A Generációs Szenvedés Ragadós Természete

A nemrég befejezett Szenvedés-sorozat kiegészítéseként fordítottam még le Adyashanti Kegyelembe Esni című könyvéből a Generációs Szenvedésről szóló fejezetet. Mielőtt megismerkedtem a Munkával, már több éve foglalkoztam a generációs szenvedés-mintákkal, generációs hitrendszerekkel, csak a felismerésen túl nem nagyon volt eszköz a kezemben, hogyan segíthessek az embereknek abba is hagyni azt. Mert csak úgy, hipp-hopp abbahagyni, azért nem olyan evidens. Byron Katie Munka-módszere, a Négy Kérdés és Megfordítások ebben is csodálatos eszköznek bizonyult, magába a kérdéssorba is be van építve a generációs mintákra való tudatosodás, és az összes ránk örökített hiedelmünket szép sorban megvizsgálhatjuk.

És akkor következzen Adya fantasztikus összefoglalója a generációs hitrendszeri szenvedésről:

Most pedig szeretnék egy teljesen más típusú szenvedést bemutatni, egy olyat, melynek a felgombolyítása különösen nehéz lehet. Mióta tanítani kezdtem, észrevettem, hogy létezik a szenvedésnek egy ragadós, mindent átható formája, melyből általában igen nehéz megtalálni a kivezető utat. Elneveztem „generációs szenvedésnek”. A generációs szenvedés azon a tényen alapszik, hogy mindannyian egy bizonyos generációs vonalból származunk, mely olyan régre nyúlik vissza, amíg csak elképzelni bírjuk, vissza egészen a kiinduló, eredő őseinkhez. Sok-sok generáció láncolatának az eredményei vagyunk. A családrendszerünkbe egyrészt rengeteg szépség és jóság ágyazódott be, másrészt viszont, ahogy azt mindannyian jól tudjuk, ún. „generációs fájdalom” vagy „generációs szenvedés” is. Ez egy létező energia, mely tudattalanul adódik át egyik generációról a másikra.

         Ha közelebbről megvizsgálunk egy bizonyos családrendszert, akkor kirajzolódik a generációkon átörökített fájdalom mintázata. Például, az olyan szülők, akik különösen hajlamosak a haragtól és a depressziótól szenvedni, általában olyan gyermekeket nemzenek, akik ugyanettől szenvednek, majd így tovább, szülőről gyerekre, újra és újra. A generációs szenvedés igen alattomos. Egyre mélyebben épül bele a családba, ahogy telnek-múlnak a generációk, és az emberek által megtapasztalt szenvedésnek nagy részét ez adja.

         Érdekes felfedezni a generációs szenvedéssel kapcsolatban, hogy nem személyes. Másképp fogalmazva, inkább egy vírushoz hasonlítható, mely az egy családba tartozó embereket megfertőzi. Olyan szenvedésfajta, mely megfertőz egy családot, majd az influenzához hasonlóan továbbadódik a következő generációknak. Amikor megszületsz, tudtodon kívül megkapod ezt a generációs fájdalmat. Később aztán szidod, harcolsz ellene, és szörnyűnek tartod, de ezzel mindössze annyit érsz el, hogy ennek a fájdalomnak a letagadása, vagy az ellene folytatott küzdelem csak még mélyebbre süllyeszti azt a lényedbe.

         Amikor elkezded felismerni, hogyan is működik ez a generációs szenvedés a te életedben, amikor meglátod, hogy a te szenvedési módod mennyire hasonlít a családod többi tagjáéra, akkor ez megnyithatja a szívedet és az elmédet. Ebből a tágabb nézőpontból pedig elkezdheted elengedni az előző generációk okolását, és megláthatod, hogy azok, akik neked átörökítették a szenvedést a generációs láncolaton keresztül, saját maguk is fájdalomban éltek, és nem voltak tudatában annak, hogy mi is történik. A fájdalom csak úgy rájuk szállt, majd megnyilvánult ilyen vagy olyan módon, végül pedig továbbadták a következő generációnak anélkül, hogy tudtak volna róla.

         A leggyötrőbb fájdalom és a legmélyebb sebeink, melyeket egész életünkben magunkkal hurcolunk, nagy részben ebből a generációs öröklődésből erednek. Meg szoktam kérdezni az emberektől, amikor beazonosítanak magukon egy erőteljes érzelmet, pl. haragot, neheztelést, dühöt: „Melyik szülődre emlékeztet ez az érzés: anyukádra vagy apukádra?” Általában pillanatok alatt képesek beazonosítani a mintát, főleg, amikor valamelyik mély érzelmi sebükről van szó. Amikor ezt tisztán meglátod, rádöbbensz, hogy az apádnak, a nagybátyádnak, vagy épp a nagynénédnek valójában ugyanaz a sebe, mint neked. Átadták neked az által, hogy kiélték, pont úgy, ahogy a szüleik átadták nekik.

         Végül, ez az energia elért hozzád, és te is elkezdesz szenvedni ebben a generációs fájdalomban. Könnyű emiatt megharagudni és másokat okolni, de amikor ténylegesen megérted a természetét, rájössz, hogy nem személyes, még akkor sem, ha a hatásai rád nézve igen csak személyesek.  De maga a fájdalom, maga szenvedés nem te vagy. Teljesen tudattalanul adódott át egyik személyről a másiknak, az egyik generációról a másikra. Maga a továbbadás is önmagában sokszor különösen fájdalmas, akár erőszakos, mert úgy tűnik, hogy te vagy ennek a szenvedésnek a célpontja, ahogy az megjelenik benned és a családtagjaidban. De ha képes vagy nem tökéletesen elveszni a haragodban – bár ez egy bizonyos szempontból teljesen érthető -, ha képes vagy visszatartani az ítéleteidet csupán egyetlen pillanatra, máris észerveheted, hogy az általad érzett fájdalom nagyrészt a családtagjaidból származó szenvedés, aminek nem szükségszerűen kell a sajátodnak lennie.

         Amikor észreveszed ezt a hatalmas fájdalmat magadban, tudd, hogy nincs értelme a családodat okolni mindezért. Amikor sürgetést érzel, hogy haragudj rájuk, jusson eszedbe, hogy a generációs vonalad is ugyanezzel a fájdalommal élt. Nagyon valószínű, hogy ők sosem képzelték, mindez generációs. Ők feltehetően igen személyesnek vélték, és épp ezért, nem volt más lehetőségük, mint ennek a fájdalomnak a kiélése, megjelenítése fizikai formában. Amikor elkezded meglátni ezt a hosszú szenvedés-láncolatot, rádöbbensz, hogy te vagy az, itt és most, aki megértheti ennek a generációs szenvedésnek a működését, és te vagy az, aki képes véget is vetni neki.

         Ennek a szenvedésnek a felgombolyítása nem feltétlenül könnyű és élvezetes, de ha tudsz róla, akkor radikálisan más nézőpontból leszel képes tekinteni rá. Bármikor, ha tudatossá válunk valamilyen fájdalmunkra, előfordulhat, hogy átmenetileg ez a fájdalom felerősödik. Olyan, mintha egy fajta érzelmi zsibbadásból ébrednénk fel, és azon kaphatjuk magunkat, hogy másokat okolunk a szenvedésünkért. De minél inkább kifelé tekintgetünk, másokra haragudva, és őket vádolva életünk különböző körülményeiért, annál tudattalanabbá válunk, és még több fájdalmat és szenvedést küldünk be a lényünkbe. És minél mélyebbre ássuk el magunkban a szenvedést, annál erőteljesebben adjuk azt át azoknak, akiket szeretünk – a gyerekeinknek, a barátainknak, a családtagjainknak, és így tovább. Igaz, hogy nagyon fájdalmas lehet ez a folyamat, de megláthatjuk, hogy fantasztikus lehetőséget kaptunk, saját tudatosságunkon és tisztánlátásunkon keresztül, hogy végre véget érhessen.

***

Bármennyire is generációs örökségünk a fájdalom és a szenvedés, fenntartani csakis a jelen pillanatban tudjuk saját elménk struktúrájában – az által, hogy elhisszük az elkülönültséggel, vádaskodással, elítéléssel kapcsolatos gondolatainkat. A szenvedést úgy lehet befejezni, hogy elkezdjük felfedezni, hogyan is tartja fent a szenvedést elménk a szokásos gondolati mintáin keresztül. És ahogy elkezdjük megérteni a szenvedés okait, azt hogy alapjában véve minden szenvedésünk gyökerénél saját magunk elkülönültségének és másságának illúziója van, máris elkezdtünk felébredni – a boldogtalanságból a boldogságba. Arra is szép lassan ráébredünk, hogy annak ellenére, hogy a családunktól örököltük a szenvedést, annak ellenére, hogy egész életünkben ezekkel a fájdalmat okozó mentális mintákkal éltünk, igazából egész szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mivel megvan bennünk az a képesség, hogy pontot tegyünk a szenvedés végére most, már csak a felismerése által is.

         Közvetlenül szembenézni a szenvedéssel elsőre nem feltétlenül kellemes. Olyan, mint amikor egy elzsibbadt végtagodba elkezd visszatérni a vér, és egy ideig fájdalmat tapasztalsz. Ez az a bizonyos „hangyák mászkálnak” érzés (angolban tűk és gombostűk szúrkálnak, ez még fájdalmasabb – megj.), ahogy újra elkezd áramolni a vér a végtagban, és az újra életre kel. Ez a felébredésnek az a része, amikor kijövünk az elme álmából. Nagyon fontos, hogy megengedjük magunknak ezt a folyamatot, hogy átmenjünk ezen a kizsibbadási fázison, kijöjjünk az elménk által kreált illúzióból – nem csupán önmagunkért, hanem azért is, hogy fel tudjunk hagyni azokkal a tudattalan viselkedéseinkkel, melyekkel mások szenvedését is okozzuk. Ekkor az emberiség szenvedésének megoldására irányuló válasz részesei leszünk. Amíg azonban szundikálunk egónk falai között, addig nem nagyon járulunk hozzá sem önmagunk, sem pedig senki más boldogságához. Ahogy aztán ébredezni kezdünk ebből az egós tudatállapotból, egyre kevesebbet szenvedünk, és ennek következtében a körülöttünk levő világnak is egyre kevesebb szenvedést okozunk. Igazi ajándékot tudunk adni a világnak, és ezt az ajándékot a világ boldogan fogadja. Épp úgy, ahogy mi is szeretnénk boldogan és szenvedéstől mentesen élni, minden ember is erre vágyik. Mindannyiunk számára adott a szenvedés befejezésének lehetősége, és mások segítése ennek a megvalósításában.

Generációs Szenvedésed feldolgozásához tanuld meg a Munkát gyorsan, profin, minicsoportban.

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? 2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam legközelebb április 16-17-én, Budapesten (jelentkezési határidő április 4.), és április 30-május 1-én, Kaposváron.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Adyashanti korábbi fordítások itt:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-1.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-2.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-3.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/legerosebb-emberi-fuggoseg.html

A Szenvedés Három Módja 3.

Elérkeztünk a mini Szenvedés-sorozat utolsó, harmadik részéhez, frissiben fordítva Adyashanti Kegyelembe esni című könyvéből. Teljes lefedettség Byron Katie mondanivalójával, részletesen kifejtve, remélem, sokaknak segít a felismerésekben. A Munka pont arra való, hogy megvizsgáljuk mindazon dolgokat, melyeknek szerintünk máshogy kellett volna, vagy épp kellene történnie. Az önvizsgálat nélkül a legtöbb „mély sebünk” nem fog feltétlenül könnyedén begyógyulni, A Munka elvégzése után hihetetlen gyógyulási folyamat veszi kezdetét. Kérlek, ne halogasd tovább önmagad gyógyítását! Ezt csak Te tudod megtenni saját magadnak, hiába áltatod magad mással.

A Szenvedés-sorozat elő részét itt olvashatod:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-1.html

A másodikat itt:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-2.html

A szenvedés harmadik módja pedig:

HARCBA SZÁLLNI AZZAL, AMI VAN

A következő dolog, amit elkülönültségünk fenntartására használunk az a vitázás azzal, ami van, vagy volt. Ez a szenvedésünk harmadik legáltalánosabb módozata. Leegyszerűsítve: ha garantálni akarod a szenvedésedet, akkor szállj harcba azzal, ami épp van. Sokszor teszik fel nekem azt a kérdést, hogy „Mit értesz az „ami van” alatt?” Az „ami van” a jelen pillanat – mielőtt még bármit is gondolnál róla. Ez az, ami van. Szállj szembe vele, és biztosan szenvedni fogsz. Nem lehetséges nem szenvedni, amikor harcban állsz a jelen pillanattal. És ugyanez érvényes a múltra is. Harcolj a múlttal, határozd el magad, hogy ami volt, annak nem szabadott volna lennie, és máris szenvedsz.

         Értem én, hogy ez sokak számára túlzott leegyszerűsítésnek tűnhet, akár sértőnek is. Hisz, végül is, a legtöbb emberi lény igazának teljes tudatában vallja azt, hogy a múltban bizonyos dolgoknak nem szabadott/kellett volna megtörténnie. Mindannyiunk megélt olyan pillanatokat, amikor érzelmileg vagy akár fizikailag bántottak minket. Mindannyiunk megtapasztalt pillanatokat, amikor nem éppen kedvesen, sőt akár rombolón bántak velünk más emberek. Nekünk pedig az a természetes beidegződésünk, hogy amikor visszatekintünk azokra a pillanatokra, azt gondoljuk, „Annak a pillanatnak nem szabadott volna léteznie!” Ez a gondolat, ez a következtetés annyira megalapozottnak tűnik. És mivel körülöttünk mindenki egytértene velünk, eszünkbe sem jut megkérdőjelezni mindezt. Az igazság az, hogy őrültségnek vagy sértőnek hangozhat elfogadni azt, ami volt. De ami a múltban történt, az se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak az volt. Így aztán, amikor ellenkezünk azzal, ami volt, és azt mondjuk, „Ennek nem szabadott volna megtörténnie,” akkor szenvedünk. Ez ennyire egyszerű.

         Semmiképp nem azt javaslom, hogy tagadjuk le azt, ami megtörtént. Nem is azt, hogy bármi módon is azt kéne tettetned, hogy valami a múltban nem bántott, nem zavart össze, vagy nem okozott nagy fájdalamt számodra. Mindössze annyit mondok, hogy amikor szembeszállsz vele, amikor azt gondolod, hogy nem kellett volna megtörténnie, akkor szenvedsz. Bármi történt is, megtörtént. Akár jó volt, akár szörnyű, az történt. És bármi is történik épp most, épp az történik. Nem szükséges „jónak” vagy „rossznak” neveznünk. Lehet, hogy épp fájdalamas; lehet, hogy nem fájdalmas. Lehet, hogy tetszik; az is lehet, hogy nem tetszik. Bármi történik is a jelen pillanatban, épp az, ami történik. Amikor ellenkezel vele, amikor azt mondod, hogy épp nem ennek kéne történnie, akkor szenvedsz.

         Nem vitázni a jelen pillanattal – vagy a múlttal -, időnként akár veszélyesnek is tűnhet. Még nagy félelem is eltölthet minket: „Ha nem ellenkezem azzal, ami épp történik, lehet, hogy sosem fog megváltozni.” Ha körbenézünk a világban, nem lehet nem észrevenni azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat és konfliktust, ami zajlik. Ennek a tükrében pedig szinte sértőnek tűnhet, ha nem úgy nyilatkozunk, hogy „Ennek nem szabadna megtörténnie!”

         De amint azt mondjuk, hogy valaminek nem szabadna történnie, máris bezártuk magunkat egy igen beszűkült tudatállapotba, ahol nagyon kevés alternatívánk van. Amikor azonban egyszerűen csak látjuk, hogy ami éppen van, az van – sem jó, sem rossz -, akkor minden lehetőség a rendelkezésünkre áll. Bölcs és szeretetteljes módon reagálhatunk az életre. Ez nem azt jelenti, hogy, kijelentjük, „Ami van, az van”, és nem teszünk semmit. Amikor a valóságot látjuk, és nem mozdulunk el tőle, kreatív válaszok és új látásmódok sokasága nyílik meg számunkra az ami vannal való kapcsolódásra, melyek nem az elkülönülésen, a tagadáson, illetve a kontrolláláson alapulnak, hanem sokkal inkább az emberi szívből indulnak ki – a szeretetből, a könyörületből, a bölcsességből.

         Ugyanez igaz a múlttal kapcsolatban. Amikor elengedjük azt a hiedelmünket, hogy a múlt bármely darabkájának nem kellett volna léteznie, amikor végre valóban hajlandóak vagyunk ezt elengedni – közben nem úgy téve, mintha a fájdalmas pillanatok nem történtek volna meg -, akkor kinyílunk a múlttal való kreatív kapcsolódásra. Képesekké válunk teljes szívünkkel átölelni mindent, ami történt, még akkor is, ha szörnyen fájdalmas volt. Mert, végső soron, minden a segítségünkre volt abban, hogy eljussunk ehhez a pillanathoz, ahhoz, ami épp van. És ez a pillanat, a jelen pillanata az egyetlen pillanat, amikor képesek vagyunk felébredni, a szenvedésnek véget vetni, és ezért ez a pillanat megért minden más pillanatot, melyek valaha megtörténtek. Ez az a pillanat, amikor abbahagyhatjuk a szenvedést. Ez az a pillanat, amikor felébredhetünk a múlt, a jelen és a jövő történeteiből.

***

Ahhoz, hogy felébredjünk, meg kell tanulnunk, hogyan is látja el üzemanyaggal a szenvedésünket a tárgyalt három „üzemmódunk”: a kontrollálás iránti vágy, a követelések, és az „ami van” elutasítása. Valahogy fel kell fedeznünk magunkban azt a képességet, hogy valóban tudni akarjuk az igazságot, ebben a pillanatban, kontrollálás, követelés és ellenállás nélkül, hiszen az igazság szabadít meg minket a szenvedéstől. Az igazság teszi lehetővé számunkra, hogy kijöjjünk ebből az egós tudatállapotból, melybe oly meggyőzően beleragadtunk, és egy teljesen más tudatállpotba juthassunk. Olyanba, mely sokkal nyitottabb, szabadabb és befoglalóbb – és végtelenül kreatívabb. Az egóban a választási lehetőségeink igen korlátozottak, sőt már mindet ki is próbáltuk; minden megoldás, mellyel az egó állt elő, megbukott. Ha megkérdőjeleznéd ezt az állítást, kapcsold csak be a tévét. Olvass bele az újságokba. Még mindig vannak háborúk. Még mindig létezik a kegyetlenség. Még mindig jócskán élnek bezárt, nem szeretetteljes, mások számára nem rendelkezésre álló emberek. Teljesen nyilvánvaló, hogy valami másra van szükség. Ahogy már láthattuk, ha újra meg újra ugyanazt tesszük, közben pedig eltérő eredményre számítunk, akkor szó szerint az őrültség egy formájában szenvedünk. Mégis, ez az a világ, melyben még mindig élünk.