lenne.

Még aznap elmentünk a helyi unitárius templomba megnézni, hogy tartanak-e Course in Miracles találkozókat. Ilyen összejövetelek nem voltak, viszont a doki, akit pár órával előzőleg láttam a tévében ott volt, és néhány emberrel a Munkát végezték. Átadott nekünk egy Kicsi Kék Könyvet, és felajánlotta, hogy másnap hívjuk fel, ha érdekel minket a dolog. Végül aztán az egész hetet végigMunkáztuk vele, majd egy további hónapot is távolsági telefonhívások segítségével. Én mélyen belementem az Adósság és Hitel témakör megMunkázásába, és egyszer csak azon vettem észre, hogy az a korábban mindent felemésztő félelmem két hétig eszembe sem jutott. Aztán egy nap jött egy váratlan csekk, a félelem pedig visszatért. Gyorsan megcsináltam rá a Munkát, a félelem távozott, és megint békében voltam.

Aztán, 1999 novemberében részt vettünk Katie egyik Intenzív Kurzusán Washingtonban. Szó szerint elsöpört minket az élmény. Gail és én nem Munkáztunk személyesen Katie-vel, de azt tapasztaltuk, hogy minden alkalommal, amikor valaki más végezte el a munkát Katie-vel, mi is egyre több olyan mentális koncepciótól szabadultunk meg, melyek erősen korlátozták az életünket. Amikor az Intenzív véget ért vasárnap délután, én csak ültem a székemben, és nem akartam hazamenni. Abban a teremben akartam maradni, és tovább érezni az ott mindent átjáró szeretetet. Másnap reggel kimentünk a repülőtérre, hogy hazautazzunk. Reggel 9-kor indult a járatunk, a várók tömve voltak üzletemberrekkel, hosszú sorok kígyóztak a check-in pultok előtt. Gail megkérdezte, nem vettem-e észre valami furcsát. Azt feleltem neki, hogy csak ámulok, milyen nyugalom van ezen a repülőtéren, és hogy mindenki milyen békésnek és boldognak tűnik azokban a végeláthatatlan sorokban. Gail megemlítette, hogy szerinte a washingtoni repülőtér nagyon más, mint az indianapolisi. Aztán belém hasított a felismerés: a gondolkozásunk volt teljesen más akkorra. Eszembe jutott egy sor a Course in Miracles-ből: „Gyógyítsd meg az elmédet és gyógyítsd meg a világot!”

Ezután már tudtuk, hogy valami nagyon erőteljes élményben volt részünk azon az Intenzíven. Rátaláltunk egy olyan eljárásra, mely életre keltette bennünk a Course in Miracles tanulmányozása során olvasottakat. Többé már nem csupán intellektuális fogalmakról beszéltünk, hanem mindez élő, megtapasztalt élménnyé vált!

Gail és én 27 évig olvastunk, tanultunk és meditáltunk, hogy megtaláljuk a „Békét, mely túlmegy a megértésen”, és végre sikerült ezt meg is élnünk, a Munkának köszönhetően. És ha bármikor előfordul, hogy nem a „Békét” tapasztaljuk, elvégezzük a Munkánkat.

Szeretettel: Steve Daily

Ha Megtörtént, Pont Annak Kellett Történnie

Ma, a hosszú hétvégére való tekintettel, csak egy rövid szösszenettel készültem, hogy akinek nincs lehetősége ma olvasni, az ne maradjon le, gyorsan tudjon „pótolni”. Egy rövidke fejezet Az Öröm Ezer Neve című Byron Katie könyvből, szokásosan az én magyarításomban. Utána javaslok egy gyakorlatot azoknak, akik szívesen Munkáznának ma is. A gyakorlat igen mélyre is tud vinni, ha beleengeded magadat.

Öröm 62 – Miért becsülték a régi nagy Mesterek a Tao-t? Mert, ha egy vagy a Tao-val, az Úttal, akkor, ha keresel, találsz; és amikor hibázol, megbocsátást nyersz.

Szeretem, hogy azt, ami valóban értékes sem látni, sem hallani nem lehet. Egyszerre minden és semmi, egyszerre van sehol, és pont az orrod előtt is – az orrod az, igazából, minden mással egyetemben. Nem lehet elérni vagy kiérdemelni, mivel, amint keresni kezded, már el is veszítetted szem elől. Nem kell elérni, csupán észrevenni.

            Semmi nem igaz abból, amit bárki mond, és semmilyen benned felmerülő gondolat sem igaz. Nincs semmi. És mégis, megint csak belebotlunk a világba. A napba az égen. A járdába. A póráz végén lépkedő kutyába.

            Amikor megérted, hogy egy vagy a valósággal, abbahagyod a keresést, mert ráébredsz, hogy amid van, épp azt akarod. Minden értelmet nyer, mert nem írod felül a valóságot a gondolataiddal. És amikor hibázol, azonnal rájössz, hogy nem is volt hiba; pont az volt, aminek épp történnie kellett, mivel megtörtént. A tény előtt még végtelen számú a lehetőség; a tény után már csak egyetlen egy. Minél tisztábban látod meg, hogy a lett volna, lehetett volna, és a kellett volna mindössze megkérdőjelezetlen gondolatok, annál jobban tudod értékelni a látszólagos hibát, és amit az eredményezett. Ennek a megértése a megbocsátás az ő teljességében. A megértés tisztaságában a megbocsátásra semmi szükség nincsen.

Gyakorlat:

Vegyél elő papírt és tollat, és elég időt adva magadnak gyűjtsd össze a felbukkanó gondolatokat a következő szempontok alapján:

1. Események, melyeknek nem szabadott volna megtörténnie az életemben…

2. Dolgok, melyek jobb lenne, ha máshogy történtek volna…

Ha összeírtad ezeket, akkor egyenként vizsgáld meg őket a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal. A Megfordításoknál a bevállalósoknak azt ajánlom, hogy keressenek 3 indokot, miért is a lehető legjobb dolog az számodra, ami történt, mit tanultál belőle.

A Munkád addig nincs elvégezve, amíg úgy gondolod, hogy bárminek máshogy kellett volna történnie, vagy nem szabadott volna megtörténnie az életedben. Mert addig gondolatban köt a múlt, így nem lehetsz szabad. Ha még nem érzed úgy, hogy meg tudnál birkózni ezzel a feladattal, semmi gond, bánj magaddal gyengéden, és ha rendszeresen végzed a Munkát, majd ennek is elérkezik az ideje, teljesen természetesen.

Boldogságkeresés – Nem Fáklyás Menet

Ma megint egy kicsit tovább navigálunk Adyashanti Falling Into Grace című könyvében, még mindig az első fejezet. Ha nem olvastad volna ez előző részeket, akkor ajánlom őket figyelmedbe hétfőtől kezdődően. Ma főként arról lesz szó, hogy Te mit vagy hajlandó megtenni a Valóság megtalálásáért? Mert a legtöbben semmit. Csak várják a sült galambot. Vagy a csodapirulát. És közben fájdalmasan tovább szenvednek. Kérlek, hogy őszintén nézz ma szembe magaddal: hogyan is, hol is állsz Te ebben az egész boldogság-keresősdiben? Hadd adjak egy támpontot: amíg bármilyen hiedelemedet is kincsként őrizgeted, még egyszer mondom, BÁRMILYEN hiedelmedet - másokról, magadról, a világról és annak működéséről -, addig még nem vagy hajlandó feladni a küzdelmet. Ha viszont komolyan gondolod, hogy elég volt, akkor bármikor neki láthatsz, amúgy derekasan. Mindössze Négy kérdésre és a Megfordításokra, no meg nyitott elmére van szükséged hozzá. És Adya szavai is segítenek összerakni a Nagy Képet. Kívánom, hogy merj belevágni! És bátorításként egy Drága ÖnMunkás szavai, aki „mindössze” egy 3-napos intenzíven vett részt még tavaly ősszel, és azóta egyedül „Munkázik”. Köszönöm, Évi!

