A Szerelem Illúziója és a Romantikus Szerelem Mítosza

„Határok között élni magányos élmény. Az emberek általában szabadulni szeretnének magányuk állapotából; kitörni szeretnének egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt a menekülést. A szerelembe esés jelenségének lényege, hogy az egyéniség falai leomlanak, illetve az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés és a magányérzet ezzel járó feloldódása adja a szerelem eksztázisát.” (M. Scott Peck)

„Az én határai lassanként, egyenként ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése.” (M. Scott Peck)

Évtizedeken át gyakorló szerelemfüggő voltam (korán kezdtem 😉 ). A szerelmesség állapotának fizikai és lelki jellemzői az egyik legkeményebb drogot jelentették számomra. Persze akkoriban mit sem tudtam erről, úgy könyveltem el magam, hogy én egy olyan „szerelmes típus” vagyok. És ez a kényszeres függőségem vált az önismereti utam egyik meghatározó elindítójává is. „Mi ez az egész? Én tényleg ilyen vagyok? Ez baromi jó állapot, de mindig ez lesz már? És mi lesz, Úristen, ha egyszer majd nem lehetek már szerelmes? Mindig szerelmesnek kell lennem majd valakibe ahhoz, hogy élőnek érezzem magam?” Mert aztán ahogy mélyültem az önmunkámban, szépen összeállt a kép, hogy mire is „használtam” a szerelmesség állapotát, fokról-fokra tisztábbá vált az elmebeli és testérzetbeli mechanizmus, majd szép fokozatosan eltűnt a kényszeres szerelmesség.

Tudom, hogy ez nem mindenkire jellemző működés, de azért osztottam meg, mert mint ilyen, elég alaposan megjártam ezeket a bugyrokat, és mondhatom, sosem voltam jobban, mint amióta nem vagyok kényszeresen szerelmes. Sosem éreztem magam egészebbnek, teljesebbnek, mint mostanra, amikor a belső „halottság” állapotát már nem egy ilyen felfokozott „élőséggel” kell elmaszkíroznom. És - sajna -az általánosabb formában megjelenő romantikus szerelem is, amit annyian hajszolnak és aminek "beszerzésére" egész társadalmunk épül, sok szempontból egy jó nagy átverés. Kérdés, hogy mennyire állsz készen arra, hogy egy ilyen alapvető, totálisan valóságosnak és akár teljességgel megkérdőjelezhetetlennek tűnő hiedelemkupacot mégiscsak megkérdőjelezzél. A romantikus szerelem, mint hiedelemkupac. Ebben a posztban adok némi indíttatást a megkérdőjelezéshez. Már amennyiben tényleg illúziók nélkül szeretnél élni, ami ugyebár eléggé fájdalmas.

A napokban akadt a kezembe M.Scott Peck, A járatlan út: A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája című könyve. Imádom. Olvassátok el! Van neki egy folytatása is, azt is! J Nem könnyű olvasmányok, de annyira helyre tesznek egy csomó dolgot, ami az utóbbi 20 év gyermeki spiritualitásában összekatyvaszolódott bennünk. Legalapvetőbben a felnőttségről, érettségről és a valódi szeretetről szólnak a könyvek. És a szerelem, mint a valódi szeretetbe nem beletartozó jelenség kerül tárgyalásra. Pár évvel ezelőtt még nagyon kiakadtam volna mindezen, mert az "életem értelmét" kérdőjelezte volna meg, hálás vagyok, hogy mostanra tisztábban láthatok. Egy jelentősebb darabkát megosztok itt a könyvből, elég tömény. A többit olvassátok el magatok. 

A szerelem

A szeretet helytelen értelmezései közül a legelterjedtebb és legerőteljesebb az az elképzelés, hogy a szerelem szeretetérzéssel jár. Igencsak vaskos félreértés ez, mert amikor az ember szerelmes, érzelmét igen intenzíven éli meg, úgy érzi, „szereti" partnerét. Két probléma tűnik azonnal szembe. Először is az, hogy a szerelem a szexualitáshoz és az erotikához erősen kapcsolódó érzelem. Normális ember nem szerelmes a gyerekébe, bár nagyon is szeretheti. Azonos nemű barátainkba sem vagyunk szerelmesek - hacsak nem vagyunk homoszexuális beállítottságúak - , bár őket is nagyon szerethetjük. Szerelmesek akkor leszünk valakibe, ha tudatosan vagy tudat alatt kívánjuk a vele való nemi érintkezést. A második probléma az, hogy a szerelem érzete kivétel nélkül minden esetben átmeneti érzés. Mindegy, hogy az ember kibe szerelmes, ha a kapcsolat elég hosszú ideig tart, előbb-utóbb „kiszeret" belőle. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnik a szeretet érzése, de azt már igen, hogy a szerelem eksztázisa mindig elmúlik, a mézeshetek mindig véget érnek.

A szerelembe esés és az érzet elmúlásának jelenségét csak úgy érthetjük meg, ha megvizsgáljuk azt, amit a pszichiáterek az én határainak neveznek. Közvetett bizonyítékok alapján feltételezzük, hogy a csecsemő, életének első hónapjaiban, nem különbözteti meg magát környezetétől. Ha karját vagy lábát mozgatja, mozog a világegyetem. Ha éhes, a világ éhezik. Ha látja, hogy anyja mozog, mintha maga mozogna. Amikor anyja énekel, a csecsemő nem tudja, hogy a hangot nem ő maga adja ki. Nem tesz különbséget a rácsos ágy, a szoba, a szülők és önmaga között. A lelkes és a lelketlen világ ugyanaz. Nincsen még különbség „én" és „te" között. Az „az" és a „világ" egy. Nincsenek határok és nincsen elválasztás. Nincsen identitás.

Később azonban a gyerek énje lassan elválik a világtól. Amikor éhes, anyja nem mindig eteti meg. Amikor játékos kedvében van, anyjának nincsen mindig kedve a játékhoz. Felfogja, hogy vágyai nem feltétlenül azonosak anyja vágyaival, hogy kettejük magatartása különböző is lehet. Ekkor érzi meg először az én fogalmát. Többször megfigyelték, hogy súlyos énkép-gondokkal küszködő felnőtt válhat abból az emberből, akinek csecsemőkorában valami alapvetően megzavarta anyjával való viszonyát: nem volt mellette anyja vagy megfelelő helyettes, vagy az anya egyáltalán nem törődött gyermekével. Ahogyan a gyerek fölismeri, hogy saját akarata nem azonos a világegyetem akaratával, további distinkciókat tesz önmaga és a világ között. Amikor karja mozog, az ágy vagy a mennyezet már nem mozognak vele. Fölismerve az összefüggést a mozgás szándéka és karja tényleges mozgása között, a gyerek ráébred az összefüggésre, hogy karja hozzá tartozik. Így az élet első évében megtanuljuk, mi az, ami mi vagyunk, és mi az, ami nem mi vagyunk. Az első életév végére a gyerek tisztában van azzal, hogy van saját karja, lába, feje, nyelve, szeme, sőt véleménye, hangja, gondolata és érzelmei, saját gyomorfájása. Megtanulja saját lénye méretét és fizikai határait. E határok elmebeli ismeretét nevezzük az én határainak.

Az én határainak kialakulása olyan folyamat, amely belenyúlik a pubertás- és felnőttkorba is, bár a később kialakított határok inkább szellemi, semmint testi természetűek.  Így például a gyerek hatalmának határait két- és hároméves korban fogja föl. Bár már előzőleg megtanulta megkülönböztetni saját vágyait anyja vágyaitól, még nem adta föl a reményt, hogy óhaja talán mégis parancs vagy legalábbis annak kellene lennie. Ezért aztán a kétéves gyerek rendszerint önkényúrként igyekszik viselkedni a családban szüleinek, testvéreinek és esetleges háziállatainak parancsokat osztogat, mintha mindmegannyi regruta lenne magánhadseregében, s uralkodói dühbe gurul, amikor nem feltétlenül engedelmeskednek. A szülők általában rettegnek ettől az életkortól. Hároméves korára a gyerek többnyire kezelhetővé válik, elfogadta viszonylagos erőtlenségének valóságát. A mindenhatóság azonban még évekig édes álom maradhat. Bár a hároméves gyerek elfogadja hatalma korlátait, olykor még évekig elmerülhet saját álomvilágában, ahol még mindig lehetséges, hogy mindenható. A kamaszkor közepére az ember már hellyel-közzel tisztában van vele, hogy egyén, testi és szellemi korlátok között létező, viszonylag erőtlen és törékeny organizmus, amely csak hasonló organizmusokkal együtt, az úgynevezett társadalomban életképes. A társadalmon belül egyéniségük elhatárolja őket, ha túlságosan nem különbözteti is meg.

Határok között élni magányos élmény. Vannak emberek – különösen az a típus, melyet a pszichiáterek skizoidnak neveznek -, akik a külső világot menthetetlenül veszélyesnek, rosszindulatúnak, zavarosnak és visszautasítónak látják. Ezek az emberek biztonságot találnak körbehatárolt magányukban. Az emberek azonban többnyire szabadulni szeretnének magányuk állapotából; kitörni szeretnének egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt a menekülést. A szerelembe esés jelenségének lényege, hogy az egyéniség falai leomlanak, illetve az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés és a magányérzet ezzel járó feloldódása adja a szerelem eksztázisát.

Bizonyos vonatkozásaiban (ha nem is mindben) a szerelem regresszív állapot, amennyiben a másik egyéniségével való egybeolvadás arra az állapotra emlékeztet, amikor a csecsemő egyénisége még nem vált el anyja egyéniségétől. Az egybeolvadással egyidejűleg ismét átérezzük a mindenhatóság, az omnipotencia érzését. Hirtelen minden lehetségesnek látszik. A szeretett személlyel egyesülvén úgy érezzük, nincsen leküzdhetetlen akadály. Úgy érezzük, szerelmünk ereje elől eliszkol minden nehézség, szétolvad és eltűnik a sötétben. Minden gondot megoldunk. A jövő könnyű lesz. Ennek az érzésnek a valótlansága megegyezik a kétéves gyermek érzésének valótlanságával, aki a család teljhatalmú királyának hiszi magát.

A valóság azonban betör a szerelembe, csakúgy, mint a kétéves kor pünkösdi királyságába. Előbb-utóbb a mindennapok gondjai között felülkerekedik az egyéniség. A férfi szeretkezni akar, a nő nem. A nő moziba vágyik, a férfi nem. A férfi bankba tenné a pénzt, a nő mosogatógépre költené. A nő is a saját munkájáról akar beszélni, a férfi is. A nő nem jön ki a férfi barátaival, a férfi rühelli a nő barátait. Szívük mélyén mindketten keserűen felismerik, hogy nem egyek azzal, akit szeretnek, hogy a másiknak továbbra is megvannak a saját vágyai, kívánságai, előítéletei stb., amelyek különböznek az övéitől. Az én határai lassanként, egyenként ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése.

A „valódi" szó használatával azt akarom érzékeltetni, hogy a szerelemben a szeretet érzete szubjektív és illuzórikus. A valódi szeretet fogalmát később taglalom részletesen. Annyit azonban már most megállapítok, hogy amikor egy pár szerelme véget ér, és megkezdődhet a szeretet állapotának kiépítése, ezzel azt is mondom, hogy a szeretetnek nem kell feltétlenül szerelemben gyökereznie. Ha a szeretet imént adott meghatározását helytállónak fogadjuk el, a szerelem nem igazi szeretet, a következő okoknál fogva.

Valakibe beleszeretni nem akaratlagos cselekvés, nem tudatos elhatározás kérdése. Mindegy, mennyire vágyik az ember tudatosan a szerelemre, az élmény elkerüli. Máskor váratlanul jön, amikor egyáltalán nem kereste. Ugyanolyan valószínűséggel szeretünk bele valakibe, aki nem illik hozzánk, mint hozzánk illő partnerbe. Gyakran egyáltalán nem kedveljük szerelmünk tárgyát, s ugyanakkor hiába próbálunk szerelmet érezni másvalaki iránt, akit esetleg szeretünk, tisztelünk, s aki kiváló társ lenne. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szerelem érzése egyáltalán nem befolyásolható tudatosan. Pszichiáterek gyakran szeretnek bele betegükbe, amiként a betegek is gyakran szeretnek bele a pszichiáterbe, de kötelességtudatuk és szerepük általában lehetővé teszi, hogy elejét vegyék énjük határai feladásának, és a beteget nem tekintik érzelmük tárgyának. Az ezzel járó küzdelem és szenvedés számottevő lehet, de az akaratnak csak az élmény ellenőrzésében van szerepe, nem megteremtésében. Bizonyos fokig elhatározásunk függvénye, hogy miképpen reagálunk a szerelem élményére, az élmény megjelenése azonban akaratunktól független.

A szerelemben az ember nem terjeszti ki énje határait, ellenkezőleg, a határok átmenetileg összeomlanak. Az én kiterjesztése erőfeszítést kíván, a szerelem nem. Lusta és fegyelmezetlen emberek csakúgy érezhetnek szerelmet, mint szorgalmas és tetterős egyéniségek. Amikor a szerelem véget ér, az ember rendszerint meglehetősen kiábrándultnak érzi magát, de nem érzi kiterjedtebbnek. Ám amikor a határokat kiterjesztjük, azok kiterjedt állapotukban is maradnak. A valódi szeretet fejleszti a lelket, a szerelem nem.

A szerelemnek nincsen sok köze a tudatos lelki fejlődéshez. Ha a szerelemben van célunk, az nem más, mint a magányérzet feloldása (és talán ennek biztosítása a házasság intézményével). Célunk éppenséggel nem a lelki fejlődés. Tény, hogy a szerelem állapotában az ember úgy érzi, eljutott azokba a lelki magasságokba, ahonnan lehetetlen és fölösleges is továbblépni; nem érzi szükségét a fejlődésnek, jól érzi magát ott, ahol van. A lélek békét élvez. Szerelmünk tárgyának esetében sem látjuk szükségesnek a lelki fejlődést, ellenkezőleg, mindenben tökéletesnek tetszik. Minden hiba esetleges, jelentéktelen apróság, mely csak tökélyét fokozza.

Ha a szerelem nem valódi szeretet, mi más, mint az én határainak átmeneti és részleges feladása? Nem tudom, mi más lehet. De a jelenség szexuális jellege arra enged következtetni, hogy a szerelem nem más, mint a párosodás genetikusan meghatározott ösztönös része. Más szavakkal kifejezve: az én határainak időleges feladása nem más, mint általános reakció a nemi vágyakra, ami növeli a párosodás valószínűségét, így segítve elő a faj fennmaradását. Cinikusabban úgy is fogalmazhatnék, hogy a szerelem a gének szemfényvesztése, amivel az egyébként tisztán látó elmét a házasságba bolondítják. A trükk gyakran rosszul sül el, például akkor, ha a nemi vágyak homoszexuális jellegűek, vagy ha szülői beavatkozás, idegbetegség, összeférhetetlen, összeegyeztethetetlen felelősségek vagy az érett önfegyelem elejét veszik a házasság kötelékének. Ugyanakkor az elme eme gyerekes egybeolvadásának és omnipotenciájának illuzórikus és elkerülhetetlenül

átmeneti (mert ha nem volna átmeneti, nem is volna kivitelezhető) regressziója nélkül mindazok, akik ma boldog vagy boldogtalan házasságban élnek, őszinte rémülettel fordultak volna el a házasság intézményétől.

A romantikus szerelem mítosza

Ahhoz, hogy a szerelem sikeresen házasságba bolondítsa az embert, szükséges azt a látszatot keltenie, hogy az érzés sohasem fog véget érni. Ezt az illúziót csak erősítik kulturális hagyományaink; minden gyerek azt olvassa, hogy a királyfi meg a királylány egybekelnek, s boldogan élnek, amíg meg nem halnak. További mítoszok tudomásunkra hozzák, hogy „akik egymásnak vannak teremtve, előbb utóbb megtalálják egymást". Továbbá: a csillagokban meg vagyon írva, hogy ki kihez illik, s amikor találkozunk választottunkkal, a szerelem hozzásegít e fölismeréshez. S miután rátaláltunk a lényre, akit a magasságos ég is nekünk teremtett, s tökéletesen illünk is egymáshoz, nyilvánvaló, hogy tökéletes boldogságban és egyetértésben fogunk élni, míg csak le nem peregnek életünk napjai. Ha azonban mégsem illünk össze tökéletesen, nem felelünk meg egymásnak maradéktalanul, veszekedésekre kerül sor, s a szerelemnek vége szakad: nyilvánvaló, hogy szörnyű hiba történt, rosszul olvastuk el, ami pedig meg vagyon írva a csillagokban, nem a nekünk teremtett lénnyel kötöttük össze életünket, amit szerelemnek hittünk, nem az volt az „igazi" szerelem, s nincs mit tenni: vagy örökre boldogtalanul élünk, vagy beadjuk a válókeresetet.

