Mit és Miért Is Keresünk Valójában: A Képzelt Hiány-Én

Folytassuk a héten megkezdett új sorozatunkat az alapvetően téves én-azonosulásainkról. Ha nem olvastad volna a bevezető részt, ajánlom, kezdd azzal. Itt találod: http://onmunka.blogspot.hu/2012/08/a-legalapvetobb-identitasunk-hiany-es.html

Az Elkülönülésbe Vetett Hit

A hiányosságba vetett hitünk közvetlen kapcsolatban áll az elkülönülésről szóló hiedelmünkkel. Már nagyon kicsi gyermekkorunkban beindul az az alap elkülönülésünk, mely az én érzete és a nem-én érzete között feszül. Innentől kezdve az élet különálló, egymáshoz kapcsolódó „tárgyak” színjátékává válik. És a központi „tárgy” az „én”.

         Kicsiként ritkán kérdőjeleződik meg az elkülönülés-érzetünk. És miért is kérdőjeleződne? Hiszen a túlélő ösztöneink azt diktálják, hogy a testünket elkülönültként kell kezelnünk, mert így találunk majd ételt, ruhát vagy fedelet. De a túlélési ösztön már kicsi gyermekkorunkban túlnyúlik a fizikai túlélés alapvonatkozásain. Szép fokozatosan átterjed a pszichológiai és érzelmi világunkra is. Szó szerint azonosulunk szavakkal, képekkel, érzelmekkel és testi érzetekkel. És ezek a szavak, képek, érzelmek és érzetek egymásba fonódottnak tűnnek, és azt a hiedelmet alakítják ki, hogy „Különálló személy vagyok.” És aztán valamely ponton a szavak és képek hiány-történetbe fordulnak át. A „Valami baj van velem” története valósággal hozzáforr a „Különálló személy vagyok” hiedelméhez. És ebben a pillanatban születik meg az a belső hazugság, mely aztán folyamatosan üzemanyaggal látja el az önmagunkon kívülre mutogatást és a hiedelmünk szerint belőlünk hiányzó „dolgok” keresését.

         Ahogy növekszünk, a kapcsolataink válnak mindennek első számú tükrévé. Elkezdjük keresni azt, ami hitünk szerint hiányzik belőlünk. Ha úgy értelmeztük, hogy a szüleink nem voltak képesek betölteni a hiányunkat, vagy akár ők maguk okozták a hiányérzetünket azzal, hogy gyerekként nem biztosították a számunkra szükséges dolgokat, akkor más kapcsolatainkban kezdünk majd el keresgélni a hiány-ürességünk betöltése céljából, s ez sokszor egy életen keresztül tart. Ahogy a hiány-azonosulásunk csak erősödik, egyre nagyobb meggyőződéssel valljuk, hogy a szeretet, az értékelés, a biztonság, a beteljesedettség, az elismerés, a fontosság, az érdemlegesség, illetve más kívánatos minőségek rajtunk kívül létező valamik. És egyre jobban vágyakozunk ezek után a látszólag hiányzó dolgokra. Vágyunk arra a teljességre, melyről úgy hisszük, hogy elveszítettük akkor, amikor önmagunkat másoktól különállónak hittük el.

         És mi sem természetesebb, mint hogy a kapcsolatainkban próbáljuk meg megtalálni mindazt, amit hiányzónak hiszünk. És aztán, amikor sértettséget, leértékelést, elhagyást, bizonytalanságot, visszautasítást, beteljesületlenséget vagy meg nem értettséget tapasztalunk meg a kapcsolatainkban, az elkülönültség érzete még tovább erősödik bennünk. És továbbra is kívül keresgélünk, de soha sem tudjuk igazán és tartósan betömködni azt az űrt, melyet önmagunkon belül érzékelünk. Így erősödik és ismétlődik folyamatosan a hiány-én központi története. És mire elérjük a felnőttkort, a hiány válik az életünket központilag meghatározó motivációs erejévé, mely nem csupán a kapcsolatainkat, hanem életünk egészét irányítja.

         Minden, amit magunkról hittünk el tökéletesen visszatükröződik felénk a külvilágból, mivel a központi hiány-énazonosulásainkat mindig magunkkal visszük a kapcsolatainkba. Ha értéktelennek hiszem magam, akkor majd te látszólag jól megerősíted bennem ezt a történetet. Ha te szerethetetlennek gondolod magad, akkor pedig majd én foglak jól megerősíteni téged ebben a hitedben. És szépen bezárjuk magunkat ezekbe az egymást kölcsönösen fenntartó-megerősítő kapcsolati történeteinkbe. Ahelyett, hogy közvetlenül szembenéznénk ezekkel az elkülönülésről és hiányról szóló hiedelmeinkkel, kifelé mutogatunk a többiekre. „Te vagy a probléma, nem pedig én!” És pont így maradunk vakok a „Különálló és hiányos vagyok” belső hazugságára.

         Valamilyen szinten mind tudjuk, hogy ha rávesszük magunkat arra, hogy szembenézzünk az elkülönülés és hiány fájdalmával, akkor ezek a hiedelmek elkezdenek összeomlani. Az oly szépen felépített személyes történeteink darabokra fognak szétesni. Ez pedig halálfélelemmel tölt el minket. Rettegünk. Az a legmélyebb félelmünk, hogy elveszíthetjük ezeket a központi én-azonosulásainkat, továbbra is a másokra való mutogatás ördögi körébe zár minket, ahol vakok maradhatunk mindarra, amit saját magunkról hittünk el. És ez a félelem visszaránt minket az elmébe, ahol a csontig lerágott szavak és képek megint csak azt állítják, hogy elkülönültek és hiányosak vagyunk. Kapcsolataink jól olajozott gépezetté válnak, melyek tökéletesen ellátják azt a feladatukat, hogy a hazugságainkba zárkózva maradhassunk.

         És még amikor elkezdjük felismerni, hogy a kapcsolati küzdelmeink hátterében az elkülönültségbe és a hiányosságba vetett hiedelmünk áll, akkor sem feltétlenül állnak rendelkezésre azok a megfelelő eszközök, melyekkel át lehet hatolni ezeken a történeteken. Hatékony eszközök hiányában pedig, jobb híján újra csak az elménkre támaszkodunk, ami persze rövid úton visszavezet minket a hiány-történetünkbe, ahol újra csak kifelé mutogatunk, a fájdalmunktól elfelé. A Megtalálhatatlan Önvizsgálat (UI) olyan hatékony technika, mely közvetlenül a hiány-történetünk középpontjában lévő érzelmi sebre fókuszál. A sebbel való szembenézés pedig kiszabadít annak markából. Elkezdjük meglátni és megérteni, hogy mentális képeket védelmezünk, és hogy ezek a képek nem azok, akik valójában vagyunk.

        

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Tehát, akinek ELHITTED MAGAD, nem létezik. Akinek elhitted magad, az mentális képekből, szavakból, és a velük látszólag összetépőzárazódott érzelmekből és testi energiákból áll. Aki valójában vagy, az a mindig jelenlevő létezés, észlelés, tudat, melyben mindezen jelenségek (gondolatok: képek és szavak formájában, illetve testi szintű energiák) felbukkannak, majd tovahaladnak. Az elme ezekkel a jelenségekkel azonosította magát, ezekből áll össze az „én”-érzetünk. Az UI két pontra helyezi a hangsúlyt: egyrészt ezeknek az azonosulásoknak a megvizsgálására, szétbontására, másrészt pedig a rendszeres megpihenésre bármely pillanatban önmagunk valóságában. Annak teljes felismerésére és megtapasztalására, hogy nem a fejedben futó képekkel és szavakkal, és nem is a testedben felbukkanó természetes energiákkal vagy azonos. Ezek önmaguktól fogva léteznek, nem kell harcolni ellenük, csupán hagyni, hogy legyenek, és történetek, címkék, értelmezések nélkül megtapasztalni őket.

Erről jövő héten bővebben írok. Addig is, amikor csak eszedbe jut, pihenj meg a nem-tudás terében, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok én itt és most akkor, ha semmit nem kell tudnom? Ki vagyok a történeteim nélkül? Ereszd el akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

A Legalapvetőbb Identitásunk: Hiány és Nem Megfelelőség

Lassan három éve látom a Munkát működésben magamon és másokon. És megfigyeltem, hogy vannak bizonyos történetek, melyeknek a felszámolásában nem mindenki jár sikerrel. Pedig a legfontosabb történeteinkről, a gyökér én-azonosulásainkról van szó, melyek olyanok, mint a fának az ő törzse. Ilyen pl. a „Nem vagyok szerethető” vagy az „Értéktelen vagyok”, „Elhagytak”, „Kicsi és gyenge vagyok”, „Beteljesületlen, tökéletlen vagyok.”

         Azt tapasztaltam, hogy a Munkát rendszeresen végzőknél akár még fel is erősödnek ezek a téves identitások - ilyen érdekesen is tud működni az elme az ő végtelenül trükkös önvédelmezési mechanizmusaival – míg másoknál könnyedén átkattan, hogy hát ezek a történetek épp úgy nem valósak, mint az összes többi. Most nem szeretnék részletekbe menni ezzel kapcsolatban, úgyis hamarosan többet írok erről a blogon. Lényeg, hogy egy ideje nagy kíváncsiság és nyitottság született meg bennem azzal kapcsolatban, hogyan lehetne az ilyen én-történetekbe beragadt elméket kisegíteni az ő kis önmaga farkát üldöző kutyus szindrómájukból.

         Hát, aztán rám talált egy új önvizsgálat, és kicsit össze is kavarodtam, de már áll össze a kép... J Májusban kaptam az első ízelítőt belőle, júniusban mélyebbre merültem benne, júliusban elhallgattam tőle egy kis időre, mostanra próbálom összeillesztgetni a puzzle-darabkákat, és elkezdtem facilitátorrá képződni. A dolgot úgy hívják Unfindable Inquiry (UI), azaz Megtalálhatatlan Önvizsgálat. Scott Kiloby nevéhez kötődik, akiről most szintén nem írok többet, szép fokozatosan fordítok majd anyagokat tőle, és megismertetlek Benneteket ezzel a végtelenül finom önvizsgálati „módszerrel”, melynek segítségével szó szerint átlátunk az én-azonosulásainkon, hiedelmeinken, koncepcióinkon, történeteinken. És nagyon nagy hangsúly helyeződik az érzelmi szint megéletésére is, aminek köszönhetően az identitás-gócok szépen szétbomlanak.

         Aki egy ideje olvassa a blogot és ismer engem, tudja, hogy nem szoktam rátukmálós reklámot csapni semminek, sőt semmilyen reklámot nem igazán csapok. A blog és a honlapom magáért beszél, számomra ez a megfelelő információ-közlési forma. Szóval, az UI-nak sem fogok, csupán szép csendben elkezdem terjeszteni, és meglátjuk, mi jön ki belőle. A Munkát is kb. a semmiről indítottam útjára hatalmas lelkesedéssel, most örömmel üdvözlöm a nagy képben Scott csodálatos szabadság-módszerét. Tartsatok velem!

Ízelítőként egy rövid tanmese és az életünk legmeghatározóbb problémáját bemutató írás Scott tollából, szokás szerint az én magyarításomban.

Párkapcsolati Tanmese a „Hiány-Én”-ek Működéséről:

Tivadar és Trixi a metrón ülnek, hazafelé tartanak egy együtt töltött este után. Trixi a frissiben vásárolt könyvébe temetkezik. Tivadar látószögéből csupán annyi látszik a könyv címéből, hogy „Az egészség azon múlik, hogy…” Önelégült mosolyra húzódik a szája; bár nem látja a könyv teljes címét, azt feltételezi, hogy a könyv önfejlesztés témájú, mint mindig. Trixi a szeme sarkából érzékeli az ismerős arckifejezést, de folytatja az olvasást, úgy tesz, mintha nem vette volna észre.

         Pár perce jöttek el a kedvenc éttermükből. Tivadar a szokásos lasagnát fogyasztotta el, hatalmas adag, forró fokhagymás kenyérrel. Trixi pedig majd kidurran, úgy teletömte magát spagettivel. Egy pillanatra abbahagyja az olvasást és elmereng, „Minek ettem meg azt a csokitortát is?” Tivadar közben álmodozni kezd a kedvenc tengerparti nyaralóhelyükről a keleti parton. Mindketten imádják a hely nyugodt és otthonos légkörét, ahol az óceán hullámai megállás nélkül finoman simogatják a partot. Tivadar tisztában van vele, hogy egyhamar nem engedhetik meg maguknak, hogy odautazzanak, hisz épp most vesztette el az állását, 15 év munkaviszony után. Álmodozása aggodalmaskodásba fordul át, hogy hogyan fogják kifizetni a számlákat, és hogyan csökken majd a nyugdíjmegtakarításuk összege.

         Ahogy Trixi szemei visszatalálnak a könyv lapjaira, a következő szavakat pillantják meg: „Sokan egyre nehezebben fogynak le a kor előre haladtával.” Épp ekkor, Tivadar odafordul hozzá, és azt mondja, „Isteni volt a kaja, nem?” Mivel Trixinek beindult a kisebbségi érzése a felpuffadt hasa miatt, hirtelenjében azt válaszolja, „Ezen túl nem ehetünk itt olyan sűrűn, mint szoktunk.” Tivadar persze mindezt személyes története szerint értelmezi, hisz még mindig rosszul érzi magát az állása elvesztése miatt. És akkor ingerülten visszalő, „Mi ez, már megint egy önsegítő könyv, amit majd ismét jól félbehagysz?” Trixi valami teljesen mást vesz ki a férfi szavaiból, mintha azt mondta volna, hogy „Kövér vagy és csúnya, Trixi.” És máris készen áll a válasszal, „Te csak ne foglalkozz az én könyveimmel. Nekem legalább még van munkám, amiből meg tudom venni őket.”

         Ezennel fejest is ugrottak a gyors sértés-váltásba, melyben mindkettőjüknek sikerül a másik leggyengébb pontjait eltalálni. Tíz év házasság után már a kisujjukban van, hogyan nyomják meg a megfelelő gombokat a másikon. Majd pedig mindketten sértett hallgatásba vonulnak, és főnek egymás szavainak a csípős levében. Az est hátralevő részében mindketten újrajátsszák a régi szalagokat a fejükben.

         Lefekvés után Tivadar fejében végtelenített történet folyik a pénzügyi bizonytalanságról és az értéktelenségről. Trixi pedig, fejét a párnára hajtva is még ugyanazt a csesztető hangot hallgatja odabent, amelyik azt mondja neki, hogy csúnya és szerethetetlen. Lesve Tivadarra pillant. „Időnként annyira hideg tud lenni. Hát kihez mentem én hozzá?” Tivadar épp fényévekre jár onnan; észre sem veszi felesége magányos pillantását. Mivel képtelen volt leállítani gyorstüzelésű gondolatait, máris a múltjában utazgat, ahol mindig minden bizonyítékot megtalál az értéktelenségére. Lassan maga alá gyűri a félelem, és magában vádolja Trixit. „Nem érti meg, min megyek keresztül. Nem támogat engem.”

A Központi Hiány-Én

Életünk valamely pontján, gyakran már korai éveinkben, egy hazugságban kezdünk el hinni arra vonatkozóan, kik is vagyunk valójában. És ez a hazugság ragasztó módjára tapad hozzánk, mivel tudattalanul folyamatos ezt ismételgetjük magunknak, ahogy haladunk a felnőttkor felé. Ezt a hazugságot úgy hívom, hogy a „központi hiány-én”. Ez adja önazonosságunk központi részét, melyre aztán az egész saját magunkról szóló mag-történetünk épül. Ennek a történetnek sokféle formája létezik, de általában a „Valami baj van velem” hiedelemnek valamilyen változata. Mindez pedig teljes hazugság, hiszen ez a központi hiány-én NEM IS LÉTEZIK. Mindössze egy GONDOLATCSOMAG. Ennyi. A történet pedig csupán azért tűnik igaznak, mert elhisszük.

         Tivadar értéktelenség-története és Trixi szerethetetlenség-története a központi hiány-én változatai. Amikor ezek a történetek elhívődnek, testi szinten mély érzelmi sebbel fonódnak össze, mely a kapcsolatainkban könnyen aktivizálódik. Legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogy ilyen belső sebbel él. És legtöbbünk annak sincs tudatában, hogy alapvetően hiányosnak, nem megfelelőnek hitte el önmagát. Ez az alaptörténet általában nem kerül ki a teljes tudatosság szintjére. És életünk nagy részét ebből a belső hiány-történetből működve és reagálva éljük, ahelyett, hogy meglátnánk.

         A Tivadar és Trixi között lezajlott „ütésváltások” abszolút hétköznapinak számítanak. Harmonikus kapcsolatra vágyunk, aztán pedig hiányt és konfliktust találunk. Amikor életünk látszólag simán, problémamentesen folyik, központi hiánytörténeteink mélyen szundítanak bennünk. De amikor a megfelelő gombokat a külvilágunk szereplői megnyomják, akkor a történet (és a hozzá tartozó érzelmi seb) sikítva tör a felszínre, úgy, ahogy egy ijedt, összetekeredett kígyó teszi, mely csak arra vár, hogy megvédje magát. És máris beleszippantódunk az önvád és a kétely lefelé húzó örvényébe. Folyamatosan az üss vagy fuss reakciói mozgatnak. Vagy támadunk és védekezünk, vagy pedig elfutunk és elbújunk. Reakcióink gyakorta igen hevesek, mintha az ösztönös harccal vagy meneküléssel a túlélésünk lenne a tét. Nem is csoda, hiszen a legalapvetőbb emberi identitásaink bukkannak felszínre az ilyen kapcsolati harcokban.

         A magban meghúzódó érzelmi sebbel történő szembenézés igen félelmetesnek tűnhet. Még azokban a pillanatokban is, amikor összeszedjük a bátorságunkat, hogy közelebbről megvizsgáljuk a történetet, mert már annyira vágyunk rá, hogy kiszabadítsuk magunkat a markából, gyakran csak tovább erősítjük azt. Az elménk ott sürgölődik, hogy értelmezze és megértse, mi is történik, és hogy kik is vagyunk másokhoz viszonyítva. A sürgölődést azonban ugyanaz az elme végzi, mely az eredeti története is létrehozta.

         Egy keresőprogram mindig csak ugyanazokat az információkat tudja kiszedni ugyanabból az adatbázisból, akárhányszor kattintunk is rá a keresés gombra. Ehhez hasonlóan, amikor abban a pillanatban keresgélünk az elménkben, amikor valaki épp aktivizálta a történetünket, akkor leginkább egyenesen visszaugrunk a már oly régről ismert gondolati körünkbe. Az elménk újra és újra ugyanarra az ismerős parancssorra konfigurálja magát: „Valami baj van velem.” A hiány-történetünk valami olyasmi, mint egy jó alaposan a földbe beásott kő. Fényesíthetjük vagy elmaszkírozhatjuk a kő földből kilátszó felszínét. A parancssorhoz hozzáadhatunk új információkat, vagy javíthatunk is a történeten terápiával, pozitív megerősítésekkel, vagy más eszközökkel. De amíg a követ nem fordítjuk ki a helyéből teljes egészében, addig az csökönyösen az identitásunkba ágyazódva marad, és életünk során újra meg újra hírt ad magáról az emberi kapcsolatainkban, ilyen vagy olyan formában.

         Nézd csak meg, hogy Tivadar és Trixi milyen automatikus egymásra-kifelé mutogatásba csúsztak bele, amint mindkettejük hiány-énje aktivizálódott. És általában mind ezt tesszük, mert így próbáljuk megvédeni magunkat attól, hogy szembe kelljen néznünk az alap hiány-történetünkhöz tapadt mély érzelmi fájdalommal. Tudattalanul az üss és fuss reakció csapdájába zárjuk magunkat. A sebbel közvetlenül szembenézni túl soknak tűnik. És amennyiben nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő eszközök ahhoz, hogy begyógyítsuk a sebet, akkor könnyebb és biztonságosabb, ha tőle elfelé keresgélünk.

