Az Életcélról, mint Stresszes Hiedelemről

Megfordult már valaha a fejedben az a gondolat, hogy „Tudnom kell, mi az életem célja”? Vagy „Kell, hogy célja legyen az életnek”; „Csak akkor érezhetem késznek magam, ha megtaláltam az életfeladatomat”, és hasonlók?

Az is megesett már, hogy úgy vélted, meg is találtad az életcélodat, életfeladatodat, amitől egy ideig elégedett voltál, aztán viszont újra beindult a verkli? Szoktál azon gondolkodni, miért is vagy itt a Földön, próbálsz-e újabb és újabb elméleteket elhinni arról, mi is az élet célja és értelme? Van olyan, hogy már néha eleged van ebből? Akkor figyelmedbe ajánlom ennek a témának a megvizsgálását.

Röviden nézzük meg ezt az univerzális alaphiedelmet. Ehhez egy ÖnMunkás saját önvizsgálatát használom most fel, Te pedig végezd a saját Munkádat. A saját válaszaidat találd meg a kérdésekre, azok szabadítanak fel Téged.

Alaphiedelem: „Az életemnek célja kell, hogy legyen.”

Igaz ez?  Igen.

Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz?  Nem.

Mi zajlik bennem, amikor elhiszem a gondolatot, hogy „Az életemnek célja kell, hogy legyen”? - Félelmet érzek és összezavarodom, mert nem tudom, mi az életem célja, és elhiszem, hogy tudnom kéne. Folyton azon vagyok, hogy valahogy rájöjjek, sok energiát fektetek ebbe, ez pedig nagy feszültséggel, szorongással jár.

Olyan, mintha cserbenhagynám a Jóistent és az egész világot, és mintha vesztegetném a saját időmet, meg mások idejét is. És azt gondolom, az egész életemet vesztegetem el. Hogy valami nagyot kell tennem, mert, amit most csinálok, az semmit sem ér. Fontosnak kell lennem, valami fontosat kell tennem. Azt érzem, hogy valami nagyobb léptékű végkimenetel is tőlem függ. Ez pedig jókora feszültséget okoz bennem.

Tervezek, tervezgetek, terveket szövök, melyekről azt hiszem, hogy ezt az ismeretlen célt fogják majd szolgálni. És aztán az élet nem igazán igazolja vissza a terveimet.

Nagy sürgetést érzek, jókora belső nyomást, hogy halálom előtt még valamilyen érdemleges célt megvalósítsak. És mivel nem tudhatom, mikor fogok meghalni, ezért ezt a bizonyos érdemleges célt (amiről fogalmam sincs, mi is) minél gyorsabban szeretném megvalósítani. Folyamatosan hülyének és bénának érzékelem magam. Ettől pedig depressziós leszek.

Hogyan viszonyulok másokhoz és magamhoz, amikor elhiszem ezt a gondolatot?  - Amikor elhiszem, hogy az életemnek célja kell, hogy legyen, irigyelni kezdek másokat. Irigylem őket, mert azt feltételezem róluk, hogy ők már biztos megtalálták a céljukat, és teljesen tisztában vannak azzal, merre halad az életük. Elkezdem utánozni ezeket az embereket, és próbálok jó benyomást tenni rájuk. Még azt is eljátszom, mintha az ő céljuk az én célom is lenne. Idióta módon viselkedem velük, lealacsonyítom magam, őket pedig felmagasztalom, ami fájdalmasam elválaszt tőlük. És saját magamtól is.

Amikor elhiszem ezt a gondolatot, nagyon kegyetlenül bánok saját magammal. Leértékelem az életem összes olyan részét, melyek szerintem nem szolgálják a még meg sem talált életcélomat. Alig van olyan, hogy élvezném az életemet olyannak, amilyen az éppen. Elhiszem, hogy lehet jól és rosszul megélni a „céllal rendelkező ember” identitást. Rengeteg szabályt állítok fel magamnak, melyek szerintem beleilleszkednek a „céllal rendelkező ember” identitásba. Azt gondolom, hogy minden egyes gondolatomnak, érzésemnek és cselekedetemnek a célomat kell szolgálnia, még annak is, hogy mit eszem, hogyan öltözködöm, kikkel beszélgetek, mit olvasok, stb. Ezzel pedig erősen lekorlátozom az életteremet, a lehetséges megtapasztalásaim és élményeim körét, aztán pedig csodálkozom, miért van még bennem mindig akarás, valami másra vágyás. Ez az egész nagyon-nagyon stresszes.

Ki lennék a gondolat nélkül, hogy az életemnek célja, kell, hogy legyen? – Húú, rengeteg örömömet lelném az életemben. Amikor a gondolat nélkül látom magam, önelfogadóvá, önszeretővé válok, mintha pont ez lenne az életcélom. Békésen és örömmel végzem az éppen előttem levő dolgomat, nem hierarchizálok. Csak teszem, amit teszek, nincs „különösebb” célom, nem kell döntéseket hoznom, nem kell azon görcsölnöm, hogy jó benyomást tegyek másokra, vagy megfeleljek bármilyen elképzelt elvárásoknak. Tele vagyok energiával, nincs bennem félelem, szeretetteljes, és minden pillanatban értelmes céllal teli vagyok. Egyszerűen „csak” saját magam vagyok, és úgy vagyok jó, és az életem is úgy jó, ahogy éppen van.

Megfordítások:

+ „Nem kell, hogy célja legyen az életemnek.”  Vagy „Már most is az életem célját élem.”

Ez azt mondja nekem, hogy nem kell azon görcsölnöm, hogy „különleges” célt találjak az életemnek, mert az életem már így maga „a” cél megvalósulása. Ha jobban belegondolok, mindig akkor érzem, hogy teljesen egész és „hazatalált” vagyok, amikor:

1. Békében vagyok azzal, ami van.
2. Szeretem magamat úgy, ahogy vagyok.
3. Nyugalommal csinálom azt, amit épp csinálok, bármi legyen is az.
4. Nem keresgélek semmit.

Ilyenkor fel sem merül bennem, hogy bármi „más” célomnak kéne lennie, teljesen beteljesedettnek élem magam. Az életcél-kereséses gondolat mindig akkor indul be, amikor „kiesem” a valóság útjának járásából. Amikor követem az egyszerű utasításokat, vagyis mindig azt teszem, ami épp előttem van, semmi stressz nincs bennem, és minden pillanatot újnak, kiteljesedettnek, céllal-telinek élek meg. Ez a megfordítás sokkal igazabbnak tűnik, mint az eredeti. Az eredeti állítás hiányra és félelemre épül, ez viszont bőségre, intelligenciára, (ön)szeretetre.

„A Munka csodálatos, mert a valódi dolgot kapod meg általa, a minden válaszon túl lévőt. Nem kapsz semmilyen olyan koncepciót tőle, hogy kinek kéne lenned. Nincsenek követendő minták, ideálok; a cél nem a bölcsesség vagy a spiritualitás. Te csak észreveszed, ami van. Szeretem azt mondani, hogy „Ne tégy úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy.” Ez alatt azt értem, hogy „Ne legyél spirituális; legyél inkább őszinte.” Fájdalmas úgy tenni, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy, a tanár helyében lenni, amikor még kedvesebb számodra a tanuló pozíciója. Az önvizsgálat az igazságról szól, ami nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy szerinted ki kellene néznie. Az igazság nem tiszteli a spiritualitást. Csak saját magát tiszteli, épp olyan formában, ahogy az adott pillanatban megjelenik. És ez az egész nem komoly; mindössze Isten kacag a kozmikus viccen.” (Byron Katie)

Menekülésből Megnyugvásba – Angéla Története 2.

„Sosem hozunk döntést. Amikor elérkezik a megfelelő pillanat, a döntés saját magát hozza meg.”(Byron Katie)

A tegnap megkezdett történet folytatása. Ha nem olvastad volna az első részt, javaslom, hogy mindenképp tedd meg. Itt találod Angéla Történetének első részét: http://onmunka.blogspot.com/2011/05/munka-gyorsmenetben-angela-tortenete-1.html#comments

Szia, kedves Andi!

Elég rég írtam Neked, a húsvét Csabival telt, (meg persze Munkával). Még mindig vannak kérdéseim, például az, hogy nekem hirtelen váltás volt ez, egy spirituális útról, ahol egész nap kitölti a gondolataimat a mantra, az éneklés, a légzésre (szívre) figyelés, átállni arra, hogy nem csinálok semmit. Még mindig kicsit fura, mert bennem van a késztetés, hogy valamit tennem kellene. Ez kicsit feszültté tesz időnként, akkor, amikor nem jön magától az a csodálatos béke, amit már egy-egy nap tapasztaltam.

Úgy érzem sok mindentől megszabadultam, valahogy egyszerűbbnek látok mindent, de tegnap például estére nagyon tele volt a fejem, feszült a rengeteg gondolattól és a hangulatom a mélypont alatt volt. Bár érdekes, hogy míg szerencsétlen Csabinak hánytorgattam fel a múltban elkövetett bűneit (gondolhatod, hogy éreztem magamat, hogy erre vetemedtem), most más volt a menetrend, mint régen. Elkezdtem magamra figyelni, arra, hogy mik a tények, és mi az, amik az én saját félelmeim, sőt, tudtam rá is figyelni, anélkül, hogy egyből a saját elképzeléseimet húznám rá a sztorijára. Tehát a Munka tényleg működik. Talán az zavar egy kicsit, hogy nem tudom, hogyan működik, de kezd megfogalmazódni bennem az, hogy lehetetlen bármit is tennünk azon kívül, hogy figyelünk és elvégezzük a Munkát.

Szóval a kérdésem az lenne, hogy ne ijedjek meg, ha támadnak a gondolatok? Illetve, az, hogy úgy gondolom, az elején kellene megcsípnem azt az egyet, ami elkezdi generálni a többit, mert akkor, amikor özönlenek a rossz gondolatok, már tehetetlen vagyok, mert elnyomni nem lehet Őket, de ha nem figyelek rájuk, akkor is ott vannak és fájdalmat okoznak. Nem tudod esetleg, hogy akkor, amikor jönnek a rossz gondolatok és érzések, és nincs rá mód, hogy magamba merüljek, mert főzni kell, a gyereket el kell látni, stb., de minden fáj, még az is, hogy ránézz valakire, akkor mit lehet csinálni? Vagy el kell viselnem ezt addig, amíg jobban letisztulok?

Ez egyébként már régi történet, azóta élek így, hogy megszületett a fiam, és ezzel elkezdődött a túlélésért folytatott küzdelmem, amiben a választási lehetőségem annyi volt, hogy vagy az apjával élek, aki alkoholista és uralkodik rajtunk és egyéb nyalánkságok, a testi erőszaktól kezdve folytathatnám, viszont anyagi biztonságban, vagy pedig szabadon, az apja nélkül, viszont egy vas nélkül, lakás nélkül, jó állás nélkül, egyedül felvállalva a „lehetetlent”. Azután hol a különélést, hol az együttélést (amikor már nem bírtam a küzdelmet a mindennapi túlélésért) választottam.

Visszatérve a kérdésemhez (bocsi, hogy ide-oda kanyargok), úgy érzem, túl sok mindent kell „megMunkáznom”, rengeteg a gondolatom és nem tudom a fontossági sorrendet. Ott vagyok elakadva, hogy melyikkel kezdjem? Vagy egyszerűen próbáljak boldog lenni, és ami éppen jön, azzal Munkázzak? Csak ezzel az egy kicsit a bajom, hogy már megszoktam a feszültséget, és sokszor fogalmam sincs, miből adódik éppen. Jó, annyit tudok, hogy Csabi sürget, mert együtt szeretne élni Velem és döntéskényszerben érzem magamat, pedig nem akarok dönteni.

Pedig sürgős lenne sajnos, mert munkát kellene vállalnia, de csak akkor tud, ha itt marad. Én pedig szeretném is, meg nem is. Ilyenkor mit tudok tenni? Mert nem akarok magamra erőltetni egy esetleges rossz döntést, de nem is tudok nyugodt lenni ebben a helyzetben, csak akkor, ha elnyomom magamban a döntéskényszert. Jó hosszúra sikerült ez a levél.

Ha gondolod, vagy érdemesnek tartod, nyugodtan felhasználhatod a történetemet a blog-on, vagy akár csak egy részét. És ezután is, ha írok. 

Gyönyörű szép napot kívánok!

Puszi, Angéla

 „Mindig csak egyetlen gondolatot kell megvizsgálnunk. Azt, amelyik épp most bukkan fel.” (BK)

Döntésekről már írtam régebben két bejegyzést, frissítsétek fel:

http://onmunka.blogspot.com/2010/10/mondd-te-mit-valasztanal.html

http://onmunka.blogspot.com/2010/10/mondd-te-mit-valasztanal_25.html

Szia kedves Andi!

Már jó régóta nem írtam Neked, pedig a facebook-ot is olvasgatom és egyszer-kétszer már majdnem írtam. Csinálom a Munkát és csodálatos felfedezéseket teszek. Csak nehéz egy kicsit a belső dolgokról írni. Rájöttem, hogy direkt eltaszítom magamtól a boldogságot és mindenféle módon kínozom magam a spiritualitás jegyében. Mindenesetre nagy megkönnyebbülés volt rájönni, hogy én is csak egy földi halandó vagyok. Kiléptem a Mester csoportjából. Egyébként fenekestül felfordult az életem, minden megváltozott benne. Amint rájöttem, hogy mit csinálok magammal, Csabi visszajött, többé nem éreztem úgy, hogy ellen kell állnom Neki. Tudod, eddig X-ben laktam egy albérletben, és most már biztos, hogy Anyuékhoz költözünk Y-ba. Jó lesz, mert 40 perc busszal Budapest. Eddig nem akartam Velük lakni, annak ellenére, hogy többször hívtak, mert van egy felső szint, amit nem használnak, és ha lesz egy kis pénzem, meg tudom csinálni saját lakásnak. Egészen idáig folyamatosan menekültem Tőlük, albérletből albérletbe költöztem, az országban már legalább 30 helyen laktam. Most először érzem azt, hogy el tudnám fogadni az állandóságot és el tudnám fogadni Anyuékat, úgy ahogy vannak, kritika nélkül (vagy legalábbis kevés kritikával- egyelőre). Rájöttem, hogy nem kell mindenkinek olyannak lenni, mint amilyen én vagyok. Jó nagy egóm volt, ráadásul spirituális.

Sok minden változott a Munkával kapcsolatban is, rájöttem hol bakiztam, például, amikor nem azért csináltam, hogy önvizsgálatot tartsak, hanem úgy gondoltam, már előre tudom a válaszokat, és csak annyi az egész, hogy egy negatív történetből pozitívat fabrikálok. Rengeteg agytornát végeztem, mire rájöttem, hogy nem kell előre tudnom a válaszokat, még ezt is irányítani akartam és észre sem vettem. Ez a gőg és irányítási kényszer Csabival kapcsolatban a legerősebb, sokat kell még dolgoznom ezen. De most már legalább észreveszem, amikor kirobbanni készül. Valamikor ki is robban. Ettől függetlenül szerinte sokkal jobb a kapcsolatunk, mint bármikor az elmúlt 5 évben és osztom a véleményét.  

De a legjobb érzés az, hogy sokkal-sokkal közelebb állok magamhoz és ezáltal sokkal jobban szeretek mindent körülöttem.

Köszönöm, hogy segítettél elindulni.

Ha Y-ba költözünk, megint írok. De lehet, hogy még előbb, a facebook-on, ha sikerül levetkőznöm a gátlásosságomat.

Szép napokat kívánok és jó Munkát!

Puszi. Angéla