Egy Egyszerű Bolond, Aki Őrülten Szeret

Téged milyen történeted gátol meg abban, hogy egy egyszerű bolond legyél, aki őrülten szeret? Aki őrülten szereti önmagát, az embereket, az egész világot? Ezt a szeretetet nem lehet csinálni. Ez csak úgy van. Ez az, ami/aki mindannyian vagyunk. Ez az, amiről rengeteg spirituális írás és tanító beszél, ez az, amit elmondani nem lehet, csak megtapasztalni, és akkor már szemernyi kételyed sem marad. Akkor eltűnnek a kétségek, a fájdalmas történetek, az önsajnálat. Csak bizonyosság marad, és egy szélesre kitárult szív. Nem Te csinálod, megtörténik Veled. A hétvégi tanfolyamon egy lánynak olyan pillanatok alatt nyílt meg a szíve, hogy utána órákig csak sírt. Nem ő csinálta. Ne haragudj magadra, ha a Te szíved még (picit is) zárva van, szép fokozatosan kinyílik. Vagy varázsütésre. Sosem tudhatod. Ne diktálj neki, ne követelőzz. Minél több szív nyílik, annál könnyebben nyílnak a további szívek. Annál könnyebben adja meg magát az Elme a Szívnek.

Ma egy teljes fejezet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című csodálatos könyvéből. Küldöm ezt nagy-nagy szeretettel a hétvégi tanfolyam résztvevőinek, az összes gyakorló és még csak szemlélő ÖnMunkásnak, és mindenkinek, aki olvassa.

Öröm 40 – A visszatérés az Út mozgása, a megadás az Út tulajdonsága.

Nem szerezheted meg, mert már az vagy. Már mindened megvan, amit akarsz, már most is az vagy, ami lenni akarsz. Ennyi. A pillanatnyi mostként jelenik meg – tökéletes, hibátlan. És ha szembe szállok ezzel, akkor hazugságot tapasztalok meg. A Munka megadhatja neked ezt a csodás tudást: a hazugság felismerését és az igazság erejének megismerését, a valóság csodáját.

         A négy kérdés felgombolyít minden történetet, a megfordítások pedig visszavezetnek a mesélőhöz: hozzád. Te váltál azokká a történetekké, amiket magadnak meséltél. És valójában az vagy te, aki az összes történetet megelőzően van. Minden történet, minden dolog Isten: a valóság. Olyan, mintha kiemelkedne magából, hogy aztán életként tűnjék fel. Örökké él a történetben, amíg a történet véget nem ér. Ő magából kiindulva, én jelentem meg a saját történetemként, egészen addig, amíg a kérdések haza nem vezettek. Imádom, hogy az önvizsgálat ennyire tévedhetetlen. Történet: szenvedés. Önvizsgálat: nincs történet (nincs szenvedés). A szabadság minden pillanatban lehetséges.

         Amikor olyasmiket mondok, hogy „Amíg nem vagyok boldog a legnagyobb ellenségem jelenlétemben, addig a munkám még nincs elvégezve,” akkor ezt sokan az önvizsgálat elvégzésére való motiválásként érthetik. Azonban, ha a Munkát bármilyen motivációval végzed, legyen az a legérdemesebb ok is – a férjed visszaszerzése, a tested meggyógyítása, vagy épp a világ megmentése – akkor a Munka nem lesz valódi, mert bizonyos válaszokat keresel majd közben, és így nem hagyod, hogy a mélyebb válaszok a felszínre jöjjenek. Csakis akkor tudsz megfelelően nyitott lenni az életedet megváltoztató válaszokra, ha nem tudod, mit is keresel. Egyedül az igazság szeretete működik motivációként, semmi más. Csakis az igazság képes felszabadítani. Ez egy pontos megfogalmazás – nem csak egy mondat, mely szerepel valahol a Bibliában. Az igazság pedig, amiről beszélünk, nem valaki más igazsága, hanem a sajátod. Ez az egyetlen igazság, mely képes felszabadítani.

         Megadni vagy feladni magad annak, ami van, könnyű, ha az elméd már tiszta. Amit az emberek megadásnak neveznek, az valójában észrevevés. Észreveszed, hogy minden folyamatosan eltűnik, és ünnepeled, ahogy visszatér oda, ahonnan jött: a nem-létezésbe, a nem megteremtettbe. Végül pedig a megadás is feleslegessé válik. Mert a világ azt sugallja, hogy van valami külső dolog, aminek megadhatod magad. Te azonban mindössze észreveszed, hogy mi nincs, mi ment el, mi az, aminek a létezését soha nem is tudod már bizonyítani – egy zajét, egy névét, egy képét, egy emberi hangét. Te egyre csak észreveszel, amíg végül már nem marad semmi, aminek megadhatnád magad.

         Az elme saját magának adja meg magát. Amikor nem háborúskodik már többé magával, akkor egy olyan világot tapasztal meg, mely tökéletesen kedves; a jóindulatú elme jóindulatú világként vetül ki. Többé már nem képes semmit sem szenvedésnek minősíteni ezen a Földön, hiszen felhagyott a saját magán belüli szenvedéssel. Teljesen sajnálatmentessé, tökéletesen szeretetteljessé válik.

          Szoktam olyan kérdést kapni, hogyan is tudok élni, ha semminek sincs jelentése és senki sem vagyok. Nagyon egyszerű. Éltetve vagyunk. Nem mi csináljuk. Történet nélkül pedig lazán, szabadon, ellenállásmentesen áramlunk. Ez a lehetőség nagyon ijesztő lehet azok számára, akik azt hiszik, hogy ők irányítanak. Vagyis, kérdőjelezd meg a gondolataidat, és tapasztald meg, hogy mennyivel kedvesebben megy tovább az élet nélküled. Még a világ látszólagos összeomlásában is csak örömet látok.

         Ha tudnád, mennyire fontos vagy, akkor milliónyi darabkára töredeznél, és csupán fény lennél. Bármilyen feltevés vagy gondolat ennek a tudásától tart távol téged. Ha tényleg tudnád, hogy ki vagy történetek nélkül, akkor a névnélkülinek, a korlátlannak, az eksztatikusnak kéne lenned – egy egyszerű bolondnak, aki őrülten szeret. Annyira fájdalmas a fényen kívül élni. Fogalmam sincs, hogyan is képesek erre az emberek. Annyira fájdalmas volt, hogy én csak negyvenhárom éven keresztül bírtam csinálni.

Folyamatos Kegyelmi Állapot

A tegnapi felébredéses bejegyzés folytatásaként, kiegészítéseként ajánlom a mait. (A tegnapit itt találod, ha nem olvastad volna: Egy Felébredés Története - http://onmunka.blogspot.com/2011/03/egy-felebredes-tortenete.html)

Már egy ideje szinte folyamatos ez a kegyelmi állapot. Most, hogy ezt leírtam, teljesen elérzékenyültem; dobog, árad, hullámzik, simogat. Olyan erős ez, hogy néha mintha szó szerint felfalna, a legkisebb sejtecskék szintjén hatol belém, és onnan árad kifelé. Nem én csinálom, ezt nem lehet csinálni, az csinálja, én meg megadom magam neki. Mintha lenne más választásom. Nem választás, nem döntés, nem csinálás kérdése. Magától történik. Hála. Szavak. Nem mondják el.

Ez a régebbi fejezet érintett meg Byron Katie, Az Öröm Ezer Nevéből, többen már olvashattátok, de ne hagyjátok ki az alkalmat az újrázásra. Teljesen frissnek fog tűnni, akárhányadszorra is; lényed teljesen más húrjait fogja megpendíteni, hogy újra meg újra dalra fakadhass.

Öröm 11 - A létezéssel dolgozunk, de a nem-létezést használjuk.

Amint az elme felismeri önmagát, abbahagyja a saját gondolataival való azonosulást. Ez pedig óriási nyitott teret hagy maga után. Az érett elme bármilyen gondolattal jól elvan; sosem fenyegeti ellenállás vagy konfliktus, mivel tudja, hogy nem lehet őt hátráltatni. Amikor nincs védelmezni kívánt pozíciója vagy identitása, bárhová elmehet szabadon. Sosincs semmi veszítenivalója, hiszen alapvetően semmi nem is létezik. Nevetés árad ki belőle, és a hála könnyei is, saját természetének megtapasztalása révén.

            Olyan, mintha minden belém áramolna. Figyelek, és tanúja vagyok annak, hogy mi jön kifelé belőlem. Én vagyok mindennek a középpontja. Hallom a véleményeket és koncepciókat, és mivel nincs én, amiként azonosulni tudnék, mind befogadom létezésként, és minden, ami aztán ebből a megtapasztalásból kiárad, már megfürdőzött a nem-létezésben, kitörlődött és újra kívülre került. Bejön, szintetizálódik, kitörlődik, és ami kimegy, az a nem-létezés, mely létezésnek tűnik. Amikor rádöbbensz, hogy senki sem vagy, könnyedén állsz már mindenkihez, nem számít, mennyire elkeseredettnek vagy züllöttnek tűnjék. Nincs oly szenvedés, melybe ne tudnék behatolni, tudván, hogy valójában már megoldódott, tudván, hogy mindig csak saját magammal találkozom.

            Amikor megkérdőjelezzük, amit hiszünk, rájövünk, hogy nem azok vagyunk, akiknek gondoltuk magunkat. Az átalakulás az elme végtelen polaritásából származik, amit azelőtt ritkán tapasztaltunk meg, mivel a jól-tudom elme uralt mindent. És ahogy önvizsgálunk, a világunk megváltozik, hiszen a diavetítővel dolgozunk – az elmével – nem pedig azzal, amit kivetít. Az egész világunkat elveszítjük, azt a világot, amit eddig ismertünk. És minden egyes önvizsgálat alkalmával, a valóság kedvesebbé válik.

            A kérdezést végző rész az elme semleges része, mely képes az elmét az egyik polaritásból a másikba átvinni. Ez a semleges rész lehetővé teszi a zavarodott, beragadt, jól-tudom polaritásnak, hogy megnyissa magát az elme azon polaritása számára, mely azokat az ép, tiszta, szeretetteljes válaszokat rejti, melyek a jól-tudom elmének is értelmezhetőek. A semleges résznek nincs motivációja vagy vágya, „kellenéje” vagy „nem kellenéje”; hídként szolgál az egyik polaritásnak, hogy átkelhessen a másikhoz. És ahogy a jól-tudom elme egyre tanultabbá válik, feloldódik a bölcsesség polaritásában. Ami pedig visszamarad, az teljesen ép(eszű), osztatlan és szabad. Természetesen, mindez csak egy metafora, mivel összesen egy elme létezik. A lényeg azonban annyi, hogy amikor az elme zárva van, a szív is zárt; amikor pedig az elme nyitott, a szív is nyitva áll. Vagyis, amennyiben szeretnéd megnyitni a szívedet, kérdőjelezd meg a gondolataidat.

            Az önvizsgálat nyomán mindig egyre kevesebb történeted marad. Ki lennél a történeted nélkül? Sosem tudhatod, amíg önvizsgálatot nem tartasz. Nincs történet, mely te lennél, amely feléd vezet. Minden sztori tőled elfele vezet. Te az vagy, aki az összes történet előtt létezik. Te az vagy, aki akkor marad, amikor a történet megértésre kerül.

            Az önvizsgálat túlsó oldalán az élet annyira egyszerű és nyilvánvaló, amilyet innen, önvizsgálat nélkül képtelenség elképzelni. Minden tökéletesnek tűnik úgy, ahogy éppen van. Ezen a helyen nincs szükség reményre és hitre. A Földről kiderül, hogy a Mennyország, melyre annyira vágyakoztam. Oly bőség van itt, most, mindig. Itt egy asztal. Ott meg a padló. A padlón szőnyeg. Aztán ott az ablak, meg az ég. Az ég! Vég nélkül folytathatnám a világ ünneplését, melyben élünk. Egy egész életbe tellene, mire leírnám a jelen pillanatot, ezt a mostot, ami még csak nem is létezik az én történetemen kívül. És nem szuper ez így? A legcsodásabb vonatkozása annak, ha tudod, ki vagy az az, hogy folyamatosan kegyelmi állapotban vagy, a hála állapotában a látszólagos világ bősége iránt. Túlcsordulok ennek az egésznek a nagyszerűségével, nagylelkűségével. És semmit nem tettem érte, csupán észrevettem.

            Az önfelismerés hozadéka egy állandó kegyelmi állapot. Ezt az állapotot nem lehet keresni vagy megtalálni. Más irányból érkezik, és teljesen átveszi feletted a hatalmat. Oly hatalmas, hogy képtelenség elhalványítani vagy befedni. A rövid verzió ennyi: „az önmagába szerelmes elme”. Önmagának teljes, totális elfogadása és elfogyasztása, mely ugyanabban a pillanatban már vissza is tükröződik a központi helyre; mint a fúzió. Amikor erről a helyről éled az életedet, hazaérkeztél.

Szeretni, Ami Van 1. – Valódi Megadás

Byron Katie alapkönyvének címe: Loving What Is, vagyis Szeretni, Ami Van. Magyarul ez A Négy Kérdés címmel jelent meg, nekem ez nem mondana semmit, ha nem tudnám, milyen kincs van ebben a könyvben bemutatva. Abban, hogy „Szeretni, ami van”, minden benne van. Ez a kiindulási pont, és ez a „megérkezés” is. Ha megtanulod nem csupán elfogadni, hanem szeretni, ami éppen van, akkor bármi is történjék az életedben, mindent szeretni fogsz. Hívják ezt megadásnak is. Sokan elméletben értik a megadás fontosságát, gyakorlatban azonban nem képesek eljutni ebbe az állapotba. Tapasztalatom szerint főként azért, mert nem veszik észre, hogy újra meg újra történetekbe ragadnak bele, a történetek egyre kifinomultabban tálalt hálójába, amelyekről fel sem tűnik, hogy ezek is történetek. Ráadásul a legtrükkösebbek, és számunkra a legdrágábbak, legértékesebbek. Nehogy már oda kelljen adni a meggyőződéseinket holmi megadásos békéért cserébe. A Jól-tudom Elme ennek a trükközésnek a nagymestere: mindent megtesz, hogy biztosítsa hiedelmeinek a túlélését. Kicseréli őket újabbakra, teljesen fű alatt, Te már azt hiszed, hogy hohohóóó, kicsináltam az összeset, megnyertem a csatát. Amíg csatába mész, esélyed sincsen. Amíg nem figyeled pillanatról-pillanatra, mi zajlik benned, és nem kérdőjelezed meg, át leszel verve. És amíg nem szereted a gondolataidat is feltétel nélkül, addig folytatod a csatározást.

Válogatott részletek Az Öröm Ezer Nevéből arról, mit is jelent szeretni azt, ami éppen van:

„A valóság – az, ami van, pont úgy, ahogy van, minden pillanatban – mindig kedves. A valóságról szóló történetünk az, ami elhomályosítja a látásunkat, elfedi azt, ami igaz, és elhiteti velünk, hogy a világ igazságtalan. Azt szoktam mondani, hogy pont akkor távolodsz el totálisan a valóságtól, amikor elhiszed, hogy legitim okod van a szenvedésre. Amikor elhiszed, hogy bármilyen szenvedés jogos, akkor a szenvedés bajnokává válsz, és saját magad tartod azt fenn. Teljes őrültség azt hinni, hogy bármi elmén kívül eső dolog képes szenvedést okozni. A tiszta elme nem szenved. Ez nem lehetséges. Még amikor erős fizikai fájdalmad is van, vagy amikor imádott gyermeked meghal, vagy amikor a családodat elhurcolják Auschwitzba, csakis akkor lehetséges a szenvedés, ha elhiszel egy gondolatot, mely nem igaz. Én a valóság szerelmese vagyok. Azt szeretem, ami van, bárhogy is néz ki. És akárhogyan érkezzék is el hozzám, a karom mindig tárva van.

            Ezzel nem azt állítom, hogy az embereknek nem kéne szenvedniük. Igenis szenvedniük kell, hiszen ezt teszik. Amikor szomorú, ijedt, szorongó vagy depressziós vagy, ez az, ahogy épp érezned kell magad. Ha másképp gondolod, akkor ellenkezel a valósággal. De amikor épp szomorú vagy, például, akkor vedd észre, hogy a szomorúságodat ez előzőleg elhitt gondolat okozza. Azonosítsd be a gondolatot, írd le, kérdőjelezd meg az igazság szeretetének jegyében, aztán pedig fordítsd meg. Te magad tetted magad szomorúvá – senki más -, és te vagy az egyetlen, aki meg tudja szabadítani magát. Ez pedig nagyon jó hír.

Az igazság az, hogy amíg nem szeretjük a rákot, (vagy bármilyen más betegséget) nem szerethetjük Istent. Nem számít, hogy milyen jelképet használunk erre – a szegénységet, a magányt, a veszteséget – hiszen az általunk hozzájuk kapcsolt jónak vagy rossznak a fogalma az, ami miatt szenvedünk. Egyszer üldögéltem egy barátnőmmel, akinek óriási daganata volt, és az orvosok néhány hetet adtak neki. Amint készülődtem, hogy felállok az ágya mellől, azt mondta, „Szeretlek”, én pedig erre azt válaszoltam, „Nem, nem szeretsz. Nem szerethetsz, amíg nem szereted azt a tumort. Mert bármi, amit ahhoz a daganathoz kötsz, azt előbb-utóbb rám is fogod vonatkoztatni. Csak egyszer forduljon elő, hogy nem adom meg neked, amit akarsz, vagy fenyegetést jelentek egy hiedelmed számára, azt a meg nem vizsgált koncepciót rám fogod vonatkoztatni.” Lehet, hogy ez így keménynek tűnik, de a barátnőm már jóval azelőtt megkért, hogy mindig mondjak neki igazat. A szemében csillogó könnyek a hála könnyei voltak, mondta.”

Ahogy Egy Férfi Látja – Szeretet és Szerelem

Tagja vagyok egy Munka Facilitátor/Segítő csoportnak az interneten. Ebben a csoportban a résztvevők megosztják egymással megtapasztalásaikat a Munkáról, a facilitátori tevékenységükről, és a saját útjukról. Itt figyeltem fel Carson Boyd bejegyzéseire. Aztán elolvasgattam a blogját. Aztán úgy gondoltam, megosztom Veletek néhány gondolatát. Carson régóta Munkálkodik magán, és nyíltan vállalja a megéléseit. Úgy vélem, érdekes lehet egy férfi gondolatait megismerni a szeretettel és szerelemmel kapcsolatban. (Nem mintha bármi jelentősége lenne, hogy férfi-e vagy nő.) Szeretettel ajánlom figyelmetekbe első írását, szokás szerint saját fordításban. Ha bármilyen ellenállást fedeztek fel magatokban olvasás közben, teljesen rendben van, hiszen Carson régi, megkövesedett hiedelmeket kérdőjelez meg.

Navigálj El a Szeretethez - Az Elme és a Szív

„A logika nagyon hasznos eszköz lehet, a fő probléma azonban az vele, hogy elvonatkoztatáson alapszik a működése. Logikánkat használva válik az lehetővé, hogy a térképre ránézve elnavigájunk az uticélunkig, de az NLP egyik alaptörtvényével fogalmazva: „A térkép nem a terület.” A térkép a valóság absztrakciója, elvonatkoztatása. A logikához hasonlóan az elme is nagyon hasznos eszköz, de valódi énünknek elég gyenge helyettesítője. Amikor az elmédbe beépült programokkal, vagyis a hiedelemrendszereddel, illetve szűrőiddel nézed a valóságot, akkor a valóság eltorzított képét látod.

Amikor az elme helyett a szívvel nézel, akkor teljesen más nézőpontból tekintesz a valóságra. A szív jóval mélyebb szinten érzékeli a történéseket, azt hogy miként illeszkednek egymásba a dolgok, sőt még azt is, hogy kik vagyunk. A szív emlékszik rá, hogy többek vagyunk, mint az a bizonyos tulajdonságokkal felruházott személy, akinek hisszük magunkat.  Akik valójában vagyunk, az folyamatos áramlásban van: nem is igazán egy főnév, hanem inkább egy ige. Aztán, ha körbenézel, észreveheted, hogy ez nem csak veled kapcsolatban igaz, hanem, hogy valami olyasmin belül létezel, ami szintén folyamtos áramlásban van. Van a „te” áramlásod, és a létezés áramlása. Előfordul, hogy ez a két áramlás egybeolvad. A rész találkozik az egésszel, és az egész találkozik a résszel. Amikor ez megtörténik, akkor valami olyasmi újdonság születik, ami a rész és egész együttesénél is nagyobb. Ennek a megnevezésére a szeretet szó merül fel elsőként. Ez nem az a szeretet, ami bizonyos feltételek megléte mellett, „ott és akkor” létezik – mert az ilyen szeretet nem a valódi szeretet. A valódi szeretetnek nincs szüksége szavakra, elméletekre, elvonatkoztatásokra. Mindig rendelkezésre áll, valós, itt és most megtapasztalható, külső körülményektől független. Születésünkkor ebben az „állapotban” vagyunk, még nincs eltorzulva a valóságérzékelésünk, és nem különítjük magunkat el az egésztől részként.

Az Emberi Lény Kondicionálódása

Neveltetésünk során folyamatosan eltávolodunk a valóságnak eme azonnali megtapasztalásától, tiszta érzékelésétől. Ennek az eltávolodásnak számos oka van. Elsőként, megtanuljuk, hogy a fájdalom a jelen pillanatban bukkan fel. Amikor fájunk, az mindig most van! És elkezdünk eljátszani azzal az elképzeléssel, hogy ha elkerüljük a jelen pillanatot, akkor majd a fájdalmat is elkerülhetjük. Felfedezzük, hogy elvághatjuk, érzéketlenné tehetjük magunkat a pillanatban felbukkanó fájdalomtól, mégpedig mentális, gondolati úton. Ebben a folyamatban azonban, a szívvel való kapcsolatunk erőteljesen lecsökken, majd legtöbbünk esetében teljesen meg is szűnik. Szó szerint hátat fordítunk a szeretetnek.

Ez teljességgel érthető, hiszen a szeretet kockázatos. Szeretni azt jelenti, hogy veszélyes zónában mozgunk – mivel nem tudjuk irányítani a dolgok kimenetelét. A szeretet kimenetele nem a mi kezünkben van, megjósolhatatlan. Ki tudja, hova is fog vezetni a szeretet? Erre a tudásra az elme egyáltalán nem képes.

Így aztán, fejlődésünk során, elkezdünk jobban bízni az elmében, mint a szívben. Az elme pedig, mint bármelyik zsarnok, megpróbál mindent eltiporni, amit nem képes kontrollálni. Az elme azt adja be nekünk, hogy ha megfelelően kontrolláljuk a dolgokat, akkor biztonságban leszünk, végső soron pedig azt sugallja, hogy az általa nyújtott irányítás az egyetlen reményünk a biztonságra. A szív, ezzel szemben azt súgja, hogy már most is biztonságban vagy, úgy, ahogy vagy, de az elme ezt képtelen meghallani. Amikor belépsz a szeretetbe, akkor nem tudod kikalkulálni a lehetőségeket vagy eredményeket. Nem lehetsz egyszerre irányító és békés.

A szeretet számára a jövő nem létezik. Csak a jelenben ismerheted meg a szeretetet, nem tudod magaddal vinni egy kivetített jövőbe vagy képzeletbeli múltba. A szeretet nem hagyja, hogy tervezz, mivel nem tudod megtervezni a kontrollálhatatlant. Ezért is van az, hogy a szeretet egyszerre rémisztő és izgalmas.

A társadalom, a civilizáció, az egyház, az iskola, az egész emberi kultúra arra terelgeti a kisgyereket, hogy minél logikusabbá váljék. A gyermek összes energiáját a fejébe koncentrálják. És amint az energiák bekövesedtek a fejbe, nehéz nyitott szívvel szeretni. Minden gyermek fantasztikus szeretetenergiákkal születik, valójában abból születnek meg. De aztán közbeszól a társadalom, és megtanítja a logikát, mint a túlélés elsődleges eszközét. A gyerekek megtanulják a félelmet, az elővigyázatosságot, azt, hogy mindig óvatosnak kell lenni. Mindezek együttesen pedig nagyban károsítják a szeretet lehetőségét.

Később pedig, most már azzal a hiedelemmel, hogy a félelem és az óvatosság biztonságot eredményeznek, amikor valaki szerelmes lesz, akkor a gondolatai hamarosan a körül fognak járni, hogy a szerelmét a párjává, majd a házastársává tegye. Ezzel pedig a szerelmünket egy bizonyos szerepkörre redukáljuk, ami persze sokkal kiszámíthatóbbnak tűnik, mint a veszélyekkel teli valóság. A szerelmes nő gyakorta tervezgetésbe kezd, akár cselszövésre is képes, hogyan is kötelezhetné el maga mellett a szeretett férfit örökre. A szerelemből így lesz gondolati tevékenység, és sürgető vágy arra, hogy birtokolhassuk a másik embert. Elkezdjük kontrollálni a szerelmünket, mert tudat alatt így próbáljuk áthidalni a szeretet és a biztonság között feszülő, látszólag átugorhatatlan szakadékot.

Amikor korlátozod a szerelmedet, hogy bebiztosítsd őt magad számára, onnantól kezdve többé már nem a szerelmed. Hamarosan elkezdesz történeteket mesélni arról, hogy mennyire megváltozott, és hogy nem is az az ember, akinek gondoltad, pedig épp te változtattad meg a játékszabályokat, amikor a szerelmedet birtoktárggyá alakítottad át, és ennek folyományaként megsemmisítetted őt.

Egy férj (vagy feleség) valami sokkal konkrétabbnak, szilárdabbnak tűnik, mint egy szerelmes. A törvény, a bíróság, az állam, a rendőrség valamilyen szintű kézzelfoghatóságot nyújtanak annak az elvont fogalomnak, hogy férj/feleség. A szerelmem inkább álomszerű; nem olyan konkrét, kézzelfogható. Vagyis, az emberek nagy része, amikor szerelmes lesz, akkor a házasság felé gravitál, annyira fél a szeretettől. Bárkit szeressünk is, azonnal kontrollálni próbáljuk. Így van ez, egészen addig, míg már nem így lesz. Ez a fő konfliktus, mely minden kapcsolatunkban zajlik: férjek és feleségek, anyák és gyermekeik, testvérek, és még a barátok között is. Az egész kapcsolat pedig hatalmi harccá válik, egy olyan versennyé, hogy ki is fog birtokolni kit, ki is fog dologgá redukálni kit. Ki lesz az úr, és ki lesz a szolga? Nem túl romantikus, ugye?

A Kiút

Emlékezz, a legelső ártatalanul elkövetett „hibánk” az, hogy elme által vezetetté válunk. A második pedig az, hogy elkezdjük a szeretet iránti szükségletünket tárgyak megszerzésével helyettesíteni. Még a szeretteinket is tárgyakká kívánjuk alakítani, hogy birtokolni és kontrollálni tudjuk őket. Ez az élet elpocsékolása, a szeretet elpocsékolása.

Ha számodra megadatik az a szerencsés lehetőség, hogy tudatosulsz arra, ez történik-e vajon a te életedben is, akkor van remény. Ebből a tudatosságból a másfajta döntések meghozásának esélye születhet meg. Megfordíthatod az áramlatot, és megnyithatod a szívedet. Jelentkezz be a szívednél, és hallgasd meg, mi az ő mondanivalója ezzel kapcsolatban. Lehet, persze, hogy a szíved nem szavak útján kommunikál veled. Egy alig észrevehető érzés lehet az, vagy akár egy szűnni nem akaró vágyakozás. Ha kapcsolatba lépsz a szíveddel, akkor visszacsinálhatod mindazt, amit a társadalom tett veled, érvénytelenítheted mindazt a butaságot, amit jóakaróid ártatlanul megtanítottak neked, te pedig ártatlanul elhittél. Mindannyiuk azt hihette, hogy segít. Mindannyiuk a szüleik, a kultúrájuk, és a neveltetésük ártatlan áldozata. Épp ezért semmi értelme okolni őket: egyszerűen csak ébredj rá, hogy nem kell többé azt hinned, amit ők tanítottak neked.

Amikor a fej válik dominánssá, a spontaneitásnak annyi. A fejből diktátor lesz, és nem engedi a szívnek, hogy az akár csak egyetlen szót is szóljon. Teljes némaságra kényszeríti a szívet. Arra van szükséged, hogy újra odafigyelj a szívedre. Lazítsd meg a logikához való ragaszkodásodat, nem kell mindig mindent előre kitalálni. Kedveld meg a nem-tudás állapotát. A szeretet kockázatvállalásra kér. Valami olyasmit kíván tőled, hogy lépj be egy olyan világba, amit „te” nem tudsz kontrollálni, és élj veszélyesen. Amikor pedig kifejleszted magadban a kockázatokkal szemebeni tűrőképességet, akkor örömmel mész majd az ismeretlen felé, és embereket fogsz szeretni, nem pedig dolgokat. A szeretet azt kéri tőled, hogy szeresd azt, mit nem tudsz birtokolni, és állj készen elveszíteni azt, amit szeretsz. Abban a pillanatban, amikor diktálni kezdesz, hogy minek is kell lennie a szeretetnek, épp elfordulsz a szeretettől. A szeretet és a megadás kéz a kézben járnak.

Az emberi lények arra vannak kondicionálva, hogy ha valakibe beleszeretnek, akkor automatikusan birtokolni akarják. Én azt tanácsolom, hogy próbálj ellenállni ennek a kísértésnek. Nyisd meg magadat a szerelem sebei előtt. Szerelembe esni olyan, mintha mennyei szárnyak ölelnének, és igen, a finom tollak között rejtőzhet tőr is. Szerelmesnek lenni olyan, mintha az oroszlán karmai közé kerültél volna. És ezután a legfinomabb dolog történhet meg. Valami meghal: valami, ami kapaszkodott, küzdött, aggódott, elégedetlenkedett, manipulált, és ráerőltetett. Ez a valami ráébred, hogy elvégeztetett, leteszi a fegyvert, és megadja magát. A legtöbb embernél ez csak a test halála előtti pillanatokban történik meg. És akkor, amikor nyilvánvaló, hogy a halál nem elkerülhető, az identitás, az egó feladja, és a szív előlép, nagy-nagy békességben. Újra kitavaszodik, és a szeretet újjászületik a megadott egó hamvaiból. Szerintem minél hamarabb látogass el erre a „helyre”.

Bármikor, ha birtokolni kezdesz, megölöd a szerelmet. Vagy birtoklod az embert, vagy pedig szereted, a kettő kizárja egymást. Az egyik az egód működése, a másik pedig az, aki valójában vagy.

Nincs sok választási lehetőség. Vagy megnyitod a szívedet, és megadod magad a szeretetnek, vagy pedig az egód szavára, az „eszedre” hallgatsz. Az egónak az a küldetése, hogy bebizonyítsa, igenis vagy valaki, valaki fontos és különleges, aki igen jelentőségteljes gondolatokat gondol, sőt, valószínűleg a legfontosabb személy az egész világon. Gyűjtögetheted a csecsebecséket ezen az úton. Sok pénz birtokába juthatsz. Megházasodhatsz, és ily módon birtokolhatsz egy gyönyörű nőt, vagy egy hatalommal rendelkező férfit. Híressé válhatsz, és megkaphatod mások csodálatát.  Igen, ezek a csecsebecsék nagyon csábítók, de csak a tudatlanok vagy az őrültek cserélnék el a szeretetet rájuk. Egyetlen csecsebecse sem adja meg neked a végső elégedettséget, mert mind az elkülönülésedre építenek, te pedig egész szeretnél lenni. Azt kívánják meg tőled, hogy a fejedben legyél, te pedig a szívedben szeretnél lenni. Azt akarják, hogy legyőzni való ellenségként tekints a világra, te azonban a szeretődként szeretnéd megismerni a világot, és kedveskedni neki.

A fenti sorokban megtalálhatsz egy másik térképet, aminek az az egyetlen értéke, hogy elnavigálhat téged a szeretethez.”