2011. október 31., hétfő

A Fiam Nem Akar Látni - Byron Katie Videó


"Imádom, amikor percek alatt kapjuk vissza a gyermekeinket." (Byron Katie)

Szeretettel ajánlom megnézésre a következő Byron Katie videót, melyben Katie egy szomorú anyának segít megkérdőjelezni a fiával kacsolatos fájdalmas gondolatait. A Munka gyakorlatban, katartikusan. Köszönet Aranynak a feliratozásért.

2011. október 26., szerda

Byron Katie Videó A Négy Kérdésről





Örömmel jelentem, hogy elkészült az első Byron Katie videó magyar feliratozása, rendszeres blogolvasónk, Kedves Arany, igen hathatós segítségének és villámgyors akciójának következtében. A szövegért engem szidjatok, a feliratozásért őt dicsérjétek. :) Köszönöm, Arany! Elképzelhető, hogy kicsit lassan indul el a videó, legyetek türelemmel.

2011. október 24., hétfő

Munka-Meditálj Magadért És Egy Új Világért



A Munka meditáció. Több értelemben. Egyrészt, amikor feltesszük a kérdéseket, akkor magunkba merülünk és várunk. Várunk, hogy a válasz felbukkanjon az ismeretlenből. Nem a jól ismert válasz az oly jól ismert jól-tudom elménkből, mely a másodperc töredéke alatt sorolja a bizonyítékokat és a magyarázatokat, és rögtön védekezni is kezd. A válasz, amire a Munkát végző vár máshonnan bukkan fel, mélyebbről, a nem-tudásból. Ezt a választ csak csendben lehet meghallani, meditatív állapotban.

Másrészt a Munka meditáció hatását tekintve is. Hisz az elme „kilengéseit” az elhitt gondolatok okozzák, ezek rángatnak ki minket békés, nyugodt állapotunkból. Ha a Munka négy kérdésével és a megfordításokkal megkérdőjelezzük stresszes, félelemmel teli gondolatainkat, akkor nem lesz minek felzaklatnia az elmét: a stresszes gondolatok elhagynak, és marad egy letisztult, kreatív rezgésű tudatállapot. Ahogy Katie fogalmaz: folytonos meditáció.

Ma néhány kérdés-választ fordítottam le egy Byron Katie-hez intézett levélből, melyben a levélíró arról faggatja Katie-t, milyen hatásai lehetnek a Munka meditációként való végzésének a világunk, az emberiség helyzetére. Olvassátok, meditáljatok rajta, és végezzétek a Munkát. Magatokért. És ez automatikusan kihat az Egészre.

1. Miért vesszük egymást semmibe, miért nem tiszteljük a világot, melyben élünk?

Elhiszünk egy gondolatot, feltételezzük, hogy a gondolat igaz, és aztán a gondolat alapján cselekszünk. A harag, a depresszió, a függőségek, a szomorúság, a magunkat és másokat bántó szavak, az önző és durva tettek mind-mind azok a hatások, melyeket gondolat-hívőkent el kell szenvednünk. Mindennek a kiindulási oka az elhívő elme.

Nézd csak meg, milyen gondolatokat hiszel: „Nem vagyok fontos neki,” „Nincs igaza,” Óvatosnak kell lennem,” „Tudnom kell, mi fog történni,” „Az embereknek nem kéne hazudniuk,” „Az élet veszélyes,” „Nem kellett volna elhagynia,” „Nem vagyok elég jó.” Amikor elhiszed ezeket a gondolatokat, szenvedsz, amikor mélyen megkérdőjelezed őket, akkor elkezdesz ráébredni a valóságra, és a valóság mindig kedves. Valójában a mennyország itt van a földön.

A Munka megmutatja, hogyan férjünk hozzá ahhoz az oly ragyogó, szeretetteljes, egyszerű és kedves, mindannyiunkban meglévő tudáshoz, mellyel minden értelmet nyer. A négy kérdés használata azt jelenti, hogy visszacsináljuk, érvénytelenítjük az emberiség összes szenvedését és erőszakosságát okozó hiedelmünket, melyeket az idők kezdete óta hordozunk kollektíven. Amikor megérted az elme működését, a belső igazságokat nem tudod majd többé elfojtani, elnyomni vagy felülírni. Arra kérlek, hogy ne hidd el a szavaimat, hanem végezd a munkát, és teszteld ezt le saját magadnak.

2. A Munka végzése hatással lehet-e arra, ahogy mi emberek egymással bánunk, például a faji előítéletek, gyűlölködés, agresszió, vagy a családok, társadalmi csoportok és nemzetek közötti háború tekintetében?

Teljes mértékben. Végezd a Munkát, férj hozzá a belső bölcsességedhez, figyelj jól, ahogy megkérdőjelezed az igaznak vélt gondolataidat, és engedd, hogy meghalld azokat a válaszokat, melyek véget vetnek a saját előítéleteidnek, gyűlöletednek, öngyűlöletednek, a magaddal és másokkal szembeni agressziódnak. Kérdőjelezd meg az ítéleteidet, és vess véget az elmédben dúló háborúnak, ami pedig véget fog vetni a családodban, a népedben és a világban dúló háborúknak. A saját elméd önmagával dúló harca az egyetlen befejeznivaló háború, az egyetlen, melyet módodban áll felszámolni. Amíg nem fejezed be ezt a belső háborút, amíg nem érted meg, hogy csak te tudsz véget vetni neki, addig a világi háborúknak sem lesz sosem vége. Felelős vagy a világért, melyben élsz; rajtad kívül senki más nem tud véget vetni az erőszaknak.

3. A Munka végzése hatással lehet-e a globális szegénységre, vagy a szegénységet létrehozó gazdasági és politikai rendszerekre?

Igen, mert a félelem szegénységet teremt. Meditálj a Munkával, világosítsd meg az elmét, és számold fel az összes szegénységet, háborút, veszteséget, szomorúságot, éhséget, és a szenvedés valamennyi formáját okozó félelmeidet. A te megvilágosodottságod a világot gazdagítja, és amikor a Munka kérdéseiben meditálsz, akkor félelemmentessé válsz. A megvilágosodott elme kedves elme, nagylelkű elme, a létezés félelemmentes állapota, mely állapottal semmi nem kelhet versenyre, és semmi nem is szüntetheti azt meg. Ebben a megvilágosodott állapotban egyszerűen csak adni tudunk, mert nincs másra szükségünk, mint szolgálni az épp szolgálnivalót, és mindig teljesen tisztán ott van előtted, mit kell épp szolgálni, és félelelemmentesen teszed azt, ami a hiedelmeken túl megtehető.

4. Segíthet-e a Munka a világ problémáinak megoldásában? Például, a Munka-meditáció rendszeres végzése eredményezhet-e akkora tudatosság változást, hogy az jelentősen megváltoztatja a jelenlegi valóságunkat?

Természetesen! Amikor te megváltozol, az egész világ megváltozik. Vagyis: csak tőled függ.

5. Mit tehetünk mi egyenként azért, hogy a világunk összetartóbb, gondoskodóbb hellyé váljon?

Minden nap végezz el egy Munka meditációt egy stresszes gondolatodra. Amikor a harmadik kérdésre várod a válaszokat, várd meg, hogy az összes negatív reakciód, érzelmed a felszínre bukkanjon, mielőtt még továbblépnél a negyedik kérdésre. Így mindent szép sorban megláthatsz, amit egyelőre még nem akarsz látni. A napi Munka meditáció mellett minden nap tegyél három jócselekedetet név nélkül. Ha bárki rájön, hogy te tetted, akkor kezdd elölről. Ha ezt a gyakorlatot a Munkával együtt végzed, akkor a legeslegnagyobb ajándékot fogod megkapni: visszakapod saját magadat, s ez a legkedvesebb, leggondoskodóbb ajándék, amit csak kaphatsz és adhatsz. Te vagy az, akire egész életedben vártál. Te vagy életed szerelme, az első, az utolsó, az egyetlen, aki valóban megismerhet.

2011. október 21., péntek

Halálfélelem, Avagy Nehogy Kiderüljön Rólam, Hogy…


„Soha semmi más nem született meg, mint egy álom. Soha semmi más nem is hal meg, mint egy álom.” (Byron Katie)

Szia Andi!

Gondoltam megosztom Veled, mik zajlanak bennem mióta leveleztünk, hisz olyan sok energiát fektetsz az egész segítésbe, Munka-népszerűsítésbe, és amolyan köszönésképpen néhány gondolatot megosztanék. Haladás, hogy az érzéseim nem uralnak már el teljesen, még a legriasztóbbak is csak néhány percre. Lassú folyamatnak tűnik ahhoz képest, mennyire siettetni akar valamit az elmém, persze ez is a menekülés része. Valójában ő akar menekülni és jól akarja érezni magát, mert szenved. Bár ez sem igaz. Hehe, a végén kiderül, már semmi nem igaz tényleg, talán ezért nem annyira népszerű a Munka, mert valamiben hinni kell a legtöbb embernek. Anélkül kényelmetlen, feltéve, hogy nem tapasztaltak még valami sokkal mélyebbet.

Azt hittem, én nem félek a haláltól, most kiderült, hogy ez nem igaz. Attól viszont, hogy valaki meghal, szenved, attól rettegtem/rettegek, kiborulok, tehát kivetítem a halálfélelmet másra, most pl. a macskám beteg és nem tudom, túléli-e, ezen sokszor kiborultam mostanában, ő egy igazi kis tanító cica. :-) És pár napja, mikor kint álltam néhány sziklánál a Pilisben, egy olyan halálfélelem, szédülés, remegés, pánik jött rám, hogy nem mertem a szélére menni és mást sem akartam odaengedni. Később azért jobb lett, aztán megint rosszabb, aztán volt, hogy megláttam magam kívülről, amint kézzel-lábbal mászok le egy kis kőről, amikor nem is volt semmi veszélyes és rámjött a röhögés. Tehát azt szűrtem le, hogy ez a halálfélelem jól elbújt itt, mert ha belegondolok, az a gondolat nagyon ott van, hogy én ugyan nem félek a haláltól, sőt időnként vágyom is rá. Hát kiderült, hogy ez nem igaz, Munkáznom sem kellett hozzá, elég volt egy beteg cica meg egy szikla.

Hogy ezzel kezdenem kell-e valamit, azt nem tudom, sűrűbben látogatom a sziklákat és figyelek a cicára, bár néha úgy gondolom meg kéne őt mentenem, de aztán jön, hogy tényleg? 
Most, hogy írom, még egy összefüggést megláttam, hogy miért nem éreztem biztonságosnak a testemet. Mivel nem tudom kontrollálni, hisz nem is én irányítom a testemet, az elmém sejti ezt, de nem akarja megemészteni. Kontrollálni akar mindenáron. Ezért tudok mosolyogni 120-as pulzussal, miközben a hideg verejték folyik rólam és alig kapok levegőt. Az elmém azt mondja, „nem láthatják meg rajtad”. Na, ezzel Munkázok egyet.

Olvasgatom a blogodat, és mindig találok benne újat.
Szép estét, puszi: Zs.

Zs-kém, nagyon köszönöm mély, tartalmas megosztásodat, élmény olvasni. Tegnap kérdezte valaki a blogon, hogy miért nem lehet a neten mindenféle sikertörténeteket olvasni arról, hogy akik Munkáznak, mit értek el. Asszem, Te már erre tudod a választ: mert a „hagyományos elmének” a Munka eredménye egyáltalán nem vonzó. Nehéz egy félelmekkel, meggyőződésekkel teli elmének átadni, hogy mi vár rá, ha szabad lesz ezektől. Azok pedig, akik megélik ezt a szabadságot, nem feltétlenül foglakoznak azzal, hogy ezt fórumokon kiabálják szerte-szét, ez teljesen érthető. Lehet, hogy majd szentelek ennek egy bejegyzést.
Puszillak, Andi

Igen, a hagyományos elme, igazából „félreérti” az egész Munkát, de ha picit nyitott, talán megfoghatja valami az egészből, viszont a sikertörténetek úgy kezdődnének, hogy „rendbejött az élete, semmi problémája sincs, boldog házasságban él és sikeres, és mindenki imádja, és örökkön-örökké…” - mint a filmekben. Azt imádni, ami van, esztelenségnek tűnik. Pedig mekkora szabadság rejlik benne! Gyerekkorom óta elhittem, hogy velem baj van, mert nem értem a világot, persze magamat nem értettem, de most már tudom, hogy nincs velem baj. :-) Zs.


Kedves Olvasók, nézzünk meg egy hiedelmet innen: „Nem láthatják meg rajtam.”

Egészítsd ki a Te változatoddal arról, Te mit nem szeretnél, hogy lássanak rajtad: hogy félsz, hogy dühös vagy, hogy nem szimpatikus valaki, hogy nem tudod a választ, hogy össze vagy zavarodva, hogy tanácstalan vagy, hogy nem tudsz dönteni, hogy rosszul vagy, hogy nem vagy jó passzban. Mit próbálsz mások elől elrejteni? Megtanultunk úgy élni, hogy el kell rejtenünk, ha valami épp „nem jól van velünk”. Nehogy kiderüljön, hogy én nem vagyok tökéletes, nehogy kiderüljön, hogy negatív érzéseim vannak, nehogy kiderüljön, hogy nem tudom, nehogy kiderüljön, hogy…

1. Igaz az, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy…? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy …? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy… (és közben épp abban az állapotban vagyok)?
- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem? (Az alkérdések feltevésekor mindig ismételd utána az épp vizsgált hiedelmet is! Pl. Hogyan bánok magammal, ha elhiszem azt, hogy nem láthatják meg rajtam?)
- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?
- Hogyan viszonyulok ilyenkor a testemhez, a testi tüneteimhez?
- Hogyan bánok ilyenkor a körülöttem levőkkel, akik elől el akarom rejteni az állapotomat? Magam alá vagy fölé helyezem őket gondolatban? Extrán figyelmes leszek velük, vagy épp megszűnnek létezni? Okolom őket valamiért? Segítséget várok tőlük?
- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?
- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot? Mennyire tudom megélni a pillanatot, amikor elhiszem a gondolatot?
- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy…? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?
- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
- Mikor, hány éves koromban jutott először eszembe, hogy valamit nem láthatnak meg rajtam?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nem láthatják meg rajtam, hogy…? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan éled meg az adott helyzetet, ha nem tudod elhinni, hogy nem láthatják meg rajtad, ami épp zajlik benned? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Nem láthatják meg rajtam, hogy…”

+ Megláthatják rajtam, hogy…
Keress három konkrét példát, vagy akár jó sokat, amikor megengedted magadnak, hogy meglássák rajtad. Kimutattad, megélted, és minden rendben volt, nem dőlt össze a világ. Illetve még abba is belekukkanthatsz, hogy kifejezetten akarod, hogy meglássák rajtad, hogy valami nincs épp rendben, mintha direkt felhívnád valamilyen viselkedéssel magadra a figyelmet, hogy direkt „rossz imázst” alakíts ki magadról, mintegy polgárpukkasztásként. Vagy épp sajnáltatásként. „Azt akarom, hogy meglássák rajtam, hogy…” Hogyan próbálsz sajnálatot, együttérzést kiváltani másokból, hogyan manipulálod az embereket, hogy foglalkozzanak már veled egy kicsit?

+ Én nem láthatom meg másokon, hogy…
Ez érdekes megfordítás. Csukd be a szemed, és keresd meg azokat az eseteket, amikor Te nem szívesen látod másokon, hogy… félnek, dühösek, szomorúak, rosszul vannak, sírnak, tanácstalankodnak, határozatlanok, stb. Mi az pontosan, amit nem szívesen látsz ilyenkor? A fizikai tünetek, amit a testük produkál? Mi a gond azzal, ha valaki remeg vagy sír, vagy esetleg kiabál?
Ezekkel a tünetekkel semmi gond nincsen. A szenvedésedet azok a történetek okozzák, melyek ezek láttán indulnak be. Ezek pedig a saját magadról szóló történetek, melyeket a másik emberre vetít ki az elméd. Csípd őket nyakon, itt az alkalom. Aztán lehet folytatni velük a Munkádat.

+ Én nem láthatom meg magamon, hogy…
Teljesen nyilvánvaló, hogy az egészet saját magunk elől rejtegetjük, nem akarunk szembenézni vele, hogy épp ilyen vagy olyan „kellemetlen” érzés zajlik bennünk. Pedig az érzés mindössze jelzés, hogy érdemes az azt beindító történetet megkérdőjelezni. Ha legközelebb jön, fogadd szeretettel, ne menekülj el, csak engedd meg, hogy ott legyen. Igazából csupán testi érzetek összessége, amik semmit nem jelentenek önmagukban, csak róluk is történeteket gyártottunk, hogy valami baj van velük. Csípd el azokat az eseteket, amikor még magadon sem akarod látni őket, amikor menekülni kezdesz, aztán lehet a háttértörténeteket átengedni a Négy kérdésen és a Megfordításokon. Jó Munkát kívánok!

(Zs-vel már készült egy esettanulmány nemrégiben itt a blogon, itt találod:

2 jelentkezőt várunk még, hogy elindulhasson ez a csoport. Ha itt az időd, csatlakozz hozzánk:
2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam: 2011. október 29-30. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

2011. október 19., szerda

Negyven Év: A Régi Nő és Az Új Nő


Születésnap. Érdekes, kerek évforduló. Tizen- meg huszonévesen azt gondoltam, hogy negyvenévesen már valaki öreg leszek, már ha egyáltalán lesz erőm végigcsinálni addig az életet. Hisz már akkor öreg voltam és fáradt a saját szenvedésnek érzékelt életemtől. Aztán icipici fény kezdett pislákolni, úgy harmincöt tájékán, és szép lassan elindult valami, és már megesett, hogy szerettem itt lenni, ebben a testben, ebben a valóságban. Leheletfinoman változott a világom. Ahogy bent változott, úgy tűnt másnak, fényesebbnek, békésebbnek, izgalmasabbnak kint is. Kimentek a félelmek és a begyepesedett meggyőződések, és helyet adtak az örömnek. Helyet adtak a szeretetnek. Olyan szeretetnek, amit sosem éltem meg azelőtt. Amit elmagyarázni nem lehet, mert csak akkor tudom, mi az, ha megéltem. Előtte én is értetlenül hallgattam az erről szóló nyálasnak tetsző áradozásokat. Pedig semmi nyálas nincs benne, a lehető legtermészetesebb állapotnak tűnik. :) Néha olyan erővel áramlik, hogy szinte fáj, máskor csendesebb. És ennek semmi köze az egyes emberekhez, akik „különleges” szerepet játszanak az életemben. Nincs célpontja, illetve minden és mindenki a célpontja.
            Hogy is történhetett ez? Nem tudom. Megadatott. Ezt nevezem én kegynek. Semmit nem tettem érte. Finoman átvette az irányítást felettem, én pedig boldogan engedtem át. Byron Katie Munkája pedig hihetetlenül elmélyítette és intenzívvé tette mindezt. Lassan két éve ismerem a Munkát, néha pillanatoknak tűnik. Olyan emberi megtapasztalásokat köszönhetek neki, amikért megint csak elmondhatatlanul hálás vagyok. Annyival könnyebb így élni, sosem gondoltam volna „fiatalabban”, hogy ez lehetséges. Odabent mostanra minden fiatal és friss, minden új és zsibongó és áradó. Ez vetül erre a negyvenéves évfordulóra. Hála.
Kértem Az Öröm Ezer Nevéből egy szülinapos ajándék fejezetet saját magamnak, és lefordítottam. Az az érzésem, hogy nem csak magamnak. Fogadjátok szeretettel. És engedjétek meg magatoknak, hogy kitisztuljanak belőletek a régi ismerősökről kialakult évtizedes képek. Hihetetlen ajándékban lesz részetek. Minden nap. Nem csak bizonyosokon.

78Ezért a Mester nyugodt marad a bánat közepette. Gonosz az ő szívét nem érintheti. És mivel felhagyott a segítéssel, ő az emberek legnagyobb segítője.

A felébredett elme, olyan, mint a víz. Odafolyik, ahova éppen folyik, mindent körbeölel az útján, nem próbál semmit sem megváltoztatni, mégis minden változik állandósága következtében. Beáramlik és kiáramlik, körbefolyik és átfolyik, felette áramlik és alatta, és anélkül, hogy szándékában állna, mindenhová behatol, ahová csak tud. Örömét leli a saját mozgásában és mindenben, mi beengedi, és abban is, mi nem engedi be. És végül mindenhova beengedődik.
            Egy régi barát érzékelésében nem vagyok kedves. Minden bizonyítéka megvan erre vonatkozóan. És bár már nem ugyanaz a személy vagyok, aki huszonöt vagy harminc évvel ezelőtt voltam, ő továbbra is a régi énemről szerzett tapasztalatait vetíti ki a most előtte ülő nőre. Az elmúlt húsz évben ő folyton azzal a gondolataiban élő nővel találkozott, pedig a mai nő már olyan, mint a víz. Nem hátrálok meg, nem kerülök el, nem próbálom megváltoztatni a véleményét, nem védekezem vagy minősítek, egyszerűen csak diákfüllel hallgatom, ahogy meséli a rólam szóló történetét, és egyre csak áramlok be és ki, felette és alatta és körülötte, csak rá figyelek, belenézek a szemébe, és szeretem őt. És ma először vettem azt észre, hogy amikor rólam beszél, kicsit könnyebb már a szíve és megbízik bennem. Ahogy ellépdeltünk a parkba, megfogta a kezemet. Leültünk egy fa alá, és elmesélte, mi zajlik benne odabent. Annyira bensőséges beszélgetés volt. Úgy látszik, valahogy felzárkózott az új nőhöz, mintha már nem a régi kivetítését látná, és nem annak válaszolgatna. Az egész olyan volt, mintha saját magamat láttam volna újjászületni benne, miközben ő egy mindkettőnk által jól ismert emberrel üldögélt: egy baráttal. Hallhattam a bánatáról és az öröméről, nem beszélt többet a nem is létező nőről, aki a problémái előidézője volt. Sokat nevettünk közben, és én kettőnkkel üldögéltem, akik olyanok voltak, mint a víz, együtt áramolva, egyként folyva. Nem a víz változott meg, hanem a szikla. És ebben a változásban a víz egyre csak áramlik tovább.
            1986-ban, amikor ez az egész elkezdődött, nagyon meglepett, mennyire összezavarta az embereket az, amit kifejezni próbáltam, és hogy elhitték, hogy az általuk látott elkülönülések valóságosak. Ez körülbelül egy évig tartott. Rengeteget sírtam akkoriban. Olyan volt, mint a haldoklás. A könnyek az ámulat könnyei voltak, amiért az emberek nem értik, hogy minden szenvedés elképzelt. Megindított az ártatlanságuk. Mintha saját magukat bántó kisbabákat néztem volna, mintha saját magukat késsel vagdosó ártatlanokat néztem volna, és nem volt mód ennek a megállítására. Nem mertem azt mondani, hogy „Mindez felesleges”, mert ez döfte volna beléjük a következő tőrt.
            A könnycseppek pedig mindig a csodálat és hála könnyei voltak. Emlékszem, amikor valaki először hozott nekem egy csésze teát, én pedig csak elolvadtam ennek a gyönyörűségében. Még sosem láttam azelőtt teát csészében. Nem tudtam, hogy itt ezt csináljuk. A férfi öntötte a teát, a szemeim pedig áradni kezdtek, mint az általa öntött tea. Annyira gyönyörű volt, és oly végtelen nagylelkűség volt benne. Akkora szeretetet éreztem, hogy mindössze beléje halni tudtam, majd folytatni a haldoklást. Képtelenség volt az egészet magamba fogadni, olyan óriási volt. A tea a csészébe ömlött a tiszta kedvesség cselekedeteként, belőlem pedig ugyanígy ömlöttek ki a könnycseppek, befogadva és visszaöntve, önmagának visszaadva, senkinek senkitől. És senki nem értette, miért is zokogok. Mind azt hitték, hogy szomorú vagyok. Nem volt mód annak elmagyarázására, mennyire megindítódtam, és hogy a hála ömlött ki belőlem sírás formájában.
            A Mester felhagyott a segítéssel, mert tudja, nincs kin segíteni. És mivel szereti és érti önnön valódi természetét, tudja, hogy minden cselekedettel önmagát szolgálja és a saját lábai előtt ül. Így aztán nincs olyan, hogy ad, mert mindent ugyanazzal a mozdulattal vissza is kap, egyetlen egységes belső megtapasztalásként. Még amikor látszólag nem ad is, akkor pont azt adja. A Mester az a nő, aki behorpasztotta a kocsid oldalát, a férfi, aki beállt eléd a sorba a boltban, a régi barát, aki önzéssel és durvasággal vádolt meg téged. Szereted már a Mestert? Amíg nem teszed, addig nincs béke. Ez a te munkád, az egyetlen dolgod, a Mester dolga.

(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

2011. október 17., hétfő

Az Önmegismerés Útja Néha Ráz


„Nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy elindulj befelé magadba, és valódi válaszokat találj a Munka négy kérdésére. Amikor megteszed, akkor elveszíted a világról szóló összes történetedet – elveszíted az egész világot, amilyennek azt eddig értetted.” (Byron Katie)

Könnyű megijedni, elbizonytalanodni, eltántorítódni az Úton. Könnyű sutba vágni az egészet, amikor valamilyen „akadály” kerül eléd, amit az elméd úgy értelmez, hogy „Na, figyelj, nem jutottál sehova. Tök feleslegesen nyüstölöd magad ezzel az önmegismeréssel. Hagyd a francba! Sokkal nyugisabb volt az életed azelőtt, a boldog tudatlanságban. Jól van, hát szenvedtél, csak akkor azt sem tudtad, hogy lehet nem szenvedni, és az volt a normális számodra. Nézd csak meg, mit csinálsz: ugyanúgy szenvedsz most is. Felesleges. Add fel. Nem vezet ez sehova.”
         Az Út néha ráz. És csak az elme tudja elhitetni veled, hogy ezzel a rázkódással valami baj van. Mert elképzelte, hogyan is kéne kinéznie az Utadnak: szárnyalósnak, simának, villámgyorsan célba érősnek. És ha bármi történik, ami nem egyezik ezzel a képpel, akkor máris harcba kezd, ahogy szokta. Megpróbál meggyőzni, hogy nem jó úton jársz, megpróbál meggyőzni, hogy a váratlanul felmerült „nehézségek” nem összeegyeztethetők a „kívánatos úttal”. Az Útba minden belefér, az Úton bármi felmerülhet. Az Út nem nyújt védelmet a látszólagos kellemetlenségek, nehézségek ellen. Viszont, ha él Benned a Munka, akkor mindezt valahogy egy másik szintről, másik nézőpontból éled már meg. És szívesen látsz mindent, ami csak szembejön. Mert amúgy is szembejön…

Következzék egy teljes fejezet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Töményre sikeredett. Lassan, meg-megállva olvasd, engedd mélyen magadba a szavakat, hogy megtalálják a hozzád vezető utat.

54 Azt, ki a Valóságban vert gyökeret, semmi nem boríthatja meg.

Az életben csak három dolgot tudunk csinálni: ülünk, állunk, vagy vízszintesen fekszünk. Ennyi. Minden más történet. Az élet nem nehéz; a gondolkodásod teszi azzá. Ebből ered a boldogságod vagy a nyomorúságod. Kétféleképpen lehet ülni, állni vagy feküdni: vagy kényelmesen csinálod, vagy pedig feszültséggel telve. Ha nem tetszik, ahol éppen vagy, arra invitállak, hogy vizsgáld meg a hiedelmeidet.
            Nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy elindulj befelé magadba, és valódi válaszokat találj a Munka négy kérdésére. Amikor megteszed, akkor elveszíted a világról szóló összes történetedet – elveszíted az egész világot, amilyennek azt eddig értetted. Amint megkérdőjelezed azt, amit hiszel, tisztán kezdesz el látni, mert az elme már nem áll többé harcban önmagával. Igazából elkezd izgatni a valóság, még a lehető legrosszabb dolog is, ami csak megtörténhet. Kitárod a karjaidat a valóság átölelésére. Mutass nekem egy problémát, ami nem egy hamis gondolat elhívéséből ered.
            Bármi történjék is, én mindig az ajándékot keresem meg benne. Semmi máshoz nincsen szemem. Tudom, hogy ha valamit vagy valakit elveszítek, megkímélődtem. Ha a férjem elhagyna, azt gondolnám, Honnan tudhatom, hogy nincsen szükségem rá? Onnan, hogy elment. Ha elveszíteném a lábaimat, azt gondolnám, Honnan tudhatom, hogy nincs szükségem lábakra? Onnan, hogy nincsenek lábaim. Természetesen a szabadság nem azt jelenti, hogy hagyod, kellemetlen dolgok történjenek – nem passzivitást vagy önkínzást jelent. Ha valaki azt mondja, le fogja vágni a lábaidat, fuss!
            Honnan tudhatod, hogy a rákra van szükséged? Onnan, hogy rákos vagy. De a rák elfogadása nem azt jelenti, hogy hátradőlsz és semmit sem teszel: ez a tagadás. Elmész a legjobb orvosokhoz, és a lehető legjobb kezeléseket veszed igénybe. Azt hiszed, hogy a tested akkor fog leghatékonyabban gyógyulni, ha feszült vagy és rettegsz, és ellenségként kezeled a rákot? Vagy akkor, ha szereted azt, ami épp van, és felfedezed az összes okot, amiért igazából jobb neked a rákkal, és aztán ebből a nyugodt középpontból mindent megteszel, ami a gyógyuláshoz szükséges? A belső békénél semmi sem életadóbb.
            Egyetlen esetben tudsz szenvedni: ha elhiszel egy olyan gondolatot, mely vitába száll a valósággal. Te vagy a saját szenvedésed okozója – de csak az összesé. A világon nem létezik szenvedés; csak megvizsgálatlan történetek vannak, melyek elhitetik veled, hogy van szenvedés. Nincs a világon szenvedés, mely valós lenne. Hát nem elképesztő ez?
            Az élvezet és a fájdalom is kivetítések, és ezt csak egy tiszta elme képes megérteni. Az önvizsgálat után megváltozik a fájdalom megtapasztalása. Az öröm, mely eddig is mindig ott volt a fájdalom felszíne alatt elsődlegessé válik, és a fájdalom kerül ez alá. Azok, akik a Munkát végzik, többé nem félnek a fájdalomtól. Belecsendesülnek. Figyelik, ahogy jön és megy, és azt látják, hogy mindig a tökéletes pillanatban érkezik, illetve távozik.
            Ma reggel fájnak a szemeim. Ezzel a Fuchs disztrófiával az a helyzet, hogy felhólyagosodik a szaruhártya belső fele, és néha nagyon intenzív a fájdalom. Emellett, a szemorvosom arra kért, hogy naponta hat-nyolc alkalommal csöpögtessek sóoldatot a szemeimbe; ez felszárítja a homályos látást okozó nedvességet, de szó szerint só a sebbe – tovább fokozza a fájdalmat. És még a cseppentés után is, amikor ránézek a kisunokám pofijára, csak egy elmosódott foltot látok. Észreveszem a gondolatot, hogy Milyen gyönyörű a kis Marley!, és aztán az is eszembe jut, hogy a betegségem előrehaladásának ismeretében, elérkezhet az idő, amikor már többé nem fogom látni az arcát. Tisztán értem, hogy ez felesleges is; egyetlen olyan helyet sem találok magamban, ahol ez végső soron számítana. Lehet, hogy egyik unokámat sem fogom látni felnőni, lehet, hogy sosem látom többé Stephen, vagy a gyerekeim arcát. És ahogy ezt átgondolom, keresem a szomorúságot, és csak örömöt találok. Az élet iránti hála mindent elsöprő érzése bugyog fel bennem, hogy mennyire teljes is az élet, és hogy mennyire nem hiányzik sosem semmi, hogyan is van minden pont úgy, ahogy lennie kell. Tovább várok, és figyelem, találok-e bármilyen szükségletet magamban, és semmi nem merül fel.
            Egy másik napon, ahogy a nappaliban üldögélek, forró teát öntök a kannából egy csészébe, és nem látom, hogy a csésze meg van repedve, és a forró tea a bal kezemre ömlik. Hoppá! Micsoda kaland! Még amikor a kezem lüktetni kezd is, tudatában vagyok, hogy épp a totális tökéletességet figyelem. Hogyan is hihetném azt, hogy a kezemnek nem kellett volna leforrázódnia, mikor épp ez történik vele? Miért mozdulnék el a valóságtól egy olyan fantázia felé, hogy milyennek kéne lennie a kezemnek? Amikor már élő benned az önvizsgálat, akkor a gondolatok már nem vonnak el attól, hogy szeresd azt, ami éppen van, és ahogyan épp történik.

(Byron Katie – Az Öröm Ezer Neve)

2011. október 13., csütörtök

Az Én Szenvedélyes Viszonyom


Múlt hétvégén tartottuk az első Szerelem, Szexualitás, Szenvedély, Intimitás tréninget. Fantasztikus élmény volt látni, hogy egyetlen nap alatt mi minden engedődött el a résztvevőkből, és micsoda minőségben élték meg önmaguk és a többiek szeretetét. Elneveztem ezt a napot egy valódi Szerelem Fiestának: az önszerelem fiestájának. Azóta is kapom a résztvevők csodálatosabbnál-csodálatosabb megosztásait az általuk átéltekről, időnként teljes ámulatban olvasom ezeket, hogy mi mindenen is mentek keresztül ezek a drága Emberek. Köszönöm Nektek még egyszer, SZ-betűsök! :)

Rengeteg történetet cipelünk a szerelemről, a magunkkal és a másikkal kapcsolatos elvárásainkról, a szexualitás köré fonódott évezredes sugdolózásról már nem is beszélve. Ha ezeket a történeteidet megvizsgálod, akkor nem csupán önmagadhoz, hanem a másik emberhez is közelebb fogsz kerülni: valódi intimitás lesz a jutalmad. Az intimitásnak szinte leírhatatlan minőségét fogod megélni önmagaddal, és ennek folyományaként a Pároddal is. Ha úgy véled, van mit javítani a kapcsolatodon vele és magaddal, a Munka kiváló lehetőséget nyújt erre. Szép fokozatosan lebonthatod az összes faladat. Ennek példázására választottam egy részletet Byron Katie, Szükségem van a Szeretetedre című könyvének esettanulmányai közül. Ha a történet bármely részletében magadra ismersz, ha rájössz, hogy esetleg Te is ilyen módon keresed a szeretetet és az elfogadást, akkor tudd: mindezt a Munka segítségével „visszacsinálhatod”. Szenvedélyes ismerkedést kívánok Neked saját Magaddal!


Az Én Szenvedélyes Viszonyom

Szenvedélyes együttléteket vártam a szeretőmtől; azt, hogy több fizikai kontaktusban és szexuális izgalomban legyen részem, mint amit a férjemtől kapok. Reméltem, hogy a viszonyunk visszacsempészi az életembe a kalandot azáltal, hogy felrúgja a társadalmi konvenciókat. Azt akartam elérni, hogy merész, szexuálisan vonzó, gyönyörű fiatal nőnek lásson (a harmincas éveim végén járok), intelligensnek, kifinomultnak, és minden esetben ellenállhatatlannak. Tökéletes akartam lenni a számára, és ezért próbáltam kielégíteni minden – többnyire szexuális – igényét. Próbáltam mindig elérhető lenni számára, és minden helyzetet látszólag lazán kezelni.
            A férjem köré mindeközben a megtévesztés sűrű hálóját szőttem, hogy elrejtsem a csalárdságomat. A visszautasítástól való félelmemet úgy próbáltam kezelni, hogy folyamatosan a szeretőm kívánságait lestem. Azt hittem, csak úgy nyerhetem el a szívét, ha pontosan olyanná válok, amilyennek látni szeretne. Amint az kiderült, ennek a viselkedésnek épp ellenkező hatása volt: váratlan mágneses taszítást váltott ki belőle. Nem hogy nem nyertem el a szívet, de jól elijesztettem magamtól.
            Mindenközben persze önmagamat sem szeretettem; saját elvárásaim áldozata lettem. Az, hogy megcsaltam a férjemet, a belső biztonság és bizalom hiányát jelezte. De nem csak őt, hanem saját magamat is cserben hagytam, hiszen leromboltam az önbecsülésemet. Minden pillanatban bűntudat gyötört. Folyamatosan áthágtam a saját korlátaimat, és büntettem magam emiatt. Egyszerűen nem a jelen pillanatban éltem; mindig azt akartam, hogy máshogy legyenek a dolgok. Hogy a férjem vad és érzéki legyen, akárcsak a szeretőm, a szeretőm pedig állhatatos és megbízható, akárcsak a férjem.
            Csupán azáltal, hogy észrevettem, mennyire kétségbeesetten keresem a szeretetet és az elfogadást, száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Hirtelen több szeretet lett az életemben, mint amennyit el tudtam viselni. Miután a szeretőm véget vetett a viszonyunknak, ráébredtem, hogy végső soron csakis önmagamhoz tartozhatok. És az emberi kapcsolataim minden szinten sokkal jobbá váltak.
            Mindig is nehezteltem a férjemre, amiért önző; manapság, ha egy ilyen gondolat felbukkan a fejemben, azonnal megvizsgálom. Szeretek ítéletet mondani a férjemről anélkül, hogy visszafognám magam – mint egy dühös gyermek -, és aztán megkérdőjelezni és megfordítani a vélekedéseimet. Szeretem, hogy az, aki, és nem akarom megváltoztatni őt. Sokkal könnyebben mondok neki nemet, mint azelőtt, és nem aggodalmaskodom ezen.
            Ma már tudom, hogy a szeretet valóban belülről fakad. Minden pillanat értékes, és a dühös és gyötrelmes gondolatok azért vannak, hogy figyelmeztessenek: magamba kell néznem. Azelőtt például úgy gondoltam, arra lenne szükségem, hogy a férjem kevesebbet utazgasson; ma már boldog vagyok, akár itthon van, akár nincs. Hogy mit csinál, az kizárólag az ő dolga, és ez csak nagyon ritkán van kihatással az én szívem boldogságára.
            Ma már megsérthetnek, hibáztathatnak, ordibálhatnak velem (tinédzser korú gyerekeim vannak), és én mindeközben képes vagyok megőrizni a lelki békémet. Nyugodt és szeretetteljes tudok maradni mindaddig, amíg nem felejtem el megkérdőjelezni a gyötrő gondolataimat.
(Byron Katie: Szükségem van a Szeretetedre, vagy mégsem? – Édesvíz)

Még hétfőig meghosszabbítom a következő Alaptanfolyam jelentkezési határidejét. Ha addigra sem jön össze a minimális résztvevőszám, akkor ez most kimarad, és valószínűleg csak decemberben lesz újabb időpont. Ha szeretnéd hatékonyan, szeretetteljes légkörben megtanulni a Munkát, és elindulni a teljes önelfogadás és önszeretet útján, ne halogasd.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: október 17. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
 

2011. október 10., hétfő

Nem Érdekesebb Mindenféléket Akarni, Mint A Valóságot Szeretni?


Két újabb kérdés-választ fordítottam le a legfrissebb Byron Katie hírlevélből. Olvassátok, értsétek, kérdőjelezzétek meg a felbukkanó ellenvetéseiteket, és éljetek csodálatos életet. :)

Kérdés: A Valóság elfogadása olyannak tűnik, mintha sosem akarnék majd már semmit. Nem érdekesebb mindenféléket akarni?
  
Katie válasza: Az én tapasztalom az, hogy folyton akarok valamit. Azt akarom, amim van, egészen addig, amíg az el nem megy tőlem. Ez mindig elegendő. Mindig van elég, sőt mindig több van, mint az elég, és mindig minden pontosan érkezik az életembe, és pontosan távozik. Pont akkor, amikor ennek elérkezik az ideje.

Amikor azt akarom, amim van, akkor a gondolat és a cselekedet nem választódnak el; egyként mozdulnak, ellenkezés, ellenállás nélkül. Ha bármikor azt találod, hogy bármiben hiányt szenvedsz, írd le az erre vonatkozó gondolatodat, és kérdőjelezd meg a Négy kérdéssel. Én azt találtam, hogy az élet sosem hiányos, és nincs szüksége jövőre. Minden, amire szükségem van, az épp rendelkezésemre áll, és semmit sem kell tennem érte. Amim van, arra szükségem van, amim nincs, arra épp nincs szükségem, csupán az elmém gyárt egy történetet arról, hogy jobb lenne nekem, ha azom meglenne, ezért nem veszem észre, mi mindenem van, anélkül, hogy bármit is tettem volna érte. Lemaradok az életem szeretetéről, vitázom, ellenállok és küzdök.

Hogy épp most mit akarok? A kérdésedet akarom megválaszolni, hiszen épp ez történik. Válaszolok Neked, mert a szeretet ezt teszi rajtam keresztül. Szeretem ezt az életet. Miért akarnék bármiből is többet vagy kevesebbet, mint amim van? Az összes fájdalmunk ebben rejlik: Azt akarni, ami vagy aki épp nincs. Amit épp látok, ahol épp vagyok, amit hallok, tapintok és érzek – mind-mind jó. Ha szeretnéd az életedet, meg akarnád-e változtatni? Semmi sem izgalmasabb annál, mint amikor azt szereted, ami van.


Kérdés: Néha azt mondod: „A Jóisten/Valóság minden, és a Jóisten/Valóság jó.” Ez nem csak egy újabb hiedelem?

Katie válasza: A Jóisten szó, ahogy én használom, a Valóság szinonímája. Mindig tudom a Jóisten szándékát: Pont az, ami éppen történik, és ez igen jó dolog. Soha többé nem kell megkérdőjeleznem. Soha többé nem kell belefolynom a Jóisten dolgába. Olyan egyszerű ez az egész. És ha erről az alapról tekintek rá, akkor minden tökéletes. Az utolsó igazság, amit úgy is szoktam nevezni, hogy az utolsó ítélet az ennyi: „Minden a Jóisten, és a Jóisten jó.” Azoknak, akik ezt tényleg megértik, nincs szükségük az önvizsgálatra. És végső soron, természetesen, még csak ez sem igaz. De ha ez számodra működik, akkor azt mondom, tartsd csak meg, és legyen csodálatos életed.

(A múltkori kérdés-választ a hírlevélből itt találod: Mit értesz az alatt, hogy a másik ember az én kivetítésem? http://onmunka.blogspot.com/2011/10/mit-ertesz-az-alatt-hogy-masik-ember-az.html)

2011. október 6., csütörtök

Az Önmagadról Szóló Ítéletek Megkérdőjelezése


„Arany” pár napja köszönt be a blogra, elkezdett Munkázni, és nagyon bátran kérdezett is. Levélváltásunkat, ha még nem olvastad volna, itt találod, a bejegyzés alatti kommentekben (http://onmunka.blogspot.com/2011/10/mit-ertesz-az-alatt-hogy-masik-ember-az.html?showComment=1317821901624#c5406524992082472594), és utána várlak vissza, mert még tovább Munkázunk.

Kedves Andi,

elolvastam a javasolt irodalmat (meg még annál jóval többet : ). Aztán elővettem az Ítélkezőlapot. Rövidítve leírom:

1. Haragszom magamra, mert rettegek, félek.
2. Azt akarom, hogy ne rettegjek, ne féljek. Azt akarom, hogy elfogulatlanul fogadjam mindazt, ami történik. Sőt, örömmel.
3. Nem kéne azzal foglalkoznom, hogy "mi történhet" vagy "mi történik majd". A saját dolgommal kéne foglalkoznom.
4. Arra van szükségem, hogy mindenekfelett szeressem az igazságot és a valóságot.
5. Miket gondolsz róla (magadról)? Gyáva, elismerésre vágyó.
6. Soha többé nem akarom, hogy rettegjek.

Vizsgáljunk meg innen egy hiedelmet (és az új Olvasók számára mondom, hogy minden egyes hiedelmet végigvizsgálunk egy ilyen Ítélkezőlapon. Részletek a Munka végzéséről itt: http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html):
„Szeretnem kéne a valóságot és az igazságot.” – Ezt nézzük meg részletesen.
1. Igaz az, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Igen/Nem. (Nem tudom.) Nincs magyarázkodás, hogy Igen, mert… És nem az a lényeg, hogy ’Nem’ legyen a válasz. Csak engedd mélyen magadba ezt a kérdést. A Munka meditáció.

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy szeretnem kéne a valóságot és az igazságot (miközben nem teszem)?
- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?
- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról? Szeretem-e magamat ilyenkor? Hogyan „ütöm” magamat, milyen önostorozó gondolataim vannak?
- Hogyan bánok másokkal ilyenkor? Magam alá vagy fölé helyezem őket gondolatban (pl. azokat, akik szerintem már szeretik, vagy épp az ellenkezője: semmit nem tesznek azért, hogy megszeressék)?
- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?
- Mennyire tudom élvezni az életet, amikor elhiszem a gondolatot?
- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hova menekülök, mivel vigasztalom magam?
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot? Mire jó nekem ez gondolat? Mit kapok tőle?
- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
- Mikor jutott egyáltalán először az eszembe ez a gondolat?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nekem szeretnem kéne a valóságot és az igazságot? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed, hogyan tekintesz magadra?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Szeretnem kéne a valóságot és az igazságot.”

+ Nem kéne szeretnem a valóságot és az igazságot.
Ameddig nem szeretem, addig nem „kéne”, hisz nem ez van. Ezzel a gondolattal gyötröm magam, azt hiszem, ettől válok majd jobbá, olyanná, amilyennek az elmém elképzel. Amíg nem szeretem magamat úgy, hogy nem szeretem a valóságot, addig épp ezzel megyek a valóság ellen. És itt érdemes minél alaposabban összegyűjteni, mi is az konkrétan, amit nem szeretek a valóságban. Hisz, ha egyenként nem vizsgálom meg mindazt, amit nem szeretek, akkor a „nagy képet” sem tudom egészében szeretni. Tehát: A következő dolgokat nem szeretem az életemben, önmagamban, a körülöttem élőkben, a világban, a gazdaságban, a politikában, és végtelen a lista. Ezek az én konkrét példáim a Megfordítás igazságtartalmára. Ha mindent felfedezek és őszintén megvizsgálok magamban, amit most nem szeretek, akkor nem fog tudni más történni, mint hogy szeretni fogom a valóságot. Olyannak, amilyen éppen mutatkozik.
Igazság alatt itt gondolom, egy magasabb rendű igazságra, a Valóság igazságára gondolsz, ezt nem tárgyalom külön.

+ Szeretnem kéne önmagamat.
Amikor absztrakt, elvont fogalomról szól az állítás, azt mindig saját magunkkal helyettesítjük be, ez az ún. önmagamra fordítás. Te amúgy is írtad, hogy főleg magaddal van bajod, ezért is javasoltam, hogy akkor jó alaposan ítéld meg önmagadat. Ezt el is kezdted, és ahogy haladsz majd az önfeldolgozásoddal, egyre több saját magadról (és sok minden másról) szóló hiedelem fog feljönni a tudatos szintre, amiket mind-mind meg tudsz majd kérdőjelezni. Itt a példa kedvéért, írj 3 konkrét dolgot, amit nem szeretsz önmagadban. Pl. hogy gyáva vagy. És ezt kérdőjelezd meg, keress jó sok példát, amikor bátor voltál és vagy. Szerintem most is nagyon bátor dolgot csinálsz a Munkával, az emberek többsége inkább elmenekül az önmagával történő szembenézéstől.

+ Szeretnem kéne a valóságról és az igazságról szóló gondolataimat.
Ez az ún. gondolatokra való megfordítás, hisz sosem az adott személlyel, dologgal vagy jelenséggel van problémánk, hanem a róla elhitt gondolatainkkal. Vagyis, a szenvedésemet nem az a dolog vagy személy okozza, hanem azok a gondolatok, melyek beindulnak bennem vele kapcsolatban. Hisz, amint elhiszem, máris jelez a testemben az érzelmi fájdalom, és ez valójában a szenvedés. Természetében ez a megfordítás most igen hasonló az előzőhöz, csak itt nem a magaddal kapcsolatos gondolatokat keresed, hanem a valóságot ítéled.

+ Szeretnem kéne az illúziót és a hazugságot.
Ez az ellenkezőjére fordítás egy másik változata, amikor magukat a szavakat cseréljük ki az ellentétükre. Ebben a konkrét esetben pedig hogyan is tudnám szeretni a valóságot, amíg nem szeretem az illúziót és a hazugságot? Hisz a valóságban minden benne van, semmit nem zár ki magából, mindennek ugyanolyan létjogosultsága van benne, mint bármi másnak. Keress konkrét példákat, hol tudod elkezdeni olyan viccesen nézni ezt az egész illúzióvilágot, hogyan tudsz a bajszod alatt mosolyogni, amikor valaki hazudik neked. Hát kinek a dolga, hogy az igazat mondja-e? Haragudhatok rá persze, felháborodhatok, és mindez csupán azt fogja jelezni, hogy még nem ismertem fel, hol, hogyan hazudtam-hazudok én másoknak és saját magamnak.

Azoknak az Olvasóknak, akik szeretnék profin, hatékonyan megtanulni a Munkát, figyelmébe ajánlom a következő Alaptanfolyamot, még van hely:

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam új időpont: 2011. október 29-30. Jelentkezési határidő: okt. 10. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

2011. október 3., hétfő

Mit értesz az alatt, hogy a másik ember az én kivetítésem?


A legfrissebb Byron Katie hírlevélből fordítottam egy rövidke részletet. Katie-nek sokszor teszik fel ugyanazokat a kérdéseket, ez az egyik legsűrűbben felbukkanó:

Kérdés: Mit értesz az alatt, hogy a másik ember az én kivetítésem?

Katie válasza: Az egész világ a te kivetítésed. A belül és a kívül mindig illeszkednek – egymás kitükröződései. A világ az elméd tükörképe. Ha belül káoszt és összezavarodottságot tapasztalsz meg, a külvilágodnak ezt tükröznie kell. Azt kell látnod, amit hiszel, mivel te vagy az összezavarodott gondoló, aki kifelé néz, és önmagát látja meg. Te vagy mindennek az értelmezője, és ha az elméd kaotikus, akkor az általad hallottaknak és láttaknak is kaotikusnak kell lenniük. Még ha maga Jézus vagy Buddha állna is előtted, akkor is zavarodottságot hallanál, mert a hallgató maga a zavarodottság. Csak azt hallanád, amit hallani vélnél, és abban a pillanatban vitába szállnál vele, amint a saját történeted, hiedelmed fenyegetve van.

Igen, én is a te kivetítésed vagyok, másként hogyan is lehetnék itt? Nem mintha lenne választási lehetőségem. Én a te rólam szóló történeted vagyok, nem pedig az, aki valójában vagyok. Láthatsz öregnek, fiatalnak, gyönyörűnek, csúnyának, őszintének, hazugnak, gondoskodónak vagy elutasítónak. Én számodra a te megvizsgálatlan történeted vagyok, a saját eldugott kis titkod, a mítoszod. Én te magad vagyok.

Megértem, hogy az, akinek te gondolsz engem, igaz számodra. Én is ártatlanul hittem mindazt, amit te hiszel, 43 éveig, addig a pillanatig, amíg fel nem ébredtem a valóságra. „Ez egy fa. Ez egy asztal. Ez egy szék.” Igaz ez? Megálltál már valaha is egyetlen pillanatra, hogy feltedd magadnak ezt a kérdést? Lecsendesedtél-e már valaha, hogy meg is halld a választ? Ki mondta neked, hogy ez egy fa? Ki volt az ötletgazda? És ő honnan tudta? Az egész életem, az összes identitásom a feltétel nélküli, ártatlan, gyermeki bizalomra és elhívésre alapozódott. Te is ilyen gyermek vagy még? A Munka végzése során ezek a gyerekkori meséid és játékaid szép sorban kiselejteződnek, ahogy elkezded olvasni a valódi tudás könyvét, saját magad könyvét.

Az emberek azt mondogatják nekem, „De Katie, a boldogságod mind kivetítés,” én pedig azt válaszolom, „Igen, és ugye milyen szép? Imádok ebben a boldog álomban élni. Csodálatosan érzem magam.” Ha a mennyországban élnél, akarnád-e, hogy vége szakadjon? Nincs vége. Nem is lehet vége. Számomra ez az igazság, egészen addig, amíg nem. Ha ez megváltozna, akkor mindig ott van számomra az önvizsgálat. Megválaszolom a négy kérdést, az igazság felismerődik bennem, a csinálás találkozik a még nem visszacsinálttal, a valami találkozik a semmivel. A két fél egyensúlyában én szabad vagyok.