2012. május 29., kedd

Csak Az a Tiéd, Amit Megtapasztalsz




Én csak a négy kérdést és a megfordításokat tudom felajánlani neked. Odaadom őket, hogy darabokra szedhesd a saját identitásodat. Azt mondják az emberek, „Ilyen és ilyen vagyok, szilárd vagyok, valós vagyok”, és bár én mindezt tiszteletben tartom, elhinni sosem tudom. Én tudom, hogy mi vagyok, és tudom, hogy mi nem vagyok, és hogy bármit is csak kivetíteni tudok. Ahogy az emberek megválaszolják a négy kérdést, elkezdik darabokra szedni mindazt, amiről azt hiszik, hogy az ők, a létezésükkel kapcsolatos összes félelmetes gondolatot, és ebben a folyamatban, ahogy szétszedik a rémálmot, azt is szép lassan észreveszik, hogy még a szépről szóló álom sem igaz. Ez egészen addig zajlik, amikor már semmi más nem marad, csak a mi saját természetünk: briliáns, végtelen, szabad.” (Byron Katie)

Kedves Andi!
Amikor valaki rendszeresen csinálja a Munkát, akkor véglegessé válik az a felszabadult, tiszta állapot, amit a Munka végén átélünk? És egy újabb hasonló helyzetben is stabilak maradunk? Egy másik dolgot is szeretnék megkérdezni. Amikor jön az a kérdés, hogy „akkor utána már nem lesznek célok, vágyak és nem akarok semmit tenni vagy semmin változtatni” azt szoktad mondani, hogy utána már a szeretet cselekszik. Nem tudom értelmezni, hogy ez mit jelent. Légy szíves, magyarázd el, vagy írj rá egy példát, ha van rá időd.
Köszönöm. Laci.

Kedves Laci!

Mostanra érett össze a válasz a kérdéseidre. Már akkor feltettem a zárt csoportunkba, és megkértem a többieket, írjanak erről, ha valami kikívánkozik belőlük. Néhányakból kikívánkozott. Észre fogod venni, hogy a válaszok igen sokfélék. Az elméd pedig minderről fog kreálni egy történetet, hogy ennek fényében vonzó-e vagy taszító számodra a Munka. Ha elhiszed, amit mások mondanak, lemaradsz saját magadról.
         Ráadásul nem is azt fogod érteni, ami le van írva, pontosabban, amit a másik ember el akart mesélni. Átmegy az összes hiedelem-szűrődön az össze betű, szó, mondat, és létrejön a Te értelmezésed arról, hogy szerinted mit is olvastál. És Te már ezt fogod továbbadni, ha valakinek szeretnél erről mesélni. Nagy érdeklődéssel szoktam figyelni, a saját elmém micsoda torzításokat képes létrehozni a legegyszerűbb helyzetek kapcsán, és ebben (is) mindannyiunk elméje hasonlóan működik. Torzít, teker, dramatizál, hozzárak, elvesz, felnagyít, lekisebbít, töröl, stb. Ez a jól-tudom elme működési mechanizmusa. És a Munka legnagyobb hozadéka és áldása, hogy mindezekkel tisztába jössz. Megérted, hogy soha semmi sem „biztos”, soha semmi sem „igaz” abból, amit az elméd mesél Neked. Az nem a Valóság, hanem egy Torzítás. És az életünket mindannyian ezek alapján éljük. Amíg csak képessé nem válunk felismerni és megkérdőjelezni ezeket a torzított történeteket.
         Kérdéseidre válaszolva, röviden az én verzióm: én egyre stabilabbá váltam és válok. Egyre ritkábban „billenek ki”, egyre kevesebb olyan történet van, amihez még ragaszkodik az elmém. És amikor ilyen van, annak nagyon örülök, mert megint csak önmagamhoz kerülhetek közelebb általuk. Ők csak azért vannak, hogy rámutassanak, mely pontokon nem tisztítottam meg az elme-kivetítőmet. Időnként ez akár megrázó is tud lenni, az összes érzelmi megtapasztalásával, melyeket régebben mindig elfojtottam, most megélem őket, megengedem nekik is, hogy legyenek, nem menekülök el előlük.
A „szeretet cselekszik” nekem azt jelenti, hogy nem passzívvá válok, amikor letisztul az elme, és teljes elfogadás van bennem, hanem máris megmutatódik a következő lépés: aktivizálva vagyok, közeledem, nyitok, előreviszek, kommunikálok, szervezek, teszem a dolgom. Amikor nem tiszta az elme, bezárok, elkülönülök, összezavarodom, elhatárolódom, nem tudom, mit kéne tennem, csak rángok a történetemben süketen és vakon. Nagyon leegyszerűsítve ennyi, és most következzenek mások megélései:


Amikor elkezdtem an Önmunkát, régóta elnyomott, de a mélyben fortyogó hiedelmek törtek a felszínre. Az Önmunka által hatalmas, megszilárdult kérgek omlottak le rólam. Fellélegeztem és élveztem az újonnan kapott szabadságot. Haladva az életemben, újabb és újabb (vagy már régről ismert) akadályokba ütközöm. De most már van segítségem a 4 kérdéssel és megfordításokkal. Minél tovább önmunkázom, annál hamarabb ismerem fel a stresszes helyzetet, és legfőképpen magamat az adott a szituációban. Megtanultam szétválasztani az "én dolgomat", a "mások dolgát" és "Isten dolgát" egymástól, és így sokkal tisztábban látni a helyzetet. Még tanulom, de egyre jobban megy a dolgokat elvárások helyett őszinte kíváncsisággal és "nem-tudom elmével" szemlélni. Ez segít őszintébben, szabadabban, türelmesebben és szeretetteljesebben élni. Ha negatív érzéseim vannak, már nem nyomom el őket, hanem figyelek rájuk és megvizsgálom őket. Mindig megkönnyebbülés a vége. Egyre szeretetteljesebb és elfogadóbb vagyok magammal és a környezetemmel is. És a környezetemet is egyre elfogadóbbnak élem meg ezáltal. Néha pár pillanatra már megismertem a teljes elfogadás és boldogság érzését. Ilyenkor a szívem, vagy talán a testem minden sejtje felnevet és örömben úszik. Eleinte ez az érzés még gyanús volt számomra. Kérdeztem magamtól, hogy most meg minek örülök? Tán megbolondultam, hisz a valóság nem változott? És valóban nem. Aki változott az én vagyok, vagy egy nagy kitérővel visszatértem önmagamhoz. Ma már nagyon élvezem az ilyen szabadon megélt boldogság-pillanatokat. Mindemellett van rossz kedvem is. És most már megengedem magamnak, hogy akkor rossz kedvem legyen. (H. Zsuzsi)

Nálam nincs kokainmámorhoz hasonló élmény, de még lsd-s sem.:-) Komolyra fordítva, nem szoktam megkönnyebbülést érezni. Viszont vannak hatalmas megdöbbenések, amikor csak ülök és nézek ki a fejemből, hogy basszus, ez a kis semmi gondolat miket művelt. Aztán csinálom tovább a dolgaimat, és az viszont egyre könnyedebben és élvezetesebben megy. Ahogy H.Zsuzsi is írta, én is azzal kezdem, hogy kinek a dolgával is foglalkozom éppen? (K. Helga)

Ha elkezdek a fejemben párbeszédeket zajlatni, sokszor észreveszem ezt, és felteszem a kérdést: Kinek a dolgával foglalkozom éppen? (ez a Munka előtt sosem jutott eszembe) és a párbeszédek így sokkal rövidebbek, a belső feszültség sem tart olyan hosszú ideig, mint korábban. Nem emlékszem rá, milyen voltam előtte, és igazából azt sem tudom, most milyen vagyok. Zűrzavar hegyek még vannak, de mintha kevésbé aggódnék miatta. (Cs. Mónika)

Nem tudom, hogy véglegessé válik-e. Azt tapasztalom, hogy ha véglegességet szeretném elérni, lemaradok arról, ami oda vezet. Az biztos, hogy egyre gyakrabban vagyok felszabadult, egyre többször maradok 'stabil', pontosabban máshonnan tekintek az élethelyzetekre.
Nekem a 'szeretet cselekszik' azt jelenti, hogy nem akarom rákényszeríteni a gondolataimat másokra és magamra. Csak figyelem, hogy milyen gondolatok jönnek, és mivé lesznek. (P. Misi)

Az egyetlen dolog, amit a Munkázás hatásaként konkrétan és őszintén le tudok írni az, hogy épelméjűbbnek érzem magam. Józanabbnak. Persze ezzel kapcsolatosan, ha feltennénk a 4 kérdést, akkor remek megfordításokat lehetne találni az ellenkezőjére is, tanulságos példákkal. (K. Gábor)

Húúúú, nekem az van, amit H. Zsuzsi írt, és most már oda is eljutottam, hogy ha pl. feldühít egy szitu, amint tudok, elvonulok és megmunkázom, nem hagyok időt neki, hogy elkezdjek gondolkozni rajta, mert akkor kitalálom magamnak, hogy félek megmunkázni. És így sokkal jobb, és olyan gyors megnyugvást hoz! Fantasztikus, imádom! :)))))))))))))) (B. Gyöngyi)

Történtek változások, mióta elkezdtem munkázni, de nehéz megmondani, hogy konkrétan mi köthető a munkához. Azt hiszem a Munka elindított egy úton, és közben nagyon sok mindent összeszedegettem, sokféle tudást, akár más módszereket is, de egyértelműen a munka volt a kiinduló pont. Nem tudom, mi változott. Lazább lettem és talán kicsit nyugodtabb. Vagy másképp: nem vagyok már egy akkora görcshalmaz. Kicsit mintha kinyíltam volna. Nem tudom, milyen az, amikor a szeretet cselekszik. Teszem a dolgom, és mintha kevesebbet nyafognék. Jóban, de legalábbis jobban vagyok magammal, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Figyelem magam, ismerkedem magammal. Sok mindent el tudok fogadni, amit azelőtt nem. Ennek bizonyos helyzetekben kissé beletörődés íze van, de legtöbbször teljes elfogadás van, néha szeretni is tudom, ami van. Ha végignézek a mai napomon, több olyan pont is volt, ahol régebben felrobbantam volna, most meg semmi nem történt, csak tudomásul vettem a dolgokat. Reggel rám tört a „menekülnék innen el” érzés, de tudtam „kezelni” a helyzetet (bár ez így félreérthető, de nem tudok jobb szót). Aztán ma előkerült egy téma egy beszélgetés során, amiért régebben gondolatban gyilkoltam volna, most csak megjegyeztem, hogy jé, már nem ráz meg a dolog. Aztán még volt néhány apróság. Érdekes, nekem a ’kinek a dolga’ nem hozott soha megnyugvást. Elég sokat szenvelegtem ezen, de aztán magamban tisztáztam, hogy amin én problémázok, az az én problémám, de ez nem jelenti azt, hogy magamtól vagy mástól várnék megoldást a dologra.
Ami még változott, hogy már nem várom a csodát. Az elején voltak elképzeléseim, hogy mi minden fog megváltozni, mekkora fel-és megvilágosult leszek, most meg elvagyok magammal. Régebben mindig csalódást éreztem, amikor másoktól olvastam, hogy mit hozott életükbe a munka. Csak ennyi? Valamiféle egetrengető változásra számítottam. De ez csak ennyi, épp elég. (B. Judit)

Nekem munka után általában végtelen nyugalom lesz úrrá rajtam, sokszor, ha újra fel akarom eleveníteni, hogy miért is munkáztam, van, hogy nem emlékszem, már nincs hozzá érzés, kikönnyülök, csak vigyor van, vagy éppen hálakönnyek, vagy a nagy-nagy semmi... (X.Y.)

Milyen vagyok, mióta munkázom? Ami nagy változás, hogy már nem teperek, nem akarok, csak vagyok... olyan mintha egy filmet néznék, és mindig kíváncsian várom a folytatást. Hogy mi lesz a következő pillanatban, de ez nem elvárásokkal teli türelmetlenség (ahogy régebben jellemző volt rám), hanem olyan finom, szabad érzés.
És van, hogy nem vagyok "stabil", hanem szétesek, darabokra, de már azt is egyre jobban kedvelem... az utóbbi időben sokat foglalkoztam a dühömmel, agressziómmal. Megvizsgáltam a róluk szóló történetemet, ahogy mondtad, és csodás volt rájönnöm, hogy nem is az van bennem, mint amit gondoltam. Azóta gyakorlom, vagyis megengedem magamnak az összes " rossz" tulajdonságomat,és azt vettem észre, hogy nincs mitől félnem,és a reakciók is elfogadóbbak, ahogy én is elfogadom, azt, ami van. (B.Ildi)

A szeretet hogyan cselekszik kérdésre: sokáig (évtizedekig) haragban voltam valakivel. Én sem akartam vele kibékülni, mert féltem attól, hogy újra kezdődnek a konfliktusok, és megint csak fájni fog. A munka hatására (mert más nem történt, amire ráfoghatnám a változást) egyszerre csak meghívtam ebédre. Egyszerűen nem tudtam ellenállni, képtelen voltam ellenállni annak a belső késztetésnek, hogy meghívjam. Ő pedig örömmel elfogadta a meghívást. Nálam így cselekedett a szeretet.
A másik kérdésre, hogy véglegessé válik-e a munka hatására a felszabadult állapot: volt olyan problémám, amihez elég volt egy felismerés, és azóta is tiszta a dolog. Volt olyan, aminél meg kellett ismételnem, akár többször is, a megítélést. És sok olyan (külső és belső) konfliktusos helyzet, amit egyáltalán nem vetettem alá a munkának, a többi elvégzett munka hatására önmagától megjavult, rendeződött. Nagyon örülök ezeknek a kérdéseknek, mert így volt alkalmam végiggondolni, mire is mentem a munkával :).
Még egy megfigyelés, ami most tudatosodott bennem: többnyire már nem teszem fel azt a kérdést (vagy csak ritkán, és akkor is észbe kapok), hogy "mi is lesz ennek a vége". Teszem, amit jónak látok, és elfogadom, hogy történik, ami történik. (Arany)

Én lennék a legboldogabb, ha ki tudnám fejezni azt a sok csodát, amit átéltem az önmunka hatásaként..., de én, ahogy elkezdem leírni, egyszerűen... kevésnek bizonyulnak a szavak…
Ok. Egy próba… Kb. kétnapos "felismerésféleség". A szeretet cselekszik számomra mit is jelent? Ismer mindenki 1-2 olyan idős embert, aki végtelen szelídséggel, nyugalommal, békével éli az életét? Talán azért, mert ők már nem azon "gondolkoznak": -mire lenne szükségem, -kinek mit kéne ahhoz tennie, adnia, hogy nekem jó legyen, -kinek hogyan kéne cselekednie, hogy én jól érezzem magam, -mi az, amim nincs, stb.
Ők már csak "élvezik" az életet, és (azért írom így, mert én ezt a nagyszüleimtől láthattam-kaphattam)... és csak adni akarnak magukból, magukért. Nem azért süt-főz nagyi, mert kell, hanem mert várja az unokáit. Nem lehet, hogy ettől finomabb mindig nagyi sütije??? Ugyanaz a recept, csak ebben ott a "szíve" az illetőnek. Teszi a dolgát, keveri a rántást, és közben nem azon gondolkodik, hogy: -jaj, sietnem kell, -még ezt meg ezt is el kell intéznem, -csak el ne rontsam, stb. Csak cselekszik. Méri a hozzávalókat (vagy már azt se, és lehet nem a rutin miatt, hanem egyszerűen megtanult hallgatni a belső békére) ...jelen van....jelen van ott, ahol épp ténykedik. Nem vetít ki jövőt, elfogadta a múltját, cselekszi a jelent, és ez a szeretet...nekem...az abszolút elfogadás!
Szeretet = elfogadás. Szeretlek, amiért vagy = elfogadlak olyannak, amilyen vagy.

