A Szenvedő Állatokról – És Te Mennyire Szenvedsz?

„Sokaktól hallottam, hogy azért ragaszkodnak fájdalmas gondolataikhoz, mert attól tartanak, hogy ezek nélkül nem tudnának békeaktivisták lenni. „Ha teljességgel békés lennék,” kérdezik, „mi késztetne arra, hogy bármit is tegyek?” Az én válaszom pedig „Mert a szeretet tesz.” Azt gondolni, hogy szomorúságra vagy felháborodásra van szükségünk ahhoz, hogy a helyes dolgot cselekedjük, őrültség. Mintha az, hogy tisztább elméjű és boldogabb vagy, azt jelentené, hogy barátságtalanabbá válsz. Mintha az az ember, aki megtalálja a szabadságot, egész nap csak üldögélne, s közben nyál csorogna a szájából. Az én tapasztalatom ennek pont az ellenkezője. A szeretet tett. Egyértelmű, kedves, erőfeszítéstől mentes, és ellenállhatatlan.” (Byron Katie)

Arra kérlek, hogy nagy nyitottsággal olvasd a következő bejegyzést, főként akkor, ha az állatok szenvedésének témája erőteljesen megérint. Javaslom, hogy ebben az esetben alkalmazd rögtön GYAKORLATBAN is a Munkát, miután elolvastad a Katie-hez intézett kérdést és az ő válaszát. Vedd észre, ha nagyon feldúlttá válsz, ez annak a jele, hogy az elméd igen erőteljesen ragaszkodik elhitt álláspontjaihoz, véleményeihez, és magas fokú tudatosságra van szükség ahhoz, hogy egy ilyen feldúltságkor ne elmeneküljön az ember, hanem leüljön önmagával, elővegyen egy Ítélkezőlapot, leírjon mindent, ami a szívét nyomja, majd szép csendben, meditatív folyamatként elvégezze a Munkát, vagyis megkérdőjelezzen mindent, amit jelenleg még hisz, a Négy kérdés és Megfordításokkal.

Ehhez alapsegédletet, Ítélkezőlapot, kérdéssort, és a megfordításokról példákat itt találsz:

Hogyan végezd egyedül a Munkát

Javaslom több Ítélkezőlap kitöltését is, amennyiben érintett vagy a témában:

1. A szenvedő állatokra. (Pl. Sajnálom az elhagyott kutyákat, mert fájnak és szenvednek. Azt akarom, hogy meleg otthonra találjanak, valaki befogadja őket. Nem szabadna, hogy elhagyottá váljanak. Arra van szükségem, hogy melegségre, befogadásra, gazdára találjanak. Az elhagyott kutyák szenvednek, fájnak, sanyarú sorsúak. Soha többé nem akarom, hogy az elhagyott kutyák fájdalmas tekintettel nézzenek rám.)
2. Az állatok szenvedését okozó emberekre. (Akár több helyzetben külön-külön, pl. Gyűlölöm azokat az embereket, akik megverik az állatokat. Ezek az emberek lelketlen, kegyetlen bűnözők. Azt akarom, hogy az ilyen embereket zárják börtönbe, távolítsák el az állatoktól. Az ilyen embereknek létezniük sem lenne szabad. Arra van szükségem, hogy soha ne találkozzam többé velük, ne is halljak róluk. Ezek az emberek lelketlenek, elvetemültek, kegyetlenek, betegek. Soha többé nem akarom, hogy bármelyikük is kezet emeljen egy állatra.)
3. A saját magaddal kapcsolatos elvárásaidra ez ügyben.

És aztán szép sorban mindegyikre végezd el a Munkát.

Újra emlékeztetlek, hogy a Munka nem arról szól, hogy a gondolatunk ellenkezőjét fogjuk hinni, és már soha többé semmit nem fogunk tenni az állatokért. A Munka „eredménye” a tisztánlátás, az összezavarodottság eltűnése, a nyugalmunkat megzavaró, feszültséget és lelki szenvedést okozó gondolatoknak a fokozatos eltávozása. Ha neked az a dolgod, hogy állatokkal foglalkozz, akkor azt a Munkád elvégzése után is meg fogod tenni, csak még tisztább szeretetből, nem pedig sajnálatból és megmentési vágyból. Meg fogod tapasztalni, milyen úgy élni az életedet és végezni a dolgodat, hogy teljesen tiszta az elméd, nem vádol, okol, ítél, sajnál, gyűlöl. Ha úgy érzed, épülésedre válna mindez, szeretettel bátorítalak a Munkára.

Gyönyörű Katie,

Azzal szeretném kezdeni, hogy elmondjam neked, mennyi örömöt, reményt és szeretetet hozol továbbra is az életembe. Olyan hálás vagyok a jelenlétedért és bölcsességedért.

Azért írok, hogy megkérdezzem, tudnál-e segíteni az életemben most zajló szenvedés és gyötrelem forrása ügyében. Indiában születtem és nőttem fel, de immár majdnem 25 éve élek a tengerentúlon. Minden évben visszatérek, hogy meglátogassam a szüleimet és lelkigyakorlatot végezzek a szellemi tanítómmal. Szeretek Indiában lenni – az emberek elevensége, melegsége, a nyelvek sokasága, a rekedt hangú zene, és természetesen a szüleimmel, nagybátyáimmal, nagynénéimmel és unokatestvéreimmel eltöltött idő… Mindez nagy öröm forrása.

Azonban az utcákon lévő állatok szenvedése szívszaggató. Beteg állatok az út mentén; ökröket, szamarakat és lovakat korbácsolnak; kiskutyákat hagynak magukra; lesoványodott kocák egy fészekalja éhes kicsivel… a fájdalom elviselhetetlen. Megteszem, amit tudok – mindig viszek élelmet a táskámban, hogy annyi állatot megetessek, amennyit csak tudok; ha van állatkórház egy városban, odaviszem az állatokat; pénzt adok a sok állat-jóléti szervezetnek, melyek kitűnő munkát végeznek, hogy kezeljék ezeket a problémákat.

Gyakran azonban nincs állatorvos a kis városokban, és nem tudok mit tenni egy kis élelem, víz és ima felajánlásán kívül. A látogatásom minden egyes napján egyre több időt töltök azzal, hogy ide-oda rohangálok, hogy megpróbáljak segíteni a rengeteg állaton. Némelyikük túl beteg még az evéshez is, én pedig tehetetlennek érzem magam. Nehézzé válik pihennem és élveznem a szüleimmel és a tanítómmal töltött időt, mert az állatok szenvedése állandóan velem van – nem tudok kikapcsolni akkor sem, amikor nem látom őket.

Emiatt mostanra már inkább félek visszamenni Indiába.  Az univerzum azonban tudatja velem, hogy találnom kell egy ésszerű megoldást erre – a szüleim és a tanítóm nem hajlandók elhagyni Indiát, tehát ahhoz, hogy időt töltsek ezekkel a szeretett emberekkel, vissza kell mennem.

Próbálom megtalálni a szívfájdalmam mögött meghúzódó gondolatokat és van kettő, amit be tudok azonosítani: „Bárcsak ne kellene szenvednie ezeknek az ártatlan állatoknak” és „Bárcsak többet tehetnék értük”.

Nagyon hálás lennék a visszajelzésedért, drága Katie.

Szeretettel és nagy öleléssel,

Sharadha

Drága Sharadha,

Köszönöm az e-mailedet, kedvesem. Kérdőjelezd meg a gondolatokat, amik a stresszt okozzák. Feltételezed, hogy az állatok szenvednek, és igazad is lehet. Vidd végig magadban: „Az ütlegelt és éheztetett állatok szenvednek” – igaz ez? Biztosan tudod, hogy ez igaz? Ezen a ponton vedd észre, hogy az elme mennyire siet a bizonyítékával. Figyeld, hogyan hozakodik elő ideillő múltbeli információkkal, aztán hogyan használja arra ezeket a képeket, hogy hamis valóságot keltsen, ami egy reménytelen jövőt teremt, mint „Ez túl fájdalmas ahhoz, hogy visszatérjek Indiába a családomhoz.”

Írd le ezeket a gondolatokat és tedd félre őket későbbi vizsgálatra. A bizonyítékok lehetnek a következőhöz hasonló gondolatok: „A fájdalomtól ordítanak.” „Meg tudom állapítani, hogy szenvednek, amikor a szemükbe nézek.” „Összeesnek és nem tudnak mozdulni.” „Őrült, hideg és szívtelen lennék, ha tagadnám, hogy szenvednek.” „Csak egy tagadásban lévő ember hinné, hogy nem szenvednek.” „Mindenki láthatja, hogy szenvednek.” „Az ütlegelt kutyák és lovak szenvednek.” „Az utcán lévő állatok szenvedése szívszaggató.”

Mindez az én legkorábbi Munkám volt, angyalom. Úgy éreztem, nem akarok olyan világban élni, mely megengedi, hogy ez a szenvedés folytatódjon. Egyszer s mindenkorra le kellett ezt magamban rendeznem nagy állatbarátként, és az önvizsgálaton keresztül szabadságra leltem. Ma azt teszem, amit te, hogy segítsek az állatoknak, hogy szolgáljam az állatokat, csak éppen szenvedés nélkül. És így tovább léptem.

„Az állatok (amiket láttál, hogy ütlegelnek és éheztetnek) szenvednek” – hogyan reagálsz, amikor elhiszed ezt a gondolatot? Mi történik a világgal, amit ennek a gondolatnak a felbukkanása előtt tapasztaltál? (Ne feledd, amint megválaszolod a harmadik kérdést, angyalom, hogy mi csak a stresszes hatásokkal foglalkozunk, amiket tapasztalsz.) Hallom, úgy érzed, hogy „a fájdalom elviselhetetlen.” Nahát! Ez legalább olyan fájdalmasan hangzik, mint az állatok, amikről írsz, talán még fájdalmasabb. Nem tudhatod, mit élnek át az állatok; csak elhiheted, amit mások mondtak és tanítottak neked az állatok érzéseiről. Azt tanították neked, hogy mi, emberek fejlettebbek vagyunk, mint az állatok és a növények, és hogy ők korlátoltak és megvilágosulatlanok. De fontos lépés, hogy felismerd, mit tapasztalsz: a szenvedésedet, és annak forrását.

És ne feledd, kedvesem, hogy a te szenvedésed nem magukból az állatokból ered, nem eredhet onnan; nem szenvedhetsz az ő nevükben, csak a sajátodban. A te szenvedésed mindig a saját hiedelmeidből kell, hogy eredjen, és arra hívlak meg, hogy ne higgy nekem, hanem vizsgáld meg magad. Ki lennél a történeted nélkül, ki vagy mi vagy az „Az állatok szenvednek” gondolat nélkül? Ki lennél, Indián keresztül járva élelmet kínálva, ölelő és simogató, vagy nem ölelő és nem simogató karokkal és kezekkel? Ki lennél az „Ez az állat szenved” gondolat nélkül, amint egyenesen a szemébe néznél, amint leülnél szemtől szembe azzal az állattal és maradnál egy ideig és talán egy másik elmével figyelnél? Ki lennél, ha valami másra figyelhetnél, amit az állat tudhat neked tanítani, ha az elméd és a szíved igazán nyitott lenne egy magasabb tanításra, mint amit más ijedt emberek tanítottak neked?

Ülj és légy csendben azzal, ami tényleg zajlik, ülj nyitott szívvel India szellemi tanítóival, a körülötted lévő állatokkal, egy igazabb hangra figyelve, az ő hangjukra, a küldetésükre, egy olyan szempontra, amit tán figyelmen kívül hagytál. Ha szenvedsz az ő szenvedésüktől, te vagy a szenvedés bajnoka, és ez véget nem érő lehet. Lehetséges, hogy az eme hiedelemrendszer iránti elköteleződésed elzár téged attól, hogy megtapasztald, más is lehetséges, mint amit zárt elmével el tudsz képzelni? Ki lennél az „Az állatok szenvednek” gondolat nélkül, amikor ránéznél a magukra hagyott kiskutyákra?

„Az összeeső állatok szenvednek” – teljesen biztos lehetsz ebben? Félsz közel kerülni hozzájuk, félsz az irántuk érzett szeretetedtől? Annyira félsz ettől a szeretettől, hogy ráterhelnéd a történetedet a legnagyobb tanítókra, amíg már attól is félsz, hogy Indiába menj? Nem a saját fájdalmad az, amivel foglalkozol? Hol van a te éhséged, a te gyengeséged, a te elhagyatástól való félelmed? Meghívlak egy meditációra, hogy ülj le az egyik „szenvedő” állatként, mintha, mint nekik, nem lenne választásod. Semmi élelem, semmi törődés, semmi remény. Légy így addig, amíg tudsz.

Bárki meg tudja ezt tenni, amikor megérti, hogy nincs választása. A fájdalmat és a félelmet az a gondolat teremti meg, hogy van választási lehetőség (létezik egy másmilyen jövő), és ebben a gondolatban a fájdalom és félelem élni és virulni tud, és sokszorozódni és terjeszkedni és még többet teremteni magából.

Arra hívlak, hogy az elmédben lévő szenvedő állatként ülj és csak légy, ülj úgy, mintha nem lenne választásod a dologban, míg át nem érsz a túloldalra, olyan szabadként, amilyen szabad az az állat csak lehet. A halálodig csináld. Lépj ki minden reményből, hogy van választásod vagy bármilyen megmentő kegyelem vagy kegyes döntés leereszkedik valahonnan, ami lehetőleg megváltoztatná a helyzetedet szenvedő állatként. Teljesen vesd el a segítség lehetőségét, és légy az az állat, amíg meg nem érted, hogy valójában mi történik és mi nem történik. Ki lennél a történet nélkül, hogy éhezel, haldokolsz, tehetetlenül összeesel, ott fekszel reménytelenül? A belső éned csendjében keresd meg azt a helyet, ahol a saját arroganciád az a szenvedés, amit magadnak okozol. Az állatok sosem voltak ilyen kegyetlenek. Arra hívlak, hogy légy olyan bölcs, mint ők, légy olyan éber a saját rendíthetetlen választás-nélküli énedre, mint ők.

Nem kell most csinálnod; csinálhatod később, mert idővel eljön hozzád (nincs választás). Arra hívlak, hogy kövesd az egyszerű utasításokat, és halj bele abba, akinek hiszed magad és az állatokat. Ha megteszed, ha a nincs-választás valóságában ülsz, ez összeomlasztja az időt és fájdalmat és szenvedést, és a másik oldalra visz, ahol már most is ott vagy, ha még nem is ébredtél rá. Ülj, kedvesem, ülj a nincs választás csendjében és légy. Figyelj. Felejts. Tanulj. Ünnepelj.

Majd fordítsd meg a gondolatot. „Az állatok szenvednek.” Hogyan fordítanád ezt meg – mi a szenvedés ellentéte? Ünneplés? Mámor? Tudatosság? Használjuk az ünneplést. Az állatok ünnepelnek. Most az a feladatod, hogy találj valódi példákat arra, hogy lehetne ez igaz, ha te lennél az egyik ilyen állat. Ez a feladat szembemegy azzal, amit eddig tanítottak neked. Ez a feladat teljes anarchia arra nézve, amit az eddig magadénak hitt megkérdőjelezetlen világban gondolnak.

És Sharadha, Angyalom, egy másik megfordítás az, hogy „Én szenvedek”, és határozottan hoztál erre példákat az e-mailedben. Arra hívlak, hogy csinálj egy teljes listát arról, hogy mennyire szenvedsz, amikor az állatokat szenvedni látod Indiában. Szeretem, hogy ez a Munka talán gondoskodik egyetlen szenvedő állatról, aki te lennél, és nagy szolgálat lenne e bolygónak, hogy általad eggyel kevesebb szenvedő állat lenne. A többi állat szenvedését nem ismerhetem. Ha elviszek egyet az állatorvoshoz, ezer másik marad még, és végül is nem végezhetném el a Munkámat egyetlen szenvedő állattal, önmagammal, egyszer s mindenkorra? Ez a szenvedő állat én magam is voltam, és a saját Munkámat elvégeztem. Most nem tudom, mi van a többi állattal, de most már ki tudok nyúlni és segíteni és szolgálni azt az egyet, aki épp itt van előttem, ugyanúgy, ahogy magamat szolgáltam korábban, a gondolataim megvizsgálásával, élelemmel, gyógyszerrel, oktatással, megértéssel, és szeretettel. Ez az én feladatom; a tiéd micsoda?