Szia Andi!
Mióta 'dolgozom', hihetetlen dolgok történnek velem. Mindig azt hittem, hogy jó úton járok, az érzelmeimet követem, de mostanában sokat hiába keresek, nem találom őket! Az agyam érzelmei voltak. Mintha eddig víz alatt lettem volna. Levegő és fény nélkül. Most kidugtam a fejem, megláttam a napot. A part felé tartok, hogy onnan csodálhassam a világot. Köszönöm Neked! Puszi! Évi

Na, és akkor most már élvezzük Adya-t!

MIT IS KERESÜNK VALÓJÁBAN?

Tamás Evangéliumában szerepel egy Jézusnak tulajdonított mondat: „A kereső addig keressen, amíg nem talál. Amikor talál, fel fog kavarodni. A felkavarodás után el fog képedni. Aztán pedig mindenek felett fog uralkodni.” Ebben az evangéliumban ez az első Jézus-idézet, és sok szempontból ez a legsokkolóbb tanítás az egész írásműben. „A kereső addig keressen, amíg nem talál.” Mit keres a kereső? Te mit keresel? Mit keresnek az emberi lények? Mindenféle nevekkel illetjük azt, amit keresünk, de igazából, akár Istennek, akár pénznek, akár elismerésnek, akár hatalomnak, akár irányításnak nevezzük, igazából mindannyian csupán boldogok akarunk lenni. Csak azért keressük ezeket a külső formákat, mert az hisszük, hogy ha megszerezzük őket, akkor majd boldogok leszünk. Vagyis, teljesen mindegy, mit is mondunk arról, mit keresünk – Istent, pénzt, hatalmat, presztízst -, valójában a boldogságot keressük. Ha nem hinnénk el, hogy amit keresünk, az boldoggá fog tenni minket, akkor nem keresnénk.

         Ebben az idézetben, Jézus biztat és irányt ad, amikor azt modja, hogy a kereső addig keressen, amíg nem talál – amíg meg nem talája a boldogságot, a békét, magát a valóságot. Az igazság pedig az, hogy amíg valaki nem látja tisztán a valóságot, ahogy az van, addig nem lesz tartósan boldog vagy békés, ezért először mindenképp azt kell felfedeznünk, mi is a valós, kik vagyunk, és mi is az élet lényege. Jézus biztat minket, hogy tartsunk ki, addig menjünk, amíg meg nem találjuk. A legnagyobb kihívás itt az, hogy legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogyan is keressen. Legtöbbünk számára a keresés a megragadás és az eredmény elérés újabb formája. De ez nem az a fajta keresés, amire Jézus itt utal.

         Jézus olyan keresési módra utal, amit már réges-régen felfedeztek: a belül történő keresésre. Ha alaposan szemügyre vesszük, bármi, amit kívül megszerezhetünk, végül el fog tűnni. Ez az állandótlanság törvénye, amit már Buddha is tanított több ezer ével ezelőtt. Legyen az hatalom, irányítás, pénz, emberek, vagy épp egészség, minden, amit magad körül látsz, a megszületés és elenyészés folyamatát járja. Épp, ahogy a tüdőnk belélegez és kilélegez, szükségszerű, hogy a dolgok elenyésszenek, hogy az élet újat lélegezhessen. Ez a világmindenség egyik törvénye: minden, amit látsz, ízlelsz, érintesz és érzel, végül vissza fog térni abba a forrásba, ahonnan jött, csak azért, hogy újra megszülessen, újra megjelenjen, majd pedig újra visszahúzódjon a forrásba.

         Az idézet második mondata így szól: „Amikor talál, fel fog kavarodni.” Ez a sor azt mutatja meg, hogy legtöbben miért nem találnak tartós békességet – mert az emberek többsége nem akar felkavarodni. Legtöbbünk nem kíván összezavarodni. Nem akarjuk, hogy a boldogságkeresésünk bármilyen nehézséggel járjon. Valójában annyit akarunk, hogy a boldogságot tálcán nyújtsák oda nekünk. De ahhoz, hogy az igazi boldogságot megtaláljuk, hajlandónak kell lennünk felkavarodni, összezavarodni, meglepődni, feltételezéseinkben meginogni – és a nem-tudás feneketlen kútjába hajítódni.

         Mit is jelent az, hogy felkavaródva lenni, és miért is nyílnánk meg ez előtt, vagy kívánnánk is ezt bármilyen szinten? Ennek a megértéséhez közelről kell megvizsgálni az elménket, azokat a dolgokat, amikben hiszünk, azokat a gondolatokat, melyekbe belekapaszkodunk. Meg kell vizsgálnunk a hatalomtól, kontrolltól, dícsérettől, elismeréstől való függőségünket – az összes olyan dolgot, melyek miatt végső soron szenvedünk. A világ rajtunk kívül lévő dolgai hozhatnak ugyan némi átmeneti boldogságot és élvezetet, de nem hozzák el azt a mély beteljesedettséget, amire mindannyian vágyakozunk. Rajtuk keresztül nem vagyunk képesek szenvedésünk okaihoz közel férkőzni, és végső soron ezek a dolgok nem hozzák el az emberi szenvedés mély feloldozását.

         Ha valaki azzal állna elő neked, „Abbahagyhatod a szenvedést. Tényleg teljesen abbahagyhatod a szenvedést, itt és most. Mindössze fel kell adnod mindent, amit hiszel. El kell dobnod a véleményeidet, el kell dobnod a hiedelmeidet, még a saját nevedbe vetett hitedet is fel kell adnod. Mindezt fel kell adnod, de semmi mást nem kell tenned. Add fel mindezt, és akkor boldog leszel, teljesen boldog és szenvedéstől mentes, örökre.” A legtöbb ember számára ez elfogadhatatlan üzlet.

         „Hogy adjam fel a gondolataimat? Adjam fel a véleményeimet? Ha ezt tenném, akkor feladnám azt, aki vagyok! Nem! Ezt nem vagyok hajlandó megtenni! Inkább szenvedek, mint hogy feladjam a gondolataimat, a hiedelmeimet, mindent, amibe kapaszkodom. Inkább szenvedek, mint búcsút intsek a véleményeimnek!” Lehet, hogy ez nevetségesnek tűnik, a helyzet azonban az, hogy a legtöbben itt tartanak. Legtöbbünk ebben az elme-állapotban él. Ha nem vagyunk hajlandók felkavaródni, vagyis nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy amiről azt gondoltuk, valódi, valójában nem is az, akkor sosem lehetünk boldogok. Ha nem vagyunk hajlandóak felismerni, hogy amit mi gondolunk, az nem az igazság, akkor sosem lehetünk boldogok. Ha nem vagyok hajlandók totális őszinteséggel megvizsgálni azt a felépítményt, aminek magunkat gondoljuk, és nyitottnak lenni arra, hogy hatalmasat tévedtünk magunkkal kapcsolatban – talán egyáltalán nem is azok vagyunk, akinek gondoltuk magunkat -, ha nem vagyunk nyitottak legalább esélyt adni ennek a lehetőségnek, akkor nincs módunk megtalálni a szenvedésből kivezető utat.

         Ezért mondja Jézus, hogy amikor találni kezdesz, fel fogsz kavarodni. Amikor éberebbé, tudatosabbá, kezdesz válni, amikor kezdenek felnyílni a szemeid, elsőként azt látod meg, hogy mennyire eltévelyedett vagy, és hogy milyen erősen kapaszkodsz a saját szenvedésedbe. Ez, sok szempontból, a legeslegfontosabb lépés: Hajlandó vagy felébredni? Hajlandó vagy kinyitni a szemedet? Hajlandó vagy felismerni a tévedésedet? Hajlandó vagy meglátni, hogy nem az igazság, nem a valóság nézőpontjából éled az életedet? Ezt jelenti összezavarodottnak lenni. Összezavarodottnak lenni azt jelenti, hogy hajlandó vagy meglátni az igazságot, és hajlandó vagy felismerni, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyennek gondoltad őket.