Az ÖnMunka 15 hetes, Test-Alapú Gyakorlati Online Kurzusa előtt több
olvasmányt is a Hallgatók figyelmébe ajánlok. Alice Miller: A test kiáltása,
Peter Levine: A tigris felébresztése, Jean Liedloff: Az elveszett boldogság
nyomában – A kontinuum elv, illetve John Bradshaw: A mérgező szégyen gyógyításacímű műveit.
Azt szoktam ajánlani a Hallgatóknak,
hogy lehetőleg már a kezdés előtt olvassák el az ajánlott olvasmányainkat.
Amikor belevágunk a munkába, sok dolguk lesz, és a könyvek szuper alapokat és
ismereteket is nyújtanak. Mindazonáltal, semmiféle
következtetéseket ne vonjanak le belőlük a kurzus tematikájára, tartalmára,
irányaira vonatkozóan. Egyszerűen csak engedjék be, amit olvasnak, és az majd
pont úgy illeszkedik be számukra a saját utazásukba, ahogy egyedien nekik fog. A kurzusunk nagyon nagy részben gyakorlati
megközelítésű, sok-sok konkrét gyakorlattal, a könyvekből ez általában
hiányzik. Ezért sem szoktunk önmagában az intellektuálisan megértett anyaggal
sokra menni. De a kurzus során az
elmélet majd élővé is válik.
A négy ajánlott könyv közül már csak Jean Liedloff,
A kontinuum elv című művéről nem írtam itt a blogon. Már amikor jó néhány éve
először olvastam, akkor is nagyon nagy hatással volt rám, azóta pedig időnként
újra előveszem. Olyan élmény, mint amikor valamilyen régen elfeledett
titokról lebben fel a fátyol. A könyv bemutatásához Gentischer Zsuzsa recenzióját
veszem át, az eredeti itt olvasható: http://www.demokratikusneveles.hu/index.php/cikkek/13-egyeb-szerzok/85-gentischer-liedloff
Jean
Liedloff, a szerző a hetvenes évek elején több expedíción vett részt a
venezuelai Caroni-folyó mentén élő, ma is kőkorszaki körülmények között élő
jekána indiánok vidékén. Eleinte a kaland és a területen állítólag fellelhető
gyémántok vonzották, később a könyvben is ismertetett elméletének alátámasztására
utazott ismét a Dél-amerikai dzsungelbe. Az ott töltött hónapok során egyre
inkább az kezdte őt érdekelni, hogy mi
az oka annak, hogy az indiánok annyival boldogabbak nálunk, civilizált
embereknél.
Az
első meglepő megfigyelése az volt, hogy a yequenák
nyelvéből hiányzik a ’munka’ kifejezés, és ezzel együtt mindaz, amit
mi munka alatt értünk: muszájból,
erőfeszítések árán végzett tevékenység, kevés élvezettel. Számukra minden tevékenység öröm, a megerőltető
tennivalók közben vicceket mesélnek egymásnak, és jókat szórakoznak. Minden
tevékenységük közben saját jóllétüket
növelik. Ha szomszédos törzsekkel üzletelnek, a jó kapcsolat megőrzése mindig fontosabb számukra, mint a jó alku.
Liedloff
számára lassan állt össze a kép, a negyedik expedíció során még mindig csak
figyelte az indiánok viselkedését, szokásait, majd egy év kellett hozzá, hogy
megalkossa a kontinuum-elvet, amelyet végül az ötödik expedíció során
összevetett az indiánok életével.
A
kontinuum-elv
Liedloff
Dél-amerikai tapasztalatai alapján arra jutott, hogy az indiánok magas „jólléti
színvonalának” (well-being) egyik kulcsa a csecsemőkkel
és gyermekekkel való bánásmód. Az ember kétmillió éves fejlődése során
egyre inkább alkalmazkodott a környezet hatásaihoz, és csodával határos módon
túlélt minden változást. Eközben kialakultak mindazon igényei és szükségletei, amelyek a túlélés feltételei voltak. Az
utóbbi pár ezer, de leginkább az utóbbi pár száz évben azonban a civilizált ember inkább az eszére, mint az
ösztöneire hallgat. Pedig a
kisbabákkal való törődésben nincs helye az intellektusnak, állítja
Liedloff.
A
kontinuum (folytonosság) ebben az
értelemben tehát az evolúció évezredei
alatt kialakult emberi szükségleteket jelenti. A jóllét kulcsa pedig
ezeknek az emberi szükségleteknek a
megértése és messze menő figyelembe vétele. Hiszen hiába születik egy
kisbaba egy civilizált kultúrába, az ő teste és lelke egész másra van
felkészülve. A civilizációval való ismerkedésnek pedig nem a rácsos ágy a
terepe.
Az
élet kezdetei
Az
anyaméhben minden úgy történik a kis jövevénnyel, ahogy az évmilliók alatt
kialakult. A születés radikális változást hoz a babát körülvevő világban, és
erre ő tökéletesen fel van készülve.
Ahogy a méhben minden az elvártaknak megfelelően történt, a továbbiakban is számít rá, mondhatni biztos benne, hogy a
történések megfelelnek majd elvárásainak. Ez sajnos a modern világban szinte soha nem következik be.
A
gyerekek az örök jelenben élnek, nem
ismerik még az idő fogalmát. A tudati működésüket kizárólag az érzékelés
határozza meg, nem tudnak gondolkodni,
összehasonlítani, nincsenek emlékeik. Nem
tudnak reménykedni, hogy ha most nem is érzik jól magukat, nemsokára
rendben lesz minden. Folyamatosan tudatában
vannak azonban saját jóllétüknek vagy annak hiányának, akár ébren vannak,
akár alszanak. Az újszülött elvárásai keverednek a valósággal, és az öröklött,
ősi elvárásokat nem megváltoztatják vagy helyettesítik, hanem befedik saját
tapasztalataikkal. Minél inkább eltér a bánásmód a kontinuum
követelményeitől, annál inkább csorbul a gyerek magával hozott képessége a
jóllét megélésére.
Minek
kell tehát történnie a születést követően? A kis embernek arra van
szüksége, hogy folyamatosan karban tartsák, valamint arra, hogy ott legyen,
ahol az élet zajlik. Az újszülött nincs arra felkészülve, hogy egyedül
hagyják, akár alszik, akár ébren van, és legfőképp akkor nem, ha sír. A
folyamatosan karban tartott csecsemő azt érzi, hogy minden rendben van, hogy ő alapvetően jó és szívesen látott „vendég”
a családban. Ez a meggyőződés minden korban alapja az önbizalomnak és az egészséges öntudatnak. Minden
újszülött eredendően jó, de ők maguk ezt nem tudják, csak a velük való bánásmódból tudják
érzékelni.
Nézzük,
hogy mi történik azzal a babával, akivel a kontinuum kívánalmai szerint bánnak,
és mi történik a kisbabákkal általában a civilizált kultúrákban.
Az
élet sodrában...
A
kontinuum-elv szerint nevelt babákat mindenhova
magukkal viszik a szülők. Eleinte természetesen az anya, később az apa, más
felnőttek vagy a nagyobb gyerekek. Mielőtt begyógyulna a köldöke, az újszülött élete máris cselekménnyel teli.
Az idő nagy részében alszik, de még álmában is szokja a család hangjait, a különféle mozgásokat, ütődéseket, lökéseket,
hirtelen megtorpanásokat, fel-le mozgásokat, megtapasztalja az éjszakák és
nappalok váltakozását, a hordozó bőrének hőmérséklet változásait és azt a biztonságos érzést, hogy egy élő testhez
simulhat. Ebben a helyzetben az újszülöttnek semmi más szükséglete nincs,
mint szopni és üríteni, ezért ezek a babák nem is igen sírnak. Ebben a
„karonülő” időszakban, amely mindaddig tart, amíg a gyerek nem kezd magától
kúszni-mászni, a babák nagyon keveset mozognak, és általában egy ellazult,
passzív állapotban vannak. Megtapasztalják azonban, hogy milyen érzés egy
dolgozó ember ölében feküdni, aki például evez egy kenuban, varr vagy főz.