Saját példa? Minap jutott eszembe: 6 éve vagyok a jelenlegi munkahelyemen. Régen ahányszor felcsesződött az agyam, kis levélkéket írtam munkatársaimnak (nem azért, mert szemtől szembe nem ment volna lecseszés, csak általában éjszaka dolgozom, így nem igazán talizok velük.) Leírván, mi az, amit nekik máshogy kéne tenniük, mint ahogy épp teszik, szarkasztikus stílusban, kemény, vádló szavakkal. Többször értem el sértődést, mint konkrét kérés teljesítést. (milyen meglepő…) Tegnap eszméltem rá: jéééééééé!!!!! ELMARADTAK A KIROHANÓS, LECSESZŐS üzeneteim... Nem azért, mert visszafogom magam, nem, nem. Ma már megvárom, míg találkozunk, és ha még van jelentősége, megkérem az illetőt. Aztán, ha megteszi, megköszönöm, ha nem, megmunkázom!
Kb. 2 hete kezdődött cégen belül egy kisebb "katasztrófahelyzet". Régebben nem bírtam volna ki, hogy ne akarjam (hátulról) úgy mozgatni a szálakat, hogy az (elsősorban) nekem, és mindenkinek a "lehető legjobb" legyen. Ma már max. informálódom, hogy mi az aktuális tényállás, és tud-e valaki valamit a hogyan-továbbról, de tovább nem megyek. Kíváncsian várom az események alakulását, és a saját reakciómat. Ellenére annak, hogy munkahely elvesztése is benne van a pakliban. De ma már nem pörget annyira a jövő kérdése...
Ajjaj....ha egyszer beindul a kezem, nem lehet lelőni. Most hagyom abba, puszi mindenkinek.

(Pár perccel később)
Továbbgondoltam ezt a leveles storit.  A helyzet, hogy nincs mit írnom nekik!!! Nincs HIBA!!! Egyszerűen elmaradtak azok a gondolatok, hogy kinek mit kellett volna máshogy tennie. Kinek mit kellett, nem kellett volna... Ezek megszűntek létezni!!!
Hálás vagyok!!! KÖSZÖNÖM!!! KÖSZÖNÖM ÖNMUNKA!!! +Andi!!! Tényleg (meg)változik az élet, a valóság, a "fontos - nem fontos, kell, nem kell" dolgok és jelentőségük… Egyszerűsödik az élet, és ez FANTASZTIKUS!!! (S. Kriszti)

Nekem az jött most, hogy ahogy elképzeltem korábban és vágytam, hogy ez a nyugis állapot legyen végleges, az nem úgy van persze, és már ez megkönnyebbüléssel tölt el. Inkább minden állapotot tisztábban átélek, nem utálom már annyira, jobban kedvelem az állapotokat, néha élvezem, hogy annyiféle van. Van, hogy amire korábban feszültem, most pluszban nevetés is jelentkezik, vagy egy pillanattal utána. Stabilan röhögök, meg most már stabilabban tudok dühöngeni is. Összességében stabilabban vagyok én, de nem az az én, akit korábban hittem, hogy vagyok. Régebben olvastam ilyesmiket, hogy ne akarjak egy másik állapotban lenni, hanem ami van stb., de el nem tudtam képzelni milyen az, átélni olyan más, olyan felszabadító.
A szeretet cselekszik, mikor csak úgy gondolkodás, motiváció nélkül teszek valamit. Nem jut eszembe most ilyen, még a sztorim több… (N. Zsuzsi)

Legtöbbször nem akarok semmit a Munkázástól. Csak csinálni. Megcsinálni. Kíváncsi vagyok mit fog hozni. Legtöbbször nagyon élvezem. És legtöbbször hozza a felismerést, megkönnyebbülést, általában szabadság érzését. És sokszor van olyan is, hogy már a Munka elején, kezdetén "tudom" a válaszokat. Vannak nagy ledöbbenések is. És vannak semmilyen érzések is. A Misi nevű Munkás kolléga egyszer azt írta, mondta, hogy "én nem lehetek, nem vagyok más, mint a szeretet." Ilyesmik vannak. De elmúlnak. Ez is. Elég gyorsan. Mint minden. (úgy látszik nagy az elvárás, hogy állandó legyen az, ami jó(nak látszik). Aztán vissza-vissza jönnek. Korábban is voltak ilyenek, de nem ennyire "tudatosan". (H. Laci)





2012. május 23., szerda

Kiút a Kaotikus Elméből: A Nagy Visszacsinálás




„A gondolat ártalmatlan, míg csak nem hiszünk neki. Nem a gondolataink, hanem a hozzájuk való ragaszkodásunk okozza a szenvedést.” (Byron Katie)

A Facebook-os csoportunkban került szóba a Losing The Moon (A Hold Elvesztése) című könyv, melyet még a 90-es években írt egy hölgy, aki kapcsolatba került Byron Katie-vel. Ez a könyv igazából egy hétvége beszélgetéseinek krónikája Katie és a Barátok között olyan témákról, mint a felébredés, Isten, igazság, elme, és más illúziók.

A hétvégén újra „elolvastam” a könyvet. Azért írom, hogy „elolvastam”, mert nem hagyományos értelemben vett olvasásra való. Ahogy a szerkesztője megfogalmazza: nem a konceptuális (fogalmi) elméhez szól. A dialógusokban szereplő szavakat még csak felismeri a konceptuális elme, viszont a mondatok és bekezdések már valahogy „elillannak”. Aztán az egyes dialógusok elolvasása után valami összeáll a fejben; pont az a mondanivaló, amit az én elmém összerak, leszűr belőle. És ez még mindig szinte teljesen megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan. Ezért is minősítettem a szöveget részemről lefordíthatatlannak. Az előszavát viszont lefordítottam, mert sokaknak adhat választ arra, mi is ez a Munka; kinek és miért is érdemes nekiállni az elme „nagytakarításának”.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy Byron Katie semmilyen vallási vagy spirituális hagyománynak nem követője, tanítója, képviselője. A „besorolók” az advaita, non-dualista irányzathoz szokták sorolni, ebből a hagyományból érkezett az Előszót megíró hölgy is. (Erről röviden itt olvashatsz: http://www.harmonet.hu/ezoteria/20291-advaita:-tudod-ki-vagy-valojaban?.html) Annyit még hangsúlyoznék, hogy a Munka a hétköznapi életeden keresztül jut el a mélyebb rétegeidhez, semmiben nem kell hinni a végzéséhez, sőt, az a leginkább célravezető, ha semmit nem hiszel, hajlandó vagy nem tudni. Pontosan a konceptuális elme által megtanult „tudás” megkérdőjelezéséről szól, és ebbe a spirituális és vallási irányzatok is beletartoznak.


