A Szüleim Felelősek Azért, Hogy… - Byron Katie Videó

„Gyerekkorunkban azt tanuljuk meg, hogy ahhoz, hogy szeressenek, elfogadjanak és megbecsüljenek minket, azt kell hinnünk és csinálnunk, amit a közösségünkben élő felnőttek. Mi adjuk el saját magunkat, ehhez nekik semmi közük. És ez fáj bennünk. Pedig mi is teljesen ártatlanul csináljuk.” (Byron Katie)

Sokan jutunk el életünkben arra a pontra, hogy meglátjuk, mi mindent másoltunk le a szüleik hiedelemrendszeréből, és mennyire ugyanazt a korlátoltnak tűnő életet éljük, mint ők. Pedig milyen nagyon fogadkoztunk ám gyerek-és kamaszkorunkban, látván az ő korlátjaikat, „hibáikat”, hogy mi majd aztán biztos másképp fogjuk csinálni. Csakazértis! Nehogy már olyan legyek, mint ők! Nehogy már ugyanúgy szúrjam el az életemet, mint ők! Ismerősek számodra is ezek a gondolatok?

Ilyenkor sokan elkezdünk a szüleinkre haragudni, hogyan tehették ezt velünk. Miért nem voltak képesek jobban, ügyesebben csinálni, és egy boldogabb élethez segíteni minket? Miért nyomták ránk mindazt, amit ők hittek? Hát, azért, mert nem volt más választásuk. Mint ahogy nekünk sem volt, hogy elhisszük-e a történeteinket, avagy sem, és senki nem mondta – hisz nem tudta -, hogy ezeket a történeteket azon nyomban meg is lehetne kérdőjelezni. „Rossz gyerek vagy!” – mondta az apukám. Én pedig elhittem. Nem volt lehetőségem feltenni magamnak azt a kérdést, hogy ’Igaz ez’? És az apukámnak sem volt lehetősége engem nem rossz gyereknek minősíteni, hisz nem kérdőjelezte meg a rosszgyerekségről szóló hiedelemrendszerét. És persze azt akarta, hogy egy jó, rendes ember váljék belőlem, akit erre valahogy rá kell nevelni.

Nos, a Munkával nem csak, hogy felismered, mi mindent hoztál a szüleidtől, hanem meg is kérdőjelezed. Mert már gyerekkorodban sem a Valóságot láttad, hanem az elméd megtanulta értelmezni azt, amit látott. Megtanulta, milyen a szép, milyen a csúnya, ki a jó és ki a rossz, megtanult mindent szépen skatulyákba osztályozni – és még ma is ugyanezekből a skatulyákból osztályozza a történéseket és az embereket.

Ezeket a skatulyákat ürítjük ki a Munka Négy kérdésének segítségével. Nem csupán kinyitjuk őket és megismerkedünk a tartalmukkal, hanem feltesszük azt a kérdést, hogy egyáltalán igaz-e az, amit elhittünk? Mert nem az. Csak mindent megtanultunk valaminek elhinni. Mindenről elhittük, hogy mi is az. Pedig nem is az.

Ma egy rövid videót ajánlok figyelmedbe a témában, hogy még alaposabban megérthesd, hogyan is zajlik ez a folyamat.

És még egy zárójeles megjegyzés, most végre nem felejtődött el. Sokaktól hallom, hogy hihetetlen, milyen hirtelen felismerések történnek az emberekkel a Katie videókban, olyanok is vannak, akik arra gyanakszanak, hogy az egész egy színjáték. Nos, ezek a videók jóval hosszabb Munka-ülések megvágott, koncentrált részletei. Néha csupán egy ötperces részt láthatunk egy másfél-két órás önvizsgálatból. Tehát, nem feltétlenül pillanatok alatt jutott el a facilitált azokhoz a megértésekhez, amiket mi a videókon láthatunk. Ugyanakkor ilyen is megtörténhet. Leginkább azok szoktak furcsálkodni és értetlenkedni, akik még nem próbálták a Munkát, vagy nem engedődtek bele olyan mélyen, hogy ilyesmi történhessen velük. Ha őszintén, nyitottan, kíváncsian tesszük fel a kérdéseket, és semmilyen elvárásunk nincsen, hogy mit is fogunk találni, időnként tényleg csodák történnek. A legerősebb felismerések, hitrendszer-összeomlások pedig a megfordítások tudatosulásakor szoktak történni. És ilyenkor már nem ugyanaz az ember kel fel a karosszékből, mint aki az önvizsgálat előtt leült oda.

„Tudom, mi a legjobb számodra” – Byron Katie videó

Mindannyian úgy kondicionálódtunk, hogy azt hisszük, az a dolgunk, hogy megmondjuk másoknak, szerintünk hogyan kéne élniük az életüket. És tudat alatt ezt azért csináljuk, mert azt hisszük, hogy így szeretjük jól őket… „Én jobban tudom, mi a legjobb számodra!” Hallod ebben a mondatban az arroganciát és az erőszakot? Képzeld el az életedet nélküle:

Ki lennél, ha soha többé nem kéne „jól” tudnod, hogy mi a „jó” a másik számára, még ha az a gyereked is? Mert, ha a gyerekedről van szó, akkor még inkább „jól tudod”. Megint csak ingoványos a talaj, hisz szülőként végképp úgy gondoljuk, hogy gyerekünknek az általunk kijelölt úton kell végigmennie, mert majd akkor lesz „megfelelő”, „sikeres” és „boldog”. Teljesen biztos lehetsz ebben? Hogyan éled az életedet, ha elhiszed a gondolatot, hogy a gyerekednek a te utasításaidat kell követnie, ő meg érdekes mód nem így tesz? Mennyire vagy TE hiteles a boldogság tanításában? Istenem, mennyi feszültségtől kímélhetnénk meg a gyerekeinket, no meg persze magunkat, ha nem ragaszkodnánk foggal-körömmel ezekhez a bezápult hiedelmekhez! És mennyivel több szeretet lenne a kapcsolatainkban…

Ha elég bátor vagy, írd össze az összes, gyermekeddel kapcsolatos elvárásodat, melyeket, ha teljesít, akkor szerinted boldogabb lesz, majd vizsgáld meg őket egyenként a Négy Kérdéssel és a Megfordításokkal.

Segítségképpen itt egy újabb Byron Katie videó, amit egy börtönfoglalkozáson rögzítettek. Katie rendszeresen jár börtönökbe, hogy megtanítsa az ott élőknek megkérdőjelezni a stresszes gondolataikat. Ebben a videóban Katie egy Apának segít megvizsgálni a lányával kapcsolatos elvárásait. Ismerjetek rá önmagatokra, bármilyen kapcsolatotokra illjenek is az itt elhangzottak. És tegyétek fel magatoknak a jól ismert kérdést: Kinek a dolgával foglalkozom?

Nyomás A Férfiakon: Férfias Szerepek

A Facebook-os zárt csoportunkban mindenféle témák terítékre kerülnek, sokan osztják meg személyes megéléseiket, elakadásaikat, örömüket, bánatukat, kérdéseiket. Több ÖnMunkás indított saját blogot is, ahova saját önvizsgálatait tölti fel. Igen tanulságos ezeket is rendszeresen olvasni, és végig is csinálni, hisz mindegyik univerzális hiedelmeinket, félelmeinket kérdőjelezi meg. (A mai bejegyzés végén megtaláljátok a linkeket.)

Ma egy ÖnMunkás férfiú férfi szerepekre vonatkozó önvizsgálatát ajánlom figyelmetekbe, melyet az engedélyével itt is megosztok, hogy minél több férfi és nő gondolkozhasson el az általa játszott férfi és női szerepek stresszéről. Mindig örülök, ha férfiak is csatlakoznak hozzánk, hiszen általuk könnyebben tisztul a felhalmozódott közös férfi-fájdalom.

Férfiasan Kell Helyt Állnom Az Életben – Igaz Ez?

A szenvedésnek és a boldogságnak nincs neme. A szerepeknek viszont igen, melyeket mindannyian jól elhiszünk, és cipeljük őket magunkkal megkérdőjelezetlenül. Mik is vannak bennünk, férfiakban? Fájdalmak és szenvedések a megfelelni vágyás és a magunkra vállalt férfiszerepek nyűgjei miatt.

„Nem lehetsz gyenge, nem lehetsz fáradt, nem ismerhetsz akadályt, keresned kell egy halom pénzt, meg kell találnod, hogyan fejezd ki magad, ki kell hoznod magadból a maximumot.” És közben nem fejezheted ki az érzelmeidet, ha azok éppen nem azt harsogják bele teli torokból a nagyvilágba, hogy a király megérkezett, te vagy a legjobb. Nem szabad elfeledkezned a jeles napokról, és olyan nincs, hogy „én csak így tudom kimutatni az érzelmeimet”.

Hogy teljesen egyértelmű legyen a dolog: ezek általános hiedelmek, amiket nem feltétlenül a közvetlen környezetünk sugall, vagy éppen mond, sokkal inkább saját magunk támasztjuk a magunk irányába ezeket az úgymond „követelményeket” az általános vélekedés és a férfiszerep felvállalása miatt.

Pedig néha mi is összetörünk, elfogy az erőnk, és még sírunk is olykor. Csak titokban, nehogy valaki meglássa. Pedig a fájdalomnak nincs neme, ahogy az örömnek sincs.

Nézzük meg a következő férfi-hiedelmet:

„Férfiasan helyt kell állnom az életben.”

1. Igaz ez? - Igen.

2. Egészen, 100%-ig biztos lehetek benne, hogy ez igaz? - Igen.

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem a gondolatot?

- Milyen érzelem jelenik meg bennem, miközben elhiszem ezt a gondolatot? - Feszültség, megfelelni vágyás, bizonytalanság, a „mi van, ha mégsem sikerül” érzése.

- Milyen testi tünetek jelentkeznek, miközben elhiszem ezt a gondolatot? - Gyomorremegés, egyfajta furcsa kellemetlen üresség mellkas tájon, grimaszolás, a görcs kifejeződése az arcomon. (És ebben a pillanatban szakadt ki belőlem egy hatalmas sóhaj.)

- Hogyan bánok másokkal, miközben elhiszem ezt a gondolatot? - Úgy, hogy lehetőleg mindenki észrevegye, hogy milyen nagy és erős és okos és gondoskodó és kemény fickó vagyok. Udvarias vagyok, kedves és elegáns igyekszem lenni. Feltétlenül mondanom kell valami humorosat vagy jópofát, hogy ne tartsanak pipogyának és élhetetlen alaknak. Mindig igyekszem segíteni és mindent bevállalni, csakhogy megmaradjon az erő és a tehetség látszata. Nem vagyok őszinte. Sőt, néha hazudok is, csakhogy jobb színben tűnhessek fel férfiként. Megmagyarázom, de az égvilágon mindent. Kidumálok mindent. Jaj, csak a szerep, az az átkozott szerep nehogy odalegyen!

- Hogyan bánok magammal? - Nem tűröm el, ha hibázok. Kizárt, hogy valamit ne tudjak megoldani, ha nem megy, akkor begörcsölök. Olyankor egyfolytában összehasonlítom magamat másokkal, és ha túl nagy és szemmel is jól látható a különbség, máris okolhatom és szidhatom magam, mert nem vagyok tökéletes. „Hát még ezt a szerencsétlen Suzukist se tudtam lenyomni az úton, milyen egy lehetetlen alak vagyok! Csak egy ilyen szar autóm van, nem tellett Bentley-re. Mondtam én, hogy nem vagyok elég jó!”

Megmagyarázom. Leginkább magamnak, de magamnak mindent, csőstül. Halogatok ezerrel. Inkább elbújok egy magam teremtette látszatvilágba, olyan strucc módjára, nehogy szembe kelljen néznem a Valósággal.

- Milyen szenvedélyeim, mániáim jutnak eszembe? - A szivar. Az olyan férfias, nem? (Meg büdös és drága és egyszer úgyis megfulladok tőle, de az most mindegy. Mindent a férfiasság oltárán.)

- Hol, mikor, hány éves koromban jutott először eszembe ez a gondolat? - 12 évesen eléggé eltángált az egyik osztálytársam és még otthon is kaptam, hogy hogy lehetek ilyen mulya. (Aztán később egy másikat elég rendesen orrba vágtam, akkor leszálltak rólam a többiek is.)

- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé ezt a gondolatot? - Attól, hogy csak sodródnék. Nem lennének céljaim, nem harcolnék, szétfolynék, mint egy zsírpacni. Túl sok nőies tulajdonságom lenne, és nem lehetne felnézni rám. Nem lenne tartásom és nem küzdenék semmiért sem.

- Mire nem vagyok képes, miközben elhiszem ezt a gondolatot? - Ellazulni. Elfogadni, elismerni, megengedni magamnak a gyengeséget, felvállalni az érzelmeket, felvállalni, ha fáj, felvállalni saját magamat. Elfogadni, hogy nem tudok mindent, elfogadni, hogy nem nálam van az irányítás és ennek következtében felismerni azokat a lehetőségeket, amik nem az én fejemből pattantak ki. Tanulni.

4. Ki lennék a gondolat nélkül?

Önmagam. Szabad. Őszinte, nyitott, elfogadó, olyasvalaki, aki feltétel nélkül tud szeretni. Nincs mérlegelés, csak szeretet és őszinteség van.

Megfordítások:

+ Nőiesen kell helyt állnom az életben.

Igen, ez nagyon sokszor így van. Nem a nemi identitásra gondolok, hanem arra, hogy vannak olyan viselkedések, amik inkább nőiesek, pl. az elfogadás, a befogadás, a háttérben maradás és az alázat, amik sokkal kevésbé stresszesek és sokkal inkább célra vezetőek, mint ezek „férfias” megfelelői. Felvállalhatom az érzelmeimet, mert hozzám tartoznak, és senkinek sem tartozom beszámolással miattuk.

A nőkben amúgy ugyanazok a gondolatok okoznak stresszt és feszültséget, mint a férfiakban (kevés kivétellel), így nincs értelme különválasztani ezeket a dolgokat, szóval tök mindegy, hogy melyik nem szenvedéseit vállalom fel.

+ Emberként kell helyt állnom az életben.

Naná, hiszen elsősorban ember vagyok és ugyanúgy a boldogságot és az igazságot keresem, mint bárki, függetlenül attól, hogy férfi, vagy nő az illető.

+ Sehogy sem „kell” helyt állnom az életben.

A „helyt kell állnom” egy szerep, ami semmivé foszlik, mihelyt nincs stresszes gondolat. Akkor csak a szeretet marad és egy olyan „én”, akinek nem kérdéses, hogy megtesz, vagy éppen nem tesz meg dolgokat, amik belülről fakadnak. Nem tudok nem-cselekedni, nem tudok csak ülni és csak nézni és nem tudok „ártani” sem, amikor a nem-tudom elméből jönnek a dolgok, amik egyszerűen csak elém kerülnek és én megteszem, ami a dolgom, éppen akkor és ott.

Ha még idén szeretnéd profin, hatékonyan, kiscsoportban, sok személyes foglalkozással megtanulni Byron Katie Munka-módszerét, várlak szeretettel:

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam: 2011. december 3-4. Jelentkezési határidő: november 14. hétfő !!!

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

ÖnMunkás blogok:

www.4kerdes.blogspot.com

www.onvizsgalat.blogspot.com

www.a-munka.blogspot.com

Szerelmi Történet – Megfelelés Mindenáron 3.

„Honnan tudhatod, hogy egy kapcsolat jó-e vagy sem? Ha letérsz a helyes útról, azt mindig tudod: mégpedig abból, hogy nem vagy boldog. Ezért, ha egy kapcsolat nem jó, mindig meg kell kérdőjelezned a gondolataidat. A te felelősséged, hogy visszatalálj önmagadhoz. Ha sikerül újra értelmes kapcsolatot kialakítanod saját magaddal, egy partner csak hab a tortán. A lehető legnagyobb áldás, amit ember megélhet. A romantikus szerelem ideája arról szól, hogy szükséged van valakire, aki kiegészít téged. Tökéletes őrültség. Tapasztalatom szerint senkire sincs szükségem, hogy kiegészítsen. És paradox módon, amint erre rájövök, onnantól kezdve mindenki kiegészít.” (Byron Katie)

Készülődöm a Szerelem, Szexualitás, Intimitás Tematikus Tréningre, nagyon izgalmas nap elé nézünk. Ahogy gyűjtögetem a feladatokat, az ötleteket, legszívesebben már 2-naposra csinálnám ezt a tréninget. :)

         Mennyi, de mennyi hiedelem tapad a szerelemhez és a szexualitáshoz! Álmok, vágyak, ítéletek, félelmek garmadája. Mikor hitted ezeket el? Mi történik az életeddel, ha elhiszed ezeket a gondolatokat? És csak egy pillanatra engedd meg magadnak, hogy belekukkants úgy az életedbe, hogy nem tudod ezeket elhinni. Hogy nincs több félelem, csalódás, kudarc, elvárás, megfelelés benned. Természetesen ez azért ennél egy kicsit mélyebb és részletesebb Munkát igényel, de hátha kapsz egy kis ízelítőt abból az állapotból, amikor semmit, de semmit nem tudsz elhinni abból, amit a szerelemmel és a szexualitással kapcsolatban elhittél, megtanultál. Megéri alaposan feldolgozni ezeket a hiedelmeidet is, hihetetlen ajándékokkal lepheted meg magadat (és a partneredet), ha ezt megteszed.

         Ma egy újabb részlet Byron Katie, Szükségem Van a Szeretetedre című könyvéből. Ez a részlet bemutatja, mi is zajlik általában a szerelembe esés és az másiktól való eltávolodás között. Nagyon érdemes végigolvasni.

Mint azt tudjuk, szerelembe esni csodálatos dolog. Olyannyira, hogy az ember örökre magáénak szeretné tudni ezt az élményt, és ezért úgy dönt, összeköti életét a másikéval. A szerelem állapotában még szünetel az elfogadás keresése, és vele együtt a fájdalmas gondolatok is. Ebben az időszakban sokat szexelünk – ez az egyik leggyakoribb módja, hogy elmeneküljünk a mentális történések elől. Aztán idővel a szerelem megkopik, legalábbis így tűnik. De miért?

            Íme, egy tanulságos történet egy csendes, otthonülő, könyvtárba járó nőről, aki rendkívüli módon vonzódik egy állandóan szórakozni vágyó autóverseny-bolond férfihoz. Amíg randiznak, a nő úgy tesz, mintha ő is szívesen nézné a versenyeket, és élvezné a festékpisztoly-csatákat, meg az utánuk következő hatalmas bulikat. A férfi észreveszi ugyan rajta a feszültség apró jeleit, de nem gondolja, hogy más, mint akinek mutatja magát – hogy valójában sokkal érzékenyebb. Ami pedig őt illeti, eljátssza, hogy szereti a japán konyhát, és hogy szívesebben marad otthon a nővel, és néz vele filmeket, mint hogy elmenjen a haverjaival a sportkocsmába. A nő erre azt hiszi, hogy a férfi olyan, mint ő, csak épp egy kicsit jobban szeret társaságba járni. Egymásba szeretnek és összeköltöznek.

            Lubickolnak az elfogadásban és az egyetértésben, miközben fogalmuk sincs, mi történik velük. Továbbra is úgy gondolják, a jól sikerült álarc meghozta számukra a várva várt szerelmet. A háttérben azért – bár valószínűleg alig érzékelnek belőle valamit – ott bujkál a kétely s a félelem. Egyikük sem képes teljesen elhinni, amikor a másik ember azt mondja neki, „Szeretlek”. Magukban ezt gondolják: „Azt szereti, akinek mutatom magam; kötve hiszem, hogy az igazi énem iránt is így érezne.” Ha pedig nem először vannak ebben a helyzetben, titokban talán még a következő is átfut az agyukon: ”Imádom, amilyennek mutatja magát, de nem tudom, mit gondoljak az igazi énjéről.” Ezek a kételyek kezdetben nem sok vizet zavarnak, hiszen a szerelmesek boldogan sütkéreznek a pozitív érzésekben, amiket a másik személyéhez kapcsolnak. Az idő múlásával azonban ez a színjáték megbosszulja magát: örömüket egyre inkább beárnyékolja az állandó kemény munka, amivel próbálják magukon tartani az álarcaikat, és a repedéseken át a rejtett félelmek egyre gyakrabban szivárognak ki a felszínre.

            Egy nap aztán a nőnek őszinteségi rohama támad, és bevallja a párjának, hogy inkább otthon maradna a hétvégén, mint hogy kimenjen vele a versenypályára. A férfi összezavarodik, és úgy érzi, cserben hagyták (jóllehet, ő maga a kapcsolat kezdete óta attól retteg, hogy valamelyik haverja meglátja a könyvtárból kifelé jövet). És ezzel megkezdődik a vádaskodás.

            A nő azt mondja: „Hazudtál nekem. Azt mondtad, szeretsz esténként itthon maradni, és időt szánni a kapcsolatunkra.” Vagy ezt: „Régebben szívesen maradtál itthon velem. Megváltoztál. Már nem szeretsz.”

             A férfi erre így szól: „Te hazudtál nekem. Azt mondtad, hogy szereted azokat a dolgokat, amiket én, és hogy bármi is legyen a program, fő, hogy velem lehess.”

            Mélyen legbelül mindketten tudják, hogy a másiknak igaza van, de azt hiszik, kicsúszna alóluk a talaj, ha ezt bevállalnák, és nem vágnának vissza. Szeretnének felhagyni végre a színleléssel, és mégis ragaszkodnak a hiedelmeikhez, hiszen eddig úgy tűnt, ezeknek köszönhetik a szerelmüket. Úgyhogy benne maradnak a szerepeikben, jóllehet, ők már nem is tudják, hogy ezek csak szerepek, és következik egy újabb felvonás: a csalódás és a düh.

            Ebben a fázisban a szerelmesek egyenesen azt is gondolhatják, hogy nem is szeretik egymást. Sőt az is lehet, hogy szakítanak, anélkül, hogy megtudhatnák, kivel is élnek együtt valójában. Az álarcokat minden átmenet nélkül indulatos „én”-bábokra cserélik, és mindketten a másikat okolják az őket ért csalódásért. Mire eljutnak ehhez a patthelyzethez, a párok több lehetőséget is elszalasztanak, hogy visszafordítsák a folyamatot. A nő például azt mondhatná: „Igazad van, drágám, tényleg megpróbáltam megkedvelni az autóversenyt, de nem sikerült. Füldugó nélkül el sem bírtam viselni. Csak azért tettem, hogy szeress. Azt akartam, hogy elfogadj, és érdekesnek találj. Mondd csak, sikerült elérnem a célom?”

            „Micsoda?”

            „Igen, bevallom, hogy hazudtam. Úgy tettem, mintha élvezném az autóversenyt, mert attól féltem, elveszítelek, ha nem így teszek. Igaz ez? Vagy akkor is szeretnél?”

            Ekkor a férfi áll válaszút előtt. Vagy ő is bevallja, hogy nem mondott igazat a szusival kapcsolatban, vagy továbbra is színleléssel vádolja a nőt, és hagyja, hogy a dühös én-báb szóljon belőle. A nő már megtette, amit lehetett: felvállalta a kockázatot, és elmondta az igazságot. Ha a férfi van olyan bátor, hogy csatlakozzon hozzá, és ő is felfedje a maga kételyeit és félelmeit, akkor ketten együtt irányt válthatnak, és ráléphetnek az igazság felé vezető útra. Valami igazán eredeti és csodálatos dolgot élhetnek át: egy őszinte kapcsolat kezdetét – először is önmagukkal, és aztán – ki tudja – talán egymással is.

(Byron Katie: Szükségem Van a Szeretetedre – Vagy Mégsem? – Édesvíz)

Ha szeretnéd felszabadítani magad a megfelelési játszmák és a szerelemmel, párkapcsolattal kapcsolatos hiedelmek alól, szeretettel figyelmedbe ajánlom a következő programokat:

1-1 hely felszabadult a szept. 24-25. illetve október 1-2. ÖnMunka Alaptanfolyamra (ez 2 külön tanfolyam!).

Szerelem, Szexualitás, Intimitás Tematikus Tréning: október 9. vasárnap

Férfi, Nő, Párkapcsolat Tematikus Tréning: november 5. szombat

A Tematikus Tréningeken való részvétel előfeltétele az ÖnMunka Alaptanfolyam. A következő Alaptanfolyami időpont október 29-30. Részletek minden tanfolyammal kapcsolatban itt:

http://kincsamivan.hu/programok.html

Te Kinek Bukfencezel? – Megfelelés Mindenáron 2.

„Hogyan reagálsz a gondolatra, miszerint szükséged van mások szeretetére? Alárendelődsz a célnak, hogy elnyerd az elfogadásukat? Hiteltelen életet élsz, mert nem bírod elviselni annak a tudatát, hogy esetleg valami kifogásolnivalót találnak benned? Mindig megpróbálod kitalálni, milyennek szeretnének látni, és igyekszel olyanná válni, akár egy kaméleon? Így pedig valójában sosem lehet a tiéd a szeretetük. Megpróbálsz azzá válni, aki nem vagy, majd amikor azt mondják „szeretlek”, nem hiszel nekik, mert tudod, hogy egy álarcról beszélnek. Olyasvalakit szeretnek, aki nem is létezik – azt, akinek tetteted magad. Nagyon nehéz mások szeretetét kergetni. Sőt halálos. Közben ugyanis elveszíted mindazt, ami valóságos. Az ember így zárja magát börtönbe, míg azt a szeretetet hajszolja, ami tulajdonképpen már az övé.” (Byron Katie)

A hétvégi 3-napos elvonuláson elég sokat foglalkoztunk az egyik „Szentháromsággal”, vagyis azzal, mi mindet teszünk azért, hogy jó benyomást tegyünk, hogy elnyerjük mások Szeretetét, Elfogadását, Elismerését (SZEE). Nagyon érdekes, hogy az emberek nagy része abszolút észre sem veszi, hogyan manipulálja élete szereplőit – legtöbbször teljesen tudattalanul, és közben milyen nyomás alatt tartja önmagát ezzel a kényszeres megfeleléssel. Ha szeretnél elmélyülni ebben a témában, felismerni, feldolgozni, és elhagyni ezeket a mintákat, figyelmedbe ajánlom a Munkát, illetve Byron Katie, Szükségem Van a Szeretetedre, Vagy Mégsem? című könyvét.

Nézzük, hogyan is indul be ez az egész életünket meghatározó játszma. Újabb részlet a könyvből:

Egy kislány boldogan elvan a saját kis játékaival a játszótéren. Hirtelen aztán önmagát is meglepi, amikor bukfencezik egyet. A körülötte levő gyerekek, akikről egész eddig tudomást sem vett, nevetni és tapsolni kezdenek. Erre megismétli a bukfencet, csak hogy lássa, újra megtapsolják-e. Az egész játszótér beindul, „Idenézz, Ezt figyeld!” – kiabálják egymásnak a kicsik, majd boldogan mosolyognak, ha megkapják a várt reakciót, és elszontyolodnak, ha nem. Az első kislány nem érti, mit is fedezett fel, de azt tudja, hogy nagyon jó érzés. Úgy gondolja, talán rálelt a közösség elfogadásának kulcsára. A következő bukfencnek olyan indíttatással készül neki, ami korábban nem volt meg benne; már nem azért játszik, hogy önmagát szórakoztassa. Figyelme fókuszt váltott, immáron a többiektől elvárt válasz áll a középpontjában. Ezzel pedig kéz a kézben jár az aggodalom, hogy mi lesz, ha esetleg nem kapja azt meg.

         Miután kinövünk a gyermekkorból, sokunk még mindig ugyanúgy csinálja a maga bukfenceit. Mások elfogadását keressük – a párunkét, a gyermekeinkét, a szüleinkét, a kollégáinkét, sőt még az idegenekét is, akikkel összefutunk a liftben. A hajsza idővel az életünk részévé válik, olyannyira, hogy már természetesnek tűnik. Észre sem vesszük, hogy nyakig benne vagyunk. A barátainkban és a munkatársainkban könnyebben felfigyelünk a belőlük származó nyugtalanságra: ez a lány cserfes és szórakoztató, amikor velünk van, a vőlegénye társaságában csendes és visszafogott. Amaz a munkahelyünkön folyton nyalizik a főnöknek. Ennek a másiknak mindig a középpontban kell lennie. Ez a fiú a jógacsoportból feltűnően nyugodt és mosolygós, de csak akkor, ha az oktató a közelben van. Az a nő pedig engedi, hogy a gyerekei lábtörlőnek használják.

         Észreveheted például egy laza esti összejövetelen, ami jó esetben a kikapcsolódást és az ismerkedést szolgálná, hogy az egész merev és idegtépő pózversennyé válik. Vagy, hogy az üzleti találkozót, aminek során elvileg meg kellene oldanunk egy bizonyos problémát, teljesen átszínezi a lehetőség, hogy bevágódhatunk a látogatóba érkező nagyfőnöknél. Hogy miért történik mindez? Mert az elfogadás keresése kerül a középpontba.

            Amikor a körülötted lévő emberek ilyen viselkedése felkelti a kíváncsiságodat, valószínűleg elkezded találgatni, milyen ki nem mondott gondolatok járhatnak a fejükben, és mi teszi őket nyugtalanná. Nincs nehéz dolgod, hisz ugyanezek a gondolatok ott élnek, vagy valamikor ott éltek mindannyiunk elméjében: „Biztosan elutasít majd, ha rájön, milyen vagyok valójában”; „Nem lehetek boldog, ha senki nem vesz észre”; és így tovább. Akár ilyesfajta vélekedések irányítják a cselekedeteidet, akár nem, ha mélyen magadba nézel, bizonyára ott találod őket.

         Az előző fejezetben láthattuk, hogy nem kell elhinnünk az elménkben felmerülő gondolatokat, még akkor sem, ha rendíthetetlen tényeknek tűnnek. A következőkben pedig módszeresen feltárjuk majd a mindennapi interakciók, barátságok, munkakapcsolatok hátterében megbúvó mögöttes hiedelmeket, hogy lehetőséged legyen felmérni, vajon a te életedben igazak-e vagy sem. Aztán ugyanezt megtesszük a szerelem, az együttélés, a házasság, és a szeretői viszony tekintetében is. Látni fogjuk, mi zajlik a megkérdőjelezetlen hiedelmeink ingoványos talajára épített kapcsolatainkban; rájövünk, miért mennek ezek olyan gyakran tönkre, és hogy létezik más út.

         A könyv ezen részét nyugodtan olvashatod úgy, mint egy regényt: dőlj hátra, és csodálkozz rá, vagy épp borzadj el, miket művelnek mások a szeretetért és az elfogadásért vívott küzdelem során. De minden esetben állj meg és vedd észre, ha a történet hasonlít a sajátodra. A szenvedéstől való megszabadulásod – szabadságod – feltétele, hogy először is feltárd azokat a területeket, ahol ezek a hiedelmek jelen vannak az életedben. Lehet, hogy valamilyen fájdalmas eseménytől indulva, visszafelé kell dolgoznod, hogy rátalálj a gondolatokra. „Miért van, hogy még mindig nem tudok megbocsátani neki, ennyi év után sem?”; „Miért nem voltam képes elmondani neki az igazságot?” Ha le tudsz ásni addig a gondolatig, ami ezeket a fájdalmas vagy kellemetlen helyzeteket generálta, ráléphetsz a hazafelé vezető útra. Ezek azok a hiedelmek, amik ha megkérdőjelezetlenek maradnak, elszigetelődéshez és szenvedéshez vezetnek. Ha egyre is rátalálsz, azonnal tedd fel magadnak a kérdést, hogy vajon tényleg igaz-e. Vedd észre, milyen szenvedést okoz neked. Azután érezz rá a békére és a nyugalomra, ami valahol már most is benned van, és akkor bontakozhat ki igazán, ha nem hiszed el az adott gondolatot.

(Byron Katie: Szükségem Van a Szeretetedre, Vagy Mégsem? – Édesvíz)

Jelentkezés holnap estig! 

Pótidőpontot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, mert az október 1-2. ÖnMunka Alaptanfolyam betelt, és maradtak további érdeklődők. Szeptember 24-25-én is tartok egy Alaptanfolyamot, amennyiben igény lesz rá. Kérlek Benneteket, ha ebben az időpontban szeretnétek megtanulni Byron Katie Munka-Módszerét, akkor szept. 2-ig, azaz péntekig jelentkezzetek nálam. Részletek szokás szerint itt: http://kincsamivan.hu/programok.html

Értéktelen Vagyok – Igaz Ez?

A péntek esti ÖnMunka csoportfoglalkozáson került terítékre ez az univerzális hiedelem. Mindenkinek ajánlom alapos megvizsgálásra, hiszen rengetegen élünk úgy, hogy folyamatosan a külvilág értékrendjének próbálunk megfelelni, közben pedig saját, valódi értékeinkhez közünk sincsen. A stressz, amit ez az állandó megfelelési kényszer okoz, hatalmas. A nyugalom és a kreativitás, amit e nélkül a hiedelem nélkül megélhetünk, leírhatatlan.  Kedvcsinálónak egy levélke az egyik pénteki csoporttagtól, utána pedig a Munka levezetése. Csináljátok és értékesedjetek!

Szia Andi!

Képzeld, tök jól vagyok! Bár igaz, hogy fizikailag teljesen tropa, mert a baleset után folytattam az intenzív táncfelkészülést és most már beszélni is alig van erőm. Viszont ezzel együtt valami jó kis nyugalom van bennem mióta az értékes/éréktelen témát körbejártuk az esti csoporton.

Nem vagyok motivált azért tenni dolgokat, hogy kedveljenek, vagy értékesnek tartsanak (vagy legalább is sokkal kevesebbszer). Nagy szabadság ez, sok „munkát” - mármint energiamunkát, amit abba fektettem, hogy elérjem, hogy értékeljenek - spórol meg. Olyan, mintha idáig kívül éltem volna, most meg a belül lennék. Vagy valami hasonló. Mintha idáig másokban lettem volna, most meg jobban magamban. És ez izgi, mert ez nagyon új.:)

Talán kicsit most átestem a ló másik oldalára, mert semmit nem akarok megváltoztatni „jobbá” tenni. :) (Például egy foltot kiszedni a fellépő ruhámból, pedig azért azt kéne…)

A lányok a táncban ezerrel készülnek, hogy még csinosabbak stb. legyenek, én meg nagyon élvezem, hogy nincs már bennem ez a görcs, hogy tökéletes legyek. Persze azért megteszem a magam dolgát a csinosságban meg a táncban, de kicsit más hozzáállással. Sőt, az se zavar, hogy kicsit nagy a hasam a szoknyában. :) Nagyon jó ilyennek lenni. Van valami erő ebben a nyugalomban. Kíváncsian várom a fellépéssel járó izgalmi stresszt, mennyire marad meg ez a nyugalom. Puszi, Viki

Vizsgáljuk meg ezt a hiedelmet a Négy kérdéssel és Megfordításokkal: „Értéktelen vagyok.”

1. Igaz az, hogy értéktelen vagyok? Igen/Nem. (Nem tudom.)

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy értéktelen vagyok? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy értéktelen vagyok?

- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?

- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról?

- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?

- Hogyan viszonyulok másokhoz, hogyan viselkedem velük, miket gondolok róluk?

- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot?

- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot?

- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy értéktelen vagyok?

- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

- Mikor, hány éves koromban jutott először eszembe, hogy értéktelen vagyok?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy értéktelen vagyok? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg a fejedben ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed? Milyen értékeidre leszel figyelmes ebben a csendben?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Értéktelen vagyok.”

+ Értékes vagyok.

Keress három konkrét példát arra, hogy hogyan vagy Te értékes. Lehet hagyományos értelemben vett értékeket is keresni, de főként olyanokat fedezz fel magaddal kapcsolatban, amikért igazából semmit nem teszel, nem tettél, hanem teljesen természetesen áradnak belőled. Ezekkel az értékeiddel járulsz hozzá Te a nagy közöshöz. Nem a diplomáddal, meg a nyelvtudásoddal, vagy épp a legcsodásabb testtel (ezek is tökéletesen rendben vannak), hanem a kedvességeddel, a türelmeddel, a mosolyoddal, a lényed ragyogásával - amikor engeded ragyogni -, a másokhoz való odafordulással, önmagad szeretetével, a nyitottsággal, valamilyen szakértelmeddel, stb. Keresd meg a saját értékességedet, kérlek, és engedd, hogy ezek élődjenek meg rajtad keresztül. Add oda az értékedet saját magadnak és másoknak, és csak nézd meg, mi történik az életeddel!

+ A magammal kapcsolatos gondolataim értéktelenek.

Mindig csak a gondolat elhívése eredményezi azt, hogy bárminek gondolom magam. Hogyan lehetnék én bármilyen is, ha nem hiszem el, hogy olyan vagyok? Hogyan lehetnék értéktelen, ha azt sem tudom, milyen az az értéktelen? Olyan vagyok, amilyen éppen vagyok, ezt csakis gondolatokkal lehet bármilyennek is értelmezni és ítélni, de a gondolat sosem a valóság. Én egy valóság vagyok, a gondolattal pedig egy valótlanságot csinálok magamból, és megpróbálom magamat egy szűk kategóriába belegyömöszölni. Mert én aztán tudom, hogy ilyen meg olyan vagyok. És ezért jól utálom is magam, és jól meg is akarom változtatni.

MINDEN VAGY/VOLTÁL/LESZEL. Bármikor tudsz példákat találni arra, amikor kedves voltál, és arra is, amikor mondjuk bunkó. Vagy épp lusta, illetve szorgalmas. Tán okos, vagy épp buta. Nincs jelentősége. Ezek mind kitalált kategóriák, és mint ilyenek – értéktelen gondolatok. A gondolatnak addig van értéke, amíg meg nem vizsgálod, hogy igaz-e, utána pedig csak úgy van. A magadról, másokról, illetve a világról gondoltakat szép lassan mind-mind el fogod hagyni – semmilyen értékkel nem fognak bírni számodra. Utána pedig marad a kondicionálatlan valóság. Amiben valami sokkal intelligensebb szinten működsz, illetve vagy működtetve. Nem kondicionált gondolkodással, hanem a minden pillanatban rendelkezésedre álló intelligenciával.

(Figyelmedbe ajánlom a Valami Sokkal Intelligensebb című bejegyzést a témában: http://onmunka.blogspot.com/2011/02/valami-sokkal-intelligensebb-meg-mindig.html)

Vannak a Megfordítások ugyanannyira igazak vagy tán igazabbak, mint az eredeti állítás? Most akkor értékes vagy, vagy értéktelen?

„Minden egyenlő. Nincsen ez a személy vagy az a személy. Csak Egy van. És ez az utolsó történet. Nem számít, mennyire próbálkozol leszakadni róla; ez nem lehetséges. A gondolat, amit épp lehiszel, a kapcsolat megszakítására tett kísérlet. De ez csupán kísérlet. Megvalósítani nem lehet. Ezért is jár olyan kellemetlen érzéssel. Ez az „én”-ként való azonosulásra tett kísérlet. Ez pedig teljes munkaidős állás, egész addig, amíg már nem az.” (Byron Katie)

Kijelölődött a következő időpont ÖnMunka Alaptanfolyamra. Érdemes minél hamarabb jelentkezned, ha szeretnél jönni, mert összesen 5-6 emberrel tudok egyszerre dolgozni.

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos exkluzív minicsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján – 2011. április 16-17. Budapest

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html