Aztán a felnőtt hirtelen feláll, majd lehajol valamiért, ritmikusan jár, a
gyermek pedig érzi ezt, érzi a nap sugarait a bőrén, a patak hideg vizét, egy
másik ember ölelését, akinek más a szaga, más a hangja. Az élete akcióval teli, összhangban az ősök millióinak életével és saját
természetes elvárásaival. Ezeknek a babáknak szinte sosem fáj a hasuk, és
nem „buknak”. A kontinuum elve szerint nevelt baba tehát nagyon keveset
cselekszik, mégis nagyon sok különböző
tapasztalatot szerez egy aktív felnőtt karjaiban, miközben időtlen
jóllétben tölti napjait.
Mint
akit kínoznak...
A
kontinuumtól való eltérés a civilizált
kultúrákban általában már a születés pillanatában megtörténik, hiszen a kórházban használt fémeszközök,
gumikesztyűk, fertőtlenítők, az erős fény, éles zajok, gépek hangjai nem
felelnek meg az évezredes tapasztalatoknak. Az sem szerencsés, ha az anya a
gyógyszerektől annyira kábult, hogy nem tud a babájával foglalkozni. A
legfontosabb az volna, hogy az újszülöttet
egy pillanatra se válasszák el az anyjától, hogy azonnal tudjon szopni, amikor erre készen áll, és hogy
megvalósulhasson az imprinting a baba és
édesanyja között. A modern szülészeti osztályokon az újszülöttet száraz,
élettelen ruha veszi körül, ahelyett, hogy érezhetné anyja meleg, puha bőrét.
Akármennyire is sír, beleteszik egy mozdulatlan,
élettelen dobozba, amely egy nagyon más tapasztalatot jelent, mint az anya
állandóan mozgásban lévő méhében lenni. Az egyetlen hang, amit hall, a többi
kis „áldozat” jajveszékelése. Ezek a hangok semmit nem jelentenek a számára,
csak sír és sír, mint akit kínoznak, a kis tüdeje, amely nemrég tapasztalta meg
először a levegőt, keményen dolgozik. Senki
nem jön. Hiszi, hogy az élet helyénvaló, ezért az egyetlen, amit tehet,
hogy sír tovább. Végül, időtlen idők elteltével, a fáradságtól elalszik. Mikor
felébred ijesztő csend és mozdulatlanság
veszi körül. Bepisil, ám a langyos nedvesség okozta kellemes érzés hamar
elillan, ahogy a pelenka kezd kihűlni. Rúg egyet a lábával, megfeszíti a
testét. Elkeseredett, kielégítetlen,
az élettelen világ nedves és kényelmetlen, kiabál nyomorúságában, amíg el nem
alszik ismét. És ez így folytatódik tovább, a valóság rendre kielégítetlenül hagyja az újszülött ősi elvárásait,
miközben ezekre a helyzetekre nincs felkészülve a kis jövevény.
Otthon
valamivel jobb a helyzet, de ott is többnyire mozdulatlanság és csend veszi
körül: sírására senki nem reagál. Hiába a gyönyörűen berendezett szoba, alvás
idején egyedül marad mackójával. A babakocsi és a járóka hasonlóképpen
kontinuum-ellenes találmányok.
A
folyamatos testi kapcsolattól
megfosztott kisbabák kifejlesztenek bizonyos technikákat, hogy csillapítsák
gyötrelmeiket. Rugdosnak, amilyen
erősen csak tudnak, hogy enyhítsék a bőrkontaktus okozta hiányérzetüket. Hadonásznak a karjukkal, forgatják a fejüket jobbra-balra, hogy
érzéki ingerekhez jussanak, megfeszítik a testüket minden erejükkel. Az ujjukat a szájukba veszik az üvöltő
üresség és a végtelen magány ellenszereként, hogy csillapítsák azt az érzést,
hogy a mindenség középpontja valahol máshol van.
Mióta
az emberi intellektus - félretéve az évezredes tapasztalatokat - sorra
vonultatja fel jobbnál jobb elméleteit azzal kapcsolatban, hogy hogyan bánjunk
a kis újszülöttekkel, szerencsétleneknek válogatott viszontagságokon kell
átesniük. Az ár, amit ezért fizetünk, nem kevés: elveszítjük képességünket a jóllétre, ahol a boldogság nem egy
elérendő cél, hanem egy természetes állapot.
A
cseperedő gyermek
Kés,
villa, olló: gyerek kezébe nem való?
Ha
a karonülő időszakban a csecsemő minden kontinuum szerinti elvárása teljesült,
készen áll, hogy további tapasztalatokat szerezzen. Ahogy megtanul kúszni és
mászni, egyre távolabb és egyre hosszabb
időre merészkedik el anyja közeléből. Az anyával való folyamatos kapcsolat
igénye hamar megszűnik, és a gyerekek csak akkor fordulnak anyjukhoz, ha olyan
stresszhatás éri őket, amellyel maguk még nem tudnak megbirkózni. Attól a
pillanattól, hogy önállóan mozognak és fokozatosan fedezik fel a világot, a
gyerekek magukra vigyáznak. Az embereknek - az állatokhoz hasonlóan - erős önvédelmi képességeik vannak, és
pontosan tisztában vannak azok határaival. Ha a kis felfedezőt folyamatosan
figyeljük és megóvjuk a veszélyektől, hamar megtanulja, hogy nem kell önmagáért
felelősséget vállalnia. Az ember egyik legmélyebb késztetése az elvárásoknak való megfelelés vágya.
Emiatt hamar önmagukat beteljesítő
jóslatokká válnak a „Vigyázz, mert elesel!”, a „Le ne ejtsd!” vagy az
„Addig szaladgálsz, míg elüt az autó!” figyelmeztetések. A jekána anyák nem
néznek hátra a dzsungelben az ösvényen haladva, hogy a kisgyerek követi-e őket,
hiszen ilyen helyzetben egy önmagára
vigyázni tudó totyogónak eszébe sem jut, hogy anyjától eltávolodjon, mivel
az egyenlő lenne az öngyilkossággal.
Az
indián gyerekek a kezdetektől fogva felügyelet
nélkül játszanak, és sokkal kevesebb baleset éri őket, mint a modern országokban
élőket. Hiszen egyetlen felnőtt sem tud jobban vigyázni egy gyerekre, mint ő
saját magára. Fontos tehát, hogy teljes
bizalommal legyünk afelől, hogy a gyerek képes megvédeni magát minden
veszélytől. Ez lehet a legnagyobb kihívás a civilizált kultúrában élők
számára.
Az
indián anyák hozzáállása
A
jekána anyák mindig nyugodtak, általában el vannak foglalva a maguk dolgával,
de mindig a kisgyermek rendelkezésére
állnak, ha annak szüksége van rájuk. Az anyák nem foglalkoznak
aktívan a gyerekkel, nem
kezdeményeznek kapcsolatot, és ha azok hozzájuk fordulnak, nem tesznek
többet, mint amit a gyermek kíván. Mindig a
gyerek az aktív és az anya passzív: a gyerek jön aludni, amikor álmos,
enni, amikor éhes. Nem követeli és nem is
kapja meg az anyja teljes figyelmét, mert nincs is erre szüksége. Egy még
nem beszelő gyermek is pontosan ki tudja fejezni az igényeit, ezért felesleges
és káros olyasmivel traktálni, amire nincs szüksége. A túl sok foglalkozás ugyanúgy aláássa a gyerek önbizalmát, mint a túl
kevés.
A
felnőttek és a gyerekek között minimális a szóbeli kommunikáció.
