A Jövőd Csupán Gondolat: Az Én-Központ Háromszöge 3.

A múlt héten megkezdett sorozat folytatása az Én-központ háromszögéről, Scott Kiloby Élő Felismerés című könyvéből. Ma a jövő kötegéről olvashattok.

2. A jövő kötege

Ez a gondolatköteg magába foglal mindent, amit tudsz (vagy gondolod, hogy tudsz) a jövőbeli életedről. Konkrétabban, történeteket tartalmaz arról, hogy mi leszel vagy mi fog történni - a következő pillanatban, holnap, a jövő héten vagy az elkövetkező években. Egyszerűen fogalmazva, ez a gondolatköteg tartalmazza az összes hiedelmedet arról, hogy minek kell történnie a jövőben ahhoz, hogy teljesebben önmagad légy, valamint a félelmeidet arról, hogy mi történhet, ami fenyegeti az önmagad  érzését.

A jövő köteg tartalmazza minden reményteli gondolatunkat; bízunk a jövőbeni beteljesülésben a kapcsolatokon, munkán, karrieren, pénzen, anyagi dolgokon, hírnéven, tekintélyen, figyelmen, dicséreten, elismerésen, felgyógyuláson, önfejlesztésen vagy spirituális felébredésen keresztül. A reményt az a gyakran tudattalan hiedelem táplálja, hogy csak akkor leszünk rendben, ha bizonyos feltételek teljesülnek. Remélem, hogy X fog történni. Ha X megtörténik, rendben leszek. Ha X nem történik meg, nem leszek rendben. A reménykedés azért jelenik meg, mert azt hisszük, hogy az én-központ vagyunk, és megpróbáljuk manipulálni a jelenségeket, hogy irányítsuk a jövőbeni fejleményeket. Ennek a jövőbeni keresésnek a gyökerénél egy identitás-válság rejlik. Megpróbálunk egy olyan jövőt teremteni, amelyben az én-központ rendben lesz, teljes kényelemben a megfelelő feltételek között. De minden feltétel átmeneti és nem tudják megadni azt a stabil megelégedettséget, amire igazán vágyunk. Annak felismerése során, hogy mik vagyunk igazából - tudati tér -, a keresés leáll. Teljes vigaszra lelünk e felismerés melegségében. Látjuk, hogy a jövő valójában semmi más, mint a jelenben felmerülő gondolatok, amik jönnek-mennek a feltétel nélküli tudatban. Nincs hatalmuk ahhoz, hogy lerombolják ezt a megingathatatlan stabilitást. Felfedezzük, hogy örökké rendben vagyunk a jelen tapasztalás megszakítatlan áramlásában.

Amikor a jövőről szőtt reményteli gondolatokban keressük az én érzését, akkor jelenbeli tapasztalatunkat öntudatlanul elégtelennek ítéljük. Mint a karnyújtásnyira lengedező mézesmadzag, a remény zsarnokká, az élet állandó elhalasztásává válik a történetben. Elkezd uralkodni rajtunk az a hit, hogy a megelégedettség valahol a történet későbbi részén vár ránk,  amikor is mindent rendbe teszünk, vagy valahogy elrendezzük gondolatainkat és érzéseinket magunkkal kapcsolatban. Tudati térként való jelenbeli megpihenésünkkor hagyjuk a jövő köteg gondolatainak, hogy fel-és eltűnjenek, anélkül, hogy hangsúlyoznunk kellene őket az identitásunkhoz. Továbbra is lehetnek céljaink és terveink, de könnyedebben kezeljük őket. A jelenben való megpihenés nem hagy minket reménytelen kétségbeesésben. Átadjuk magunkat a jelen pillanat áramlásának, ami aztán természetes módon átnyúlik a következő pillanatba, majd a következőbe.

A remény hátoldala a félelem. A jövő köteg az összes jövőről szőtt félelemteli gondolatunkat is tartalmazza, beleértve a kudarcot, állás elvesztését, pénzügyi gondokat, válást, szégyenkezést, betegséget, szenvedést és halált. A félelem azért lép fel, mert azt hisszük, gyakran tudattalanul, hogy az én-központ valami módon kárt fog szenvedni: Félek, hogy Y fog történni. Ha Y megtörténik, fenyegetve leszek vagy meghalok. Biztosítanom kell, hogy Y ne történjen meg. Abban a hitben, hogy az én-központ vagyunk, ismét megpróbáljuk manipulálni a jelenségeket, hogy irányíthassuk a jövőbeli fejleményeket. Amikor azonban a jövőre gondolunk, igazából elkerüljük a félelem közvetlen testen belüli érzését. A Negyedik fejezetben (Érzelmek) megtárgyaljuk a félelemmel való közvetlen szembenézést, ahelyett, hogy a gondolkodáson keresztül próbálnánk irányítani a végkimenetelt. A jelenben felmerülő félelem elkerülése fogva tart minket a jövő köteg szorításában. Ki vagyunk szolgáltatva bárminek, amit egy félelemteli forgatókönyv gondolata megidézhet. Ez kimerítő mentálisan és érzelmileg is. Ez megjelenhet bármilyen formában az enyhe alap aggódástól a teljesen kifejlett pánikrohamokig.

Amikor ráébredünk, hogy a jövő csak a jelenben, a tudat terében felbukkanó és eltűnő gondolatok, természetes módon ellazulunk. A hang a fejünkben kezd elcsendesedni. És még ha a hang nem is csendesedik el, már nem érződik úgy, hogy a gondolat egy olyan jövőre mutat, ami valahogy el van választva és kívül van a tudat terén, amelyben a jövő gondolatai felmerülnek. Békére és önátadásra lelünk bármely módon, akár vannak gondolatok, akár nincsenek.

A jövő köteg folyamatos táplálásával fenntartjuk az én-központot. Itt is az a lényeg, hogy nincs semmi, amit elemezni, semlegesíteni, leküzdeni, kiókumlálni, megérteni kellene vagy megszabadulni tőle, vagy hogy szükségünk lenne bármilyen jövő kötegbeli gondolatra, mindegy, hogy reményteli vagy félelmetes gondolat. Csak ismerd fel, hogy az mind fogalom. Az én elkülönültnek érzi magát és a jövőben keresi a kiteljesedést. A kiteljesedés azonban nem az időben található, mert az idő pusztán egy átmeneti gondolat. Lehetetlen egy átmenetileg felbukkanó és eltűnő gondolat nélkül táplálni a ma délután, a holnap, a jövő hónap vagy a jövő év elképzelését.

Ne bonyolítsd túl: amint a jövő gondolata felmerül, csak vedd észre. Nem te engeded el a gondolatot, természetes módon eltűnik magától. Nem hagy nyomot, mert nem egy történet számára jelenik meg. A tudat számára jelenik meg, ami üres, mint a levegő.

A jövőbeni beteljesedés keresése feloldódik ebben a látásmódban. A reményre már nincs szükség, mihelyt felismered a szabadságot és teljességet a jelen tapasztalásban. Többé nem a félelem vezeti az életedet, és már nem kell irányítani a végkifejleteket. Ez természetes módon megtörténik ebben a módszerben a fő meghívás követésével. Nincs kierőszakolva. Nem személyes akaraton keresztül történik meg, mint pl. hogy próbálunk kevésbé reménykedők vagy irányítók lenni.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés)

Továbbra is minél gyakrabban pihenj meg néhány pillanatra:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

A Múltad Csupán Gondolat: Az Én-Központ Háromszöge 2.

A múlt héten megkezdett sorozat folytatása az Én-központ háromszögéről, Scott Kiloby Élő Felismerés című könyvéből. Ma a múlt kötegéről olvashattok.