         A központi hiány-énünk egyben vakfolt is. A kifelé mutogatás miatt vakok maradunk a „Valami baj van velem” belső hazugságára. Amíg tőle elfelé mutogatunk, addig nem vagyunk képesek meglátni. Minél kevésbé vagyunk hajlandóak vagy képesek közvetlenül szembenézni a hiány-történetünkkel és a hozzá kapcsolódó érzelmi sebbel, annál inkább kifelé mutogatunk, mert ez óv meg minket az önmagunkba tekintéstől. Így pedig öntudatlanul védelmezzük és tovább tápláljuk ezeket a hiány-identitásokat. Másokat okolunk a fájdalmunkért, ahelyett, hogy felelősséget vállalnánk mindazért, amit saját magunkról hittünk el. És ráadásként sokszor még önmagunkat is okoljuk mindezért, ami csak még tovább erősíti a „Valami baj van velem” alaptörténetet.

         Ebből a vakfoltból tehát kifelé mutogatunk. A kifelé mutogatás fokozza az érzelmi fájdalmat. A fájdalom fokozza az öntartósítás és önvédelmezés szükségességét. Az öntartósítás és az önvédelmezés pedig további kifelé mutogatást eredményez. Így zárul be ez az önmérgező ördögi kör. És mindezt saját magunkkal műveljük. Ezért is fáj oly nagyon.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Megjegyzés: A Megtalálhatatlan Önvizsgálat többek között az ezeken a képzelt hiány-éneken való átlátásra alkalmas, melynek köszönhetően megszűnik a velük való téves azonosulásunk, így alapjaiban változik meg a kapcsolatainkban és az egész életben való működésünk. A témát hamarosan folytatom, érdemes lesz velem tartani.

(Fotó: Kozó Attila)

A Tükör Szimbolikája – „De, hát én nem vagyok olyan!!!”

Byron Katie Munka-módszerét, a Négy kérdés és Megfordításokat a „végső tükör-módszer”-nek hívom. A megfordítások során mindig rálátunk arra, hogyan is indul ki a saját elménkből az összes történet, hogyan is igaz, hogy mi vagyunk a forrása mindennek, amit magunk körül érzékelünk.

A tükröződés törvénye mára már széles körben ismert, mégis sokakkal találkozom, akik nem értik pontosan, hogyan is vonatkozik rájuk, hogyan keressék meg magukban a kívül érzékelt jelenségek, viselkedések forrását. Sűrűn hallom azt, hogy „De, hát én nem vagyok ilyen!” Igen, ezerrel küzdök azért, nehogy olyan legyek, mint az általam elítélt viselkedésű ember, hisz valamikor saját magamban ítéltem el az adott tulajdonságot, viselkedésformát, amit azóta is művelek, csak már nem veszem észre.

Sokszor pedig egy sajátságos szimbolikára is szükség van a tükröződés pontos felismeréséhez. Erről a sajátságos szimbolikáról az interneten sok helyen leírt Tükör Törvényei bemutatása és kiegészítése után írok.

A TÜKÖR TÖRVÉNYEI

1. Minden, ami másokban dühössé tesz, zavar, „én jobban csinálnám”, megváltoztatnám, stb., AZ ÖNMAGAMBAN VAN. Minden tehát, amit én kritizálok a másikban, ami ellen harcolok - bennem van.

Kiegészítésként annyit, hogy ha fáj, akkor magamról hittem el ugyanazt, amit a másikban ki nem állhatok, és magamra haragszom emiatt, ÖNMAGAMBAN NEM FOGADTAM EL, ezért jól lezártam magam rá, hogy észre se vegyem, mert akkor majd megint fájdalmat fog nekem okozni. A Valóság azonban nem hagyja ennyiben a dolgot, hiszen belőlem folyamatosan sugárzódik kifelé az én rejtegetni próbált, immár tudattalan szintre süllyedt, valamikor leválasztott „rossz tulajdonságom”, és láss csodát: visszatükröződik a körülöttem élő, felbukkanó emberekben.

A legjobb kapaszkodó, hogy megtudjam, valóban dolgom van-e vele, az tehát a hozzá társuló érzelmi fájdalom, rossz érzés: düh, szomorúság, elkeseredettség, tehetetlenség, félelem, lenézés, felsőbbrendűség, sajnálat, szánalom, csüggedés, leközömbösültség, stb. Egyszerűbben: valahol energetikai feszültség keletkezik a testemben. Ennek az érzésnek a beazonosításához van szükségem az ÖNMAGAMRA FIGYELÉSRE, a befelé nézésre. Első lépésként tehát el kell csendesülnöm, majd megkeresem az érzést magamban, és megnézem, mi zajlik bennem gondolati szinten, milyen történetben vagyok éppen benne, mit mond az elmém, a másik emberről. Mindent leírok, amit találtam, majd a „vádjaimat” egyenként megkérdőjelezem és megfordítom. Többek között magamra is, hisz én vagyok a vetítő. És megkeresem a példákat.

2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni -, és ha ez engem sért, bánt, érint stb., AZ NINCS FELDOLGOZVA BENNEM, NINCS MEGOLDVA BENNEM.

Vagyis, ha valaki mond vagy tesz valamit, ami belém tőrként hasít – megint csak az érzelmi fájdalom a kulcsom -, akkor ezzel a saját magamról elhitt, meg nem kérdőjelezett hiedelmeimre mutat rá. Legyek ezért nagyon hálás, köszönjem meg neki, mert nélküle nem vehetném észre, hisz erre ugyan úgy „megvakítottam” magam. Ő meg erre beszól. :) Az eljárás ugyanaz, mint a fentebb vázolt: magamba nézek, észlelem, hol fáj, szorít, mar az érzés, majd megkeresem, mi is az pontosan, ami felháborított a másik hozzám szóló szavaiban, „ellenem” irányuló viselkedésében. Leírom, majd a Négy kérdés és megfordításokkal megvizsgálom.

3. Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni, de ha ez engem nem érint, AKKOR AZ AZ Ő PROBLÉMÁJUK, FELDOLGOZATLANSÁGUK, tökéletlenségük, melyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, nem mernek szembenézni vele.

Annyit szeretnék hozzátenni, hogy ha rólam, nekem mondja, akkor legalábbis az életemben korábban én is éltem ilyet, csak mondjuk már feldolgoztam. Azt szoktam mondani, hogy „Minden vagyok”. Senki nem tud olyat mondani, ami ne lennék, ne lettem volna, legfeljebb én már felismertem és feldolgoztam magamban mindezt. És ilyen esetben semmiképp nem az a dolgom, hogy a másik arcába vágjam: „Ez a te dolgod! Nézd meg magadban, ez rólad szól!” Ez egy igen arrogáns hozzáállás, és igazából a háborúskodás kezdete, hisz miért is lenne ő nyitott az én másfajta szemléletmódomra, ha az első adandó alkalommal elkezdem vádolni őt.

         Ilyenkor a következőt mondhatom neki: „Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem, igen, igazad van, látom magamban mindezt. Ha még bármit észlelsz bennem, amiről szerinted tudnom kell, kérlek, mondd el, hogy azt is felismerhessem.”

(Egy régebbi bejegyzés, kifejezetten a kritika témájában itt, érdemes felfrissíteni:

http://onmunka.blogspot.com/2010/10/te-mit-csinalsz-ha-valaki-jol-megmondja.html)

4. Minden, amit én a másikban szeretek, MAGAMBAN VAN MEG, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.

És természetesen, mindez a „jó” tulajdonságokra is igaz: csak akkor tudom észrevenni a másikban azt a csodálandó tulajdonságot - amiről én sokszor azt gondolom, hogy soha nem leszek képes olyan lenni -, ha az belőlem indul ki, bennem van meg. Érdekes tapasztalatom, hogy amikor kifejezetten ilyen gyakorlatot végzünk a tréningeken, a résztvevők még nehezebben találják meg magukban ezeket a kedves tulajdonságokat, az ezeket igazoló példákat, mint a „kellemetleneket”.

És most akkor néhány szó azokról a trükkökről, fogásokról, melyek segítségével felismerhetjük a tükör szimbolikáját. Vegyünk egy konkrét példát: A főnököm kiabál velem. Én pedig inkább egy visszahúzódó, csendes valaki vagyok, életemben egy hangos szó sem hagyta el a számat, na, akkor hol vagyok én olyan, mint ő?