Viszont a gyerekek folyamatosan jelen lehetnek a felnőttek beszélgetéseinél,
soha nem küldik el őket. Elvárják viszont, hogy a gyerekek ne szóljanak bele a beszélgetésekbe, és általában egymás között sem
beszélhetnek, amíg a felnőttek társaságában vannak. Így minden gyerek annyit
ért meg a felnőttek beszédéből, amennyit az értelmi fejlettsége megenged, és
így tanulja meg felnőtt korára, hogy melyik
helyzetben hogyan kell viselkedni. Ezzel szemben a nyugati világban
próbáljuk kitalálni, hogy éppen mit és mennyit tud a kis ember felfogni, aminek
következtében az ismerete a világról töredékes és torz lesz.
Rosszak-e
a gyerekek?
Az
indiánok úgy tartják, hogy minden gyerek (és minden felnőtt) eredendően
jó és eredendően szociális lény, akinek leghőbb vágya, hogy hasznos tagja legyen a közösségnek, amiben él.
Ezzel szemben a civilizált világ nézete szerint a gyerekeket meg kell nevelni,
mivel ők természettől fogva antiszociálisak és hajlanak mindenféle
rosszaságra. Ebben az esetben is igaz, hogy a gyerekek azt teszik, amit elvárnak tőlük. Ezért képes egy hasznos tettet
követő dicséret vagy egy meglepett felkiáltás hatalmas kárt tenni a gyerek
önbizalmában, mivel azt sugallja, hogy a gyerek alapvetően antiszociális.
Ugyanígy lesz katasztrofális hatása egy felhúzott szemöldöknek, amely azt
sugallja, hogy a gyerek rosszalkodása nem volt meglepő. Ugye fiam, már
megint. Pedig hányszor megmondtam..., de neked beszélhet az ember!
A
meggyőzés hiánya
A
yaquenák egyetlen esetben sem próbálják
rábeszéléssel meggyőzni egymást vagy ráerőltetni az akaratukat a másikra.
Nem próbálják rávenni a gyerekeket sem, hogy azt tegyék, ami szerintük helyes,
hanem azt szeretnék, hogy a gyerek maga jöjjön rá, hogy mi a
helyes. Kezdetektől fogva tiszteletben
tartják a gyerekek döntéseit. A kisgyerekek természetesen nem hoznak nagy
döntéseket. Mivel itt is működik erős önvédelmi képességük, és tisztában vannak
a határaikkal, ilyenkor az idősebbekre bízzák a döntéseket. Ez persze nem azt
jelenti, hogy a gyerekek bármit csinálhatnak, hiszen igazodniuk,
alkalmazkodniuk kell a szokásokhoz, csakhogy ezt nem neveléssel érik el, hanem
azzal, hogy végtelenül bíznak a
gyerekekben.
Az
alapvető tapasztalatok hiányában...
A
modern ember boldogtalanságának megértésében hasznunkra válik, ha figyelembe
vesszük, hogy mindannyian nélkülözzük a karonülő időszak és a kisgyermekkor
fontos tapasztalatait. Emiatt későbbi életünk során tudattalanul és szüntelenül keressük ennek a hiánynak az
ellensúlyozását.
A
legáltalánosabb kontinuum-betegségünk az öngyűlölet és az önbizalomhiány.
Mivel a karonülő időszakban a jóllét megélésének képességéhez szükséges
feltételek hiányoztak számunkra, különböző módokon kénytelenek vagyunk pótolni
a pótolhatatlant. A boldogság tehát számunkra már nem normális állapot, hanem
elérendő cél.
Ez
a hiány leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy nehezen tudjuk a jelenben, itt és most jól érezni magunkat.
Úgy érezzük, hogy hiányzik valami:
van egy határozatlan veszteség-érzésünk,
vágyunk valamire, amit nem tudunk pontosan meghatározni. A vágy általában egy
közepesen távoli dologra összpontosul, és úgy fogalmazódik meg, hogy minden rendben lenne, ha... és
úgy folytatódik, hogy ...lenne egy új autóm, nagyobb fizetésem, más munkám,
feleségem, gyerekem, ha elutazhatnék hosszabb időre vagy örökre. Ha ezt a
célt elérjük, feltűnik egy új ha... És így éljük az életünket egyik vágytól a másikig, a várt boldogság
azonban sorra elmarad, és továbbra is úgy érezzük, hogy velünk valami nincs
rendben. Habár legtöbbünk sosem élte meg ezt a tökéletes jóllétet, sokszor azt
az illúziót tápláljuk, hogy a múltban ez megtörtént, vagy hogy a jövőben
bizonyára meg fog történni.
Ez
a hiány jelen van a kapcsolatainkban,
kifejeződik abban, hogy versengeni és
nyerni akarunk, hogy elfogadottnak és szerethetőnek érezzük magunkat, hogy állandóan változásokra vágyunk. Ez a
kezdeti veszteség Liedloff szerint hatással van a homoszexualitás
kialakulására, a bűnözésre, a függőségek és betegségek kialakulására.
A
karonülő időszak hiánya olyannyira áthatja az életünket és deformálja az
emberek személyiségét, hogy már-már úgy érezzük, ilyen az emberi természet. Az
indiánok példáján azonban láthatjuk, hogy ez nem feltétlenül van így.
Visszatérés
a kontinuumhoz
A
kontinuum elveitől való eltávolodás tehát nagyban befolyásolja mind az egyének,
mind a társadalom életét. Az áldozatok áldozataiként cipeljük magunkkal a jóllétünk elvesztésének terhét generációról
generációra. A kontinuum egy nagy
erő, ezért egész életünkben keressük a hiányzó élményeket.
Mit
tehetünk, hogy megállítsuk ezt a folyamatot? Először is természetesen azt, hogy
az újszülöttekkel és a kisgyermekekkel a kontinuum elvei szerint bánunk. A
szülőket is nagyon értékes kontinuum-tapasztalatokhoz segítheti az, ha ők - ráérezve ősi ösztöneikre - megfelelően
bánnak a gyerekekkel.
Azoknak
a gyerekeknek is sokat segíthetünk, akik nem kapták meg a kellő bánásmódot
kiskorukban. Lehetőséget kell teremteni, hogy a gyerekek a szülők ágyában alhassanak,
és minden alkalmat ki kell használni, hogy testközelben legyenek, például
gyakran ölbe venni őket. A felnőttek is sokat profitálhatnak abból, ha
megtanulják a gyengédséget és a testi
érintkezést függetleníteni a szexualitástól, ezáltal lehetőséget biztosítva
maguknak arra, hogy a simogatások,
ölelések, érintések által enyhüljön hiányérzetük.
El
kell érni, hogy ne a gyerekek legyenek a
figyelem középpontjában, de minél többször jelen lehessenek a felnőttek
tevékenységei közben. Ha felnőttek és gyerekek együtt tevékenykednek, az a
kívánatos, hogy a felnőttek végezzék a saját dolgukat (munka, művészeti
tevékenység, barkácsolás, kertészkedés stb.) és a gyerekek kedvük szerint
ezekbe bekapcsolódhassanak. Előnyös lenne mindenki számára a különböző generációk együttélése, de
csak akkor, ha a család tagjai
kiteljesedett személyiségek, és nem saját „lelki hiánybetegségeiket”
próbálják egymás rovására orvosolni. Hasznos lehet továbbá, ha több család alakít ki szoros együttműködést.
Segíthetnek egymásnak a mindennapi életben, megszüntethetik a gyerekekkel
otthon lévő anyák elszigeteltségét, és megoldhatják, hogy a különböző korú
gyerekek egy társaságban lehessenek.
(Genitzer
Zsuzsa recenziója)
Az
ÖnMunka online kurzus részletes leírását ide kattintva olvashatod. Látlak
szeretettel a csoportban, ha erre hoz az utad:
