Mire Is Valók A Sáros Lábnyomok Valójában?

Elkészült egy újabb fejezet magyar fordítása Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Csupa öröm, csupa kapcsolódás, csupa szeretet, csupa csoda, csupa egyszerűség. Szeretettel osztom meg Veletek.

Öröm 68 - A legjobb vezető az emberek akaratát veszi figyelembe.

Én a valóság útját járom, mely mindig az adott pillanatban tárul fel. Akkor épp az a Jóisten/Teremtő akarata, és mindig kristálytiszta. Amikor már nincs saját akaratod, nem létezik többé az idő és a tér sem. Az egész egy áramlássá válik. Te nem hozol döntést, csak áramlasz egyik történéstől a másikig, és minden eldöntődik számodra.

            Az 1986 februárját megelőző tíz évben depressziós voltam – a tíz év utolsó két évében pedig oly mély depresszióban szenvedtem, hogy szinte még a hálószobámból sem voltam képes kijönni. Minden egyes nap vágytam a halálra. Volt olyan, hogy hetekig még a fogamat sem mostam meg, mivel minden alkalommal, amikor felmerült bennem a fogmosás gondolata, a következő hiedelem torpedózta meg: „Van ennek bármi haszna? Végül is úgysincs semmi értelme.” Akkor én már egy halott nő voltam, és halottként valóban mi értelme lenne a fogmosásnak? De miután kitisztult az elmém, és az ágyban fekve meghallottam a hangot, hogy „Mosd meg a fogad,” akkor követtem az egyszerű utasítást, és semmi sem állíthatott meg. Felkeltem az ágyból, vagy akár kiestem az ágyból, ha épp máshogy nem ment, hason csúszva elvonszoltam magam a fürdőszobába, fogkrémet nyomtam a fogkefémre, és megsikáltam azokat az átkozott fogaimat. Cseppet sem foglalkoztam én a fogszuvasodással, egyetlen dolog érdekelt: tiszteletben tartottam a belső igazságomat. Isteni kinyilatkoztatásra vágysz? Odaállnál az égő csipkebokor elé? Itt az én égő csipkebokrom: Mosd meg a fogad!

            A Valóság útját járni azt jelenti, hogy követed az egyszerű utasításokat. Ha az a gondolatod támad, hogy az edényekre ráférne egy mosogatás, mosogass el. Ez a mennyország. A pokol pedig az a kérdés, hogy miért. A pokol ez: „Majd később megcsinálom,” „Nem is az én dolgom,” „Nem én vagyok a soros,” „Ez nem igazságos,” „Valaki másnak kéne megcsinálnia,” és így tovább, percenként tízezer gondolattal. Ha eszedbe jut, hogy megtégy valamit, egyszerűen csak tedd meg. Az ehhez a cselekedethez kapcsolódó összes megkérdőjelezetlen gondolattal bántod saját magadat. Az éppen előtted lévő dolgot mentális ellenkezés nélkül elvégezni, ez a Valóság iránti teljes odaadás. Csodálatos egyszerűen csak figyelni és engedelmeskedni, meghallani és megtenni. És ha követed a hangot, végül arra is ráébredsz, hogy még csak a hang sem létezik. Nincs hang, csak mozgás van, és te vagy a mozgás, és te csak figyeled, ahogy az végzi a dolgát. Az, hogy mi következik sorra, nem a te dolgod. Te csak mozdulsz, és visszacsinálsz minden közben felmerülő hiedelmet. Ha fáj, vizsgáld meg; így csinálódik vissza.

            Április van, könyvbemutató turnén vagyok Washington D.C.-ben. Egy hónapja arról informált az orvosom, hogy csontritkulásom van, és sok sétát javasolt. Több testmozgás, több kalcium, heti egy tabletta, vagy szétmorzsolódnak a csontjaim. Szeretem az orvosom véleményét. Szórakoztat, és örömmel követem az utasításait. Amikor Stephennel és Adam barátunkkal megérkezünk a szállodába, megtudjuk, hogy a szobáink csak délután 3-ra lesznek készen. Még csak dél van; van három óránk. Teljesen nyilvánvaló, hogy most van itt az ideje a sétának. Mi lenne, ha a Jefferson Emlékműhöz mennénk? A taxi egy kereszteződésnél rak le minket, mi pedig útnak indulunk. Virágzik a cseresznye! Bárhova nézünk, mindenhol leírhatatlan gyönyörűségű virágok. Épp most van a virágzási csúcs, tudjuk meg. Emberek ezrei tervezték úgy a szabadságukat, hogy pont ebben az időpontban lehessenek itt. Nekünk fogalmunk sem volt a cseresznye virágzásáról egészen addig, amíg meg nem láttuk ezt a teljes pompát. Nyilvánvaló, hogy a nekünk szánt mesteri terv az volt, hogy virágzásuk teljében láthassuk a fákat. Az orvosom nekem szánt terve az volt, hogy sétáljak. A szállodánk terve pedig az volt, hogy távol tartson minket a szobáinktól, amíg azokat ki nem takarítják. Úgy is megélhettük volna ezt az élményt, hogy nyivákolunk, mennyire fáradtak is vagyunk öt hét megállás nélküli utazás után, mekkora szükségünk lenne a pihenésre, milyen figyelmetlenség ez a szálloda részéről, milyen ügyetlenül szervezte meg a kiadónk a programot, és így tovább. De ha a szobánk készen várt volna minket, akkor lemaradtunk volna a cseresznyevirágzásról. Az út tiszta, de csakis akkor, amikor az elme tiszta.

            Ugorjunk egyet szeptemberre. Ross fiam kutyája, Oakley, fejest ugrott a házunk előtt futó kanálisba. A teraszajtót nyitva hagytuk, és ez a hatalmas, csupa szív golden retriever kivágódott a házból, átugrott a kerítésen, fejest ugrott a vízbe, és izgatottan kergette a kacsákat. A kacsákat láthatólag nem nagyon kavarja fel a dolog; odapillantanak, ki csap ekkora felfordulást, aztán hápogva odébb eveznek, gyorsabban, mint ahogy a kutyus úszni tud. Másnap meglátom Oakley sáros mancsnyomait az amúgy makulátlan padlón, és elolvad a szívem. Ahogy takarítom a padlót, hatalmas szeretet jár át ez iránt az állat iránt. Tudom, mire is valók a lábnyomok. Összekapcsolnak a kutyával és a fiammal, és az állatvilág könnyedségével, és szeretem, hogy mindez én vagyok. A megkérdőjelezetlen elme a nyomok láttán felzaklatódhat, gondolatok támadhatnak a kutyára és a fiamra a fegyelmezetlenségükért, és engem is megtámadhatnak, hogy miért is nem vettem észre hamarabb, hogy nyitva van az ajtó; az elme ezerféle változatban támadhat rá a látszólagos másikra, és mindezt azért, hogy fenntarthassa a testtel való azonosulását. A megkérdőjelezett elmét azonban semmi nem készteti ellenállásra. Mindenben örömét leli, amit csak az élet elébe hoz.

            Hároméves ikerunokáim, Hannah és Kelsi, kinyitják a konyhaszekrényt, és a legelképesztőbb kincseket huzigálják ki belőle, edényeket, csetreszeket, kanalakat, és egy kávékészítő belső nyomókáját. Napokkal később veszem csak észre, hogy a kávékészítő még mindig kint van. Imádom, hogy a picik itt hagyták kíváncsiságuk és szabadságuk egy darabkáját. Sosem tudhatod, kik a belső építészeid, amíg meg nem jelennek. És ahogy visszarakom a kávékészítőt a szokásos helyére, jól eldugva a pult alá, nem hiányzik. A ház mindig tökéletesen van berendezve.

            Ma reggel eszembe jutott, hogy lezuhanyozom, majd azt veszem észre, hogy az e-mailjeimnél maradok. Ez az egész lenyűgöz. A       zuhanyzás csodálatos ötlet volt. Meg fog-e mozdulni vagy sem? Izgalmas a várakozás és a rácsodálkozás, ahogy megengedődik az életnek, hogy a saját tempójában mozduljon, és azt tegye, amit éppen tesz. Aztán minden ok nélkül, amikor néhány tucat e-mail megválaszolódott, a test felemelkedik. Hova fog most menni? Azt gondolja, hogy elmegy zuhanyozni, de ezt soha nem lehet biztosan tudni, amíg ott nem áll a zuhany alatt, és el nem fordítja a vízcsapot. És amíg a víz el nem kezd zubogni, még mindig képtelenség tudni, hogy a zuhany meg fog-e történni. Ahogy a víz szétárad a testemen, az a gondolat bukkan fel, hogy „Milyen csodálatos ötlet!”