A HOLD ELVESZTÉSE – ELŐSZÓ

Amikor megismerkedtem Byron Katie-vel, el voltam merülve az advaita, non-dualista tanításokban. Ismertem a Szív mélységeiben elérhető Csendet. Rengeteg időt ültem olyan csodás tanítók körében, mint Gangaji, Papaji, Robert Adams, Francis Lucille és Isaac Shapiro. Bejártam India szent hegyét, az Arunchalát. A szívem mély dalra fakadt Ramana tanításától. Többször borultam le a földre az „Az” totális ámulatában. Hónapokat töltöttem a teljes hála állapotában.
         Az elmémben azonban még ezek után is káosz uralkodott. Azzal a gyermekversikével a fejemben mászkáltam, hogy „Volt egyszer egy kislány, akinek a homloka közepére belógott egy kunkori tincsecske. Amikor jó volt, akkor nagyon-nagyon jó volt, és amikor rossz volt, akkor szörnyűséges volt.” Ennek a versnek a szélsőségeit éltem mérnöki pontossággal. Ismertem az üres elme, a nem-azonosultság boldogságos hála-állapotát, és aztán hirtelen, mint egy fal, mint egy földcsuszamlás, az elme belekezdett a saját kis verklijébe. Ütöttem-vágtam magam. Mélységes szégyen járt át, amiért ilyen nyomorúság tud még úrrá lenni rajtam, miután már a végtelen szabadságot is oly erőteljesen megtapasztaltam. Azt hittem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Hogyan lehetséges az, hogy ismerem az én-telen ürességet, és mégis elkapnak az illúziók, melyek félelemmel és öngyűlölettel töltenek el?
         Sok barátom javasolta, ismerjem meg Byron Katie-t és tapasztaljam meg a Munkát. El is mentem. Mivel pszichológusként dolgoztam hosszú évek óta, azt gondoltam, hogy amire legkevésbé szükségem van, az egy újabb módszer. Az első nap oda se figyeltem a Munkára. Minden figyelmemet Katie-re összpontosítottam. Nem tudom, mit is kerestem igazából, de őt akartam tanulmányozni. A hozzáállásom ilyen volt: „Tégy csak egyetlen hamis mozdulatot, és én már itt sem vagyok”, bár a valós érzéseim mögött inkább ez állt: „Ha lelepleződsz, megöllek.” Az az ősdüh, amit már évek óta nem éreztem, íme, visszatért. Olyan voltam, mint egy ketrecbe zárt vadállat – beragadtam az Igazság és a totális fájdalom közé. Hogyan történhet ilyen? A második napon továbbra is Katie-t figyeltem. A terem hátuljában táboroztam le, de teljesen egy vonalban vele. Azt az embert, akivel épp végezte a Munkát, nem láttam, és nem is akartam látni. Egyszerűen csak Katie-t tanulmányoztam. Aznap, miután hazaértem, megírtam az első Munka-darabomat – Istenről írtam, és arról, mennyire haragszom. Nem igazán engedtem bele magam a dologba. Katie egy hónappal később járt újra felénk, és ez alkalommal már hajlandó voltam nézni a Munkázást. Kölcsönkértem az audió kazettákat, megvettem a könyvet, elkezdtem végezni a Munkát. Az első megfordítások, melyeket mélyen megtapasztaltam, megrengették a világomat. Itt volt egy eljárás, melyet meditációként végzünk, és ami az én saját elmémmel és az én saját integritásommal – vagy annak hiányával – foglalkozott. Tele voltam haraggal és nehezteléssel, és nem esett nehezemre naponta Munka-témákat találni.
         A Katie-hez fűződő kapcsolatomat is papírra vetettem. A megfordítások újfent fejjel lefelé fordították a világomat! Abból az állításból, hogy „Katie-nek össze kéne kapcsolnia engem a Szívvel!” az lett, hogy „Nekem kéne önmagamat összekapcsolnom a Szívvel.” Hogy-hogy nekem kéne ezt megtennem? Ha képes lennék rá, megtenném! „Igaz ez?” Elkezdtem magamba merülni a kérdésekkel. Elkezdtem megérezni a hazugságokat, ahogy azok gyengéden előbukkantak. Hallottam Katie-t, amint azt mondja, a Szív az egyetlen ’hely’, ahol találkozhatunk – hogy a Munka egy belső folyamat.
         Katie azt javasolja, hogy az elme által feltett Munka-kérdésekre engedjük a Szívet válaszolni. Az enyém nem volt egyszerű eset. Az elmém küzdött és tepert az életéért. Az anyukámmal kapcsolatos problémáim tömegével tornyosultak az arcomba. Gyűlöltem, hogy ott vannak – már megint! Évtizednyi terápia után azt hittem, már felszívódtak! De nem! A gyerekkorom óta cingölt szenvedés-történeteim mind ott tornyosultak megingathatatlanul. Én pedig a non-dualitás békéjét kívántam megélni, nem az anyámmal kapcsolatos érzéseimet.
         De a Munka mégis működött! Négy kérdés, melyekkel önállóan is tudsz dolgozni: felteszed őket, majd meghallod a felbukkanó válaszokat. Sorra töltöttem ki a Munkalapokat, időnként belenéztem a Kis Könyvbe, és lépésről-lépésre haladtam a négy kérdéssel. Megvizsgáltam, például, egy közeli barátomhoz fűződő haragomat: …Mostanra már el kellett volna jönnie, hogy megnézze az új lakásomat! Igaz ez? Mi a valóság? Még nem tette. Mi zajlik bennem, ha elhiszem, hogy már el kellett volna jönnie hozzám, ő pedig még nem tette? Előételként felbukkan az a jól ismert felsőbbrendűség és önelégültség. És milyen érzést kelt ez bennem? Elkülönülést. Reménytelenséget. Dühöt. Magányt. És ki vagy mi lennék, ha nem hinném el ezt a hazugságot – annak a hazugságát, hogy már meg kellett volna látogatni, mikor még ez nem történt meg? Jelenlevő. Nem gondolnám, hogy tudok valamit. Melyik kényelmesebb – az elkülönült, reménytelen, dühös, magányos – vagy a jelenlévő és nem-tudó? Be kellett, hogy ismerjem: az utóbbi. Vagyis akkor a gondolatok okozzák az érzéseket? Vagyis nem a BARÁTNŐM okozza őket? Vagyis akkor nem vagyok az ő viselkedésének az áldozata?
         Évekkel ezt megelőzően, amikor hónapokat üldögéltem totális boldogságban Indiában, tudtam, hogy végül majd szembe kell néznem az elme tartalmával. Valahogy tudtam, hogy az üresség, melyet Indiában ismerhettem meg, valami féle halasztás volt, egy édes ajándék. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb újra üdvözölnöm kell majd az elmét, mert annak a meglátása és megtapasztalása, hogy az elme tartalma nem valós, nem lesz elegendő akkor, amikor a gondolatok átlépnek egy bizonyos küszöböt.
         Amit a Munka adott, az maga volt a csoda. A Munka a non-dualitás igazságában gyökerező tisztaságot adja, az „egyéni elme” sajátosságaihoz alkalmazkodva, az elme én-ként való azonosulásának pillanataiban. Hiszen, mire megyek azzal, ha tudom, hogy minden jól van, és képes vagyok megtapasztalni a csend édességét, amikor a következő pillanatban már verklizem az olyan ítéleteket, mint „szeretned kéne”, „ki kéne takarítanod a szobádat”, vagy „el kéne menned, hogy boldog lehessek.” Hatalmas feszültséget tapasztaltam magamban, mert egyszerre éltem a pillanatnyi érzések valóságosságát és az Elmenélküliség igazságát; úgy éreztem, mintha egy gumiszalag egyre nagyobb öngyűlöletbe és félelembe rántana bele.
         Amikor épp nincs rád ható gondolatod, akkor persze nincs problémád sem. Amikor abban a dús tágasságban vagy, abban a Csendben, akkor nincs probléma. Ilyenkor a gondolatok jönnek-mennek – mint a nevetőgáz -, és minden egy bizonyos távolságra van tőled, és ilyenkor minden rendben van. Ez a béke, a csendesség, a nem-ragaszkodás csodás állapota. De aztán valami más megtapasztalás veszi át az uralmat ebben az elmében. A gondolatok közelebb jönnek, olyan, mintha az az édes fátyol, mely ott a távolban tartja őket, valahogy eltűnne. Hirtelen az elme minden megmozdulása valósnak érződik. Az „én” beazonosul. A csend elérhetetlenné válik. A kegyelem olyan váratlanul surran el, ahogy érkezett. A szégyen veszi át a terepet azzal a gondolattal, hogy „Mit tettem, mit rontottam el?” Hirtelen megint az „én” lesz a minden. És azt kérdezgetni, hogy „Ki vagyok én?” csak még zajosabb elmeaktivitást eredményez.
         És ez az a pont, ahol Byron Katie önvizsgálatának ajándéka belép a képbe. A Munka pont ott foglalkozik az elmével, ahol az éppen van, a tartalmának kellős közepén. A Munka képes belemenni egyenesen a szégyen érzésébe, és az olyan gondolatokba is, mint „Anyámnak szeretnie kellene engem.” A szégyen azt mondja, „Ezeknek a gondolatoknak nem szabadna felbukkanniuk!” A Munka felteszi a kérdést, „Igaz ez? Édesem, teljesen biztos lehetsz benn, hogy ezeknek a gondolatoknak nem szabadna felbukkanniuk?” Mi a valóság? A gondolatok épp felbukkantak. És mi zajlik bennem, ha elhiszem, hogy nem kéne itt lenniük, mikor pedig itt vannak? A szégyennél sokkal több minden zajlik! Bűntudat. Aggodalom. Szorongás. Az „én” elhívése. Mit kapok a valósággal való hadakozástól? Fájdalmat. Katie azt mondja magáról, hogy ha bármilyen szabadsága is van, az a valóság szeretetéből fakad. Annak a szeretetéből, ami van.
          A Munka a gondolathoz való ragaszkodás és annak elengedése közötti egyszerű ok-okozati kapcsolaton alapszik. Amikor azt hiszem, hogy bizonyos gondolatoknak nem kéne felbukkanniuk, ők pedig mégis felbukkannak, máris végigkövethetem, mi történik. A testem befeszül; a szégyen, bűntudat és önvád érzései felerősödnek; újabb és újabb gondolatok épülnek egymásra, és egyre tömörebbé, áthatolhatatlanabbá válnak; az elme nagyon aktívvá válik. Mindezt meg lehet figyelni, végig lehet követni. És aztán, amint felteszem a negyedik kérdést, „Ki vagy mi lennék a gondolat nélkül, hogy bizonyos dolgoknak nem szabadna felbukkanniuk?”, akkor is végigkövethetem, mi történik. A hiedelem nélkül egyszerű megfigyelővé válok, ítéletek nélkülivé. Baráttá. A lélegzésem megnyugszik. A gyomrom kienged. Szép lassan, a bensőmben közelibbé válik az advaita „Minden jól van”. És ez nem a „Minden jól van” elmélete, hanem a pillanatban való megtapasztalása annak következtében, hogy megkérdőjeleztem a barátnőm látogatásával kapcsolatos hiedelmemet. Képes vagyok én saját magam hozzáférni az advaita mesterek igazságához – Minden jól van. Nem függök a te cselekedeteidtől, érzéseidtől, döntéseidtől. Ami fáj, az a saját szeretetem elzárása. Szeretet vagyok, Az vagyok. És amikor fenntartom azt a hiedelmemet, hogy nem kéne olyannak lenned, amilyen vagy, akkor annak a hazugságát tapasztalom, hogy a szereteten kívül bármi más is létezne, valami, ami nem Az. Hirtelen az advaita igazságai beszivárognak a testembe. Szeretet vagyok, nem annak ellenében, amilyen te vagy, vagy akkor, ha megadod nekem, amit akarok, csupán csak szeretet vagyok. Felismerem azt az igazságot, melyet Katie lánya mondott egy nap az anyjának: „Semmit nem tehetsz, ami meggátolna abban, hogy szeresselek.” Az „Igaz ez?” a „Ki vagyok én?” kérdéshez hasonló csoda, mely megállítja az elmét.
         Amikor Munkalapot írok, az elme megállítódik a papíron. A gondolat-tömegek örvénylése leáll. Ily módon pedig minden egyes gondolat teljes tisztaságában áll rendelkezésünkre a megkérdőjelezéshez. És amikor a gondolat majd legközelebb felbukkan, akkor azt élhetjük meg, hogy már közel sem okoz akkora fájdalmat és kényelmetlenséget, és sokkal kevésbé ragaszkodunk hozzá. Akár már érdekesnek vagy viccesnek fogjuk látni! A Nagy Visszacsinálás elkezdődött. Aztán már alig várjuk majd, hogy újra felbukkanjon, hogy azon frissiben ránézhessünk. Ahogy a hiedelmek egyenként visszacsinálódnak a Négy kérdés és megfordítások segítségével, az elme eredeti csendje egyre többször mutatkozik meg. A Megfordítások visszahelyezik a figyelmet oda, ahová az tartozik – rám. Visszatérek a „Ki vagyok én?”-hez, miután elidőztem a „Ki vagy te?”-nél. A „Ki vagy te?” visszatérése a „Ki vagyok én?”-hez a végső megfordítás.
         Ramana, a nagy non-dualista tanító neve azt jelenti: az, ami minden Lény Szívében lakozik. Ramana 1990-es évektől Byron Katie alakjában jött el a nyugati világba. Tat tvam asi. Te Vagy Az!

Ha szeretnéd Te is „visszacsinálni” azt a sok fájó koncepciót és történetet, amit elhittél, szeretettel várlak a június 2-3. Alaptanfolyamon, melyre 2 hely felszabadult. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

2012. május 18., péntek

Gondoskodnom KELL a Nővéremről – Byron Katie Videó




„A lényeg annyi: senkinek nem KELL semmit sem tennie. És csak azt vesszük észre, hogy cselekszünk. Csak egy teljesen más pozícióból. Amikor tudjuk, hogy nem kell, akkor szabadon tesszük, vagy nem tesszük. És ilyenkor egy szeretetteljes emberi lényt élünk meg, nem pedig olyasvalakit, aki bűntudattól hajtva, utálkozva teszi, amit tesz.” (Byron Katie)

Ma egy rövid Byron Katie videót nézhettek meg arról, hogyan is élünk, ha elhisszük, hogy meg KELL valamit tennünk, és kik vagyunk a gondolat nélkül. Sokadszor szeretném leszögezni, hogy a Munka nem arról szól, hogy a gondolat ellentétét fogjuk utána hinni. Csak megvizsgáljuk, mekkora stresszt hoz az életünkbe, megkérdőjelezzük, és meglátjuk, kik vagyunk, ha nem tudjuk elhinni (nem pedig az ellentétét hisszük), és hogy mennyire igaz a szöges ellentéte is. Innentől kezdve pedig sem az eredeti gondolat, sem a megfordítások nem tudják „beragasztani” az elmét. Az elme egy semleges, nem értelmező pozícióban marad, így sokkal szabadabban, kreatívabban áramlik, és hihetetlen mennyiségű választási lehetőséget, szépséget, kedvességet érzékel.

Javaslom, hogy a videó alatt vázolt Önvizsgálatot is végezd el saját magad nagyon komolyan. Gyűjtögesd össze, mi mindent KELL, MUSZÁJ, KÖTELESSÉGED szerinted csinálnod az életben. És persze írd le az összes talált dolgot, a Munka írásos műfaj. Ha nem írod le a gondolataidat, nem tudod megvizsgálni őket. A videó alatt találod a kérdéseket, alkalmazd a Munka-menetet a Te gondolatodra. Érdemes minél több „kell” helyzettel kapcsolatban elvégezned ezt a rövid Munkát.





A vizsgálandó gondolat: „Ezt meg KELL tennem.”

1. Igaz az, hogy meg ezt meg KELL tennem? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak mélyen magamba engedem a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy ezt meg KELL tennem? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem, hogy ezt meg KELL tennem?

a) Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?

b) Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz, ha elhiszem, hogy ezt meg kell tennem? Miket gondolok magamról?

c) Hogyan viszonyulok ilyenkor ahhoz a dologhoz, amit szerintem meg KELL tennem? Hogyan viszonyulok ahhoz az emberhez, aki ezt kéri, elvárja tőlem, aki miatt meg KELL tennem?

d) Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?

e) Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?

f) Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy ezt meg KELL tennem? Mire jó nekem ez a gondolat, mit kapok tőle?

g) Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem azt a gondolatot, hogy ezt meg KELL tennem?

4. Ki lennék a gondolat nélkül, hogy ezt meg KELL tennem?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: Ezt meg KELL tennem.

+ Nem KELL ezt megtennem. Hogyan igaz az, hogy nem kell, muszáj ezt megtennem? Miért is teszem pontosan? Legalább 3 példát, indokot keress!

