Szeresd Meg az Anyukádat 1. – Byron Katie Videó

„Te az én történetem vagy. Mesélek egy szép történetet rólad, és szeretlek. Vagy mesélek egy csúnya történetet rólad, és nem szeretlek. És az egésznek semmi köze hozzád. Te az én kivetülésem vagy.” (Byron Katie)

Alaptermészetünk a szeretet. És onnan tudhatjuk, hogy „történetben vagyunk”, hogy nem érezzük ezt a szeretetet. Ez az, ami fáj. Ez az, ami a legjobban fáj. A szüleinkről szóló történeteinkkel kezdődik, melyek egész életünkre meghatározó történeteinkké válnak. Ezek a történetek a szüleink által is élt, mesélt, tudattalanul is átadott hiedelemcsomagok (az ő szüleiktől örökölve) – önmagukról, férfiról, nőről, párkapcsolatról, pénzről, életről, halálról, stb., illetve a mi kis életünk során bekövetkezett eseményeknek saját elménk általi értelmezései.

A Valóságban sosem az van, aminek az elménk értelmezi és láttatja. A Valóságban minden csak van, és mindez történetmentes. Attól fog fájni, hogy egy történettel írjuk felül azt, ami van. És ettől fog még jobban fájni egy olyan esemény, amit pici korunkban traumaként éltünk meg. Például egy olyan ártatlan történést, hogy anyukánk egyedül hagyott minket a kiságyunkban. Amikor is az elménk elhitte azt, hogy nem vagyunk neki fontosak, nem szeret minket, nem figyel ránk, önző, és csak saját magával foglalkozik. És hogy egyedül lenni valami szörnyűség. Mert innentől kezdve, amikor csak egyedül leszünk, ez az összes mélyre süllyedt történet egyszerre kapcsol be, aktivizálódik. Sőt, emiatt fogunk menekülni az egyedülléttől, hiszen már a gondolatától is beindulnak ezek a történetek. Ezért inkább maradunk, mondjuk egy olyan kapcsolatban, ahol bántalmaznak minket. Mert az még mindig kevésbé fáj, mint egyedül lenni azzal a sok feldolgozatlan, megkérdőjelezetlen történetünkkel.

Ez egy nagyon sematikus, leegyszerűsített példa, mindenkinek megvan a saját változata, ami mindenkinél gyönyörűen feltérképezhető és feldolgozható. A hétvégi Alaptanfolyam hihetetlenül erős volt, csupa nyitott elmével dolgozhattam - óriási élmény ez. Több anya- és apa-történetet bontottunk le, rengeteget sírtunk és nevettünk. Rádöbbenhettünk, milyen ártatlanul elhitt történetekkel tartjuk is magunkat távol a szüleinktől és más emberektől. Sírni akkor szoktunk, amikor meglátjuk, mennyire egyszerű is mindez, és hány évtizedig hurcoltuk magunkkal ezeket a vélt sebeket, és bántottuk magunkat újra és újra olyasmivel, amit csupán az elménk képzelt bele a történtekbe. És rögtön kacagunk is, mert olyan felszabadító ez az egész: Hogy a boldogság és a szeretet ennyire egyszerű.

„A szeretet sosem megy sehová belőlünk, csak elveszítjük a vele való kapcsolatot.”

„Az egyetlen dolog, ami elválaszt attól, hogy Te magad légy a szeretet, az egy gyötrő gondolat.”

„A gondolataid választanak el a valóság és a szeretet érzékelésétől.”

„A valóság mindig kegyesebb, mint az a sztori, amit köréje szövünk.”

„Életed minden szereplője a képzeleted szüleménye - még saját magad is.”

„Elkezded felismerni, hogy semmi sem az, aminek látszik, és egyszerűen csak nevetned kell.”

„Az én tapasztalatom az, hogy szabad vagyok. Így élek belül. Megkérdőjeleztem a gondolataimat, és felfedeztem, hogy semmit nem jelentenek. Azóta ennek a megértésnek az örömében ragyogok. Ismerem a szenvedést, és ismerem az örömöt is, és tudom, hogy jóság vagyok. Mindannyian jóság vagyunk.” (Byron Katie)

Ma egy fantasztikus Katie videó első részét nézhetitek meg, melyben egy fiatal lánynak segít megkérdőjelezni az őt anyukájától elválasztó gondolatait. Hamarosan következik a videó folytatása.

Ha elérkezett az időd, szeretettel várlak a Munka alapos megtapasztalására, fájdalmas történeteid visszabontására:

A következő 2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. április 7-8.

Hétköznapi tanfolyam: április 16-17.

Jelentkezési határidő: március 20. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Az Önmegismerés Útja Néha Ráz

„Nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy elindulj befelé magadba, és valódi válaszokat találj a Munka négy kérdésére. Amikor megteszed, akkor elveszíted a világról szóló összes történetedet – elveszíted az egész világot, amilyennek azt eddig értetted.” (Byron Katie)

Könnyű megijedni, elbizonytalanodni, eltántorítódni az Úton. Könnyű sutba vágni az egészet, amikor valamilyen „akadály” kerül eléd, amit az elméd úgy értelmez, hogy „Na, figyelj, nem jutottál sehova. Tök feleslegesen nyüstölöd magad ezzel az önmegismeréssel. Hagyd a francba! Sokkal nyugisabb volt az életed azelőtt, a boldog tudatlanságban. Jól van, hát szenvedtél, csak akkor azt sem tudtad, hogy lehet nem szenvedni, és az volt a normális számodra. Nézd csak meg, mit csinálsz: ugyanúgy szenvedsz most is. Felesleges. Add fel. Nem vezet ez sehova.”

         Az Út néha ráz. És csak az elme tudja elhitetni veled, hogy ezzel a rázkódással valami baj van. Mert elképzelte, hogyan is kéne kinéznie az Utadnak: szárnyalósnak, simának, villámgyorsan célba érősnek. És ha bármi történik, ami nem egyezik ezzel a képpel, akkor máris harcba kezd, ahogy szokta. Megpróbál meggyőzni, hogy nem jó úton jársz, megpróbál meggyőzni, hogy a váratlanul felmerült „nehézségek” nem összeegyeztethetők a „kívánatos úttal”. Az Útba minden belefér, az Úton bármi felmerülhet. Az Út nem nyújt védelmet a látszólagos kellemetlenségek, nehézségek ellen. Viszont, ha él Benned a Munka, akkor mindezt valahogy egy másik szintről, másik nézőpontból éled már meg. És szívesen látsz mindent, ami csak szembejön. Mert amúgy is szembejön…

Következzék egy teljes fejezet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Töményre sikeredett. Lassan, meg-megállva olvasd, engedd mélyen magadba a szavakat, hogy megtalálják a hozzád vezető utat.