(Byron Katie: A Thousand Names For Joy)

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: szept. 30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

A Test és az Érintés Csodája

Ízlelgetem, milyen bevezetőt is írjak Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve következő fejezete elé. Figyelem, milyen gondolatok merülnek fel bennem, miután újra és újra elolvasom Katie és Stephen szavait. Eszembe jut az a sok-sok év, amíg nem szerettem ebben a testben lenni, amíg megvetettem, gyűlöltem, naponta erőszakoltam, büntettem és sanyargattam, hogy ne olyan legyen, amilyen. Ő pedig szó nélkül elviselte mindezt.

A test, amit nem szerettem, nem volt képes értékelni az élet csodáit, nem is volt nagyon képes részt venni az élet áramlásában. Pontosabban, a testemmel kapcsolatos elhitt gondolataim miatt nem voltam képes megengedni a testemnek, hogy élvezze a szelet, a levegőt, az esőt, a napsugarak cirógatását, a finom ételeket, a szerelmem vágyakozó pillantását és forró érintését, csókjait. Az elme zárva volt, el volt tömődve a megvizsgálatlan történetekkel, s ezért a szív is zárva volt, és a test is. Ilyenkor csak a nagyon erős ingerekre reagál a test, mert valahogy mégis csak érezni akarjuk, hogy van nekünk olyan. És jönnek a függőségek, a szenvedélyek, az élvhajhászat.

Aztán szépen, fokozatosan fogyni kezdtek a történetek az elméből. Megvizsgálásra, megértésre, visszacsinálásra kerültek a Munka segítségével. Katie szavaival: „Az elme jön először, a test pedig követi.” Minden egyes megkérdőjelezett hiedelem a testen is nyomot hagy, vagyis inkább leveszi róla a nyomát. A nyomását. Ahogy az elme könnyebbedik, úgy könnyebbül a test is. Úgy talál vissza az életbe, oda, ahol még pici gyerekkorában egy volt mindennel, ahol még élvezte az életnek a keresztüláramlását; mindezt a legeslegnagyobb természetességgel, történetek, mentális narráció nélkül. Szeretkezés pillanatról-pillanatra, mondja Katie. Szeretkezés az élettel. Szeretkezés a testtel, szeretkezés a széllel, a nappal, az esővel, a pillantással, az érintéssel, a simogatással, a csókkal. Szeretkezés a szerelmeddel, úgy hogy semmi nem jelent semmit, mégis mindent. Köszönöm, Katie. Köszönöm, Élet.

Öröm 28 – Ismerd a férfi oldalt, mégis tartsd magad a női oldalhoz: fogadd be a világot karjaidba.

Történet nélkül nem vagyok sem személyes, sem személytelen, sem nőnemű, sem pedig hímnemű. Nincs szó arra, ami vagyok. Semminek nevezni épp annyira nem igaz, mint valaminek hívni. Kinek is lenne szüksége ezt megnevezni, az élet és halál közepette? Azt teszi, amit tesz: eszik, alszik, takarít, baráttal beszélget, megy a maga útján, örömmel. Szeretem a gondolataimat, és sosem érzek csábítást arra, hogy el is higgyem őket. A gondolatok olyanok, mint a szél, vagy a levelek a fán, vagy a hulló esőcseppek. Nem személyesek, nem tartoznak hozzánk, egyszerűen csak jönnek és mennek. Amikor megértéssel fogadjuk őket, akkor a barátaink. Szeretem a történeteimet. Imádok nő lenni, még akkor is, ha nem vagyok az. Élvezem, ahogy a hatvanhárom éves testem áramlik és megnyílik. Szeretem a nőiesség szimbólumait, a gyönyörűséges ruhákat és textíliákat, a fülbevalókat, ahogy csillognak és himbálóznak, a nyakláncokat, a színeket, a parfümök illatát, a samponok és tusfürdők érzetét a bőrömön. Szeretem a bőröm lágyságát és simaságát. (Előfordul, hogy a már tíz perce simogatom Stephen kezét, amikor felfedezem, hogy a saját kezem az.) Szeretem a bőr nagylelkűségét, a szerveim működésének hatékonyságát, a lábaim eleganciáját. Néha, ahogy felemelem a karom, hogy kinyúljak egy pulcsiért, véletlenül rápillantok a melleimre, és az öröm, melyet ekkor megtapasztalok, ámulatos. Hogyan lehetséges ilyen csodás testet kivetíteni? – gondolom. Mily csodás és egyben furcsa is!

            Amikor Stephen hozzám ér, sokk és meglepődés, újra és újra. Nem szakítom félbe azzal, hogy a végére gondolnék, nem adok magamnak belső magyarázatot arra, hogy épp mi zajlik, mit is jelent az érintés – egyszerűen csak érzem az erejét és a melegét, az érzethullámok belső erejét. Ez a szeretett embernek való megnyílás megtapasztalása; ez minden; ez az ismeretlen, a cenzúrázatlan, a véget nem érő, az, amit nem lehet túlélni, ahogy félelem nélkül nyílik meg az újabb és újabb hullámoknak. Minden válasz, mely az érintésre válaszként érkezik, a másik megérintéseként, rejtély. És amikor már épp azt hinném, hogy képtelen vagyok újra megnyílni, akkor újra megnyílik. Fogalmam sincs, mi az, vagy hogy mit érintek, és mi érint engem; csak annyit tudok, hogy mindig új és elmondhatatlanul jó, és imádom az anyagok érintését, a formákat, lágyságokat, illatokat, ízeket, minden rész természetes illeszkedését és áramlását, a másik rá adott reakcióit, az ő erejét, hogy befogadja; ez az egész egyetlen nagy intenzitás, a test pedig olyanná válik, mintha telítődne elektromossággal, egy élő elektromos vezeték, és sosem tudom, nem is érdekel, hogy a test – az én testem, Stephené – hova tart, vagy mi történik, vagy mi fog történni; a tudatosság mindig élő, éber a csendben és nyugalomban, érintetlen, mindig jelenlevő, figyelő, fókuszáló, észrevevő, időtlen változásként, saját maga csodájaként.

Amikor Úgy Gondolod, hogy Már Nem Lehet Jobb, Akkor Mindig Még Jobbá Válik

Az emberekkel végzett Munka olyan szintű örömöt nyújt, melyet nagyon nehéz érzékeltetnem. Elkezdek dolgozni egy teljesen bezárt elmével, aki teljes ellenállásban van, és ragaszkodik hozzá, hogy nincs is ott semmi probléma, nincs értelme keresgélni, jól van ő úgy, ahogy van. Mindezt persze szúrós tekintettel, összeszorult szájjal, leblokkolt testtel, teljes rémületben mondja. Tudja, hogy menekül, mégsem engedi meg a folyamatot könnyedén. Olyan kifinomult ez a védekezési mechanizmusunk, hogy azon újra meg újra elképedek. Azon pedig még inkább, hogy hogyan tudnak mégis olyan szavak kijönni belőlem, melyek az esetek többségében szinte észrevétlenül nyitják meg az illető elméjét, és nem hagyják, hogy elmeneküljön az önvizsgálat elől.

És utána jön a csoda. A legnagyobb ellenállásokból, a leggörcsösebb testekből, a legkeményebb tekintetekből olyan megkönnyebbülés, fellélegzés, elengedés, lágyság bukkan fel, amit megint csak gyakorlatban érdemes látni. Ezért is biztatlak Benneteket, hogy egymással is végezzétek a Munkát, mert így nem csupán a „technikátok” finomodik, hanem minden alkalommal kisebb-nagyobb csodák részese lesztek. Arról nem is beszélve, hogy a másikon végzett Munka a saját hiedelmeinket is tisztítja; nem tudjuk nem vele csinálni. A Munka során olyan közelség, intimitás alakul ki az együtt dolgozókban, hogy szinte szerelmesek lesznek. Nem tudnak máshogy tenni, hisz az igazi, álarcok nélküli lényt látják meg egymásban. Ez pedig végtelen öröm forrása. Tisztán látni magadat, és ennek következtében tisztán látni a másikat. Előbb-utóbb az összes embert. Mert, ahogy fogynak a történeteid, az elméd már nem lesz képes kivetíteni ezeket a történeteket másokra és helyzetekre, így folyamatos áramlásban leszel. Nem Te csinálod; áramlani nem lehet akaratlagosan, mert a hiedelmeid szűrője újra meg újra leblokkol.

Hogy mennyi idő eljutni ide? Tapasztalataim szerint ez nagyon változó, de kivétel nélkül mindenkivel megtörténik, aki kitartó a Munkában. Fél-egy év alatt gyökeres változások történnek a rendszeres Munka-végzőkben, erre hál’ istennek egyre több példát látok. Nem is beszélve a számos külföldi ismerősömről, akik már évek óta gyakorolják, és főként inkább már „csak” élik az örömöt, elfogytak a megvizsgálnivaló hiedelmek, még ha időnként fel is bukkan egy-egy.

És ebben az állapotban az élet mesés megtapasztalássá válik. Másodpercenként kiáltanál fel, hogy hangot is adj az örömödnek. Mindenben csodát látsz. És amikor úgy gondolod, hogy ez már annyira jó, hogy szinte elviselhetetlen, akkor az élet még kedvesebbé válik. A Munka elvisz ide. Kérlek, próbáld ki magad, és tedd félre a hitetlenkedésedet. Ha bármiért érdemes dolgozni, ez az.

Ma egy Katie blogjáról fordított öröm-levelet osztok meg Veletek. Szép, tavaszi napot kívánok Nektek, nagy-nagy szeretettel.

ÖRÖMÖMBEN TÁNCOLOK

Legdrágább Katie,

A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az lesz belőlem, amivé épp válok. Szavakkal leírhatatlan, mi megy végbe bennem. Táncolok – egy minden képzeleten túli táncot járok. Ma reggel tényleg táncra perdültem csodás zenére – csak én és a világ, és a legmélyebb örömöt és szabadságot éreztem. És mindezt a Munkának köszönhetem. Hogyan is tudnám eléggé megköszönni Neked, Katie? Néhány barátom útközben felhagyott a Munkázással, azt hitték, nem nekik való, én viszont egy ideje már csak nevetek! A Munka korábban nem ismert szeretettel ajándékozott meg.

Szoktad mondani, hogy „Amikor úgy gondolod, már nem lehet jobb, akkor mindig még jobbá válik.” IGEN. Ez így igaz. Pedig én egy teljesen hétköznapi nő vagyok! Katie, én is napról-napra többet kapok abból, amid Neked van.

Még bevásárolni menni is a legcsodálatosabb dolog a világon. Mindenhol biztonságban érzem magam, mintha minden ember a családom lenne. Belenézek a bevásárlókocsikat begyűjtő férfi szemébe, és segítek neki. Nézem az embereket, ahogy vásárolnak, és a legmélyebb szeretetet érzem; mintha mindannyiukat ismerném. Mintha én lennék a lágyszívű Jóisten. Sosem bántanának szándékosan, ezt tudom. Azt érzékelem, hogy akár még meg is halnának értem, ha erre lenne szükség. Kifelé menet ránézek egy férfira, elmosolyodunk. Olyan egységbe tartozást érzek, mint még soha ezelőtt. Amikor a 12-lépéses női csoportommal találkozom, csak nevetünk és nevetünk, ez az új énem ragadós. Teljesen új ember vagyok ezeken a találkozókon, örömöt viszek oda, és azt a megértést, hogy minden a legtökéletesebb rendben van úgy, ahogy épp van. Katie, tökéletesen igaz az a mondásod, hogy „Ha sietsz a Mennyországba, akkor a Munka elvisz oda.” Amikor két és fél évvel ezelőtt elkezdtem végezni a Munka-önvizsgálatot, időnként azt gondoltam, hogy túl lassú, vagy, hogy bizonyos gondolatok sosem fognak elhagyni engem. Ma a legmélyebb bánatom az, hogy képtelen vagyok szavakkal kifejezni a mélységes hálámat.

Szeretném megköszönni Neked azt is, hogy ilyen fáradhatatlanul utazol a világ minden tájára, hogy a lehető legtöbb embernek elvidd a Munkát. Számomra Te vagy a legcsodálatosabb, legalázatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Mindezt bizonyára a Szeretet teszi. A tanfolyamaidon mindig emlékszel a nevemre, és mindig van időd beszélgetni is velem. Most pedig hamarosan elkezdek egy női börtönben dolgozni a Munkával. Észreveszem, hogy szeretném ezt csinálni, még ha nem is száz százalékosan. Nem tudom, hogyan fog alakulni, de mi mást is tehetnék, Katie? Ahogy én egyre szabadabbá válok, annál inkább mások rendelkezésére tudok állni, ha rám van szükség. Még mindig van min dolgoznom, még mindig vannak megvizsgálandó stresszes gondolataim. Nem vagyok készen, de mindig van nálam papír, toll, és Négy kérdés.

Katie, Te vagy a bolygónk egyik legnagyobb áldása, még akkor is, ha néhányan ezt nem ismerik fel.

És igen, igazad van, amikor azt mondod, hogy „Mindannyian szeretjük egymást, csak még nem ismertük ezt fel.” Köszönet érted.

Örök szeretettel, Sandra K.

Birtoklásról, Ragaszkodásról, Elengedésről

Örök téma. „Ez az enyém.” „Ő az én feleségem/férjem/gyerekem.” „Nem tudnék élni nélküle.” A Munkával végre egy nagyon egyszerű eszköz is van a kezünkben, hogy mindezen ragaszkodásainkat „elengedjük”. Elengedni nem lehet csak úgy parancsszóra, rengeteget küzd ezzel sok-sok kereső. Amíg nem látod a mélyebben fekvő motivációidat, amíg nem teszed fel magadnak a megfelelő kérdéseket, és hallod meg a SAJÁT válaszaidat, addig nem igazán tudsz elengedni. És addig nem is „kell”. A Munkában az a legcsodálatosabb, hogy nincsenek „kell-ek”. Mindent akkor és abban a tempóban csinálsz, ahogy Neked jön. Senki nem mondja meg, hogy már ilyennek, meg olyannak kéne lenned. Mert ha nem Te magad látod meg magadat, ha nem Te magad mész végig saját megtapasztalásaidon keresztül a saját utadon, az nem sokat ér. Addig csak a szád tud járni, addig csak okosnak tűnő szavakat tudsz mondani, addig csak haragudni tudsz magadra vagy másokra.

A témakör fontosságára való tekintettel úgy döntöttem, hogy az eredetileg Szexualitás témában meghirdetett tematikus tréning helyett (melyre nem igazán mertetek jelentkezni :), ugyanabban az időpontban, vagyis május 8-án a Kontroll, Ragaszkodás, Elengedés Tematikus Tréning kerül terítékre. A kontrollal már rengeteget foglalkoztam itt a blogon, és tapasztalataim szerint a kontroll áll minden problémánk hátterében. A tréning során úgy fogjuk megvizsgálni az életünket, hogy rálássunk azokra a kapcsolatainkra, élethelyzeteinkre, terveinkre, vágyainkra, ahol foggal-körömmel ragaszkodunk még mindig a kontrollhoz, az irányításhoz. Ahol ragaszkodunk emberekhez, tárgyakhoz, vagy elképzelésekhez. Ahol mindezekkel kötjük magunkat, és még nem engedjük meg az élet szabad áramlását. Ez a nap hihetetlenül felszabadító hatású, ha beleengeded magadat, és kinyitod az elmédet. Mindenképpen gyakorló ÖnMunkásoknak ajánlom, ezért is feltétel az Alaptanfolyam elvégzése. (Részletek itt: http://kincsamivan.hu/programok.html)

(Ha még nem végeztél minicsoportos Alaptanfolyamot, akkor ezt jövő hétvégén, április 16-17-én megteheted. A jelentkezési határidőt meghosszabbítottam most péntekre, április 8-ra, részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Nyárra pedig terveződik az első 1-hetes Munka Facilitátor-képzés, hogy minél többen lehessünk, akik nem csupán saját magunkat, hanem másokat is képesek vagyunk nagy szeretettel támogatni az önfelfedezésében. A Facilitátor-képzésről hamarosan részletesen, addig is végezzétek rendszeresen a Munkát, mert a rendszeres saját, személyes Munka-végzés a legfontosabb alapfeltétel.)

Mára pedig még Byron Katie szavait ajánlom figyelmedbe a témába vágóan, Az Öröm Ezer Nevéből.

Öröm 20 - Mindenkinek van bőviben, csupán nekem nincs semmi sem.

Nem lehetsz fent, ha sosem vagy lent. Nem mehetsz balra, ha nincsen jobbra. Ezt hívjuk dualitásnak, kettősségnek. Amennyiben problémád van, akkor már meg kell, hogy legyen a megoldásod is. A kérdés igazából az, hogy valóban szeretnéd-e a megoldást, vagy pedig a problémát akarod továbbra is fenntartani? A megoldás mindig ott van. A Munka pedig segít megtalálni. Írd le a problémát, kérdőjelezd meg, fordítsd meg, és megtaláltad a megoldást.

            Minden gondolat már múlt. Ez a kegyelem. Nincs gondolat: nincs probléma. Nem létezhet probléma anélkül, hogy elhittél volna egy előtte levő gondolatot. Ha észreveszed ezt a nagyon egyszerű igazságot, ott kezdődik a béke.

            Azt is észrevettem, hogy nem birtoklok semmit. Stephen rácsusszantja a jegygyűrűt az ujjamra, és azt súgja, „Próbáld megőrizni egyetlen hónapig.” Ez az ő kis mókája. Megtapasztalhatta, hogy ajándékot adott nekem, méghozzá drága ajándékot, ami másnap már nem volt meg, mert valakinek megtetszett, én pedig tudtam, hogy akkor az övé. Stephen persze tudja, hogy az, amit a gyűrű jelképez, örökre az enyém, és hogy a gyűrű soha nem lehet az enyém, hogy egyszerűen csak hordom, amíg el nem tűnik az életemből. Két évvel ezelőtt odaadtam, egy nagyon kedves, nőtlen barátunknak, akit mindketten nagyon szeretünk, de aztán hamarosan visszaadta. Úgyhogy még mindig itt van nálam, a bal kezem gyűrűsujján, öt évvel később: váratlan csoda, Stephen véleménye szerint. Hogyan is birtokolhatnék bármit? A dolgok csak akkor jönnek hozzám, amikor szükségem van rájuk, és akkor is csak annyi időre, ameddig szükséges, és onnan tudom, hogy szükségem van rájuk, hogy vannak nekem.

            Amikor valaminek vége van, akkor vége van. Mindannyian tudjuk, mikor érkezik el ez a pont, és ezt vagy tiszteletben tartjuk, vagy figyelmen kívül hagyjuk. Amikor a kezem kinyúlik egy csésze tea felé, akkor az egész csészének örvendezek, bár nem tudhatom, hogy egy, három, tíz kortyocska, vagy pedig az egész csésze az enyém lesz-e. Amikor egy barátomtól ajándékot kapok, az ajándék a megkapásban van. És ezzel már el is múlt, és aztán már csak azt veszem észre, hogy én is odaadom valakinek, vagy egy darabig megtartom.

            Egyszer egy new yorki étteremben hagytam a retikülömet. Mindig nagyon izgatott leszek, amikor ilyesmi történik. Rágondoltam a retikülömre, a kedvencem volt, és eszembe jutott, ahogy valaki megtalálja, benne a készpénzzel, a tárcámmal, a névjegykártyákkal, a jegyzetfüzetemmel, kézkrémmel, tollakkal, a rúzzsal, a fogselyemmel, a szemcseppel, a csodás, vadiúj mobiltelefonnal, a müzliszelettel, és az unokáim fényképeivel. Nagyon izgalmas odaadni egy idegennek, amid van, s közben tudni, hogy az adás egyenlő a birtoklással, és az adás is a birtoklás egy formája. (Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érvényteleníttettem a hitelkártyáimat.) Az azonban teljesen nyilvánvaló volt, hogy a retikül valaki másé kellett, hogy legyen. Honnan tudom, hogy szüksége volt rá? Onnan, hogy épp nála volt. A világon nincsenek véletlenek. Amikor szereted azt, ami van, a szenvedésednek vége szakad.

Merj Szeretni – Egy Őszinte Levél

Merj megnyílni. Merj őszinte lenni. Merj történetek nélkül áramlani. Merj sebezhető lenni. Merj önmagadba nézni. Merd önmagadat felvállalni. Merj megengedni. Merj adni. Merj kapni. Merj hinni annak, ami van. Merj hinni a csodákban. Merj szeretni. Merj sírni. Merj élni. Merj játszani. Merj…

Mindez nonszensz is, mert ha még nem mersz, nem is tudsz merni, és nem is kell merned, mivel a félelmeid gúzsba kötnek. Semmi gond, csak végezd a Munkát. Rendszeresen. És a merészséged önálló életre fog kelni. Minden felsorolt vonatkozásban, és még jóval többen is. Nem Te fogod csinálni, tudod, hanem magától csinálódni fog. Szeretném, ha minél többen találkozhatnánk ott… Itt…

„Amint megnyílsz a szeretetnek, elveszíted az egész világodat. Vége. Ennyi volt. A szeretet semmit nem hagy. Totálisan kapzsi. A fájdalmunk a tagadásában van. Nincs semmi, mit nem adnál oda valakinek, ha nem félnél. És ezt nem tudod a te időd előtt megtenni. Egyelőre semmit nem kell adnod; csak kérdőjelezd meg a gondolataidat a Munkával. Amikor megértéssel tekintesz a gondolataidra, rájössz, hogy semmi veszítenivalód nincsen. Így aztán, végül kísérletet sem teszel a védekezésre. És akkor mindenedet odaadni kiváltsággá válik.” (Byron Katie)

Merészen és szeretettel osztom meg Veletek a következő levelet.

Valami Varázslat – A Kind of Magic

Most először érzek valami olyat, amit eddig sosem. Most először engedi meg nekem valaki, hogy az legyek, aki vagyok. Tényleg az lehetek, aki vagyok. Most először érzem, hogy nem baj, ha hibát követek el, mert nincs hiba. Most először nem rágom magam agyon szavakon, gondolatokon, érzéseken, mert nincs miért. Nem kell játszmákra, álarcokra, megjátszásokra, sértődésekre figyelnem. Könnyű ez? Annak tűnik. Én sosem szerettem a játszmákat. Mindig azon gondolkodtam, mennyivel egyszerűbb lenne az életünk, ha mindenki megmondaná, megmondhatná, amit gondol, amit érez.

Most először fontos nekem valaki, akit nem akarok, hogy fontos legyen. Most először vagyok fontos valakinek, akinek nem akarok fontos lenni.

Tudod, először nem történt semmi különös. Rád találtam az interneten, illetve először nem is Rád, hanem a blogodra. Tetszett, amit olvastam. Aztán írtam Neked, aztán válaszoltál, aztán elkezdtünk kommunikálni. Már a legelején az volt az érzésem, sokkal többet elmondhatok Neked, mint amit a legtöbb embernek valaha is elmondanék. Hogy miért? Fogalmam sincs. Csak láttam, éreztem valamit, valami olyan finom áramlást, olyan jó értelemben vett ellenállás-nélküliséget, amihez foghatóval még nem találkoztam. Olyan volt, mint a víz. Olyan, mint a múlt heti sétánk. Valami olyan, amiből meg lehet érteni, de inkább csak érezni, milyen az a „semmi”. A semmi, ami mégis minden. Nem a gondolataidba kúszik be, hanem a bőröd alá, észrevétlenül. Eljut minden zsigeredig, néha a sárba taszít, néha az égig emel. Rabul ejt, mégis szabad maradsz. Tökéletesen szabad. Hullámzik, ugyanúgy, mint minden. Nem is hullámzik, inkább pulzál. Hol gyengédebben, hol erősebben, de mindig érzed.

Megítéltelek Ítélkezőlapon. Nem volt más választásom, mint elvégezni a Munkát Rád. Muszáj volt belenéznem, mi az, ami ennyire más. Mi az, ami ennyire felkavar és mégis hihetetlen békét ad egyszerre, egy időben. A kind of magic.

Nem mondanék igazat, ha azt írnám, könnyű erről írni. Úgy főleg nem, hogy tudom, Te is elolvasod majd. Nem akarok mindenképp jó benyomást tenni Rád, de nagyot hazudnék, ha azt mondanám, nem várom izgatottan a reakciódat. Hogy miért? Mert ez a kettősség teszi igazzá az érzéseimet. És tudod, óriási könnyebbség, hogy le is írhatom őket.

Amikor régebben írtam Neked bármit, volt, hogy ötpercenként megnéztem az e-mail fiókomat, válaszoltál-e. Aztán szép lassan leszoktam erről, mert egyre inkább kézzelfoghatóvá vált az a „más”. Először csak az érzésekben, aztán a gondolatokban, aztán mindenhol, mindenben. Valahogy kezdem megérezni a Valóság Szentségét. Nem gondolkodom rajta, mi lesz majd, mit gondolhatsz. Látod, azt hogy „Mit érezhetsz”, már nem mertem leírni. Nem lenne őszinte. Pedig tiszta őrület, pontosan tudom, és mégsem tudok semmit. Benne van az összes lehetséges folytatás. Minden. Tudod, azt adtad nekem, hogy lassan megtanulom megengedni a Valóságnak, hogy úgy alakuljon, ahogy alakul. Hogy minden az legyen, ami. Mindent megölelek. Illetve majdnem mindent. Azért van még mit tanulnom.

Hiszen erről szól az élet. Tapasztalunk, tanulunk, majd tapasztalunk, és ismét tanulunk. Sosem lehet a végére érni. De ami menet közben vár ránk, az maga a Csoda. A kind of magic. Nem a cél, az út maga.

Tudod, sokáig úgy voltam, mint a Kis Herceg. Megírtam az e-mailt és felkészítettem a szívem. Aztán inkább nyitva hagytam a szívem, mégsem érzem, hogy veszélyben lenne. Ez hihetetlen. Én azt tanultam, hogy vigyázni kell. Vigyázni kell magunkra, el kell rejtenünk az érzéseinket és az érzelmeinket, mert kihasználhatják őket. Érdekes, most vagy megőrültem, vagy igazam van. Nem rejtek el semmit. Nem lehet rejtőzködve élni. Nagy dolgokat befogadni meg főleg nem. Tudod, lesz, ami lesz, nyitva hagyom a szívem. Ha tévedek, akkor jó. Ha nem tévedek, az meg szuper.

Tudod, ilyen szabadságot még nem éreztem senkivel kapcsolatban. Ezt néhány hete még el sem tudtam volna képzelni. Előkerült bennem valaki. Ünneplem a megszületését. Valaki, aki mindig is ott volt, de senkiben sem volt annyi bizalom, és elvárásmentesség, hogy észrevegye. Senkit sem hibáztathatok érte, mert bennem sem volt meg a bizalom és az elvárásmentesség. Benned megvolt.

Nem tudom, milyen lett ez a kis írás. Az igazság akart lenni. Egy elvárásoktól, játszmáktól mentes vallomás. Olyan valami, ami csak az, ami. Semmi több. Szerintem akkor ér a legtöbbet.

Miben Más Byron Katie Munkája?

Szia Andi!
Miben látod Osho, Byron Katie és Eckhart Tolle között a különbséget? Én is elolvastam jó pár könyvet a témában, de az alap mondanivaló szinte mindenhol ugyanaz. Sőt, ha jobban belegondolok nem is kell ilyen messzire menni, Szepes Mária is megfogalmazta már az elme veszélyes játékait, amik szépen, lassan de biztosan megmérgezik az embert. (már, ha hagyjuk...)
Kíváncsi vagyok a véleményedre. Puszi, Hédi

Kedves Hédi! Elég alaposan ismerem Osho és Tolle munkásságát is, szinte az összes könyvüket olvastam, mindkettejüket kivételes erejű tanítónak tartom, és mindenkinek ajánlom a műveik megismerését. Byron Katie Munkája abban más, a fő különbség abban rejlik, hogy ő egy nagyon egyszerű és gyakorlatias, a nyugati életmódnak megfelelő módszert is mellékel, míg a többiek nagyrészt leíró jelleggel mutatják be a problémát, és azt, hogy hova is „kellene” eljutnunk ahhoz, hogy „boldogok” legyünk. Ez egy hétköznapi halandót nem sokkal visz közelebb önmagához, persze, tudatában lesz annak, hogy játszmákat játszik, meg hogy "valahova" el kéne jutnia, csak épp nem tudja, hogyan. És ez, tapasztalataim szerint, sokakat újabb adag frusztrációval tölt el.

Még van egy fontos különbség: BK barátként tekint az elmére, sok irányzat pedig kikiáltja azt a főbűnösnek, ami újabb játszmákat generál. A Munka megbarátkoztat minden hiedelmeddel, és azok szépen elengetődnek. Ami pedig marad az az, amiről a többiek is beszélnek: egy tágas, örömteli tudatosság.

Maga Eckhart Tolle a következőképpen nyilatkozott Katie módszeréről:

„Byron Katie Munkája óriási áldás bolygónk számára.”

A TIME Magazin szerint: „Byron Katie az új évezred spirituális innovátora.”

A Munka nem az intellektushoz szól, nem újabb halott tudással tölti fel az elmét. A Munka legyalulja azt a halott tudást, amit magunkra szedtünk, és kinyitja a Szívet. Mostanra rengetegen minden „tudást” magukba szívtak, és sokan újabb bástyákat építettek belőle. A Szívük pedig még mindig zárva van, mert bezárták az elméjüket abba, hogy ők már tudják. Zárt elme=zárt szív, nyitott elme=nyitott szív. Legegyszerűbben összefoglalva: Kiváló Tanítók sokasága elmondja, hogy MIT, Byron Katie Munkája pedig megmutatja, HOGYAN. Ha eleged van az elméletekből, és végre valóban megismerkednél saját magaddal, a Szíved mélységeivel, akkor a Munka segítségével ezt megvalósíthatod.

Puszillak, Andi

Idézet egy másik levélből:

„Mennék is, meg nem is az Alaptanfolyamra… Roppant érdekesnek tűnik most a téma, de ugyanakkor az is bennem van, mi van, ha ez is egy újabb sikertelen próbálkozás lesz csak?” Mónika

Kedves Mónika!

Sajnos, sokan vannak vele úgy, mint Te, mostanra eljutott oda a magyar keresgélők nagy része, hogy mindenből kiábrándult, mert semmi sem segít hosszú távon. Hát, persze, mert nem ott és nem úgy nyúlnak a problémához, ahol és ahogy az van. A Munka ezért is kivételes, mert ha "bekattan", akkor nincs visszaút, valódi lényedet kelti életre, mindezt nagyon gyakorlatiasan, és folyamatosan tágulsz, folyamatosan nagyobb örömben éled az életedet. Ez saját tapasztalat, és sok más külföldi és magyar ember tapasztalata. Az a bibi, hogy nem egynapos csodamódszer, amire mindenki vágyna. Olyan pedig nincs. Olyan rengeteg van, ami annak hirdeti magát, na, ezekből volt elegük az embereknek, mert a gatyájukat is kifizették, aztán ott vannak, ahol voltak, vagy még mélyebben, a béka feneke alatt.

És persze mindez így van rendben, mert mindenkinek megvan a saját útja, kinek mikor világosodik ki, hogy az alapprobléma a saját gondolatainak az elhívése, vagyis az emberként egyelőre elkerülhetetlen téves azonosulás a gondolatainkkal, a hiedelemrendszerünkkel, a véleményeinkkel. A Munka rendszeres végzése felszámolja ezt a megkérdőjelezetlen hiedelemrendszert. Az életünk pedig folyamatos, szeretetteljes áramlássá válik.

„Azt szeretnéd, hogy igazad legyen, vagy a szabadságot választod?”

„A gondolataid választanak el a valóság és a szeretet érzékelésétől.”

„Az igazságot nem szeretjük hallani, mert általában ellentmond annak, amit hiszünk. Az elme feladata, hogy elmeneküljön a kérdések elől, és bebizonyítsa, hogy a vélekedéseink igazak.” (Byron Katie)

Töltsd Meg a Batyudat Szeretettel

Te milyen batyuval érkeztél el a Karácsonyhoz és egy újabb év végéhez? Az ÖnMunka blognak az a célja, hogy minden nap könnyíthess kicsit azon a súlyos, lehúzó, generációs hiedelmekből és félelmekből álló batyun, amit magaddal cipelsz. Mert egész addig cipelned kell, amíg sorra nem veszed a tartalmát, és meg nem vizsgálod (pl. a Négy Kérdéssel és a Megfordításokkal). Nincs más mód. Vagy megvizsgálod és visszacsinálod, vagy cipeled tovább. Többször írtam már róla, hogy nem sokra megyünk azzal, ha a félelmeinket és a negatív hiedelmeinket pozitív hiedelmekkel írjuk felül; titokban, tudat alatt tovább fogunk rettegni, hiszen a félelmünk gyökerét nem távolítottuk el.

         A Munka sakk-mattot ad a félelmeinknek: rájövünk, hogy semmi nem igaz abból, amit valaha elhittünk. És nem csak, hogy megértjük, hanem érzésben is megtapasztaljuk, így lesz viszonyítási alapunk arról, kik is vagyunk valójában. A Munka azoknak a Módszere, akik erre a Valódi Önmagukra  kíváncsiak, nem pedig egy felcicomázott „mű-ént” szeretnének gyártani maguknak. Abból már így is van egy, akit utálsz, mi értelme még egyet fabrikálni mellé? Ha érted, hogy most miről írok, akkor jó esélyed van megismerkedni önmagaddal. (És akkor is, ha nem. A Munkhoz semmilyen előképzettség nem szükséges.) Már amennyiben ez a célod. A Munka a valódi ÖnMegismerés útja, és a hamis én lebontásának módszere. Minden egyes hiedelmed megkérdőjelezésével „fogy” az ál-éned, és egyre nagyobb teret enged annak, aki valójában vagy, a történeteid, a hiedelmeid nélkül. A Munka eljuttat abba az állapotba, amit szeretetnek hívnak, és ami egyáltalán nem egyenlő azzal, amit általában szeretetnek hívunk és gondolunk. A valódi szeretet áramlás, engedés, önmagaddá válás, eggyé válás. Amit annak gondolunk, az félelemmel teli, birtoklós, görcsös, kontrollálni vágyó. Ne ilyet tegyél a batyudba, szánd el magad, hogy Te a valódit szeretnéd megismerni és megélni. Pontosabban, lehetővé tenni, engedni, hogy ez a valódiság kijöjjön a rejtőzködésből, és előbújjon belőled. Mert mindannyiunkban ott van, csak a neveltetésünk, a kondicionálódásunk során szép lassan elkülönültünk tőle. A Négy kérdés segítségével megtanulsz újra csatlakozni ehhez a benned levő szeretet-csaphoz, és egyre erősebben engeded majd, hogy áradjon belőled. Katie ezt úgy fogalmazza meg, hogy „Ez néha több, mint amit el bírsz viselni.” Ezért is lehet sokak számára ijesztő. És azért is, mert totálisan más, mint amit megtanultál, megszoktál. Szép lassan elveszíted azt, akinek gondoltad magad, és megismerkedsz azzal, aki valójában vagy. Ez pedig soha nem ismert boldogsággal tölt el.

         Fontos, hogy tudd, ehhez semmi másra nincs szükséged, mint kíváncsiságra és nyitott elmére, mely megengedni magának, hogy megkérdőjelezze mindazt, amit valaha elhitt. Ha megnyitod az elmédet, akkor automatikusan elkezd áradni a szeretet a szívedből. Először is magad „felé”, aztán a többi ember felé. Ez sem megy fordítva, hisz mindennek Te vagy a kiindulási pontja. Többször írtam már az önszeretetről; a Munka ezt gyakorlatban megvalósítja. És hogy mi történik utána? Most kivételesen régi kedvencemhez, Osho bácsihoz nyúlok idézetért. Bár ugyanarról beszél, mint Katie, még radikálisabban teszi mindezt, és rengeteg humorral.

„Az ember, aki szereti önmagát, olyannyira élvezi ezt a szeretetet, és olyan mértékű boldogság tölti el, hogy a szeretet elkezd túlcsordulni benne, és elér másokhoz is. El kell érnie! Ha éled a szeretetet, meg kell osztanod másokkal. Abszolút világossá válik számodra, hogy ha egy embert, vagyis magadat szeretni ennyire elképesztően eksztatikus és csodálatos élmény, mennyivel több eksztázis vár rád, ha ezt a szeretetet megosztod sok-sok emberrel.

         A hullámok lassan egyre messzebbre és messzebbre érnek. Először szereted a többi embert, aztán elkezded szeretni az állatokat, a madarakat, a fákat, a köveket. Az egész világegyetemet betöltheted a szereteteddel. Egyetlen ember elég, hogy a világegyetemet szeretettel töltse be, ahogyan egyetlen kavics is elég, hoyg egy egész tavat betöltsön hullámokkal – egyetlen apró kavics.

Szeresd magad! Szeresd a tested, szeresd az elméd. Szeresd minden működésedet. A „szeretet” alatt azt értem, fogadd el olyannak, amilyen. Ne próbáld elnyomni, mert akkor ellenségeddé teszed. Az ellenségednek pedig nem tudsz a szemébe nézni; csakis a szeretteidnek tudsz a szemébe nézni. Ha nem szereted magad, nem leszel képes a saját szemedbe, a saját arcodba, a saját valóságodba nézni.” (Osho)

BOLDOG, SZERETETTELJES KARÁCSONYT KÍVÁNOK AZ ÖSSZES ÖNMUNKA BLOG OLVASÓNAK!

Andrea 

A Feltétel Nélküli Adásról

Tegnap a Karácsonyi Összejövetelen összegyűjtöttünk néhány adással kapcsolatos hiedelmünket. Közös pontnak tűnik, hogy nem tartjuk elegendőnek, ha magunkat adjuk, mindenképp tárgyiasított formában szeretnénk ajándékozni, még akkor is, ha egyáltalán nincs pénzünk. Akinek pedig sok pénze van, annak sokszor nyűg az egész, vagy egyfajta kompenzáció a család kevésbé jómódú tagjai felé. Szinte minden esetben meghúzódnak olyan mélyebb hiedelmek, hogy mások szeretetét vásároljuk meg az ajándékunkkal.

         Gyerekkorunk óta teljesen elfelejtettük magunkat adni, feltételek nélkül odanyújtani. Elüzletiesedett a szeretetünk, legtöbben azért adunk, hogy kapjunk. Elfogadást, elismerést és szeretetet. A Karácsony fantasztikus lehetőséget nyújt, hogy felszínre bukkanjanak az életünk szinte minden területéről olyan hiedelmek, melyeknek amúgy nem vagyunk tudatában; a Karácsony mindezt „kiprovokálja”. Érdemes leülni, és összeírni a karácsonnyal kapcsolatos feszültségeidet, mert ezeket a feszültségeket mind-mind a megvizsgálatlan hiedelmek okozzák. Ha ezeket a hiedelmeket feldolgozzuk a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal, akkor újra képesek leszünk örömből, feltétel nélkül adni magunkat, és elfogadni másoktól. Újra szabadon áramolhatunk. Valahogy úgy, ahogy Byron Katie Az Öröm Ezer Nevében példázza. (Szokás szerint az én, nem művészi célzatú magyarításomban.)

„Megengedhetem magamnak, hogy bolond legyek – hisz csak a szeretet létezik. Az örvendező Valóság . Azért jön, hogy mindenből eltávolítsa a rejtélyt, a fontosságot, és az időt.

         Elnézem az én tizenegy hónapos unokámat, Marley-t, miközben együtt dalolok az ő kis éneklő játékszerével – lallalallala. Csodálkozó örömteliséggel néz fel rám, aztán táncolni kezd. A tánc az ő irányítása nélkül történik, a pelenkás hátsója riszálni kezd, fel-le ugrándozik, a karjai a levegőben repdesnek. Figyelem a tánc feltalálását. Még a legkezdetlegesebb állapotában létezik, a legelső alkalommal történik, és egyszerűen nekem is csatlakoznom kell hozzá. Ő is az én tanárom. Együtt táncikálunk, az emberi faj hajnalán, mintha ez lenne a világtörténelem legelsőként táncolt tánca. Nem próbálja jól csinálni, nem akar senkit sem lenyűgözni vele. Ő maga a tiszta természetesség. Én pedig ugyanaz, túl minden irányításon, elkezdek ugyanúgy mozogni, fel-le ugrándozom, a karjaim a levegőben csapdosnak. Annyira borzongató ez az egész, a természetes tánc borzongató öröme, belőle árad, meg belőlem, és megint belőle. A zene hirtelen véget ér, a kislány felnéz rám, aztán le a zenélő játékára. Megnyomja a gombot, hogy újra induljon a dal. De nem indul. Próbál rájönni, hogyan tudja újrateremteni a csodát. Figyelem, ahogy megnyomja a gombot kétszer, háromszor, majd végre elég erősen sikerül nyomnia ahhoz, hogy életre keltse a zenét. Az első hang hallatán rám néz, arca felvidul, a kis teste elkezd mozogni, és a tánc újra elkezdődik.

         Az én drága, öreg németjuhászom, Kerman volt az egyik legnagyobb tanítóm, miután 1986-ban valóságra ébredtem. Szeretete teljesen feltétel nélküli volt. Élete vége felé, a hátsó fele lebénult, és nem tudott már járni, úgyhogy, amikor valaki szólította, egyszerűen odavonszolta magát a padlón az illetőhöz, hogy üdvözölje. Amikor pedig már haldoklott, vér kezdett el folyni a szájából. Mindhárom gyerekemet hazahívtam, és azt mondtam, „Ha nem láttok okot az ellenkezőjére, akkor elaltattatom.” Amikor látták, hogy mennyire odavan, egyetértettek velem, hogy ez a lehető legjobb döntés. Így aztán megcsináltuk neki a kedvenc kajáját, szerveztünk neki egy szuper bulit, és egyáltalán nem bántunk óvatosan vele. A gyerkőcök birkóztak vele, ő pedig kölyökkutya mosollyal az arcán mászott oda hozzájuk. Átvonszolta magát a szobán, látszólag teljes örömmel. Úgy tűnt, hogy semmit nem tud a fájdalomról. Semmi mást nem tudott, csak adni.

         Amikor elérkezett az idő, hogy elvigyük az állatorvoshoz, mindannyian mentünk vele – kilenc vagy tíz ember, az összes barátja és a családja. Körbeálltuk, és fiam, Ross, lehajolt hozzá, belenézett a szemébe. Az orvos beadta neki az injekciót, egy pillanat eltelt, aztán nem mozdult, és amikor Ross azt mondta, „Elment”, mindannyian tudtuk. Előbb még ott volt, aztán már nem. Nem maradt „ő” ott belőle. Nem volt „ő”, akinek búcsút kellett volna inteni. Nagyon édes volt az egész.

         Tanultam a fáktól is, sétáltam az óriási vörösfa erdőkben, ahol a szarvasok nem futottak el előlem. Láttam fákat, melyeket kidöntött a szél vagy a villámcsapás. Halottnak tűntek, mégis egy egész világ élt rajtuk és bennük: moha, rovarok, és mindenféle rejtett élet. Még halálukban is teremtettek, és odaadták, ami még maradt belőlük.

         A természet nem tart magából vissza semmit, egészen addig, míg már nem marad semmije, mi odaadható. Mint az én drága kutyusom, mosollyal az arcán, ahogy hívó szavamra odavonszolta magát hozzám, miközben vér csöpögött a szájából. Mindannyian ezt tesszük, akár tudunk róla, akár nem. Engem már láthattak magamat vonszolni, amikor a test kimerültnek tűnt. Soha többé nem kell ezt újra megtennem, és semmi mást sem. Azért teszem, mert örömmel tölt el. Repülőre szállok, és csak a szabadságot érzékelem. Ennek a tudatossága az én örömöm. Lehet, hogy kívülről nem ennek látszik, de a belső örömömmel utazom, nem pedig a látszólagos kimerültséggel. És nem adok többet, mint bárki más. A fehér kutya sem adott többet, és a vörösfák sem. Mindannyian egyenlően adunk. A történeteink nélkül mindannyian tiszta szeretet vagyunk.”

A Munkád Eredménye

„Folytasd a hazatérést Önmagadhoz! Hiszen mindvégig saját magadra vártál.” (Byron Katie)

Azok, akik elkezdik végezni a Munkát, gyakran kérdezik, és annak idején bennem is felmerült az, hogy: mi fog velem történni, ha életem szerves részévé teszem az önvizsgálatot, vagyis a Munkát? Sokan attól félnek, hogy ha elveszítik a történeteiket, akkor majd semmi nem fogja tettekre ösztökélni őket. Katie, és most már saját tapasztalatom is ennek pont az ellenkezője: a Munka egy újfajta kreativitáshoz, felszabadultsághoz, magabiztossághoz, valamint emberséges, és félelem nélküli cselekvéshez vezet el Téged. A derű és a béke természetes módon, egyre mélyebben, és visszafordíthatatlanul járja át az elmédet, az összes emberi kapcsolatodat, és életed legapróbb élményét is. Ez a folyamat igen finom, nem drasztikus változást hoz, hanem szinte észrevehetetlenül zajlik le benned. Leginkább annyit észlelsz, hogy míg korábban rosszul érezted magadat a bőrödben, újabban mindennek örülsz.

Katie így ír erről A Négy Kérdés (Szeretni, ami van) című könyvében: (Én tegeződve szoktam Katie-t fordítani, ezt magázódással magyarították.)

„Ha valaki megértéssel közeledik a gondolataihoz, a teste is követni fogja. Szinte önmagától mozog, nem telnek erőfeszítésbe a cselekvései. A Munka a gondolatok felismeréséről, megvizsgálásáról, nem pedig a megváltoztatásáról szól. Aki a gondolataival dolgozik, annak a tettei erőfeszítés- és félelemmentessé válnak.

         És akkor, mi van? – kérdezhetik önök. Az ember elüldögél egy széken, majd hatalmas felismerésekre jut. Ezzel vége is a dolognak? Nem hinném. A Munka elvégzése még csak félmunka, a másik részét akkor végezzük el, amikor a felismeréseink önálló életre kelnek, és meg is valósítjuk azokat.

         A Munka ránk mutatva találja meg boldogságunkat. Amikor azt gondoljuk, például, hogy az embereknek kedvesebbnek kellene lenni velünk, végül ennek a fordítottja igazolódik be: azaz, hogy nekünk kéne kedvesebbnek lennünk velük, illetve saját magunkkal. A másokra vonatkozó ítéleteink így saját életreceptjeinkké válnak. A megfordítások megmutatják, hol keressük a boldogulásunkat.

         A tanács, melyet addig családtagjainknak és barátainknak osztogattunk, idővel saját életprogramunkká lesz. Miközben önmagunk tanítványaivá válunk, észrevétlenül bölcs mesterré lényegülünk át. Nem számít már, meghallgat-e minket bárki, mivel mi váltunk figyelmes hallgatókká. Bölcsességünket ajánljuk fel a világnak, miközben megerőltetés nélkül, könnyedén látjuk el hétköznapi teendőinket: dolgozunk, vásárolunk, vagy épp mosogatunk.

         Az önismeret a legjobb dolog a világon. Arra tanít, hogy vállaljunk teljes felelősséget önmagunkért, mert így találunk rá a szabadságunkra. Ahelyett, hogy kívül keressük az üdvösséget, magunkban leljük meg azt. Az emberek többsége nem tudja, hogyan változzon vagy bocsásson meg, hogyan legyen őszinte. Ilyenkor valamiféle mintára válnak. Nos, ön is ilyen minta lehet. Ön saját maga egyetlen reménysége, s mások csak azután változnak meg, ha önnek sikerült. Nekünk, a többi embernek, pont az a dolgunk, hogy felzaklassuk önt, hogy bedühödjön, mígnem végül megérti, miről van szó. Mérhetetlenül szeretjük önt, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Az egész világ ön körül forog.

         Váltsák tehát tettekre a Munkát! Kezdetben hallgasanak belső hangjuk útmutatásaira, mivel ez többnyire jó irányba vezet. Ha felmerül önökben, hogy valakinek mit kéne csinálnia, csinálják meg önök szeretettel. Maradjanak meg az örök, végtelen, könnyed áramlásban. Tudniuk kell, hogy egyedül a saját házuk előtt seperhetnek, önnön tudatukat tisztíthatják meg.

         Csak akkor lelhetnek békére a külvilágban, ha meglelték az adott pillanatban érvényes lelki békéjüket. Ha fel akarnak szabadulni, éljék is meg a megfordításokat! Ezt tette az összes neves és kevésbé neves tanítómester is. Bárkiből mester válhat, ha képes lesz különbséget tenni a valóság, és az arról elhitt gondolatai között.

         Eljöhet az idő, amikor mélyebbre kívánnak ásni kínjaikban, és megszabadulni tőlük egytől-egyig. Végezzék addig a Munkát, amíg fel nem fedezik saját bűnrészességüket. Azután menjenek el azokhoz, akiket megítéltek, és kérjenek tőlük bocsánatot! Mondják el, mi mindenre jöttek rá önmagukkal kapcsolatban, és hogyan dolgoznak továbbra is a tökéletesedésükön. Minden önökön múlik. Eme igazságok kimondása szabaddá teszi majd önöket.

         Talán félnek mélyebbre hatolni, mert attól tartanak, elveszítenek közben valami értékeset. Én az ellenkezőjét tapasztalom: sztorik nélkül gazdagabb az élet. Akik már egy ideje gyakorolják a Munkát, megélik, hogy az önfelfedezés nem halálosan komoly dolog, és a fájdalmas gondolatok firtatása egyre sűrűbben nevetésre is ingerelhet.

         Örömömre szolgál, hogy félelem, bánat és harag nélkül járhatok a világban, készen arra, hogy szembekerüljek bárkivel vagy bármivel, bárhol és bármikor, széttárt karral és nyitott szívvel. Az élet majd megmutatja, mi az, amit még nem dolgoztam fel önmagamban. Alig várom, hogy felismerjem.”

Az idei szezon UTOLSÓ ÖnMunka Tréningjeire még néhány hely maradt:

ÖnMunka Alaptanfolyam: november. 13. szombat (5 hely maradt)

Pénz, Munka, Üzlet Tematikus Tréning: november 14. vasárnap (2 hely maradt)

Férfi-Nő, Párkapcsolat Tematikus Tréning: november 28. vasárnap (még Koránkelő kedvezménnyel lehet jelentkezni)

További információ: http://kincsamivan.hu/programok.html

Minden Öröm Fájdalom

Azért szeretem a Munkát, mert mindent felszámol bennünk, ami hamis, ami hazug. Egész életünkben áltatjuk magunkat álbiztonságot nyújtó dolgokkal, elképzelésekkel, hitekkel. Folyton rettegünk valamitől, még ha nem is valljuk be magunknak. Hajtunk a pénzért, a menő állásért, a bombázó nőért, az álom-testért, ki-miért, hátha ezek majd tartósan boldoggá tesznek. Hajtunk az elismerésért, a hatalomért, a státuszért, a negyedik diplomáért, mert azt gondoljuk, végre akkor leszünk valakik. És amint megszereztük bármelyiket is, rögtön aggódni kezdünk: mi lesz, ha elveszítem, hogyan biztosíthatom magamnak, hogy ez örökre így maradjon? Sehogy. Erről szól Katie-nek az a mondása, hogy minden öröm fájdalom. Megszereztem, végre örülök, de máris fáj, mert elveszíthetem. Félek, mi lesz akkor. Mivé lesz az én rengeteg munkám, akarásom, belefeccölt energiám? Stratégiákat gyártok, hogyan lehetne bebetonozni. Mindenhol veszélyeket látok. Ne érts félre: semmi gond ezekkel a dolgokkal; tök jó, ha van pénzed, csodás tested, nagy házad, szuper állásod, képzettséged és szakértelmed, egészséged, utazásod, vonzó párod és minden földi jód. Csak legyen mindezek mellé valami másod: saját magad, megtisztítva a félelmeitől. Mert igazából akkor tudod élvezni a felsorolt dolgokat. Ha nem ezektől várod az örömödet és boldogságodat. Ezek a hab a tortán. De ha közben folyamatosan rettegsz, akkor bármikor borulhatsz.

Mindez nem a Te hibád: mindannyian így működünk, amíg fel nem ébred bennünk a kíváncsiság, van-e valami más is. Amíg valóban kíváncsiak nem leszünk saját magunkra. A valódiságunkra. A hiedelmektől és sallangoktól mentesre. Aki olyan kreatív, szabad, félelemmentes, és örömteli, amiről álmodni sem merünk nagyon. Pedig mindannyian ilyenek vagyunk, ilyennek születünk, és mindannyian képesek vagyunk erre emlékezni.

Még oda is egyre többen eljutunk, hogy elkezdjük keresni ezt a valódiságunkat. Csak saját válaszok helyett újabb hitrendszereket tanulunk meg. Teletömjük az ún. jól-tudom elménket arról, hogy kik is vagyunk, és hogy milyennek kéne lennünk, meg hogy mit kéne gondolnunk. Már nagyon okosak vagyunk, megélés azonban alig. Mert az igazi válaszok semmiféle hitrendszerrel nem leírhatók, semmiféle könyvben nem olvashatók. Egyetlen helyen találhatók: az ún. nem-tudom elmében. Ha merünk végre nem tudni. Feltesszük a kérdéseket, és figyelünk. Ha valóban szeretnénk tudni az igazságot, akkor a válaszok jönnek. A saját válaszaink. Odabentről. Nem a guru, a Mester, a sikertréner, a pszichiáter, az író válaszai. Ők utat mutathatnak, hogy merre keresgéljük, de helyettünk nem tudják a saját igazságunkat meghallani, hát még megélni. Amíg nem a tiéd, addig színtiszta egó. Amint a tiéd, már nem fontos, hogy mondd, nyilvánvalóvá lesz minden. Lenyugszol, elcsendesülsz, kivirágzol, békében vagy azzal, amit az élet hoz eléd. Nem küzdesz, hanem megvalósítasz. Nem erőszakolod többet magadat, a körülötted élőket, és a világot. Nem gondolkodsz, hanem tudsz. Nem félsz, hanem minden elé várakozással tekintesz. Nem gyűjtögetsz, hanem adsz, és így leszel egyre több.

A Munka ezt a valódiságot tudja nyújtani Neked. Ha kíváncsi vagy rá. Ez nem csodás tündérmese, hanem kemény munka. Ugyanakkor a legélvezetesebb, legizgalmasabb felfedezés és tanulás, amit csak adhatsz magadnak. És ezt csak Te adhatod meg magadnak. A Munka legnagyobb fenyegetése, hogy valódi boldogságot érhetsz el általa, valódi flow-ban, áramlásban élhetsz, olyanban, amiről annyi könyvet és elméletet írtak. És ettől sokan megijednek, mert nem kis dolog elveszíteni az azonosulásaidat, az identitásodat, azt, akinek hiszed magad. Az ismeretlen legtöbbünk számára ijesztő. Inkább maradjon a megszokott harag, elégedetlenség, álbiztonság, langyos trutyi, önáltatás. Ha Te ennek ellenére belevágnál, a Négy Kérdés és a Megfordítások bármikor a rendelkezésedre állnak.

„A Munkához nagy bátorság kell, de kevesebb bátorság, mint ahhoz, hogy szenvedésben élj.”

„Több ez közönséges módszernél - amennyiben lényünk legmélyét kelti életre.”

„A Munka semmit nem ér a válaszaid nélkül. A Munka alkalmazkodik bármilyen programhoz, és felerősíti azt. Feléget mindent, ami nem a Te igazságod. Átéget mindent, hogy elérkezzünk az igazsághoz, ami mindig is várt ránk.” (Byron Katie)