„A leszoktató program
segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a
boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem,
hogy mindig a következő pillanat
megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem
jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne
„ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem
elég. Vagyis a spirituális keresésem
semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Még mindig függő voltam, csak a
szerem változott az évek során…” (Scott Kiloby)
Szeretettel ajánlom elolvasásra ezt a jókora részt Scott
Kiloby legelső könyvéből, A szeretet csendes forradalma
címűből, mely a „felébredése” utáni hónapokban íródott. Nagyon szép könyv,
örömmel fordítottam belőle ezt a „Scott” történetét és felébredését bemutató
részt. Rengeteg ponton magunkra ismerhetünk belőle, érdemes belemélyülni.
A Keresés, Melyet
Scottnak Hívnak
Volt egyszer egy idő-alapú, elme
gyártotta történet, mely „Scott” címen futott, és ez a múltbéli kondicionáltság
időnként még felüti a fejét. De „Scott” csupán spirituális keresés, egy álom
volt. Még felkapom a fejemet, amikor valaki egy szobában kimondja a nevemet.
Még mindig ezt a nevet írom az adóbevallásomra. Még mindig képes vagyok
felidézni a gyerekkori emlékeimet, illetve „a felébredés” nevű álom-esemény
előtti és utáni évek történetét (kivéve azokat a részeket, melyeket a drogok
kitöröltek).
Kicsit
vonakodva mesélem most el a Scott-történet darabkáit, nem mintha fájdalmas
lenne rágondolni vagy beszélni róla, hanem inkább azért, mert már nem
azonosulok vele többé. Nincs itt egy „én”, aki azonosulna a „múlt”-ként ismert
gondolati álommal. Így elég hamar elveszítem az érdeklődésemet, amikor „Scott”
álmáról és az „ő múltjáról” beszélek. A múlt immár alig bukkan fel. És amikor
megteszi, akkor mindössze a jelenben felbukkanó gondolatok sora, melyekhez
semmilyen módon nem kötődöm többé. Mindazonáltal, most megosztok néhány
részletet ebből a „Scott” című spirituális keresés-történetből, hátha az
olvasót érdekli.
Indiana
államban nőttem fel, egy kisvárosban, felső középosztálybeli családban.
Csodálatos szüleim elhalmoztak szeretettel, figyelemmel, és materiális
dolgokkal. Viszonylag boldog gyerek voltam, és végtelenül elkényeztetett.
Mindent megkaptam, ami csak akartam. Nem okolom a szüleimet, amiért ilyen
elkényeztetett kölyök lett belőlem. Egyszerűen belém volt égetve a hiányérzet és a mindig több iránti kielégíthetetlen
étvágy.
Félénk
gyerek voltam, akinek sok figyelemre volt szüksége. Fontos akartam lenni mások
szemében, ugyanakkor nagy igényem volt az egyedüllétre is, arra, hogy mindenki békén
hagyjon. Ez a kettősség igen erős kötélhúzást okozott bennem egész
gyerekkoromban és a tizenéves időszakban. Jó előadói képességekkel voltam
megáldva, imádtam táncolni, bábozni, zeneszámokra tátogni, a környékbeli
gyerekeket szórakoztatni és versenyre hívni őket futásban és más játékokban.
„Született sportolónak” tartottak, mert szinte minden sportban kitűnően
teljesítettem, amit csak kipróbáltam. A sportolás sokáig távol tartott a
bajtól. De végül még a sportsikerek révén megszerzett figyelem és elismerés sem
tudta kielégíteni azt a mély vágyamat, hogy váljak valakivé és megtaláljam,
amit keresek.
Mivel
igen érzékeny is voltam, érzelmileg és
mentálisan szó szerint darabokra hullottam, amikor valaki megkritizált vagy
gúnyt űzött belőlem. Ez az érzékenység pedig távolt tartott az emberektől
és a társasági helyzetektől. Alsós koromban előfordult, hogy más gyerekek
bántalmaztak. A fájdalom és félelem
menekülési útvonalak keresésére ösztönöztek. Tizenkét évesen szívtam el az
első füves cigimet. Mire tizennégy lettem, a marihuána a kedvenc menekülési
módszeremmé vált. Amikor beszívtam, az egész világ szétesett. Tizennégy voltam,
amikor gitározásba és dalírásba fogtam. Ezek is ahhoz segítettek hozzá, hogy
elkerülhessem az „odakint” érzékelt, igen összezavaró világot. Napszámra elő
sem jöttem a szobámból, csak egyedül zenéltem és dalokat szereztem. A saját fantáziavilágomban éltem.
Ahogy az
évek teltek, a zenésztársak, barátok és családtagok egyre inkább elismerték
zeneszerzői adottságaimat, „tehetségesnek” címkéztek. Ez pedig pont megfelelő
táplálékkal látta el a bizonytalansággal küzdő egómat. Mindazonáltal a
dalíráson, a zenélésen és a sportoláson kívül sosem tudtam igazán, hogyan is éljek a saját bőrömben. Korán
megtanultam, hogyan mutassak kifelé elégedettséget, hogyan viseljem a komfortosság álarcát.
Ahogy
haladtak az évek, egyre elszigeteltebbnek éreztem magam a társasági
helyzetekben, helyzetektől. Szégyenlős voltam, mindig haboztam cselekvés előtt,
figyeltem, hogy néznek-e, és találgattam, vajon mit gondolnak rólam. Gimis és
főiskolás koromban tovább fokozódott e kielégületlenség-érzetem és egyre
elveszettebb lettem. Teljesen idegennek érzékeltem magamat. Folyamatosan
zakatolt bennem az a történet, hogy valamiképpen
rossz bolygóra kerültem, és itt soha semmi nem lesz elég jó, és hogy saját
magam és a világ teljes elfogadása örökre elérhetetlen marad majd.
Cseppet
sem számított, mi mindent kaptam anyagiakban, szeretetben, figyelemben és
sikerben, semmi nem töltötte be a belső
ürességet. Nehezemre esett bármit is valóban értékelni. Mindig többet, jobbat, mást akartam.
Odabent pedig kevesebbnek, rosszabbnak, különbözőnek éreztem magam. Az
elidegenedés, a nyugtalanság és az érzékenység egyre fokozottabb droghasználathoz
vezettek. Húsz éves koromra teljesen kábítószerfüggővé váltam. Évekig éltem
aktív függőként. Voltak olyan időszakok is, amikor élveztem az életet. A
kábítószerek egyfajta játszóteret jelentettek, ahova elszökhettem a való
világból. Rövid tiszta periódusaimban dolgoztam és párkapcsolati próbálkozásaim
is voltak. De bármi történt is, állandóan velem volt egy mély nyugtalanság és elégedetlenség-érzet, az élet egészére
vonatkozóan. Ez pedig még több droghoz és elkeseredéshez vezetett.
Tizen- és
huszonéveimben végig különböző rock bandákban zenéltem. Mindennél jobban vágytam az elismerésre és a szeretetre. Azt
kerestem, hogyan lehetne véget vetni a folyamatos elégedetlenségnek, és azt
hittem, hogy ha majd emberek milliói szeretik a zenémet, akkor végre
megtalálom, amit keresek. És annak ellenére, hogy a zenei karrierem ígéretesnek
tűnt, a nagyfokú kábítószerfüggésem miatt végül befuccsolt.
Húszas
éveimben egyik kudarcos kapcsolatból mentem a másikba, sosem találva azt a
szeretetet, melyre annyira vágytam. Valahogy mindig olyan embereket
választottam, akik nem tudták viszonozni az érzéseimet. Ha meg épp azt hittem,
hogy végre megtaláltam azt, aki majd képes lesz a hiányaimat betölteni, akkor
annyira szerelmes lettem, hogy az egész átfordult rögeszmébe és féltékenységbe,
ami pedig elüldözte a szerelmemet. Amikor pedig valaki romantikus érdeklődést
mutatott irántam, és közeledni vagy udvarolni kezdett, őt én taszítottam el. Sokkal jobban izgatott a keresés, mint a
találás. Ezt az önlegyőző viselkedést újra meg újra eljátszottam. Évekbe
telt, mire az ezekben a kapcsolatokba szerzett mély sebeim begyógyultak.
Végül,
miután teljesen padlóra kerültem a kábítószerezéstől, egy 12-lépéses leszoktató
programban találtam magam. A program segített abban, hogy tiszta és józan
maradjak, de az életem jelentését és
célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról
szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam
elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is
lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor
megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól.
Az egész egy keresés volt. Még mindig
függő voltam, csak a szerem változott az évek során: anyagi javak, sport
sikerek, marihuána, dalírás és hírnév-keresés, fájdalomcsillapítók, végül
spiritualitás. A leszokásom öt éve alatt gyakorlatilag az összes valláson és
spirituális módszeren átmentem, mindezt a szabadságom keresése ürügyén. Saját
magamat kerestem.
A Felébredés
Spirituális
keresésem során felfedeztem a non-duális/nem-kettős
tanításokat. Azt láttam, hogy ezek a tanítások a valódi szabadságról
beszélnek. Nem ego-kényeztető
szabadságról, hanem olyanról, mely pont, hogy kiiktatja az egot. Olyan
szabadságról, mely semmilyen kapaszkodót
nem hagy számodra. Nem hagy meg „téged”. Csak a szeretetet hagyja meg. A
nem-kettősséget. A nem-elkülönültséget. Az elnevezés nem fontos.
Miközben
ezeket a könyveket olvastam, kezdtem tudatosan észrevenni a minden pillanatban
felbukkanó gondolatokat és érzéseket. Nem a megvilágosodást kerestem. Csupán
azt akartam, hogy az elidegenedésnek, az elégedetlenségnek és a nyugtalanságnak
vége legyen.
Nagyon
jól emlékszem az első „váltásra”.
Egy hideg, februári délután, amint épp a kocsimmal haladtam, egyszer csak szétolvadt az a rideg elkülönültség-érzet
az élet és „köztem”. Ez után az élmény után két hétig, egy nagyon intenzív,
kellemes energia-gombolyagot éreztem a mellkasomban. Fogalmam sem volt, mi
történik, és elnevezésem sem volt erre az energiára. Biztos létezik rá
valamilyen szó a megvilágosodási szótárban. De intuitíve úgy érzékeltem, hogy
valamilyen tudati váltás közepében vagyok benne.
A
kéthetes időszak végén, egy szombat éjjelen az ágyamon üldögéltem. Békesség
öntötte el a testemet és elmémet, belülről kifelé haladva. Teljesen átitatott.
Az elmém elcsendesedett. Felismertem, hogy „odakint” a szobában és a világban
is valójában csendesség van, és
ugyanez a csendesség van bennem is, és ez
az, aki valójában vagyok. Az energia-gombolyag még másnapig volt velem,
amikor is a Grace Klinikát (az egyik
kedvenc sorozatomat) néztem. Az aktuális epizódban egy nő éppen szült, miközben
a férje valahol máshol haldoklott. Sírni kezdtem, zokogtam. Valahogy, és nehéz
ezt elmagyarázni, nem a nő miatt sírtam. Hanem abban a pillanatban teljesen
tisztán láttam az élet állandótlanságát.
És ez nem egy gondolat volt. Nem gondoltam azt, hogy „Az élet állandótlan”.
Láttam és az egész lényemmel éreztem.
Másnap
reggel, munkába menet, valami nagyon más volt. Valahogy a testem tudatosságából néztem az életre, a gyomor és mellkas
tájékáról, nem pedig az elme processzorán keresztül. Olyan volt, mintha a szívem közvetlenül kapcsolódott volna
mindenhez, amit a szemeim megláttak, és ez a látás kikerülte a gondolatok szűrőjét. Ez már tisztán
érzékelhető tudati váltás volt. Úgy érződött, mintha az univerzum belátást,
megértést töltött volna le a lényembe. Teljesen tisztán láttam, hogy az összes
megosztottság, a vallások, módszerek, eljárások, nemzetek és bármiféle
csoportok az elme felosztottságának,
fragmentálódásának eredményei. A
gondolaton kívül nem létezik ilyen felosztottság, darabokra töredezés. Azt
is megértettem és megéreztem, hogy az emberiség szenvedés-története a
háborúkban, inkvizícióban, holokausztban, emberirtásban, drogokban, erőszakban,
bántalmazásban, elnyomásban, valamint mindenféle vallási és politikai
konfliktusban egyetlen alapvető
félreértésből fakadtak: az
elkülönült én illuzórikus koncepciójából. A tudat belegabalyodott ezekbe a
hamis, megosztó gondolati struktúrákba. És akkor ezeket a gondolat-alapú
felosztásokat az elkülönültségi-álom részeként láttam meg, melyek eltakarják valódi természetünket, a
szellemet vagy tudatot.
Azzal is
tisztában voltam, hogy ez még nem a végső felébredés. Nem tudnám pontosan
megmagyarázni ezt, csak valahogy tudtam, hogy „ez nem az”. Az elkövetkezendő
hónapokat mély belső békeként tudnám leírni, ugyanakkor lényem felszínén még
mindig működött valami nagyon finom kereső energia. Volt ott még valamilyen
„Scott”, akik keresett valamit, mintha a még mélyebb, végső igazság valahol a
sarkon túl várakozna.
Úgy öt
hónappal később, egy meleg júliusi estén épp hazafelé hajtottam. Előtte órákon
át a 12-lépéses barátokkal piknikeztünk, és vallásról, politikáról
beszélgettünk. És akkor mintha kis tűzijátékok gyulladtak volna fel a testemben
mindenfelé – kicsi robbanások, egyik a másik után, a fejem búbjától a lábujjaim
hegyéig. A gondolatok lelassultak, s ebből a lelassulásból egyfajta
tisztánlátás fakadt. Egyre éberebb lettem, és egyre inkább tudatában voltam a
környezetemnek, a belső testemben lévő térnek, az útnak, mindennek.
Amikor
hazaértem, lefeküdtem az ágyamra. Háton fekve, a kezeimet a két kutyámon,
Josie-n és Mai Lingen
pihentettem. Ahogy simogattam őket, egy gondolat bukkant fel: „A tudat önmagát
szeretné látni.” A belső tűzijáték újra beindult. És akkor hirtelen tudtam,
hogy nem is a kutyáimat simogatom. Ráébredtem,
hogy nem elkülönültek tőlem.
Felálltam,
és körbesétáltam a lakásomban, teljesen lenyűgözött, amit láttam. Láttam a gondolatokon túli valóság
természetét. Láttam, hogy bármilyen „dologra” nézzek is, nincs egy attól elkülönült én sehol.
Furcsának hat most pont az alany/tárgy nyelvi megjelölést használni az elkülönültség
teljes hiányának érzékeltetésére. Minden gondolat leállt – teljesen. Láttam
magamat a padlóként, a falként, az íróasztalként, az ablakként, az utcai
lámpákként, és minden másként, amire csak a szemek ráirányultak. Azon kaptam
magam, hogy térden állva markolászom a szőnyeget. És eszméletlenül hahotázom.
És csak nevetek, nevetek, nevetek. Közben lázasan azt mondogatom, „Ez sem
számít, ez sem számít!” Most kérdezheted, „Mi nem számít?” Erre azt tudom
válaszolni, hogy akkor teljesen egyértelmű volt, hogy „semmi nem számít”,
legalábbis nem oly módon, ahogy azt korábban hittem. A keresés, a hiány, az
elégedetlenség, a félelem, a harag, a neheztelés nem számítottak. Mindez az én-központ álmaként látódott meg.
Ráébredtem,
hogy képtelenség megtalálni magam, mert
nincs olyan, hogy én. Megláttam, hogy az
vagyok, amit mindig is kerestem. De amikor azt mondom, hogy „én vagyok”, az
Egy-et értem alatta, bármit
jelentsen is. Nem volt ott Scott,
aki mindezt megtapasztalta. Csak maga a
megtapasztalás volt. ’Ez’ meglátta önmagát. Nyilvánvaló volt, hogy bármire
mutasson is az Isten szó, az itt van, most. Itt van, és mindig is itt volt az
orrom előtt, az orromként, és az orrom két oldalán, mögött, felett és benne
levőként. Az Isten keresésének fogalma elvesztette az értelmét. Felismerődött,
hogy csak ’Ez’ van, és hogy semmi sem elkülönült tőle.
Ahogy a
nevetés elengedte „Scott” álmát, egyetlen dolog maradt: ragyogó, szeretetteljes tér. Ez a tér élő, zsongó, sugárzó volt. Az
élet csodája és rejtélye először látódott meg, pedig mindig is itt volt. Csak
túl vehemensen kutattam, és a gondolat
által teremtett jövő álmában kerestem. Most pedig tisztán láttam, hogy
semmi sem elkülönült semmitől, és hogy egyedül
a gondolat teremti az elkülönültséget. Emlékszem, hogy azt mondtam, „Egész
idő alatt azt hittem, hogy egy „Scott” nevű személy vagyok, aki ennek a háznak
a második emeletén él. Mekkora vicc!”
Emlékszem,
ahogy az ágy mellett álló digitális órát bámulom, s közben hisztérikusan
nevetek azon az elképzelésen, hogy ezt az Egyet, bármi legyen is az, bármilyen
módon foglalkoztatná az idő koncepciója. Mindig csak ’Ez’ van, az idő
koncepcióján kívül. Észrevettem, hogy bárhova menjek is a lakásban, mindig csak
az ‘Ez’-ben vagyok. Én voltam ‘Ez’. Nem tudtam kimenni belőle. És hova is
mentem volna? Tisztán láttam, hogy nem halunk meg, nem úgy, ahogy hisszük. Csupán
egy másik energiaformába megyünk át. Emlékszem, ahogy újra és újra kimondtam
azokat a szavakat, hogy „Nem halunk meg, nem halunk meg.” Nem egy újabb hiedelem formálódott bennem. Nem egy guru által
valamelyik könyvben leírt szavak emléke volt, hanem hiedelmeken túli felismerés. Szó szerint. Láttam, hogy erre csak a
gondolat és a hiedelem hiányában lehet ráébredni. Értettem, hogy a valóságot csak a gondolat és hiedelem
hiányában lehet meglátni. Abban a pillanatban megszűnt a halálfélelmem és az életfélelmem is. „Scott”, mint
gondolat-alapú én egyszerűen semmivé lett. A
keresés véget ért. Nem volt mit keresni többé. Semmit, semmit. ‘Ez’ minden,
ami van, és ez annyira tökéletesen elegendő.
Az Álomból Való
Felébredés Után
Az, ami
az álomból való felébredés után maradt, nagyon nehezen megfogható szavakkal. A
„szeretet” megfelelő leírásnak tűnik. Ugyanakkor, ‘Ez’ egy nagyon más fajta szeretet. Nem az álom-állapot ragaszkodó
típusú szeretete. Ez a szeretet az élet
egésze iránti szeretet. Feltétel nélküli. Ez a szeretet felfalta az „én”-t,
annak összes feltételével együtt. Bárminek nevezzük is ’Ezt’, az mélyen
felszabadult minden elvárás alól azzal kapcsolatban, minek is hívjuk.
A
felébredés utáni hetekben azon kaptam magam, hogy videó kamerát vásárolok, és
egyik üzenetet rögzítem a másik után, melyekben a felébredésről és arról
beszélek, mit is hagyott maga után. Mindezt anélkül, hogy bármilyen
forgatókönyvre vagy utólagos szerkesztésre lett volna szükségem. Igazság
szerint, semmit nem hagyott maga után. A
múlt végleg elmúlt. Csak békesség, szeretet, öröm, tudatosság és üresség
volt. És még ezek is csupán szavak. Igen mélyen felismerődött, hogy semmilyen
szó vagy gondolat nem érhet el a végső igazsághoz. Ugyanakkor, ’Ez’ szavakon
keresztül kívánta kifejezni magát. Két hét leforgása alatt sok órányi videót
vettem fel, így próbálva kifejezni ezt a kifejezhetetlen szeretetet.
Hamarosan
létrehoztam a www.kiloby.com weboldalt. Az
első videók nagy részét oda töltöttem fel. Vicces az „én” szót használni
minderre, mert semmilyen én nem érződött
semmilyen cselekedetben, senki nem próbált semmilyen eredményt elérni.
Ennek a könyvnek a fejezetei a felébredés utáni hat hónapban íródtak. A forma
világa szeretett volna kifejeződni „Ezen” keresztül. Mondhatni, a forma nélküli
valóság a formán keresztül kívánt kifejezésre jutni. Bármilyen őrültségnek
tűnjön is ez az elme számára, ez a valóság fejezte ki magát rajtam keresztül.
És pont ez az az óriási paradoxon,
amit a nem-kettős felismeréssel kapcsolatban lehetetlenség megfogalmazni. Nem léteznek elkülönült dolgok, mégis
léteznek az elkülönült dolgok megnyilvánulásai. Scott nem létezik, Scott
mégis megjelenik fogalmi álomként, illúzióként, melynek nincsen szilárd,
független, „valós” létezése. Egy illúzió, mely könyvet ír, mellyel együtt
feltűnik a könyv írójának illúziója is. Ők mégsem kettők, „nem-kettők”. Az alany és a tárgy együtt bukkannak fel,
elválasztatlanul, elkülönületlenül, a semmiből.
(…)
A korábban
leírt Egység-élményem után, akár kolostorba is vonulhattam volna, csendben
meditálni a tiszta, forma nélküli tudatosságban. De nem ezt tettem, így a
zsúfolt ügyvédi életem tovább folytatódott. A felébredés utáni hétfő reggel
ugyanúgy bementem dolgozni, mint bármelyik másik héten. De valami drasztikusan
más volt. Nem volt többé ott az „én”
koncepciója, sem pedig az „ügyvéd”, „állás”, „munka” vagy „karrier” koncepciói.
A munka többé nem valamilyen nemszeretem feladat volt. A „feladat” is
illuzórikus koncepcióként látódott meg. Csak ez a pillanat volt – lépések az
irodába, a papírokat megragadó kar, beadványokat gépelő ujjak, bíróságra
sétálás, beszéd a bírónak. Öröm. Szeretet. Nincs probléma. Nincs én. Nincs középpont. Nincs többé spirituális
keresés. Nincs erőfeszítés. Úgy is mondhatnám, hogy az élet főnévből igévé változott. Scott, munka, ebéd, probléma,
barátok, emberek, ügyfelek, esetek, nap, hét, hónap és élet helyett élés,
csinálás, mozdulás, szeretés, érintés, ízlelés, érzés, és a pillanatban levés lett
belőle. Az élet élte önmagát ezen a
testen és elmén keresztül.
Ez a test
és elme kezdte megtestesíteni az Egyet, valahogy szavakkal nagyon nehezen
leírható módon. ‘Ez’ visszatért a teljes igazságért, melynek része volt a hétköznapi emberi lét egyszerű tényeinek
felerősödött tudatossága: az élet apró pillanatai, a rohangáló kutyák, a
csészébe ömlő kávé hangja, az arcomba fújó szél, a fejfájás érzete, a könyök
érzete az íróasztalon, a mosoly és homlokráncolás egy barát arcán, és a mindent
körbeölelő óriási tér. Emellett pedig ott volt a körülöttem levő illuzórikus szenvedés felerősödött tudatossága is:
az egymással veszekedő ügyfelek, az ilyen vagy olyan elme-alkotta problémákkal
küzdő családtagok, és a barátok, akik arról meséltek, hogy a párjuknak vagy szeretteiknek
azt kéne tenniük, amit ők akarnak tőlük. ‘Ez’ megmutatta nekem, milyen mélyre temeti magát az emberi elme
az elkülönültség álmába. És azt is megmutatta, hogy a gondolaton kívül nem létezik probléma. Csak ez az életnek hívott
vibrálóan élő rejtély létezik, mely folyamatos mozgásban van egy mozdulatlan
békességben és csendességben.
Ebben az
időszakban az egyik belátás a másik után bukkant fel, mégis láttam, hogy semmibe nem kell belekapaszkodni, és
hogy nincs „én”, aki bármelyikbe is belekapaszkodhatna. Akkor és azóta is volt
egy olyan érzet, hogy semmi nem Scotté, és hogy ez nem Scott élete. Csak az ‘Ez’
van, mely mindenként nyilvánul meg.
Ezekben a
hónapokban minden reggel úgy ébredtem, hogy semmilyen tudatos szándékom nem volt könyvet vagy bármilyen
spirituális vonatkozású dolgot írni. És mégis, még mielőtt észbe kaptam volna,
hogy mi is történik, az ujjaim gépelésbe fogtak. Szavak ömlöttek az újabb és
újabb oldalakra. Ekkoriban ismerkedtem meg Tom-mal, akit szeretetteljesen „a
valódi tanítóm”-nak hívok. Tom semmit
nem tanított nekem. Hihetetlenül intenzív vizsgálódást folytattunk egy
online chat szobában, telefonon és email-en keresztül. Figyelhettem, hogyan halnak meg az illúzióim, egyik álom a másik
után, azzal az álommal egyetemben, hogy spirituális tanító, „felébredett”
vagy épp „jelenlevő” valaki lennék. Láttam, hogy a gondolat sosem elfogadó, csak a jelenlét fogad el mindent.
Felismertem, hogy amint az igazság megveti a lábát valahol, hajlíthatatlanná
válik. Minden hamisat fel akar fedni. Ugyanakkor azt is láttam, hogy csak egy
újabb gondolatot érdekelne mindez. Mély csendességet ismertem meg saját valódi
természetemként. Az álom minden
aspektusa meghalt, és csak ‘Ez’ maradt – ez a szerető csendesség, mely
önmagát fejezi ki. Olyan, mintha ez a csendesség írta volna ezt a könyvet. Ez a
csendesség tisztában van azzal, hogy a fentiekben leírt teljes történet csak a
gondolat álma. Nem az, aki vagyok.
Még az Egység megtapasztalása sem a
non-dualitás. Nem a valódi Egység. Csupán
egy megtapasztalás. Úgyhogy arra kérlek, kedves olvasó, hogy ekként is
tekints rá. Tudd, hogy minden megtapasztalás pont az, ami: felbukkanó, eltűnő, átmeneti jelenség. Minden megtapasztalásnak van
kezdete és vége. De az az igazság, melyre ez a könyv mutat, inkább az a tér, melyben és melyen keresztül minden
átmeneti gondolat, érzelem, állapot és megtapasztalás jön és megy. A szabadság
nem egy megtapasztalás.
(Scott Kiloby: A szeretet csendes forradalma)
Önszeretet/Önértékelés
Tréning Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai alapján:
2013. június 7-8. (Jelentkezési határidő: május 13.)
Részleteket itt találsz (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)