„Az erőszak kizárólag erőszakot szül. A feszültség feszültséget tanít. Ha megtisztítod a mentális környezetedet, akkor a mi fizikai környezetünk is sokkal gyorsabban fog megtisztulni. Így működik ez. És ha valódian, őszintén teszed, erőszak nélkül, harag nélkül, a vállalatokra ellenségként történő mutogatás nélkül, akkor az emberek majd elkezdenek észrevenni. Elkezdünk odafigyelni rád, és észrevesszük, hogy lehetséges a béke eszközével elérni a változást. Egyetlen emberrel kell kezdődnie. És ha nem te vagy ez az ember, akkor ki lesz az? A világ minden lehetséges módon próbára fog tenni téged azért, hogy ráébredhess a legutolsó icike-picike befejezetlen darabkára is magadban. Ez a tökéletes felállás. Sakk-matt.” (Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

Segítség! Iszákos és Erőszakos az Apám

Kedves Andi!

A segítségedet szeretném kérni, mert nem tudom, mi a helyes. Pár hónapja gondok vannak a szüleimmel, el akarnak válni, de igazából még mindig nem határozták el magukat. Mindennapos a feszültség és súrlódás közöttük, Apa most már rendszeresen iszik és nyugtatókat szed (a kettőt együtt is). Egy hónapja megpróbálta megverni Édesanyámat, de a Testvérem és Én közbeavatkoztunk. Két hete viszont újra megtörtént a dolog, de ekkor már Engem is megütött. Azóta azon gondolkodom, hogy el kellene költöznünk (mármint Anya, Öcsém és Én), de Apa azzal fenyegetőzik, hogy ha elhagyjuk, akkor öngyilkos lesz, és félek, hogy tényleg képes lenne ártani magának, ezért hezitálok. Ugyanakkor legbelül egy kis hang azt mondja, hogy el kell mennünk, de ha erre a hangra hallgatok, bűntudatot is érzek, mert nem maradok ott, hogy segítsek neki összeszedni magát. Viszont az sem jó, ha maradunk, mert így rettegek, hogy bántani fog minket. Próbáltam vele beszélgetni arról, hogy talán másképpen láthatná az életet, ha akarná, de teljesen elutasított. Nem tudom, mitévő legyek, nem látok más megoldást, csak a költözést. De lehet, hogy ez csak menekülés, vagy természetes, hogy védeni akarom magam és a szeretteim? Mióta megütött, nem tudok rá Apaként tekinteni. Nagyon szánom őt, amiért idáig süllyedt.

Köszönettel,

Kedves Lány, köszönöm a bizalmadat. Ez egy nagyon összetett problémakör, és már a rövid levélkédből is látni, mennyi fájdalmas történet kavarog ilyenkor bennünk: nem csoda, ha össze vagyunk zavarodva és nem tudunk tiszta fejjel döntést hozni. A kérdésedet, ahogy már tegnap írtam, megosztottam a zárt csoportunkban. Először az én észrevételeimet olvashatod, utána bemásolom a többiekét.

Elsőként is nagyon fontos Apukád alapos megítélése egy Ítélkezőlapon, utána pedig egyenként végigMunkázni az összes vele kapcsolatos ítéletedet. (Ha ehhez segítségre van szükséged, szeretettel ajánlom gyakorlott Facilitátorainkat, akik skype-on, nagyon reális áron dolgoznak.) Ezután Anyukád megítélése következzen, hisz őt áldozatnak, sajnálnivalónak látod ebben a helyzetben. A sajnálataink ugyanúgy megMunkáznivalók, mint a dühünk vagy elkeseredettségünk.

