Felébredés a Keresés és Függőség Álmából

„A leszoktató program segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Még mindig függő voltam, csak a szerem változott az évek során…” (Scott Kiloby)

Szeretettel ajánlom elolvasásra ezt a jókora részt Scott Kiloby legelső könyvéből, A szeretet csendes forradalma címűből, mely a „felébredése” utáni hónapokban íródott. Nagyon szép könyv, örömmel fordítottam belőle ezt a „Scott” történetét és felébredését bemutató részt. Rengeteg ponton magunkra ismerhetünk belőle, érdemes belemélyülni.

A Keresés, Melyet Scottnak Hívnak

Volt egyszer egy idő-alapú, elme gyártotta történet, mely „Scott” címen futott, és ez a múltbéli kondicionáltság időnként még felüti a fejét. De „Scott” csupán spirituális keresés, egy álom volt. Még felkapom a fejemet, amikor valaki egy szobában kimondja a nevemet. Még mindig ezt a nevet írom az adóbevallásomra. Még mindig képes vagyok felidézni a gyerekkori emlékeimet, illetve „a felébredés” nevű álom-esemény előtti és utáni évek történetét (kivéve azokat a részeket, melyeket a drogok kitöröltek).

            Kicsit vonakodva mesélem most el a Scott-történet darabkáit, nem mintha fájdalmas lenne rágondolni vagy beszélni róla, hanem inkább azért, mert már nem azonosulok vele többé. Nincs itt egy „én”, aki azonosulna a „múlt”-ként ismert gondolati álommal. Így elég hamar elveszítem az érdeklődésemet, amikor „Scott” álmáról és az „ő múltjáról” beszélek. A múlt immár alig bukkan fel. És amikor megteszi, akkor mindössze a jelenben felbukkanó gondolatok sora, melyekhez semmilyen módon nem kötődöm többé. Mindazonáltal, most megosztok néhány részletet ebből a „Scott” című spirituális keresés-történetből, hátha az olvasót érdekli.

            Indiana államban nőttem fel, egy kisvárosban, felső középosztálybeli családban. Csodálatos szüleim elhalmoztak szeretettel, figyelemmel, és materiális dolgokkal. Viszonylag boldog gyerek voltam, és végtelenül elkényeztetett. Mindent megkaptam, ami csak akartam. Nem okolom a szüleimet, amiért ilyen elkényeztetett kölyök lett belőlem. Egyszerűen belém volt égetve a hiányérzet és a mindig több iránti kielégíthetetlen étvágy.

            Félénk gyerek voltam, akinek sok figyelemre volt szüksége. Fontos akartam lenni mások szemében, ugyanakkor nagy igényem volt az egyedüllétre is, arra, hogy mindenki békén hagyjon. Ez a kettősség igen erős kötélhúzást okozott bennem egész gyerekkoromban és a tizenéves időszakban. Jó előadói képességekkel voltam megáldva, imádtam táncolni, bábozni, zeneszámokra tátogni, a környékbeli gyerekeket szórakoztatni és versenyre hívni őket futásban és más játékokban. „Született sportolónak” tartottak, mert szinte minden sportban kitűnően teljesítettem, amit csak kipróbáltam. A sportolás sokáig távol tartott a bajtól. De végül még a sportsikerek révén megszerzett figyelem és elismerés sem tudta kielégíteni azt a mély vágyamat, hogy váljak valakivé és megtaláljam, amit keresek.

            Mivel igen érzékeny is voltam, érzelmileg és mentálisan szó szerint darabokra hullottam, amikor valaki megkritizált vagy gúnyt űzött belőlem. Ez az érzékenység pedig távolt tartott az emberektől és a társasági helyzetektől. Alsós koromban előfordult, hogy más gyerekek bántalmaztak. A fájdalom és félelem menekülési útvonalak keresésére ösztönöztek. Tizenkét évesen szívtam el az első füves cigimet. Mire tizennégy lettem, a marihuána a kedvenc menekülési módszeremmé vált. Amikor beszívtam, az egész világ szétesett. Tizennégy voltam, amikor gitározásba és dalírásba fogtam. Ezek is ahhoz segítettek hozzá, hogy elkerülhessem az „odakint” érzékelt, igen összezavaró világot. Napszámra elő sem jöttem a szobámból, csak egyedül zenéltem és dalokat szereztem. A saját fantáziavilágomban éltem.