Jóllehet általában úgy érzem, hogy a mítoszok örök és nagy emberi igazságokat hordoznak, a szerelem mítosza rémes hazugságnak tűnik. Lehet, hogy szükséges a fajfenntartáshoz, lehet, hogy a szerelem illúziója nélkülözhetetlen a házasság csapdájának sikeres működéséhez, de pszichiáter vagyok, s mint ilyen, naponta a szívem szakad meg, amikor szembekerülök a mítosz okozta szenvedésekkel. Emberek milliói tesznek hihetetlen erőfeszítéseket azért, hogy életük valóságát meghajolni kényszerítsék e mítosz valótlansága előtt. X asszony mindenben aláveti magát férje akaratának, mert bűntudata van. „Nem szerettem igazán, amikor feleségül vett - mondja - , csak úgy tettem, mintha szeretném. Így voltaképpen beugrattam a házasságba, most aztán nem panaszkodhatom, és tartozom neki annyival, hogy minden kérését teljesítsem." F úr így sopánkodik: „Sajnálom, hogy nem vettem el Z kisasszonyt. Azt hiszem, jó házasságban élnénk. De nem voltam bele fülig szerelmes, ezért úgy gondoltam, nem ő az igazi." D asszony kétévi házasság után depressziós lesz, minden nyilvánvaló ok nélkül, s az első terápiás foglalkozáson ezzel kezdi: „Nem értem, hogy mi a baj. Mindenem megvan, mi több, tökéletes házasságban élek." Néhány hónappal később fogadja el a tényt, hogy már nem szereti a férjét, s ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy szörnyű hibát követett el. E úr, szintén kétéves házas, rettenetes fejfájástól szenved, s nem hiszi el, hogy fájdalmai pszichoszomatikusak. Így győzködi magát: „A házasságom remek. A feleségemet ugyanúgy szeretem, mint amikor összeházasodtunk. Mindent megkapok tőle, amit csak el lehet képzelni." Fejfájása azonban még egy évig nem szűnik meg, mindaddig, amíg végre be nem ismeri, hogy „Az asszony őrületbe kerget azzal, hogy a fizetésemből állandóan venni, venni, venni akar valamit." Ekkor végre képes a feleségének szemére vetni költekező hajlamát. F úr és F-né asszony kölcsönösen beismerik, hogy már nem szerelmesek egymásba, minekutána egymás életének megkeserítésén mesterkednek, olyaténképpen, hogy fűvel-fával csalják egymást, keresve az „igazit", s nem ismerik föl, hogy a szerelem megszűntének fölismerése nem a kapcsolat végét, hanem a kezdetét jelenthetné.

Még akkor is, amikor mindkét ember ráébredt, hogy a mézesheteknek vége, és többé nem szerelmesek egymásba, még akkor is ragaszkodnak a mítoszhoz, és megpróbálják életüket hozzáigazítani. Úgy gondolkoznak, hogy bár már nem szerelmesek, pusztán elhatározásból úgy tesznek, mintha azok lennének, s így a szerelem is majd csak visszatér. Az ilyen párok nagyra tartják az együttlétet. Ha párok csoportterápiájában vesznek részt, együtt ülnek, egymás gondolatait fogalmazzák meg, megmagyarázzák egymás hibáit, s általában azon vannak, hogy a csoport előtt egységes színben mutatkozzanak, mert úgy gondolják, hogy ez az egység házasságuk viszonylagos épségét bizonyítja, és előfeltétele a fejlődésnek. Előbb-utóbb tudomásukra kell hozni, hogy túlságosan „házasok", túlságosan közel vannak egymáshoz, s hogy valamiféle pszichológiai távolságot kell teremteniük maguk között, mielőtt hasznos terápiás munkát végezhetnénk. Időnként szükséges fizikai értelemben is elválasztani őket, megkérni, hogy üljenek külön. Mindig meg kell kérni őket, hogy ne beszéljenek a másik helyett, s ne védelmezzék egymást a csoporttal szemben. Újra és újra azt kell mondani: „Hagyja, hogy a felesége önmagáért beszéljen." Vagy: „Hagyja, hogy a férje megvédje önmagát, elég erős ember." Ha elég hosszú ideig járnak a terápiás kezelésekre, előbb-utóbb megtanulják elfogadni saját, külön egyéniségüket. Ezen nyugszik az érett házasság, s enélkül nem lehetséges valódi szeretet.

(M. Scott Peck, A járatlan út)

Az ÖnMunka önvizsgálati eszköztárában számos kiváló megközelítést alkalmazunk mindenféle hiányok, identitások, függőségek és kényszeres működések mély feltárására és feloldására, illetve az önfelnevelésre, ön-kapcsolódásra, önfelismerésre. Ha felém hoz az utad, szeretettel látlak Egyéni konzultációs csomagon vagy csoportos formában:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció) 2017. március 31. -április 2. Részletekért kattints ide.

Felébredés a Keresés és Függőség Álmából

„A leszoktató program segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Még mindig függő voltam, csak a szerem változott az évek során…” (Scott Kiloby)

Szeretettel ajánlom elolvasásra ezt a jókora részt Scott Kiloby legelső könyvéből, A szeretet csendes forradalma címűből, mely a „felébredése” utáni hónapokban íródott. Nagyon szép könyv, örömmel fordítottam belőle ezt a „Scott” történetét és felébredését bemutató részt. Rengeteg ponton magunkra ismerhetünk belőle, érdemes belemélyülni.

A Keresés, Melyet Scottnak Hívnak

Volt egyszer egy idő-alapú, elme gyártotta történet, mely „Scott” címen futott, és ez a múltbéli kondicionáltság időnként még felüti a fejét. De „Scott” csupán spirituális keresés, egy álom volt. Még felkapom a fejemet, amikor valaki egy szobában kimondja a nevemet. Még mindig ezt a nevet írom az adóbevallásomra. Még mindig képes vagyok felidézni a gyerekkori emlékeimet, illetve „a felébredés” nevű álom-esemény előtti és utáni évek történetét (kivéve azokat a részeket, melyeket a drogok kitöröltek).

            Kicsit vonakodva mesélem most el a Scott-történet darabkáit, nem mintha fájdalmas lenne rágondolni vagy beszélni róla, hanem inkább azért, mert már nem azonosulok vele többé. Nincs itt egy „én”, aki azonosulna a „múlt”-ként ismert gondolati álommal. Így elég hamar elveszítem az érdeklődésemet, amikor „Scott” álmáról és az „ő múltjáról” beszélek. A múlt immár alig bukkan fel. És amikor megteszi, akkor mindössze a jelenben felbukkanó gondolatok sora, melyekhez semmilyen módon nem kötődöm többé. Mindazonáltal, most megosztok néhány részletet ebből a „Scott” című spirituális keresés-történetből, hátha az olvasót érdekli.

            Indiana államban nőttem fel, egy kisvárosban, felső középosztálybeli családban. Csodálatos szüleim elhalmoztak szeretettel, figyelemmel, és materiális dolgokkal. Viszonylag boldog gyerek voltam, és végtelenül elkényeztetett. Mindent megkaptam, ami csak akartam. Nem okolom a szüleimet, amiért ilyen elkényeztetett kölyök lett belőlem. Egyszerűen belém volt égetve a hiányérzet és a mindig több iránti kielégíthetetlen étvágy.

