A Scott Kiloby-féle Élő Önvizsgálatok (ÉÖ) kiindulási
alapja, hogy mindannyian valamilyen módon hiányosnak, nem rendben levőnek, nem
okénak tanultuk meg érzékelni magunkat. Ezt nevezzük hiány-énnek. Ehhez a hiány én-hez elfojtott érzelmek tapadnak hozzá, melyeket nemkívánatosnak,
rossznak tanultunk meg, ezért mindent megteszünk, nehogy érezni kelljen őket. Az alap hiányunkból és az érzelmi
elfojtásokból fakadóan mindannyian szorongunk
valamilyen mértékben. És mindannyiunk valamilyen függőségi viselkedés formájában keresi a külvilágban a belül
érzékelt hiányának betömködését: keressük a szeretetet, elismerést, sikert,
fontosságot, békét, értékességet, különlegességet, tökéletességet, stb.
Mindennek nagyrészt nem vagyunk tudatában, robotpilóta
üzemmódban éljük a hiány-én életét.
Az Élő Önvizsgálatok facilitátor-képzésben az enneagram típustanát használjuk az alap hiányok, félelmek, elkerült érzelmek,
kényszerek feltérképezéséhez.
Az Enneagram olyan térkép, ami kilenc különböző személyiség vagy egó típust ír le. A kilenc típus
mindegyike egy bizonyos központi
hiány-történetre adott reakció során alakul ki. Mint egy heg, ami a seb
megvédésére alakul ki, ennea-típusunk azért alakul ki, hogy megvédjen vagy kompenzáljon egy központi
hiány-történetet. Az Élő Önvizsgálatok területén, az enneagramot csupán a személy központi hiány-történetének beazonosítására vagy nevesítésére
használjuk. Magát a feloldást pedig az Élő Önvizsgálatokkal: a hiány-ént a Megtalálhatatlan Önvizsgálattal, a
szorongást, fenyegetettséget, félelmeket a Szorongás Önvizsgálattal, a függőségeket, kényszereket pedig a Függőség Önvizsgálattal. Csodás, összefüggő rendszerré alakult
mostanra az ÉÖ, a beragadásainkat minden oldalról képesek vagyunk megközelíteni
vele. (Mi az Önvizsgálat?)
Az enneagram típusod NEM
AZ, AKI VAGY, hanem a túlélési
stratégiád. Az a mód, ahogy szeretet próbálsz keresni vagy az érzelmi
fájdalmadat próbálod elrejteni. Az a szemüveg, amin keresztül a világot nézed,
ahogy arra reagálsz. Ahogy önmagadat védelmezni próbálod. Ezen keresztül lépsz
kapcsolatba a világgal. Ha ez a bekövesedett
típusod elkezd fellazulni, elkezd előbukkanni valódi lényeged.
Mások típusának ismerete megnyitja az utat a megértésük és a szeretet előtt. Nem
ítélkezni fogsz felettük, hanem kapcsolódni
tudsz hozzájuk. Nem kell személyesen venned a viselkedésüket.
Figyelmedbe ajánlok egy igen részletes bemutatást a karaktertípusok kialakulásáról,
rengeteget tanulhatsz belőle a működésedről. Ezt a cikket az Integrál Akadémia
Enneagram jegyzetéből vettem, Gánti Bence tollából származik.
Ahogy a cikk írója is hangsúlyozza, magának a
karakterednek és a működéseidnek a felismerése, valamint az erről történő olvasás
nem fogja mindezt feloldani. Elszánt
munkára van ehhez szükség. Ha működő
eszközt keresel, szeretettel ajánlom figyelmedbe az Élő Önvizsgálatokban
történő elmélyülést, az önvizsgálatok megtanulását
és RENDSZERES alkalmazását. Ez egy folyamat, gondolj bele, hány éve élsz
akként „berögzülve”, akinek elhitted önmagadat. Adj magadnak esélyt és időt a fokozatos, lépésről-lépésre történő
változásra, a saját magadhoz történő visszatalálásra.
Az aktuális tanfolyamokról itt találsz információt, online formában is indulunk már:
A karakterfixációk
és kialakulásuk
Minden emberben gyermekkora
korai szakaszában, körülbelül az első három életévben kialakul a személyisége, s annak alapfixációja. A
fixáció megrögzülést jelent, beakadást egy helyen, más szóval egy érzés, hiedelem, viselkedés újbóli
ismétlését jelenti, míg más érzést,
viselkedést pedig elkerülünk. Kisgyermekként mindenféle érzéseink vannak –
öröm, szeretet, düh, harag, félelem, stb., és szükségleteink is, melyeket szeretnénk, hogy szüleink, főleg anyánk
elfogadjanak, megválaszoljanak, s kielégítsenek. Érzéseink vannak, melyeket egyszerűen kifejezünk, s várjuk, hogy az
anya partner legyen ebben - ha sírunk megvigasztaljon, elcsitítsa a
hiányérzést, ami miatt sírunk, s ha örülünk, együtt örüljön velünk. Ezt érezzük
természetes emberi létnek, a jónak.
Ehhez képest az anya
szelektál, hogy mit s mennyire válaszol meg, s ad meg nekünk, s mennyire fogadja
el az örömünket. A legjobb családban is, a legegészségesebb anya is bizonyos
dolgokat visszatükröz, másokat nem. Ahol
az ő karakterfixációja van, azt nem fogja támogatni a gyerekben, megijed,
szorong, ha a gyerek azt érzi és teszi, amit ő magában és a világban elutasított,
s lelkében elfojtott. Ha az anya például depressziós, akkor a gyermek, ha örül,
az anya esetleg tudat alatt megijed, vagy akár mérges lesz a gyerekére, de az
is lehet, hogy mindez érdektelenségben jön elő. A gyermek ekkor nem kap
visszatükrözést az örömére, sőt úgy is érezheti, hogy ha örül, akkor a mamának
az rossz. A szeretet révén, hogy anyjának örömöt adjon és a szeretetet ne
veszítse el, elkezdi elhagyni az örömeit, s maga is mísz lesz. Az eredeti benne
lévő örömreakciót elfojtja, s ezt ekkor úgy begyakorolja, hogy ez rögzül, és
automatikus reakcióvá válik benne már nem csak a mamára, hanem a világra és
önmagára is. Az eredetileg sokféle érzésű és reagálású, spontán lélek beszűkíti magát a többiek miatti
alkalmazkodásban, s végül egy szűk sávot enged már csak meg magának a
viselkedésben, érzésekben és gondolatokban. Mire négy-öt éves lesz, már teljesen rögzült tehát a személyiségének az
alapja, kialakultak az alap karakterfixációk, s az, hogy mi került elfojtás
alá, továbbá az, hogy mi s hogyan
megengedett.
Kialakult a karakterfixáció.
Később erre épülnek az emberi
kapcsolatai, párkapcsolata, érdeklődése és a legtöbb embernek a szakmája is –
hogy ezzel is visszaigazolja egóját
önmaga számára. Sok ember szakmája nem más, mint a saját karakterfixációjának a
visszaigazolása, megerősítése, fenntartása. Ebből az álomból sok ember sohasem ébred fel többet, és ahogy idősödik,
egyre merevebb és fixáltabb. Sok ember aztán önmaga karikatúrájává válik idős
korára, s a test is úgy deformálódik,
ahogy a karakterfixáció azt diktálja, ez jelenik meg testnyelven. Spirituális
szemmel nézve ez egy elaludt állapot.
Ahogy egy észak-amerikai irokéz indián ének mondja: „Eszünk, álmodunk és
alszunk. S amikor készen állunk rá, hazajön hozzánk a Teremtő.” A gyakorlat azt
mutatja, hogy általában az ébred fel ebből az elalvásból, aki önismereti/terápiás/meditációs
tanulmányokba és gyakorlatba fog, és ami az igazi hatóanyag: gyakorlatokba kezd megfelelő terapeuta
és spirituális tanító mellett. Fontos tudnunk, hogy önmagában sem az elméleti tanulmányozás, megértés és rájövések, sem a
meditáció nem oldja fel a fixációkat az életben (legfeljebb a meditációs
ülések alatti időtartamra), az életbeli megmunkáláshoz olyan terápiás munka
szükséges, ahol a dolgokat átéljük, és
ki is mondjuk, kifejezzük tudatosan, továbbá visszajelzéseket,
visszatükrözéseket kapunk embertársainktól erre megfelelő, biztonságos
környezetben (terápiás csoport, reflektív kapcsolat). Ahogy az emberek tükrében
zártuk be magunkat egykor, úgy az emberek tükrében tudjuk ezt észrevenni,
újratudatosítani és kinyitni. Sok ember csapdája,
hogy próbálja megérteni magát könyvekből, elméletben, s ha érti, azt hiszi,
már tudja is, már meg is van a megfejlődés. A karakterfixációk megdolgozása, az
egón túljutás, a kinyílás, a megvilágosodás egy sajátos műfaj, kell hozzá egy
látó-értő-visszatükröző másik.
Mi emberek, már korán azt kezdjük érezni az életünkben,
hogy némely alapelemek hiányoznak a lelkünkből.
Azt érezzük, valami nem teljes bennünk,
valami baj van velünk, valami elromlott,
nem vagyunk teljesek. A korai pszichoanalitikusok ezt „basic fault”-nak, alapvető hibának, vagy van, aki őstörésnek nevezte. Igazából ez nem hiba, csupán önmagunk szűk sávban tartása, beszűkítése,
stratégiai okok miatt, mert a kapcsolati világunkban így volt optimális
viselkedni, az elfogadás, a béke, a szükségletek, a szeretet megszerzése érdekében.
Az előrelépésben kulcs felismerni azt, amit ez jelent: a karakterfixációinkat mi magunk csináljuk, aktívan percről percre,
s közben azt hangoztatjuk, hogy a környezet és a rendszer a rossz, vagy a szülők,
a család, melynek áldozataiként csak így tudunk viselkedni. Ez valójában
önigazolása a hülyeségünknek, s az egónknak, ami mögé nézve azt látjuk, hogy mi
magunk vagyunk azok, akik erősen ragaszkodunk a saját szűk, ámde biztonságos megoldásainkhoz, akkor is, ha a
környezet esetleg már megváltozott, s kitágult. Mindezt sokan akkor adjuk fel először, ha olyan emberrel
kerülünk kapcsolatba, aki felé bizalmat érzünk és olyan biztonságot, hogy
elkezdjük merni újra előengedni az eldugott érzéseinket, vágyainkat, stb. Ez az
ember hagyományosan a szellemi mester, ma leggyakrabban a terapeuta. Minden normális embernek van
karakterfixációja, a „normális” azt jelenti társadalmunkban, hogy
karakterfixált, azaz a karakterfixált ember a normális a földi világban. A
karakterfixáció tehát nem betegség, nem
kór, hanem a földi élet velejárója, jelenleg minden kultúrában
karakterfixáltak az emberek.
Akik nagyon erősen
belemélyültek a karakterfixációjukba, és ettől már erősen ön- és másokat
gátló és szenvedést okozó viselkedésmódokat produkálnak, vagy testi tüneteket
idéznek elő maguknak (mindezt tudattalanul), azokat szokták „lelki beteg”-eknek
hívni, neurotikusnak (nehéz problémák), vagy ha már a valósággal való
kapcsolatukat is elveszítik, akkor pszichotikusnak (súlyos problémák), azaz
elmebetegnek, őrültnek tartjuk őket. Mint látjuk, valójában minden mögött a
karakterfixáció áll, s annak mértéke adja meg, hogy valaki „normális”,
neurotikus, vagy pszichotikus. Ha pedig a fixáció kiold, akkor kerülünk
spirituális állapotba, melynek a legmagasabb foka a megvilágosodás.
A fixációk kialakulása után tehát érezzük, hogy „valami nincs rendben velem”. Ez
általában tudattalan, azaz szavakkal
nem tudjuk megmondani mi ez, csak egy alapszorongás,
egy alap „nem oké” érzésünk van.
Van, akinél ez félelem, van, akinél visszafogott idegesség s düh, másoknál
pedig üresség, értéktelenség, szeretethiány érzéséről van szó. Ezt azzal
próbáljuk orvosolni, hogy pótcselekvéseket végzünk és
szórakozásba, munkába, vagy tagadásba, esetleg lázadásba menekülünk. Ha a lázadást választjuk, látszólag a szüleinknek,
a társadalomnak, vagy valamilyen célszemélynek intünk be, de valójában a saját szorongásunk elől futunk, mert ha
nem hadonásznánk hangosan kifelé, s megállnánk egy kicsit, akkor átélnénk a
„valami nem oké bennem” érzését, az emiatti szorongásunkat és a
tehetetlenségünket, hogy nem értjük, s nem tudunk vele mit kezdeni. Van, aki
önmaga sorsának elrontásával lázad, van, aki drogozással, vagy hangzatos
hiedelmekkel önigazolva politikai akciókba lendül. Van, aki azzal lázad, hogy megsértődik és begubózik egy életre.
Van, aki pedig épp ellenkezőleg, munkába,
és hatékonyságba menekül. Megint mások jótékonykodásba,
adásba menekülnek, azt hitetve el magukkal és másokkal, hogy „nem én vagyok
a fontos, hanem te”, s spirituális
álarccal igazolják a karakterfixációjukat, s egójukat. Van, aki az intellektusába menekül, s okos szerepet
választ, s mindent meg tud magyarázni, s mindig igaza van. Más pedig csendes megfigyelő szerepébe zárja magát,
s magának való, filozofikus alkat lesz, megint mások pedig látványos hisztérikus viselkedést választanak,
melyekkel a figyelmüket magukra vonzzák folyton, s különlegesség érzésüket
fenntartják. Bármilyen is ez a menekülés, lázadás, vagy kompenzálás, egy dolog
van mögötte: a fixáció és az amiatti szorongás, hogy „nem találom magam, nem érzem magam teljesnek, valami nem oké velem”.
Tehát a karakter s a személyiség az egy felépítmény, mely rétegződik. Legalul
van az, hogy a kielégítetlen gyermekkori
szükségleteink és ebből fakadó gátlások miatt kiszelektáltunk adott dolgokat magunkból, másokat pedig fixálunk.
Ettől van egy alapelégedetlenség
érzésünk, alap nem-teljesség érzésünk. Ebben van egy alapérzés mindenkinél – s ez ellen pedig védekezünk, s a kompenzálására
hozzuk létre a fő vágyainkat. Azt gondoljuk, ha azt megszerezzük, akkor minden oké
lesz, ez tehát az ego követelésévé válik. A vágy természetes, a fixáltság ott
jelenik meg, hogy itt a vágyra
kiemelten, ragaszkodva, fixáltan törekszünk, ami aztán lényünk többi
oldalának elhanyagolásához vezet.
A karakterfixált ember addig nem nyugszik, míg vágyát el nem éri, kb. ilyen szerződéssel
él: „akkor engedem meg magamnak a megnyugvást, a megelégedettséget, ha a vágyam
elértem. Addig mindent alárendelek a vágyam elérésének, semmi más nem számít
annyira”. A vágy kielégülése sosem
következik be stabilan, tehát mindig van ok tovább törekedni érte. A karakter gépezet tehát beindult, és mint
egy bio robot megy egy életen át, ha
ki nem szállunk belőle.
A keleti tanítások
mind azt állítják, hogy az elme mozgásának – mely a karakterünkből fakad – vagyis
az elmének, az egónknak (ezek itt kb. szinonimák) a két alapja a vágy és az
elutasítás (félelem), és nem sokat cizellálva a kérdést, máris az abból való
kijövéssel foglalkoznak a meditációk
formájában. A modern pszichológiában
pedig a félelemre és vágyra épült ego, karakterfixációs rendszer teljes működéstanát ismerjük, de a kiutat nem, mert a pszichológiának nem
az egón túljutás a célja, hanem az ego harmonikus működése, amennyire lehet. A
nyugat által kidolgozott ego-tan, és a kelet által kidolgozott egón túljutás-tan
együtt ad teljes képet. (Mi az Önvizsgálat?)
Még egyszer a séma
tehát ez:
Gyökér fixáció
>> Alap nem-oké érzés és alapérzelem >> Vágy
A vágy elérésére aztán egész stratégia- és játszmarendszert dolgozunk ki, s ahhoz pedig hiedelem- és nézetrendszert. Az egész
tulajdonképpen egy álarc, egy színház,
a megvilágosodás nézőpontjából egy „csalás”. Mire felnőttek leszünk ez olyan kifinomult és cizellált, hogy nem nagyon
látszik a „csalás”, s nem is akarjuk, hogy lássuk, hiszen a „nem tudok mit
kezdeni vele” érzésével védjük. Így a „normál” felnőttek színjátszó életmódot
élnek, ami miközben reálisnak és igaznak tűnik, folyton átlengi a „nem teljesen
igaz”, s „ez csak játék” érzése. A felnőtt emberek egymással olyan
intézményeket tartanak fenn, melyeknek a szabályait a saját játszma-színházuk bebiztosítására
használnak „a köz érdekében”. Ilyen intézmény például a császárság, a feudalizmus
és a kapitalizmus. Mindegyikben megvan az út a spiritualitásba, a
karakterfixáció-mentesbe, de egyik sem a fixációból felébredett, szabad lelkű
emberek szövetkezett együttélési rendszere, hanem a karakterfixált emberek
fixáció fenntartó szövetsége.
A séma tehát így bővül ki:
Gyökér fixáció >> Alap nem-oké érzés és
érzelem >> Vágy >> Játszmák, stratégiák, hiedelmek, ideológiák
>> ebből fakadó cselekvések, intézmények.
Az ember a «játszmák, hiedelmek, stratégiák» résszel
azonosul, azt hiszi ő ez, s képes egy
életet ebben a hamis énben eltölteni! Képes az egész családjával
évtizedeket ebben élni, minden nap ismételve ugyanazt! S a családtagok ugyanezt
teszik vele, hisz ők is öntudatlanul a fixációikban s a rá felépített hamis én
várban élnek. A karakterek hamar
összeilleszkednek, mint a fogaskerekek s a barátok, partnerek, munkatársak,
családtagok között kialakulnak a jól bejáratott fixált pályák, forgatókönyvek,
válaszok.
(Forrás: Integrál Akadémia Enneagram jegyzet – Gánti
Bence)
Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag - Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) November 2-3. – Részletek itt.
ONLINE Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag - Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) November 21-től – Részletek itt.
Byron Katie Munka-Módszere Alapképzési Csomag
december 7. – Részletek itt.