2012. május 15., kedd

A Félelmeim Elolvadtak, Mint Csokimaci a Szaharában




Összegyűjtöttem néhány ÖnMunkás visszajelzést, élmény-megosztást, szeretettel ajánlom őket figyelmetekbe. Fontosnak tartom újra hangsúlyozni, hogy mindenkinél máshogy, más tempóban, más intenzitással, más hangsúlyokkal zajlik a változás. Ne hasonlítgasd magadat másokhoz, ne várd, hogy veled is ugyanaz történjen, mint velük. Hisz úgyis csak történeted lehet arról, bennük mi is zajlik.

Foglalkozz ÖnMagaddal, elvárás nélkül, kíváncsian, és végezd a Munkát.

MINT CSOKIMACI A SZAHARÁBAN

A legfélelmetesebb, legnyomasztóbb élményeimmel tudtam a 3-napos elvonuláson a Munkám során szembenézni. Az egyik gyakorlatunk alkalmával került erre a sor.

Az évek során sokféle módszerrel (különféle pszichoterápiás csoportokban; pszichodráma, tranzakció analízis, családfelállítás, NLP, encounter, NBSR tréning) megnéztem (a munka során is előjött) félelmeimet, és most itt a munkacsoportban meglepődtem, hogy mennyire hatékonyan, erős katarzisokkal képes ez a módszer (a MUNKA) feloldani az említett félelmeimet.

Az eredetileg szörnyűnek, borzasztónak tartott traumák, félelmek először erős elérzékenyülést váltottak ki belőlem, majd úgy olvadtak el a Munka során (különösen a megfordítások hatására), mint csokoládé-maci a Szaharában, mintha nem is lettek volna, sőt nevetségessé váltak, jót lehetett rajtuk hahotázni.

Ezt a kettős katarzist, a könnyek, és szomorúság, majd hosszú jóízű nevetés kettősségét szinte mindég átéltem itt a félelmeimmel való munkám során.

Így utólag is úgy érzem, hogy gyakran a sokféle pszichoterápiákban eljutottam egy határig, ami nagyon kellemes volt, mert jobban éreztem magam, de csak ritkán tapasztaltam meg a félelem ilyen erős polaritását, nevetségessé válását, paradox mivoltát.

Amikor a többiekkel együtt is szó szerint ki lehet röhögni a nyavalyámat.
Ez mindennél felszabadítóbb!
Könnyesre nevetni magunkat saját magunkon, és érezni, hogy a fenébe, hát ezen aggódtam annyit életem során?

Nagy Gábor (pszichológus)

EZER KILÓVAL KÖNNYEBBEN

Hogy milyen volt az alapozó? Nem úgy jöttem el, ahogy odamentem, nem azt mondtam, amit hittem, hogy majd mondok... és mégis sokkal inkább magam vagyok… és ezer kilóval könnyebben!! Köszi mindenkinek és magamnak! E.

PÁRATLAN GYORSASÁG

Kedves Andi!

Minden túlzás nélkül egy csoda volt ez a hét vége. A filozófia, amin az egész alapul nyilván ismerős számomra, hiszen ebben élek, ezzel dolgozom én is. Viszont az a gyorsaság, amivel ez a módszer működik az páratlan. Ilyennel még nem találkoztam, pedig jó néhány önismereti csoportban részt vettem már.

Én a humanisztikus asztrológiai szemlélettel dolgozom és itt pont arról van szó, hogy különböző én-állapotok vannak bennünk és ezeknek is vannak pozitív és negatív megélési módjai és nyilván az egyéntől függ, hogy számára mi a pozitív és mi nem az. Viszont ha nem integráljuk be a személyiségünkbe a szerintünk negatívat, akkor annak a "de jó lenne ha" aspektusát sem tudjuk megélni. Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mi az a leghatékonyabb módszer, amivel mindenki pillanatok alatt rálát arra, hogy milyen szüksége is van pont azokra az emberekre, akiket akkor szeretne látni, amikor a háta közepét. És persze a betegségekkel is hasonlóan működünk. De hogy mondjam azt, hogy békélj meg vele anélkül, hogy a kliens teljesen jogosan hülyének nézne, és még rossz híremet is keltené. És tessék, az ölembe pottyant a megoldás.

Tetszett még, hogy úgy ültünk, feküdünk, ittunk, pisiltünk, ahogy szükségünk volt rá. Ez a lazaság nagyon szuper. A kedvességed, az empátiád pedig hab a tortán.

Nagyon köszönöm, hogy ezt az élményt megtapasztalhattam és eredménnyel alkalmazhatom a saját életemben is és a munkám területén is.
Kati

EGYRE NYITOTTABBAN

Szia kedves Andi!

Végre gép elé ültem, és leírom Neked a hétvégi ismétlőként átélt élményeimet.
Először is hatalmas élmény volt látni, ahogyan másokkal dolgozol… Milyen nagy ereje is van a szavaknak. Milyen szépen vissza tudod terelni, amikor valaki  csak a történetét nyomja, és hogyan mutatod meg a hiedelem gyökerét.

Októberben, amikor én voltam az Alaptanfolyamon, úgy érzem elkezdődött az elmém megnyílása. Nem ment könnyen. Erős hiedelmeket vittem, és utána napokig emésztgettem, amiket mondtál, és amik feljöttek. A többiek munkája teljesen idegen volt számomra. Időközben elolvastam a könyveket, a blogodat is, és nagyon szeretem és a csoportot is rendszeresen visszaolvasni a facebook-on. Nyilván ezek is segítettek az elme nyitogatásában.  Nagyon tetszik az ÖnMunka, és már könnyebb vagyok néhány történettel.

Ezen a hétvégén már talán nyitottabb elmével figyelhettem mi történik, és csodálatos volt. Csodálatos volt, mert megtaláltam a saját történeteim a többiekében, és a késztetést is megkaptam,  hogy ezekre ránézzek. Fantasztikus volt látni, hogy hogyan változtak a résztvevők. És jó volt azt is látni, hogy néhány történetet már nem hiszek el, de tudom, hogy én is onnan jöttem, hogy elhittem.

Úgy érzem, hogy a szavaid is nyitottabb elmére találtak, és mintha teljesen más tudatossággal hallgattalak volna. Szuper volt az a megtapasztalás. Sokat tanultam általa.
Jó volt újra elolvasni az első jóvátevő levelemet, és jó volt újabbat írni. Szeretem a levélírást, és nem emlékeztem, hogy ezt minden ítélkező lap után meg lehetne írni.  De mivel tetszik, párszor írtam már.

Nagyon elfáradtam mind a két nap, és ez is olyan jó volt. Feladódott néhány dolog és végtelenül hálás vagyok neked a megtapasztalásaimért.

Szerencsés vagyok (mintha lenne szerencse és véletlen), hogy rám talált ez a módszert, és megadtam magamnak az esélyt, hogy éljek vele. Neked köszönöm a Te részed ebben. Várom, hogy mehessek a tematikusra, és a három napos elvonulást is mindenféleképpen meg szeretném tapasztalni.

Szép napot, és nagyon szeretem az idézeteket is, amiket felteszel, sokszor betalál, mostanában főleg, a telefonomon szoktam olvasni, többször visszatérek egy nap rá. (Persze csak addig, amíg a  gépre le nem töltöm a leveleim, de utána is visszaküldök néhányat magamnak. ) Szóval ezt is köszi.

Szeretettel, I.

2012. május 11., péntek

Azt Akarom, Hogy a Párom Monogám Legyen – Igaz Ez?



„Az életben csak három dolgot tudunk csinálni: ülünk, állunk, vagy vízszintesen fekszünk. Ennyi. Minden más történet. Az élet nem nehéz; a gondolkodásod teszi azzá. Ebből ered a boldogságod vagy a nyomorúságod. Kétféleképpen lehet ülni, állni vagy feküdni: vagy békében csinálod, vagy pedig feszültséggel telve. Ha nem tetszik, ahol éppen vagy, arra invitállak, hogy vizsgáld meg a hiedelmeidet.” (Byron Katie)

Ma egy Katie-féle Önvizsgálat fordítás-átiratát ajánlom figyelmetekbe. A téma sokaknak darázsfészek, ezért kérlek, ha olvasás közben bármikor felháborodnál, vagy el akarnál menekülni, ne tedd. Olvasd végig a Munkát, majd pedig a bejegyzés végén a témában ajánlott más bejegyzéseket is. Ősi, begyepesedett fájdalom-hiedelmeinkről van itt is szó.