54 – Azt, ki a Valóságban vert gyökeret, semmi nem boríthatja meg.

Az életben csak három dolgot tudunk csinálni: ülünk, állunk, vagy vízszintesen fekszünk. Ennyi. Minden más történet. Az élet nem nehéz; a gondolkodásod teszi azzá. Ebből ered a boldogságod vagy a nyomorúságod. Kétféleképpen lehet ülni, állni vagy feküdni: vagy kényelmesen csinálod, vagy pedig feszültséggel telve. Ha nem tetszik, ahol éppen vagy, arra invitállak, hogy vizsgáld meg a hiedelmeidet.

            Nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy elindulj befelé magadba, és valódi válaszokat találj a Munka négy kérdésére. Amikor megteszed, akkor elveszíted a világról szóló összes történetedet – elveszíted az egész világot, amilyennek azt eddig értetted. Amint megkérdőjelezed azt, amit hiszel, tisztán kezdesz el látni, mert az elme már nem áll többé harcban önmagával. Igazából elkezd izgatni a valóság, még a lehető legrosszabb dolog is, ami csak megtörténhet. Kitárod a karjaidat a valóság átölelésére. Mutass nekem egy problémát, ami nem egy hamis gondolat elhívéséből ered.

            Bármi történjék is, én mindig az ajándékot keresem meg benne. Semmi máshoz nincsen szemem. Tudom, hogy ha valamit vagy valakit elveszítek, megkímélődtem. Ha a férjem elhagyna, azt gondolnám, Honnan tudhatom, hogy nincsen szükségem rá? Onnan, hogy elment. Ha elveszíteném a lábaimat, azt gondolnám, Honnan tudhatom, hogy nincs szükségem lábakra? Onnan, hogy nincsenek lábaim. Természetesen a szabadság nem azt jelenti, hogy hagyod, kellemetlen dolgok történjenek – nem passzivitást vagy önkínzást jelent. Ha valaki azt mondja, le fogja vágni a lábaidat, fuss!

            Honnan tudhatod, hogy a rákra van szükséged? Onnan, hogy rákos vagy. De a rák elfogadása nem azt jelenti, hogy hátradőlsz és semmit sem teszel: ez a tagadás. Elmész a legjobb orvosokhoz, és a lehető legjobb kezeléseket veszed igénybe. Azt hiszed, hogy a tested akkor fog leghatékonyabban gyógyulni, ha feszült vagy és rettegsz, és ellenségként kezeled a rákot? Vagy akkor, ha szereted azt, ami épp van, és felfedezed az összes okot, amiért igazából jobb neked a rákkal, és aztán ebből a nyugodt középpontból mindent megteszel, ami a gyógyuláshoz szükséges? A belső békénél semmi sem életadóbb.

            Egyetlen esetben tudsz szenvedni: ha elhiszel egy olyan gondolatot, mely vitába száll a valósággal. Te vagy a saját szenvedésed okozója – de csak az összesé. A világon nem létezik szenvedés; csak megvizsgálatlan történetek vannak, melyek elhitetik veled, hogy van szenvedés. Nincs a világon szenvedés, mely valós lenne. Hát nem elképesztő ez?

            Az élvezet és a fájdalom is kivetítések, és ezt csak egy tiszta elme képes megérteni. Az önvizsgálat után megváltozik a fájdalom megtapasztalása. Az öröm, mely eddig is mindig ott volt a fájdalom felszíne alatt elsődlegessé válik, és a fájdalom kerül ez alá. Azok, akik a Munkát végzik, többé nem félnek a fájdalomtól. Belecsendesülnek. Figyelik, ahogy jön és megy, és azt látják, hogy mindig a tökéletes pillanatban érkezik, illetve távozik.

            Ma reggel fájnak a szemeim. Ezzel a Fuchs disztrófiával az a helyzet, hogy felhólyagosodik a szaruhártya belső fele, és néha nagyon intenzív a fájdalom. Emellett, a szemorvosom arra kért, hogy naponta hat-nyolc alkalommal csöpögtessek sóoldatot a szemeimbe; ez felszárítja a homályos látást okozó nedvességet, de szó szerint só a sebbe – tovább fokozza a fájdalmat. És még a cseppentés után is, amikor ránézek a kisunokám pofijára, csak egy elmosódott foltot látok. Észreveszem a gondolatot, hogy Milyen gyönyörű a kis Marley!, és aztán az is eszembe jut, hogy a betegségem előrehaladásának ismeretében, elérkezhet az idő, amikor már többé nem fogom látni az arcát. Tisztán értem, hogy ez felesleges is; egyetlen olyan helyet sem találok magamban, ahol ez végső soron számítana. Lehet, hogy egyik unokámat sem fogom látni felnőni, lehet, hogy sosem látom többé Stephen, vagy a gyerekeim arcát. És ahogy ezt átgondolom, keresem a szomorúságot, és csak örömöt találok. Az élet iránti hála mindent elsöprő érzése bugyog fel bennem, hogy mennyire teljes is az élet, és hogy mennyire nem hiányzik sosem semmi, hogyan is van minden pont úgy, ahogy lennie kell. Tovább várok, és figyelem, találok-e bármilyen szükségletet magamban, és semmi nem merül fel.

            Egy másik napon, ahogy a nappaliban üldögélek, forró teát öntök a kannából egy csészébe, és nem látom, hogy a csésze meg van repedve, és a forró tea a bal kezemre ömlik. Hoppá! Micsoda kaland! Még amikor a kezem lüktetni kezd is, tudatában vagyok, hogy épp a totális tökéletességet figyelem. Hogyan is hihetném azt, hogy a kezemnek nem kellett volna leforrázódnia, mikor épp ez történik vele? Miért mozdulnék el a valóságtól egy olyan fantázia felé, hogy milyennek kéne lennie a kezemnek? Amikor már élő benned az önvizsgálat, akkor a gondolatok már nem vonnak el attól, hogy szeresd azt, ami éppen van, és ahogyan épp történik.

(Byron Katie – Az Öröm Ezer Neve)

Élet és Halál 1.

Finoman belekóstolunk ebbe az ősi tabutémába is, több fejezet várható. Kérlek, ne várd magadtól, hogy máris úgy éld meg a halál jelenségét, ahogy az Katie történeteiből világlik ki. Idáig változó hosszúságú út vezet, Te ott állsz rajta, ahol éppen állsz. Semmiképp nem a „kezdők” témaköre ez, ezért azokat, akik még nem végzik a Munkát rendszeresen, még nagyobb óvatosságra intem. Ahogy haladsz az Önvizsgálattal, egyre komolyabb témákra leszel készen. Bánj magaddal gyengéden, illetve, ha pont a halállal kapcsolatosan van valamilyen fájó élethelyzeted, szeretettel várlak ennek feldolgozására, amikor úgy érzed, hogy készen állsz, és elég volt a lelki fájdalomból.

A témakör bevezetéséhez Byron Katie Az Öröm Ezer Neve egyik fejezetét ajánlom figyelmetekbe. Szép lassan, magadba figyelve olvasd.

Öröm 16 - Elmerülve a Tao/Valóság csodájában, bármit kezelni tudsz, amit az élet eléd hoz, és mikor eljő a halál, készen állsz.

Elmédből nem tudod kiüríteni a gondolatokat. Akár próbálhatnád az óceánból is kiüríteni az ő vizét. A gondolatok jönnek-mennek, úgy látszik. Így működik ez; ez a valóság.

            De a gondolatok nem jelentenek problémát, amennyiben megértéssel tekintesz rájuk. Hiszen miért is akarnád kiüríteni az elmédet, ha egyszer minden úgy jó, ahogy van? Ilyesmi csak akkor juthat eszedbe, ha harcban állsz a valósággal. Én szeretem a gondolataimat. És ha bármikor is stresszes gondolattal kell szembetalálkoznom, akkor már tudom, hogyan kérdőjelezzem meg, és jutassam magam a békesség állapotába. Tőlem a legeslegstresszesebb gondolatok is felbukkanhatnak, engem maximum elszórakoztatnának. Percenként akár tízezer gondolatod is lehet, de ha nem hiszed el őket, a szíved békés marad.

            Az eredeti stresszes gondolat az Én gondolata. Ez előtt a gondolat előtt béke volt. A gondolatok a semmiből születnek, és pillanatok alatt visszatérnek oda, ahonnan jöttek. Ha megvizsgálod, mi van a gondolat előtt, utána, és a gondolataid között, akkor óriási nyitottságot találsz. Ez a nem-tudom tere. Ez az, akik valójában vagyunk. Ez mindennek a forrása, és mindent magába foglal: életet és halált, kezdetet, közepet, és a véget.

            Amíg nem értjük meg, hogy a halál épp olyan jó, mint az élet, és hogy mindig épp a megfelelő időpontban érkezik, addig magunkra vesszük Isten szerepét, anélkül, hogy tudnánk róla, és ez mindig fájni fog. Bármikor, amikor gondolatban szembeszegülsz azzal, ami van, akkor szomorúságot és látszólagos elkülönülést tapasztalsz meg. Nincs szomorúság történet nélkül. Ami van, van. Te az vagy.

            Van egy barátnőm, aki több éves őszinte Munka-végzés után ráébredt, hogy a világ az elme kitükröződése. Élete szerelmével élt együtt boldog házasságban, amikor is egy nap, miközben épp a kanapén üldögéltek, a férfi szívinfarktust kapott, és az ő karjaiban halt meg. Az első sokkhatás és sírás után, elkezdte keresni magában a fájdalmat és a bánatot, de azoknak nyoma sem volt. Hetekig folytatta a keresést, mert a barátaitól azt hallotta, hogy a bánat természetes velejárója a gyógyulási folyamatnak. Ehelyett azonban csak teljességet érzett: azt, hogy nem volt a férjében semmi olyasmi, amije fizikai jelenlétekor még ott lett volna neki, de most már nem volt ott.

            Elmesélte, hogy minden egyes esetben, amikor bármilyen szomorú gondolat merült fel benne a férjével kapcsolatban, azonnal feltette a kérdést, „Igaz ez?”, aztán megnézte a megfordítást, ami pedig elmosta a szomorúságot, és helyére valami olyasmi áramlott, ami igazabb volt. „Ő volt a legjobb barátom; most nincs kivel beszélgetnem”-ből az lett, hogy „Én vagyok a legjobb barátom, és magam vagyok itt magamnak beszélgetni”. „Hiányzik a bölcsessége” helyett „Nem hiányolom a bölcsességét”, mivel nincs rá mód, hogy hiányolja, hiszen ő maga volt az a bölcsesség. Mindent, amiről azt mondta, hogy a férjében volt, saját magában is megtalált; semmi különbség nem volt. És mivel kiderült, hogy a férje ő maga volt, nem halhatott meg. Az élet és halál története nélkül, mondta, csak szeretet volt. A férje mindig ott volt vele.

Az Ütős Koktél

Múlt héten már több ízelítőt kaptatok Adyashanti írásaiból, ma ezt folytatom, mégpedig egy olyan könyv részleteivel, melyet még az USA-ban sem adtak ki hivatalosan, csak Adya honlapjáról megrendelhető. A könyv címe Falling Into Grace (Kegyelembe Esni), és ahogy már írtam, Carson Barátom kezdte felolvasni nekem fejezetenként, én pedig úgy gondolom, hogy ez megint olyan kincs, amit minél többünknek jó megismerni. Carsonnal arra a meglátásra jutottunk, hogy ez a könyv egy fajta Tankönyv – minden benne van, amit tudnod kell az elméd, érzelmeid, életed működéséről, és az ezeken túl lévő Valóságról. Az a fantasztikus az egészben, hogy Byron Katie 4 kérdéses Munkája és Adya „háttér információi” oly mértékben illeszkednek egymáshoz, oly elképesztően egészítik ki egymást, hogy ezt egy igen „ütős koktélnak” vélem. Ha megtanulod és végzed a Munkát, mellé pedig Adya-t olvasol, hihetetlenül erőteljes változáson mehetsz át nagyon rövid idő alatt. És, kérlek, bocsáss meg nekem, ha Byron Katie-t látszólag egy kicsit elhanyagolom, de Adya szavait most számodra is fontosabbnak tartom.

