A Szív Bezárulása és Kinyílása

Dani Omrival 2010-ben, Byron Katie Iskolájában találkoztam, egyike volt a sok segítőnek, akik a mi Munkánkat voltak hivatottak támogatni a jelenlétükkel és tapasztalatukkal. Megmaradt bennem ősz, szakállas, mackós karaktere, akár az apukám is lehetett volna. Aztán idén év elején fújt össze újra minket a szél, immár az internet segítségével; Dani is elkezdte Scott Kiloby Élő Önvizsgálatainak facilitátor-képzését, én pedig ezen a kurzuson Scott segítőjeként dolgoztam a csoportjának résztvevőivel. Itt ismertem meg Danit közelebbről, mély önvizsgálatokat csináltunk együtt. Nemrégiben pedig elkészült a honlapja, ahol immár nem csak a Munka, hanem az Élő Önvizsgálatok akkreditált facilitátoraként is ajánlja szolgáltatásait. És nagyon megérintett az ő személyes története és indíttatása, ezért lefordítottam, hogy megoszthassam Veletek is.

A Szív Bezárulása és Kinyílása – Nincs Visszaút

Üzletemberként sokkal jobban érdekelt annak a jeruzsálemi könyvesboltnak az üzleti könyvek részlege, melybe azon a bizonyos napon beléptem. Ahogy sétáltam a boltban, valahogy odavonta magára a figyelmemet egy könyv: Byron Katie, Szeretni, ami van (magyarul A Négy kérdés). Akkoriban ez lett volna az utolsó könyv, amit megveszek – egy amerikai kinézetű nő mondja el nekem, hogyan éljem az életemet… És akkor, fogalmam sincs, miért, ezzel a könyvvel a kezemben hagytam el a boltot. Az életem pedig azóta radikálisan megváltozott.

         A Munka előtt teljesen hétköznapi életet éltem, úgynevezett „második generációsként”. Izraelben így hívják a holokauszt túlélőinek fiait és lányait, akiknek az elsődleges feladata a túlélés, a második legfontosabb küldetése pedig az ország építése és védelmezése. Saját magunk, mint egyének pedig ez után következtünk, ha egyáltalán következtünk.

         Apám igen elszánt volt az iránt, hogy jól felkészítsen minket erre a fajta életre, és az volt az elmélete, hogy a verés – legalább egy alapos verés gyerekenként – szükségszerű ennek a megvalósításához.

         Én hat éves koromban kaptam meg a verésemet. A fájdalom csupán egy része volt ennek, sokkal mélyebben érintett az, hogy egyedül hagytak odakint a sötétben, pisis nadrágban, szégyenben, és mindenekfelett, félelemben és reménytelenségben. Megtanultam annak a félelmét, hogy most már egyedül vagyok, nincs senki, aki megvédene, még az anyukám sem, apukám pedig még nyilvánvalóbban nem… nincs hová mennem innen – ez a hatéves kisfiú úgy érezte, véget ért a világ.

         Az addig játékos kisgyerek, aki a világot kalandokkal teli, hatalmas játszótérnek érzékelte, rádöbbent a hibásságára. És akkor és ott úgy döntött, hogy senkiben nem bízhat, és hogy senki sem szereti őt igazán – a szíve bezárult.

         Azóta pedig átlagos életet élt, zárt szívvel. Megházasodott, lett két csodás lánya. Sikeres volt a munkájában, jó vezetői készségekkel volt megáldva – az élet már csak ilyen.

Az egyetlen probléma az volt, hogy belül tudtam, nem vagyok képes szeretni. Hazudnom kellett, amikor valaki megkérdezte, „Szeretsz?”, nehogy megint egyedül hagyjanak. Hazudtam. De mindemellett az elkövetkezendő úgy ötven évben jó életem volt, ami egy csapásra változott meg 2007-ben, Byron Katie Iskolájának harmadik napja után. Az én kis szívecském résnyire nyílt, épp eléggé ahhoz, hogy egy a fény bejuthasson.

         Rádöbbentem, hogy sosem voltam egyedül, és mindig is a szeretet és támogatás bősége ölelt körül, csak épp nem volt szemem ennek meglátására… az elme az ő kis hiedelmeivel. A valóságra az vetül rá, amit hiszünk, de nálam csak úgy 50 évig… És azóta nem voltam képes újra visszazárni a szívemet, bármennyire próbálkoztam is.

Egyszer viccesen megjegyeztem Katie-nek nagy közönség előtt: „Nagyon haragszom rád.” „Miért?”, kérdezte ő. „Nos, azért, mert a Munka megismerése óta nem tudok senkit és semmit sem okolni többé, sem a munkahelyemen, sem otthon, sem a feleségemet, sem a családtagjaimat, még saját magamat sem. Mindezt elvetted tőlem.” – panaszkodtam mosolyogva. „Akkor csak nyugodtan okolj engem emiatt” – érkezett gyors válasza.

Figyelmeztetés: A Munka ki fogja nyitni a szívedet, amennyiben az elméd nyitott rá. És figyelmeztetlek, hogy innen többé nincs visszaút. Nyitott szívvel pedig már nem tudod úgy megélni az élet „problémáit” – a traumatikus emlékeket, függőségeket, szülő-gyerek problémákat, munkahelyi stresszt, családi ügyeket, vagy akár a feleségedre történő várakozást a kocsiban „már megint” -, mint azelőtt. Mindez már nem képes olyan erővel „kihúzni” a békességedből, csendességedből, annak a mély tudásából, hogy ki is vagy valójában. Készülj fel a meglepetésekre. Már amennyiben érdekel mindez.

Katie azt mondja, nem véletlenül nevezte el a Munkát úgy, ahogy. Mert elvégezni való munka vár rád. Készen állsz erre? Tényleg érdekel, hogy megtudd, ki vagy a történeteid nélkül? Ha igen, akkor mi készen állunk, hogy támogassunk az utadon, és odasétáljunk veled minden mély üregbe vagy sötét helyre, ahova csak el kell menned. Együtt megyünk.

Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai (ÉÖ)

Miután hét alkalommal voltam Katie Iskolájában – résztvevőként és segítőként -, és rengeteg órányi Munkát végeztem el, rám találtak Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai. Azóta az életem még áldottabb, az önvizsgálatok még mélyebbre vittek önmagamban. Az ÉÖ-vel, szinte lehetetlen nem elmenni a még sötét helyekre – ez a saját tapasztalatom és sokan mások is erről számolnak be.

A Munkával még mindig sikerült azokat a nehéz érzéseket elkerülnöm magamban. Az elme trükkös, és jól ki is trükköz minket, legalábbis engem behúzott a csőbe. Az ÉÖ-vel ez többé nem lehetséges. És a Munkázás is sokkal mélyebbé válik, ha az ember megismeri az Élő Önvizsgálatokat; sokat segíthet pl. azoknak, akik a Munka 4. kérdésénél nem kapnak választ, hanem visszahőkölnek az elméjükbe. „Ki lennél a gondolat nélkül?” Az ÉÖ elvisz téged oda.

Az Élő Önvizsgálatok igen hatékony függőségek, kényszerek, szorongás, önértékelési problémák esetén, és rengeteg más területen.

Bármelyiket választod is, a Munkát vagy az ÉÖ-t, segítségedre tudunk lenni.

A legfontosabb azonban az, hogy elkezdd… MOST.

Ha még idén elkezdenéd, a következő Alapcsomagokkal várunk. Már vannak „élő, fizikai”, illetve „online” tanfolyamok. Az online verziónál jelöljük ezt, ahol nincs „online” szó, az élő csoport. Kérlek, alaposan olvasd el a linkeken található részletes információkat, hogy minden egyértelmű legyen számodra.

Byron Katie Munka-Módszere Alapképzési Csomag
október 26.

Következő időpont: december 7. – Részletek itt.

Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag - Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) November 2-3. – Részletek itt.

ONLINE Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapcsomag - Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat) November 21-től – Részletek itt.

Segítség! Iszákos és Erőszakos az Apám

Kedves Andi!

A segítségedet szeretném kérni, mert nem tudom, mi a helyes. Pár hónapja gondok vannak a szüleimmel, el akarnak válni, de igazából még mindig nem határozták el magukat. Mindennapos a feszültség és súrlódás közöttük, Apa most már rendszeresen iszik és nyugtatókat szed (a kettőt együtt is). Egy hónapja megpróbálta megverni Édesanyámat, de a Testvérem és Én közbeavatkoztunk. Két hete viszont újra megtörtént a dolog, de ekkor már Engem is megütött. Azóta azon gondolkodom, hogy el kellene költöznünk (mármint Anya, Öcsém és Én), de Apa azzal fenyegetőzik, hogy ha elhagyjuk, akkor öngyilkos lesz, és félek, hogy tényleg képes lenne ártani magának, ezért hezitálok. Ugyanakkor legbelül egy kis hang azt mondja, hogy el kell mennünk, de ha erre a hangra hallgatok, bűntudatot is érzek, mert nem maradok ott, hogy segítsek neki összeszedni magát. Viszont az sem jó, ha maradunk, mert így rettegek, hogy bántani fog minket. Próbáltam vele beszélgetni arról, hogy talán másképpen láthatná az életet, ha akarná, de teljesen elutasított. Nem tudom, mitévő legyek, nem látok más megoldást, csak a költözést. De lehet, hogy ez csak menekülés, vagy természetes, hogy védeni akarom magam és a szeretteim? Mióta megütött, nem tudok rá Apaként tekinteni. Nagyon szánom őt, amiért idáig süllyedt.

Köszönettel,

Kedves Lány, köszönöm a bizalmadat. Ez egy nagyon összetett problémakör, és már a rövid levélkédből is látni, mennyi fájdalmas történet kavarog ilyenkor bennünk: nem csoda, ha össze vagyunk zavarodva és nem tudunk tiszta fejjel döntést hozni. A kérdésedet, ahogy már tegnap írtam, megosztottam a zárt csoportunkban. Először az én észrevételeimet olvashatod, utána bemásolom a többiekét.

Elsőként is nagyon fontos Apukád alapos megítélése egy Ítélkezőlapon, utána pedig egyenként végigMunkázni az összes vele kapcsolatos ítéletedet. (Ha ehhez segítségre van szükséged, szeretettel ajánlom gyakorlott Facilitátorainkat, akik skype-on, nagyon reális áron dolgoznak.) Ezután Anyukád megítélése következzen, hisz őt áldozatnak, sajnálnivalónak látod ebben a helyzetben. A sajnálataink ugyanúgy megMunkáznivalók, mint a dühünk vagy elkeseredettségünk.

Érdemes ezt a mondatot magadba eresztened, és minél több befejezését megtalálni, ezeket leírni: Ha elköltözünk otthonról, akkor apu… anyu… én…

Pl. Ha elköltözünk otthonról, apu öngyilkos lesz. – Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz? És végig az összes kérdésen és megfordításon. Amíg ezt a gondolatot elhiszed, addig érzelmileg nem tudsz máshogy dönteni, mint hogy maradsz. Nem mintha menni kéne. Ezt csak Te tudhatod. De amíg nem tudok menni, addig nem tudok, mert annyira rabságban tartanak a félelmeimmel kapcsolatos gondolataim, és az általuk kiváltott érzelmek, pl. a bűntudat. Hogy milyen gyereke is vagyok én az apámnak, ha itt hagyom? Mivel „tartozik” egy gyerek a szülőjének, és mivel „tartozik” a szülő a gyerekének? Rengeteg őstörténetünk, kőkorszaki hiedelmünk rejlik a szülő-gyerek kapcsolatban. Mindannyiunk függ a másiktól, jobban mondva ezeknek a megkérdőjelezetlen hiedelmeknek a fenntartásától. Elhittük, hogy a szeretet úgy néz ki, hogy a másikért élünk, feláldozzuk magunkat érte, magunk elé helyezzük, s közben saját magunkat teljesen elszeretetlenítettük.

Sokan félnek, hogy ha megkérdőjelezik ezeket a szülő-gyerek, másokért való felelősség, szeretethez kapcsolódó hiedelmeiket, akkor majd kőszívű, érzéketlen szörnyekké válnak. Nagyon fontos, hogy a hiedelem megkérdőjelezése nem azt jelenti, hogy az ellenkezőjét hisszük el! Hanem a megfordítások által semmit nem fogunk tudni elhinni, nem fogunk beragadni a történeteinkbe, így szabadon áramlik a szeretet. Mert a szeretetet csak ezek a hiedelmeink takarják el előlünk. Ha ők nincsenek, a szeretet automatikus. És nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy azt eddig az elménkben elképzeltük.

A Munkában sosem adunk tanácsokat, hisz fogalmunk sem lehet, mi zajlik a másik emberben, hogy számára mi a következő lépés. Nincs helyes és helytelen lépés. Csak lépések vannak, amikről az elménk gyárt egy értelmezést a beinduló hiedelmeink alapján, és elhiteti velünk, hogy ez most helyes vagy sem. Helyes-e elhagyni az apukádat vagy helytelen? Helyes-e megmenteni anyukádat vagy sem? Ha valami „bajuk” lesz, akkor rögtön „helytelennek” fog minősülni még a legbölcsebben, legnagyobb körültekintéssel meghozott döntés is. Ha pedig „jól sül el a dolog”, akkor örvendezhetsz, hogy „helyes” döntést hoztál, miközben ugyanazt csináltad. Miközben semmi más nem történt, mint hogy az adott helyzetben a kisebb ellenállás, a kisebb félelem felé mentél, nem tudod másképp csinálni. Egyikőnk sem tudja. Amíg jobban félek attól, hogy apu öngyilkos lesz, és ez mit fog okozni, mint attól, hogy időnként verekedés van, addig nem tudok menni. Így is nézd meg, kérlek: Ha apu öngyilkos lesz, az azt jelenti, hogy… Mit mondana ez Rád nézve, a további életedre nézve? És félreértés ne essék, nem kívánjuk senkinek a halálát, egyszerűen azokkal a képekkel foglalkozunk, melyekkel tele van a fejünk, és melyek miatt nem látunk tisztán.

Alapvetően az látszik a leveledből, hogy mindenki sorsát és boldogságát magadra szeretnéd venni, ami az adott helyzetben, és soha máskor sem lehetséges. Csak egyetlen emberért vagyok képes felelősséget vállalni, ez saját magam vagyok. És pont ezt nem tanultuk meg. Pont ezért érezzük bűnösnek magunkat. Amíg én magamnak nem vagyok fontos, amíg magamat nem szeretem, addig másokat sem tudok szeretni, és igazából ők sem fontosak, csak a saját fontosságomat szeretném rajtuk keresztül megélni. (És ez nem azt jelenti, hogy ha valóban veszélyben van Anyukám és Testvérem testi épsége, akkor nem teszek meg mindent azért, hogy eljöjjünk, akár a megfelelő hatóságok bevonásával.)

A fentebb ajánlott Apa Ítélkezőlap, Anya Ítélkezőlap, Ha elköltözünk otthonról, akkor… Ha apu öngyilkos lesz, akkor… mellett a leveledből a következőket kell megkérdőjelezned a négy kérdéssel és a Megfordításokkal+példákkal:

„A szüleim el akarnak válni.” – mivel még mindig nem tették, ők is csak elhitték, hogy ez igaz, miközben még nem tudnak a tudatalatti félelmeik miatt tovább lépni.

„Nekem kell megoldanom az ő életüket.”

„Meg kell mentenem anyukámat apukámtól.”

„Segítenem kéne apunak összeszedni magát.”

„Apu továbbra is bántani fog minket.”

„El kéne fogadnia az én látásmódomat.”

„Másképp kéne látnia az életet.”

„Nem tudom, mit tegyek.”

„Tudnom kéne, mit tegyek.”

„Látnom kéne a megoldást.”