            Ahogy az évek teltek, a zenésztársak, barátok és családtagok egyre inkább elismerték zeneszerzői adottságaimat, „tehetségesnek” címkéztek. Ez pedig pont megfelelő táplálékkal látta el a bizonytalansággal küzdő egómat. Mindazonáltal a dalíráson, a zenélésen és a sportoláson kívül sosem tudtam igazán, hogyan is éljek a saját bőrömben. Korán megtanultam, hogyan mutassak kifelé elégedettséget, hogyan viseljem a komfortosság álarcát.

            Ahogy haladtak az évek, egyre elszigeteltebbnek éreztem magam a társasági helyzetekben, helyzetektől. Szégyenlős voltam, mindig haboztam cselekvés előtt, figyeltem, hogy néznek-e, és találgattam, vajon mit gondolnak rólam. Gimis és főiskolás koromban tovább fokozódott e kielégületlenség-érzetem és egyre elveszettebb lettem. Teljesen idegennek érzékeltem magamat. Folyamatosan zakatolt bennem az a történet, hogy valamiképpen rossz bolygóra kerültem, és itt soha semmi nem lesz elég jó, és hogy saját magam és a világ teljes elfogadása örökre elérhetetlen marad majd.

            Cseppet sem számított, mi mindent kaptam anyagiakban, szeretetben, figyelemben és sikerben, semmi nem töltötte be a belső ürességet. Nehezemre esett bármit is valóban értékelni. Mindig többet, jobbat, mást akartam. Odabent pedig kevesebbnek, rosszabbnak, különbözőnek éreztem magam. Az elidegenedés, a nyugtalanság és az érzékenység egyre fokozottabb droghasználathoz vezettek. Húsz éves koromra teljesen kábítószerfüggővé váltam. Évekig éltem aktív függőként. Voltak olyan időszakok is, amikor élveztem az életet. A kábítószerek egyfajta játszóteret jelentettek, ahova elszökhettem a való világból. Rövid tiszta periódusaimban dolgoztam és párkapcsolati próbálkozásaim is voltak. De bármi történt is, állandóan velem volt egy mély nyugtalanság és elégedetlenség-érzet, az élet egészére vonatkozóan. Ez pedig még több droghoz és elkeseredéshez vezetett.

            Tizen- és huszonéveimben végig különböző rock bandákban zenéltem. Mindennél jobban vágytam az elismerésre és a szeretetre. Azt kerestem, hogyan lehetne véget vetni a folyamatos elégedetlenségnek, és azt hittem, hogy ha majd emberek milliói szeretik a zenémet, akkor végre megtalálom, amit keresek. És annak ellenére, hogy a zenei karrierem ígéretesnek tűnt, a nagyfokú kábítószerfüggésem miatt végül befuccsolt.

            Húszas éveimben egyik kudarcos kapcsolatból mentem a másikba, sosem találva azt a szeretetet, melyre annyira vágytam. Valahogy mindig olyan embereket választottam, akik nem tudták viszonozni az érzéseimet. Ha meg épp azt hittem, hogy végre megtaláltam azt, aki majd képes lesz a hiányaimat betölteni, akkor annyira szerelmes lettem, hogy az egész átfordult rögeszmébe és féltékenységbe, ami pedig elüldözte a szerelmemet. Amikor pedig valaki romantikus érdeklődést mutatott irántam, és közeledni vagy udvarolni kezdett, őt én taszítottam el. Sokkal jobban izgatott a keresés, mint a találás. Ezt az önlegyőző viselkedést újra meg újra eljátszottam. Évekbe telt, mire az ezekben a kapcsolatokba szerzett mély sebeim begyógyultak.

            Végül, miután teljesen padlóra kerültem a kábítószerezéstől, egy 12-lépéses leszoktató programban találtam magam. A program segített abban, hogy tiszta és józan maradjak, de az életem jelentését és célját rendületlenül kerestem tovább. Faltam a boldogság megtalálásáról szóló könyveket. Az egész addigi életemet úgy éltem, hogy mindig a következő pillanat megtörténését vártam, és sosem voltam elégedett semmivel sem. Sosem jutottam el „oda”, de azt sem tudtam, milyen is lenne az az „ott”, ha elérkezne „ide”. Mindig többet akartam, és amikor megkaptam a többet, az sem volt sosem elég. Vagyis a spirituális keresésem semmiben nem különbözött a drogozásomtól. Az egész egy keresés volt. Még mindig függő voltam, csak a szerem változott az évek során: anyagi javak, sport sikerek, marihuána, dalírás és hírnév-keresés, fájdalomcsillapítók, végül spiritualitás. A leszokásom öt éve alatt gyakorlatilag az összes valláson és spirituális módszeren átmentem, mindezt a szabadságom keresése ürügyén. Saját magamat kerestem.

A Felébredés

            Spirituális keresésem során felfedeztem a non-duális/nem-kettős tanításokat. Azt láttam, hogy ezek a tanítások a valódi szabadságról beszélnek. Nem ego-kényeztető szabadságról, hanem olyanról, mely pont, hogy kiiktatja az egot. Olyan szabadságról, mely semmilyen kapaszkodót nem hagy számodra. Nem hagy meg „téged”. Csak a szeretetet hagyja meg. A nem-kettősséget. A nem-elkülönültséget. Az elnevezés nem fontos.

            Miközben ezeket a könyveket olvastam, kezdtem tudatosan észrevenni a minden pillanatban felbukkanó gondolatokat és érzéseket. Nem a megvilágosodást kerestem. Csupán azt akartam, hogy az elidegenedésnek, az elégedetlenségnek és a nyugtalanságnak vége legyen.

            Nagyon jól emlékszem az első „váltásra”. Egy hideg, februári délután, amint épp a kocsimmal haladtam, egyszer csak szétolvadt az a rideg elkülönültség-érzet az élet és „köztem”. Ez után az élmény után két hétig, egy nagyon intenzív, kellemes energia-gombolyagot éreztem a mellkasomban. Fogalmam sem volt, mi történik, és elnevezésem sem volt erre az energiára. Biztos létezik rá valamilyen szó a megvilágosodási szótárban. De intuitíve úgy érzékeltem, hogy valamilyen tudati váltás közepében vagyok benne.

            A kéthetes időszak végén, egy szombat éjjelen az ágyamon üldögéltem. Békesség öntötte el a testemet és elmémet, belülről kifelé haladva. Teljesen átitatott. Az elmém elcsendesedett. Felismertem, hogy „odakint” a szobában és a világban is valójában csendesség van, és ugyanez a csendesség van bennem is, és ez az, aki valójában vagyok. Az energia-gombolyag még másnapig volt velem, amikor is a Grace Klinikát (az egyik kedvenc sorozatomat) néztem. Az aktuális epizódban egy nő éppen szült, miközben a férje valahol máshol haldoklott. Sírni kezdtem, zokogtam. Valahogy, és nehéz ezt elmagyarázni, nem a nő miatt sírtam. Hanem abban a pillanatban teljesen tisztán láttam az élet állandótlanságát. És ez nem egy gondolat volt. Nem gondoltam azt, hogy „Az élet állandótlan”. Láttam és az egész lényemmel éreztem.

            Másnap reggel, munkába menet, valami nagyon más volt. Valahogy a testem tudatosságából néztem az életre, a gyomor és mellkas tájékáról, nem pedig az elme processzorán keresztül. Olyan volt, mintha a szívem közvetlenül kapcsolódott volna mindenhez, amit a szemeim megláttak, és ez a látás kikerülte a gondolatok szűrőjét. Ez már tisztán érzékelhető tudati váltás volt. Úgy érződött, mintha az univerzum belátást, megértést töltött volna le a lényembe. Teljesen tisztán láttam, hogy az összes megosztottság, a vallások, módszerek, eljárások, nemzetek és bármiféle csoportok az elme felosztottságának, fragmentálódásának eredményei. A gondolaton kívül nem létezik ilyen felosztottság, darabokra töredezés. Azt is megértettem és megéreztem, hogy az emberiség szenvedés-története a háborúkban, inkvizícióban, holokausztban, emberirtásban, drogokban, erőszakban, bántalmazásban, elnyomásban, valamint mindenféle vallási és politikai konfliktusban egyetlen alapvető félreértésből fakadtak: az elkülönült én illuzórikus koncepciójából. A tudat belegabalyodott ezekbe a hamis, megosztó gondolati struktúrákba. És akkor ezeket a gondolat-alapú felosztásokat az elkülönültségi-álom részeként láttam meg, melyek eltakarják valódi természetünket, a szellemet vagy tudatot.

            Azzal is tisztában voltam, hogy ez még nem a végső felébredés. Nem tudnám pontosan megmagyarázni ezt, csak valahogy tudtam, hogy „ez nem az”. Az elkövetkezendő hónapokat mély belső békeként tudnám leírni, ugyanakkor lényem felszínén még mindig működött valami nagyon finom kereső energia. Volt ott még valamilyen „Scott”, akik keresett valamit, mintha a még mélyebb, végső igazság valahol a sarkon túl várakozna.

            Úgy öt hónappal később, egy meleg júliusi estén épp hazafelé hajtottam. Előtte órákon át a 12-lépéses barátokkal piknikeztünk, és vallásról, politikáról beszélgettünk. És akkor mintha kis tűzijátékok gyulladtak volna fel a testemben mindenfelé – kicsi robbanások, egyik a másik után, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. A gondolatok lelassultak, s ebből a lelassulásból egyfajta tisztánlátás fakadt. Egyre éberebb lettem, és egyre inkább tudatában voltam a környezetemnek, a belső testemben lévő térnek, az útnak, mindennek.

            Amikor hazaértem, lefeküdtem az ágyamra. Háton fekve, a kezeimet a két kutyámon, Josie-n és Mai Lingen pihentettem. Ahogy simogattam őket, egy gondolat bukkant fel: „A tudat önmagát szeretné látni.” A belső tűzijáték újra beindult. És akkor hirtelen tudtam, hogy nem is a kutyáimat simogatom. Ráébredtem, hogy nem elkülönültek tőlem.

            Felálltam, és körbesétáltam a lakásomban, teljesen lenyűgözött, amit láttam. Láttam a gondolatokon túli valóság természetét. Láttam, hogy bármilyen „dologra” nézzek is, nincs egy attól elkülönült én sehol. Furcsának hat most pont az alany/tárgy nyelvi megjelölést használni az elkülönültség teljes hiányának érzékeltetésére. Minden gondolat leállt – teljesen. Láttam magamat a padlóként, a falként, az íróasztalként, az ablakként, az utcai lámpákként, és minden másként, amire csak a szemek ráirányultak. Azon kaptam magam, hogy térden állva markolászom a szőnyeget. És eszméletlenül hahotázom. És csak nevetek, nevetek, nevetek. Közben lázasan azt mondogatom, „Ez sem számít, ez sem számít!” Most kérdezheted, „Mi nem számít?” Erre azt tudom válaszolni, hogy akkor teljesen egyértelmű volt, hogy „semmi nem számít”, legalábbis nem oly módon, ahogy azt korábban hittem. A keresés, a hiány, az elégedetlenség, a félelem, a harag, a neheztelés nem számítottak. Mindez az én-központ álmaként látódott meg.

            Ráébredtem, hogy képtelenség megtalálni magam, mert nincs olyan, hogy én. Megláttam, hogy az vagyok, amit mindig is kerestem. De amikor azt mondom, hogy „én vagyok”, az Egy-et értem alatta, bármit jelentsen is. Nem volt ott Scott, aki mindezt megtapasztalta. Csak maga a megtapasztalás volt. ’Ez’ meglátta önmagát. Nyilvánvaló volt, hogy bármire mutasson is az Isten szó, az itt van, most. Itt van, és mindig is itt volt az orrom előtt, az orromként, és az orrom két oldalán, mögött, felett és benne levőként. Az Isten keresésének fogalma elvesztette az értelmét. Felismerődött, hogy csak ’Ez’ van, és hogy semmi sem elkülönült tőle.

            Ahogy a nevetés elengedte „Scott” álmát, egyetlen dolog maradt: ragyogó, szeretetteljes tér. Ez a tér élő, zsongó, sugárzó volt. Az élet csodája és rejtélye először látódott meg, pedig mindig is itt volt. Csak túl vehemensen kutattam, és a gondolat által teremtett jövő álmában kerestem. Most pedig tisztán láttam, hogy semmi sem elkülönült semmitől, és hogy egyedül a gondolat teremti az elkülönültséget. Emlékszem, hogy azt mondtam, „Egész idő alatt azt hittem, hogy egy „Scott” nevű személy vagyok, aki ennek a háznak a második emeletén él. Mekkora vicc!”

            Emlékszem, ahogy az ágy mellett álló digitális órát bámulom, s közben hisztérikusan nevetek azon az elképzelésen, hogy ezt az Egyet, bármi legyen is az, bármilyen módon foglalkoztatná az idő koncepciója. Mindig csak ’Ez’ van, az idő koncepcióján kívül. Észrevettem, hogy bárhova menjek is a lakásban, mindig csak az ‘Ez’-ben vagyok. Én voltam ‘Ez’. Nem tudtam kimenni belőle. És hova is mentem volna? Tisztán láttam, hogy nem halunk meg, nem úgy, ahogy hisszük. Csupán egy másik energiaformába megyünk át. Emlékszem, ahogy újra és újra kimondtam azokat a szavakat, hogy „Nem halunk meg, nem halunk meg.” Nem egy újabb hiedelem formálódott bennem. Nem egy guru által valamelyik könyvben leírt szavak emléke volt, hanem hiedelmeken túli felismerés. Szó szerint. Láttam, hogy erre csak a gondolat és a hiedelem hiányában lehet ráébredni. Értettem, hogy a valóságot csak a gondolat és hiedelem hiányában lehet meglátni. Abban a pillanatban megszűnt a halálfélelmem és az életfélelmem is. „Scott”, mint gondolat-alapú én egyszerűen semmivé lett. A keresés véget ért. Nem volt mit keresni többé. Semmit, semmit. ‘Ez’ minden, ami van, és ez annyira tökéletesen elegendő.