         Egy nagyon fontos pont, amiről sokan elfelejtkeznek az, hogy ha már gondolatban, fejben csinálom az adott dolgot, akkor is csinálom. Vagyis gondolatban kiabálok a főnökömmel, már akkor, amikor azt hiszem, hogy nem kéne kiabálnia. Vagy szóban is „kiabálok” róla, amikor újra meg újra elpanaszolom a barátaimnak, családtagjaimnak, hogy milyen elviselhetetlen is ez az ember, amikor kiabál. És arról se felejtkezzünk el, hogy saját magammal hányszor kiabálok a fejemben minősíthetetlen hangnemben, szó szerint „leordítom a saját fejemet”, amikor valamit nem úgy sikerül megcsinálnom, ahogy terveztem, amikor „hibázom”, amikor nem felelek meg a saját elvárásaimnak. Kérlek, mindegyik megfordításra keresd meg a konkrét példáidat, mert mindig a konkrét példákból tudatosulunk rá a saját működésünkre.

         Vagyis, ha ezt visszafordítjuk, akkor én saját magammal vagyok elégedetlen, saját magammal kiabálok, saját magamnak nem felelek meg, erre pedig „kapok” egy főnököt, aki kiabál velem, amikor valamivel elégedetlen, én meg persze felháborodom, hogyan is lehet ilyen bunkó. Amíg engem zavar az ő kiabálása, addig még saját magammal kiabálok, és ha az jut eszembe az ő kiabálásáról, hogy pl. nem elégedett velem, akkor szimbolikusan ez azoknak a pontoknak a felismerésére és feldolgozására hívja fel a figyelmemet, ahol én nem vagyok elégedett saját magammal (meg másokkal…). Ha felismerem és feldolgozom magamban mindezt, akkor már nem fogok magammal kiabálni, ezért nem fog zavarni, ha ő kiabál velem, hanem nyitottan tudok lenni a helyzetben, nem fogom menekülőre a dolgot. Aztán még az is lehet, hogy valami fontosat meg is hallok a főnököm szájából, ami eddig nem jutott el az agyamig, mivel rögtön ellenállásba mentem át, amint kiabálni kezdett. (És akkor arról a generációs szimbolikáról még nem is beszéltünk, hogy vajon egy nő vagy férfi szájából jön mindez… Mert ez még egy kicsit tovább bonyolítja a képet.)

És még egy fontos szimbolika: Mondjuk, nagyon zavar, hogy a párom dohányzik. Nem a füst miatt, hanem a szokás miatt. Illetve pont itt van a „belépési pontom” az egész történetbe – mit jelent számomra az, hogy ő dohányzik, hogyan értelmezem, miért is zavar az engem pontosan, hogy ő dohányzik? Mert függ tőle és nem képes abbahagyni? Mert a cigizéshez menekül a feszült pillanatokban? Mert nincs tekintettel másokra? Mert nem vigyáz magára, az egészségére? Mert gyengének tartom emiatt a függősége miatt?

         Ahogy én értelmezem az ő dohányzását, azzal van nekem is dolgom magamban. Ha függőségként, akkor keressem meg magamban, én mitől vagyok függő, és nincs olyan, hogy semmitől, csak még nem láttam erre rá eddig. Ha feszültségoldónak gondolom, akkor nézzem meg, én hova menekülök a feszültségeim elől, én milyen „cigire” gyújtok rá. Ha a történetem az, hogy ő nincs tekintettel másokra, keressem meg, én hol nem vagyok tekintettel másokra, rá és önmagamra. Ha attól félek, hogy nem vigyáz magára, tudatosíthatom, én hol nem vigyázok magamra. Ha pedig ez a szokás a gyengeségéről árulkodik nekem, megkeresem, hol tartom én gyengének magamat, és megkérdőjelezem a „gyengeségeimet” a négy kérdéssel. A saját gyengeségem elítélését vetítem ki rá, ezért haragszom rá, vagyis igazából önmagamra haragszom.

Elképzelhető, hogy kicsit bonyolultnak tűnik ez az egész, főleg, ha még nem vagy gyakorló önismerkedő. Azért is írtam ezt a bejegyzést, hogy ennek segítségével még mélyebben láthass magadra, még könnyebben felismerhesd a saját működésedet a körülötted élő emberek tükrében. Szívesen veszem, ha hozzászólásban megosztjátok a saját tükör-felismeréseiteket, hogy mindannyian tanulhassunk belőlük. És ha valahol még így is homályos marad az a tükör, kérdezzetek bátran.