Fix Tervek Vagy Valóság?

Mára egy „haladó” olvasmány Byron Katie, Az Öröm Ezer Nevéből. Szokás szerint az én magyarításomban. Ez úton szeretném megkérni azokat a kedves Olvasókat, akik más fórumokon kívánják nyilvánosságra hozni az ÖnMunka blogban általam, nem kevés időráfordítással lefordított, máshol magyarul nem olvasható anyagokat (pl. Adyashanti és Byron Katie), hogy a munkám megtiszteléseként legyenek szívesek az ÖnMunka blogot forrásként megjelölni. Több embertől is kaptam jelzéseket, és én magam is bukkantam rá a saját fordításaimra, forrásmegjelölés nélkül. Ahol kezdeményeztem a forrás utólagos megjelölését, ott ezt készségesen megtették. Köszönöm.

Öröm 57 – Engedd el a fix terveket és elgondolásokat, és a világ irányítani fogja önmagát.

Amikor követed a valóság egyszerű útját, észreveszed, hogy az minden bölcsességgel rendelkezik, amire valaha is szükséged lehet. Saját bölcsességre egyáltalán nincs szükséged. A tervek feleslegesek. A valóság mindig megmutatja neked, hogy mi a következő lépés, sokkal egyértelműbben, kedvesebben és hatékonyabban, mint ahogy azt te bármikor is képes lennél felfedezni.

            Múlt héten Koppenhágában vettem egy fekete szemtapaszt, hogy pihentessem a jobb szememet, amikor fáj – ez az én kis kalózjelmezem. A szemeim egyre kevesebbet látnak, egyre hosszabb időszakokban, és a fájdalom is intenzívebbé vált. A szaruhártyám sejtjei gyors ütemben pusztulnak. Izgalommal várom, hogy megtudjam, amit a vakok tudnak: a világ kedvességét látás nélkül, ahogyan a többi érzékszerv élesebbé válik, ahogy a kezek megtanulják az újfajta érzékelést, és a barátok meg idegenek segítőkészségét.

            Aztán kiderül, hogy vagy megvakulok, vagy nem. Mielőtt még elindultam a nyári európai körutamra, egy szemspecialista mesélt a szaruhártya-átültetésről. De hozzátette, hogy számomra ez még nem nyújthat megoldást úgy négy-öt évig. Jó. Stephen kutakodott kicsit ez ügyben, és megtudta, hogy ha valaha is szeretném ezt a műtétet, akkor minél hamarabb, annál jobb. Jó. Új szemekkel fogok látni. Tovább folytatja a kutatást, és megtudjuk, hogy a műtétnek utóhatásai vannak: kényelmetlen varratok a szemben, és 12-18 hónapos gyógyulási idő. Van egy asszony, akinek 16 hónap után még mindig hat varrat van a szemében, alig lát valamit, és még erős fájdalmaktól is szenved. Jól van: ezt én is meg tudom csinálni. Az emberek azt mondogatják nekem, hogy „Katie, hagyd abba az utazgatást.” Ez lenne a valóság útja? Ki tudja? Sikeres lesz-e a műtét vagy sem, befogadja-e a szervezetem az új szövetet, vagy kilöki, fogok-e látni, vagy sem, a valóság majd eldönti, hogy ilyen körülmények között is képes leszek-e utazni a világban. Jelenleg azonban még azt mutatja, hogy igenis maradjak mozgásban.

            Stephen felfedezi az interneten, hogy létezik egy újfajta szaruhártya transzplantációs eljárás („legmodernebb technológia”, mondja mosolyogva), DSEK a neve, és a vezető sebész Dr. Mark Terry az Oregon állambeli Portlandban él. Az egész műtét összesen egy órácska, nincsenek varratok, vagy legfeljebb kettő-három, és csak a szaruhártya belső rétegét ültetik át (endothelium), a gyógyulási idő pedig hetekben mérhető. Jó. Aztán később azt olvassa, hogy a Fuchs’ disztrófia online csapatának vezetője azt nyilatkozza, hogy „Ne, ne, ne, ezt nem szabad megcsináltatni, még csak kísérleti stádiumban van, nincs elég adat, a disztrófia visszatérhet, ha nem távolítják el az egész szaruhártyát, ne hagyják, hogy kísérleti patkányként használják önöket!” Jó: lehet, hogy mégis a hagyományos sebészeti eljárás az út. Aztán Stephen tovább kutakodik, beszél orvos barátaival, rengeteg kérdést tesz fel, és megint csak az új típusú műtétnél lyukadunk ki. Jó: ez könnyebb lesz. Honnan tudom, hogy műtétre van szükségem? Hiszen, végül is nincsen szükségem a szemeimre. De a fájdalom egyre erősebb, és időnként ez teljesen kimerít; csökkenti az emberekkel végzett Munkám hatékonyságát. Ez megmutatja nekem a valóság útját. És épp itt, és épp most, még semmi sem történt, és nem is tudhatom, hogy mi fog történni.

            Ezeket a sorokat az után diktálom, hogy a jobb szemembe gyógycseppeket csepegtettem. Végzem a munkámat, épp egy hétvégi intenzív kurzust tartottam, este pedig úgy egy órán keresztül könyveket dedikáltam, egész addig, amíg már nagyon szúrt a szemem. Milyen csodás pillanat is ez: Stephen gépeli a szavaimat, lágy szellő libben be a hotelszoba nyitott teraszajtaján keresztül, a stockholmi ég, a hála, amit két orvos iránt érzek – Pascale mamája az egyik, aki sürgősségi szemcseppet postázott nekem Franciaországból, a másik pedig Gustav apukája, aki itt Stockholmban felírt nekem egy másik fajta cseppet. Ők mind a valóság útja, akik lehetővé teszik, hogy tovább működjek ebben a pillanatban. Holnap, reggeli után pedig Gustav felvesz minket a szállodában, és kivisz minket a repülőtérre, ahonnan Amsterdamba repülünk. Ki tudja, milyen lesz a szemem állapota? Csak annyit tudok, hogy itt ülni, azt csinálni, amit csinálok, és annak lenni, aki épp vagyok, jó dolog.

            Kinek a szaruhártyáját fogom vajon megkapni? Ki fog meghalni, és nekem új látást ajándékozni, ha sikeres a műtét? Akár én vagy te, ő is pontosan időben fog meghalni, egyetlen pillanattal sem korábban vagy később, és én fogom megörökölni a még abban az emberben élő szaruhártyákat – nő lesz-e vagy férfi? Öreg vagy fiatal? Fekete, fehér, vagy sárgabőrű? (Van egy kedves férfi Németországban, aki nagyon szereti a Munkát, és felajánlotta nekem a szaruhártyáit. Stephen megköszönte neki, és tudatta vele, hogy nem felel meg donornak, hiszen még nem halt meg.) Szeretem a valóság útját. Szeretem, hogy amikor majd meghalok, a testrészeim is újra fognak hasznosítódni. Vegyétek a szívemet, a szerveimet, a másodkézből kapott szemeimet, vegyétek el, amire csak szükségetek van – hisz nem az enyémek, és soha nem is voltak azok.

            Várom azt is, hogy esetleg megvakulok, ha nem sikerül a műtét. Hisz már majdhogynem jártam ott. Már van élményem arról, milyen is légikikötőkön átnavigálni úgy, hogy nem látom a jelzéseket, és nem tudom elolvasni a monitorokat. Sok szállodát is megjártam már, miközben a világ csupán egy nagy paca volt, álltam emberek ezrei előtt úgy, hogy nem láttam a jelentkező kezeket, egy arcok nélküli és színek nélküli világban – egy csodás világban, ahol nagyon egyszerű az élet. Stephen szemüveg nélkül is tökéletesen lát és olvas, és a szállodai reggelikkor hamar elboldogulok magam is, miután megmutatja, hol van a lágy tojás, a koffeinmentes kávé, hol kell betenni a kenyeret a pirítóba, és hol van a joghurt meg a gyümölcs. Tudom, hogy semmit nem kell tudnom, az érzékelés pedig mutat nekem árnyakat, textúrákat, a világ ragyogásának érzetét. Összeszedegetem a reggelimet, majd Stephennel együtt átsétálunk a nagy ebédlőn, azt a férfit keressük, aki velünk fog üzleti reggelizni. Ahogy lépkedek, minden sötét, mégis vannak benne különbségek, sötét és még sötétebb árnyak. Az egyik árnyék megmozdul. „Peter az, Kedvesem?”, kérdezem. Stephen pedig azt válaszolja, „Igen. Itt van, ő az.” Stephen nélkül sem lennék bajban: odasétálnék az illetőhöz és megkérdezném, „Peter, te vagy az?” És ma a valóság oly kedves, hogy nincsenek akadályok az utamban, nincsenek elkallódott székek, vagy tárgyak a földön, melyekben elbotolhatnék.

            Mindig tudom, hogy az út tiszta. És amikor orra esem valamiben, akkor jól kiélvezem azt az esést. Az elesés egyenlő a nem eleséssel. Felállni ugyanaz, mint nem lenni képesnek felállni. Az egyetlen mód, hogy megismerd a valóság útját az az, ha elkülönülés nélkül kapcsolódsz hozzá. Folyamatos szeretkezés, ahol a valóság az egyetlen szerető.

            Mindenhol a hétköznapi jót látom. A hétköznapi jó úgy néz ki, hogy pl. egy ember elveszíti az egyik lábát, egy másik pedig megkapja a fizetésemelést, amiért annyira megdolgozott, vagy egy nő, aki olyan elhízott, hogy lehajolni sem tud. A jó a csatornából jövő bűz, vagy a kék égen lassan úszó felhők. Többé már nem hiszem azt, hogy egy lábatlan embernek nem kellett volna elveszítenie a lábait. Megértem, hogy ő igenis akarja a lábait, megértem, hogy azt hiszi, szüksége van rájuk, és látom, mekkora fájdalmat okoz neki ez a hiedelme. A nyomorúság sosem származhat a lábak elveszítéséből; csakis az az iránti vágyból, ami épp nincs.

            A „kéne” meg a „nem kéne”, az „akarom” és a „szükségem van rá” töltetű megvizsgálatlan gondolatok torzítják el az általános jóság megjelenését, ami pedig mindenhol virágzik. Amikor elhiszed ezeket a gondolataidat, akkor összenyomod az elmédet, és ha az elméd épp összepréselt állapotban van, akkor képtelen vagy meglátni, hogy miért is jó a lábak elveszítése, miért is jó a vakság, a betegség, a halál, az egész látszólagosan szenvedő világ. Így tudattalan maradsz mindarra a jóra, ami körbevesz, kizárod azt a csodás emelkedettséget, amit akkor éreznél, ha végre felismernéd ezt a jót. Bármit gondolsz is, a valóság a természetes út. Nem hajlandó meghajolni a te elképzeléseid előtt, és nem vár a beleegyezésedre sem. Egyszerűen csak olyan, amilyen, akár megérted ezt, akár nem.

 

Valódi Bőséges Új Évet Kívánok

Már több bejegyzésben foglalkoztam a Pénz témakörével (Lásd: Pénz és az Alvilág). Ma, évindítónak, újra ehhez a témához nyúlok, hiszen életünk központi témája, hogy Bőségben szeretnénk élni. De amíg a bőséget a pénzzel azonosítjuk, addig nem túl sok nyugodt, békés, örömteli pillanatban lesz részünk. És, ha már egy ideje olvasod a blogot, akkor tudod, hogy egyáltalán nem a „legyünk spirituálisak és szegények” filozófiát követem. Byron Katie-ben az a jó, hogy nincs semmilyen filozófia. Hisz minden filozófia behatárol, köt, keretekbe zár – egy újabb hiedelemrendszer. És ennek a vége megint csak elkülönülés; nekem pedig az az álmom, hogy egyre többen kapcsolódjunk. Úgy valódian. Saját magunkhoz is elsőként, és utána természetszerűleg egymáshoz is.

         Ha visszabontod a hiedelemrendszeredet a Négy Kérdéssel és a Megfordításokkal, akkor egyre több pillanatodat fogod valódi kapcsolódásban és bőségben - szeretetben élni. Amint ennek az ízét megízleled, rá fogsz jönni, hogy ezzel semmi nem vetekedhet. Kívánom Neked az új évre, hogy minél erősebb kapcsolódást alakíts ki Valódi Bőséges Önmagaddal, és csak figyeld, mi történik ennek folyományaként az Életedben. Ma újra Az Öröm Ezer Neve egyik teljes fejezetét olvashatod. Ha néha meghökkent, úgy jó. Ízlelgesd, kérdőjelezd meg, teszteld le! Katie gyakran hangsúlyozza, hogy egy szavát se hidd el, mert akkor ez is hiedelemrendszerré válik. Mindent tesztelj le önmagadnak. Mert csak így lehet a sajátod. Kellemes utazást 2011-re!

Öröm 77 – A mester kész folyamatosan adni, mert az ő gazdagságának sosincs vége.

„Mi, emberek úgy hisszük, hogy mivel Jézus és Buddha is egy szál köntösbe öltöztek, és semmijük nem volt, akkor a szabadságnak így kell kinéznie. De lehet-e egyszerre „normális” életet is élni és szabadnak lenni? Képes vagy-e ezt itt és most megtenni? Én ezt szeretném megéletni veled. Mindkettőnknek ugyanaz a vágya: a te szabadságod. És nekem kedvemre van, hogy ragaszkodsz az anyagi világ tárgyaihoz, akár megvannak neked, akár nem, mivel ez is csak azt a célt szolgálja, hogy rájöjjél, minden szenvedés az elméből fakad, nem pedig a világból.

         A tárgyak a gondolataidat szimbolizálják. A vágy metafórái ők, az olyan gondolatoké, mint „Akarom”, „Szükségem van”. Nem kell feladnunk a tárgyainkat. Ők csak jönnek és mennek; semmi irányításunk nincs efelett; bár lehet, hogy azt hisszük, van, de valójában nincsen. Bárki is kezdte el tanítani azt, hogy meg kell szabadulnunk a tárgyainktól, vagy el kell ajándékoznunk őket, az egy kicsit össze volt zavarodva. Néha persze észrevesszük, hogy amikor elveszítünk mindenünket, akkor sokkal szabadabbak vagyunk, és azt a következtetést vonhatjuk le, hogy könnyebb vagyontárgyak nélkül élni. Aztán pedig azt vesszük észre, hogy már megint nem vagyunk szabadok. De amikor a hiteinkkel dolgozunk, akkor a nagy vagyon birtoklása teljesen egyenértékű lesz azzal, ha semmink sincsen. A szabadságot csak a valóságot szerető elme tudja elhozni.

         A bőségnek semmi köze a pénzhez. A gazdagság és a szegénység belülről fakad. Bármikor, amikor úgy gondolod, hogy tudsz valamit, és ettől stresszes vagy, szegénységet tapasztalsz meg. És bármikor, amikor azt éled meg, hogy elegendőd van, sőt több mint elegendőd, akkor gazdagságban élsz.

         Azon emberek számára, akik elkezdenek belső önvizsgálatot végezni, a munkájuk másodlagossá válik. Mert a munkád nem a pénzcsinálásról szól, nem is arról, hogy emberekkel dolgozol, vagy lenyűgözöd az ismerőseidet, vagy tiszteletet kapsz, vagy biztonságot nyújt. A munkád csak egy lehetőség, ahol ítélhetsz, önvizsgálatot tarthatsz, és ez által megismerheted magad. Minden – minden férfi, nő és gyerek, minden fa és kő és szélvihar, minden háború is – a te szabadságodról szól. Az állások jönnek és mennek, a cégek és a nemzetek felemelkednek, majd letűnnek, és te nem ezektől függsz. A szabadság az, amire mindannyian vágyunk, és a szabadság az, ami már most is vagyunk. És ha egyszer ezt megérted, akkor olyan kiváló és kreatív lehetsz a munkádban, amennyire csak akarsz, beleadhatod az összes energiádat akár, mert többé nem létezik számodra a kudarc lehetősége. Rájöttél, hogy a legrosszabb dolog, ami történhet veled, az egy gondolat.

         A pénz nem a te dolgod; az igazság a te dolgod. A „Több pénzre van szükségem” című történet az, ami megfoszt gazdagságod felismerésétől. Bármikor, amikor azt gondolod, hogy a szükségleteid nincsenek kielégítve, egy jövőbeli történetet mesélsz éppen. A jelen pillanatban éppen annyi pénzednek kell lennie, amennyi éppen van. Ez nem csak egy elmélet; ez a valóság. Mennyi pénzed van? Na, most pont ennyire van szükséged. Ha nem hiszed, nézd meg a bankszámlakivonatodat. Honnan tudod akkor, hogy mikor kell több pénzednek lennie? Amikor több van. És honnan tudod, hogy kevesebbnek kell lennie? Hogy kevesebb van. Ha erre rájössz, ez jelenti az igazi bőséget. Mert ez azt eredményezi, hogy semmivel nincs gondod a világban, akár munkát keresel, bemész a munkahelyedre, elmész sétálni, vagy épp észreveszed, hogy üres a hűtő.

         A szív képes dalra fakadni! És igazából pont ezért szeretnél több pénzt. Nos, akár ki is hagyhatod a pénz részét az ügynek, és dalra fakadhatsz. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz meg a pénzed is hozzá.

         Én szeretem, amikor van pénzem, és azt is szeretem, amikor nincsen. Számomra a pénz elköltése nem több mint valami olyasminek a továbbadása, ami nem is az enyém. Semmit nem tehetek, hogy távol tartsam, ha éppen továbbadásra van szüksége. Ha viszont nem kell továbbadódnia, akkor nincs szükség arra sem, hogy hozzám jöjjön. Szeretem, amikor bejön, és azt is, amikor elmegy tőlem.

         Amikor pénzt kapok, izgatottan megborzongok, mert tudom, hogy nem az enyém. Mindössze csatorna vagyok, még csak nem is gondozó. Éppen én vagyok annak a megfigyelője, hogy mire is szánódik az a pénz. Abban a pillanatban, ahogy valahonnan megkapom, előbukkan valami, amire szánva van. Szeretek pénzt adni. Sosem szoktam pénzt kölcsönözni; odaadom valakinek a pénzt, ő pedig kölcsönnek hívja. Ha pedig visszafizeti, akkor tudom meg, hogy kölcsön volt.”