1. Fejezet - Az Emberi Dilemma

Még kisgyerek koromban, úgy hét-nyolcévesen, az egyik dolog, amit észrevettem a körülöttem levő felnőttekben, és amin elmélkedni kezdtem, az volt, hogy a felnőtt világ a szenvedésről, a fájdalomról és a konfliktusról szól. Annak ellenére, hogy egy viszonylag egészséges háztartásban, szerető szülőkkel és nővérekkel nőttem fel, és igazából csodás, boldog gyermekkorom volt, még így is sok fájdalmat láttam magam körül. Ahogy nézegettem a felnőttek világát, felmerült bennem: Hogy is van az, hogy az emberek konfliktusba keverednek?

         Gyerekként, emellett, fantasztikus hallgató voltam – akár azt is mondhatnánk, hogy hallgatózó. Minden beszélgetést kihallgattam, ami csak a házban zajlott. Volt is egy családi viccünk arról, hogy nálunk semmi nem történhetett úgy, hogy én ne tudtam volna róla. Szerettem mindenről tudni, ami körülöttem folyt, és így gyerekkorom nagy részét a felnőttek beszélgetéseinek hallgatásával töltöttem, otthon, és a rokonainknál. Legtöbbször nagyon érdekesnek találtam, amiről beszélnek, de észrevettem az eszmecseréikben egy bizonyos ár-apály jelenséget – hogyan is folyt bele a beszélgetés egy fajta konfliktusba, aztán visszacsordogált belőle, majd megint bele a konfliktusba, és újra elfelé tőle. Időnként veszekedés és sértődés is előfordult, és az emberek félreértettnek gondolták magukat. Ez az egész nagyon különleges volt számomra – és egyáltalán nem értettem, miért csinálják ezt a felnőttek; az, ahogy kommunikáltak és egymáshoz kapcsolódtak, teljességgel felfoghatatlannak tűnt nekem. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi is zajlik, csak valami nem volt rendben ezzel az egésszel.

ELHISSZÜK, AMIT GONDOLUNK

Ahogy nézelődtem és megfigyeltem, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre, egyszer csak belém csapott a felismerés: „Te jó ég! A felnőttek elhiszik a gondolataikat! Ezért szenvednek! Ezért kerülnek konfliktusokba. Ezért viselkednek furán, számomra érthetetlenül, mert elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.” Nos, egy kisgyerek számára ez elég furcsa felfedezés volt. Teljesen ismeretlen fogalom. Természetesen nekem is voltak elképzelések a fejemben, de gyerekként még nem úgy járkáltam a világban, mint a felnőttek - folyamatos, szűnni nem akaró kommentárral az elmémben. Alapjában véve túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy élvezzem az életet, hallgatózzam, elvarázsolódjam, vagy elcsodálkozzam az élet valamilyen jelenségén. Akkor azonban felfedeztem, hogy a felnőttek az idejük nagy részét gondolkozással töltik, és még ennél is fontosabb – és sokkal furább volt, legalábbis számomra -, hogy el is hiszik, amit gondolnak. Elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.

         Hirtelen azt is felismertem, hogy mi zajlik valójában, amikor a felnőttek kommunikálnak egymással: az emberek a gondolataikkal kommunikálnak, és mindegyikük elhiszi, hogy amit ő gondol, az igaz. A probléma pedig az, hogy minden felnőttnek különböző elképzelése van arról, hogy mi is az igazság, ezért aztán kommunikációjuk közben folyton egy kimondatlan tárgyalás-egyeztetés megy végbe, kísérletek sorozata arra, hogy meggyőzzék a másikat a saját igazukról, és megvédelmezzék saját gondolataikat és hiedelmeiket.

         Aztán, ahogy tovább figyeltem, miként is hiszik el a felnőttek a gondolataikat, belém ütött, hogy, „Ezek nem épelméjűek! Most már értem őket: Őrültek. Teljes őrültség a fejünkben lévő gondolatokat elhinni.” Furcsa mód, gyerekként ez valami féle megkönnyebbülést hozott, mert legalább kezdtem megérteni a felnőtteknek ezt az eszement világát, bár túl sok értelmet nem találtam benne.

         Ezt a tapasztalásomat sokszor osztottam meg másokkal az azóta eltelt években, és megtudtam, hogy egész sok ember emlékszik hasonló meglátásokra kicsi korából, a felnőtt világ őrültségével kapcsolatosan. Legtöbbször, azonban, ez a felismerés nem megnyugvást hoz a gyerekeknek, hanem azt eredményezi, hogy saját magukat kezdik el megkérdőjelezni; azt, hogy vajon nem velük van-e a probléma. És egy gyerek számára igencsak félelmetes megtapasztalás elhinni azt a gondolatot, hogy a felnőttek, akiktől a túlélésünk, a gondozásunk, a szeretve levésünk függ, lehet, hogy valójában nem épelméjűek.

 

Ha Nem Szenvedek Veled, Nem Szeretlek - A Valódi Együttérzésről

Tovább folytatom a Karácsonyra történő előkészületet – annak a bizonyos titkos szeretet-csapnak a nyitogatását magamban, és azokban az olvasókban, akik megengedik maguknak ezt a nyitogatást. Ma veszélyes vizekre evezünk; nagyon nagy nyitottság és bátorság kell annak a hiedelemnek a megkérdőjelezéséhez, miszerint ha valaki szenved, akkor nekünk is kötelességünk vele szenvedni, hisz így tudjuk kinyilvánítani az iránta érzett szeretetünket. Azt tanultuk meg, hogy ha valaki fáj, nekünk is fájnunk kell, ez a helyénvaló, emberséges viselkedés. Először is idézet Byron Katie-től ebben a témában:

„Elképesztő mennyien hiszik azt, hogy a szenvedés a szeretet bizonyítéka. Úgy gondolják, hogy Ha nem szenvedek, amikor te szenvedsz, akkor az azt jelenti, hogy nem szeretlek. Hogyan is lehetne ez igaz? A szeretet békés, a szeretet félelemtől mentes. Ha pedig te épp azzal vesződsz, hogy kivetítsd, milyen érzés is lehet valaki másnak a fájdalma, hogyan lennél képes teljesen jelen lenni számára? Hogyan tudnád fogni a kezét, és teljes szívedből szeretni, miközben ő a fájdalom megtapasztalásán megy keresztül? Miért is akarná ő azt, hogy neked is fájjon? Nem lehet, hogy inkább azt szeretné, ha jelen lennél, és számíthatna rád? Képtelenség jelen lenni, amikor azt hiszed, hogy te is átérzed annak az illetőnek a fájdalmát. Ha valakit elüt egy autó, te pedig elképzeled, milyen is lehetett, akkor máris lebénultál. Bár néha, ilyen krízishelyzetekben, az elme elveszíti a viszonyítási pontjait, abbahagyja a kivetítést, nem is gondolkodsz, csak egyszerűen cselekszel, és az épp megfelelő dolgot teszed, még mielőtt bármiféle gondolkodásra időd lenne. Az egész a másodperc töredéke alatt történik. Ki lennél a történeted nélkül?”

Ha elég bátornak érzed magad, tarts velem ennek a hiedelemnek a Négy kérdéssel és Megfordításokkal történő megvizsgálásában. Hatalmas meglepetés és felszabadulás lesz a „jutalmad.” És megint csak ne felejtsd el, hogy a Munka során a Szíveddel lépsz kapcsolatba, és ha türelmesen várakozol a válaszra, akkor megtudhatod az igazságot. Vágjunk bele:

„Ha nem szenvedek veled, nem szeretlek.”

1. Igaz az, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek?

Igen/nem/nem tudom. (Nincs magyarázkodás, védekezés, bizonyítékkeresés.)

2. Teljesen, 100%-ig biztos lehetek benne, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek? Igen/nem/nem tudom.

3. Mi zajlik bennem, hogyan reagálok, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek? Becsukott szemmel utazgass magadban ezzel a kérdéssel.

Mit érzel? Hol érzed a testedben? Mi megy végbe benned, miket gondolsz magadról, mennyire vagy „magadnál”, mennyire vagy cselekvőképes? Hogyan tekintesz a szenvedőre, ha elhiszed ezt a gondolatot? Mire nem vagy képes, amikor elhiszed ezt a gondolatot? Milyen képek jelennek meg a fejedben? Ez a gondolat feszültséget okoz benned vagy békességet? Mikor jutott életedben először eszedbe az a gondolat, hogy ha nem szenvedsz valakivel, akkor az azt jelenti, hogy nem szereted?

4. Csukd be a szemed, és tedd fel magadnak a kérdést: Ki lennék, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy ha nem szenvedek veled, akkor nem szeretlek?

Csak szemléld magad kívülről: hogyan vagy együtt a szenvedővel, ha nem tudod elhinni ezt a gondolatot, vagy nincs ott a fejedben? Jobban, vagy kevésbé tudod őt szeretni, ha nincs ott az a gondolat, hogy vele kell szenvedned? Jobban vagy kevésbé tudsz-e jelen lenni vele, segíteni neki, a rendelkezésére állni?

Nézzük a Megfordításokat:

Az eredeti állítás: „Ha nem szenvedek veled, nem szeretlek.”

+ „Ha nem szenvedek veled, szeretlek.”

Kérlek, keress konkrét példákat arra, hogyan tudnál nagyobb szeretettel lenni valaki iránt, ha nem hinnéd azt, hogy vele kell szenvedned! Ha rendesen, meditálva megnézted a 4-es kérdést, akkor ott már láthattad, miként is vagy a gondolat nélkül.

Katie mesélt a School-ban egy történetet, amikor is szemtanúja volt egy esetnek, ahol egy kutyát elütöttek. A kutya hevert az út szélén, a többi ember pedig sikoltozott, szörnyülködött, bepánikolt, egyedül Katie volt az, aki odakuporodot a kutyus mellé, belenézett a szemébe, és ott volt vele, ott volt neki, teljes figyelmével, szeretetével rá figyelt. Amikor a kutyus meghalt, a többiek még mindig nem voltak maguknál: pont ezzel mulasztották el a szeretet odaadását egy ilyen fontos pillanatban.

Hogyan tudnál Te segítségére lenni a szenvedőknek, fájdalomban levőknek, panaszkodóknak, ha nem lennél képes te is velük szenvedni?

+ „Ha szenvedek veled, nem szeretlek.”

Ez az előző megfordítás pepitában. Ha bepánikolok, elveszek, sajnálkozom, akkor ezzel elvágom magam a szeretet-forrásomtól. És ha magamat elvágtam, akkor hogyan tudnék neked adni belőle? Nagyon ősi mintánk, hogy összekeverjük a sajnálatot, az aggodalmaskodást a szeretettel. Ha elég nyitott vagy, kérlek, keress konkrét példákat, amikor te ezt teszed/tetted az életedben.

„Sokan úgy hiszik, hogy az együttérzés azt jelenti, hogy átérzik a másik ember fájdalmát. Ez teljes őrültség. Nem lehet egy másik ember fájdalmát érezni. Csak elképzelni tudod, hogy te mit éreznél, ha te lennél annak a másik embernek a helyében, és a saját kivetítésedet érzed. Ki lennél a történeted nélkül? Fájdalomtól mentes, boldog, és totálisan nyitott, ha valakinek épp rád van szüksége. Amíg úgy gondolod, hogy létezik egy te és egy én, addig a testeket tegyük legalább rendbe. Azt szeretem az elkülönült testekben, hogy amikor neked fáj, nekem nem – épp nem rajtam van a sor. És amikor nekem fáj, neked nem. Ott tudsz lenni nekem anélkül, hogy a saját szenvedésedet kettőnk közé állítanád? A szenvedésed nem tudja megmutatni nekem az utat. A szenvedés csak további szenvedést szül.” (BK)

És végül a kutyusoshoz hasonló emberes történet Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből:

„Egyszer egy férfival sétálgattam a sivatagban, akinek szélütésre utaló tünetei támadtak. Leültünk, és azt mondta, „Oh, Istenem, haldoklom. Tegyél valamit!” Csak a szája egyik feléből tudott beszélni, mert a másik oldala lebénult. Én pedig nem tettem semmi mást, csak ültem mellette, szerettem, belenéztem a szemébe, tudván, hogy mérföldekre jártunk bármilyen telefontól vagy járműtől. Akkor azt mondta, „Téged ez nem is érdekel, igaz?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem.” És a könnyein keresztül elkezdett nevetni, majd én is. Végül pedig visszatértek a képességei; a szélütés távozott, nem szándékozott maradni. Ez a szeretet ereje. Holmi törődésért nem hagynám el őt.”

