2013. október 28., hétfő

A Személyiség-Típusunk Berögzüléséről és Ennek Oldásáról



A Scott Kiloby-féle Élő Önvizsgálatok (ÉÖ) kiindulási alapja, hogy mindannyian valamilyen módon hiányosnak, nem rendben levőnek, nem okénak tanultuk meg érzékelni magunkat. Ezt nevezzük hiány-énnek. Ehhez a hiány én-hez elfojtott érzelmek tapadnak hozzá, melyeket nemkívánatosnak, rossznak tanultunk meg, ezért mindent megteszünk, nehogy érezni kelljen őket. Az alap hiányunkból és az érzelmi elfojtásokból fakadóan mindannyian szorongunk valamilyen mértékben. És mindannyiunk valamilyen függőségi viselkedés formájában keresi a külvilágban a belül érzékelt hiányának betömködését: keressük a szeretetet, elismerést, sikert, fontosságot, békét, értékességet, különlegességet, tökéletességet, stb. Mindennek nagyrészt nem vagyunk tudatában, robotpilóta üzemmódban éljük a hiány-én életét.

Az Élő Önvizsgálatok facilitátor-képzésben az enneagram típustanát használjuk az alap hiányok, félelmek, elkerült érzelmek, kényszerek feltérképezéséhez.

Az Enneagram olyan térkép, ami kilenc különböző személyiség vagy egó típust ír le. A kilenc típus mindegyike egy bizonyos központi hiány-történetre adott reakció során alakul ki. Mint egy heg, ami a seb megvédésére alakul ki, ennea-típusunk azért alakul ki, hogy megvédjen vagy kompenzáljon egy központi hiány-történetet. Az Élő Önvizsgálatok területén, az enneagramot csupán a személy központi hiány-történetének beazonosítására vagy nevesítésére használjuk. Magát a feloldást pedig az Élő Önvizsgálatokkal: a hiány-ént a Megtalálhatatlan Önvizsgálattal, a szorongást, fenyegetettséget, félelmeket a Szorongás Önvizsgálattal, a függőségeket, kényszereket pedig a Függőség Önvizsgálattal. Csodás, összefüggő rendszerré alakult mostanra az ÉÖ, a beragadásainkat minden oldalról képesek vagyunk megközelíteni vele. (Mi az Önvizsgálat?)

Az enneagram típusod NEM AZ, AKI VAGY, hanem a túlélési stratégiád. Az a mód, ahogy szeretet próbálsz keresni vagy az érzelmi fájdalmadat próbálod elrejteni. Az a szemüveg, amin keresztül a világot nézed, ahogy arra reagálsz. Ahogy önmagadat védelmezni próbálod. Ezen keresztül lépsz kapcsolatba a világgal. Ha ez a bekövesedett típusod elkezd fellazulni, elkezd előbukkanni valódi lényeged.

Mások típusának ismerete megnyitja az utat a megértésük és a szeretet előtt. Nem ítélkezni fogsz felettük, hanem kapcsolódni tudsz hozzájuk. Nem kell személyesen venned a viselkedésüket.

Figyelmedbe ajánlok egy igen részletes bemutatást a karaktertípusok kialakulásáról, rengeteget tanulhatsz belőle a működésedről. Ezt a cikket az Integrál Akadémia Enneagram jegyzetéből vettem, Gánti Bence tollából származik.

Ahogy a cikk írója is hangsúlyozza, magának a karakterednek és a működéseidnek a felismerése, valamint az erről történő olvasás nem fogja mindezt feloldani. Elszánt munkára van ehhez szükség. Ha működő eszközt keresel, szeretettel ajánlom figyelmedbe az Élő Önvizsgálatokban történő elmélyülést, az önvizsgálatok megtanulását és RENDSZERES alkalmazását. Ez egy folyamat, gondolj bele, hány éve élsz akként „berögzülve”, akinek elhitted önmagadat. Adj magadnak esélyt és időt a fokozatos, lépésről-lépésre történő változásra, a saját magadhoz történő visszatalálásra.

Az aktuális tanfolyamokról itt találsz információt, online formában is indulunk már:


A karakterfixációk és kialakulásuk

Minden emberben gyermekkora korai szakaszában, körülbelül az első három életévben kialakul a személyisége, s annak alapfixációja. A fixáció megrögzülést jelent, beakadást egy helyen, más szóval egy érzés, hiedelem, viselkedés újbóli ismétlését jelenti, míg más érzést, viselkedést pedig elkerülünk. Kisgyermekként mindenféle érzéseink vannak – öröm, szeretet, düh, harag, félelem, stb., és szükségleteink is, melyeket szeretnénk, hogy szüleink, főleg anyánk elfogadjanak, megválaszoljanak, s kielégítsenek. Érzéseink vannak, melyeket egyszerűen kifejezünk, s várjuk, hogy az anya partner legyen ebben - ha sírunk megvigasztaljon, elcsitítsa a hiányérzést, ami miatt sírunk, s ha örülünk, együtt örüljön velünk. Ezt érezzük természetes emberi létnek, a jónak.

Ehhez képest az anya szelektál, hogy mit s mennyire válaszol meg, s ad meg nekünk, s mennyire fogadja el az örömünket. A legjobb családban is, a legegészségesebb anya is bizonyos dolgokat visszatükröz, másokat nem. Ahol az ő karakterfixációja van, azt nem fogja támogatni a gyerekben, megijed, szorong, ha a gyerek azt érzi és teszi, amit ő magában és a világban elutasított, s lelkében elfojtott. Ha az anya például depressziós, akkor a gyermek, ha örül, az anya esetleg tudat alatt megijed, vagy akár mérges lesz a gyerekére, de az is lehet, hogy mindez érdektelenségben jön elő. A gyermek ekkor nem kap visszatükrözést az örömére, sőt úgy is érezheti, hogy ha örül, akkor a mamának az rossz. A szeretet révén, hogy anyjának örömöt adjon és a szeretetet ne veszítse el, elkezdi elhagyni az örömeit, s maga is mísz lesz. Az eredeti benne lévő örömreakciót elfojtja, s ezt ekkor úgy begyakorolja, hogy ez rögzül, és automatikus reakcióvá válik benne már nem csak a mamára, hanem a világra és önmagára is. Az eredetileg sokféle érzésű és reagálású, spontán lélek beszűkíti magát a többiek miatti alkalmazkodásban, s végül egy szűk sávot enged már csak meg magának a viselkedésben, érzésekben és gondolatokban. Mire négy-öt éves lesz, már teljesen rögzült tehát a személyiségének az alapja, kialakultak az alap karakterfixációk, s az, hogy mi került elfojtás alá, továbbá az, hogy mi s hogyan megengedett.

Kialakult a karakterfixáció. Később erre épülnek az emberi kapcsolatai, párkapcsolata, érdeklődése és a legtöbb embernek a szakmája is – hogy ezzel is visszaigazolja egóját önmaga számára. Sok ember szakmája nem más, mint a saját karakterfixációjának a visszaigazolása, megerősítése, fenntartása. Ebből az álomból sok ember sohasem ébred fel többet, és ahogy idősödik, egyre merevebb és fixáltabb. Sok ember aztán önmaga karikatúrájává válik idős korára, s a test is úgy deformálódik, ahogy a karakterfixáció azt diktálja, ez jelenik meg testnyelven. Spirituális szemmel nézve ez egy elaludt állapot. Ahogy egy észak-amerikai irokéz indián ének mondja: „Eszünk, álmodunk és alszunk. S amikor készen állunk rá, hazajön hozzánk a Teremtő.” A gyakorlat azt mutatja, hogy általában az ébred fel ebből az elalvásból, aki önismereti/terápiás/meditációs tanulmányokba és gyakorlatba fog, és ami az igazi hatóanyag: gyakorlatokba kezd megfelelő terapeuta és spirituális tanító mellett. Fontos tudnunk, hogy önmagában sem az elméleti tanulmányozás, megértés és rájövések, sem a meditáció nem oldja fel a fixációkat az életben (legfeljebb a meditációs ülések alatti időtartamra), az életbeli megmunkáláshoz olyan terápiás munka szükséges, ahol a dolgokat átéljük, és ki is mondjuk, kifejezzük tudatosan, továbbá visszajelzéseket, visszatükrözéseket kapunk embertársainktól erre megfelelő, biztonságos környezetben (terápiás csoport, reflektív kapcsolat). Ahogy az emberek tükrében zártuk be magunkat egykor, úgy az emberek tükrében tudjuk ezt észrevenni, újratudatosítani és kinyitni. Sok ember csapdája, hogy próbálja megérteni magát könyvekből, elméletben, s ha érti, azt hiszi, már tudja is, már meg is van a megfejlődés. A karakterfixációk megdolgozása, az egón túljutás, a kinyílás, a megvilágosodás egy sajátos műfaj, kell hozzá egy látó-értő-visszatükröző másik.

Mi emberek, már korán azt kezdjük érezni az életünkben, hogy némely alapelemek hiányoznak a lelkünkből. Azt érezzük, valami nem teljes bennünk, valami baj van velünk, valami elromlott, nem vagyunk teljesek. A korai pszichoanalitikusok ezt „basic fault”-nak, alapvető hibának, vagy van, aki őstörésnek nevezte. Igazából ez nem hiba, csupán önmagunk szűk sávban tartása, beszűkítése, stratégiai okok miatt, mert a kapcsolati világunkban így volt optimális viselkedni, az elfogadás, a béke, a szükségletek, a szeretet megszerzése érdekében. Az előrelépésben kulcs felismerni azt, amit ez jelent: a karakterfixációinkat mi magunk csináljuk, aktívan percről percre, s közben azt hangoztatjuk, hogy a környezet és a rendszer a rossz, vagy a szülők, a család, melynek áldozataiként csak így tudunk viselkedni. Ez valójában önigazolása a hülyeségünknek, s az egónknak, ami mögé nézve azt látjuk, hogy mi magunk vagyunk azok, akik erősen ragaszkodunk a saját szűk, ámde biztonságos megoldásainkhoz, akkor is, ha a környezet esetleg már megváltozott, s kitágult. Mindezt sokan  akkor adjuk fel először, ha olyan emberrel kerülünk kapcsolatba, aki felé bizalmat érzünk és olyan biztonságot, hogy elkezdjük merni újra előengedni az eldugott érzéseinket, vágyainkat, stb. Ez az ember hagyományosan a szellemi mester, ma leggyakrabban a terapeuta. Minden normális embernek van karakterfixációja, a „normális” azt jelenti társadalmunkban, hogy karakterfixált, azaz a karakterfixált ember a normális a földi világban. A karakterfixáció tehát nem betegség, nem kór, hanem a földi élet velejárója, jelenleg minden kultúrában karakterfixáltak az emberek.

Akik nagyon erősen belemélyültek a karakterfixációjukba, és ettől már erősen ön- és másokat gátló és szenvedést okozó viselkedésmódokat produkálnak, vagy testi tüneteket idéznek elő maguknak (mindezt tudattalanul), azokat szokták „lelki beteg”-eknek hívni, neurotikusnak (nehéz problémák), vagy ha már a valósággal való kapcsolatukat is elveszítik, akkor pszichotikusnak (súlyos problémák), azaz elmebetegnek, őrültnek tartjuk őket. Mint látjuk, valójában minden mögött a karakterfixáció áll, s annak mértéke adja meg, hogy valaki „normális”, neurotikus, vagy pszichotikus. Ha pedig a fixáció kiold, akkor kerülünk spirituális állapotba, melynek a legmagasabb foka a megvilágosodás.

A fixációk kialakulása után tehát érezzük, hogy „valami nincs rendben velem”. Ez általában tudattalan, azaz szavakkal nem tudjuk megmondani mi ez, csak egy alapszorongás, egy alap „nem oké” érzésünk van. Van, akinél ez félelem, van, akinél visszafogott idegesség s düh, másoknál pedig üresség, értéktelenség, szeretethiány érzéséről van szó. Ezt azzal próbáljuk orvosolni, hogy pótcselekvéseket végzünk és szórakozásba, munkába, vagy tagadásba, esetleg lázadásba menekülünk. Ha a lázadást választjuk, látszólag a szüleinknek, a társadalomnak, vagy valamilyen célszemélynek intünk be, de valójában a saját szorongásunk elől futunk, mert ha nem hadonásznánk hangosan kifelé, s megállnánk egy kicsit, akkor átélnénk a „valami nem oké bennem” érzését, az emiatti szorongásunkat és a tehetetlenségünket, hogy nem értjük, s nem tudunk vele mit kezdeni. Van, aki önmaga sorsának elrontásával lázad, van, aki drogozással, vagy hangzatos hiedelmekkel önigazolva politikai akciókba lendül. Van, aki azzal lázad, hogy megsértődik és begubózik egy életre. Van, aki pedig épp ellenkezőleg, munkába, és hatékonyságba menekül. Megint mások jótékonykodásba, adásba menekülnek, azt hitetve el magukkal és másokkal, hogy „nem én vagyok a fontos, hanem te”, s spirituális álarccal igazolják a karakterfixációjukat, s egójukat. Van, aki az intellektusába menekül, s okos szerepet választ, s mindent meg tud magyarázni, s mindig igaza van. Más pedig csendes megfigyelő szerepébe zárja magát, s magának való, filozofikus alkat lesz, megint mások pedig látványos hisztérikus viselkedést választanak, melyekkel a figyelmüket magukra vonzzák folyton, s különlegesség érzésüket fenntartják. Bármilyen is ez a menekülés, lázadás, vagy kompenzálás, egy dolog van mögötte: a fixáció és az amiatti szorongás, hogy „nem találom magam, nem érzem magam teljesnek, valami nem oké velem”.

Tehát a karakter s a személyiség az egy felépítmény, mely rétegződik. Legalul van az, hogy a kielégítetlen gyermekkori szükségleteink és ebből fakadó gátlások miatt kiszelektáltunk adott dolgokat magunkból, másokat pedig fixálunk. Ettől van egy alapelégedetlenség érzésünk, alap nem-teljesség érzésünk. Ebben van egy alapérzés mindenkinél – s ez ellen pedig védekezünk, s a kompenzálására hozzuk létre a fő vágyainkat. Azt gondoljuk, ha azt megszerezzük, akkor minden oké lesz, ez tehát az ego követelésévé válik. A vágy természetes, a fixáltság ott jelenik meg, hogy itt a vágyra kiemelten, ragaszkodva, fixáltan törekszünk, ami aztán lényünk többi oldalának elhanyagolásához vezet.

A karakterfixált ember addig nem nyugszik, míg vágyát el nem éri, kb. ilyen szerződéssel él: „akkor engedem meg magamnak a megnyugvást, a megelégedettséget, ha a vágyam elértem. Addig mindent alárendelek a vágyam elérésének, semmi más nem számít annyira”. A vágy kielégülése sosem következik be stabilan, tehát mindig van ok tovább törekedni érte. A karakter gépezet tehát beindult, és mint egy bio robot megy egy életen át, ha ki nem szállunk belőle.

A keleti tanítások mind azt állítják, hogy az elme mozgásának – mely a karakterünkből fakad – vagyis az elmének, az egónknak (ezek itt kb. szinonimák) a két alapja a vágy és az elutasítás (félelem), és nem sokat cizellálva a kérdést, máris az abból való kijövéssel foglalkoznak a meditációk formájában. A modern pszichológiában pedig a félelemre és vágyra épült ego, karakterfixációs rendszer teljes működéstanát ismerjük, de a kiutat nem, mert a pszichológiának nem az egón túljutás a célja, hanem az ego harmonikus működése, amennyire lehet. A nyugat által kidolgozott ego-tan, és a kelet által kidolgozott egón túljutás-tan együtt ad teljes képet. (Mi az Önvizsgálat?)

Még egyszer a séma tehát ez:
Gyökér fixáció >> Alap nem-oké érzés és alapérzelem >> Vágy

A vágy elérésére aztán egész stratégia- és játszmarendszert dolgozunk ki, s ahhoz pedig hiedelem- és nézetrendszert. Az egész tulajdonképpen egy álarc, egy színház, a megvilágosodás nézőpontjából egy „csalás”. Mire felnőttek leszünk ez olyan kifinomult és cizellált, hogy nem nagyon látszik a „csalás”, s nem is akarjuk, hogy lássuk, hiszen a „nem tudok mit kezdeni vele” érzésével védjük. Így a „normál” felnőttek színjátszó életmódot élnek, ami miközben reálisnak és igaznak tűnik, folyton átlengi a „nem teljesen igaz”, s „ez csak játék” érzése. A felnőtt emberek egymással olyan intézményeket tartanak fenn, melyeknek a szabályait a saját játszma-színházuk bebiztosítására használnak „a köz érdekében”. Ilyen intézmény például a császárság, a feudalizmus és a kapitalizmus. Mindegyikben megvan az út a spiritualitásba, a karakterfixáció-mentesbe, de egyik sem a fixációból felébredett, szabad lelkű emberek szövetkezett együttélési rendszere, hanem a karakterfixált emberek fixáció fenntartó szövetsége.

A séma tehát így bővül ki:
Gyökér  fixáció >> Alap nem-oké érzés és érzelem >> Vágy >> Játszmák, stratégiák, hiedelmek, ideológiák >> ebből fakadó cselekvések, intézmények.

Az ember a «játszmák, hiedelmek, stratégiák» résszel azonosul, azt hiszi ő ez, s képes egy életet ebben a hamis énben eltölteni! Képes az egész családjával évtizedeket ebben élni, minden nap ismételve ugyanazt! S a családtagok ugyanezt teszik vele, hisz ők is öntudatlanul a fixációikban s a rá felépített hamis én várban élnek. A karakterek hamar összeilleszkednek, mint a fogaskerekek s a barátok, partnerek, munkatársak, családtagok között kialakulnak a jól bejáratott fixált pályák, forgatókönyvek, válaszok.


(Forrás: Integrál Akadémia Enneagram jegyzet – Gánti Bence)


Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag - Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) November 2-3. – Részletek itt.

ONLINE Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag - Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) November 21-től – Részletek itt.

Byron Katie Munka-Módszere Alapképzési Csomag
december 7. – Részletek itt.

2013. október 24., csütörtök

A Szív Bezárulása és Kinyílása



Dani Omrival 2010-ben, Byron Katie Iskolájában találkoztam, egyike volt a sok segítőnek, akik a mi Munkánkat voltak hivatottak támogatni a jelenlétükkel és tapasztalatukkal. Megmaradt bennem ősz, szakállas, mackós karaktere, akár az apukám is lehetett volna. Aztán idén év elején fújt össze újra minket a szél, immár az internet segítségével; Dani is elkezdte Scott Kiloby Élő Önvizsgálatainak facilitátor-képzését, én pedig ezen a kurzuson Scott segítőjeként dolgoztam a csoportjának résztvevőivel. Itt ismertem meg Danit közelebbről, mély önvizsgálatokat csináltunk együtt. Nemrégiben pedig elkészült a honlapja, ahol immár nem csak a Munka, hanem az Élő Önvizsgálatok akkreditált facilitátoraként is ajánlja szolgáltatásait. És nagyon megérintett az ő személyes története és indíttatása, ezért lefordítottam, hogy megoszthassam Veletek is.


A Szív Bezárulása és Kinyílása – Nincs Visszaút

Üzletemberként sokkal jobban érdekelt annak a jeruzsálemi könyvesboltnak az üzleti könyvek részlege, melybe azon a bizonyos napon beléptem. Ahogy sétáltam a boltban, valahogy odavonta magára a figyelmemet egy könyv: Byron Katie, Szeretni, ami van (magyarul A Négy kérdés). Akkoriban ez lett volna az utolsó könyv, amit megveszek – egy amerikai kinézetű nő mondja el nekem, hogyan éljem az életemet… És akkor, fogalmam sincs, miért, ezzel a könyvvel a kezemben hagytam el a boltot. Az életem pedig azóta radikálisan megváltozott.
         A Munka előtt teljesen hétköznapi életet éltem, úgynevezett „második generációsként”. Izraelben így hívják a holokauszt túlélőinek fiait és lányait, akiknek az elsődleges feladata a túlélés, a második legfontosabb küldetése pedig az ország építése és védelmezése. Saját magunk, mint egyének pedig ez után következtünk, ha egyáltalán következtünk.
         Apám igen elszánt volt az iránt, hogy jól felkészítsen minket erre a fajta életre, és az volt az elmélete, hogy a verés – legalább egy alapos verés gyerekenként – szükségszerű ennek a megvalósításához.
         Én hat éves koromban kaptam meg a verésemet. A fájdalom csupán egy része volt ennek, sokkal mélyebben érintett az, hogy egyedül hagytak odakint a sötétben, pisis nadrágban, szégyenben, és mindenekfelett, félelemben és reménytelenségben. Megtanultam annak a félelmét, hogy most már egyedül vagyok, nincs senki, aki megvédene, még az anyukám sem, apukám pedig még nyilvánvalóbban nem… nincs hová mennem innen – ez a hatéves kisfiú úgy érezte, véget ért a világ.
         Az addig játékos kisgyerek, aki a világot kalandokkal teli, hatalmas játszótérnek érzékelte, rádöbbent a hibásságára. És akkor és ott úgy döntött, hogy senkiben nem bízhat, és hogy senki sem szereti őt igazána szíve bezárult.
         Azóta pedig átlagos életet élt, zárt szívvel. Megházasodott, lett két csodás lánya. Sikeres volt a munkájában, jó vezetői készségekkel volt megáldva – az élet már csak ilyen.

Az egyetlen probléma az volt, hogy belül tudtam, nem vagyok képes szeretni. Hazudnom kellett, amikor valaki megkérdezte, „Szeretsz?”, nehogy megint egyedül hagyjanak. Hazudtam. De mindemellett az elkövetkezendő úgy ötven évben jó életem volt, ami egy csapásra változott meg 2007-ben, Byron Katie Iskolájának harmadik napja után. Az én kis szívecském résnyire nyílt, épp eléggé ahhoz, hogy egy a fény bejuthasson.
         Rádöbbentem, hogy sosem voltam egyedül, és mindig is a szeretet és támogatás bősége ölelt körül, csak épp nem volt szemem ennek meglátására… az elme az ő kis hiedelmeivel. A valóságra az vetül rá, amit hiszünk, de nálam csak úgy 50 évig… És azóta nem voltam képes újra visszazárni a szívemet, bármennyire próbálkoztam is.

Egyszer viccesen megjegyeztem Katie-nek nagy közönség előtt: „Nagyon haragszom rád.” „Miért?”, kérdezte ő. „Nos, azért, mert a Munka megismerése óta nem tudok senkit és semmit sem okolni többé, sem a munkahelyemen, sem otthon, sem a feleségemet, sem a családtagjaimat, még saját magamat sem. Mindezt elvetted tőlem.” – panaszkodtam mosolyogva. „Akkor csak nyugodtan okolj engem emiatt” – érkezett gyors válasza.

Figyelmeztetés: A Munka ki fogja nyitni a szívedet, amennyiben az elméd nyitott rá. És figyelmeztetlek, hogy innen többé nincs visszaút. Nyitott szívvel pedig már nem tudod úgy megélni az élet „problémáit” – a traumatikus emlékeket, függőségeket, szülő-gyerek problémákat, munkahelyi stresszt, családi ügyeket, vagy akár a feleségedre történő várakozást a kocsiban „már megint” -, mint azelőtt. Mindez már nem képes olyan erővel „kihúzni” a békességedből, csendességedből, annak a mély tudásából, hogy ki is vagy valójában. Készülj fel a meglepetésekre. Már amennyiben érdekel mindez.

Katie azt mondja, nem véletlenül nevezte el a Munkát úgy, ahogy. Mert elvégezni való munka vár rád. Készen állsz erre? Tényleg érdekel, hogy megtudd, ki vagy a történeteid nélkül? Ha igen, akkor mi készen állunk, hogy támogassunk az utadon, és odasétáljunk veled minden mély üregbe vagy sötét helyre, ahova csak el kell menned. Együtt megyünk.


Miután hét alkalommal voltam Katie Iskolájában – résztvevőként és segítőként -, és rengeteg órányi Munkát végeztem el, rám találtak Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai. Azóta az életem még áldottabb, az önvizsgálatok még mélyebbre vittek önmagamban. Az ÉÖ-vel, szinte lehetetlen nem elmenni a még sötét helyekre – ez a saját tapasztalatom és sokan mások is erről számolnak be.

A Munkával még mindig sikerült azokat a nehéz érzéseket elkerülnöm magamban. Az elme trükkös, és jól ki is trükköz minket, legalábbis engem behúzott a csőbe. Az ÉÖ-vel ez többé nem lehetséges. És a Munkázás is sokkal mélyebbé válik, ha az ember megismeri az Élő Önvizsgálatokat; sokat segíthet pl. azoknak, akik a Munka 4. kérdésénél nem kapnak választ, hanem visszahőkölnek az elméjükbe. „Ki lennél a gondolat nélkül?” Az ÉÖ elvisz téged oda.

Az Élő Önvizsgálatok igen hatékony függőségek, kényszerek, szorongás, önértékelési problémák esetén, és rengeteg más területen.

Bármelyiket választod is, a Munkát vagy az ÉÖ-t, segítségedre tudunk lenni.

A legfontosabb azonban az, hogy elkezdd… MOST.


Ha még idén elkezdenéd, a következő Alapcsomagokkal várunk. Már vannak „élő, fizikai”, illetve „online” tanfolyamok. Az online verziónál jelöljük ezt, ahol nincs „online” szó, az élő csoport. Kérlek, alaposan olvasd el a linkeken található részletes információkat, hogy minden egyértelmű legyen számodra.

Byron Katie Munka-Módszere Alapképzési Csomag
október 26.
Következő időpont: december 7.Részletek itt.

Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag - Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) November 2-3.Részletek itt.


ONLINE Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag - Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) November 21-tőlRészletek itt.

2013. október 14., hétfő

A Gyerekkori Traumákról és Azonosulásokról



Mi zajlik benned, ha meghallod az „anya” vagy „apa” szót? Kicsit csukd be a szemedet, és figyelj befelé a testedbe. Figyeld meg, mi zajlik benned testi és mentális szinten, amikor e két szó valamelyikét meghallod, vagy apura/anyura gondolsz. Milyen képeket vetít az elméd? Milyen emlékképek bukkannak fel? És főként: mi történik a testedben? Összecsavarodik a gyomrod? Összeszorul a mellkasod? Ökölbe szorulnak a kezeid? Elszomorodsz, dühös leszel, szégyellni kezded magad? Hol zajlanak ezek az érzelmek a testedben? Próbáld meg nagyon tudatosan felismerni mindezt.

Nem mindannyiunknak vannak fájdalmas történetei anyuról és/vagy apuról, természetesen. Tapasztalatom szerint azonban sokan pont az anyuról/apuról szóló traumatikus történeteink és az ehhez kapcsolódó fájdalmas azonosulásaink miatt léptünk az önismeret, önfeldolgozás útjára. Mégis sokszor azt tapasztalom, hogy még „régi motorosoknak” is fájóan élők a szüleikkel kapcsolatos történeteik. Sokan nem jutottak olyan „módszer” közelébe, mely valóban segít nekik feldolgozni ezeket az ősi történeteket. És még felnőtt, akár idősödő fejjel is fájnak és szenvednek. Mert még mindig nem szeretettnek, értéktelennek, nem megfelelőnek, tökéletlennek, rossznak, nem akartnak, elhagyottnak, nem fontosnak érzékelik magukat. És amikor ezek az identitások „bekapcsolnak”, akkor velük együtt jönnek az érzelmek – a harag, a bűntudat, a szégyen, a szomorúság -, és az ezekhez a testben kacsolódó érzetek – a gyomor vagy mellkas összeszorulása, a torok elszorulása, az izmok megfeszülése, kinek mi. Ezt nevezzük úgy, hogy Tépőzár-hatás a Scott Kiloby-féle Élő Önvizsgálatok zsargonjában.

Tépőzár-hatás: az elme által elhitt képek, szavak, és az ezekhez „tapadott”, tekercselődött érzelmek és testi érzetek látszólagos egysége. Mindaz, akinek elhittük magunkat ezekből az alkotóelemekből áll össze, és ha ezek az identitások negatívak, akkor egy ún. érzelmi sebbel nőttek össze. Ez az a „seb”, mely újra és újra hírt ad magáról a testben, és ezért érezzük a történeteinket, az identitásainkat olyan valóságosnak. Pedig mindezek „csupán” történetek, nem azok, aki vagyunk.

Ez nem azt jelenti, hogy nem történhettek meg azok a dolgok, amik az emlékeink szerint megtörténtek, bár rengetegszer kiderül, ha az ember hajlandó nagyon nyitottan és bátran belenézni ezekbe az akár traumatikus emlékeibe, hogy valójában nem az történt, amit akkor és ott elhitt, hogy történik, és főleg nem az történt, amilyen jelentést, értelmezést adott a kicsi kis drága elménk az egésznek. Az ÖnMunka kétféle módszerének önvizsgálataival nagyon finoman, gyengéden hatolunk be az elmébe és a testbe, ránézni arra, amit az elménk vetít képek formájában akár évtizedek óta, és mellé mélyen megélni azokat az érzelmi energiákat, melyek ezekhez a történetekhez tapadtak, és sosem volt lehetőségük arra, hogy szabadon áramoljanak.

Célunk az, hogy átlássunk ezeken a fájdalmas identitásokon, ez pedig a fentebb leírt tépőzár-hatás szétbontásával történik. Egyenként választjuk le az identitásunkat alkotó képeket, szavakat, érzelmeket, testi érzeteket, így bomlik szét a történetünk, és ott maradunk „történet nélkül”, újan, frissen, szabadon.

Mondok egy (leegyszerűsített) példát: tegyük fel, hogy gyerekkoromban apukám elhagyta az anyukámat egy másik nőért, és egyik napról a másikra kikerült a mindennapi életemből. Mindezt többféle azonosulással élhetjük meg, ez egyéni, kinek hogyan ÉRTELMEZI az elméje azt, ami történt. Ami a valóságban történt az az, hogy apu elment egy másik nénivel élni, ami pedig bennem lecsapódhatott az a következő: apu elment, és ez azt jelenti, hogy:
  • Nem szeret, vagyis nem vagyok szerethető.
  • Engem hagyott el, vagyis elhagyott vagyok.
  • Nem vagyok elég jó.
  • Sőt akár azért ment el, mert én rossz vagyok. Én vagyok a hibás.
  • Értéktelen vagyok.
  • Nem vagyok fontos.
  • Akár nem is vagyok, nem is létezem.
  • Áldozat vagyok.
  • további változatok is lehetségesek

Tehát a fejemben elkezdem újra meg újra látni azt a képet, ahogy mondjuk apu kilép az ajtón a bőröndjeivel, anyu pedig zokog vagy szidja. Érzelmileg lehetek dühös, szomorú, félhetek, vagy szégyellhetem magam és bűntudatom is lehet, aszerint, hogyan értelmeződik bennem a történés. És az érzelmekhez testi érzetek fognak kapcsolódni a gyomromban, szívemben, torkomban, zsigereimben, fejemben, izmaimban, hátamban, stb. Elkezd „összenőni”, akinek ezen túl hinni és érezni fogom magam, pedig az, ami történt NEM RÓLAM SZÓL. Az elmének azonban mindig az „én” áll a középpontjában, csak az „én” történetén keresztül tudja értelmezni a világot. És innentől kezdve ezen a szűrőn keresztül fogok „látni”, soha többé nem leszek képes a dolgokat a valóságosságukban látni, csak a saját történetem kivetítésén keresztül.

Arról már nem is beszélve, mi mindent hiszek majd férfiról, nőről, párkapcsolatról, kire fogok haragudni, kit fogok sajnálni, kit fogok akarni kitől megmenteni (pl. saját magamtól), ezek megint mind egyéni változatban történnek, nagyrészt teljesen tudattalanul, és valós kihatásuk lesz onnantól kezdve a kapcsolatainkra, s nem csak a párkapcsolatainkra.

Majd csodálkozom, miért fáj újra meg újra annyira, ha valaki „eltávozik” az életemből, legyen az barát, pár, gyerek. Mert mindig ugyanazzal az identitással fogom megélni azt, ami történik, mint korábban: nem szeretnek, elhagytak, értéktelen vagyok, rossz vagyok, hibás vagyok, stb. Úgy néz ki, mintha az egész élet összeszövetkezett volna, hogy ezt újra meg újra „bebizonyítsa” nekem.

Ezért van nagyon nagy jelentősége az érzelmeink és testi érzeteink tudatosításának, ugyanis ők az első hírnökei annak, ha egy ún. hiány-történetünk aktivizálódott. És ilyenkor általában automatikusan kifelé kezdünk mutogatni, a másikat vagy a világot okolva a mi fájdalmunkért, szenvedésünkért, szerencsétlenségünkért. Pedig „csupán” a saját magunkról elhitt történetünk kapcsolt be.

Fontos, hogy mindez nem azt jelenti, hogy jóváhagyjuk pl. az erőszakot, az abúzust. Viszont ezekben az esetekben is a traumatikus élmény megtörténtekor beinduló identitással dolgozunk: áldozat vagyok, elnyomott vagyok, értéktelen vagyok, stb. Nem felmentjük az elkövetőt, hanem önmagunk felszabadításával foglalkozunk, érzelmileg mélyen „átégetjük” a felhalmozódott, évtizedek óta meg nem élt fájdalmat, és ez által nem kell már tovább cipelnünk a saját elménk által magunkra ragasztott ön-címkéket. És érdekes módon ilyenkor az elkövető is szabad lesz a béklyónktól, nem fogunk többé értékes élet-energiát erre az eddig bilincsként tartó kötelékre pazarolni. A megbocsátás ily módon automatikusan megtörténik. És a megbocsátás nem egyenlő a felmentéssel. Mi viszont szabadon élhetünk tovább, nem kell tovább ismételnünk az erőszak mintáját.

Mindebben semmi szégyelleni való nincsen. Ha nem apu és anyu révén, akkor majd más úton „szerezzük be” a sebünket. Az oviban, a suliban, a tanítónénitől vagy a többi gyerektől, a szomszéd nénitől, a nagybácsitól, ki honnan. Úgy tűnik, ez mindannyiunk közöse: valamilyen módon és valamilyen mértékig sérülünk a történeteink által. Mindannyiunkban működik valamilyen „hiány-identitás”. Ha ezt tudod, akkor számodra is könnyebb lehet ezt bevállalni, és őszintén, bátran elkezdeni feldolgozni. Ha mindehhez radikális, mégis gyengéd, egyszerű, mégis végtelenül mély módszert szeretnél, várunk szeretettel az önvizsgálatokkal. Ne halogasd tovább saját drága ÖNMAGADAT. <3

Még vannak szabad helyek mindkét következő Alapcsomagra:

Byron Katie Munka-Módszere Alapképzési Csomag
október 26. Részletek itt: Aktuális Tanfolyamok

Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapképzési Csomag (Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás/Félelem Önvizsgálat) November 2-3. Idén valószínűleg utoljára!
Részletek itt: Aktuális Tanfolyamok

2013. október 3., csütörtök

A Spirituális Elkerülésről



„Legegyszerűbb meghatározása szerint a spirituális elkerülés az elme használata arra, hogy elkerüljük azt, hogy éreznünk kelljen. A saját tapasztalatomban, és a számtalan ember életében, akikkel együtt dolgoztam, a spirituális szavak oly sokszor oly könnyen válnak búvóhellyé, látszólagos megérkezési ponttá. Sokkal könnyebb a valóságról vagy az Igazságról beszélni, mint ténylegesen csupaszon, nyitottan és sebezhetően élni az életünket, kitéve annak, ami ténylegesen pillanatról-pillanatra megjelenik.” (Scott Kiloby)

Ma egy hosszabb lélegzetnyi Scott Kiloby cikket ajánlok figyelmedbe a blogon már korábban is szereplő spirituális elkerülésről. Érdemes elmélyülten végigolvasni az írást és magadban is megkeresni azt, amiről Scott beszél, hosszú évek tapasztalatából.


Amikor a Spiritualitás Elaltat és Eltompít (és még csak nem is tudunk róla)

Amikor a spirituális tippek és közhelyek édes dala elaltat minket, könnyen arra ébredhetünk, hogy ezek a hipnotikus melódiák eltompítják érzékeinket és érzelmeinket. A spirituális elkerülés nem csak egy divatos új frázis. Valószínűleg a legéletbevágóbb beszélgetés, amit egymással megejthetünk, miközben összejövünk ezen az út nélküli úton az élet felé. Legegyszerűbb meghatározása szerint a spirituális elkerülés az elme használata arra, hogy elkerüljük azt, hogy éreznünk kelljen.

Ó, az ígéret, amit a szavak kínálnak… Olyan könnyű kimondani őket. A legékesszólóbb módokon lehet rendezgetni őket. A szívünkhöz szólnak. Mély szinten rezonálhatnak. Érezhetjük a rezgésüket. Mindez csodálatos. A kifejezés szépsége. Művészek, költők és dalszövegírók évszázadok óta tudják ezt, és kitermeltek olyan kifejezéseket, melyektől elalélunk, reménykedünk és álmodozunk. És természetesen megvan a spirituális költészetnek is a helye, mivel megvan a maga átalakító hatása. Csupán már bizonyos szavak meghallása áthatolhat dolgokon, olyan tisztánlátást előidézve, mely ismeretlen volt a szavak meghallása előtt.

De a spirituális szavak túl gyakran valami mást tesznek, valami akaratlan dolgot. Legnagyobb akadályunkká válnak!

A saját tapasztalatomban, és a számtalan ember életében, akikkel együtt dolgoztam, a spirituális szavak oly sokszor oly könnyen válnak búvóhellyé, látszólagos megérkezési ponttá. Sokkal könnyebb a valóságról vagy az Igazságról beszélni, mint ténylegesen csupaszon, nyitottan és sebezhetően élni az életünket, kitéve annak, ami ténylegesen pillanatról-pillanatra megjelenik. Nem csoda, hogy elrejtőzünk ezekben a szavakban. Könnyebb az Igazságról beszélni, mint ténylegesen együtt lenni azzal a fájdalommal, összehúzódással, nyugtalansággal, érzelemmel vagy unalommal, ami akkor jelenik meg, amikor a spirituális ígéretek altatódalát üresnek látjuk. Könnyebb azt mondani, hogy „Minden Egy”, mint hagyni, hogy a dualisztikus kapcsolat, minden nyomógombjával együtt, kapu legyen valami mélyebb felé, mint egy ilyen kétszavas frázis, valami igazán sebezhető és szeretetteli felé. Nem igazán láttunk át a történetmesélésünkön, ha ezekbe a spirituális frázisokba kapaszkodunk. Egyszerűen csak a személyes történetmesélés lecserélődött spirituális történetmesélésre. Ez egy helyettesítő játszma, újabb mód arra, hogy megvédjük magunkat attól a sebezhetőségtől, hogy hiteles emberi életet éljünk annak minden szépségével és rútságával, örömével és bánatával, hullámhegyével és-völgyével.

Dolgoztam olyan emberekkel, akik vég nélkül beszéltek nekem arról, milyen csodálatos a jelenlét, vagy a valóság így, a valóság úgy, vagy hogy a spirituális gyakorlatuk célja elérni valamilyen állapotot, amit kivetítettek egy halott vagy élő gurura. Én csak hallgattam és hallgattam, arra a pillanatra várva, amikor abbahagyják, hogy megkérdezzem tőlük: mi folyik itt valójában? Mit keresel? És ha megállnál egy pillanatra és tényleg éreznéd azt a fájdalmat, összehúzódást, nyugtalanságot, érzelmet vagy kereső energiát, és hagynád csak lenni, még mindig énekelnéd ezt a dallamot? Még mindig ennyire a fejedben lennél? Még mindig papagájként ismételgetnéd a legújabb, legnagyszerűbb fogalmi keretet vagy tanácsot, amit a legutóbb a városba érkezett tanítótól hallottál? Mi történne, ha abbahagynád az elmélkedést a spirituális szintekről, és arról, hogy milyen szinten vagy te és a tanítód?

Igazából mi mást ígérnek a spirituális nyelvezeteink, vallásaink, politikai vagy világnézeteink, mint a védelmet attól a fájdalomtól, hogy tévedünk? Nem azért ragaszkodunk annyira hozzájuk, hogy megvédjük és óvjuk magunkat annak fájdalmától, hogy azt látjuk, igazából egyáltalán nincs fogalmunk arról, mi igaz valójában? Látni ezt a kártyavárat összedőlni kétségtelenül ijesztő. És így inkább szerelmesek maradunk ugyanabba a dalba, újra és újra ismételgetjük, remélve, hogy senki nem fogja lerombolni hiedelmeinket, vagy próbára tenni a komfort zónánkat és éreztetni velünk, hogy mi is rejlik valójában mindez mögött. Többnyire félelem.

Mi történne, ha ráébrednél, hogy ez az egész keresési-játék, a megvilágosodástól kezdve, a jobb közérzeten, intellektuális bizonyosságon át, a magad vagy mások megváltoztatásáig bármi, igazából csak valaminek az elfedésére való? Egy mód arra, hogy elkerüld, hogy érezned kelljen AZT, bármi legyen is AZ a testedben.

Nem állítom, hogy az egész emberiség nevében beszélek. Nem akarok valamiféle prédikáló tekintély lenni. Csak próbállak egy kicsit húzni, vagy legalább szeretettel tüzet gyújtani benned, és addig életben tartani ezt a tüzet és együtt ülni veled, amíg minden, amit te és én elkerültünk, felszínre kerül és szabaddá válik. Így szerethetjük egymást, de nem azon a kapaszkodó, rászoruló módon. Nem, érett módon, ami lehetővé teszi, hogy tényleg önmagunk legyünk, bárhogy is jelenik ez meg, teljes megbocsátással és együttérzéssel minden iránt, ahogy az megtörténik.

Ez nem arról szól, hogy valami hamis hegytetőn állunk és kinyilvánítjuk az igazságot az elkerülésről. Ez olyan üres lenne, mint a fehér tér ezek mögött a szavak mögött. Saját tapasztalatomból beszélek. Beszélgetésre hívlak, meghívót küldök a vizsgálódásra. Én magam is csináltam ezt az elfedő manővert. És mások eléggé szerettek ahhoz, hogy továbbra is minden pillanatban hívtak ki az álomból, így szembe tudtam nézni a háttérben figyelemért kiáltó emberi mivoltommal. Sok olyan ember nevében is szólok, akikkel együtt dolgoztam, és akiknek nincs hangjuk szólni. Úgy találták, hogy az elfedő manőver a saját tapasztalásukban is megtörténik.

Figyelek embereket, amint kezdenek igazán mélyre menni, csak hogy utána visszatérjenek és belekábuljanak az elme legújabb spirituális altatódalába, a legújabb fogalmi keretbe. Látok oly sok másokat, akik nyíltan vagy burkoltan állítják, hogy felébredtek, vagy „végeztek” a kereséssel, csak hogy azt találjam, hogy amikor elkezdenek az önvizsgálatokkal vizsgálódni, igazi fájdalom bukkan a felszínre. És sokan körülbelül ekkor menekülnek el. Az egész olyan tudattalan. De ez a tudattalanság nem azt jelenti, hogy nem kiabáljuk ki, amikor látjuk.

Meg se tudom számolni, hányszor vártam, hogy valaki abbahagyja a legújabb spirituális dal, vers vagy fogalmi keret éneklését, vagy abbahagyja annak állítását, hogy „megcsinálta”, csak hogy úgy találjam, olyan régi gyerekkori fájdalom rejlik az egész mögött, amivel sosem foglalkoztak, sosem látták szívesen, sosem adtak teret neki, hogy lélegezzen és legyen. Amikor ez az egész fecsegés abbamarad, akkor kezdődik a zsigeri szintű őszinteség. Kicsordulnak a könnyek. A zokogás a felszínre tör. Nincs hová bújnia az önvédelem régi érzésének. A szavak már nincsenek ott, hogy elfedjék. És így előjön a fájdalom. Végül, és hála Istennek, előjön. Ez emberi dolog, teljes egészében. Csak akkor jelenik meg, ha az egész mágikus gondolkodás a magasabb transzcendens állapotokról és az Istennel való újraegyesülésről leáll egy pillanatra. És ezekben a pillanatokban, amikor mélyen átérezzük ezt a fájdalmat, és lehetővé tesszük, hogy felszabaduljon, lehetőség van kézzelfogható átalakulásra azokból a gyerekkori sebekből, változásra abban, ahogy mindent megtapasztalunk, olyan változásra, amit sosem lehet igazán szavakkal megragadni, mindegy milyen mélyenszántóan vagy varázslatosan hangzanak is.

Ekkor végül megtörténhet a mély önvizsgálat. Nem az a fajta vizsgálat, ami bármit is ígér, hanem ami mindent felszínre hoz, még az üres ígéreteket is, hogy a fájdalom az lehessen, ami (mulandó energia), és aztán édes halált halhasson, hogy valami új születhessen. Új életmód, ami már nem a rejtőzködésről szól. Ez az emberi dolog, ami végül fényre kerül, örökre véget vet az elkerülés játszmájának.

Ezt a dolgot mindenki érzi, az édesanyádtól kezdve a főnöködön, szomszédodon át az ellenségedig. Ez az, ami közös bennünk. A spirituális nyelv terén nincs bennünk közös. Az „igazságot” egy mozgó céltábla jelképezi. Az igazság más meghatározását fogod hallani minden szájból. Nagyon ritkán tudunk megegyezni abban, hogy mi az igazság vagy Isten, az elme szerint. De az elfedő manőver közös bennünk. Jobban akarjuk érezni magunkat. Nem akarunk fájdalmat érezni. Csak pozitív érzelmeket akarunk, a negatív cuccot nem. Mindez olyan tudattalan és mégis olyan nyilvánvaló majdnem mindannyiunk számára. Itt kezdődik az elfedő manőver, amikor túl akarunk lépni rajta, ahelyett, hogy együtt maradnánk azzal, ami a pillanatban van. És az elfedés addig folytatódik, amíg kábultak maradunk a legújabb arról szóló dallamoktól, hogy mi az igazság, vagy hogyan működik a valóság, eltompítva a mögötte rejlő emberi természetet.

Még a legmegvilágosodottabban hangzó nem-duális szavak is lehetnek elfedő manőverek. A felszínen úgy tűnik, az élet teljességét, valami transzcendenst szólítanak meg. És a beszélő gyakran igazán hisz benne, mély meggyőződéssel, vagy azt mondja: „ez csak Isten vagy az élet, ami rajtam keresztül szól.” Mi van, ha nem az élet vagy Isten szól rajtad keresztül? Mi van, ha Isten egyáltalán nem írta alá ezt az elmejátszmát? Mi van, ha az aktuális szavak csak módszerek, amikkel bolondítjuk magunkat, vagy visszaaltatjuk magunkat a bizonyosság valami hamis érzésébe? Ha így van, ezek a szólamok nem fognak megmenteni minket a fájdalomtól. És semmi más sem. A fájdalom újra és újra vissza fog térni, amíg szembe nem nézünk vele és már nem kerüljük el. Az eget rengető spirituális élmények sem fognak megmenteni minket, ha tetszetős, szépen becsomagolt tanácsokká alakítjuk, olyan helyekké, ahol újra elbújhatunk.

Míg ezzel foglalkozunk, adjuk hozzá a spirituális kerülőút tüzéhez ezeket a szavakat: tudatosság, tudat, túljutás, felébredés, szeretet, a pillanatban élni, a most, az abszolút, stb. És adjuk hozzá az összes filozófiánkat és tudományos elméleteinket, amik kiokosítanak minket a részecskékről és kvantum-elméletekről, de egy lépést sem teszünk a sebezhetőség felé.

És igen, még az „együtt lenni azzal, ami van” szólam is lehet saját maga kerülőútja, mivel ez is csupán egy szócsoport. Végül is semmilyen én nincs ott, aki együtt lehetne azzal, ami van. Csak ez a szólam van, a legújabb divatként ismételgetve önmagát, a legújabb mód arra, hogy eltompítsa az érzékeket. Amikor eldobjuk ezeket a szavakat, és már nincsenek szavaink arra, amit ténylegesen a testünkben érzünk, túljutunk ezen a nagyon divatos „együtt lenni azzal, ami van” szólamon, hogy ténylegesen együtt legyünk azzal, ami van. Ez a kifinomult kerülőút talán a legmakacsabb és legbecsapósabb. Emberek évekig énekelhetik ezt a dallamot, hogy együtt vannak azzal, ami van, anélkül, hogy látnák, hogy maga a szólam csak egy újabb mentális becsapás. Manapság a Facebook-on és az elkerülésről szóló spirituális könyvekben cicomázgatják ezt a divatos szólamot. És személy szerint együtt voltam e szólam néhány leghangosabb szószólójával (tanítókat is beleértve), akik harcba szálltak velem, amikor arra hívtam őket, hogy ne használják mentsvárként ezeket a szavakat, és legyenek együtt azzal, ami ténylegesen felbukkan, amikor abbahagyják, hogy mentálisan győzködik magukat arról, hogy a pillanatban élnek azzal, „ami van.” A harc az elkerülésre, önmagunk bolondítására, az elpalástolásra való hajlamunkból ered.

Egyszerűen kényelmesebben érezzük magunkat a leírásokban, mint a testünkben. És a „nincs test” vagy „a test nem én vagyok” szólamokkal sem kerüljük el a mentsvárba menekülést. A testünk akkor is emlékszik a nyomógombokra, amikor az elménk belekábul ezekbe az éntelenségről szóló divatos frázisokba. A testünk továbbra is egész könnyen bekattan, amikor eldobjuk ezeket a frázisokat és ténylegesen érezzük a reakciókat azokra a különféle ingerekre, amiket a kapcsolatokban, nézeteltérésekben, a mindennapos munkahelyi kihívásokban és az élet minden más pillanatában találunk, amikor a legenyhébb unalmat, szorongást, szomorúságot, dühöt, szégyent, bűntudatot vagy kétséget is érezzük. Az indok, amit ismerek arra, hogy ez a konkrét frázis egy becsapás, ez: minden olyan ember szemében, akivel dolgoztam, és aki már nem támaszkodott erre a frázisra és mélyen a testébe merült, a szólam elvesztette vonzerejét. A dal édes halált halt. Csak egy másik önvédelmi frázisnak látjuk. És ezen a ponton már nincs rá szükség menedékhelyként.

A testünk olyan gazdag. Mély felfedezésekre váró univerzum. De oly gyakran maradunk elszakadva gazdagságától azáltal, hogy a fejünkben maradunk a legújabb frázisokkal és tanácsokkal. Nagyon megéri felfedezni belül és a fájdalom közepében ezt a gazdagságot.

Semmi sem fog megmenteni minket, mert nincs is szükségünk megmentésre. Semmi baj nincs velünk. Semmi megváltoztatni való a kilétünket illetően. Az egyetlen szükséges dolog az, hogy a kábítást annak lássuk, ami, egy elfedő manővernek, és hogy ne tompítsuk többé a testet. Az elkerülés itt ér véget. És a keresés is. Ez a fajta mély vizsgálódás önmagában válik a jutalommá.

(Scott Kiloby cikkének fordítása. Az eredeti itt olvasható.)