            Félénk gyerek voltam, akinek sok figyelemre volt szüksége. Fontos akartam lenni mások szemében, ugyanakkor nagy igényem volt az egyedüllétre is, arra, hogy mindenki békén hagyjon. Ez a kettősség igen erős kötélhúzást okozott bennem egész gyerekkoromban és a tizenéves időszakban. Jó előadói képességekkel voltam megáldva, imádtam táncolni, bábozni, zeneszámokra tátogni, a környékbeli gyerekeket szórakoztatni és versenyre hívni őket futásban és más játékokban. „Született sportolónak” tartottak, mert szinte minden sportban kitűnően teljesítettem, amit csak kipróbáltam. A sportolás sokáig távol tartott a bajtól. De végül még a sportsikerek révén megszerzett figyelem és elismerés sem tudta kielégíteni azt a mély vágyamat, hogy váljak valakivé és megtaláljam, amit keresek.

            Mivel igen érzékeny is voltam, érzelmileg és mentálisan szó szerint darabokra hullottam, amikor valaki megkritizált vagy gúnyt űzött belőlem. Ez az érzékenység pedig távolt tartott az emberektől és a társasági helyzetektől. Alsós koromban előfordult, hogy más gyerekek bántalmaztak. A fájdalom és félelem menekülési útvonalak keresésére ösztönöztek. Tizenkét évesen szívtam el az első füves cigimet. Mire tizennégy lettem, a marihuána a kedvenc menekülési módszeremmé vált. Amikor beszívtam, az egész világ szétesett. Tizennégy voltam, amikor gitározásba és dalírásba fogtam. Ezek is ahhoz segítettek hozzá, hogy elkerülhessem az „odakint” érzékelt, igen összezavaró világot. Napszámra elő sem jöttem a szobámból, csak egyedül zenéltem és dalokat szereztem. A saját fantáziavilágomban éltem.

            Ahogy az évek teltek, a zenésztársak, barátok és családtagok egyre inkább elismerték zeneszerzői adottságaimat, „tehetségesnek” címkéztek. Ez pedig pont megfelelő táplálékkal látta el a bizonytalansággal küzdő egómat. Mindazonáltal a dalíráson, a zenélésen és a sportoláson kívül sosem tudtam igazán, hogyan is éljek a saját bőrömben. Korán megtanultam, hogyan mutassak kifelé elégedettséget, hogyan viseljem a komfortosság álarcát.

            Ahogy haladtak az évek, egyre elszigeteltebbnek éreztem magam a társasági helyzetekben, helyzetektől. Szégyenlős voltam, mindig haboztam cselekvés előtt, figyeltem, hogy néznek-e, és találgattam, vajon mit gondolnak rólam. Gimis és főiskolás koromban tovább fokozódott e kielégületlenség-érzetem és egyre elveszettebb lettem. Teljesen idegennek érzékeltem magamat. Folyamatosan zakatolt bennem az a történet, hogy valamiképpen rossz bolygóra kerültem, és itt soha semmi nem lesz elég jó, és hogy saját magam és a világ teljes elfogadása örökre elérhetetlen marad majd.

            Cseppet sem számított, mi mindent kaptam anyagiakban, szeretetben, figyelemben és sikerben, semmi nem töltötte be a belső ürességet. Nehezemre esett bármit is valóban értékelni. Mindig többet, jobbat, mást akartam. Odabent pedig kevesebbnek, rosszabbnak, különbözőnek éreztem magam. Az elidegenedés, a nyugtalanság és az érzékenység egyre fokozottabb droghasználathoz vezettek. Húsz éves koromra teljesen kábítószerfüggővé váltam. Évekig éltem aktív függőként. Voltak olyan időszakok is, amikor élveztem az életet. A kábítószerek egyfajta játszóteret jelentettek, ahova elszökhettem a való világból. Rövid tiszta periódusaimban dolgoztam és párkapcsolati próbálkozásaim is voltak. De bármi történt is, állandóan velem volt egy mély nyugtalanság és elégedetlenség-érzet, az élet egészére vonatkozóan. Ez pedig még több droghoz és elkeseredéshez vezetett.

            Tizen- és huszonéveimben végig különböző rock bandákban zenéltem. Mindennél jobban vágytam az elismerésre és a szeretetre. Azt kerestem, hogyan lehetne véget vetni a folyamatos elégedetlenségnek, és azt hittem, hogy ha majd emberek milliói szeretik a zenémet, akkor végre megtalálom, amit keresek. És annak ellenére, hogy a zenei karrierem ígéretesnek tűnt, a nagyfokú kábítószerfüggésem miatt végül befuccsolt.

            Húszas éveimben egyik kudarcos kapcsolatból mentem a másikba, sosem találva azt a szeretetet, melyre annyira vágytam. Valahogy mindig olyan embereket választottam, akik nem tudták viszonozni az érzéseimet. Ha meg épp azt hittem, hogy végre megtaláltam azt, aki majd képes lesz a hiányaimat betölteni, akkor annyira szerelmes lettem, hogy az egész átfordult rögeszmébe és féltékenységbe, ami pedig elüldözte a szerelmemet. Amikor pedig valaki romantikus érdeklődést mutatott irántam, és közeledni vagy udvarolni kezdett, őt én taszítottam el. Sokkal jobban izgatott a keresés, mint a találás. Ezt az önlegyőző viselkedést újra meg újra eljátszottam. Évekbe telt, mire az ezekben a kapcsolatokba szerzett mély sebeim begyógyultak.

            Végül, miután teljesen padlóra kerültem a kábítószerezéstől, egy 12-lépéses leszoktató programban találtam magam. A program segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Az egész egy keresés volt. Még mindig függő voltam, csak a szerem változott az évek során: anyagi javak, sport sikerek, marihuána, dalírás és hírnév-keresés, fájdalomcsillapítók, végül spiritualitás. A leszokásom öt éve alatt gyakorlatilag az összes valláson és spirituális módszeren átmentem, mindezt a szabadságom keresése ürügyén. Saját magamat kerestem.

A Felébredés

            Spirituális keresésem során felfedeztem a non-duális/nem-kettős tanításokat. Azt láttam, hogy ezek a tanítások a valódi szabadságról beszélnek. Nem ego-kényeztető szabadságról, hanem olyanról, mely pont, hogy kiiktatja az egot. Olyan szabadságról, mely semmilyen kapaszkodót nem hagy számodra. Nem hagy meg „téged”. Csak a szeretetet hagyja meg. A nem-kettősséget. A nem-elkülönültséget. Az elnevezés nem fontos.

            Miközben ezeket a könyveket olvastam, kezdtem tudatosan észrevenni a minden pillanatban felbukkanó gondolatokat és érzéseket. Nem a megvilágosodást kerestem. Csupán azt akartam, hogy az elidegenedésnek, az elégedetlenségnek és a nyugtalanságnak vége legyen.

            Nagyon jól emlékszem az első „váltásra”. Egy hideg, februári délután, amint épp a kocsimmal haladtam, egyszer csak szétolvadt az a rideg elkülönültség-érzet az élet és „köztem”. Ez után az élmény után két hétig, egy nagyon intenzív, kellemes energia-gombolyagot éreztem a mellkasomban. Fogalmam sem volt, mi történik, és elnevezésem sem volt erre az energiára. Biztos létezik rá valamilyen szó a megvilágosodási szótárban. De intuitíve úgy érzékeltem, hogy valamilyen tudati váltás közepében vagyok benne.

            A kéthetes időszak végén, egy szombat éjjelen az ágyamon üldögéltem. Békesség öntötte el a testemet és elmémet, belülről kifelé haladva. Teljesen átitatott. Az elmém elcsendesedett. Felismertem, hogy „odakint” a szobában és a világban is valójában csendesség van, és ugyanez a csendesség van bennem is, és ez az, aki valójában vagyok. Az energia-gombolyag még másnapig volt velem, amikor is a Grace Klinikát (az egyik kedvenc sorozatomat) néztem. Az aktuális epizódban egy nő éppen szült, miközben a férje valahol máshol haldoklott. Sírni kezdtem, zokogtam. Valahogy, és nehéz ezt elmagyarázni, nem a nő miatt sírtam. Hanem abban a pillanatban teljesen tisztán láttam az élet állandótlanságát. És ez nem egy gondolat volt. Nem gondoltam azt, hogy „Az élet állandótlan”. Láttam és az egész lényemmel éreztem.

