Ray: Amikor a valóságra ébredésed történetét meséled, az olyan reveláció-szerűnek tűnik. Azoknak, akik a Munkát végzik, hasonló revelációkban van részük, vagy inkább a rendszeres Munka hatására ezek a megértések mintegy teljesen természetessé válnak?
Katie: A rendszeres Munka hozza meg a hatását; az emberek visszatalálnak valódi természetükhöz. Az embereknek nincs szükségük hirtelen revelációkra. Mindent pont akkor kapnak meg, amikor szükségük van rá, gondolatról-gondolatra. Amikor az elme elkezd magára ébredni, az egy állandó folyamat.
Az elme végtelenül kreatív. És amikor nincs beragadva, te jóságos ég, innen származik az összes öröm. Történik valami, és úgy látjuk, értjük, gondoljuk, hogy az szó szerint mulatságos, pedig azelőtt mindig elkeserített bennünket. Mintha például valaki azt mondaná: „Azt mondta, menjek el.” Ezt kétféleképpen lehet megélni: fájdalmasan és szenvedően, vagy örömmel, boldogan „Azt mondta, menjek el.” (Kétféle hanghordozással kimondva.)
Ha valaki nekem azt mondja, hogy menjek el, ez egy lehetőség számomra arra, hogy jobb élete lehessen ennek az embernek nélkülem, meg hogy rájöjjek, hol nem kell lennem, illetve, hogy megláthassam, mi lehet még annál is jobb, mint a szeretett személlyel lenni. Tehát azok a gondolatok és állítások, melyek eddig lehangoltak, most örömet hoznak számomra. Ezt nem könnyű megérteni olyasvalakinek, aki azt hiszi, amit én is hittem azelőtt.
Ray: Említenél pár különösen általános történetet és hiedelmet, melyeket a Munkát elkezdő emberek ráismernek?
Katie: Amikor azt mondom egy kb. ezerfős teremben, hogy „Az embereknek nem kéne hazudniuk – igaz ez? Hányan gondoljátok úgy, hogy ez igaz?”, akkor az ezerből mindenki felemeli a kezét. Aztán megkérdezem, „Szoktak hazudni az emberek?”, ők pedig mind igennel válaszolnak. Végül pedig azt kérdezem, „Van itt olyan ember a teremben, aki még sosem hazudott?” Ilyenkor egyetlen ember sem emeli fel a kezét.”
Vagyis a valóság a következő: Kéne hazudnia az embereknek? Igen. Honnan tudom ezt? Mind azt teszik. Ez nem a hazugság helyeslését jelenti. De, ha tisztában vagyok azzal, hogy az embereknek hazudniuk kell, amikor épp azt teszik, akkor egy kicsit nyitottabbá, egy kicsit megértőbbé és toleránsabbá válok, amikor a gyerekem vagy a partnerem hazudik. Aztán pedig fordítsd meg: Nekem nem kéne hazudnom. Én vagyok az, akivel dolgoznom kell. Én vagyok az, aki megváltoztatja a világot, ha én képes vagyok megvalósítani azt, amit szerintem tenni kéne, vagy éppen nem kéne ezen a világon.
Az emberek többsége elképesztő hiedelmeket dédelget: „Nem érdeklem őket”; „Sikeresebbnek kéne lennem”; „Nincs elég pénzem”; „Túl kövér vagyok”; „Nem szabadott volna ezt tenniük”; „Nem vagyok elég jó”; - a hitek pedig csak sorakoznak szépen egymás után. De amikor elkezded megkérdőjelezni őket, akkor az „Igaz ez?” kérdés élni kezd benned. Életre kel. Elkezd kiemelkedni, hogy megértéssel ölelje meg azt a rengeteg egyetemes stresszes hiedelmet, melyekbe az emberiség évszázadok óta beleragadt.
A „Ki lennék e nélkül a gondolat nélkül?” kérdés is elkezd élni, mert megtanulod észrevenni, hogy milyen stresszel jár együtt, amikor elhiszel egy gondolatot. És amikor ez megtörténik – édes jó istenem – micsoda világ! Abban a pillanatban egy olyan állapot kezd el történni, melyet én soha véget nem érő meditációnak nevezek.
Megszűnsz test-azonosultságú lenni. Az elme saját maga örömévé válik. Saját magával kel táncra. Látja, hogy ő a saját maga egyetlen énje. Saját maga végső kapcsolata, szerelme és barátja. Az elme természete olyan, hogy amint saját magát megszereti, akkor mindent szeretni fog – éppúgy ahogy ellenáll mindennek, amíg magának ellenáll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése