Őszinteség És Harmónia A Családban - A Munka Gyakorlati Konfliktusfeloldás

Most, hogy készülök a Munka Facilitátor-képző táborra, negyedszer olvastam végig Byron Katie A Négy Kérdés (Szeretni, ami van) című könyvét. Annyi minden kincset rejt ez a könyv, hogy mindenképp ajánlom elolvasásra, vagy újra- és újraolvasásra. Annak, aki még nem végzi a Munkát, erőteljes kezdőrúgást adhat, a gyakorlóknak pedig elmélyülést, sok-sok felismerést, megértést, esettanulmányokat. Tömény Munkát.

Kedvcsinálóul ma egy részlet a könyvből, a gyerekekkel végzett Munkáról. Leendő magyar facilitátoraink között van olyan, aki gyerekkel szeretne foglalkozni, hihetetlen ereje lehet a velük végzett gondolat-vizsgálatnak. Ez egy annyira egyszerű eszköz, hogy a gyerekek tényleg gyerekjátékként sajátítják el. Természetesen erőltetni nem érdemes őket, azzal úgysem megyünk sokra. Ha a szülő őszintén, nyíltan Munkálkodik magán, és ezáltal változik a gyerekeihez fűződő viszonya, akkor a gyerekek automatikusan kíváncsiak lesznek. Ha az egész család ismeri a Munkát, az valami elképesztően áldásos hatással járhat az összes „szereplőre”. A Munka a GYAKORLATI KONFLIKTUSFELOLDÁS non plus ultrája. Kívánom, hogy egyre több szülő, gyerek, és család ismerkedjen meg, és gyakorolja ezt a szeretet-módszert.

És akkor a választott rész a könyvből:

Gyakran megkérdeznek, vajon a gyerekek és a kamaszok el tudják-e végezni a Munkát. A válaszom az, hogy „természetesen igen”. Vizsgálódásaink a gondolatokra irányulnak, márpedig mindegyik korosztály ugyanazokat a gyötrő gondolatokat és elvárásokat melengeti. „Bárcsak szeretne az anyám!”; „Szükségem van a barátaim figyelmére”; „Az embereknek nem szabadna gonosznak lenniük”. Öreg és fiatal csupa olyan elvont fogalmakban hisz, melyekről az önvizsgálat során kiderül, hogy nem egyebek holmi babonáknál.

         A Munka a legzsengébb korú gyerekek életén is nagyot fordíthat. Valamelyik gyerekfoglalkozás során egy hatéves kislány annyira izgalomba jött, hogy kijelentette:

- Ez a Munka bámulatos! Miért nem beszélt erről eddig senki?

Egy másik gyerek, egy hétéves kisfiú, így szólt az anyukájához:

-         A Munka legjobb dolog a föld kerekén!

-         És mit szeretsz benne annyira, Daniel? – kíváncsiskodott az anyukája.

-         Ha megijedek, és elvégezzük a Munkát, utána már nem félek – felelte.

Amikor kisgyerekekkel dolgozom, az egyetlen különbség a felnőttekkel szemben az, hogy egyszerűbb szavakat használok. Ha olyan szó jön a számra, melyről azt gondolom, nem érthetik, megkérdem őket, értik-e. Amennyiben úgy érzem, hogy nem igazán, körülírom a mondandómat. És soha nem gügyögök a kicsikkel. A gyerekek megérzik, mikor nézik le őket.

… Egyszer a szülei kérésére együtt dolgoztam a négyéves Daviddel. Korábban pszichiáterhez hordták, mivel előszeretettel bántotta a kishúgát. A szülőknek mindig résen kellett lenniük, mert valahányszor alkalma nyílt rá, máris a kisbabára támadt, akár a szemük láttára is. Cibálta vagy leránotta a földre. Elég idős volt ahhoz, hogy megértse, le is fog esni. Szülei ezt komoly érzelmi zavar jelének vélték, és mivel a gyerek egyre jobban felbőszült, teljesen tanácstalanok voltak.

         Az ülés során feltettem Davidnek néhány kérdést az Ítéld meg a felebarátodat Munakalapról, majd az anya terapeutája laírta a válaszait. A szülők egy másik helyiségben végezték el a Munkát. Amikor visszatértek, megkértem őket, olvassák fel egymásról írt munkalapjukat a kisfiú előtt, hadd értse meg, nem fog büntetést kapni, ha szabadon kifejezi az érzéseit.

Anya: Haragszom az új kisbabámra, mert naphosszat pelenkáznom kell, és nem tudok több időt együtt tölteni az én Davidemmel. Haragszom Apusra, mert látástól-vakulásig dolgozik, és nem segít a pelenkázásban.

Mindkét szülő megítélte egymást és az újszülöttet a kisfiú füle hallatára. Ezután rajta volt a sor, hogy hangosan felolvassuk a mondatait. „Haragszom a mamára, mert minden idejét Kathyvel tölti.” „Haragszom a papára, mert keveset van otthon.” Végül azt is meghallottuk, mit gondol a kishúgáról.

David: Haragszom Kathyre, mert nem akar velem játszani. Azt akarom, hogy játsszon velem! Játszania kéne velem, nem csak heverni ott egész nap! Fel kellene kelnie és játszani velem. Arra van szükségem, hogy játsszon velem.

Katie: „Kathynek játszania kéne veled.” Édeském, igaz ez?

David: Igen.

Katie: David, édesem, milyen érzés, amikor erre gondolsz?

David: Egészen bevadulok. Azt akarom, hogy játsszon velem.

Katie: Miből gondolod, hogy a kisbabáknak játszaniuk kellene veled?

David: A mama és a papa mondta.

Amint a szülők meghallották ezt a választ, megértették, mi történt. Végig az egész terhesség alatt azzal traktálták a kisfiút, hogy nemsokára testvérkét kap, akivel együtt játszhat majd. Azt azonban elfelejtették közölni vele, hogy a picinek először fel kell nőnie, mielőtt szaladni vagy labdázni tudna. Amikor elmagyarázták ezt Davidnek, és bocsánatot kértek tőle, természetesen megértette a dolgot. Ezután békén hagyta a húgát. A szülők később tudatták velem, hogy a kisfiú zavaró viselkedése megszűnt, és azóta valamennyien azon dolgoznak, hogy a családjukban őszinteség uralkodjon. A gyerek pedig újra megbízik bennük.

         Szeretek gyerekekkel dolgozni, hiszen könnyű velük a Munka. Ahogyan mindenki mással is, aki igazán szeretne felszabadulni.

(Byron Katie, A Négy Kérdés, Édesvíz, 2008)

Szülő – Gyermek Kapcsolat 3.

Itt az ideje egy újabb adag Byron Katie idézetnek, melyeket Az Öröm Ezer Neve és a Kérdőjelezd Meg a Gondolataidat, Változtasd Meg a Világot című Katie könyvekből fordítottam. Nagy levegő, befelé figyelés, értsétek, élvezzétek ezeket is.

„Amíg saját magamat nem értem, nem vagyok képes sem a gyermekemet, sem a szülőmet meghallani. Ők csupán az én történetem. Azok, akik végzik a Munkát, életükben először ismerik fel a szüleiket, még ha ők hosszú ideje halottak is. (És a gyermekeinkre ugyanez igaz.)

Szeretjük a gyermekeinket: semmit nem tehetünk ez ügyben, egyszerűbb, ha megadjuk magunkat. És ebben a megadásban ők is rájöhetnek, hogy szeretnek minket, hisz ők sem tehetnek semmit ez ügyben, így egyszerűbb, ha ők is megadják magukat. Imádom, hogy a felnőtt gyerekeim még mindig jól érzik magukat a karjaimban, és ez 1986-ig nem fordult elő; kicsi koruk óta nem fordult elő. Ma pedig az a természetes számukra, hogy bebújnak a karjaim közé. Elfelejtkezünk erről a kor dologról; valami másért csináljuk, az igazságért. Csodás összeölelkezve ülni a gyermekeimmel, szavak nélkül, és a közelnél is közelebb lenni egymáshoz, közelebb annál, mit leírni lehetséges.

Amikor elkezded ténylegesen élni a Munkát, a családod követni fog. Semmit nem tehetsz ennek a megakadályozására, hisz mindannyian úgy élnek, ahogy te tanítottad, és csupán továbbra is a te tanításaidat fogják követni – nem a szavakra, hanem az életed élésére gondolok. Ennek a békességében fognak téged követni. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, mert tán nem bíznak benned, vagy nem hisznek neked, vagy azt gondolhatják, hogy újabb trükkös manőverezéssel akarod megetetni őket. De ha valóban megéled ezt a Munkát, abban semmi trükközés nem lesz, ez a valódi dolog, ez a szeretet maga. Végül pedig ráébrednek majd, hogy megbízhatnak ebben a szeretetben. Bármit mondhatok a gyermekeimnek, és az mindig az én igazságom. Ők pedig tudják, hogy nem kell engem megkérdezniük, ha nem kíváncsiak az igazságra. Bennem megbízhatnak.

Egy napon, néhány évvel az után, hogy megtaláltam magamban a Munkát, a fiaim elkezdtek verekedni a nappalinkban. Én a kanapén üldögéltem, nagyon közel hozzájuk. Két felnőtt férfiról beszélek, huszonévesekről, akik ott birkóztak a padlón, egymást ütlegelve és azt kiabálva: „Anya, anya, állítsd meg őt!” Én pedig mindebből azt vettem ki, hogy itt van két férfi, akik próbálnak kapcsolatba lépni egymással, de nem ismernek más módot erre. Ott ültem és egyszerűen csak figyeltem és szerettem őket, és abban a pillanatban a leghalványabb gondolat sem merült fel bennem, hogy közbeavatkozzam. Nem volt semmilyen csinálás, semmilyen trükközés benne. Aztán hirtelen észrevették ezt, és abbahagyták a verekedést. Imádtam, hogy megtalálták a saját megoldásukat. Ekkor fordult elő legutoljára, hogy verekedtek.

Mielőtt még 1986-ban ráébredtem a valóságra, volt egy ezt példázó jelképem: a gyermekeim zoknijai. Reggelente mindig ott hevertek a földön, és minden áldott reggel elhittem azt a gondolatot, hogy „A gyerekeimnek fel kéne szedniük a zoknijaikat.” Ez volt a vallásom. Mondhatni, hogy a világom irányítása egyre gyorsuló tempóban csúszott ki a kezeim közül – az elmém tömve volt zoknikkal. Én pedig dühös és depressziós voltam, mert azt hittem, hogy azoknak a zokniknak nem a földön lett volna a helye (bár nem volt olyan reggel, hogy ne ott lettek volna), és hogy a gyermekeim feladata lett volna összeszedni őket (bár nem volt olyan reggel, amikor ezt megtették volna). Én a zokni szimbólumot használom, de lehet, hogy a te fejedben lévő gondolatok a környezetre, a politikára, vagy épp a pénzre vonatkoznak. Azt hisszük, hogy ezeknek a dolgoknak másmilyennek kellene lenniük, mint amilyenek éppen most, aztán pedig szenvedünk, mert jól elhisszük a gondolatainkat.

Negyvenhárom évesen, tízévnyi depresszió és reménytelenség után, elkezdődött a valódi életem. Megláttam, hogy a szenvedésemet nem a kontroll hiánya okozta, hanem az, hogy vitatkoztam a valósággal. Felfedeztem, hogy amikor elhittem a gondolataimat, szenvedtem, amikor azonban nem hittem el őket, nem szenvedtem, és ez minden emberi lényre érvényes. A szabadság ennyire egyszerű. Azt találtam, hogy a szenvedés választható. Olyan örömre leltem magamban, ami sosem tűnt el azóta, egyetlen pillanatra sem. És ez az öröm mindenkiben ott van, mindig. Amikor megkérdőjelezed az elmédet az igazság szeretetéért, az életed boldogabbá és kedvesebbé válik.

         Az önvizsgálat segít a szenvedő elmének, hogy kimozduljon a valósággal való vitázásból. Segít nekünk, hogy haladni tudjunk az állandó változással. A változás így is, úgy is megtörténik, akár tetszik nekünk, akár nem. Minden változik, úgy tűnik. De amikor ragaszkodunk azokhoz a gondolatainkhoz, melyek azt diktálják, hogyan kéne kinéznie ennek a változásnak, akkor a nem-irányítás állapota kényelmetlenséget okoz.

         Az önvizsgálat által olyan területre lépünk, ahol van irányításunk: a gondolataink birodalmába. Megkérdőjelezzük a gondolatainkat például azzal kapcsolatban, hogy szerintünk a világ mily módon őrült meg. És felfedezzük, hogy az őrültség soha nem a világban létezett, hanem bennünk. A világ a saját gondolkozásunk kivetülése. Amikor megértjük a gondolkozásunkat, megértjük a világot is, és meg is szeretjük. Ebben pedig béke van. Ki lennék anélkül a gondolat nélkül, hogy a világ javulásra szorul? Boldog ott, ahol épp vagyok: a nőként, aki ül a napsütésben, egy karosszékben. Baromi egyszerű.

         A gyerekeim pedig már felszedik a zoknijaikat, ahogy mesélik. Most már értik, feltétel nélkül szeretnek engem, mert amikor elcsendesedtem, akkor ők meghallhatták saját magukat. Minden, amit én visszacsinálok, azt nekik is vissza kell csinálniuk; ők én vagyok – annak a megjelenése, amit én hittem. A látszólagos világ olyan, mint a visszhang. A visszhang negyvenhárom éven keresztül ment kifelé belőlem, most pedig visszatér. Az egész olyan, mint egy lélegzetvétel, mint egy tó, amelybe, ha beledobsz egy kavicsot, akkor a hullámok ennyi éven keresztül fodrozódtak kifelé, most pedig visszajönnek. Én visszacsináltam a felfordulást, és a gyerekeim is fokozatosan hagyják el azt. Elveszítik a ragaszkodásukat ahhoz a rengeteg koncepcióhoz, elképzeléshez, melyeket én tanítottam nekik; szép lassan lecsendesednek. A Munka ezt okozza mindenkiben. Ezt értem az alatt, hogy visszatér önmagához.” (Byron Katie)

Az előző Szülő-Gyermek fejezeteket itt találod:

http://onmunka.blogspot.com/2011/06/szulo-gyermek-kapcsolat-2.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/06/felelos-vagyok-gyermekem-boldogsagaert.html

 

Felelős Vagyok A Gyermekem Boldogságáért – Igaz Ez?

„A gyerekeim egyfolytában tájékoztatnak arról, amit ők akarnak. Én pedig meghallom őket. Mi köze mindennek hozzám? Ők mindössze kifejezik, amit akarnak. Az ő akarásaik az ő tulajdonuk. Nekem is megvannak az enyéim, nekik pedig az övéik. Amikor elmesélik nekem, mit akarnak, képes vagyok-e egyszerűen meghallgatni őket anélkül, hogy azt gondolnám, ez az egész rólam szól? Mindannyian ezt szeretnénk a szüleinktől: valakit, aki meghallgat és megért minket. Feltételezhetjük, hogy mást is akarunk még ezen kívül, de az igazság az, hogy csakis ezt akarjuk.” (Byron Katie)

Számos alkalommal írtam már arról, hogy a Munkában az (is) csodálatos, hogy kézzelfogható támpontokat ad a hétköznapi életünk sokkal kielégítőbb éléséhez. Illetve nem a Munka adja mindezt, hanem a tiszta elménk, ami pedig a Munka rendszeres végzésének következménye. Megvizsgálom például a szülőséggel kapcsolatos hiedelmeimet, és teljesen tisztán látom, mi a dolgom, mi a teendőm. Végtelen finomsággal és egyszerűséggel. És ez az élet összes más területére is igaz, kinek mi a legégetőbb éppen…

A Szülő-Gyerek téma indítójának szánom a mai bejegyzést, további fejezetek várhatók. Kérlek, ne várd azt, hogy egyetlen írás minden kérdésedre választ ad. A válaszaidat, a Munkához híven, saját magadban találhatod meg: kérdőjelezz meg mindent, ami a gyermekeiddel kapcsolatban felmerül benned. Mivel én nem vagyok szülő szerepben, ezért egy gyakorlott Byron Katie-s szülő tapasztalatait osztom meg Veletek. Jenit már idéztem a blogon (itt: http://onmunka.blogspot.com/2011/05/mit-valasztasz-kontrollt-vagy-almaid.html), most is az ő laza, vicces stílusban megírt történetét olvashatjátok. Jeni évek óta gyakorolja a Munkát, és élete mára minden ízében megváltozott. Könnyed, egyszerű, letisztult, bölcs, életimádó – ennek sok bizonyítékát adja napi közléseiben is. Mint például a fiával való csodás szeretet-kapcsolatában. Kívánom, hogy sokatok segítségére váljanak az ő szavai és meglátásai, a témát pedig hamarosan folytatom. Kincsesbánya. És a „gyerekem” szereplőt nyugodtan átválthatjátok életetek bármely szereplőjére: „Felelős vagyok a szülőm, párom, kollégám, barátaim, főnököm boldogságáért…” :)

És akkor Jeni „gyerekes” története:

Mindig Mondogattam, hogy a Fiam Lesz a Legnagyobb Tanítóm, de Hogy Ennyire…

Valamelyik reggel, miután 455 dollárt költöttem, és 9, azaz kilenc órát töltöttem Journey fiam úszótábori beíratására, odafordult hozzám, és annyit mondott: „Nem érzem itt jól magam.”

Éreztem, hogy a gyomrom liftezni kezd, és összeráncolódik a homlokom. „Ugye, nem azt mondtad, amit értettem?!?” És asszem, még egy kicsit hörögtem is mellé.

Ott és akkor belém csapott valami, elindult egy belső dialógus, ami órákon keresztül zajlott.

TOTÁLISAN a gyermekem boldogságáért élek. Hát, milyen „jó” anyuci is ez a Jeni, mondogatta az egóm.

Valószínűleg MINDEN szülő azt szeretné, hogy a gyermeke boldog legyen… néha azonban ez egyszerűen nem lehetséges!!! Hiszen én sem vagyok FOLYTON boldog, és baromira biztos, hogy az Anyukám nem tud ENGEM boldoggá tenni. Bármennyire próbálta és próbálja is, ez egyszerűen nem működik!

Ahhha! Vagyis akkor ez azt jelenti, hogy az ÉN boldogságom az ÉN felelősségem, a fiamé pedig az ÖVÉ!

Igen, Jeni, ez így van, csilingelte a szívem.

TEEE JÓÓÓ ÉÉÉG!!!

Teljesen új felfedezés. Sosem gondoltam még erre. Vagyis, AZT A MINDENIT!

Egy részem ilyeneket gondolt: „Milyen anya az, aki ilyesmit GONDOL?”

Egy másik részem pedig, az őszintébb részem, a szívem azt mondta: „Őszinte anya.”

Hazavittem Journey-t, utána összefutottam anyummal egy kávézóban. Be nem állt a szám, csak nyomtam és nyomtam neki a dumát a legújabb felfedezésemről.

Hihetetlen izgatottsággal értem haza, MÁS EMBERKÉNT. Úgy értem, szó szerint úgy érzetem, hogy ÚJJÁ születtem.

Journey a szobájában csinálgatta a kis dolgát, én pedig azt mondtam neki, „Még 30 percet kapsz erre, aztán ideje nekiállni a feladataidnak.” És aztán eltelik a 30 perc, ő pedig jön nekem a szokásos taktikáival, hogy adjam be a derekam.

Nem adom. Nyugodt maradok.

Ő erre a kis vékonyka, ötéves hangocskáján elkezdi, „Nem ÉRZEM jól magam, Anyuuu, TE jól érzed magad?”

„Igen, Journ, nagyszerűen érzem magam.”

Hosszú szünet után azt mondja, „ANYU!!! MEGVÁLTOZTÁL… mi TÖRTÉNT veleeed?”

Próbálok nem nevetni odakint, belül azonban TOTÁLIS vihorászásban vagyok.

„Folytasd csak a feladataidat, és később beszélünk.”

Ő pedig folytatja az ellenállást, toporzékol a kis lábacskáival, és újra felteszi a kérdést, „Miért lettél más, Anyu??? Mi TÖRTÉNT veleeeeed?”

Én pedig elmesélem neki, hogy „Tudod, észrevettem, hogy jó ideje csak azon próbálkozom, hogy téged boldoggá tegyelek, és ma ráébredtem, hogy ez egyszerűen nem így működik. Megértettem, hogy a TE saját felelősséged saját magadat boldoggá tenni, nem az enyém. ………. Úgyhogy, végeztem.”

Olyan pofit vágott, mint aki épp most veszítette el a kölyökkutyusát. Aztán megragadta a kis fejét, „Most TÉNYLEG ez történik???!!!???” Aztán még balhézott egy kicsit, teljesen kiengedte a szervezetéből a feszültséget, és elment aludni.

Én mindeközben teljesen nyugodt és békés maradtam, mert valami ELKÉPESZTŐ dolgot tanultam meg. Szülőként többé nem az én kötelességem, hogy boldoggá tegyem a gyermekemet. Mindennek az alapja, természetesen, hogy feltétel nélkül szeressem, és szülőként az a küldetésem, hogy a legjobb tudásom és lehetőségeim szerint biztonságot, nevelést, tisztaságot, táplálást, vizet, tanulást, egészséget, társaságot, interaktivitást, kommunikációt biztosítsak a fiamnak, és rajta tartsam a feladatain. Biztos van itt még más is, a BOLDOG azonban SEMMIKÉPP sem tartozik ide.

A boldogság az Ő dolga.

Byron Katie gyönyörűen tanítja, hogy „Három dolog létezik: az én dolgom, a te dolgod, és Isten dolga, ez a mindenki saját értelmezése szerinti Isten.”

Amikor én a TE dolgoddal foglalkozom, senki nincs itt, aki az enyémmel foglalkozna.

Én a fejem búbjáig voltam benne JOURNEY dolgában, az ő boldogságában… és közben senki nem maradt itt, aki szülője lenne a gyermekemnek. Hűűűha. Könnyek.

Mióta erre rájöttem, távol tartom magam az ő dolgától, és TOTÁLISAN odaadom magam az én dolgomnak.

Az ÉN dolgom olyan döntéseket hozni és úgy választani, hogy az a fiam legjobb érdekét szolgálja… akár tetszik neki, akár nem. Pont.

És ezzel teljesen békében vagyok. A szülőség mára egy teljesen más történetté vált. Megváltozott a jelentése, sokkal mélyebb értelmet nyert. Ezt képes vagyok megtenni.

A szülői integritás, önazonosság tán megmentett így egy gyermeket. Egy anyát egész bizonyosan megmentett.

Jeni Mama

Megjegyzésként még annyi, hogy érdemes rendesen végigMunkázni a címben szereplő „Felelős vagyok a gyermekem boldogságáért” hiedelmet. És ízlelgessétek a Megfordításokat, főleg kettőt:

- A saját boldogságomért vagyok felelős.

- A gyermekem felelős az én boldogságomért.

Érdemes keresgélni a konkrét példákat. Jó Munkát!

A Három Dologról itt olvashatsz részletesen: http://onmunka.blogspot.com/2010/10/harom-dolog-kinek-dolgaval-foglalkozom.html

2 hely maradt a július 15-16-i ÖnMunka Alaptanfolyamra. Ha szeretnéd végre tényleg a saját kezedbe venni az Életedet, és gyakorlatban, profin, mélységeiben, támogató légkörben megtanulni Byron Katie Munka-Módszerét, jelentkezz minél hamarabb. Várlak szeretettel. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html