A Szeretet Koldusai

Hogyan szerethetjük önmagunkat? Az egyik módja, ha nem keressük mások elfogadását – ez az én tapasztalatom. Mert amikor nem keresem az elfogadást magamon kívül, rájövök, hogy valójában nincs is mit keresnem, hiszen bennem van. Többé nem hajszolom mások elfogadását; azt akarom, hogy az emberek azt gondolják rólam, amit gondolnak. Mások elfogadását keresni kényelmetlen. Az önvizsgálat megmutatta nekem, hogy igazából pont annyi elfogadást akarok, amennyit kapok, és semmi többet. (Illetve pont annyit kapok, amennyire magamat elfogadom?). Ez a szeretet – nem akar változtatni semmin. (Byron Katie)

Pár hete írtam egy bejegyzést önzés, önfeladás témakörben (itt találod: http://onmunka.blogspot.com/2011/06/onzes-onzetlenseg-onfeladas-onszeretet.html), ami szép kis eszmecserét indított el a Facebook-os ÖnMunkás csoportunkban. Attila nagyon frappánsan fogalmazta ott meg az ő megélését az önzésről, aztán pedig nekem jutott valahogy eszembe a szeretet koldusai kifejezés, és megkértem, hogy írjon ez alapján egy szösszenetet. Elkészült. Ma ezt osztom meg Veletek. Attila, köszönöm, köszönjük.

„Mikor  elfutott az utolsó ló

S olyan üres már az egész lelátó

Ha a vagyonom egy tízes lesz

Te majd kézen fogsz és hazavezetsz

Mikor elgurult az utolsó forint

És a saját fiam csak úgy rámlegyint

Mikor senkim nincs és nem is lesz

Te majd kézen fogsz és hazavezetsz”

Rájöttem, miért nem szeretjük a koldusokat. Miért zavarnak minket, és miért kerüljük ki őket az utcán, ha csak lehet. Azért, mert mindannyian koldusok vagyunk. Ott állunk az élet sűrűjében, koszos, gyűrött kalappal a kezünkben, és koldulunk. Szeretetért, megértésért, elfogadásért, és ha egyik se megy, akkor legalább egy kis együttérzésért. Közben a szemünk sarkából azt figyeljük, kitől mennyit kapunk ezekből. Aztán, ha könnyűnek találtatik a megmérettetésnél, megpróbáljuk elvenni a másiktól. Vagy, ami még rosszabb, visszavenni a másiktól azt, amit eredetileg mi adtunk neki. Állítólag azért adtuk, mert szeretjük őt. Sokszor azonban azért adjuk neki, hogy simogassuk az egónkat, vagy másképpen fogalmazva a jól-tudom elménket. Azt, aki mindig pontosan tisztában van vele, hogy kitől és miből mennyi jár nekünk.

Ő úgy gondolja, egész életében mást se csinált, csak adott és adott, és mi az eredmény? Egy nagy nulla, vagy majdnem az. Ilyenkor jön a felháborodás: „de hát ez semmi, nekem ennél sokkal több jár! Tartozik nekem a világ ennyivel!” Gondolod? Egy fenéket tartozik. Te tartozol a világnak és saját magadnak, legfőképpen saját magaddal. De ezt a jól-tudom elme nem fogadja el, és koldul. Megpróbálja másoktól megszerezni, amit saját magának nem adott meg. Önző módon viselkedik, mert azt hiszi, a világ rosszul működik, és neki több jár.

Mi az önzés? Szerintem az, amikor másokból próbáljuk kicsikarni, amit nem adunk meg magunknak. Nem szeretjük magunkat, de másoktól elvárjuk, hogy szeressenek. Büntetjük magunkat, és másoktól elvárjuk, hogy sajnáljanak érte. Jót teszünk azért, hogy elismerést váltsunk ki másokból. Azt az elismerést, amitől saját magunkat viszont távol tartjuk. Nem a ’mert megérdemlem’-re gondolok, hanem arra, amikor felismerjük, hogy MINDENKI tanít. Első pillanatban azt hisszük, milyen kegyetlen velünk az élet, nekünk semmi sem sikerül, milyen szegények vagyunk, "bezzeg neki könnyű", stb. Ilyenkor álljunk meg, nézzük meg magunkat szeretettel. Én azt találtam, hogy amikor ilyenek járnak a fejemben, az olyan, mintha ott állnék egy trágyakupac közepén lapáttal a kezemben, jó magasra feldobálnám, majd alászaladnék, hogy biztosan jusson mindenhova. Aztán csodálkozom rajta, hogy mások is engem dobálnak vele. Meg persze saját magukat is, de hát ez az ő dolguk, ugye.

Számomra az, hogy szeretem magam, nem jelent mást, mint hogy kezdem felismerni, hogy minden helyzet alkalom arra, hogy rájöjjek, mennyit szemétkedtem magammal, hányszor csaptam be, csaltam meg, hagytam el, és rúgtam ki magam. Ha önző vagyok, akkor sajnálom és sajnáltatom magam ezek miatt. Talán sikerül, és akkor átmenetileg megkapom másoktól, amit magamnak nem adtam meg. Vagy pedig szeretem magam, ami nekem egyre inkább azt jelenti, hogy hajlandó vagyok tanulni, nyitottá válok elmében és szívben és akkor megértem, hogy az, ami van, az pontosan azért van, mert számomra az a lehető legjobb alkalom arra, hogy tanuljak, tapasztaljak, és még nyitottabbá válhassak a szeretet számára. Vagyis ha önző vagyok, akkor biztosan nem szeretem magam. Akkor azon morcogok, hogy mások miért nem szeretnek engem. Ha meg szeretem magam, akkor fel sem merül bennem, szeretnek-e, vagy sem. Mindegy, mert akár így van, akár úgy, mindenképp felhívják a figyelmemet arra, hogy mit művelek magammal. Ennél jobbat meg úgysem tehet velem senki.

Amíg azonban a jól-tudom elménk irányít, ez nem elfogadható. Olyankor mérlegelünk, összehasonlítunk, követelünk és irányítani akarunk. Kiállunk az utcára koldulni. Elhisszük, hogy a Valóságnak értékelnie kellene azt a sok mindent, amit mi adtunk másoknak. Ezzel egy probléma van: az esetek jelentős részében nem másoknak adunk, csak megpróbáljuk igazolni magunkat a Valóság/Isten, vagy saját magunk előtt. Nem igazi szeretetet adunk, ez inkább amolyan hoci-nesze dolog. Újabb történeteket gyártunk, amikkel kedvezőbb színben tüntetjük fel saját magunkat. Ezzel megint csak van egy probléma: a Valóságot/Istent ez nem érdekli. Egy kicsit sem, ugyanis ez csakis egy valakit érdekel: az egónkat. Ő akar ebből tőkét kovácsolni. Abból, amit szerinte kapnunk kellene, vagy kapnunk kellett volna, és ha nem kapja meg, akkor fogjuk a koszos, gyűrött kalapot, és kiparancsol minket koldulni.

Hogyan, akkor a Valóság/Isten ilyen érzéketlen lenne? Szó sincs róla. Nem az, hiszen folyamatosan kapunk, de mi ezt sokszor nem értékeljük, vagy nagyon is értékeljük olyan módon, hogy előjelet teszünk elé. Pozitív előjelet, ha kedvező az eredmény, negatív előjelet, ha nem az. Ilyenkor jön, hogy „ennek nem kellett volna megtörténnie”. De meg kellett, mert megtörtént. Szerintem igenis van szabad akaratunk, mert ilyenkor eldönthetjük, elfogadjuk-e a Valóságot olyannak, amilyen, vagy szembeszállunk vele és szenvedünk miatta. Nem a Valóság miatt, a döntésünk miatt.

Amikor mások dolgával vagyunk elfoglalva, teljesen képtelenség tartósan boldognak lenni. Olyankor jön a „de miért így, miért nem úgy, miért ennyi, miért nem több, vagy éppen kevesebb, stb”. Olyankor mi döntjük el, hogy nekünk mi lenne jó. Olyankor nem tanításként tekintünk életünk nehézségeire, hanem kitolásként. Olyankor haragszunk, frusztráltak vagyunk és bezárkózunk. Olyankor nem szeretjük magunkat, mert nem úgy alakult az életünk, ahogy szerettük volna. A jól-tudom elménk utál minket. Hiány keletkezik, ami viszont a legnagyobb áldása is lehet az életünknek, ha felismerjük: „itt van valami, amivel hadilábon állok magammal”.

Van olyan ember, akinek a társaságát alig tudod elviselni? Köszönd meg neki a létezését és az üzenetét, tartsd felé a másik orcádat is. Nála jobb tükröt senki sem tarthat eléd, hogy felismerd, mit rejtegetsz magadban a történeteid miatt. Mit próbál elhitetni veled a jól-tudom elméd? Hol zárja be azt a kaput, amit a Valóság/Isten szélesre tárt előtted és alig várja, hogy belépj rajta? Tedd le a koszos, gyűrött kalapot a kezedből, nyisd ki az elmédet és a szívedet, és soha többet nem lesz szükséged alamizsnára.

A szenvedés ott kezdődik, ha elhiszed a gondolatot, hogy bárkinek szeretnie kellene téged. Ezért is mondom sokszor: „Ha imádkoznék, az így szólna: „Istenem, ments meg a szeretet, az elfogadás és az elismerés utáni sóvárgástól. Ámen.” (Byron Katie)

Ha mindezt szeretnéd gyakorlatban is megélni, szeretettel ajánlom figyelmedbe a legközelebbi Alaptanfolyamot – aug. 13-14.

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján – 2011. augusztus 13-14. Budapest. (Jelentkezési határidő júl. 21.)

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Önzés, Önzetlenség, Önfeladás, Önszeretet

Már egy ideje érlelődött bennem ez a téma, aztán felfigyeltem egy Facebook-os kommentsorra az önzés-önzetlenség mibenlétéről. Gondoltam, elérkezett az idő és az alkalom egy kicsit körbejárni ezeket a fogalmakat, koncepciókat.

Kérlek, először is nézd meg az életedet, és keress legalább három konkrét példát arra (lehet jóval többet is), amikor önző módon viselkedtél. Egyikőnk sem szeret ezekkel a nemszeretem tulajdonságokkal szembesülni, sokunk egyenesen felháborodik, amikor netalántán valaki önzőnek nevezi, és jól megharagszik a másik emberre. Már a könyökünkön jön ki az a tétel, hogy amíg bánt, amit valaki mond rólam, addig egy gondosan rejtegetett, vakfolttal takargatott tulajdonságomról van szó. Sokkal egyszerűbb melegebb égtájra küldeni azt a szemetet, aki a fejemhez vágta azt, amit a legkevésbé sem kívánok magamról hallani, és besértődni, mint venni egy nagy levegőt, és magamba nézni. Ha Te valóban, őszintén kíváncsi vagy önmagadra, akkor kösd fel azt a gatyát, és kukucskálj bele az életedbe: „Na, rendben, lássuk, igaza van-e ennek a kedves embernek. Mikor, hol, kivel, milyen módon voltam önző?”

Most keresd meg a példáidat, kérlek. Készülj fel, hogy egó pajti ezerrel próbál kimenekülni a helyzetből, ne add be a derekad, Te igenis kíváncsi vagy az igazságra. Nincs olyan ember, aki nem önző. (Kivéve azokat a keveseket, akik már egyáltalán nem azonosulnak az egójukkal, a gondolataikkal. És régebben ők is azok voltak.)

Trükként ajánlom, ha nagyon nagy lenne a belső ellenállásod saját önző viselkedéseid megkeresésére, hogy vedd sorra az ismerőseidet, családtagjaidat: kinél milyen példát találsz az önzőségre. Amíg képes vagy másban önzőséget felfedezni, viselkedését önzőnek értelmezni, addig az tebenned van. Tudod, amit másokban felfedezel, az mind-mind a saját elméd kivetülése. Nem kell ezt túlmisztifikálni. Szóval, ha ilyen „külső” példákat találtál, belsőket azonban nem, akkor tudd, hogy iszonyú erővel működik az egód önvédelmező mechanizmusa. Nehogy kiderüljön róla(m), hogy…

Biztatásul az én három példám:

1. Még mindig előfordul, hogy a közös étkezésekkor a legszebb, legropogósabbra sült falatokat próbálom megszerezni magamnak. :)

2. Eldugok olyan nasikat, amiket meg akarok óvni Párom falánksága elől, és titokban csemegézem be őket. :)

3. Egy Munkás időszakom előtti példa: Teljesen készpénznek vettem, hogy Anyukám bármikor haptákban áll, amikor méltóztatok meglátogatni, és mindenféle finomsággal vár, rengeteget dolgozik ezért, én pedig valahogy mindig elfelejtem megköszönni.

Nem „direkt” tettem ez utóbbit, fel sem merült bennem, hogy ezért egy Anyukának hála és köszönet járhat. Nem mintha ezért csinálta volna, mégis, utólag felfedeztem magamban a rossz érzéseimet, ami mindig arra utal, hogy valami nincs egyensúlyban. Ilyenkor úgymond egóból működünk, automatizmusokból, úgy is szoktuk mondani, hogy „robotpilótán” vagyunk. És ez így van rendjén, ezt tanultuk meg. Egészen addig, amíg nem tudjuk, hogy mi motivál minket erre a viselkedésre, ez így természetes, nem is tudunk másképpen.

Nézzük, mi is működteti az önzést. Nagyon leegyszerűsítve a félelem és a hiány. Még egyszerűbben a hiánytól való félelem. Az elme azt a dalt dudorássza, hogy „Hiányzik nekem ez és az, üresség tátong idebent, nem kapom meg ezt meg azt az emberektől, ergó: valahogy meg kell szabadulnom ettől a kellemetlen érzéstől, be kell tömnöm ezt a belső ürességet.”

Egy kicsit meghatározás-szagúbban:

Az önzés vagy egoizmus félelem alapú, rossz érzéssel párosul. Hiányérzeten vagy szükségen alapszik. Az egó hiányt vagy ürességet érzékel, és ezt az űrt valami kívülről származóval próbálja betölteni. Összehasonlításra van szüksége, hogy biztonságban érezze magát, és mindig attól retteg, hogy elveszíti, amiről azt hiszi, hogy birtokolja. Hatalmasnak és felsőbbrendűnek érzi magát, amikor legyőzött egy riválist, vagy energiát nyert egy másik embertől SZEN formájában (Szeretet, Elfogadás, Nagyrabecsülés). Ez az energia azonban sosem tart túl sokáig. A félelem hamar visszatér. Az egó önzése hisz az elkülönültségben, az ellenségekben, a védekezés és támadás szükségességében. Legnagyobb félelme a szeretet, mivel a szeretet elpusztítja őt.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy nincs miért haragudnod magadra. Azzal semmire nem mész, ha újra és újra elítéled magadat, amikor önzést fedezel fel magadban. Sőt. Ilyenkor csak tovább tetézed az egó uralmát. Ennél sokkal többre jutsz az őszinte önvizsgálattal. Nézd meg, mi vezetett az önző viselkedésedhez, térképezd fel, milyen gondolatok voltak előtte, közben, és utána a fejedben, és ezeket a gondolatokat kérdőjelezd meg a Munka Négy kérdésével és a Megfordításokkal. Pl. „Nekem nem fog jutni belőle.” „Nem leszek biztonságban.” „Nem szeretnek.” „Meg kell védenem magam.” „Biztosítanom kell a jussomat.” „Nem engedhetem, hogy ő győzzön.”

Most pedig fordítsuk meg az önzést. Mi az ellentéte? Egyezményesen az önzetlenség.

Szeretném kettévenni ezt a fogalmat. Ha az önzést az egyik szélsőségnek tekintjük, akkor a másik szélsőség nem feltétlenül az önzetlenség lesz. Ajánlom megfontolásra az önfeladást inkább. Sokunk inkább úgy ismeri magát, hogy ő olyan önzetlen, mégsem érzi jól magát ettől. Miért is van ez így? Azért mert az ilyen ember igazából nem szeretetből, nem önzetlenségből, hanem félelemből enged maga elé másokat. Ő egyáltalán nem fontos saját magának, illetve nagyon is vannak erre vontakozó elképzelései, csak azt tanulta meg, hogy önzőnek lenni nem szabad, az elítélendő, csúnya dolog, olyat rendes gyerek nem tesz. Rémlik valami? Ezért aztán az ilyen ember csendben szenved, mártírt, áldozatot játszik, látványosan önfeláldoz, közben azért titokban vagy nyíltan panaszkodik is, hogy ő aztán senkinek nem fontos, senki nem veszi őt emberszámba, mindenki kihasználja. Pedig ezt a játékot saját magával játssza, teljesen tudattalanul, és legtöbb cselekedetét az motiválja, hogy végre megszerezze mások SZEN-jét (Szeretet, Elfogadás, Nagyrabecsülés). Nem azért segít, mert őszintén fakad belőle, hanem hogy elismerjék. Nem azért végez kétszer annyi munkát, mint mások, mert annyira lelkes, hanem hogy elfogadják és megdicsérjék. Nem azért teszi mindig azt, amit mások mondanak, mert az annyira jó lenne neki, hanem azért mert nem mer kiállni magáért, nem mer nemet mondani, abbéli félelmében, hogy akkor majd nem fogják szeretni, elfogadni és nagyrabecsülni.

Ha közelebbről megnézzük ezt az egész működést, érdekes csavar fedezhető fel benne: azt gondolja magáról, hogy önzetlen, mégis ő lesz tán a legmanipulatívabban önző, hiszen minden vágya, hogy megszerezze mások elismerés-energiáját. Sokan mindenre képesek ezért. Kérlek, nézz szembe ezzel az önmagaddal is. Mi mindent teszel, tettél az életben azért, hogy szeressenek, elfogadjanak, nagyrabecsüljenek? Mindezt a látszólagos önzetlenség nevében. Érted, miért javasoltam inkább önfeladást? Ezt is mindannyiunk csinálja, keresd meg a saját példáidat, láss rá az életedre ebből a megvilágításból. És ezért sem érdemes haragudni magadra. Ez van. Eddig így éltél, most más alapokról indulhatsz, de csak akkor, ha már nem a tudatalatti programjaid motiválnak. Javaslom, hogy amikor nyakon csípsz egy ilyen önfeladást – kivétel nélkül mindig rossz érzéssel jár -, állj meg egy pillanatra, és hallgasd meg, milyen történetet mesél épp az elméd. Pl. „Ha nemet mondok, elveszítem.” „Ha nem csinálom meg, nem fog szeretni.” „Ha nem maradok bent túlórázni, nem fog fizetésemelést adni.” „Ha nem főzök ebédet neki, le fog cserélni.” És ezeket is engedd át szépen a Négy kérdésen és Megfordításokon.

Az én példáim önfeladásra:

1. Évekig tanítottam úgy egy főiskolán, hogy keveset is fizettek, ráadásul hónapokkal később érkezett csak meg a pénzünk. Én csak hőbörögtem a többiekkel együtt, aztán mégis maradtam. Mert azt gondoltam, hogy nem találok máshol munkát. (És persze szeretettem a tanítást és a diákokat, ez erősen nyomott a latba, de azért mellette ott volt a folyamatos elégedetlenkedés.)

2.  Hosszú ideig úgy szexeltem a kapcsolataimban, hogy nem akartam. Csak azért, hogy a Férfi megkapja, ami „jár neki”. Nehogy csalódjon bennem és elhagyjon.

3. Nem tudtam nemet mondani, ha valaki a segítségemet kérte, inkább tessék-lássék megcsináltam, vagy mindenféle mondvacsinált kifogással mégis csak elmenekültem. Csak nehogy kiderüljön, hogy nem vagyok kedves és segítőkész.

Amíg a gyerekkorunkban megtanult, tudatalattiba lesüllyedt programjaink alapján működünk, addig nincs más mód, mint az önzés vagy az önfeladás. A ló két oldala. Közös bennük, hogy rossz érzéssel járnak, félelmen és hiányon alapulnak, a másik emberben ellenséget látnak. A szeretet itt nem juthat szóhoz. A valódi szeretet akkor tud előbukkanni, amikor kitisztítom ezeket a programokat a tudatalattimból; szép sorban megkérdőjelezem őket a Munka kérdéseivel. Ennek következtében folyamatosan nyílik a tudatom, és egyre kevesebb azonosulnivalóm, félelmem, ellenségem, hiányérzetem lesz. És szép fokozatosan elveszítem a világomat, amilyennek ismertem. Egy sokkal kedvesebb világ nyílik meg előttem, melynek alapja az önszeretet. Számomra ez az önzés ellentéte, a valódi önzetlenség. Amit nem lehet csinálni. Ez természetes folyománya egy tiszta elmének és egy nyitott szívnek.

Az önszeretetet sokan összekeverik az önzéssel. Pedig semmi közös nincsen bennük, hiszen még csak nem is ugyanazon a tudatszinten működnek. Amikor valaki elindul önfeldolgozásának útján, akkor egyre többet lát meg mindabból, amit eddigi élete során tudattalanul művelt. Előfordul, hogy átesik a ló túloldalára, és hirtelen úgy tűnik, mintha csak magának lenne fontos. Ez is egy természetes velejárója ennek a folyamatnak, tapasztalatom szerint a ló mindkét oldalát érdemes immár tudatosan is megélnünk, így lesz rálátásunk, milyen is a gondolataink elhívése alapján működni. Ez még nem az egyensúly állapota, ahhoz kinek mennyi időre van szüksége. Gondolj csak bele, hány évig működtél teljesen tudattalanul; hogyan is várhatnád magadtól, hogy egyik-napról a másikra mindez megváltozzon? Először a vélt hibáiddal együtt fogod elfogadni és megszeretni magadat, utána pedig mindez elveszíti a jelentőségét. Elveszíted a viszonyítási pontjaidat.

Az önszeretetnek nincs szüksége ellenségre. Az önszeretet gyönyörűséges érzés, beteljesedett, biztonságos, természetes velejárója a megosztás, az adás, a kapcsolódás, és mások erőfeszítés nélküli teljes elfogadása és szeretete. Nem a félelem motiválja. Teljesen nyitott, készen áll mások ajándékainak, szeretetének elfogadására, de nem követeli mindezt. Teljességgel édes. Mindenhol szépséget és ártatlanságot lát. Megnyitja a szívet. Elolvasztja az akadályokat. Lágy és érzékeny, ugyanakkor erős és határozott is.

„Amint odaadod magad a szeretetnek, elveszíted az eddig ismert világodat. A szeretet magán kívül semmit nem hagy. Teljesen és totálisan kapzsi; mindent be kell kebeleznie, még a saját árnyékát sem fogja kihagyni. És minden más eltűnik, olyan leszel, mint egy ősszel a leveleit elhullató fa, oly gyönyörűségesen. A fájdalmunk a szeretet megtagadásában rejlik. Amikor határvonalat húzol, önzőn cselekszel. Nincs semmi, amit ne lennél képes odaadni, ha nem félsz. Persze, nem tudsz nagylelkű lenni idő előtt. De, amikor megértéssel vizsgálod meg a gondolataidat, felfedezed, hogy nincs mit elveszíteni. És végül kísérletet sem teszel a védekezésre. Mindenedet odaadni megtiszteltetéssé válik.”

 „Jó a jó emberekhez, mert csak a jóságot látja – semmi más vonatkoztatási pontja nincsen. Azokhoz is jó, akik látszólag nem jók. Zavarodott gyermekeknek látja őket, akik igen rosszul érzik magukat. Nehéz szemétnek és önzőnek lenni ám. Tapasztalatból tudja, milyen érzés ez, és amikor kedves azokkal, akik felé nyújtják a kezüket, bármennyire „jók” vagy „rosszak” legyenek is, saját magához kedves. A saját maga iránti kedvességként cselekszik. Számára mindig a jóság találkozik a jósággal, az ő valódi természetének állandó, megszakítatlan áramlásával.” (Byron Katie)

Önszeretet témájában két tavalyi bejegyzést ajánlok még felfrissítésre:

http://onmunka.blogspot.com/2010/12/onutalat-onszeretet-1.html

http://onmunka.blogspot.com/2010/12/önutálat-önszeretet-2.html

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? Byron Katie Munka-Módszere

Ha eleged van, ha kíváncsi vagy, ha szeretnél gyorsan mélyebbre menni, várlak szeretettel egy 2-napos kiscsoportos Alaptanfolyamon, július 15-16-án. (Hamarosan lejár a jelentkezési határidő!) Szeretném, ha Te is azok közé tartoznál, akik megértik ennek az egésznek a jelentőségét, és elvinnéd magaddal ezt az életre szóló készséget és élményt. Szeretném, ha minél több ember lenne képes felszámolni az áldozat-identitását és az összes szenvedését. Mert a Munkával ez megvalósítható.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html