1. A múlt kötege

A gondolatok eme kötege mindabból áll, amit fogalmilag tudsz magadról, a világról és az életről. Konkrétabban, magába foglalja a nevedet, identitásodat, részleteket a családodról és a gyerekkorodról, a tanulmányaidat, az élettörténetedet, a szerepeket, amiket játszol, a címeket, amiket birtokolsz és a személyes történeted minden más aspektusát. A múlt kötege magába foglal bármit, ami a múltban történt és most már emlékké redukálódott.  Ez a fogalmi történet fő része, amit úgy hívunk, hogy „én és az életem”  vagy  „az élet, ahogy én látom”. Ez a köteg tartalmazza az összes politikai, vallási, spirituális és más elképzelésedet, véleményedet és hiedelmedet, amelyek szintén mind a történeted részei. Magába foglalja bármely mentális azonosulásodat egy csoport tagjaként. Amikor azt mondod: „Én keresztény vagyok”, „Én muzulmán vagyok”, „Én tudós vagyok”, „Én amerikai vagyok” vagy „Én leszbikus vagyok”, ezek mind olyan fogalmak, amik az identitás egyedülálló érzését adják.  Az egyedülállóság önmagában nem feltétlenül forrása a szenvedésnek. A történettel való azonosulás teremti az elkülönültség hiedelmét és ezzel a szenvedés lehetőségét.

A lényeg az, hogy a múlt kötegében minden gondolat. Minden, amit a saját identitásodról gondolsz, tanult elképzelés. Amikor a történetünkből fakadóan beszélünk vagy cselekszünk, kondicionálást és betanult elképzeléseket ismétlünk és veszünk újra elő. Semmi friss és új nem jön a képbe. És így cselekszünk továbbra is ugyanazon ismétlődő mintákon belül. Ugyanolyan kapcsolatokba lépünk, ugyanazokon a dolgokon kapjuk fel a vizet, ugyanazokkal az emberekkel veszekszünk, és ugyanazokat az örömöket és sikereket keressük a jövőben. Nincs választásunk. Ez a gondolat-hurok irányítja minden mozdulatunkat.

Mindegy mit gondolsz magadról, az nem az, ami végtére is vagy. Arra kérünk, hogy ne múltbeli fogalmakban keresd azt, hogy ki, vagy mi vagy a jelenben. Ehelyett állj meg egy pillanatra most rögtön, és pihenj meg a tudati térként, ami ezeket a gondolatokat látja jönni-menni.

Ennek a felfedezésnek mély hatása van az életedre. Természetes módon nyújt mentális és érzelmi stabilitást. Megoldja az identitás-válságot, amiről talán nem is tudod, hogy részese vagy. A válság megoldódásával az élet kezd természetesebb és erőfeszítésmentesebb módon áramlani. Már nem folyamatos frusztrációban, stresszben és ellenállásban élsz. És mégis, minden meg van engedve, még a frusztráció, stressz és ellenállás is. Látod, hogy ezek a jelenségek a tudat terében történnek; már nem azt hiszed, hogy egy „én”-nek nevezett elkülönült személlyel történnek. Minden egyes jelenséget egyenlőnek látsz. Egyenlő alatt azt értjük, hogy minden jelenség ugyanazt csinálja. Felbukkan, marad egy ideig, majd nyomtalanul eltűnik. A tudatnak nincs akcióterve, hogy kiegészítse, megváltoztassa, semlegesítse a jelenségeket vagy megszabaduljon tőlük. A tudat felismerése során mindent természetesen és automatikusan elfogadunk úgy, ahogy van, legyen jó vagy rossz.

Az a lényeg, hogy tudati térként pihenj meg és hagyd a múlt-köteg gondolatainak, hogy azok legyenek, amik. Lásd, hogy nem kell kiegészíteni, elemezni, semlegesíteni, elengedni, legyőzni, kiókumlálni a múltbeli gondolatokat vagy megszabadulni tőlük. Csak ismerd fel, hogy az mind gondolat. Amint egy gondolat felmerül, csak vedd észre. Magától el fog tűnni, visszaoldódva a jelen tudatosságba. Nyomtalanul.

Ha nehézséget vagy frusztrációt tapasztalsz a tudat felismerésében vagy abban, hogy hagyd a gondolatoknak annak lenni, amik, csak pillants bele a tapasztalásodba és tedd fel a kérdést: kerül bármi erőfeszítésbe, hogy hagyjam a következő gondolatot felmerülni és eltűnni? Látva, hogy semmi erőfeszítésbe nem kerül, minden gondolatnak megengedődik, hogy az legyen, ami. Nem kell kényszerítened a gondolatokat, hogy távozzanak. Csak pihenj néhány pillanatig a gondolatmentes tudati térben, és amint észreveszel egy gondolatot, hagyd természetesen, magától elnyugodni, mint egy hópihe, amikor földet ér. Lásd, hogy az a tér vagy, melyben a frusztráció érzése és a gondolatok jönnek-mennek.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés)

Továbbra is minél gyakrabban pihenj meg néhány pillanatra:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

Az Én-Központtal Való Azonosulás – Az Én-Központ Háromszöge 1.

Örömmel tudósítalak Benneteket, hogy Scott Kiloby két könyvének is elkezdődött a magyarra fordítása. „Véletlenül” felbukkant egy olyan ember az életemben, akinek tehetsége és ideje is van a könyveket lefordítani viszonylag tempósan. Ha arra várok, hogy ezt én tegyem meg, nos, az kb. sosem fog elérkezni, így könnyen meghozódott a döntés, hogy kiadtam a kezemből ezt a dolgot. Tegnap egyeztettem Scott-tal a könyvek magyar nyelven való terjesztésének lehetőségeiről, majd ez is alakul.

         Addig is szeretnék további részleteket megosztani mindkét könyvből itt a blogon. Ma a Living Realization (Élő Felismerés/Megvalósulás – még véglegesítés alatt) címűből ajánlok figyelmetekbe egy fejezet-darabkát, a folytatásával jövő hét elején jövök.

Újra fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Scott Unfindable Inquiry – Megtalálhatatlan Önvizsgálat módszere két irányból közelít. Egyrészt rendelkezésünkre áll egy végtelenül gyengéd és hatékony önvizsgálati „technika”, melynek alkalmazása során minden tapasztalati szinten élődik meg bennünk, nem valakinek a szavait kell megérteni koncepcionális szinten. Ez az önvizsgálat arra szolgál, hogy a szavakból, képekből, és a látszólag őket összetartó érzelmekből és testi érzetekből „összenőtt” identitásainkat, koncepcióinkat szétbogozhassuk; mintegy átláthassunk rajtuk. Tehát nem csak azt szajkózzuk, hogy „Nem vagyok azonos a gondolataimmal és az érzéseimmel”, hanem ezt gyakorlatban meg is tapasztaljuk. Ennek a rendszeres megtapasztalásnak következtében pedig egyre kevésbé azonosítódunk a gondolatainkkal és érzelmeinkkel, ami elvezet a másik összetevőhöz: az értelmezések, címkék, tudni akarás nélküli megpihenésekhez. Valahogy így:

A tudat terében történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.

Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a tágas térben, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok a történeteim nélkül? Lazítsd el, akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

És akkor a részlet a Living Realization könyvből:

(Jelenség: Bármi, ami átmenetileg jön és megy a tudat terében. A gondolatok jelenségek. A hiedelmek, elképzelések, emlékek, értelmezések, fogalmak, mentális képek, vélemények, ítéletek, történetek, spirituális koncepciók, identitások, szerepek és titulusok mind gondolatok.)

Az én-központ

Ebben a módszerben az elkülönült én érzetét „én-központ”-nak nevezzük. Erre utalnak általában „ego”-ként. Azért nevezzük én-központnak, hogy meg tudjuk nézni az elkülönült ént, hogy mi is az. Ez egy olyan személy története, aki önmagát főszereplőként az élet középpontjába helyezi. Ez én-központúságot és azt a belső kényszert eredményezi, hogy irányítsuk, megváltoztassuk, átformáljuk, manipuláljuk, semlegesítsük, vágyjuk a különböző tárgyakat az életben, vagy szabaduljunk meg tőlük, beleértve az ént és másokat is.

Az én-központ több, mint egyszerűen az „én”-gondolat. Több, mint csak gondolat és érzelem. Valójában ez egy teljes fizikai és érzelmi komplexum, ami egy időbeli, gondolat alapú történetet tart fenn. Az én története olyan, mint egy film, kezdéssel, közepével és befejezéssel - egy múlt, jelen és jövő. Az, hogy hiszünk a történetben, fenntartja azon hiedelmünket, hogy létezik egy lény, aki időben és térben el van különülve másoktól és az élet többi részétől. Ezt az én-központot tényleg igazi identitásunknak érezzük, amíg el nem kezdjük közelebbről megnézni. Ekkor elkezdünk átlátni a bennünk rejlő, állandó, elkülönült én-központ hiedelmén.

Az én-központ magjában az „én”-gondolat van. Egy gyors vizsgálat az „én”-gondolat gyökerének megtalálására feltárja, hogy nincs ott semmilyen elkülönült „én”. Az „én”-gondolat csak önmagára utal. Igazából gyökér sincs. Semmilyen tárgy nem található ott.

Miközben keressük az elkülönült tárgyat, amiről azt hisszük, hogy ténylegesen ott van az „én”-gondolat alatt, mindössze a tudat terét találjuk, amiben a jelenségek jönnek-mennek. Ezek a jelenségek magukba foglalják az „én”-gondolatot és minden más gondolatot, valamint érzelmeket, érzeteket, állapotokat és tapasztalatokat. Ahogy az 1. fejezetben mondtuk, a tudat nem egy dolog; nem valamiféle lény, aki az én-központ felszíne alatt vagy mögött rejlik. Inkább olyan, mint egy jelenlévő képesség arra, hogy megtapasztaljunk gondolatokat és más jelenségeket. Talán hasznosabb lehet igeként gondolni rá (pl. a jelent tapasztalni), mint főnévként.

Azonban az a legjobb, ha túllépsz a tudatról való gondolkodáson, és a saját tényleges tapasztalásodba pillantasz. Állj meg a nap folyamán, amilyen gyakran csak tudsz, hogy elengedd az összes hiedelmedet, helyzetedet, panaszodat és történetedet magadról, másokról és a világról.  Csak ismételten pihenj meg tudati térként, néhány másodpercre alkalmanként. Miközben a tudati térben pihensz, figyeld meg, hogy az összes gondolat és más jelenségek egy megszakítatlan áramlásban jönnek-mennek. Nincs semmi megváltoztatni való ebben az áramlásban. Elég annyi, hogy hagyod az áramlásnak, hogy az legyen, ami, és felismered a tudat terét, ami jelen van minden egyes jelenségnél.

Az Én-központ Háromszöge

Az „én-központ háromszöge”-ként írunk le minden olyan fogalmi dolgot, ami úgy tünteti fel, mintha te egy időbeli történet lennél. Bár az „én”-gondolat van a gyökerénél, az én-központ több ennél. A „háromszög” szó a három gondolatkötegre utal a történeten belül: a múlt kötege, jövő kötege, és a jelennek való ellenállás kötege. Az én-központot az alkotja és tartja fenn, hogy ismétlődően e három köteg gondolataival azonosulunk, ahelyett, hogy a tudat terét ismernénk fel valódi identitásunkként. Te az vagy, amiben a gondolatok felmerülnek és eltűnnek. Nem maga a gondolat vagy.

Állj meg most egy pillanatra és csak légy tudatában a hangnak a fejedben. Tégy így a nap folyamán többször, tudatként megpihenve mindig, amikor észreveszed a hangot. Mit mond neked arról, hogy ki vagy, mi történt veled és mi fog vagy nem fog veled történni a jövőben? Bármit is mond, az a történeted, a te én-központod. Bármi legyen a tartalma, végtére is nem igaz, és az nem te vagy. Az csak emlék vagy kondicionálás, ami akaratlanul és szokásszerűen ismétli önmagát.

Pihenj meg a tudat tereként, amilyen gyakran csak tudsz, és hagyd az összes gondolatot annak lenni, ami. Az, hogy megengedjük a gondolatoknak, hogy azok legyenek, amik, azt jelenti, hogy hagyjuk őket felbukkanni és eltűnni, anélkül, hogy megkísérelnénk elemezni, megváltoztatni, semlegesíteni őket vagy megszabadulni tőlük. A késztetésnek, hogy megváltoztassuk vagy elemezzük őket, gyakran van egy olyan nem kívánt hatása, hogy még több réteget adunk hozzá a történethez. Lazíts és csak légy szelíden éber a történeted tartalmára. Az egyszerű lazításnak és elengedésnek ez a gyakorlata rendkívül hatásos abban, hogy felébresszen abból az érzésből, hogy az én-központ vagy. Bár a gondolatok tartalmának átrendezése - terápiában vagy hasonló körülmények között - jótékony lehet a történetre nézve, az elkülönült én érzésén túli mélyebb átalakulás azon keresztül történik meg, hogy elengedjük a magával a történettel való azonosulás hiedelmét.

(Scott Kiloby: Living Realization – Élő Felismerés/Megvalósulás)

Hamarosan folytatom a három köteg – múlt, jövő, és jelennek való ellenállás - leírásával.

Változnia Kéne A Helyzetnek – Igaz Ez???

„Az elfogadás már elavult dolog. A Valóság szeretése az, ahova el tudunk jutni, miért elégednénk meg az elfogadással?” (Byron Katie) 

Amikor elhiszed a stresszes gondolataidat, olyan, mintha egy icike-picike kulcslyukon át kukucskálnál az életre. Ilyenkor a tudatod teljesen beszűkül, és elszigetelődsz önmagadtól, a többi embertől és a Valóságtól. Ha a stresszes gondolataidat megvizsgálod, azok szépen elhagynak téged, és a tudatod kitágul, te pedig megéled az életet, annak pillanatról-pillanatra való teljességében. Mit választasz?

Kedves Andi!

Régóta olvasom az Önmunka blogodat, nagyon tanulságos, jó írásokat  találtam benne.

Olvastam a Négy kérdés könyvet is. Felmerült bennem egy kérdés, nem tudom másnál is felmerült-e? Elvégzem a megfordítást, és találok  rá 1-2 megerősítést is az emlékeimben, ezt magamban konstatálom, hogy hát oké, de ezek után nem történik bennem/velem semmi. Úgy értem, nincs változás, ugyan úgy visszatérnek az előző gondolataim/életem.

Pl: Régóta munkát keresek, és a munkához való  kapcsolatomat megmunkáltam /megfordítottam, de ahogy visszatérek a cselekvéshez, minden marad a régiben. Falakba ütközöm és elutasításokba a külvilág részéről. Olyan lehetőségekkel, emberekkel találkozom, akik szembesítenek a korommal (középkorú vagyok, és jó magyar szokás szerint ez gond), és azt állítják, hogy mennyire nem lehetek profi, ha csak 1 éve tanultam ki a szakmát, stb.

Az is lehet, hogy párban kellene segítséggel végeznem a Munkát?

Üdvözlettel, Júlia

Kedves Júlia!

Köszönöm a kérdésedet és a bizalmadat. Azt olvasom ki a soraidból, ami a Munka legnagyobb „ellensége”, vagyis, hogy bizonyos motivációval végzed a Munkát.

„Változnia kéne valaminek.” „Munkát kéne találnom a Munka segítségével.” „Eredményeket kéne vele elérnem.” „Nekem kéne változnom, máshogy cselekednem.” „Nem kéne, hogy ugyanazok a gondolatok újra eszembe jussanak.” Ezek a gondolatok alkotják a motivációdat, vagyis azért végzed a Munkát, hogy...  - valami változzon, valami „jobb” legyen. Amikor bármilyen motivációval tesszük fel a kérdéseket, akkor hamarosan a szokásos jól-tudom elménkkel társalgunk, esélyünk sincs mélyebbre menni, a valódi nem-tudás birodalmába, mert ellentétesek az „érdekeink”.

Az egyik „alaptörvényünk” az, hogy: Szeretni, ami van. Katie egy alkalommal így fogalmazott: „Az elfogadás már elavult dolog. A Valóság szeretése az, ahova el tudunk jutni, miért elégednénk meg az elfogadással?” Ez pedig azt jelenti, hogy a Munka segítségével olyan tiszta tudatállapotba jutunk, amikor valóban teljes átöleléssel szeretjük, ami van. Ez a szeretés nem egy cselekvés, nem arról szól, hogy győzködöm magam, hú, de szeretem, hogy nincs munkám, hanem arról, hogy olyan szinten együttműködővé válok az éppen aktuális élethelyzetemmel, hogy valóban minden egyes pillanatát annak teljességében élem meg, örömmel, még ha az hagyományos értelemben nem túl kedvezőnek is tűnek. És ebben a tiszta elmeállapotban sokkal kreatívabb, befogadóbb, tevékenyebb és nyitottabb vagyok; vagyis a lehetőségek is sokkal könnyebben találnak rám.

Mindezt érteni nem lehet. Egy olyan kultúrában és társadalomban, melyben mindannyian arra kondicionálódtunk, hogy menni kell, csinálni kell, törtetni kell, kontrollálni kell, célokat kell kitűzni és elérni, mindig valamivel elégedetlennek kell lenni, és küzdeni kell a helyzet megváltozásáért, ez az egész totál nonszensznek tűnhet, egyenesen őrültségnek is sokak számára. Azok számára azonban, akik valóban szeretnének végre megtapasztalni egy békés, áramlós életet, egy végtelenül kedves valóságot, a Munka járható utat mutat. (Erről a kondicionáltságról részletesen olvashatsz Adyashanti fordításomban, mely itt a blogon több részletben van fent, a következő linken azonban gyönyörű képekkel megdíszítve egyben olvasható: http://tudatbazis.hu/adyashanti-falling-into-grace-kegyelembe-esni-reszlet)

No, de vissza a motivációhoz. A Munka egyetlen motivációból tud működni, ha az igazságot szeretnénk megtudni. Ha valóban hajlandóak vagyunk meghallani teljes szívből olyan válaszokat, melyek egyáltalán nem tetszenek a jól-tudom elmének.

„Munkát kéne találnom.” Igaz ez? Teljesen biztos lehetek benne, hogy igaz az, hogy munkát kéne találnom? És a nem, ne azért jöjjön, hogy bebeszéljem magamnak! A kérdéseknek nem az a lényege, hogy fejből nem választ adjunk, ez semmit nem ér. Ha valóban beleengedem a nem-tudásomba ezt a kérdést, akkor hogyan is lehetnék benne biztos, hogy nekem munkát kéne találnom, amikor épp nem találok? Mi zajlik bennem, ha elhiszem, hogy munkát kéne találnom, pedig már egy ideje nem találok? Totálisan ellene megyek a valóságnak, amikor ezt hiszem, és utálom minden pillanatát annak az időnek, amikor nincs munkám, és sajnálom magam, és nem szeretem azokat, akik szembesítenek pl. a korommal. Kudarcnak, vesztesnek, áldozatnak, leértékeltnek, megítéltnek vélem magam. Sorold fel, kérlek, miket gondolsz saját magadról, amikor nem kapsz munkát?

Kérlek, fejezd be ezeket a mondatokat minél többféleképpen:

„Nincs munkám, és ez azt jelenti, hogy…”

„Nem kapok munkát, és ez azt jelenti, hogy…”

Vagy a másik állításoddal kapcsolatban:

„Nem változik a helyzet, és ez azt jelenti, hogy…”

„Nem változom, és ez azt jelenti, hogy…”

Ezeket mind amúgy is gondoltad már rég magadról, csak most ez a helyzet tud vele szembesíteni, és így van lehetőséged megkérdőjelezni a magaddal kapcsolatos hiedelmeket. Hogyan keresed a munkát, amikor mindezt elhiszed? Hogyan keresed a munkát, amikor az az elvárásod, hogy legyen? Hogyan tekintesz a Munkára (Négy kérdés), amikor nem hozza meg neked a várt „sikert”?

A Munka nem azért van, hogy a szerintünk az életünk változásához szükséges dolgokat elérjük vele. A Valóság nem úgy működik, ahogy azt én szeretném, ahogy én kitalálom, ahogy én diktálom. A Valóság mindig olyan, amilyen. Ha végzem a Munkát, ha élő bennem a Munka, akkor teljesen ellenállásmentes vagyok minden történéssel kapcsolatban, akkor szeretem, ami van. Akkor tudom, hogy pont az a dolgom, hogy ne legyen munkám, mert ebből tudom felfedezni magam, megtisztítani az elmém, elvárásoktól és félelmektől mentessé válni, és akkor sokkal, de sokkal nagyobb esélyem van, hogy észrevegyek olyan lehetőségeket, amiket a hiedelmeim miatt nem tudok. Amikor elhiszek egy stresszes gondolatot, a tudatom fogja magát, és jól beszűkül. Egy picike kulcslyukon keresztül kukucskálok kifelé. Amikor hiedelmektől mentes vagyok, akkor a tudatom kitágul, és hihetetlen dolgok történhetnek. Nem azért, mert bevonzom, vagy ilyesmi, hanem mert egyszerűen észreveszem. Nincs, ami eltakarná előlem.

Ki lennél a gondolat nélkül, hogy munkát kéne találnod? Csukd be a szemedet, és nézd meg az életedet, milyen, ha nem úgy ébredsz, ha nem naponta százszor gondolsz arra, hogy munkát kéne találnod? Hogyan végzed a napi teendőidet, ha soha többé nem tudod elhinni ezt a gondolatot? Most sokan azt hihetik, hogy akkor semmi motivációm nem lesz arra, hogy dolgozzam, ha ezt nem hiszem el. Akik ezt mondják, azok nem nézik meg a gondolat nélkül az életüket. Azok nem látják, hogy sokkal simulósabb, békésebb, áramlósabb minden, ha nem gyötröm magam ezzel, és sokkal nagyobb energiám van, és sokkal nagyobb szeretettel vagyok magam iránt és minden iránt, és ilyenkor csak úgy történnek a dolgok.

Megfordítások:

„Jelenleg a valóságban nem kell (még) munkát találnom”. Hisz amíg nincs, addig hogyan lenne? Mi minden vezetett oda az életemben, hogy egy ideje nem találok munkát? Kérlek, keresd a saját példáidat, meg kell mutatnunk az elmének teljesen tisztán, hogy miért is teljesen normális, természetes, hogy ez a helyzet most így van? És ez nem azt jelenti, hogy így is marad. De nem attól fog megváltozni, hogy én diktálni kezdek a Valóságnak, hogy most azonnal rakjon elém egy munkahelyet.

„Jelenleg a valóságban nem kell (még) munkát találnom, mert…” - mondok hasráütésszerű bizonyítékokat: - nem is akarok igazán dolgozni, nem piacképes a végzettségem, nem beszélek nyelveket, a munkaadók diszkriminálnak kor és nem alapján, mert nem hiszek magamban, mert annyiért nem megyek el dolgozni, amit ők ajánlanak, mert igazából saját vállalkozást szeretnék, mert így rengeteg időm van magamra és a családomra, stb. Keresd meg a saját bizonyítékaidat.

Érdekes megfordítás, hogy „A munkának kéne megtalálnia engem.” Kérlek, nézd meg ennek az igazságtartalmát is. Mi a jellemzőbb a Te vagy az ismerőseid életére: hogy kerestek, kerestek, kerestek, és úgy találtak, vagy hogy egyszer csak jött valami jó ajánlat, ötlet, és abból lett a munka(hely)? Nekem ez utóbbira nagyon sok példám van a saját életemből; én sosem kerestem munkát, az mindig csak úgy jött, és ha készen álltam rá, akkor elvégeztem. És a legtöbb ismerősömre is ez jellemző. (És ez nem azt jelenti, hogy ha épp nincs munkám, és dolgozni szeretnék, akkor nem nézem meg a hirdetéseket, nem képzem magam, nem szólok a barátaimnak, hogy járjanak nyitott szemmel.)

És még ajánlom megnézni: „A munkával kapcsolatos gondolataimat kéne megtalálnom.” Igen, az összes félelmedet, korlátozó hiedelmedet szép sorban megtalálni, leírni, és alávetni a Négy kérdésnek, legalább ilyen részletesességgel, ahogy ezt most tesszük.

Végül és nem utolsó sorban pedig: „Önmagamat kéne megtalálnom.” Ehhez, azt hiszem, nem kell túl sok kommentár. Amíg a hiedelmeimmel azonosít engem az elmém, addig nincs módomban valódi önmagammal megismerkedni. Ha szép sorban, módszeresen feldolgozom a hiedelemrendszeremet, nincs más út, mint önmagam „megtalálása”. Azért kicsit félrevezető ez, mert manapság mindenki önmagát keresi, miközben minden pillanatban ott vagyunk önmagunknak, soha nem mentünk sehová. Csak elhittük, hogy elveszítettük önmagunkat, és hogy valamit meg kell keresnünk, mikor azt sem tudjuk mit. TE már most is itt vagy, és a Ki lennél a gondolat nélkül? kérdés mély magadba engedésével ezt meg is élheted. És minél többször megéled, annál nagyobb megtapasztalásod is lesz erről, annál jobban gyökeret versz ebben az „állapotban”. Nem tudom ezt most jobban megfogalmazni.

Még annyit a kérdéseddel kapcsolatban, hogy érdemes lenne-e párban dolgoznod, azt tudom válaszolni, hogy mindenképp. Értő, gyakorlott párral, aki nem engedi, hogy elmenekülj magad elől, aki keményen rajta tart a kérdéseken, és „kiszedi” belőled a válaszokat. Azok számára, akik elvégzik az ÖnMunka Alaptanfolyamot, és valóban komolyan szeretnének tovább dolgozni, ez a lehetőség adott, hiszen elég sokan vagyunk már, kifejezetten hangsúlyt fektetünk a páros Munkázásra, és vannak Facilitátor-jelöltek, akiknek ez is a feladata. Tapasztalatom szerint, bármilyen könnyűnek is tűnik ez a Négy kérdés, nagyon könnyű felszínessé válni benne, és nem észrevenni, hogy mit is csinálunk. Ezért mindenképp érdemes „profi” működés közben megtapasztalni, utána pedig már egyedül is hatékonyan végezni.

Júlia, kérlek, csináld végig alaposan, amit itt felvázoltam, engedd mélyen magadba az összes kérdést, csukd be a szemed, utazgass az életedben, ismerkedj az igazsággal.

Szeretettel üdvözöllek, Andi

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: szept. 30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Egy Felébredés Története

Sokunknak voltak élményeik, pillanatokra, percekre, órákra, tán napokra. Most a spontán élményekre gondolok, nem a különböző tudatmódosító szerek vagy technikák által előidézett állapotokra. A legtöbb kereső arra vágyik, hogy felébredjen, hogy megvilágosodjon. Ez így elég nehezített pálya, a helyzet abszurditása pont az, hogy minél jobban akarod, annál lehetetlenebbé válik. Ez nem olyan, hogy elvégzel egy gyakorlatsorozatot, aztán a végén, jutalomként megkapod a felébredést. Hisz, egyáltalán, ki ébred fel? Nem Te. Pont a Te Álmodból ébred fel a tudatosság. Eddig alukált benned, egyszer csak felébred, önmagára ébred. Nem Te ébredsz, ezért nem is tudod ezt csinálni. Amíg csinálni, elérni akarod, addig az egódat növeled vele. Aztán néha még az élményecskék hatására is csupán az egócska hízik. Velem ez történt.

Évekkel ezelőtt, amikor még fogalmam sem volt semmi ilyesmiről, de tényleg abszolút nulla, megadatott nekem néhány nap egy totálisan más tudatállapotban. Csak úgy magától, egyik pillanatról a másikra, teljes rácsodálkozásban, hogy ez meg mi? Szavakkal leírni szinte lehetetlen, most nem is ez a célom; inkább a hatásaira koncentrálnék. Először is teljesen rákattantam erre az állapotra, és miután többé nem jött, mániásan kerestem, hogy újra benne lehessek. Úgy gondoltam, hogy ha folyamatosan ebben az energiában lehetnék, akkor minden problémám egy csapásra megoldódna, és soha többet nem kéne szenvednem. Ezt szoktam az „elszállós” időszakomnak nevezni, amikor is szó szerint elmenekültem a hétköznapi élet elől, s közben azzal etettem magam, hogy én azon már mind „felülemelkedtem.” Emellett pedig óriási spirituális egóm nőtt, hogy micsoda fantasztikus megéléseim voltak is már nekem, bizony jobb vagyok ám, mint azok, akiknek ilyenje nem volt. (Ajánlom felfrissítésre a közelmúlt egyik legnépszerűbb bejegyzését: 10 Spirituális Úton Terjedő Betegség - http://onmunka.blogspot.com/2011/03/10-spiritualisan-terjedo-betegseg.html )

Volt azért „pozitív” hozadéka is az ügynek. Először is az, hogy megtapasztalást kaptam arról, hogy valóban nem csupán ez a test vagyok. Az állapot orgazmikus minősége pedig rajta tartott az önkeresés útján; amikor elcsüggedtem, akkor nem sokáig tudtam csüggedt maradni, mert már tudtam, hogy mennyire másmilyen is lehet az élet megélése még ebben a testben is. Másrészt pedig, végigmentem a fent említett cikk valamennyi spirituális betegségén, jól „kiműveltem” és „kibetegeskedtem” magam, így elég gyorsan veszem észre magamon és másokon is ezeknek a jeleit, és már nem kell újra beléjük esnem.

Byron Katie Munkája pedig olyan tempóban hozott vissza a földre, hogy hihetetlen. A Négy kérdéssel megvizsgáltam az összes spirituális hiedelmemet, amikből nem maradt semmi. Nem begőzölt spirituális hitekbe ringatom többé magam, hanem ezeknek a hiányában, egyre jobban bukkan elő az a ragyogóság, amit évekkel ezelőtt már megéltem. Csak már nem olyan nagy a különbség az állapotokban: nincs nagyon lent és nagyon fent, hanem egyre tisztább, ragyogóbb, csodálatosabb az egész. Nem elszállva, hanem földiesen. Nem prédikálva, hanem megengedve. Nem lenézve, hanem ugyanolyannak tekintve.

Arra biztatnálak, hogy ne akarj megvilágosodni. Nem sokra mész vele úgy önmagában. Légy nyitott, kíváncsi, játékos, végezd rendszeresen a Munka Önvizsgálatát, és így egyre ragyogóbbá fognak válni a Te pillanataid, perceid, óráid, napjaid, és szép lassan az egész életed is. A Munkának ez az elkerülhetetlen hozadéka. De ne is ezért csináld. Csak azért, hogy megismerd a benned élő igazságot, és megláthasd a Valóságot.

És ma egy újabb, teljesen frissen fordított fejezet Byron Katie felébredéséről, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Végre az is kiderül, hogy miért is ez a könyv címe…:) Előrebocsátom, hogy nem könnyű olvasmány, és fordítani sem volt könnyű, mivel angolban egyértelműen különválik az egyes szám 3. személyű nőnemű (she), hímnemű (he), és semleges nemű (it) személyes névmás. Ezt magyarban visszaadni nem evidens, de azért próbálkoztam. Legtöbbször az It semleges névmás szerepel, magyarul „az” vagy „ő”. Az „it” az, ami van, a végső tudatosság, az, aki valójában vagy.

Öröm 63 – Cselekedj csinálás nélkül.

Amikor felkapom valamelyik imádnivaló kislány unokámat, megtörlöm a kis orrát, megpuszilgatom, beteszem az etetőszékbe és megetetem, mindezt nem csak magamért, hanem magammal is teszem. Az ő szeretésével saját magamat szeretem. Nem látok semmilyen különbséget. És mivel szeretem magamat, ezért mindenkit szeretni tudok, aki csak belép az életembe. Negyvenhárom évesen én lettem saját magam első gyermeke. Szerettem magam, és ez a szeretet feltételek nélküli volt. És mivel én megszerettem magamat – ezt a látszólagos személyt -, emberek százezrei tanulják szeretni saját magukat. Erről mesélnek nekem.

            1986 egyik februári reggelén szerelembe estem saját magammal. Nem sokkal előtte vonultam be egy terápiás intézménybe, Los Angelesben, akkor már évek óta szenvedtem öngyilkos depresszióban. Azon a reggelen pedig, ahogy feküdtem a padlásszobám padlóján (még az ágyban alváshoz is értéktelennek éreztem magam), egy csótány mászott fel a lábamon, én pedig kinyitottam a szemem. Életemben először fogalmak, koncepciók, gondolatok, belső történet nélkül láttam. Minden dühöm, minden addig kínzó gondolatom, az egész világom, az egész világ eltűnt. Nem volt én. Olyan volt, mintha valami más ébredt volna fel. Az kinyitotta a szemét. Az nézett keresztül Katie szemein. Friss, ropogós, ragyogó, teljesen új volt, mint még soha azelőtt. Minden felismerhetetlen volt. És annyira örült! Nevetés tört fel a mélyéből és kiáradt. Lélegzett és eksztatikus volt. Sejtszinten mérgeződött meg az örömtől: totális kapzsiságban minden iránt. Semmi elkülönült nem volt, semmi, ami elfogadhatatlan lett volna számára. Minden ő saját maga volt. Első alkalommal tapasztaltam, tapasztalta meg saját életének szeretetét. El voltam, el volt kápráztatva!

            Mindez az időn túl zajlott. De amikor szavakba öntöm, akkor vissza kell idéznem és idővel kitölteni. Amíg a földön feküdtem, amíg aludtam, a csótány előtt, a láb előtt, a bármilyen gondolatok előtt, a bármilyen világ előtt, nem volt semmi. Abban a pillanatban a Munka négy kérdése megszületetett. Megértettem, hogy egyetlen gondolat sem igaz. Az önvizsgálat egésze jelen volt már ebben a megértésben. Olyan, amikor becsuknak egy kaput, és hallod is a zár kattanását. Nem én ébredtem fel: az önvizsgálat ébredt fel. A két végpont, a dolgok bal és jobb oldala, az egész valamisége és semmisége ébredt fel. Mindkét oldal egyenlő volt. Ezt annak a nem-időnek az első pillanatában megértettem.

            Elmondom még egyszer: Ahogy feküdtem ott a felébredésben, felébredésként, felbukkant a gondolat: „Ez egy láb.” És azon nyomban láttam is, hogy ez nem is igaz, és ebben volt az öröm. Láttam, hogy minden visszafelé van. Az nem láb; az pedig nem csótány. Nem volt igaz, mégis volt ott egy láb, és mégis volt ott egy csótány. De semminek nem volt neve. Nem volt külön szó a falra, a mennyezetre, az arcra, a csótányra, a lábra, semmire. Az egész testét nézte, saját magát nézte, elnevezések nélkül. Semmi nem volt különálló tőle, semmi nem volt rajta kívül, az egész élettől és örömtől pulzált, és az egész egy szünetmentes élmény volt. Nem volt igaz, hogy bármi is leválasztott lenne az egészről, hogy bármit is látna önmagán kívül. A láb ott volt, mégsem volt elkülönült dolog, lábnak, vagy bármi másnak is nevezni, abszurdnak tűnt. A nevetés pedig csak ömlött ki belőlem. Láttam, hogy a csótány és a láb az öröm elnevezései, hogy az örömnek ezer neve van, ugyanakkor még sincs név arra, ami valóságos mostként megjelenik. Ez volt a tudatosság megszületése: a gondolat saját magaként tükröződött vissza, saját magát látta mindennek, s közben saját nevetésének hatalmas óceánja ölelte körül.

            Aztán felállt, és ez tényleg hihetetlen volt. Nem volt gondolkodás, nem volt terv. Egyszerűen csak felállt és kisétált a fürdőszobába. Odalépett a tükörhöz, belenézett saját tükörképének a szemébe, és megértette. És ez még mélyebb volt, mint az első szemfelnyitáskor megismert öröm. Beleszerelmesedett a tükörben látható lénybe. Olyan volt, mintha a nő és a nő tudatossága véglegesen összeolvadtak volna. Csak a szemek voltak, és valami abszolút tágasság, bármiféle tudás nélkül. Olyan volt, mintha elektromos áramot vezettek volna keresztül rajtam, keresztül a nőn. Mintha Isten adott volna életet magának a nő testén keresztül – egy végtelenül szerető, fényes és végtelen Isten -, és a nő mégis tudta, hogy ez saját maga is volt. Olyan mély kapcsolatot teremtett a nő szemein keresztül. Nem volt jelentése, csupán egy név nélküli felismerés, mely felemésztette a nőt.

            A szeretet a leginkább reá illő szó. Korábban szét volt szakítva, most pedig újraegyesült. Mozgott, aztán ott volt a tükörben, aztán épp olyan gyorsan, ahogy elkülönült, újra egyesült – csupa szem volt. A szemek a tükörben az ő szemei voltak (it). És visszaadta magát, ahogy újra találkozott a szemmel. És ez adta meg az identitását, amit én szeretetnek nevezek. Ahogy nézett a tükörbe, a szemek, a szemek mélysége, csupán az volt valós, csupán az létezett. Ezt megelőzően, semmi – sem szemek, sem semmi; még ott állva is, nem volt semmi. És akkor a szemek kijönnek, hogy odaadják annak (it), ami ő (it). Az emberek elnevezik a dolgokat falnak, mennyezetnek, lábnak, kéznek. De neki nem voltak nevei ezekre a dolgokra, mert ő feloszthatatlan. És láthatatlan. Egészen a szemekig. Egészen a szemekig. Emlékszem a hála könnyeire, ahogy csorogtak le az arcon, ahogy az nézte a saját visszatükröződését. Ott állt és bámult, fogalmam sincs mennyi ideig.

            Ezek voltak az első pillanatok, miután akként megszülettem, vagy az énként született meg. Katie-ből semmi sem maradt. Egyetlen egy emlék sem maradt róla – nem volt múltja, jövője, még csak jelene sem. És ebben a nyitottságban valami hihetetlen öröm. Nincs ennél édesebb, ezt éreztem; nincs semmi más, csak ez. Ha minden elképzelhetőnél jobban szeretnéd magadat, ezt adnád magadnak. Egy arc. Egy kéz. Lélegzés. De ez nem elég. Fal. Mennyezet. Ablak, Ágy. Villanykörték. Ohh! És ez is itt! Meg ez is! Meg ez is! Azt éreztem, hogy ha az örömömet el lehetne mesélni, az ereje lerobbantaná az intézet tetejét – az egész bolygó fedelét levinné. És még mindig így érzem.

Figyelmedbe ajánlom még ezt a két korai bejegyzést, interjú Byron Katie-vel, két részletben:

Hogyan is Kezdődik ez az Egész?

http://onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-is-kezdodik-ez-az-egesz.html

Hogyan Talált Rá Byron Katie-re a Munka?

http://onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-talalt-ra-byron-katie-re-munka.html

 

Tudat(osság) 2. – A Téves Azonosulás

Szeretném bemutatni Nektek új kedvencemet, Adyashantit. Röviden csak Adya (eredetileg Stephen Gray, Kaliforniából). Carson barátomon keresztül figyeltem fel Adya munkásságára, és örömmel láttam, hogy az Édesvíz még 2008-ban kiadta egyik könyvét, Az Üresség Táncát. Lehet, hogy többetek már ismeri, akár olvasta is, számomra üdítő frissesség, valami hasonló élmény, mint Byron Katie volt. Főleg az fogott meg benne, hogy nagyon hétköznapi módon és nyelvezettel beszél a legmélyebb spirituális dolgokról, és olyan egyszerűen, nagy részletességgel magyaráz el mindent, hogy még a hülye is megérti. Ugyanarról beszél, mint Katie – Katie a gyakorlatiasság és a Munkaeszköz nekem, Adya pedig a szavakba szerelmes elmélkedő énemhez szól, és azon túl. Egy olvasói vélemény a könyv hátuljáról:

„Adya szavai olyan szinten szólnak hozzám, amilyet eddig még nem tapasztaltam. Tanításai tiszták és egyenesek – mint amilyenekről a múlt zen mestereinek történeteiben hallhatunk. Igazából semmilyen vallással vagy spirituális hagyománnyal nem köthetők össze – az igazságról, a Valóságról szólnak. Ha komolyan és mindenáron fel akarsz ébredni, olvasd el ezt a könyvet!”

A könyvet annak rendje és módja szerint felfaltam, aztán még egyszer, aztán most egyes fejezeteket vagy részeket újra. Közben pedig szokásomhoz híven már több ezer oldalnyi további olvasnivalóval, és többszáz órányi Adya audióval és videóval bővítettem a tennivalóim listáját. És mindennek tetejében, Carson valamelyik nap előállt nekem azzal, hogy most érkezett meg hozzá a legfrissebb Adya könyv, a Falling Into Grace (Kegyelembe Esni)), és olvasna belőle nekem egy részletet, mert csodás. Hab a tortán, hogy Carson előadóművész, és olyan hangszíne van, mintha maga a legjóságosabb, legfincsibb, leginkább benső valódba hatoló Jóisten olvasná fel ezeket a szavakat. Azóta szinte minden nap olvas nekem, néha órákat… Szerelembe estünk Adya szavaival. Majd fordítok belőlük ide a blogra is. 

Most pedig Adyashanti, Az Üresség Tánca című könyvéből egy rövid rész tudat, tudatosság témájában. (És javaslom, olvassátok el az egész könyvet.)

„Egészen addig, amíg a tudat, vagy szellem úgy dönt, hogy valamilyen tárgyban, növényben vagy állatban – mondjuk egy fában, sziklában, mókusban, vagy autóban – nyilvánul meg, nincs sok probléma vele. Amikor azonban arra adja a fejét, hogy egy öntudatos, én-tudattal rendelkező lény testét ölti magára, onnantól a történet kezd bonyolulttá válni. Természetesen az emberről beszélek, és arról, amikor a tudat, illetve a szellem emberi testbe költözik. Ebben a folyamatban a tudat majdnem mindig tévútra lép. Az ember természeténél fogva én-tudatos lény, úgy tűnik azonban, hogy az efféle tudatosságért majdnem minden esetben az igazi identitás elvesztésével fizetünk.

         Nem az tehát a probléma, hogy a tudat megtestesül, hanem, hogy aztán megpróbál én-tudatos is lenni. Ilyenkor pedig szinte mindig elkövet valamit, amit leginkább hibának nevezhetnénk. De nem is annyira hiba ez, mint inkább egy apró félresiklás az igazi én-tudat kifejlődésének folyamatában. Ez a pillanatnyi kitérő azonban elég ahhoz, hogy a tudat elvesszen az általa teremtett képben, és azonosítsa magát vele. Ezt a félresiklást nevezzük emberi kondíciónak.

         Amikor a tudat megfeledkezik önmagáról, a legkülönfélébb hibákat képes elkövetni. Az első csapda, amelybe szinte mindig belesétál, az az általa teremtett állapottal – ez esetben az emberi állapottal – való azonosulás. Olyan ez, mintha egy hullám elfelejtené, hogy valójában az óceánhoz tartozik, vagyis megfeledkezne saját forrásáról. Ahelyett, hogy az egész óceán lenne, abban az undok és visszataszító tévhitben él, hogy ő csupán egy hullám a nagy víznek a felszínén. Ennek megfelelően pedig csak nagyon felületes tapasztalatban van része saját létét illetően. Persze így is tudatában van önmagának, ez a tudat azonban hihetetlenül felszínes és behatárolt. És mivel az egésznek, az óceánnak csak egy nagyon kis részével, egy kicsike hullámmal azonosítja önmagát, ez az azonosulás – téves voltánál fogva – mindenféle zavart okoz benne. Minden, ami nem igaz, természeténél fogva szenvedéshez vezet, a szenvedés és a konfliktusok egyetlen oka pedig a tudatlanság. A téves azonosulás – főleg az elején – egy rendkívül jóhiszemű hiba. Hihetetlenül ártatlanul kezdődik, de a későbbiekben, főleg a következményeit nézve, már korántsem annyira ártatlan.

         Ez az egész téves azonosulás az emberi kondíció természetes velejárója. Úgy tűnik, hogy az emberi kondíció megtapasztalása pedig elengedhetetlenül hozzátartozik a tudat evolúciós fejlődéséhez. Az egész nagyon hasonlít az emberi lény egyedfejlődésére (…) Spirituális szemszögből nézve az emberi állapot a tudat evolúciójának azon természetes lépcsőfoka, amelyben az a formán keresztül próbál tudatossá válni. Ilyenkor többnyire a formával, nem pedig annak forrásával azonosítja magát. Ez téves azonosulás, ami megteremti a szenvedést okozó elkülönültség illúzióját. Innen ered tehát az az elkülönültség érzés, amelyet a legtöbb ember még akkor is mélyen a szívében hordoz, ha más emberek egész hada és szeretete veszi körül. Miután elhiszi, hogy más, hogy különböző, mint a többiek, ez a belső magány egyszerűen elkerülhetetlen.

         Szerencsére ez az állapot csupán egy rövid kitérő a tudat evolúciójában. Igen, az emberi kondíció, bármilyen régóta tart is, csak egy átmeneti szakasz a fejlődésben. Amikor az ember felébred ebből az állapotból – vagyis meghaladja azt azáltal, hogy képes túllépni az elkülönültségen -, az olyan, mint amikor a gyermek felnőtté válik. Azt az emberi lényt, aki lejut idáig, megszabadult, megvilágosodott embernek nevezzük.

         Megszabadult? De mitől? Valójában a tudata szabadult meg a téves azonosulás és az elkülönültség okozta szenvedéstől. A tudat, illetve a szellem, meglehetősen ravasz és bölcs. Nem véletlenül választja az emberi lényként való megszabadulást. Azokban az életformákban ugyanis, amelyek nem rendelkeznek tudatossággal, a fejlődési folyamatot nem lehet lassítani vagy gyorsítani; az mindig a maga természetes sebességével zajlik. Ezzel ellentétben, amikor a tudat egy emberi testben ébred rá saját magára, képes beindítani egy olyan fejlődési dinamikát, amely egyetlen más, ezen a bolygón élő lényre sem jellemző. Ez pedig arról szól, hogy amint a tudat felébred az illúzióból, miszerint ő egy különálló, elkülönült lény, megnyílik előtte a lehetőség, hogy emberi mivoltát egy sokkal nagyobb léptékű ébredés, fejlődés szolgálatába állítsa. Amikor a hullám rájön, hogy ő valójában nem csak egy hullám, hanem az egész óceán, hullámvoltát felhasználhatja ennek az üzenetnek a továbbítására, vagyis más hullámokat is rávezethet létük átértékelésére, ezáltal pedig az ébredésre.

         Az emberben ez a folyamat képes hihetetlen módon felgyorsulni, a tudat ugyanis ilyenkor egyfajta jó értelemben vett összeesküvésbe kezd. Ez utóbbinak az a lényege, hogy ha a tudatnak sikerül magára ébrednie egy bizonyos alakban, akkor nem kell megvárnia, amíg ugyanez megtörténik vele minden más alakban is. Ha a megvilágosodott test kapcsolatban áll a még alvó testekkel, a megvilágosodott tudat is kapcsolatban áll az alvó tudattal. Így tehát az alvó tudat sokkal könnyebben megugorhatja az ébredés fontos lépését, mintha teljesen magára lenne hagyva.”

Mikor Gyúlik Fény – Avagy Ellenállhatatlan Vágy Mások Megvilágosítására

„Nem tudom, mi a legjobb nekem, neked, vagy a világ számára. Nem próbálom rád vagy bárki másra erőltetni az akaratomat. Nem kívánlak megváltoztatni, megjavítani, megsegíteni vagy meggyógyítani. Összesen csak üdvözlöm a dolgokat, ahogy jönnek és mennek. Ez az igazi szeretet. Az emberek vezetésének az a legjobb módja, ha hagyod, hogy megtalálják a saját útjukat.” (Byron Katie)

Biztos veled is előfordult már, hogy minden áron szerettél volna meggyőzni, megvilágosítani valakit a Te utad helyességéről, az igazadról. Hogy sikerült? Én évekig elvoltam ezzel a játékkal, jól el is ijesztettem magam mellől néhány embert. Aztán megismertem a Munkát. És a Munka rendszeres végzése eljuttatott abba a hozzáállásba, amit Katie így fogalmaz meg:

„A magam részéről sosem siettetem a folyamatot. A kapkodás nem változtat a tudatunkon. Amikor a tudat megváltozik, másodpercre akkor teszi, amikor szükséges, sem előbb, sem később. Az ember olyan, mint a mag, mely csírázásra vár. Nem lehet erőszakkal rákényszeríteni a megértést.” (Byron Katie)

Volt alkalmam olyanokkal dolgozni, akik szenvedélyesen ragaszkodnak a sztorijukhoz, a szenvedésükhöz. Felteszem a kérdéseket, meg sem hallgatja őket, máris csípőből lő. Jön a magyarázatok, igazolások, vádaskodások özöne. Szépen visszaterelem őt a kérdésekhez és a megfordításokhoz – újra belelendül a saját „igazának” védelmezésébe. Így megy ez néha hetekig, hónapokig. Neheztelhetnék rá és magamra is, hogy minek feleslegesen rabolnunk egymás idejét. De már megtanultam várni, kivárni. Mert megéri. Van olyan, hogy több hónap után „enged be”, van, hogy egy 3 napos intenzív vége felé, és olyan is van, hogy nem engedi meg magának. Mintha lenne választása. Ezt nem lehet megengedni magadnak – most valahogy úgy látom, hogy valaminek „kattannia” kell.

         Tényleg nem lehet nyomni és kierőszakolni. És gyorsan nézzük meg, mi is zajlik bennünk, ha elhisszük azt a másikkal kapcsolatban, hogy „Nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem.” Ez is egy úgynevezett univerzális, egyetemleges hiedelem; nem hiszem, hogy él olyan ember a földön, aki még sosem csimpaszkodott volna bele ebbe a gondolatba. Kérlek, keress egy olyan személyt az életedből, akivel kapcsolatosan működik ez a hiedelmed, és végezd velem a Munkát – szép lassan, meditatíve, magadba mélyedve, őszintén, kíváncsian. Szóval:

1. Igaz az, hogy nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem? Igen/Nem.

2. Teljesen biztos lehetek benne, hogy nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem? Igen/Nem.

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem?

- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?

- Hogyan bánok vele, hogyan viszonyulok hozzá? Miket gondolok róla? Jó érzés ez?

- Miket gondolok magamról?

- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot?

- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem?

- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és vele? Hogyan beszélsz vele?

Megfordítások:

Az eredeti hiedelmünk: „Nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem.”

+ Zártnak kéne lennie, és nem kéne megértenie engem.

Hiszen pont ez van, egészen addig, amíg már nem így lesz a helyzet. Ha erőltetem, akkor még jobban bezárom, eltávolítom. Mire is tanít ez engem? Mire jó ez nekem? Hogy észrevehessem, mennyire erőszakos vagyok, mennyire nem hallgatom végig, oda sem figyelek rá, és folyamatosan az ő dolgával foglalkozom, nem az enyémmel. (Lásd a Három Dolog című bejegyzést.)

+ Nekem kéne nyitottnak lennem, és megértenem őt.

Először is ebben a helyzetben. Legyek teljesen nyitott arra, hogy elfogadjam őt olyannak, amilyen, és megértsem, hogy most ez van. (És persze az összes vele kapcsolatos ítéletemet írjam össze egy Ítélkezőlapon, és vizsgáljam meg a Négy kérdéssel+Megfordításokkal. A folyamat így lesz teljes, én pedig szabad.)

További példákat is keress, hol lehetnél még vele nyitottabb, hol érthetnéd meg őt. És úgy általánosságban is, hol vagy még zárt, hol tudnál tovább nyílni, nyitni másokkal, az élettel kapcsolatban?

+ Nekem kéne nyitottabb lennem saját magamra, és megértenem saját magamat.

Keress három konkrét példát, ahol te nem érted meg, fogadod el, vagy nyitott saját magadra. Ahol vitatkozol, harcban állsz saját magaddal, ahol nem hallgatsz a „jobbik eszedre”. Vagy ahol nem vagy jóban magaddal, egyszerűen nem bírod megérteni magadat, miért is csinálsz ezt vagy azt.

Van ez annyira igaz, mint az eredeti állítás?

Tudod, milyen távlatokat nyit ez az egyszerű Munka a konfliktusok kezelésében, az egymás legyőzésére, eltiprására tett kísérleteink felszámolásában? Ha alaposan, mélyen végigcsináltad velem a Munkát, akkor biztos ráéreztél erre.

Közben újabb félelmeid is tudatos szintre kerülhettek, mint például:

-         Gyengének fog gondolni, ha nem győzködöm.

-         Erősnek kell lennem.

-         Nekem kell győznöm.

-         Nekem kell a legjobban tudnom.

-         Meg kell mentenem őt.

-         Nem tud magán segíteni.

-         Rám van szüksége.

-         Stb.stb.stb – neked mik bukkantak fel az „alvilágodból”?

Ha ezeket a hiedelmeket mind aláveted a 4 kérdésnek és a Megfordításoknak, akkor újjászületsz. Ezt garantálom! Ha még ellenkezel, az is rendben van. Mindenkinek elérkezik az ideje. Vagy nem. És ez is teljesen rendben van.

„Ahhoz, hogy ráébredj igazi valódra, meg kell várnod a megfelelő pillanatot és feltételeket. Amikor elérkezik az ideje, úgy ébredsz majd fel, mintha álomból ocsúdnál. Megérted, hogy amire rátaláltál, az a sajátod, nem pedig kívülről származik.” (Buddhista szútra)