Egy Ősi Sportról: A Ragtapaszolásról

„Semmi rajtad kívül levő nem tudja megadni neked azt, amit keresel.” (Byron Katie)

Ez a kép a „ragtapaszolásról” pár nappal ezelőtt egy tréning közben sejlett fel bennem. Az egyik résztvevő épp arról beszélt, hogy amikor neki baja van, főképp, ha valaki megbántja, akkor próbál nem erre a számára fájdalmas eseményre, helyzetre gondolni, hanem valami kellemesebbel foglalkozni. „És ettől a probléma megoldódik?”, kérdeztem tőle. „Háát…”, szólt a válasz.

Abban a pillanatban ugrott be ez a ragtapaszos-modell, mint egy újabb, képes elmagyarázása annak, mi is az általános hozzáállásunk a problémáinkhoz. Tegyük fel, hogy egy barátod nem jött el a megbeszélt randitokra, és mondjuk már nem is ez az első eset. (Helyettesítsd be a saját példáddal.) Te pedig besértődsz, ahogy azt a legtöbben tesszük. Méltatlankodsz, dúlsz-fúlsz, hogy milyen barát az ilyen, aki csak úgy fittyet hány arra, amit megbeszéltetek, és már megint sebet ejtett rajtad. (Ez persze nem lehetséges, csak Te tudod saját magadat megsebezni a saját értelmezéseddel a történtekről.) És mit csinálsz ilyenkor? Fogsz egy ragtapaszt, amivel jól leragasztod a sebedet, ne is lásd, ne is érezd a fájdalmat, amit neked okoztak. Valószínűleg a barátodat már csak dafke sem hívod fel, hogy megkérdezd, mi is történt valójában, csak nem alázod magad odáig, hogy még te keresd őt. Majd ő felhív, ha akar valamit. Ja, és persze csak akkor hívjon, ha rögtön bocsánatot is kér. Amúgy felejtsen el. Aztán, szép lassan Te felejted el a történteket, valahogy helyrejöttök, legalábbis látszólag, meg amúgy is jobb nem felkavarni a dolgot, nehogy valami konfliktus keletkezzen belőle.

Aztán jön egy újabb eset. Ugyanaz az ember, vagy talán egy másik csinál valamit, amivel megint beletipor a lelkivilágodba. Elő a ragtapasszal, végül is a múltkor is egész jól bevált! A fejemben ez úgy jelent meg képként, hogy már mindenhol teletapasztgattam magam ragtapaszokkal (ezt jól lehet kézmozdulatokkal is érzékeltetni). Itt is fáj, ott is fáj, lassan már mindenhol fáj – kérek mindenkit, járjon körülöttem tojáshéjakon, nehogy valami olyasmit tegyen, amitől megint csak fájni fogok. Inkább el is szigetelem magamat az emberektől, úgy kevesebb esélye van az újabb sérülésnek.

Mindeközben az egésznek a gyökere azonban még mindig érintetlen. Fogalmam sincs, hogy mi okozza valójában a fájdalmamat. Pedig ez pillanatok alatt feltérképezhető: természetesen itt is a történtekkel kapcsolatos hiedelmeimet, és az egész alatt megbúvó „alvilágomat” érdemes papírra vetni. Emlékszel, a Munkát csak papíron érdemes elvégezni. (Lásd a Miért fontos, hogy… bejegyzést.)

         Alapvetően nem az a problémám, hogy valaki nem jött el a megbeszélt randinkra, esetleg mindig elkésik, hanem az, hogy számomra mit jelent ez. Hogyan is értelmezem ezt? Ez már az „alvilág” boncolgatása”. Ha van pár perced, vegyél elő egy papírt, írd fel azt a mondatot, hogy „Nem jött el a megbeszélt randinkra…” Majd folytasd azzal, hogy …és ez azt jelenti, hogy: és becsukott szemmel keresgélj, mit is jelent az számodra, ha valaki nem jött el. Írd le a listádat, és ez a lista a Te kincsesbányád; a rajta szereplő állításokat kell megkérdőjelezned a Négy kérdés és a Megfordítások segítségével, ha szabad akarsz lenni. Így a sebet a mélyben, a valódi helyén gyógyítod be, nem pedig a felszínre tapasztasz rá egy újabb csinos ragtapaszt.

„Bármikor, ha azon kapod magad, hogy mások együttérzésére pályázol, arra próbálod a többieket rávenni, hogy csatlakozzanak hozzád a mitológiádban. Ez pedig mindig fáj.”

„Amikor egy gondolat fáj, az annak a jele, hogy nem igaz.”

Profi, hatékony segítséget kaphatsz a Munkád megtanulásához és elvégzéséhez:

ÖnMunka Alaptanfolyam: november. 13. szombat

Pénz, Munka, Üzlet Tematikus Tréning: november 14. vasárnap

Férfi-Nő, Párkapcsolat Tematikus Tréning: november 28. vasárnap

További információ: http://kincsamivan.hu/programok.html

Mire Képes Egy Könyv, Ha Nyitottságra Talál?

Levél Katie-nek: „A Munka megváltoztatta az életemet”

Drága Katie,

Fogalmam sincs, hogy meg fogod-e kapni a levelemet, de mindenképp szeretném megköszönni, hogy megírtad a Négy Kérdés (Szeretni, ami van) című könyvedet.