Érdemes ezt a mondatot magadba eresztened, és minél több befejezését megtalálni, ezeket leírni: Ha elköltözünk otthonról, akkor apu… anyu… én…

Pl. Ha elköltözünk otthonról, apu öngyilkos lesz. – Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz? És végig az összes kérdésen és megfordításon. Amíg ezt a gondolatot elhiszed, addig érzelmileg nem tudsz máshogy dönteni, mint hogy maradsz. Nem mintha menni kéne. Ezt csak Te tudhatod. De amíg nem tudok menni, addig nem tudok, mert annyira rabságban tartanak a félelmeimmel kapcsolatos gondolataim, és az általuk kiváltott érzelmek, pl. a bűntudat. Hogy milyen gyereke is vagyok én az apámnak, ha itt hagyom? Mivel „tartozik” egy gyerek a szülőjének, és mivel „tartozik” a szülő a gyerekének? Rengeteg őstörténetünk, kőkorszaki hiedelmünk rejlik a szülő-gyerek kapcsolatban. Mindannyiunk függ a másiktól, jobban mondva ezeknek a megkérdőjelezetlen hiedelmeknek a fenntartásától. Elhittük, hogy a szeretet úgy néz ki, hogy a másikért élünk, feláldozzuk magunkat érte, magunk elé helyezzük, s közben saját magunkat teljesen elszeretetlenítettük.

Sokan félnek, hogy ha megkérdőjelezik ezeket a szülő-gyerek, másokért való felelősség, szeretethez kapcsolódó hiedelmeiket, akkor majd kőszívű, érzéketlen szörnyekké válnak. Nagyon fontos, hogy a hiedelem megkérdőjelezése nem azt jelenti, hogy az ellenkezőjét hisszük el! Hanem a megfordítások által semmit nem fogunk tudni elhinni, nem fogunk beragadni a történeteinkbe, így szabadon áramlik a szeretet. Mert a szeretetet csak ezek a hiedelmeink takarják el előlünk. Ha ők nincsenek, a szeretet automatikus. És nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy azt eddig az elménkben elképzeltük.

A Munkában sosem adunk tanácsokat, hisz fogalmunk sem lehet, mi zajlik a másik emberben, hogy számára mi a következő lépés. Nincs helyes és helytelen lépés. Csak lépések vannak, amikről az elménk gyárt egy értelmezést a beinduló hiedelmeink alapján, és elhiteti velünk, hogy ez most helyes vagy sem. Helyes-e elhagyni az apukádat vagy helytelen? Helyes-e megmenteni anyukádat vagy sem? Ha valami „bajuk” lesz, akkor rögtön „helytelennek” fog minősülni még a legbölcsebben, legnagyobb körültekintéssel meghozott döntés is. Ha pedig „jól sül el a dolog”, akkor örvendezhetsz, hogy „helyes” döntést hoztál, miközben ugyanazt csináltad. Miközben semmi más nem történt, mint hogy az adott helyzetben a kisebb ellenállás, a kisebb félelem felé mentél, nem tudod másképp csinálni. Egyikőnk sem tudja. Amíg jobban félek attól, hogy apu öngyilkos lesz, és ez mit fog okozni, mint attól, hogy időnként verekedés van, addig nem tudok menni. Így is nézd meg, kérlek: Ha apu öngyilkos lesz, az azt jelenti, hogy… Mit mondana ez Rád nézve, a további életedre nézve? És félreértés ne essék, nem kívánjuk senkinek a halálát, egyszerűen azokkal a képekkel foglalkozunk, melyekkel tele van a fejünk, és melyek miatt nem látunk tisztán.

Alapvetően az látszik a leveledből, hogy mindenki sorsát és boldogságát magadra szeretnéd venni, ami az adott helyzetben, és soha máskor sem lehetséges. Csak egyetlen emberért vagyok képes felelősséget vállalni, ez saját magam vagyok. És pont ezt nem tanultuk meg. Pont ezért érezzük bűnösnek magunkat. Amíg én magamnak nem vagyok fontos, amíg magamat nem szeretem, addig másokat sem tudok szeretni, és igazából ők sem fontosak, csak a saját fontosságomat szeretném rajtuk keresztül megélni. (És ez nem azt jelenti, hogy ha valóban veszélyben van Anyukám és Testvérem testi épsége, akkor nem teszek meg mindent azért, hogy eljöjjünk, akár a megfelelő hatóságok bevonásával.)

