Nagyon izgalmas felismerni, hogy amíg tudattalan progjamjainktól hajtva kívánjuk bizonyítani a különlegességünket, addig milyen elképesztő nyomás alatt tartjuk magunkat. Még többet, még jobban, még gyorsabban, hadd bizonyítsam, milyen fantasztikus és különleges vagyok! Boruljatok a lábam elé, és imádjatok, hisz keményen megdolgoztam ezért a sikerért és az elismerésetekért. (És észre sem veszem, hogy mit művelek.) Csak épp közben kicsit beledöglöttem, átgázoltam magamon, és valahogy nem is olyan kielégítő ez a siker, és nem is tart olyan sokáig feldobott állapotban, mint azt reméltem. Mi lenne, ha nekifutnék még egyszer, hátha majd most tovább tart a boldogság? Ez egészen addig tart, amíg totálisan ki nem merülök, még akár depresszióba is süllyedek. Mindent megtettem, mégsem sikerült, és közben elhittem, hogy ez az élet értelme.
Mi lenne, ha csak úgy kíváncsiságból, egy ici-picit abbahagynád a teperést? És őszintén számba vennéd, mi mindent is teszel azért az életben, hogy kitűnjél, jobb legyél, bizonyítsál, valaki legyél. Valószínűleg nem is vagy tudatában ennek a működésednek, ezért itt megint csak kíméletlen szembenézésre van szükség saját magaddal, nagyon könnyen elbújunk magunk elől. Ez az egész valahogy úgy működik, hogy amíg Te akarod kitalálni, milyen módon is válhatsz különlegessé, addig nem veszed észre, mennyire evidens is a Te Utad. Pedig majd’ kiszúrja a szemedet. Csak Te máshol keresgélsz. A Munka rendszeres végzése előbb-utóbb "rádob" az Utadra, és nagyon kifinomítja az észlelőrendszeredet, hogy mikor működsz megint valamilyen még nem tudatosított "ősprogramból".
A tegnapi eltűnéses Adya-bejegyzés kiegészítéseként ma Osho bácsi szavait ajánlom figyelmedbe. Azért fordítottam le ezt a részt, mert nagyon érthetően világítja meg az egó tudatszintjének keresgélését, és az egész különlegesség témakör paradoxonát.
„Mindenki a különlegességet hajszolja. Ez az egó keresésének célja: valaki külünlegessé válni, valaki egyedivé, semmihez nem hasonlóvá lenni. Ez azonban igazi paradoxon: minél kivételesebb szeretnél lenni, annál közönségesebbnek látszol, hisz mindenki a különlegességet hajszolja. Ez annyira hétköznapi vágy. Ha a hétköznapiságot szeretnéd megélni, akkor az az igazán különleges, hiszen nem gyakori, hogy valaki senki szeretne lenni, ritka, hogy valaki csupán üresség, tér kíván lenni. Ez pont azért különleges, mert az után senki nem vágyakozik. És amikor közönségessé válsz, akkor leszel igazán különleges, és rögtön ráébredsz arra, hogy kutakodás nélkül váltál egyedivé.
Valójában mindenki egyedi. Ha akár csak egyetlen pilanatra abbahagyod céljaid hajszolását, rá fogsz ébredni, hogy egyedi vagy. Az egyediségedet nem neked kell feltalálnod, az már ott van. Már most is egyedi vagy – a létezés egyenlő az egyediséggel. Minden egyes falevél egyedi, minden egyes kavics egyedi, a létezésnek nincs más módja. Nem tudsz két tökéletesen egyforma kavicsot találni az egész földtekén.
Két azonos dolog nem létezik, ezért nincs szükség „valakinek” lenni. Amikor csak saját magad vagy, akkor máris egyedi, semmihez nem hasonlító vagy. Ezért mondom, hogy ez egy igazi paradoxon: azok, akik keresik a különlegességet, elbuknak, és azok, akiket ez nem izgat, hirtelen megkapják.
Lao Ce egyik tanítványa mesélt egy bolondról, aki egy este gyertyával a kezében kereste a tüzet. Ha tudta volna, hogy mi is a tűz, akkor hamarabb megfőzhette volna a rizsét. Így azonban éhen maradt, mert nem talált tüzet, pedig ott volt a gyertya a kezében. Hisz hogyan is kereshetnél a sötétben bármit is gyertyafény nélkül?
Keresed az egyediséget, pedig ott van az orrod előtt. Ha ezt megérted, akkor hamarabb tudod megfőzni a rizsedet. Én már megfőztem a magam rizsét, ezért tudom. Feleslegesen éhezel – ott va a rizs, ott van a gyertya, a gyertya pedig tűz. Nem kell gyertyával a kezedben keresned. Ha felkapod a gyertyát és nekiindulsz keresni szerte a világban, nem fogod megtalálni a tüzet, mert nem érted, hogy mi a tűz. Ha tudnád, akkor megértenéd, hogy egész idő alatt ott volt a kezedben.
Nem kell keresned az egyediséget, önmagadtól fogva egyedi vagy. Nem lehet valamit még egyedibbé tenni. Eleve az a szó, hogy „egyedibb”, abszurd. Olyan, mint a „kör” szó. A kör az kör; nincs olyasmi, mint „körebb”. Ez teljes képtelenség. A kör mindig tökéletes, a fokozás felesleges.
A körségnek nincsenek fokozatai – a kör az kör, a kevésbé és az inkább pedig haszontalanok. Az egyediség egyediség, a kevésbé és a jobban nem alkalmazhatók rá. Te már most is egyedi vagy. És erre akkor jössz rá, ha készen állsz közönségesnek, hétköznapinak lenni, ez az egészben a paradoxon. Ha megérted ezt a gyönyörűséges paradoxont, nem lesz többé problémád. A paradoxon nem probléma. Problémának tűnik, amíg nem érted; ha megérted, akkor gyönyörű és rejtélyes.
Válj átlagossá, és különlegessé fogsz válni; próbálj csak különlegesnek lenni, és átlagos fogsz maradni.” (Osho)