Ezt a Munkát a most hétvégi Férfi/Nő/Párkapcsolat Tematikus Tréningünk bemelegítőjének is szánom. Holnap élőben folytatjuk, Fiúk-Lányok! :)


Arra Van Szükségem, Hogy Charlie Monogám Legyen

Katie: Édesem, olvasd fel, amit írtál.

Ellen: Haragszom Charlie-ra, mert egy másik nőbe szerelmes. Tizenöt éve folyton vannak viszonyai. Csak akkor lehetek vele, ha elfogadom, hogy bármikor újabb viszonyba kezdhet. Azt akarom, hogy Charlie felismerje, mit művel, és ne higgye többé azt, hogy komoly kapcsolatban lenni valakivel és közben viszonyt folytatni más nőkkel normális dolog.

Katie: Nos, Aranyosom, „Arra van szükséged, hogy Charlie monogám legyen” – igaz ez?

Ellen: Nem. Asszem, ez nagyon unalmas lenne.

Katie: Vagyis neki is megvan a tökéletes partnere, és neked is megvan a tökéletes partnered. Hogyan reagálsz, amikor elhiszed azt a gondolatot, hogy „Azt akarom, monogám legyen,” ő pedig tizenöt éve nem az?

Ellen: Nagyon frusztrált leszek. Mindenfélékkel próbálkozom. Próbálok nyitott lenni és kedves, rejtegetem a féltékenységemet, és azt mondogatom neki, hogy nincs semmi baj, én rendben vagyok ezzel az egésszel. Vagy kiborulok és sikítozom, vagy különböző módokon manipulálom őt.

Katie: Tehát akkor az a gondolat, hogy „Azt akarom, monogám legyen” békességet vagy feszültséget hoz az életedbe?

Ellen: Feszültséget.

Katie: Találsz feszültségmentes okot a gondolat megtartására? Amennyiben a békét keresed, keress csak egyetlen békés okot ennek a hiedelemnek a megtartására.

Ellen: Nincs ilyen.

Katie: Egyetlen egy sem? Akkor kérlek, csukd be a szemed, és lásd magad az elmúlt 15 évben, lásd a ti közös életeteket: Charlie jön és megy. Kérlek, nézd meg a vele élt életedet a gondolat nélkül, hogy „Azt akarom, monogám legyen.” Ki lennél a gondolat nélkül?

Ellen: Élvezném, amikor engem szeretve jön hozzám.

Katie: Nézd tovább. Mi mást látsz még a gondolat nélkül, hogy „Azt akarom, monogám legyen”? Nézegesd az életedet, nézegesd az ő életét.

Ellen: Nagyszerű életünk van. Asszem, attól félek, hogy ha megint viszonyba kezd, nem fog többé visszajönni hozzám.

Katie: Én ezt a gondolatot leírnám, és később megMunkáznám. „Nem fog visszajönni hozzám.” Alaposan megkérdőjelezném. Tehát, akkor „Azt akarom, hogy monogám legyen” – fordítsd meg.

Ellen: Nem akarom, hogy monogám legyen.

Katie: Most pedig keress egy példát arra, miért is jobb az életed úgy, hogy ő nem monogám.

Ellen: Sok példám van! Nézzük csak. Rajta tart az önmegfigyelésen, a gondolataim figyelésén. És nem unalmas így az élet. És amikor visszajön, mindig sokkal szeretetteljesebb velem.

Katie: És miért jobb Charlie élete attól, hogy nem monogám? Olyasmikre gondolok, amiért hálás vagy. Olyasmikre, amiket szeretsz az ő életében.

Ellen: Nem tudom. Ez az ő dolga. Nem látok bele az ő fejébe! Hogy érted?

Katie: Olyasmikre, amik neki és neked is előnyösek.

Ellen: Óóó, hát nem un meg engem!

Katie: Igen, és ha ezt tudod, akkor nem veszekszel vele, amikor elmegy.

Ellen: Hmm. Ez így tényleg jobb neki.

Katie: Igen, mivel az ő élete nem monogám, ő így él. Azt teszi, amit már tizenöt éve tesz, te pedig újra meg újra visszafogadod az életedbe, amiből azt szűröm le, hogy igazából te rendben vagy azzal, hogy ő nem monogám. Csak átvered magad, hazudsz mindkettőtöknek, amikor azt mondod, hogy ez így nincs rendben, és ennek a fájdalmát érzékelitek mindketten. Kérlek, olvasd fel a következő mondatot, amit írtál.

Ellen: Azt akarom, hogy jöjjön rá, miért van szüksége egynél több nőre érzelmileg és szexuálisan is.

Katie: Aha. Fordítsd meg!

Ellen: Azt akarom, hogy én jöjjek rá, miért van szüksége Charlie-nak egynél több nőre.

Katie: Kérdezd meg tőle! [Szünet – Keresi Charlie-t a szemével a közönség soraiban] [Charlie-hoz] Miért van szükséged egynél több nőre az Ellennel való tizenötéves kapcsolatodban? Miért jobb neked, ha nem vagy monogám? [Ellenhez] Ezekre a kérdésekre szeretnél választ?

Charlie: Így élvezetesebb az élet.

Katie [Ellen-hez]: Kérlek, nézz bele Charlie szemébe, Édesem. Te akartad tudni. És megkaptad a választ.

Charlie: És van itt még más is. Azt találtam, hogy amikor egy nőre korlátozom magam, az olyan, mintha egy ketrecben élnék… Olyasmi, hogy nem is szeretem magam, amikor csak egy nővel vagyok, az nem én vagyok. Azt érzem, hogy amikor megtagadom magamtól a másokra való nyitottságot, és ebbe a szexualitás is beletartozik… akkor valami számomra teljesen természetes dolgot tagadok meg. Kipróbáltam a monogámiát, de nem működött számomra. És észrevettem, hogy büntettem azt a nőt, akivel épp kapcsolatban voltam, mert őt okoltam azért, hogy nem élhetek olyan életet, amilyet szeretnék, őt okoltam a saját döntéseimért. És azzal is tisztában vagyok, hogy itt olyan identitásaim rejtőznek, melyeket érdemes lesz szemügyre vennem.

Katie [Ellen-hez]: Édesem, ez a válasz a kérdésedre. Akár meg is köszönheted neki. Charlie-nak semmi veszítenivalója nincs. Te elfogadod, hogy viszonyai vannak, és mindig ott vagy számára. Te vagy az ő tökéletes partnere. Ez nem helyes vagy helytelen; csupán csak működik, immár tizenöt éve.

Ellen: Igen, és néhány hónappal ezelőtt valami megváltozott.

Katie: Értem, Kincsem, és most még maradjunk ennél a Munkánál.

Ellen: Jó.

Katie: „Azt akarom, hogy monogám legyen” – fordítsd meg. Önmagadra.

Ellen: Azt akarom, hogy én legyek monogám.

Katie: Érezd át mélyen ezt a megfordítást. Hisz te nem vagy magaddal monogám, amikor azt hiszed, hogy monogám férfira van szükséged, pedig tizenöt éve nem ilyennel élsz. Érthető ez?

Ellen: Igen.

Katie: Olvasd tovább, amit írtál.

Ellen: Azt akarom, hogy hagyja abba más nők hajkurászását.

Katie: Fordítsd meg!

Ellen: Azt akarom, hogy én hagyjam abba Charlie hajkurászását?