Elhagyott a barátnőm, elvitte magával a kisbabánkat is, és csak gyűlölködő leveleket meg ügyvédi papírokat küldött nekem, ráadásul fogalmam sincs, hova mentek. Elhatároztam, hogy Mexikóból hazaköltözöm Kanadába. A Cancun-Minneapolis járaton szörnyen szomorú, és végsőkig elkeseredett voltam. Valahogy azonban ösztönösen tudtam, hogy el kell fogadnom, ők elmentek, én pedig egyedül maradtam, és nem láthatom a gyermekemet, mivel távoltartási végzést szabtak ki rám, és annyi ismeretlen tényező volt. Besétáltam egy könyvesboltba, belekukkantottam pár könyvbe, és akkor megláttam a tiédnek a címét, Szeretni, ami van (A Négy Kérdés); rögtön felkeltette az érdeklődésemet, így meg is vásároltam. Aztán, ahogy a repülőtéren üldögéltem, ugyanabban a pizzázóban, ahol kilenc hónappal korábban még a barátnőmmel és a kisbabánkkal ettünk, elöltött a lelkiismeret-furdalás. Át is ültem egy másik helyre, kinyitottam a könyvedet, és elkezdtem olvasni. Még fél óra sem telt, máris kihúztam magam, és szinte elpárolgott a fájdalmam. Folytattam az olvasást, és mivel egyre éhesebb lettem, mégis csak visszamentem abba a pizzázóba, és ugyanazt a pizzát rendeltem, mint amit a családommal korábban ettem. Csak ültem ott, olvastam, és ettem azt a csodás pizzát.

Olvastam tovább, és elkezdtem feltenni a Négy kérdést a fájdalmas gondolataimra. „Nem kellett volna elhagynia”, „Látnom kéne a gyermekemet,” „Nem szabadna hagyni, hogy elvegye a gyermekemet, „Megbocsátóbbnak és megértőbbnek kéne lennie”. Gyorsan jöttek a kérdésekre a válaszok, és gyorsan megtaláltam a Megfordításokat is. Életemben először láttam tisztán, hogyan „gondoltam, hittem magam bele” a depresszióba, az öngyilkosságba, a verésbe és a pénzügyi csődbe, majd az elhagyatásba. Nem tudom leírni az érzéseket, melyek feltörtek bennem, de az egész olyan volt, mint egy felébredés, egy hirtelen megvilágosodás. Ahogy ott ültem, elkezdtem mosolyogni, és imádtam a pizzámat, beszélgetésbe elegyedtem a mellettem ülő emberrel, és egyszerűen csak jól éreztem magamat abban a pillanatban.

         Mire a Winnipegbe tartó járaton ültem, már annyira boldog voltam a pillanatban, mivel rájöttem, megértettem, hogy minden, amit igaznak gondoltam az életemről csak hazugság volt, a tudattalanul gyártott történeteim okozta önbecsapás. Pillanatok alatt állt össze bennem a felismerés, hogy én csak egyszerűen egy kedves, szeretetteljes ember vagyok, aki repül hazafelé. Winnipegben a nővérem várt rám a repülőtéren, és ahogy közeledtem felé, látszott rajta a bizonytalanság, hogy mire is számítson velem kapcsolatban, depresszióra, szomorúságra, hogyan is viselkedjen velem. Én pedig úgy mosolyogtam, mint azon a napon, amikor a kislányom megszületett, megöleltem a nővéremet, nevettem, viccelődtem, és szuperül éreztem magam. Otthon a többiek is eléggé meglepődtek rajtam, és amikor megkérdezték, mitől érzem ilyen jól magam, mondtam nekik, hogy rátaláltam egy könyvre, a címére azonban nem emlékeztem pontosan. Egy pár napig a nővérem újra meg újra rákérdezett, hogy nem Byron Katie könyvéről van-e szó, de valahogy fogalmam sem volt. Általában a mondanivaló szokott megragadni, nem pedig a könyv címe vagy írója, ugyanígy vagyok egy jó filmmel is. Kérdezte, hogy van-e a könyv borítóján egy szőke hölgy, de még erről sem volt fogalmam, és akkor odament a bevásárlószatyromhoz, kivette belőle a könyvet, és az orrom elé rakta. És igen, az író neve Byron Katie volt, a borítón pedig egy gyönyörű szőke nő mosolygott! Jót kacagtunk, majd elmesélte, hogy már évek óta olvassa az írásaidat.

         Köszönöm, hogy ilyen egyszerű stratégiát tanítottál nekem a gondolataim megértésére, a Munka gyökerestül változtatta meg az életemet. Azóta sem láttam a barátnőmet és a kislányomat, de azóta is minden nap boldog vagyok, ami a könyved nélkül nem lett volna lehetséges. Még mélyebbre zuhantam volna a szomorúságba és a depresszióba. Most pedig olyan szabadnak érzem magam, nem a gondolataim rángatnak többé, megtanultam bánni velük, és én döntöm el, mit higgyek el, és mit nem. Ez ugyan munkát igényel, de annyira hálás vagyok, hogy megismerhettem a Munkát a könyveden keresztül. Remélem, hogy egy nap majd személyesen is eljutok valamelyik tanfolyamodra, ha anyagilag is talpra állok, és már alig várom, hogy megismerkedhessem azzal a nővel, aki örökre megváltoztatta az életemet.

Isten Áldjon, Katie!

Őszinte tisztelettel,

David

Minden Öröm Fájdalom

Azért szeretem a Munkát, mert mindent felszámol bennünk, ami hamis, ami hazug. Egész életünkben áltatjuk magunkat álbiztonságot nyújtó dolgokkal, elképzelésekkel, hitekkel. Folyton rettegünk valamitől, még ha nem is valljuk be magunknak. Hajtunk a pénzért, a menő állásért, a bombázó nőért, az álom-testért, ki-miért, hátha ezek majd tartósan boldoggá tesznek. Hajtunk az elismerésért, a hatalomért, a státuszért, a negyedik diplomáért, mert azt gondoljuk, végre akkor leszünk valakik. És amint megszereztük bármelyiket is, rögtön aggódni kezdünk: mi lesz, ha elveszítem, hogyan biztosíthatom magamnak, hogy ez örökre így maradjon? Sehogy. Erről szól Katie-nek az a mondása, hogy minden öröm fájdalom. Megszereztem, végre örülök, de máris fáj, mert elveszíthetem. Félek, mi lesz akkor. Mivé lesz az én rengeteg munkám, akarásom, belefeccölt energiám? Stratégiákat gyártok, hogyan lehetne bebetonozni. Mindenhol veszélyeket látok. Ne érts félre: semmi gond ezekkel a dolgokkal; tök jó, ha van pénzed, csodás tested, nagy házad, szuper állásod, képzettséged és szakértelmed, egészséged, utazásod, vonzó párod és minden földi jód. Csak legyen mindezek mellé valami másod: saját magad, megtisztítva a félelmeitől. Mert igazából akkor tudod élvezni a felsorolt dolgokat. Ha nem ezektől várod az örömödet és boldogságodat. Ezek a hab a tortán. De ha közben folyamatosan rettegsz, akkor bármikor borulhatsz.

