Tovább folytatom a Karácsonyra történő előkészületet – annak a bizonyos titkos szeretet-csapnak a nyitogatását magamban, és azokban az olvasókban, akik megengedik maguknak ezt a nyitogatást. Ma veszélyes vizekre evezünk; nagyon nagy nyitottság és bátorság kell annak a hiedelemnek a megkérdőjelezéséhez, miszerint ha valaki szenved, akkor nekünk is kötelességünk vele szenvedni, hisz így tudjuk kinyilvánítani az iránta érzett szeretetünket. Azt tanultuk meg, hogy ha valaki fáj, nekünk is fájnunk kell, ez a helyénvaló, emberséges viselkedés. Először is idézet Byron Katie-től ebben a témában:
„Elképesztő mennyien hiszik azt, hogy a szenvedés a szeretet bizonyítéka. Úgy gondolják, hogy Ha nem szenvedek, amikor te szenvedsz, akkor az azt jelenti, hogy nem szeretlek. Hogyan is lehetne ez igaz? A szeretet békés, a szeretet félelemtől mentes. Ha pedig te épp azzal vesződsz, hogy kivetítsd, milyen érzés is lehet valaki másnak a fájdalma, hogyan lennél képes teljesen jelen lenni számára? Hogyan tudnád fogni a kezét, és teljes szívedből szeretni, miközben ő a fájdalom megtapasztalásán megy keresztül? Miért is akarná ő azt, hogy neked is fájjon? Nem lehet, hogy inkább azt szeretné, ha jelen lennél, és számíthatna rád? Képtelenség jelen lenni, amikor azt hiszed, hogy te is átérzed annak az illetőnek a fájdalmát. Ha valakit elüt egy autó, te pedig elképzeled, milyen is lehetett, akkor máris lebénultál. Bár néha, ilyen krízishelyzetekben, az elme elveszíti a viszonyítási pontjait, abbahagyja a kivetítést, nem is gondolkodsz, csak egyszerűen cselekszel, és az épp megfelelő dolgot teszed, még mielőtt bármiféle gondolkodásra időd lenne. Az egész a másodperc töredéke alatt történik. Ki lennél a történeted nélkül?”
Ha elég bátornak érzed magad, tarts velem ennek a hiedelemnek a Négy kérdéssel és Megfordításokkal történő megvizsgálásában. Hatalmas meglepetés és felszabadulás lesz a „jutalmad.” És megint csak ne felejtsd el, hogy a Munka során a Szíveddel lépsz kapcsolatba, és ha türelmesen várakozol a válaszra, akkor megtudhatod az igazságot. Vágjunk bele:
„Ha nem szenvedek veled, nem szeretlek.”
1. Igaz az, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek?
Igen/nem/nem tudom. (Nincs magyarázkodás, védekezés, bizonyítékkeresés.)
2. Teljesen, 100%-ig biztos lehetek benne, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek? Igen/nem/nem tudom.
3. Mi zajlik bennem, hogyan reagálok, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek? Becsukott szemmel utazgass magadban ezzel a kérdéssel.
Mit érzel? Hol érzed a testedben? Mi megy végbe benned, miket gondolsz magadról, mennyire vagy „magadnál”, mennyire vagy cselekvőképes? Hogyan tekintesz a szenvedőre, ha elhiszed ezt a gondolatot? Mire nem vagy képes, amikor elhiszed ezt a gondolatot? Milyen képek jelennek meg a fejedben? Ez a gondolat feszültséget okoz benned vagy békességet? Mikor jutott életedben először eszedbe az a gondolat, hogy ha nem szenvedsz valakivel, akkor az azt jelenti, hogy nem szereted?
4. Csukd be a szemed, és tedd fel magadnak a kérdést: Ki lennék, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy ha nem szenvedek veled, akkor nem szeretlek?
Csak szemléld magad kívülről: hogyan vagy együtt a szenvedővel, ha nem tudod elhinni ezt a gondolatot, vagy nincs ott a fejedben? Jobban, vagy kevésbé tudod őt szeretni, ha nincs ott az a gondolat, hogy vele kell szenvedned? Jobban vagy kevésbé tudsz-e jelen lenni vele, segíteni neki, a rendelkezésére állni?
Nézzük a Megfordításokat:
Az eredeti állítás: „Ha nem szenvedek veled, nem szeretlek.”
+ „Ha nem szenvedek veled, szeretlek.”
Kérlek, keress konkrét példákat arra, hogyan tudnál nagyobb szeretettel lenni valaki iránt, ha nem hinnéd azt, hogy vele kell szenvedned! Ha rendesen, meditálva megnézted a 4-es kérdést, akkor ott már láthattad, miként is vagy a gondolat nélkül.
Katie mesélt a School-ban egy történetet, amikor is szemtanúja volt egy esetnek, ahol egy kutyát elütöttek. A kutya hevert az út szélén, a többi ember pedig sikoltozott, szörnyülködött, bepánikolt, egyedül Katie volt az, aki odakuporodot a kutyus mellé, belenézett a szemébe, és ott volt vele, ott volt neki, teljes figyelmével, szeretetével rá figyelt. Amikor a kutyus meghalt, a többiek még mindig nem voltak maguknál: pont ezzel mulasztották el a szeretet odaadását egy ilyen fontos pillanatban.
Hogyan tudnál Te segítségére lenni a szenvedőknek, fájdalomban levőknek, panaszkodóknak, ha nem lennél képes te is velük szenvedni?
+ „Ha szenvedek veled, nem szeretlek.”
Ez az előző megfordítás pepitában. Ha bepánikolok, elveszek, sajnálkozom, akkor ezzel elvágom magam a szeretet-forrásomtól. És ha magamat elvágtam, akkor hogyan tudnék neked adni belőle? Nagyon ősi mintánk, hogy összekeverjük a sajnálatot, az aggodalmaskodást a szeretettel. Ha elég nyitott vagy, kérlek, keress konkrét példákat, amikor te ezt teszed/tetted az életedben.
„Sokan úgy hiszik, hogy az együttérzés azt jelenti, hogy átérzik a másik ember fájdalmát. Ez teljes őrültség. Nem lehet egy másik ember fájdalmát érezni. Csak elképzelni tudod, hogy te mit éreznél, ha te lennél annak a másik embernek a helyében, és a saját kivetítésedet érzed. Ki lennél a történeted nélkül? Fájdalomtól mentes, boldog, és totálisan nyitott, ha valakinek épp rád van szüksége. Amíg úgy gondolod, hogy létezik egy te és egy én, addig a testeket tegyük legalább rendbe. Azt szeretem az elkülönült testekben, hogy amikor neked fáj, nekem nem – épp nem rajtam van a sor. És amikor nekem fáj, neked nem. Ott tudsz lenni nekem anélkül, hogy a saját szenvedésedet kettőnk közé állítanád? A szenvedésed nem tudja megmutatni nekem az utat. A szenvedés csak további szenvedést szül.” (BK)
És végül a kutyusoshoz hasonló emberes történet Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből:
„Egyszer egy férfival sétálgattam a sivatagban, akinek szélütésre utaló tünetei támadtak. Leültünk, és azt mondta, „Oh, Istenem, haldoklom. Tegyél valamit!” Csak a szája egyik feléből tudott beszélni, mert a másik oldala lebénult. Én pedig nem tettem semmi mást, csak ültem mellette, szerettem, belenéztem a szemébe, tudván, hogy mérföldekre jártunk bármilyen telefontól vagy járműtől. Akkor azt mondta, „Téged ez nem is érdekel, igaz?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem.” És a könnyein keresztül elkezdett nevetni, majd én is. Végül pedig visszatértek a képességei; a szélütés távozott, nem szándékozott maradni. Ez a szeretet ereje. Holmi törődésért nem hagynám el őt.”