A fentebb ajánlott Apa Ítélkezőlap, Anya Ítélkezőlap, Ha elköltözünk otthonról, akkor… Ha apu öngyilkos lesz, akkor… mellett a leveledből a következőket kell megkérdőjelezned a négy kérdéssel és a Megfordításokkal+példákkal:

„A szüleim el akarnak válni.” – mivel még mindig nem tették, ők is csak elhitték, hogy ez igaz, miközben még nem tudnak a tudatalatti félelmeik miatt tovább lépni.

„Nekem kell megoldanom az ő életüket.”

„Meg kell mentenem anyukámat apukámtól.”

„Segítenem kéne apunak összeszedni magát.”

„Apu továbbra is bántani fog minket.”

„El kéne fogadnia az én látásmódomat.”

„Másképp kéne látnia az életet.”

„Nem tudom, mit tegyek.”

„Tudnom kéne, mit tegyek.”

„Látnom kéne a megoldást.”

„Egy apának nem szabad megütnie a gyerekét.” – Nagyon fontos, hogy nem jóváhagyjuk az erőszakos viselkedést. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy attól, mert úgy gondoljuk évezredek óta, hogy ilyesminek nem kéne megtörténnie, mégis ütünk, verünk, gyilkolunk. Odabent saját magunkat. Mindannyian. A kívül megjelenő erőszak ennek a kivetülése. És nem attól lesz vége, ha továbbra is azt hisszük, hogy nem kéne léteznie. Csak a saját magam ütlegelését, verését, gyilkolását tudom abbahagyni; a Munka erről szól. Felismerem az összes önmagam verése aspektusomat, és azokat a gondolatokat, melyek saját magam veréséhez vezetnek. Ha ezeket megkérdőjelezem, akkor abba tudom hagyni saját magam verését. Például, képes leszek elköltözni egy engem verő embertől. A következő Katie idézet jutott erről eszembe:

"Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor jobb fizikailag távozni. Ha mondjuk a férjed ver, kérdőjelezd meg a gondolataidat azzal kapcsolatban, hogy miért maradsz mégis vele. Amikor megvilágosítod magadat az igazságra, rájöhetsz, hogy az egyetlen épelméjű döntés az, ha elhagyod. Nem kell félni, keserűnek vagy mérgesnek lenni ahhoz, hogy véget érjen egy házasság. Vagy, ha még nem állsz készen elhagyni, akkor maradj benne a házasságban, csak sokkal nagyobb tudatossággal arról, hogyan erőszakoskodsz magaddal, amikor megengeded neki, hogy veled erőszakoskodjon. Ez hasonlít ahhoz, amikor egy kertkapura kiírják: A KUTYA HARAP. Ha egyszer mész be a kertbe, és „megharapódsz”, akkor a kutya harapott beléd. Viszont ha másodszor is besétálsz a kertbe, és „megharapódsz”, akkor te haraptad meg saját magadat. Ha ezzel tisztába jössz, az mindent megváltoztathat. Megvizsgálod az elmédet, és rájössz, hogy végső soron senki sem árthat neked – csak te tudsz ártani saját magadnak. És meglátod, hogy 100%-ig te vagy felelős a saját boldogságodért. Ez pedig nagyon jó hír." (Byron Katie)

Kedves , szívesen látnám az Apukádra és Anyukádra kitöltött Ítélkezőlapjaidat, hogy mennyire tudod megfogalmazni, milyen gondolatok vannak is benned pontosan velük kapcsolatban. Most csak egy első megközelítést mutattam be Neked, rengeteg minden vár még felismerésre, megkérdőjelezésre. Kérdezem, hogy név nélkül felmehet-e a leveled a blogra. Ez egy nagyon általános, sokak által élt élethelyzet, sokaknak tudna segíteni. És megértem, ha ehhez nem járulsz hozzá.

A Facebook zárt csoportunkból a következő hozzászólások érkeztek leveledhez. Tudd, hogy mindenki saját magának mondja ezekben a mondatokban, mindenkinek beindul a saját története.