„Egy apának nem szabad megütnie a gyerekét.” – Nagyon fontos, hogy nem jóváhagyjuk az erőszakos viselkedést. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy attól, mert úgy gondoljuk évezredek óta, hogy ilyesminek nem kéne megtörténnie, mégis ütünk, verünk, gyilkolunk. Odabent saját magunkat. Mindannyian. A kívül megjelenő erőszak ennek a kivetülése. És nem attól lesz vége, ha továbbra is azt hisszük, hogy nem kéne léteznie. Csak a saját magam ütlegelését, verését, gyilkolását tudom abbahagyni; a Munka erről szól. Felismerem az összes önmagam verése aspektusomat, és azokat a gondolatokat, melyek saját magam veréséhez vezetnek. Ha ezeket megkérdőjelezem, akkor abba tudom hagyni saját magam verését. Például, képes leszek elköltözni egy engem verő embertől. A következő Katie idézet jutott erről eszembe:

"Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor jobb fizikailag távozni. Ha mondjuk a férjed ver, kérdőjelezd meg a gondolataidat azzal kapcsolatban, hogy miért maradsz mégis vele. Amikor megvilágosítod magadat az igazságra, rájöhetsz, hogy az egyetlen épelméjű döntés az, ha elhagyod. Nem kell félni, keserűnek vagy mérgesnek lenni ahhoz, hogy véget érjen egy házasság. Vagy, ha még nem állsz készen elhagyni, akkor maradj benne a házasságban, csak sokkal nagyobb tudatossággal arról, hogyan erőszakoskodsz magaddal, amikor megengeded neki, hogy veled erőszakoskodjon. Ez hasonlít ahhoz, amikor egy kertkapura kiírják: A KUTYA HARAP. Ha egyszer mész be a kertbe, és „megharapódsz”, akkor a kutya harapott beléd. Viszont ha másodszor is besétálsz a kertbe, és „megharapódsz”, akkor te haraptad meg saját magadat. Ha ezzel tisztába jössz, az mindent megváltoztathat. Megvizsgálod az elmédet, és rájössz, hogy végső soron senki sem árthat neked – csak te tudsz ártani saját magadnak. És meglátod, hogy 100%-ig te vagy felelős a saját boldogságodért. Ez pedig nagyon jó hír." (Byron Katie)

Kedves , szívesen látnám az Apukádra és Anyukádra kitöltött Ítélkezőlapjaidat, hogy mennyire tudod megfogalmazni, milyen gondolatok vannak is benned pontosan velük kapcsolatban. Most csak egy első megközelítést mutattam be Neked, rengeteg minden vár még felismerésre, megkérdőjelezésre. Kérdezem, hogy név nélkül felmehet-e a leveled a blogra. Ez egy nagyon általános, sokak által élt élethelyzet, sokaknak tudna segíteni. És megértem, ha ehhez nem járulsz hozzá.

A Facebook zárt csoportunkból a következő hozzászólások érkeztek leveledhez. Tudd, hogy mindenki saját magának mondja ezekben a mondatokban, mindenkinek beindul a saját története.

„Nekem is az elmenetel jutott az eszembe. Mert a felnőttek vállalják a felelősséget az életükért, a tetteikért. Nem tudom, hány éves lány írta ezt a levelet, de az ő feladata a saját boldogsága. És "sajnos" nem tudjuk felszabadítani a szüleinket. És ez az érzelmi zsarolósdi az öngyilkossággal......huh. Lehet, hogy ha elmennek, az akkora pofon lesz az apának, hogy végre elgondolkodik. És pont ezzel segít neki a lánya.”

„Igaz, kezdő Önmunkás vagyok, de éltem hasonló helyzetben… Nem ennyire durvában, csak hasonlóban. Az én Apám csak ivott, ez után agresszív volt, de csak szóban, és úgy éreztem megnyomorítja az életünk. A lényeg, hogy szerintem ezt a döntést az édesanyja és a testvére helyett nem hozhatja meg ez a lány. Én nagyon sokszor meg akartam hozni ezt a döntést édesanyám helyett, és nem jöttem ki jól belőle. Elsősorban az Apa és az Anya, a Férj és a Feleség viszonyáról van szó, ami hatással van a lány életére. Talán csak annyit, hogy csak a saját életéről hozzon döntést, szerintem.”

„Nekem az jutott eszembe, amit Roberto mondott a GNM (Újmedicina) tanfolyamon. Meglehet, hogy olyan (kétoldali) konfliktusban van benne az apa, amiről az adott környezetben és körülmények között nem tud lejönni. Számára is segítség lehet a körülmények változása, mert megszűnhetnek a sínek, amik a konfliktuson tartják.”

"Tanácsot adni" szerintem lehetetlen. Nekem kamaszként nagyon hasonló családi körülményeim voltak. Kb. 18 évesen "számon kértem" például az édesanyámon, hogy miért nem lép ki ebből a helyzetből, mindenkinek könnyebb lenne akkor. Aztán évekkel később, de még jóval az Önmunka előtt már a korábbi kérdés-feltevés miatt is lelkiismeret-furdalásom volt. Azóta már, hála az Önmunkának, azt is "tudom", hogy kinek a dolgával foglalkoztam én akkor, amikor anyukámat ki akartam "rángatni" a xarból... Visszatekintve az akkoriakra, nem lehet egyértelmű megállapítást tenni, hogy ha ezt lépjük, annak tutira az lesz a következménye a későbbiekben, és ha pedig mást lépünk, akkor egészen más "következmény" lesz a fejlemény. Tudom, hogy benne lenni egy ilyen szituációban nehéz, olykor talán kilátástalannak is tűnik. Viszont ma már azt is "tudjuk", hogy kilátástalannak egy helyzetet csak addig értékel(het)ünk, amíg meg nem vizsgáltuk, hogy milyen mögöttes hiedelem, egyértelműen igaznak nem nevezhető gondolat miatt tűnik úgy, hogy azt gondoljuk, amit éppen. Ez a helyzet akkor is meg fog változni (oldódni?), ha éppen "semmit" nem csinálunk - azaz nem akarjuk mindenáron megoldani - és akkor sem biztos, hogy "könnyebb" lesz, ha bármelyik lehetőséget választjuk – látszólag - tudatosan. A dolgok nem velünk történnek, hanem értünk... És visszatekintve a "nagy" szenvedések időszakára, rengeteg örömteli pillanatot is átéltem/átéltünk akkoriban (is). Nagyon ide illik Andi idézete Katie-től az első kommentben. Utólag majd az is tisztán látszik majd, hogy ez AZ a helyzet-e?”

„Az öngyilkossággal való fenyegetőzésről tennék hozzá valamit. Szerintem ez egy érzelmi játszma, ha tényleg öngyilkos lenne, semmiképp sem hibás senki, ezt a bűntudatot megmunkázhatná, pl. "felelős vagyok az apám életéért", "tőlem függ, hogy öngyilkos lesz-e." A másik még, hogy kitölteni egy ítélőlapot a helyzetre az apjáról, hogy nem tud rá apaként tekinteni stb., így jobban megérthetné a másik felet. A megoldás lehet, hogy költözés, lehet, hogy más, de amíg bűntudat tartja otthon, addig nem tud tisztán gondolkodni.”

Krízisben…

Mára többszörösen aktuális idézeteket gyűjtöttem. Az aktualitást egyrészt a vasárnapi Férfi-Nő-Párkapcsolat Tematikus Tréning adja, másrészt pedig az, hogy több Drága Barátom párkapcsolati slamasztikában van. Telefonon, lótva-futva nem tudom nekik elmondani, amit szeretnék, ezért főleg Nekik ajánlom szeretettel Katie szavait. És persze Neked is, aki épp ezt olvasod. A következő idézeteket is én fordítottam Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Előzetes figyelmeztetésként annyit, hogy ez az a radikális igazság, ami vagy nagyon mélyen elgondolkodtat, vagy akár felháboríthat. Ez a tiszta elme igazsága, amihez a Munka rendszeres végzése eljuttat. Azt ajánlom, hogy lassan, figyelmesen, meditációs jelleggel olvasd Katie gondolatait. Kellemes olvasást kívánok.

„Nem tudsz valódian kapcsolódni a partneredhez, amíg meg nem szabadulsz attól a hitedtől, miszerint szükséged lenne tőle valami olyasmire, amit ő nem ad meg neked. A párod semmi olyasmit nem tud tenni, amivel megakadályozná, hogy szeresd. Az egyetlen mód az elvesztésére az, ha elhiszed, amit róla gondolsz. Egész addig egy vagy a partnereddel, amíg el nem hiszed, hogy egy bizonyos módon kéne kinéznie, adnia kéne neked valamit, másmilyennek kéne lennie, mint amilyen. Valójában így válsz el tőle. Ilyenkor a fejedben máris véget vetettél a kapcsolatotoknak.”

„Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor jobb fizikailag távozni. Ha mondjuk a férjed ver, vizsgáld meg a gondolataidat azzal kapcsolatban, hogy miért maradsz mégis vele. Amikor megvilágosítod magadat az igazságra, rájöhetsz, hogy az egyetlen épelméjű döntés az, ha elhagyod. Nem kell félni, keserűnek vagy mérgesnek lenni ahhoz, hogy véget érjen egy házasság. Vagy, ha még nem állsz készen elhagyni, akkor maradj benne a házasságban, csak sokkal nagyobb tudatossággal arról, hogyan erőszakoskodsz magaddal, amikor megengeded neki, hogy veled erőszakoskodjon. Ez hasonlít ahhoz, amikor egy kertkapura kiírják: A KUTYA HARAP. Ha egyszer mész be a kertbe, és „megharapódsz”, akkor a kutya harapott beléd. Viszont ha másodszor is besétálsz a kertbe, és „megharapódsz”, akkor te haraptad meg saját magadat. Ha ezzel tisztába jössz, az mindent megváltoztathat. Megvizsgálod az elmédet, és rájössz, hogy végső soron senki sem árthat neked – csak te tudsz ártani saját magadnak. És meglátod, hogy 100%-ig te vagy felelős a saját boldogságodért. Ez pedig nagyon jó hír.”

„Tegyük fel, hogy a férjem szerelmi viszonyt folytat egy másik nővel, és ez nekem nem tetszik, akkor azt mondanám neki, „Kedvesem, megértem, hogy viszonyod van, és azt figyeltem meg, hogy amikor a másik nővel vagy, akkor valami bennem elkezd tőled eltávolodni. Nem tudom, mi ez, csak annyit tudok, hogy így van; ez a te tőlem való elmozdulásodat tükrözi, és szeretném, ha tudnál erről.” És aztán, ha még mindig folytatja a viszonyt, és szívesebben tölti az idejét egy másik nővel, megfigyelném magamban, ahogy eltávolodok tőle, és ha elhagynám, azt akkor sem haraggal tenném. Semmit nem tehetek azért, hogy vele maradjak, és semmit nem tehetek azért, hogy elváljak tőle. Nem én vagyok ennek a műsornak a rendezője. Vele maradhatok, vagy el is válhatok tőle a teljes szeretet állapotában, és átfuthatna a fejemen, Hát ez lenyűgöző; megígértük egymásnak, hogy mindig együtt maradunk, és most elválok tőle, és valószínűleg csak nevetnék, és örülnék, hogy megvan neki, amit akart, majd tovább lépnék, mert nincs bennem háború.

Egy másik nő ugyanakkor úgy válik el a férjétől, hogy „Nem kellett volna viszonyt kezdenie”, „Megbántott”, „Nem is érdemel meg engem”, „Megszegte az ígéreteit”, „Szívtelen”. Az elmozdulás mindkét esetben ugyanolyan; az egyetlen különbség a történet. Az utazást mindkét esetben meg fogod tenni. A kérdés csupán annyi, hogyan távozol: rugdosódva és sikítozva, vagy pedig méltósággal, békében, nagylelkűen? Ezt most nem tudod diktálni, nem tudod megjátszani, nem tudsz spirituálissá vagy szeretettel telibbé válni. Légy csak őszinte, és kérdőjelezd meg a gondolataidat. Aztán, végül, amikor az ismerőseid azt mondják, „Ajj, de szörnyű ez a válás dolog”, azt válaszolhatod, „Megértem, hogy így látjátok, de nekem nem ez a tapasztalásom róla.”

„Nem két emberre van szükség ahhoz, hogy egy házasságban véget érjen a háborúskodás; csak egyre. És ha mindketten befejezik a háborúskodást, akkor az élet még kétszer olyan széppé válhat.”

„Az életed már most is teljes, úgy, ahogy van. Még a fájdalmasnak tűnő pillanatokban sincs semmi rosszul, és semmi sem hiányzik. A valóság mindig kedves; ami történik, az a lehető legjobb dolog, ami történhet. Semmi más nem lehetséges, és ha megvizsgálod, akkor majd teljesen tisztán fogod ezt látni.

         Van egy barátom, akinek a felesége beleszeretett egy másik férfiba. Akkor már egy ideje végezte a Munkát, és ahelyett, hogy belesajnálta volna magát a szomorkodásba és a pánikba, megkérdőjelezte a gondolatait. „’Velem kéne maradnia’ – igaz ez? Nem tudhatom. Hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot? Nagyon zaklatott leszek. Ki lennék e nélkül a gondolat nélkül? Egyszerűen csak szeretném őt, és a legjobbakat kívánnám neki.” Ez a férfi valóban akarta tudni az igazságot. Amikor megvizsgálta a gondolatait, valami elképesztő kincsre bukkant. „A végén”, mondta, „már képes voltam úgy nézni, hogy valójában pont ennek kell történnie, hiszen épp ez történt. Amikor a feleségem beszélt nekem a történtekről, akkor már semmit nem kellett cenzúráznia, hogy engem megóvjon a fájdalomtól. Elképesztő volt hallani, hogy milyen volt számára a helyzet, úgy, hogy semmit nem vettem belőle magamra, személyesen. Életem legfelszabadítóbb megtapasztalása volt.” A felesége összeköltözött a másik férfival, és az én barátom teljesen rendben volt ezzel a helyzettel, hiszen nem szerette volna, ha felesége úgy marad vele, hogy nem vele szeretne lenni. Néhány hónappal később válságba jutott az új partnerével, és szüksége volt valakire, akivel beszélhet. Elment a legjobb barátjához – a férjéhez. Szép nyugodtan megbeszélték a lehetőségeit. A nő úgy döntött, hogy kibérel magának egy lakást, ahol átgondolhatja a dolgait, és végezetül, sok hullámhegy és hullámvölgy után, visszament a férjéhez. És miközben mindezen történések zajlottak, amikor a barátom úgy érezte, hogy harcolni valója van a valósággal, és fájdalmat vagy félelmet élt meg, alaposan belement abba a gondolatba, melyet az adott pillanatban elhitt, és így visszatért egy nyugodt, vidám elmeállapotba. Saját maga fedezte fel és élte meg, hogy az egyetlen lehetséges problémája a megkérdőjelezetlen gondolkodása. És pont a felesége adott meg neki mindent ahhoz, hogy felfedezhesse a saját szabadságát.”

„Az egyetlen igaz szerelmi kapcsolat saját magamhoz fűz. Saját magam házastársa vagyok, és ezt vetítem rá mindenkire. Teljes szívemmel szeretlek; ebben neked részt sem kell venned, így nincs motiváció a „Szeretlek”-ben. Nem csodálatos ez így? Teljesen szerethetlek, és neked semmi közöd az egészhez. Semmit nem tehetsz, amivel megakadályozhatnád, hogy megéljem a veled való intimitást.

         Amikor azt mondom „Szeretlek”, akkor magamat szeretem. Nincs személyiség, aki beszélne, saját magamhoz szólok. A szeretet annyira önfelfaló, hogy semmi másnak nem jut hely mellette. Saját magát falja fel, mindig. Egyetlen rajta kívül lévő molekula sem létezik. A kettősség látszólagos világában úgy tűnik, mintha lennél te, és én, meg a többi ember, de valójában csak egy van. És még ez sem igaz.

         A belső hang az én házastársam. Minden más házasság ennek a házasságnak a metaforája. Amikor elkötelezem magam, akkor a saját igazságommal teszem, nincs magasabb vagy alacsonyabb rendű. „Elfogadod ezt a férfit férjedül?” „Igen. És lehet, hogy meg fogom gondolni magam.” Ennyi. Csak a Valóság hitvese vagyok. Ez az egyetlen elköteleződésem. Nem szólhat egy bizonyos személynek. És a férjem sem szeretné ezt másként.

         Amíg nem az igazságot választod hitvesedül, addig nincs valódi házasság. Vedd társul magadat, és akkor minket is társul vettél. Mi te vagyunk. Ez a kozmikus vicc.”