            Másnap reggel, munkába menet, valami nagyon más volt. Valahogy a testem tudatosságából néztem az életre, a gyomor és mellkas tájékáról, nem pedig az elme processzorán keresztül. Olyan volt, mintha a szívem közvetlenül kapcsolódott volna mindenhez, amit a szemeim megláttak, és ez a látás kikerülte a gondolatok szűrőjét. Ez már tisztán érzékelhető tudati váltás volt. Úgy érződött, mintha az univerzum belátást, megértést töltött volna le a lényembe. Teljesen tisztán láttam, hogy az összes megosztottság, a vallások, módszerek, eljárások, nemzetek és bármiféle csoportok az elme felosztottságának, fragmentálódásának eredményei. A gondolaton kívül nem létezik ilyen felosztottság, darabokra töredezés. Azt is megértettem és megéreztem, hogy az emberiség szenvedés-története a háborúkban, inkvizícióban, holokausztban, emberirtásban, drogokban, erőszakban, bántalmazásban, elnyomásban, valamint mindenféle vallási és politikai konfliktusban egyetlen alapvető félreértésből fakadtak: az elkülönült én illuzórikus koncepciójából. A tudat belegabalyodott ezekbe a hamis, megosztó gondolati struktúrákba. És akkor ezeket a gondolat-alapú felosztásokat az elkülönültségi-álom részeként láttam meg, melyek eltakarják valódi természetünket, a szellemet vagy tudatot.

            Azzal is tisztában voltam, hogy ez még nem a végső felébredés. Nem tudnám pontosan megmagyarázni ezt, csak valahogy tudtam, hogy „ez nem az”. Az elkövetkezendő hónapokat mély belső békeként tudnám leírni, ugyanakkor lényem felszínén még mindig működött valami nagyon finom kereső energia. Volt ott még valamilyen „Scott”, akik keresett valamit, mintha a még mélyebb, végső igazság valahol a sarkon túl várakozna.

            Úgy öt hónappal később, egy meleg júliusi estén épp hazafelé hajtottam. Előtte órákon át a 12-lépéses barátokkal piknikeztünk, és vallásról, politikáról beszélgettünk. És akkor mintha kis tűzijátékok gyulladtak volna fel a testemben mindenfelé – kicsi robbanások, egyik a másik után, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. A gondolatok lelassultak, s ebből a lelassulásból egyfajta tisztánlátás fakadt. Egyre éberebb lettem, és egyre inkább tudatában voltam a környezetemnek, a belső testemben lévő térnek, az útnak, mindennek.

            Amikor hazaértem, lefeküdtem az ágyamra. Háton fekve, a kezeimet a két kutyámon, Josie-n és Mai Lingen pihentettem. Ahogy simogattam őket, egy gondolat bukkant fel: „A tudat önmagát szeretné látni.” A belső tűzijáték újra beindult. És akkor hirtelen tudtam, hogy nem is a kutyáimat simogatom. Ráébredtem, hogy nem elkülönültek tőlem.

            Felálltam, és körbesétáltam a lakásomban, teljesen lenyűgözött, amit láttam. Láttam a gondolatokon túli valóság természetét. Láttam, hogy bármilyen „dologra” nézzek is, nincs egy attól elkülönült én sehol. Furcsának hat most pont az alany/tárgy nyelvi megjelölést használni az elkülönültség teljes hiányának érzékeltetésére. Minden gondolat leállt – teljesen. Láttam magamat a padlóként, a falként, az íróasztalként, az ablakként, az utcai lámpákként, és minden másként, amire csak a szemek ráirányultak. Azon kaptam magam, hogy térden állva markolászom a szőnyeget. És eszméletlenül hahotázom. És csak nevetek, nevetek, nevetek. Közben lázasan azt mondogatom, „Ez sem számít, ez sem számít!” Most kérdezheted, „Mi nem számít?” Erre azt tudom válaszolni, hogy akkor teljesen egyértelmű volt, hogy „semmi nem számít”, legalábbis nem oly módon, ahogy azt korábban hittem. A keresés, a hiány, az elégedetlenség, a félelem, a harag, a neheztelés nem számítottak. Mindez az én-központ álmaként látódott meg.

            Ráébredtem, hogy képtelenség megtalálni magam, mert nincs olyan, hogy én. Megláttam, hogy az vagyok, amit mindig is kerestem. De amikor azt mondom, hogy „én vagyok”, az Egy-et értem alatta, bármit jelentsen is. Nem volt ott Scott, aki mindezt megtapasztalta. Csak maga a megtapasztalás volt. ’Ez’ meglátta önmagát. Nyilvánvaló volt, hogy bármire mutasson is az Isten szó, az itt van, most. Itt van, és mindig is itt volt az orrom előtt, az orromként, és az orrom két oldalán, mögött, felett és benne levőként. Az Isten keresésének fogalma elvesztette az értelmét. Felismerődött, hogy csak ’Ez’ van, és hogy semmi sem elkülönült tőle.

            Ahogy a nevetés elengedte „Scott” álmát, egyetlen dolog maradt: ragyogó, szeretetteljes tér. Ez a tér élő, zsongó, sugárzó volt. Az élet csodája és rejtélye először látódott meg, pedig mindig is itt volt. Csak túl vehemensen kutattam, és a gondolat által teremtett jövő álmában kerestem. Most pedig tisztán láttam, hogy semmi sem elkülönült semmitől, és hogy egyedül a gondolat teremti az elkülönültséget. Emlékszem, hogy azt mondtam, „Egész idő alatt azt hittem, hogy egy „Scott” nevű személy vagyok, aki ennek a háznak a második emeletén él. Mekkora vicc!”

            Emlékszem, ahogy az ágy mellett álló digitális órát bámulom, s közben hisztérikusan nevetek azon az elképzelésen, hogy ezt az Egyet, bármi legyen is az, bármilyen módon foglalkoztatná az idő koncepciója. Mindig csak ’Ez’ van, az idő koncepcióján kívül. Észrevettem, hogy bárhova menjek is a lakásban, mindig csak az ‘Ez’-ben vagyok. Én voltam ‘Ez’. Nem tudtam kimenni belőle. És hova is mentem volna? Tisztán láttam, hogy nem halunk meg, nem úgy, ahogy hisszük. Csupán egy másik energiaformába megyünk át. Emlékszem, ahogy újra és újra kimondtam azokat a szavakat, hogy „Nem halunk meg, nem halunk meg.” Nem egy újabb hiedelem formálódott bennem. Nem egy guru által valamelyik könyvben leírt szavak emléke volt, hanem hiedelmeken túli felismerés. Szó szerint. Láttam, hogy erre csak a gondolat és a hiedelem hiányában lehet ráébredni. Értettem, hogy a valóságot csak a gondolat és hiedelem hiányában lehet meglátni. Abban a pillanatban megszűnt a halálfélelmem és az életfélelmem is. „Scott”, mint gondolat-alapú én egyszerűen semmivé lett. A keresés véget ért. Nem volt mit keresni többé. Semmit, semmit. ‘Ez’ minden, ami van, és ez annyira tökéletesen elegendő.

           

Az Álomból Való Felébredés Után

            Az, ami az álomból való felébredés után maradt, nagyon nehezen megfogható szavakkal. A „szeretet” megfelelő leírásnak tűnik. Ugyanakkor, ‘Ez’ egy nagyon más fajta szeretet. Nem az álom-állapot ragaszkodó típusú szeretete. Ez a szeretet az élet egésze iránti szeretet. Feltétel nélküli. Ez a szeretet felfalta az „én”-t, annak összes feltételével együtt. Bárminek nevezzük is ’Ezt’, az mélyen felszabadult minden elvárás alól azzal kapcsolatban, minek is hívjuk.

            A felébredés utáni hetekben azon kaptam magam, hogy videó kamerát vásárolok, és egyik üzenetet rögzítem a másik után, melyekben a felébredésről és arról beszélek, mit is hagyott maga után. Mindezt anélkül, hogy bármilyen forgatókönyvre vagy utólagos szerkesztésre lett volna szükségem. Igazság szerint, semmit nem hagyott maga után. A múlt végleg elmúlt. Csak békesség, szeretet, öröm, tudatosság és üresség volt. És még ezek is csupán szavak. Igen mélyen felismerődött, hogy semmilyen szó vagy gondolat nem érhet el a végső igazsághoz. Ugyanakkor, ’Ez’ szavakon keresztül kívánta kifejezni magát. Két hét leforgása alatt sok órányi videót vettem fel, így próbálva kifejezni ezt a kifejezhetetlen szeretetet.

            Hamarosan létrehoztam a www.kiloby.com weboldalt. Az első videók nagy részét oda töltöttem fel. Vicces az „én” szót használni minderre, mert semmilyen én nem érződött semmilyen cselekedetben, senki nem próbált semmilyen eredményt elérni. Ennek a könyvnek a fejezetei a felébredés utáni hat hónapban íródtak. A forma világa szeretett volna kifejeződni „Ezen” keresztül. Mondhatni, a forma nélküli valóság a formán keresztül kívánt kifejezésre jutni. Bármilyen őrültségnek tűnjön is ez az elme számára, ez a valóság fejezte ki magát rajtam keresztül. És pont ez az az óriási paradoxon, amit a nem-kettős felismeréssel kapcsolatban lehetetlenség megfogalmazni. Nem léteznek elkülönült dolgok, mégis léteznek az elkülönült dolgok megnyilvánulásai. Scott nem létezik, Scott mégis megjelenik fogalmi álomként, illúzióként, melynek nincsen szilárd, független, „valós” létezése. Egy illúzió, mely könyvet ír, mellyel együtt feltűnik a könyv írójának illúziója is. Ők mégsem kettők, „nem-kettők”. Az alany és a tárgy együtt bukkannak fel, elválasztatlanul, elkülönületlenül, a semmiből.

            (…)

            A korábban leírt Egység-élményem után, akár kolostorba is vonulhattam volna, csendben meditálni a tiszta, forma nélküli tudatosságban. De nem ezt tettem, így a zsúfolt ügyvédi életem tovább folytatódott. A felébredés utáni hétfő reggel ugyanúgy bementem dolgozni, mint bármelyik másik héten. De valami drasztikusan más volt. Nem volt többé ott az „én” koncepciója, sem pedig az „ügyvéd”, „állás”, „munka” vagy „karrier” koncepciói. A munka többé nem valamilyen nemszeretem feladat volt. A „feladat” is illuzórikus koncepcióként látódott meg. Csak ez a pillanat volt – lépések az irodába, a papírokat megragadó kar, beadványokat gépelő ujjak, bíróságra sétálás, beszéd a bírónak. Öröm. Szeretet. Nincs probléma. Nincs én. Nincs középpont. Nincs többé spirituális keresés. Nincs erőfeszítés. Úgy is mondhatnám, hogy az élet főnévből igévé változott. Scott, munka, ebéd, probléma, barátok, emberek, ügyfelek, esetek, nap, hét, hónap és élet helyett élés, csinálás, mozdulás, szeretés, érintés, ízlelés, érzés, és a pillanatban levés lett belőle. Az élet élte önmagát ezen a testen és elmén keresztül.

            Ez a test és elme kezdte megtestesíteni az Egyet, valahogy szavakkal nagyon nehezen leírható módon. ‘Ez’ visszatért a teljes igazságért, melynek része volt a hétköznapi emberi lét egyszerű tényeinek felerősödött tudatossága: az élet apró pillanatai, a rohangáló kutyák, a csészébe ömlő kávé hangja, az arcomba fújó szél, a fejfájás érzete, a könyök érzete az íróasztalon, a mosoly és homlokráncolás egy barát arcán, és a mindent körbeölelő óriási tér. Emellett pedig ott volt a körülöttem levő illuzórikus szenvedés felerősödött tudatossága is: az egymással veszekedő ügyfelek, az ilyen vagy olyan elme-alkotta problémákkal küzdő családtagok, és a barátok, akik arról meséltek, hogy a párjuknak vagy szeretteiknek azt kéne tenniük, amit ők akarnak tőlük. ‘Ez’ megmutatta nekem, milyen mélyre temeti magát az emberi elme az elkülönültség álmába. És azt is megmutatta, hogy a gondolaton kívül nem létezik probléma. Csak ez az életnek hívott vibrálóan élő rejtély létezik, mely folyamatos mozgásban van egy mozdulatlan békességben és csendességben.

            Ebben az időszakban az egyik belátás a másik után bukkant fel, mégis láttam, hogy semmibe nem kell belekapaszkodni, és hogy nincs „én”, aki bármelyikbe is belekapaszkodhatna. Akkor és azóta is volt egy olyan érzet, hogy semmi nem Scotté, és hogy ez nem Scott élete. Csak az ‘Ez’ van, mely mindenként nyilvánul meg.

            Ezekben a hónapokban minden reggel úgy ébredtem, hogy semmilyen tudatos szándékom nem volt könyvet vagy bármilyen spirituális vonatkozású dolgot írni. És mégis, még mielőtt észbe kaptam volna, hogy mi is történik, az ujjaim gépelésbe fogtak. Szavak ömlöttek az újabb és újabb oldalakra. Ekkoriban ismerkedtem meg Tom-mal, akit szeretetteljesen „a valódi tanítóm”-nak hívok. Tom semmit nem tanított nekem. Hihetetlenül intenzív vizsgálódást folytattunk egy online chat szobában, telefonon és email-en keresztül. Figyelhettem, hogyan halnak meg az illúzióim, egyik álom a másik után, azzal az álommal egyetemben, hogy spirituális tanító, „felébredett” vagy épp „jelenlevő” valaki lennék. Láttam, hogy a gondolat sosem elfogadó, csak a jelenlét fogad el mindent. Felismertem, hogy amint az igazság megveti a lábát valahol, hajlíthatatlanná válik. Minden hamisat fel akar fedni. Ugyanakkor azt is láttam, hogy csak egy újabb gondolatot érdekelne mindez. Mély csendességet ismertem meg saját valódi természetemként. Az álom minden aspektusa meghalt, és csak ‘Ez’ maradt – ez a szerető csendesség, mely önmagát fejezi ki. Olyan, mintha ez a csendesség írta volna ezt a könyvet. Ez a csendesség tisztában van azzal, hogy a fentiekben leírt teljes történet csak a gondolat álma. Nem az, aki vagyok.

            Még az Egység megtapasztalása sem a non-dualitás. Nem a valódi Egység. Csupán egy megtapasztalás. Úgyhogy arra kérlek, kedves olvasó, hogy ekként is tekints rá. Tudd, hogy minden megtapasztalás pont az, ami: felbukkanó, eltűnő, átmeneti jelenség. Minden megtapasztalásnak van kezdete és vége. De az az igazság, melyre ez a könyv mutat, inkább az a tér, melyben és melyen keresztül minden átmeneti gondolat, érzelem, állapot és megtapasztalás jön és megy. A szabadság nem egy megtapasztalás.

(Scott Kiloby: A szeretet csendes forradalma)

Scott Kiloby két magyarra lefordított könyve megvásárolható itt

Önszeretet/Önértékelés Tréning Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai alapján: 

2013. június 7-8. (Jelentkezési határidő: május 13.)

Részleteket itt találsz (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)

Töltsd Meg a Batyudat Szeretettel

Te milyen batyuval érkeztél el a Karácsonyhoz és egy újabb év végéhez? Az ÖnMunka blognak az a célja, hogy minden nap könnyíthess kicsit azon a súlyos, lehúzó, generációs hiedelmekből és félelmekből álló batyun, amit magaddal cipelsz. Mert egész addig cipelned kell, amíg sorra nem veszed a tartalmát, és meg nem vizsgálod (pl. a Négy Kérdéssel és a Megfordításokkal). Nincs más mód. Vagy megvizsgálod és visszacsinálod, vagy cipeled tovább. Többször írtam már róla, hogy nem sokra megyünk azzal, ha a félelmeinket és a negatív hiedelmeinket pozitív hiedelmekkel írjuk felül; titokban, tudat alatt tovább fogunk rettegni, hiszen a félelmünk gyökerét nem távolítottuk el.