Katie: Ő a nőket hajkurássza, te pedig őt. Pont az csinálod, amit ő. És nem hallottam, hogy olyasmit mondott volna, hogy hajkurássza a nőket. Ez egy újabb hiedelmed. Később megkérdezheted tőle, igaz-e az, hogy hajkurássza a nőket. Most annyit tudunk, hogy nem hajkurássza őket, hanem a nők nem futnak el tőle. Mi a következő állításod?

Ellen: Azt akarom, hogy Charlie legyen egyértelmű, és ne küldjön felém félreérthető üzeneteket.

Katie: Fordítsd meg.

Ellen: Azt akarom, hogy én legyek egyértelmű, és ne küldjek felé félreérthető üzeneteket.

Katie: És magadnak se küldj többé félreérthető üzeneteket, Édeském. Hisz azt mondod, hogy a nem monogám élete nem elfogadható számodra, mikor a valóságban így élsz tizenöt éve.

Ellen: Azért írtam le ezt az egészet, mert egy ponton nagyon össze vagyok zavarodva, és nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg. Két hónappal ezelőtt valami megváltozott, amikor is kijelentettem, hogy csinálhat, amit akar, de én már soha többé nem leszek ott számára. És azóta nem is szexel azzal a másik nővel, akibe szerelmes, és… Folyton azt hajtogatja, hogy engem is szeret, meg a másik nőt is. És ettől egy kicsit összezavarodtam.

Katie: Értem. És szerinted mit tehet Charlie ez ügyben? Őt is szereti, és téged is szeret. Édesem, úgy látom, az a gondolat bánt téged a legjobban, hogy nem fog visszajönni. Nézzük, mi történik, ha ő továbbra is szexel a másik nővel, te pedig közben azt hiszed, hogy „Nem jön vissza.” Teljesen biztos lehetsz benne, hogy nem jön vissza?

Ellen: Nem.

Katie: És mi történik, amikor elhiszed ezt a gondolatot? Hogyan reagálsz, mi zajlik benned?

Ellen: Nagyon féltékeny vagyok. És nagyon-nagyon dühös.

Katie: Szeretném, ha beazonosítanád, pontosan mit, hol érzel. Elhiszed a gondolatot, máris látod a képeket, a filmet a fejedben, amik kiváltják és fenntartják az érzelmeidet és az érzéseidet. Mi történik a testedben, amikor elhiszed azt a gondolatot, hogy „Nem fog visszajönni”? Hol érzed a testedben? Mi zajlik benned érzelmi szinten? Mennyire intenzívek ezek az érzések?

Ellen: Összeszorul a torkom, és sokszor itt elöl, az egész elülső felem fáj.

Katie: Csukd be a szemedet, és még folytasd a leírását.

Ellen: Hmm… Tehetetlenséget érzek, semmit nem tudok tenni, hogy a dolog megváltozzon… És azok a képek jönnek föl, hogy az apukám jobban szerette a húgomat, mint engem.

Katie [a közönséghez]: Valaki írja le ezt a hiedelmet Ellen számára, hogy majd később meg tudja kérdőjelezni. „Az apukám jobban szerette a húgomat, mint engem.” [Ellenhez]: Most pedig, Kedves, még tartsd csukva a szemed. Képzeld el az életedet, amikor Charlie épp elmegy, a gondolat nélkül, hogy „Nem fog visszajönni.”

Ellen: Nagyon nyugodt lennék. Ha tudnám, hogy mindig, örökké vissza fog jönni hozzám…

Katie: És ha semmit nem tudsz tudni, sem így, sem úgy, hogyan éled az életed a gondolat nélkül, hogy „Nem fog visszajönni”? Nézd meg az életed, nézd meg, hogyan élsz a gondolat nélkül.

Ellen: Hmm. Nehéz elképzelni…

Katie: Igen. Akkor, kérlek, üldögélj ebben egy kicsit, én pedig elvégzem a saját Munkámat. Elképzelem magamat, miközben Stephen elment. Ki lennék a gondolat nélkül, hogy „Nem fog visszajönni”? Látom magamat, ahogy kimegyek a piacra, elmosogatom az edényeket, élem az életemet…

Ellen: Most már értem.

Katie: A gondolattal vagy nélküle, mindenképp van egy életed. És amikor elmegy, az életedet éled, akár tudod, hogy vissza fog-e jönni, akár nem. Ettől függetlenül te egyszerűen csak elmosogatsz, elmész bevásárolni, csak nincs ott a gondolat. És akkor hol tud probléma lenni? Kétféle módon mosogathatunk vagy vásárolhatunk. Az egyik frusztráltan, a másik békésen, és ez csakis attól függ, elhisszük-e a fejünkben levő gondolatokat.

Ellen: Köszönöm.

Katie: Nagyon szívesen. Még fordítsd meg, azt, hogy „Nem fog visszajönni.”

Ellen: Vissza fog jönni? Talán…

Katie: Csupán tizenöt éve folyton. [A közönség nevet.] „Nem fog visszajönni” – találsz másik megfordítást?

Ellen: Igen. Én nem jövök vissza önmagamhoz, amikor ő elmegy.

Katie: Igen, gondolatban te is vele mész a viszonyába, és senki nem marad itt, hogy a te életedet élje! Gondolatban hármatok van ott, és senki nincs itt neked, aki kimegy a piacra. És két alma helyett csak egyet veszel…

Ellen [nevetve]: Nagyon éhesen szokott hazajönni.

Katie: Köszönöm, Édesem.

Ellen: Köszönöm, Katie.

„Tegyük fel, hogy a férjem szerelmi viszonyt folytat egy másik nővel, és ez nekem nem tetszik, akkor azt mondanám neki, „Kedvesem, megértem, hogy viszonyod van, és azt figyeltem meg, hogy amikor a másik nővel vagy, akkor valami bennem elkezd tőled eltávolodni. Nem tudom, mi ez, csak annyit tudok, hogy így van; ez a te tőlem való elmozdulásodat tükrözi, és szeretném, ha tudnál erről.” És aztán, ha még mindig folytatja a viszonyt, és szívesebben tölti az idejét egy másik nővel, megfigyelném magamban, ahogy eltávolodok tőle, és ha elhagynám, azt akkor sem haraggal tenném. Semmit nem tehetek azért, hogy vele maradjak, és semmit nem tehetek azért, hogy elváljak tőle. Nem én vagyok ennek a műsornak a rendezője. Vele maradhatok, vagy el is válhatok tőle a teljes szeretet állapotában, és átfuthatna a fejemen, Hát ez lenyűgöző; megígértük egymásnak, hogy mindig együtt maradunk, és most elválok tőle, és valószínűleg csak nevetnék, és örülnék, hogy megvan neki, amit akart, majd tovább lépnék, mert nincs bennem háború. Egy másik nő ugyanakkor úgy válik el a férjétől, hogy „Nem kellett volna viszonyt kezdenie”, „Megbántott”, „Nem is érdemel meg engem”, „Megszegte az ígéreteit”, „Szívtelen”. Az elmozdulás mindkét esetben ugyanolyan; az egyetlen különbség a történet. Az utazást mindkét esetben meg fogod tenni. A kérdés csupán annyi, hogyan távozol: rugdosódva és sikítozva, vagy pedig méltósággal, békében, nagylelkűen? Ezt most nem tudod diktálni, nem tudod megjátszani, nem tudsz spirituálissá vagy szeretettel telibbé válni. Légy csak őszinte, és kérdőjelezd meg a gondolataidat. Aztán, végül, amikor az ismerőseid azt mondják, „Ajj, de szörnyű ez a válás dolog”, azt válaszolhatod, „Megértem, hogy így látjátok, de nekem nem ez a tapasztalásom róla.” (Byron Katie)


NAGYON JÓK ezek a régebbi bejegyzések a témában. Ha nem olvastad őket, mindenképp tedd meg, ha igen, akkor is csudás lehet feleleveníteni őket:

A Páromnak Nem Kéne Hűtlennek Lennie

Nekem Nem Kéne Hűtlennek Lennem
http://onmunka.blogspot.com/2011/03/hutlenseg-2-nekem-nem-kene-hutlennek.html