Mindez nem a Te hibád: mindannyian így működünk, amíg fel nem ébred bennünk a kíváncsiság, van-e valami más is. Amíg valóban kíváncsiak nem leszünk saját magunkra. A valódiságunkra. A hiedelmektől és sallangoktól mentesre. Aki olyan kreatív, szabad, félelemmentes, és örömteli, amiről álmodni sem merünk nagyon. Pedig mindannyian ilyenek vagyunk, ilyennek születünk, és mindannyian képesek vagyunk erre emlékezni.

Még oda is egyre többen eljutunk, hogy elkezdjük keresni ezt a valódiságunkat. Csak saját válaszok helyett újabb hitrendszereket tanulunk meg. Teletömjük az ún. jól-tudom elménket arról, hogy kik is vagyunk, és hogy milyennek kéne lennünk, meg hogy mit kéne gondolnunk. Már nagyon okosak vagyunk, megélés azonban alig. Mert az igazi válaszok semmiféle hitrendszerrel nem leírhatók, semmiféle könyvben nem olvashatók. Egyetlen helyen találhatók: az ún. nem-tudom elmében. Ha merünk végre nem tudni. Feltesszük a kérdéseket, és figyelünk. Ha valóban szeretnénk tudni az igazságot, akkor a válaszok jönnek. A saját válaszaink. Odabentről. Nem a guru, a Mester, a sikertréner, a pszichiáter, az író válaszai. Ők utat mutathatnak, hogy merre keresgéljük, de helyettünk nem tudják a saját igazságunkat meghallani, hát még megélni. Amíg nem a tiéd, addig színtiszta egó. Amint a tiéd, már nem fontos, hogy mondd, nyilvánvalóvá lesz minden. Lenyugszol, elcsendesülsz, kivirágzol, békében vagy azzal, amit az élet hoz eléd. Nem küzdesz, hanem megvalósítasz. Nem erőszakolod többet magadat, a körülötted élőket, és a világot. Nem gondolkodsz, hanem tudsz. Nem félsz, hanem minden elé várakozással tekintesz. Nem gyűjtögetsz, hanem adsz, és így leszel egyre több.

A Munka ezt a valódiságot tudja nyújtani Neked. Ha kíváncsi vagy rá. Ez nem csodás tündérmese, hanem kemény munka. Ugyanakkor a legélvezetesebb, legizgalmasabb felfedezés és tanulás, amit csak adhatsz magadnak. És ezt csak Te adhatod meg magadnak. A Munka legnagyobb fenyegetése, hogy valódi boldogságot érhetsz el általa, valódi flow-ban, áramlásban élhetsz, olyanban, amiről annyi könyvet és elméletet írtak. És ettől sokan megijednek, mert nem kis dolog elveszíteni az azonosulásaidat, az identitásodat, azt, akinek hiszed magad. Az ismeretlen legtöbbünk számára ijesztő. Inkább maradjon a megszokott harag, elégedetlenség, álbiztonság, langyos trutyi, önáltatás. Ha Te ennek ellenére belevágnál, a Négy Kérdés és a Megfordítások bármikor a rendelkezésedre állnak.

„A Munkához nagy bátorság kell, de kevesebb bátorság, mint ahhoz, hogy szenvedésben élj.”

„Több ez közönséges módszernél - amennyiben lényünk legmélyét kelti életre.”

„A Munka semmit nem ér a válaszaid nélkül. A Munka alkalmazkodik bármilyen programhoz, és felerősíti azt. Feléget mindent, ami nem a Te igazságod. Átéget mindent, hogy elérkezzünk az igazsághoz, ami mindig is várt ránk.” (Byron Katie)

Miért nem vagyunk képesek megváltozni?

Mindannyian ismerünk olyan embereket, családtagokat vagy barátokat, akiknek nehezére esik változni.

Ismerünk olyanokat, akik mindig kínzó kapcsolatokban találják magukat. Amint kikecmeregnek egy fájdalmas kapcsolatból, máris kezdik a következőt. Miért nem képesek ők változni?

Olyan embereket is mind ismerünk, akik félnek az élettől. Bezárkóznak az otthonukba, magányukból szőtt fájdalomba burkolják magukat, közben azt találgatják, vajon miért is olyan depressziósak. Ismerünk gyönyörű embereket, akik ragaszkodnak egy icipici hibájukhoz, csak hogy biztosan csúnyának érezhessék magukat. És vannak azok is, akik dühösek, mert a dolgok nem olyanok, mint amilyennek ők szeretnék. Lehet, hogy elegük van a munkájukból. Talán a gyermekük vagy a párjuk beteg. Vagy tán a szomszédjukat utálják. De az is előfordulhat, hogy Istenre haragszanak. Ők miért nem képesek változni?

Néhányunk ideges a pénzügyei miatt, a munkája, vagy a jelzálog miatt. Éjszaka nem tudunk aludni. Gyorsan felkapjuk a vizet. Ráripakodunk a szeretteinkre, a barátainkra, a kollégáinkra. Néhányunk pedig függő – ételtől, drogtól, alkoholtól, szextől, pénztől, elképzelésektől, folytathatnánk a listát. Fogadalmakat teszünk, aztán megszegjük őket. És azt hisszük, hogy mindenkinek csalódást okozunk a környezetünkben. Miért nem vagyunk képesek változni?

Egyetlen dolog van, mely mindannyiunkban közös: a kifogásaink. Minden „bűnre” máris megvan a kifogásunk:

Nincs akaraterőm.

Nincs rá pénzem.

Nincs rá időm. 

Túl fiatal/öreg vagyok hozzá.

A gyerekeim/szüleim/párom/barátaim nem engedik.

Nem tudom, hogyan.

Nem az én hibám, hanem XY hibája.

Nem XY hibája, az egész az én hibám.

Egyre csak ragaszkodunk ezekhez a történeteinkhez, képtelenek vagyunk elengedni őket. A változásnak már a gondolata is feszültséget okoz bennünk. Nem vagyunk képesek megváltozni, ha nem akarjuk igazán.