„Nekem is az elmenetel jutott az eszembe. Mert a felnőttek vállalják a felelősséget az életükért, a tetteikért. Nem tudom, hány éves lány írta ezt a levelet, de az ő feladata a saját boldogsága. És "sajnos" nem tudjuk felszabadítani a szüleinket. És ez az érzelmi zsarolósdi az öngyilkossággal......huh. Lehet, hogy ha elmennek, az akkora pofon lesz az apának, hogy végre elgondolkodik. És pont ezzel segít neki a lánya.”

„Igaz, kezdő Önmunkás vagyok, de éltem hasonló helyzetben… Nem ennyire durvában, csak hasonlóban. Az én Apám csak ivott, ez után agresszív volt, de csak szóban, és úgy éreztem megnyomorítja az életünk. A lényeg, hogy szerintem ezt a döntést az édesanyja és a testvére helyett nem hozhatja meg ez a lány. Én nagyon sokszor meg akartam hozni ezt a döntést édesanyám helyett, és nem jöttem ki jól belőle. Elsősorban az Apa és az Anya, a Férj és a Feleség viszonyáról van szó, ami hatással van a lány életére. Talán csak annyit, hogy csak a saját életéről hozzon döntést, szerintem.”

„Nekem az jutott eszembe, amit Roberto mondott a GNM (Újmedicina) tanfolyamon. Meglehet, hogy olyan (kétoldali) konfliktusban van benne az apa, amiről az adott környezetben és körülmények között nem tud lejönni. Számára is segítség lehet a körülmények változása, mert megszűnhetnek a sínek, amik a konfliktuson tartják.”

"Tanácsot adni" szerintem lehetetlen. Nekem kamaszként nagyon hasonló családi körülményeim voltak. Kb. 18 évesen "számon kértem" például az édesanyámon, hogy miért nem lép ki ebből a helyzetből, mindenkinek könnyebb lenne akkor. Aztán évekkel később, de még jóval az Önmunka előtt már a korábbi kérdés-feltevés miatt is lelkiismeret-furdalásom volt. Azóta már, hála az Önmunkának, azt is "tudom", hogy kinek a dolgával foglalkoztam én akkor, amikor anyukámat ki akartam "rángatni" a xarból... Visszatekintve az akkoriakra, nem lehet egyértelmű megállapítást tenni, hogy ha ezt lépjük, annak tutira az lesz a következménye a későbbiekben, és ha pedig mást lépünk, akkor egészen más "következmény" lesz a fejlemény. Tudom, hogy benne lenni egy ilyen szituációban nehéz, olykor talán kilátástalannak is tűnik. Viszont ma már azt is "tudjuk", hogy kilátástalannak egy helyzetet csak addig értékel(het)ünk, amíg meg nem vizsgáltuk, hogy milyen mögöttes hiedelem, egyértelműen igaznak nem nevezhető gondolat miatt tűnik úgy, hogy azt gondoljuk, amit éppen. Ez a helyzet akkor is meg fog változni (oldódni?), ha éppen "semmit" nem csinálunk - azaz nem akarjuk mindenáron megoldani - és akkor sem biztos, hogy "könnyebb" lesz, ha bármelyik lehetőséget választjuk – látszólag - tudatosan. A dolgok nem velünk történnek, hanem értünk... És visszatekintve a "nagy" szenvedések időszakára, rengeteg örömteli pillanatot is átéltem/átéltünk akkoriban (is). Nagyon ide illik Andi idézete Katie-től az első kommentben. Utólag majd az is tisztán látszik majd, hogy ez AZ a helyzet-e?”

„Az öngyilkossággal való fenyegetőzésről tennék hozzá valamit. Szerintem ez egy érzelmi játszma, ha tényleg öngyilkos lenne, semmiképp sem hibás senki, ezt a bűntudatot megmunkázhatná, pl. "felelős vagyok az apám életéért", "tőlem függ, hogy öngyilkos lesz-e." A másik még, hogy kitölteni egy ítélőlapot a helyzetre az apjáról, hogy nem tud rá apaként tekinteni stb., így jobban megérthetné a másik felet. A megoldás lehet, hogy költözés, lehet, hogy más, de amíg bűntudat tartja otthon, addig nem tud tisztán gondolkodni.”