         A Munka sakk-mattot ad a félelmeinknek: rájövünk, hogy semmi nem igaz abból, amit valaha elhittünk. És nem csak, hogy megértjük, hanem érzésben is megtapasztaljuk, így lesz viszonyítási alapunk arról, kik is vagyunk valójában. A Munka azoknak a Módszere, akik erre a Valódi Önmagukra  kíváncsiak, nem pedig egy felcicomázott „mű-ént” szeretnének gyártani maguknak. Abból már így is van egy, akit utálsz, mi értelme még egyet fabrikálni mellé? Ha érted, hogy most miről írok, akkor jó esélyed van megismerkedni önmagaddal. (És akkor is, ha nem. A Munkhoz semmilyen előképzettség nem szükséges.) Már amennyiben ez a célod. A Munka a valódi ÖnMegismerés útja, és a hamis én lebontásának módszere. Minden egyes hiedelmed megkérdőjelezésével „fogy” az ál-éned, és egyre nagyobb teret enged annak, aki valójában vagy, a történeteid, a hiedelmeid nélkül. A Munka eljuttat abba az állapotba, amit szeretetnek hívnak, és ami egyáltalán nem egyenlő azzal, amit általában szeretetnek hívunk és gondolunk. A valódi szeretet áramlás, engedés, önmagaddá válás, eggyé válás. Amit annak gondolunk, az félelemmel teli, birtoklós, görcsös, kontrollálni vágyó. Ne ilyet tegyél a batyudba, szánd el magad, hogy Te a valódit szeretnéd megismerni és megélni. Pontosabban, lehetővé tenni, engedni, hogy ez a valódiság kijöjjön a rejtőzködésből, és előbújjon belőled. Mert mindannyiunkban ott van, csak a neveltetésünk, a kondicionálódásunk során szép lassan elkülönültünk tőle. A Négy kérdés segítségével megtanulsz újra csatlakozni ehhez a benned levő szeretet-csaphoz, és egyre erősebben engeded majd, hogy áradjon belőled. Katie ezt úgy fogalmazza meg, hogy „Ez néha több, mint amit el bírsz viselni.” Ezért is lehet sokak számára ijesztő. És azért is, mert totálisan más, mint amit megtanultál, megszoktál. Szép lassan elveszíted azt, akinek gondoltad magad, és megismerkedsz azzal, aki valójában vagy. Ez pedig soha nem ismert boldogsággal tölt el.

         Fontos, hogy tudd, ehhez semmi másra nincs szükséged, mint kíváncsiságra és nyitott elmére, mely megengedni magának, hogy megkérdőjelezze mindazt, amit valaha elhitt. Ha megnyitod az elmédet, akkor automatikusan elkezd áradni a szeretet a szívedből. Először is magad „felé”, aztán a többi ember felé. Ez sem megy fordítva, hisz mindennek Te vagy a kiindulási pontja. Többször írtam már az önszeretetről; a Munka ezt gyakorlatban megvalósítja. És hogy mi történik utána? Most kivételesen régi kedvencemhez, Osho bácsihoz nyúlok idézetért. Bár ugyanarról beszél, mint Katie, még radikálisabban teszi mindezt, és rengeteg humorral.

„Az ember, aki szereti önmagát, olyannyira élvezi ezt a szeretetet, és olyan mértékű boldogság tölti el, hogy a szeretet elkezd túlcsordulni benne, és elér másokhoz is. El kell érnie! Ha éled a szeretetet, meg kell osztanod másokkal. Abszolút világossá válik számodra, hogy ha egy embert, vagyis magadat szeretni ennyire elképesztően eksztatikus és csodálatos élmény, mennyivel több eksztázis vár rád, ha ezt a szeretetet megosztod sok-sok emberrel.

         A hullámok lassan egyre messzebbre és messzebbre érnek. Először szereted a többi embert, aztán elkezded szeretni az állatokat, a madarakat, a fákat, a köveket. Az egész világegyetemet betöltheted a szereteteddel. Egyetlen ember elég, hogy a világegyetemet szeretettel töltse be, ahogyan egyetlen kavics is elég, hoyg egy egész tavat betöltsön hullámokkal – egyetlen apró kavics.

Szeresd magad! Szeresd a tested, szeresd az elméd. Szeresd minden működésedet. A „szeretet” alatt azt értem, fogadd el olyannak, amilyen. Ne próbáld elnyomni, mert akkor ellenségeddé teszed. Az ellenségednek pedig nem tudsz a szemébe nézni; csakis a szeretteidnek tudsz a szemébe nézni. Ha nem szereted magad, nem leszel képes a saját szemedbe, a saját arcodba, a saját valóságodba nézni.” (Osho)

BOLDOG, SZERETETTELJES KARÁCSONYT KÍVÁNOK AZ ÖSSZES ÖNMUNKA BLOG OLVASÓNAK!

Andrea 

Párkapcsolati Játszmák vagy Valódi Szeretet?

Amit ma párkapcsolatnak nevezünk, az a legtöbb esetben arról szól, hogy szórakázunk egymás hiedelemrendszerével, másképp fogalmazva játszmázunk. Aztán pedig csodálkozunk, ha nem megy a dolog, és nem azt kapjuk, amire vágytunk. Amúgy a párunknak, mint minden más embernek is körülöttünk, pont az a dolga, hogy „szórakázzon” velünk. Mindezt azért, hogy lehetőségünk legyen észrevenni a saját hitrendszerünket, amire mi vagyunk a leginkább vakok. Mindez természetesen egészen addig tudattalan szinten zajlik, és kinél kisebb, kinél nagyobb fájdalmat és szenvedést okoz, amíg rá nem jövünk, hogy az adu-ász a mi kezünkben van. (Ha nem olvastad volna az Ahogy Egy Férfi Látja című bejegyzést, szíves figyelmedbe ajánlom.)

Hogyan is lehetne abbahagyni a párkapcsolati játszmákat, és több szeretetet vinni életünknek ebbe a területébe is? Egyetlen módon: ha abbahagyod a saját magad ellen folytatott játszmákat, és több szeretetet engedsz magadnak magad iránt. Erről már részletesen írtam hét elején az Önutálat-Önszeretet című bejegyzésekben. Már megint csak ugyanoda lyukadunk ki, lassan elég unalmassá lesz ez a blog, de azért próbálom mindig más szempontokból megvilágítani ugyanazt. Remélem, Te még kitartasz. J Mára épp ezért teljesen friss-ropogós idézeteket gyűjtögettem Byron Katie Question Your Thinking, Change The World (Kérdőjelezd Meg a Gondolataidat, Változtasd Meg a Világot) című könyvéből. Ezeket még csak a múltkori Férfi-Nő-Párkapcsolat tréning résztvevői hallották, és azt hiszem, ők is szívesen felfrissítik az ezzel kapcsolatos emlékeiket. Katie szokás szerint nem nagyon kertel, nem szépítgeti a dolgokat; rá mindig lehet számítani, ha ébresztőt fújnál magadnak.

„A partnered a legtökéletesebb tanár számodra. Nincs hiba abban, hogy ki a párod; ő a tökéletes tanár, akár működik a kapcsolat, akár nem, és ha rendszeresen végzed az önvizsgálatot, akkor ezt nagyon tisztán fogod látni.

         Az univerzum sosem hibázik. Vagyis, ha a partnered mérges, szuper. Ha bármi olyasmi van benne, amit hibának tartasz, szuper, mivel ezek a hibák a sajátjaid, te vetíted ki őket. Írd le őket, kérdőjelezd meg (A Munkával), és szabadítsd fel magadat. Sokan Indiába utaznak, hogy találjanak egy nagy gurut, neked ezt nem kell megtenned: már vele élsz. A partnered mindent megad neked, ami a szabadulásodhoz szükséges.

Egy élet munkájába tellett, hogy végre meggyőzzük magunkat, hogy a partnerünk a hibás, és ő téved. Aztán amikor elkezdünk Önvizsgálódni, veszítünk. És ez óriási megrázkódtatás. Amiről kiderül, hogy a lehető legnagyobb kegyelem. A veszítésből nyerés lesz. Minden megfordul.

Az én szeretetem az én dolgom; semmi köze hozzád. Te szeretsz engem, és nincs ebben semmi személyes. Mesélsz magadnak egy történetet rólam, hogy ilyen vagyok, meg olyan, és beleszeretsz a történetedbe. Mi köze van ennek hozzám? Én a te észlelésedben létezem számodra, nem mintha lenne választási lehetőségem. A te történeted vagyok, se több, se kevesebb. Még sosem találkoztál velem. Senki sem találkozott még senkivel.

Amikor azt akarod elérni, hogy a partnered szeressen, akkor minden cselekedetednek van egy hátsó mozgatórugója. Még amikor elviszed vacsorázni, akkor is akarsz tőle valamit. Ez pedig fájdalmas. Amikor tudatossá válsz erre, az csodás, és már alig várod, hogy újra azon kapd magad, hogy manipulálod őt, mert amikor belefogsz az önvizsgálatba, akkor a mintáid megváltoznak, és egy nagy kérdőjellé válsz. Hihetetlenül izgalmas, hogy fogalmad sincs arról ki vagy, a mozgatórugóid kivételével. És ha végzed a Munkát, akkor, amikor elviszed vacsizni, korlátlan leszel. Vagy ha nem viszed el vacsizni, akkor is korlátlan leszel. Így van ez. Totálisan szereted saját magadat, és ebben neki nem kell rész vennie, így pedig nincs motiváció a „szeretlek”-ben. Motiváció nélkül pedig a fájdalom megszűnik. A poklodat azok a gondolataid okozták, hogy ő mit gondol rólad. Fel kellett puffasztanod magadat, hogy megfelelj az összes hiedelmednek arról, hogy szerinted neki milyen elvárásai vannak feléd; Marlboro man-t kellett csinálnod magadból. És amikor lefeküdt veled, akkor ezt annak a káprázatnak a bizonyítékaként értelmezed, hogy mennyire igazad volt.

A szeretet ezt mondja, „Szeretlek, bármi történjék is.” A szeretet azt is mondja, hogy „Tökéletes vagy úgy, ahogy vagy.” És ez az egyetlen dolog, mely gyógyítani képes; ez az összekapcsolódás egyetlen módja. Ha azt gondolod, hogy másmilyennek kéne lennie, mint amilyen, akkor nem szereted. Abban a pillanatban azt szereted, aki akkor lesz majd, ha célt érsz a manipulációddal. Amíg meg nem felel a róla kialakított imázsodnak, addig eldobható.

Felhasználjuk a szépségünket, az okosságunkat, a sármunkat, hogy valakit megszerezzünk partnerünkként, mintha az illető valami háziállatka lenne. És aztán, amikor szeretne kimenekülni a ketrecéből, dühösek leszünk. Ez nem hangzik túlságosan gondoskodónak számomra. Ez nem önszeretet. Én azt akarom, hogy a férjem azt akarja, amit ő akar. És azzal is tisztában vagyok, hogy nincs választási lehetőségem. Ez az önszeretet. Azt tesz, amit tesz, és én ezt szeretem. Ez az, amit akarok, mert amikor harcolok a valóság ellen, az fáj.

Az egyetlen kapcsolat, melynek értelme van, az a magaddal folytatott kapcsolat. Amikor szereted magadat, akkor azt a személyt is szereted, akivel vagy. De ha nem szereted magadat, akkor nem érzed magadat jól mással sem, mert bárki legyen is az, kihívások elé fogja állítani a hiedelemrendszeredet, és amíg nem végzed el az önvizsgálatot, addig folyton háborúskodnod kell annak megvédelmezésére. Ennyit a kapcsolatokról. Az emberek ilyen kimondatlan szerződéseket kötnek egymással, melyben ígértet tesznek egymásnak, hogy sosem szórakáznak a másik hitrendszerével, és ez természetesen nem lehetséges.” (Byron Katie)

Szükségem Van a Szeretetedre…

A Négy Kérdés (eredeti címén: Szeretni, ami van) című könyv mellett még egy Katie könyvet lehet elolvasni magyarul: Szükségem van a szeretetedre, vagy mégsem? Miként vessünk véget a szeretet és elismerés hajszolásának?

Nálam ez a könyv annak idején mindent vitt. Most, hogy újra belelapozgattam a blogbejegyzés készítésekor, megint elkezdtem olvasni, immár tán negyedszer. Az, hogy ez a könyv mindent vitt, azt is jelentette, hogy az évek alatt felhalmozott több polcnyi ezo és önsegítő (self-help) irodalom gondolkodás nélkül távozott el az életemből. Egyszerűen értelmüket vesztették, és rengeteg pontban kezdtem megkérdőjelezni a mondanivalójukat, a hasznosságukat. Erről Michael Katz, Katie könyvének irodalmi ügynöke így ír a Szükségem van a szeretetedre bevezetőjében: „Irodalmi ügynökként folyamatosan figyelemmel kísérem az önsegítő könyvek újabb és újabb divathullámait. Miután megismerkedtem az önvizsgálat módszerével, a Munkával, és kipróbáltam a saját életemben, nem tudtam nem észrevenni, hogy a legjobb út sokszor pontosan az ellenkezője annak, amit ezek a könyvek ajánlanak… Őszintén remélem, hogy Te is úgy teszel majd, ahogyan én. Pattanj fel a bringára, és menj egy próbakört! Tedd fel magadnak Katie kérdéseit! Meglátod, valóban leírhatatlan, ami történni fog, ha belevágsz.”

A könyv hátulján a következő ajánló olvasható:

"Abban mindenki egyetért, hogy a szeretet csodálatos - kivéve, amikor borzalmas. Egész életünket ennek az érzésnek a bűvöletében töltjük: keressük, igyekszünk megtartani, vagy próbáljuk túltenni magunkat az elvesztésén. Ha viselkedésünk mögé nézünk, nem kell nagyon mélyre ásnunk, és két alapvető mozgatórugót találunk: az elfogadást és az elismerést. A legtöbb ember kisgyermekkorától kezdve arra fordítja energiái nagy részét, hogy fáradhatatlanul hajszolja ezeket. Egyre újabb és újabb módszerekkel próbálja elérni, hogy a többiek észrevegyék; hogy tetsszen nekik, lenyűgözze őket, és megszerezze a szeretetüket. Mintha csak erről szólna az élet. Idővel a keresés olyan állandóvá és megszokottá válhat, hogy meg sem kérdőjelezzük többé.

Ez a könyv közelebbről szemügyre veszi a szeretetért és az elfogadásért folytatott emberi vesszőfutást, hogy megmutassa, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Segít, hogy boldogabb légy a szerelemben, és eredményesebb mindenféle emberi kapcsolatodban. Amit most megtanulsz, elégedettséghez vezet, legyen szó nagy szerelemről, futó kalandról, házasságról, munkáról vagy barátságról.

Újabb átütő jelentőségű könyvében Byron Katie ismét segít, hogy megkérdőjelezhessünk mindent, amit életünk során a szeretetről és az elfogadásról tanultunk. A húsba vágó kérdések által villámgyorsan átláthatjuk, mennyire hamisak a közkézen forgó nézetek, beleértve a mítoszt is, amely a szeretetet szükségletként állítja be. A könyvben vázolt módszer segítségével a szerző megmutatja, hogy ha meglazítjuk és kibogozzuk a csomókat, amelyek a mindannyiunkat gúzsba kötő, szeretetért, elfogadásért és elismerésért folytatott küzdelem hálóját tartják, eljuthatunk az igazi szeretethez, és kezünkbe vehetjük saját boldogságunkat!”

Katie legnagyszerűbb felfedezése az, hogy ha az ember megkérdőjelezi a saját gondolatait, rájöhet, hogy a világ voltaképpen sokkal barátságosabb hely, mint képzelte. Nincs semmi szükség rá, hogy nap, mint nap félelemben, szomorúságban, haragban hajtsuk álomra a fejünket, és rettegve, szorongva ébredjünk. Nézz körül, vedd észre, hogy a világ tele van szeretettel, és mindenkinek – Neked is – jut belőle bőven! Ez az, ahova a Munka eljuttathat Téged, ha komolyan, nyitottan és őszintén felülvizsgálod mindazt, ami magadról, másokról és a világról elhittél. Ez a legélvezetesebb kaland, amibe csak belevághatsz, ráadásul önállóan is elérheted mindezt. Ha úgy gondolod, hogy szívesebben tanulnád meg szakértő segítséggel, akkor szeretettel várlak a Byron Katie Munka-módszer Alapcsomagon. Részleteket itt találsz:

Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok