Byron Katie Ébresztő Idézetek 6.

Íme, összegyűlt a következő fejezetre való Katie idézet a Facebookról. Katie szavai szokás szerint dőlt betűvel, idézőjelben olvashatók, és némelyik után az én tippjeim, kommentjeim.

Az ÖnMunka rajongói oldala itt található. Ezen az oldalon posztolom a napi/kétnapi idézeteket, fantasztikus képekkel, illetve itt olvashatók legfrissebben az ÖnMunka tanfolyamokkal kapcsolatos információk. Szeretettel látlak Téged is a „rajongók” között. Csodás napot!

„Negyvenhárom évig odakint háborúztam a történeteim által vetített világban. Aztán, egy napon, a tisztánlátás pillanatában, megtaláltam a hazafelé vezető utat. Az önvizsgálat erről a hazafelé vezető útról szól. A forrásból jön, és a forrásba tér vissza. Olyan csodás ajándék!”

Te meddig háborúzol még ’odakint’? Ítéld meg, tedd fel a négy kérdést, fordítsd meg, keress példákat, és térj haza önmagadhoz. Csodás napot!

„Ha felmerül benned az a gondolat, hogy ’Ezt már tudom’, kérdőjelezd meg. Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmedet.”

A jól-tudom elme rengeteg trükkel tart azonosulva. Pédául azzal, hogy elhiteti veled, valamit már nagyon jól tudsz. Főleg akkor figyelj erre, amikor belevegyül valamilyen lekezelés, felsőbbrendűség, és ki is kell mondanod, vagy ott zakatol a fejedben. Érezni is fogod, hiszen abban a pillanatban elkülönülsz, és magányosnak érzed magad. Csodás, „nemtudhatom” napot Nektek!

„A Munka senkin nem tud segíteni; a kérdésekre adott saját válaszaid tudnak segíteni rajtad.”

Ha csak olvasol a Munkáról, az nem adja meg Neked azt, amit keresel. Ha nyitott elmével engeded be a kérdéseket, akkor bukkanhatnak fel BELŐLED azok a válaszok, melyek kimossák a régen berögződött koncepciókat, programokat, sérelmeket, fájdalmakat. Mintha soha ott sem lettek volna. Elképesztően izgalmas. Végezd a Munkát. Gyönyörű napot!

„Csak hagyd, hogy legyen. Hisz már úgyis van. Minden a saját idejében érkezik és távozik. Nincs irányításod felette. Soha nem is volt; soha nem is lesz.”

Azért jön, hogy ha még dolgod van vele, segítsen; és azért is megy, hogy ha még dolgod van vele, segítsen. Az önfelismerésedben. Minden érted történik, nem veled. Csodás napot Nektek!

„Abban a pillanatban, amikor a megkérdőjelezetlen történeted kivetül (a világra és az emberekre), az életeddel fizetsz.”

Csináld a Munkát és kapd vissza az Életedet! Amíg megkérdőjelezetlen történetekkel jársz-kelsz-élsz, az elméd bármelyik pillanatban kivetít. És akkor egy pillanat alatt „elveszíted” az életedet. És bármikor visszakapod, ha felteszed a Négy kérdést, megfordítod, és megkeresed a példáidat. Csodás Élettel-teli napot Nektek!

„Az Önvizsgálat erejéből fakadóan felismered és megéled, hogy szeretet vagy. Semmit nem tehetsz ez ellen.”

„A Négy kérdés Alázat ÖnMagaddal. Leírod a problémát, megvizsgálod, a Szíved pedig megadja Neked azokat a válaszokat, melyeket mindig is tudtál.”

„Abban a pillanatban, amikor valamilyenként megítéllek, én vagyok olyan. Ez alól nincs kivétel. Én vagyok a saját fájdalmam, én vagyok a saját boldogságom.”

Ha azt gondolom rólad, "Milyen önző vagy!", abban a pillanatban én vagyok önző. Veled. Ha az az ítéletem, hogy "Segítségre szorulsz", én szorulok segítségre abban a pillanatban. És így tovább. Te az én Kivetülésem vagy, csak azt tudom rajtad látni, értelmezni, amilyennek az elmém saját magamat értelmezi, látja. Kivétel nélkül. Csodás napot!

„Odakint nincs ’másik’. A ’másik’ csupán a saját kitükröződésed. Az ’odakint’ csupán a te kitükröződésed, mely épp visszatér, hogy meggyógyulhasson.”

Hogy meggyógyulhasson… Ha elhajtod a kitükröződést, mondván, „Ez nem lehetek én”, elszalasztod az öngyógyulás esélyét. És nincs ezzel baj, úgyis jön majd még; nagyon kitartóan szeretne meggyógyulni: Téged meggyógyítani. Csodás, gyógyulós napot kívánok!

„Ha belefáradtál a fájdalomba, a legrosszabb, amit tehetsz az, hogy megpróbálod kontrollálni a kontrollálhatatlant. Ha valódi kontrollt akarsz, dobd el a kontroll illúzióját: engedd, hogy az élet magáévá tegyen. Amúgy is ezt teszi. Mindössze történeteket gyárthatsz arról, hogy nem az élet irányít.”

Az elme azt hiszi, hogy a dolgok akkor fognak megváltozni, ha gondolatban ellene megy annak, ami van. Ebből pedig állandó feszültség, frusztráció és korlátoltság fakad. Ha nincsen az ’ami van’-nak ellene menő gondolatom, az élet áramlik, én pedig nem akadok fent benne. Érdekes módon, ilyenkor semmi sem gátol, és mindenben támogatva vagyok. Ezt elhinni nem lehet, teszteld le magadnak. Ha már tényleg belefáradtál a fájdalomba… Csodás napot!

„Jó, hogy fáj. A fájdalom annak a jele, hogy összezavarodtál, hogy elhittél egy hazugságot.”

Az érzelmi fájdalom MINDIG azt jelzi, hogy elhittél valamit, AMI NEM IGAZ. Valódi természetünk az öröm és a szeretet, és ez sosem fáj. Ami fáj, az sosem szeretet. Ezért kaptuk a csodás érzelmi jelzőrendszerünket, mely mindig „riaszt”, ha elhiszünk valamit, ami nem igaz. Így meg tudjuk vizsgálni az elhitt hazugságot, felszabadítani magunkat, és visszatérni valódi természetünkhöz. És fogadd örömmel az érzelmi fájdalmat, bármennyire is szeretnél elmenekülnél előle. Csak addig fáj, amíg van minek fájnia, amíg bármilyen hazugság maradt Benned. Ezen az nem változtat, ha „átírod” a történetet „pozitívra”, ami kellemes érzéssel tölt el. Ettől még az eredeti hazugság ott marad, és a következő adandó alkalommal jelt ad magáról. Ha megkérdőjelezed/megMunkázod a történeteidet, az érzelmi fájdalom szép lassan kikopik az életedből. És ott maradsz Valóságosságodban.

„Amikor elhiszed azt a történetet, hogy valaki elhagyott, saját magadat hagyod el. Így válsz el önmagadtól. Bármikor, ha a partnered dolgával foglalkozol, azt diktálva, kivel kéne épp lennie, és kit kéne vagy nem kéne elhagynia, máris elhagytad saját magadat. Ennek pedig magány és rettegés a következménye. Amíg nem kérdőjelezed meg, amit hiszel, te maradsz a saját szenvedésed ártatlan okozója.”

Bármely stresszes gondolat elválaszt saját magadtól, és úgy hat, mint kés a szívedbe. A szívedet „begyógyítani” véglegesen a történeteid megkérdőjelezésével tudod. Ne halogasd tovább saját magadat. Csodás Ön-Gyógyító napot!

„Hogy szeretsz-e vagy utálsz, attól függ, hogy szereted-e vagy utálod-e önmagadat. Én senki nem vagyok. Csupán tükör vagyok. Én vagyok az arc a tükörben.”

Csodás tükörbe nézéseket Nektek a hétvégére!

„Sokan töltenek évtizedeket spirituális tanulmányokkal és odaadó gyakorlással, és még mindig azt tapasztalják, hogy utálják a munkájukat, az anyjukat, vagy a szomszédjuk hifijéből ordító zenét. Ismerősen hangzik? Mindez azért van, mert fejjel lefelé keresünk. Amiről azt hisszük, hogy igaz, nem az. Amiről azt mondták, hogy működik, nem működik. Vádaskodunk, félünk és reagálunk, mert még nem indultunk el önmagunkban megkeresni a saját igazságunkat… Nem, mintha nem akartuk volna, hanem, mert nem tudtuk, hogyan. Gyakran kérdezik tőlem, megvilágosodott vagyok-e. Én erről semmit sem tudok. Csupán annyit tudok, hogy miért fáj valami és miért nem. Olyasvalaki vagyok, aki csak azt akarja, ami épp van.”

Ha elindulnál befelé, a saját igazságodat megtalálni, használd a Négy kérdést és a Megfordításokat. Jó Munkát!

A Kozmikus Vicc és a Nevetés

„Elkezded felismerni, hogy semmi sem az, aminek látszik, és egyszerűen csak nevetned kell.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

Szeretném még egyszer megköszönni a tanfolyamos hétvégét. Tudom, hogy már több mint egy hete volt, de ez valahogy most jött... És köszi az anyagot is, amit küldtél.

Én kíváncsi voltam a Munka gyakorlati működésére/hatására, és hát nagyon jó volt ezt megtapasztalni. Amikor velem végezted a Munkát, egy időre leállt a gondolkodásom... Megtörtént ez velem már régebben is, talán 2-3x, lehet, hogy ezért is ment most olyan könnyen (mármint szerintem könnyen ment). És akkor jött az a nevetés, valahonnan mélyről, nem tudom honnan. Csak ilyen üresség volt és a nevetés. Az időérzékem többé-kevésbé eltűnt, és azt sem tudom, hogy milyennek tűnt ez az egész kívülről. Arra sem emlékszem, hogy hogyan jutottunk az ominózus „Mi baj van most így az életeddel?” kérdéshez - nem azért mert egy hete múlt, ott akkor se tudtam -, ami ezt az egészet előidézte. A papíron is, amire te jegyzeteltél nekem, csak úgy megjelenik a semmiből a semmi. :) De asszem, tényleg leállt tőle az elmém, eltűntek a gondolataim és gondolatok nélkül valóban nem volt semmilyen problémám. Maga a kérdés is, hogy mi a problémám, szinte értelmezhetetlenné vált a számomra. Talán azt válaszolhattam volna, hogy „ha nem gondolkodom, nincs semmi problémám”, de ezt már csak így utólag tettem hozzá, mert akkor ott nem volt bennem semmi igény, hogy holmi szóbeli válaszokat fogalmazgassak. Hmm, asszem, ezt magyarul ilyen szép töményen is le lehet írni: nem GOND-ol-tam. :)

Aztán aznap este nagyon kellemesen éreztem magam, és csak úgy történtek maguktól a dolgok (pl. kaptam külön szobát a hostelben, gratis). Találkoztam egy rég nem látott ismerősömmel, és nagyon könnyedén, mindenféle előítéletek meg elvárások nélkül tudtam vele beszélgetni, szóval jó volt nagyon.

Ami az ÖnMunkát illeti, vicces, hogy gyakran már akkor abszurddá válik egy hiedelmem, ha a „kellene/nem kellene” formába rakom. Elsősorban, ha egy másik emberrel kapcsolatos elvárást fogalmazok így meg... és rögtön megjelenik, hogy „Mégis, ki vagyok én, hogy megmondjam, kinek hogyan kellene viselkednie? Egyáltalán, honnan tudhatnám?” És nevetek…

A magammal kapcsolatos hiedelmeim nehezebben mennek, főleg a 4. kérdés elől szinte mintha menekülne a... nemtudom, az elmém? Az egóm? Amikor odaérek, mindenféle eltérítő gondolataim támadnak, ide kellene menni, azt kellene elintézni... vagy leggyakrabban csak: enni kellene valamit. :D De általában aztán valahogy átlendülök ezen, és amikor elkezdek írni, már jön minden magától. Ezen kívül a 3/h alkérdés - Mitől félsz, mi történne, ha nem hinnéd el... - a kedvencem, hát itt nagyon erős, brutális dolgok szoktak előjönni... Csak az a baj, hogy így egyre nő a megkérdőjelezendő gondolatok száma, mert ez a kérdés aztán szórja az újabb hiedelmeket. De láthatóan mélyebb, rejtettebb hiedelmeket, néha hihetetlen.

Még egy dolog jutott eszembe: említettem az egyik szünetben, hogy foglalkozom kicsit böjtöléssel is. Elég erős párhuzamot vélek felfedezni a két dolog között. Böjtöléskor tulajdonképpen az ember nem „csinál” semmit, csak hagyja, hogy a teste magától kitisztítsa önmagát. Maximum annyit tesz, hogy sok vizet iszik, esetleg sétál, hogy segítse a folyamatot. A 4 kérdés épp olyan, mint a tiszta víz, ami feloldja a lerakódott szennyet, és előhozza, kihozza azt. Böjtöléssel a feldolgozatlan étel-maradványok, Munkázással a feldolgozatlan (elhitt?) gondolatok bukkannak elő, mosódnak ki. Nem mindig sétagalopp (se ez, se az), de utána hatalmas tud lenni a megkönnyebbülés. Munkázáskor se igazán teszünk semmit, csak „megisszuk” a kérdéseket, és hagyjuk, hogy dolgozzanak. Megengedjük nekik... és a Léleknek/Univerzumnak/Istennek/stb. hogy tisztítson... persze kit is? Önmagát? A test végül is önmagát tisztítja.

Hát, ezek jutottak most eszembe. Köszönöm, hogy rabolhattam egy kicsit az idődet.

Szeretettel, B. Attila

Attilám, nagyon köszönöm részletes, mély, kedves leveledet.  Ami ott Veled történt azt jól fogalmaztad meg, megállt az elméd valami miatt, és ennek sokszor ez a felszabadult nevetés a jele. Én „tudtam” hol jársz, ezért is hagytalak benne lenni, és minél többet megtapasztalni ebből, mert ezek az élmények olyan mélyek tudnak lenni, hogy utána már kétségünk sem marad arról, hogy van a létezésnek egy teljesen más szintje.

Arra viszont felhívom a figyelmedet, hogy ne ennek az állapotnak az újra meg újra megélése motiváljon a Munka végzésére, mert az ilyen motiváció nagyon elferdítené az egész folyamatot, és csak egyre messzebb kerülnél nevető önmagadtól. Hiszen itt is teljesen váratlanul állt be elmédben a csend, és szakadt fel a kontrollálhatatlan nevetés. Ezek a csendek kegyelmi állapotok, ajándékok, akkor, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Velem akkor történtek ilyenek, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a fene történik velem – elme, egó, csend, gondolatnélküliség, hasonlók: semmiről sem volt még akkoriban halvány elképzelésem sem. Egyszer csak ott volt ez az állapot újra meg újra, én pedig függő lettem tőle, mert annyival örömtelibb volt, mint bármi, amit azelőtt megtapasztaltam az életben. És próbáltam újra meg újra előállítani, persze aztán már nem sikerült. Aztán abbahagytam a keresését. J

A Munka végzése óta egyre több a nevetés az életemben: az a tiszta, mindent elsöprő, szívből fakadó fajta. Amikor az elme már nem hiszi el többé a történeteket, nevetésre fakad. És nem kell neki leállnia ahhoz, hogy nevessünk. Szeretettel „kineveti” valamikori önmagát, aki oly véresen komolyan vette az életet. És többé már nem tudja komolyan venni. Ezt nevezi Kati a kozmikus viccnek.

         A gondolatokkal semmi baj nincsen, tehát azt javaslom, hogy ne tűzd zászlódra az oly divatos „gondolatnélküliség” elérését sem, mert megint csak egy, az elme által kivetített ideálnak akarsz majd megfelelni. Egyetlen „bajunk” van: az, hogy elhisszük a gondolatainkat. De nem elhinni meg nem tudjuk őket, egészen addig, amíg már nem hívődnek el (erről írtam a legutóbbi bejegyzésben is). Nem Te csinálod, minden csinálódik. Ha alázatosan megvizsgálod a stresszes gondolataidat, megadod az elmének azt az esélyt, hogy elengedje a gondolatokat. Nem Te engeded el, elengedődik, amikor elengedődik. Csodás Munkafolyamatot kívánok Neked!

„A Miért? kérdésre még soha senki nem tudta a választ. Az egyetlen igaz válasz rá az, hogy Mert. Miért ragyognak a csillagok? Mert ragyognak. Miért csücsül a pohár az asztalon? Mert épp ezt teszi. Ennyi. A valóságban nem létezik miért. Reménytelen feltenni ezt a kérdést, hisz nem vezet sehova – nem vetted még észre? A tudomány adhat neked magyarázatot, de azon a mert-en túl mindig ott van egy újabb miért. Semmire sincsen végső válasz. Nincs semmi tudnivaló, és nincs senki, aki tudni akarná. Élvezd csak a kérdésfeltevést, mivel kismillió válasz létezik, annyi, ahány csillag van az égen, és egyik sem igaz. Gyönyörködj a csillagokban, de ne gondold, hogy bármi is lenne mögöttük. És, végső soron, tényleg érdekel a válasz?

            A Munka csodálatos, mert a valódi dolgot kapod meg általa, a minden válaszon túl lévőt. Nem kapsz semmilyen olyan koncepciót tőle, hogy kinek kéne lenned. Nincsenek követendő minták, ideálok; a cél nem a bölcsesség vagy a spiritualitás. Te csak észreveszed, ami van. Szeretem azt mondani, hogy „Ne tégy úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy.” Ez alatt azt értem, hogy „Ne legyél spirituális; legyél inkább őszinte.” Fájdalmas úgy tenni, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy, a tanár helyében lenni, amikor még kedvesebb számodra a tanuló pozíciója. Az önvizsgálat az igazságról szól, ami nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy szerinted ki kellene néznie. Az igazság nem tiszteli a spiritualitást. Csak saját magát tiszteli, épp olyan formában, ahogy az adott pillanatban megjelenik. És ez az egész nem komoly; mindössze Isten kacag a kozmikus viccen.”

(Byron Katie)

Ha Te is szeretnél egyre többet nevetni és a bánatot okozó gondolataidat felülvizsgálni, tanuld meg velünk a Munkát kiscsoportban, személyes önvizsgálattal. 2 hely maradt a következő Alaptanfolyamra, ha úgy érzed, itt az időd, január 30-ig még jelentkezhetsz.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Alázatosság Kontra Arrogancia

Az alázat, alázatosság szavak szinte egész életemben riasztottak. Nem is értettem, mit jelent az, hogy alázatosnak lenni – olyan megalázónak tűnt, és mint ilyen, nem volt valami vonzó számomra. Nem is csoda mindez, hisz életemnek azt a részét az arrogancia és erőszakosság „védőbástyái” mögött éltem. Mindent és mindenkit kritizáltam, saját magamat sem kíméltem. Mindent jobban tudtam – még magamnál is. Folyamatos ellenállásban voltam, ez a megkérdőjelezetlen elme sajátja. Mindig jobban akar tudni, mindig felül akar kerekedni, mindig a saját igazát akarja bizonyítani - ez az alapműködésünk, egészen addig, amíg meg nem kérdőjelezzük a gondolatainkat, véleményeinket, álláspontjainkat.

Kérlek, semmiképp ne haragudj magadra, ha rálátsz erre a viselkedésmintádra – mindenki ezt csinálja. Ha még nem láttad meg magadban a „mindentudót”, az arrogánst, a másokat pillanatok alatt földbe döngölőt, akkor szánj erre most egy kis időt. Életed mekkora részét töltöd azzal, mekkora energiát fektetsz abba, hogy védelmezd az álláspontodat? Figyeld meg magadat beszélgetések közben, vagy akár csak mások beszélgetésének hallgatása közben: hogyan indul be a „jól-tudom” elméd? Hogyan kelsz saját védelmedre (akár szavakkal, akár gondolatokkal, hangosan vagy csendben duzzogva)? Milyen érzések vannak ilyenkor benned? Hogyan bánsz ilyenkor a másik személlyel, miket gondolsz róla? Erről nemrégiben egy egész bejegyzés szólt, ha gondolod, frissítsd fel: http://onmunka.blogspot.com/2011/05/legnagyobb-akadaly-en-tudom.html

Már jó ideje „önismerkedtem”, amikor egy karácsonyi összejövetelen, tán 2008-ban, idézetes kártyákat húztunk, melyek üzenetét a következő évünk mottójává választhattuk. Az enyémen ez állt: „Légy alázatos, máskülönben mesének fogod vélni az Isten szavát.” Szíven ütött. Hisz akkor azt hittem, hogy én már mindent tudok. Mindent. :) Az alázatosságról azonban semmit nem tudtam. És nyilvánvalóan semmit sem tudtam, amivel bármit is kezdeni tudtam volna, mert csak egy hatalmas információtenger volt a fejemben, melyről azt hittem, hogy ez a tudás, amire annyira szomjaztam. Jól átvert a saját elmém, de ez már csak egy ilyen műfaj. És tán még arrogánsabb voltam a rengeteg munkával megszerzett tudásommal, mint valaha. De akkoriban kezdtem rálátni, hogy mennyire fárasztó is ez, csak még nem igazán tudtam, mit is tehetnék, hogy ez finomodjon. Sokat figyeltem azt a szinte gyilkos döfést a gyomromban, amikor azt a késztetést éreztem, hogy védekezzem, jobban tudjak, eltiporjak, megalázzak. Rengeteget figyeltem az embereket, hogyan ölik egymást párbeszédeikben, hogyan ugranak pillanatok alatt egymás torkának, hogyan semmisítik meg egymást.

Aztán megtalált Byron Katie Munkája, és megértettem, hogy amíg elhiszem, amit gondolok, addig a jól-tudom elmémnek az a dolga, hogy a véleményeit megvédelmezze. A Munka önvizsgálata fellazítja ezt a görcsös ragaszkodást a véleményeidhez, hiedelmeidhez, gondolataidhoz, majd teljesen el is engedődik mindez. Hihetetlen folyamat átélni, hogy napról-napra szabadabb és nyitottabb vagy, percről-percre kevesebb benned a küzdés, a harc, a bizonygatási vágy. Számomra ez az alázatosság: megengedni mindennek és mindenkinek, hogy olyan legyen, azt higgyen, mondjon, csináljon, amit akar. És valamilyen ámulattal szemlélni ezt a sokféleséget. Ezt azonban nem lehet csak úgy megengedni; először saját magadban kell felszámolnod a saját hiedelmeidhez való ragaszkodást, utána pedig már automatikusan történik a „megengedés”. Nagy szeretettel kívánom, hogy számodra is megengedődjön mindez. Szeretem azt, amit Katie épelméjűségnek nevez.

A témához kapcsolódóan egy frissen fordított fejezet Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című csodás könyvéből.

Öröm 66 – Minden folyó a tenger felé tart, mert az alacsonyabban van, mint ők. Az alázatosságból nyeri az erejét.

Az anyagi világ az elme metaforája. Az elme kiemelkedik a kivetítéseibe és végül vissza kell térnie önmagához, épp úgy, ahogy a folyók visszafolynak a tengerbe. Bármennyire briliáns is az elme, bármennyire óriási is az egó, mely büszkeséggel tekint önmagának tulajdonított cselekedeteire, amikor felismeri, hogy semmit sem tud, hogy semmit nem tudhat, visszafolyik az eredetéhez és újra találkozik önmagával, totális alázatosságban.

            Amint felismered, mi igaz, minden odafolyik hozzád, mert az alázatosság élő példájává váltál. A megértett és felismert elme tökéletesen elégedett a legalacsonyabb és legkevésbé kreatív pozícióval. Ebből teremtődik meg minden. A legalacsonyabb hely a legmagasabb hely.

            Egy hét sem telt el a rehabilitációs intézetből való hazatérésem után, máris elterjedt, hogy megváltoztam, és idegenek kezdtek el telefonon hívni, kérdéseket tettek fel, vagy érdeklődtek, hogy eljöhetnek-e hozzám. Éjjel-nappal hívtak, álló nap, gyakran álló éjszaka – 12-lépés programok résztvevői, közelben és távolban élők, és olyanok, akik barátok barátaitól hallottak rólam. Kérdéseikből ugyanazt a vágyakozást hallottam ki. Érdeklődtek, „Hogyan találhatom meg én is a te szabadságodat?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem tudom. De ha látni szeretnéd, mi is ez, gyere és élj velem. Annyit tudok mindössze, hogy számodra is rendelkezésre áll az, ami nekem megadatott.”

            Folyamatosan érkeztek az emberek a házunkhoz. Megérkezett egy, megszólalt a telefon, két másik bukkant fel, öt-hat, tán vagy egy tucatnyi a nap végére. Azt hallották, hogy szent vagyok, Mester, Buddha. Azt mondogatták, hogy valamiféle „megvilágosodásom” van. Fogalmam sem volt, mit is jelenhet ez. Úgy hangzott, mintha influenzás lettem volna. Amikor csodálkozva vizsgálgattak, úgy éreztem, hogy valamilyen csodabogárnak tartanak, és rendben is voltam ezzel. Annyit tudtam, hogy szabad vagyok, de még mindig bombázott az a sok téveszme, amitől az emberiség az idők kezdete óta szenved. Nekem ez nem érződött megvilágosodottnak.

            Úgy egy éven keresztül írtam le az elmémben felbukkanó hiedelmeket. Le kellett írnom őket, majd megkérdőjeleznem mindet ahhoz, hogy a valóságban gyökerezve maradhassak. Nagyon nagy tempóban jöttek – százával, ezrével. Minden egyes hiedelem olyan volt, mint amikor egy meteor ütközik neki egy bolygónak, próbálván szétrombolni azt. Amikor valaki azt mondta, vagy legalábbis én azt hallottam, hogy „Szörnyű ez a nap,” a testem rázkódni kezdett. Olyan volt, mintha nem lennék képes elviselni a hazugságot. Nem számított, hogy én mondtam-e vagy valaki más, mert tudtam, hogy mindenki én vagyok. A megtisztulás, a visszacsinálódás azon nyomban megtörtént bennem, ugyanakkor, amikor másokkal végzem az önvizsgálatot, akkor ők ezt láthatóan térben és időben csinálják – abban a sűrűségben, ami térnek és időnek néz ki. De számomra az időtlenség teljesen nyilvánvaló volt. Tehát, amikor belém csapott egy hiedelem, leültem, papírra vetettem, áteresztettem a négy kérdésen, majd megfordítottam. Az első évben folyamatosan írtam és folyamatosan sírtam. De sosem voltam zaklatott. Szerettem a nőt, aki haldoklott az önvizsgálat eredményeként, a nőt, aki korábban oly összezavarodott volt. Újra meg újra beleszerettem a nőbe. Ellenállhatatlan volt.

            Reggelenként a sétám előtt vagy után, általában az ablaknál üldögéltem a napfényben, és vártam, hogy felbukkanjon valamilyen kényelmetlen érzés. Ha ez megtörtént, izgatott lettem, mert tudtam, hogy az érzés mindig azt jelezte, itt egy gondolat is, melyet meg kell vizsgálnom, ki kell magamból tisztítanom. Ez is én voltam. Leírtam a gondolatot, és rengeteg humor is volt az egész folyamatban. A leírt gondolatok majdnem mind az anyámhoz kapcsolódtak. Tudtam, hogy ha egy illúziót átégetek, mindegyiket átégetem, mivel koncepciókkal, gondolatokkal dolgoztam, nem pedig emberekkel. Ilyen gondolatok voltak, mint „Anyám nem szeret”; „Jobban szereti a testvéreimet, mint engem”; „Meg kéne hívjon a családi összejövetelekre”; „Ha elmondanám az igazságot a történtekről, ő letagadná, és senki nem hinne nekem.” Abban az első évben nem volt még elegendő, hogy a gondolat szavak nélkül az elmémben találkozzon össze a vizsgálattal. A gondolatot le kellett írnom. Képtelen vagy megállítani a mentális, gondolati káoszt, bármennyire motivált is vagy. De ha beazonosítod a káosz egy darabkáját, és stabilizálod, akkor az egész világ elkezd értelmet nyerni.

            Ezért aztán leírtam a gondolatot, majd megkérdőjeleztem. Néha egy órát ültem felette, néha egész délelőtt vagy délután – addig ameddig megértéssel voltam képes tekinteni az adott gondolatra. Mindig megláttam, hogy a gondolat nem volt igaz, hogy egy hibás feltételezés volt. Sosem találtam bizonyítékot, mely alátámasztotta volna az igazát. És aztán feltettem a kérdést, „Mi zajlik bennem, amikor lehiszem ezt a gondolatot?” És azon nyomban megláttam, hogy az volt a potenciális szenvedés forrása, nem pedig az anyukám. Aztán pedig megkérdeztem magamtól: „Ki voltam a gondolat előtt? Ki lennék nélküle?” És a megfordításokat is tökéletesen tisztán láttam. Ok-okozattal és a polaritásokkal dolgoztam. Láttam, hogy az egyik polaritás pont annyira igaz, mint a másik. „Anyukám nem szeret”: „Anyukám szeret.” Meghaltam egy okért, melynek az ellentéte pont ugyanolyan igaz volt. És az önvizsgálaton kívül semmi nem enyhítette testem remegését.

            Összes anyukámmal kapcsolatos történetemet szép sorban leírtam, ahogy felbukkantak bennem, mert számomra ezek voltak a legerőteljesebb gondolatok. Aztán a Munka megtisztította őket. Nem az anyukámon dolgoztam, hanem olyan gondolatokkal, melyek minden emberi lényben felmerülnek. Mindannyiunknak ugyanazok vannak meg: „Akarom,” „szükségem van rá,” „…-t kéne tennie,” „nem kéne …-t tennie.” Az én tanulmányozásában voltam totálisan elmerülve. Én voltam az önmagára ismerő elme, a saját tükrébe belenéző Isten.

            Az alázatosság a természetes reakciónk, amikor meglátjuk, mi igaz önmagunkkal kapcsolatban. Amikor megítélünk másokat, ezeket az ítéleteket megkérdőjelezzük, majd saját magunkra fordítjuk őket – ez a tűz és a megtisztulás. A térdünk összecsuklik, és megtanuljuk, milyen édes dolog is veszíteni – és hogy ez valójában a győzelem. Erről szól a Munka. Néhányan megbocsátásnak nevezik. Én épelméjűségnek hívom.

Az Igazi Mester és az Ál Mester

Ha a mai bejegyzés ellentmond mindannak, amit eddig hallottál, tanultál arról, ki is a Mester, jó. Pont ez a célom vele. Tele van ma a világ önjelölt mesterekkel, akik úgy gondolják, jobban tudják, mint mások, és majd ők jól megtanítják. Az a tudás, amit tanítani lehet, nem valódi tudás – persze nem haszontalan. Csak nem a tiéd, és amíg magadban fel nem fedezed a saját igazságodat, addig csak papagáj módjára ismételgetsz valamit, amit mondtak neked, te pedig elhitted. Ne vedd ezt személyesen, ezen a szakaszon mindannyian átmegyünk, csak jó, ha tudatában vagy. És a Munka Négy kérdésével és a Megfordításokkal tovább tudsz lépni ebből a fázisból.

Egyetlen viszonyítási pont elég ahhoz, hogy eldönthesd, benne vagy-e még ebben a fázisban: hogy bármilyen szempontból különlegesebbenek, jobbnak, „előrébb tartónak” gondolod-e magadat, mit bárki más. Ha őszinte vagy magadhoz, ha felismered az összes felsőbbrendűségedet, és meg is vizsgálod ezeket a gondolataidat, akkor a valódi alázatosság világába léphetsz be.

A Munka azért csodás, mert elvezet Magadhoz: eldobhatod az összes okos könyvedet, amik aról szólnak, milyennek kéne már lenned. Nem tudsz olyan lenni, amíg elhiszed, amit hiszel, max. úgy tudod gondolni, hogy olyan vagy. És erőlködni, hogy olyan legyél. És főként, haragudni magadra, hogy nem vagy még ott. Hol? Hol kéne lenned? Ha úgy gondolod, hogy bárhol máshol kéne lenned, bárhol máshol kéne tartanod, bármi mást kéne csinálnod, mint amit épp most csinálsz, kérdőjelezd meg a gondolataidat. És a feszültség, az önutálat, a felsőbbrendűségi érzés, az önsajnálat, a harag, az elkeseredettség azonnal távozik. Ez a valódi szabadság, nem pedig az, ha jobbnak vélem magam másoknál.

Ma folytatom Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvének idézését (szokásosan saját fordításban) ebben a témában. Kellemes olvasást és alázatos felismeréseket kívánok.

„A Mesterben nincs semmi magasztos vagy misztikus. Ő egyszerűen csak egy olyan személy, aki tudja, mi a különbség a valóság és a valósággal kapcsolatos gondolatai között. Lehet ő akár szerelő, bankelnök, általános iskolai tanár, vagy egy hajléktalan az utcán. Pont olyan, mint bárki más, kivéve, hogy ő már nem hisz abban a gondolatban, hogy a dolgoknak másnak kéne lenniük, mint amilyenek az adott pillanatban. Ezért aztán ő bármilyen körülmények között nyugodt marad, bármit is hoz elé az élet. Hatékony a legkisebb erőfeszítés nélkül, könnyed, bármi is történjen, és A NÉLKÜL, HOGY AKARNÁ, kedves magával és mindenki mással is. Ő az, aki Te is vagy abban a pillanatban, amikor megértéssel fordulsz az elméd felé…

         Rájöttem, hogy amikor elhiszem a gondolataimat, szenvedek, amikor viszont nem hiszem el őket, nem szenvedek, és ez igaz minden egyes emberi lényre. A szabadság ennyire egyszerű. Úgy találtam, hogy a szenvedés választható, opcionális. Olyan örömre leltem magamban, ami sosem tűnik el, egyetlen pillanatra sem. És ez az öröm mindenkiben ott van ugyanúgy.

A Mester vagy a tanár szavakat általában nem szoktam használni. Mert ez azt jelentené, hogy nem vagyunk mindannyian ugyanúgy tanárok. Ez pedig nem igaz. Mindenkiben ugyanannyi bölcsesség van. Teljesen egyenlően van szétosztva. Senki sem bölcsebb, mint bárki más. Végső soron tehát, senki sincs, aki tanítani tudna téged, kivéve saját magad.

         Nem adok tanácsokat. Tudom, hogy mindenki tisztában van a saját útjával, és én tökéletesen megbízom ebben. 43 éven keresztül úgy éltem, hogy fogalmam sem volt erről, és aztán megtaláltam az utat, vagyis inkább eléggé nyitott voltam ahhoz, hogy az út találjon meg engem. Ezért bízom abban, hogy te is meg tudod találni az utat. Senki sem különlegesebb a többinél.

         Nyitott vagyok mindenre, amit az elmém hoz elém, mindenre, amit az élet elém rak. Megkérdőjeleztem a gondolkodásomat, és felfedeztem, hogy egyáltalán semmit nem jelent. Belülről ragyogok ennek a megértésnek az örömében. Ismerem a szenvedést, ismerem az örömöt, és tudom, ki vagyok. Aki én vagyok, az vagy te is, a sztorik nélküli. Amikor nincs történet, nincs múlt vagy jövő, nincs miért aggódni, nincs mit tenni, nincs hová menni, nincs kinek lenni, akkor minden épp jól van.”

„A Mester nem képes állást foglalni. A valóság szerelmese ő, a valóság pedig mindent magába foglal – mindennek mindkét oldalát. Karjait szélesre tárja mindez előtt. Magában is mindenre rálel: az összes bűnre, az összes szentségre. Ő a szentekre nem szentként, a bűnösökre pedig nem bűnösökként tekint; ezek csupán emberek, akik vagy szenvednek, vagy nem, vagy elhiszik a gondolataikat, vagy sem. Semmilyen különbséget nem érzékel a tudatállapotok között. Az emelkedett boldogságnak, illetve a közönséges elmeállapotnak nevezett állapotok egyenlők számára; egyik sem magasabb rendű, mint a másik. Nincs semmi, amire törekedni kéne, nincs semmi, amit magad mögött kéne már hagynod. Csak az egy van, vagyis még az sem. Egyáltalán nem számít, hogyan próbálsz elkülönülve lenni, mivel ez nem lehetséges. Amikor elhiszed valamely stresszes gondolatodat, akkor kísérletet teszel a kapcsolódásnak a megszakítására. Ezért is érzed azt annyira kényelmetlennek.”

Mire Jó Két Perc az Életedből és egy Drusza?

 „Mindennek és mindenkinek van feladata. A saját életfeladatod saját magad vagy.”

„Ha nem ártod magad mások dolgába, csodás lehetőségek nyílnak meg előtted.”

A születésnap tán egy kicsit összegzés is: milyen is volt ez az elmúlt év. Röviden: varázslatos. Nem (csak) a külső, hanem (főleg) a belső „történések” miatt. Ahogy egyre nagyobb a barátság magammal, úgy varázsolódnak egyre fantasztikusabbá a körülöttem levő emberek – drága szüleim, kicsi húgom és családja, a Kedvesem és az ő családja, az összes barátom, angoltanítványom, szomszédom, ismerősöm és ’ismeretlenem’ az utcán, a boltban, a metrón, mindenhol. Ez már kézzelfogható bizonyítéka az, ahogy kint úgy bent-nek. Hogy valóban nem a vetített képet kell tisztítgatni, hanem a vetítőt – saját magamat, illetve az elmémet az elhitt stresszes történeteitől.

Hálás vagyok, hogy eljuthattam ide, hogy a druszám lenyomott a számítógép elé – pedig rendesen ellenkeztem, hogy hagyjon máááá’ -, és benyomta nekem azt a videót, ahol Katie végezte a Munkát egy elkeseredett nővel. 2 perc volt körülbelül. 2 perc alatt beleszerettem, megéreztem, hogy milyen kincs ez a módszer. Már egy ideje vártam rá, titkon reménykedtem, hogy valami majd megtalál, amivel sokkal hatékonyabban lehet művelni ezt az „önfeldolgozást”. És amit másoknak is gyorsan át lehet adni, ha van nyitottság és kíváncsiság a fogadására. Hálás vagyok, hogy a School-ba is eljuthattam, életem egyik legmeghatározóbb élménye volt az a 9 nap. Remélem, hogy egyre több magyar is eljut majd Katie Iskolájába. Akik pedig nem, azok olvassák, nézzék őt Munkában, és kezdjék el a saját Munkájukat. Ezen az oldalon minden segítséget megtalálnak hozzá, jobb oldal fent, az Oldalaknál. És tanfolyamokkal is várjuk őket szeretettel.

Ajándékba Kedves Blog Olvasóimnak egy csokorra való idézet Byron Katie-től:

Sztori és ellenség híján a tettek spontának, célratörők és végtelenül szelídek.

Semmiféle külső dolog nem tudja megadni azt, amit keresel.

Jelenben élni: mindig igenelni azt, ami éppen van.

Őszintének lenni pofonegyszerű, ha nem félsz attól, hogy ez által elveszítesz valamit. Az őszinteség a lehető legnagyobb elégedettséget adja; általa beleszeretsz abba, ami van.

A megbocsátás nem más, mint rájönni, hogy amit egy történéssel kapcsolatban gondoltál, nem igaz – hogy valójában sosem volt semmi, amit meg kellene bocsátanod. Mert a valóságban nincsenek szörnyek, csak a saját megkérdőjelezetlen gondolataid, melyekkel a valóságot értelmezed. Ezért, ha szenvedsz, tarts önvizsgálatot. Légy újra gyermek. Ne tudj semmit. Az ártatlanság elvisz téged egészen a szabadságig.

Nem az a lényeg, hogy mások megértsenek bennünket, hanem, hogy mi megértsük önmagunkat. Ez a lehető legnagyobb boldogság kulcsa.

Én rájöttem, hogy a dolgok nélkülem is megtörténnek, és így van ez az emberek elismerésével. Az egésznek semmi köze hozzám. Nem kell mást tennem, mint hogy élem az életem, olyan rendesen és intelligensen, ahogy csak tudom. Ha te ezt nem veszed észre és nem vagy érte hálás, megértem. Nekem csak magammal kell foglalkoznom, és ez bőven elég egy életre.

Alázat: újra és újra rájövök, milyen fontosnak gondoltam magam, holott egyáltalán nem vagyok fontos.