           

Az Álomból Való Felébredés Után

            Az, ami az álomból való felébredés után maradt, nagyon nehezen megfogható szavakkal. A „szeretet” megfelelő leírásnak tűnik. Ugyanakkor, ‘Ez’ egy nagyon más fajta szeretet. Nem az álom-állapot ragaszkodó típusú szeretete. Ez a szeretet az élet egésze iránti szeretet. Feltétel nélküli. Ez a szeretet felfalta az „én”-t, annak összes feltételével együtt. Bárminek nevezzük is ’Ezt’, az mélyen felszabadult minden elvárás alól azzal kapcsolatban, minek is hívjuk.

            A felébredés utáni hetekben azon kaptam magam, hogy videó kamerát vásárolok, és egyik üzenetet rögzítem a másik után, melyekben a felébredésről és arról beszélek, mit is hagyott maga után. Mindezt anélkül, hogy bármilyen forgatókönyvre vagy utólagos szerkesztésre lett volna szükségem. Igazság szerint, semmit nem hagyott maga után. A múlt végleg elmúlt. Csak békesség, szeretet, öröm, tudatosság és üresség volt. És még ezek is csupán szavak. Igen mélyen felismerődött, hogy semmilyen szó vagy gondolat nem érhet el a végső igazsághoz. Ugyanakkor, ’Ez’ szavakon keresztül kívánta kifejezni magát. Két hét leforgása alatt sok órányi videót vettem fel, így próbálva kifejezni ezt a kifejezhetetlen szeretetet.

            Hamarosan létrehoztam a www.kiloby.com weboldalt. Az első videók nagy részét oda töltöttem fel. Vicces az „én” szót használni minderre, mert semmilyen én nem érződött semmilyen cselekedetben, senki nem próbált semmilyen eredményt elérni. Ennek a könyvnek a fejezetei a felébredés utáni hat hónapban íródtak. A forma világa szeretett volna kifejeződni „Ezen” keresztül. Mondhatni, a forma nélküli valóság a formán keresztül kívánt kifejezésre jutni. Bármilyen őrültségnek tűnjön is ez az elme számára, ez a valóság fejezte ki magát rajtam keresztül. És pont ez az az óriási paradoxon, amit a nem-kettős felismeréssel kapcsolatban lehetetlenség megfogalmazni. Nem léteznek elkülönült dolgok, mégis léteznek az elkülönült dolgok megnyilvánulásai. Scott nem létezik, Scott mégis megjelenik fogalmi álomként, illúzióként, melynek nincsen szilárd, független, „valós” létezése. Egy illúzió, mely könyvet ír, mellyel együtt feltűnik a könyv írójának illúziója is. Ők mégsem kettők, „nem-kettők”. Az alany és a tárgy együtt bukkannak fel, elválasztatlanul, elkülönületlenül, a semmiből.

            (…)

            A korábban leírt Egység-élményem után, akár kolostorba is vonulhattam volna, csendben meditálni a tiszta, forma nélküli tudatosságban. De nem ezt tettem, így a zsúfolt ügyvédi életem tovább folytatódott. A felébredés utáni hétfő reggel ugyanúgy bementem dolgozni, mint bármelyik másik héten. De valami drasztikusan más volt. Nem volt többé ott az „én” koncepciója, sem pedig az „ügyvéd”, „állás”, „munka” vagy „karrier” koncepciói. A munka többé nem valamilyen nemszeretem feladat volt. A „feladat” is illuzórikus koncepcióként látódott meg. Csak ez a pillanat volt – lépések az irodába, a papírokat megragadó kar, beadványokat gépelő ujjak, bíróságra sétálás, beszéd a bírónak. Öröm. Szeretet. Nincs probléma. Nincs én. Nincs középpont. Nincs többé spirituális keresés. Nincs erőfeszítés. Úgy is mondhatnám, hogy az élet főnévből igévé változott. Scott, munka, ebéd, probléma, barátok, emberek, ügyfelek, esetek, nap, hét, hónap és élet helyett élés, csinálás, mozdulás, szeretés, érintés, ízlelés, érzés, és a pillanatban levés lett belőle. Az élet élte önmagát ezen a testen és elmén keresztül.

            Ez a test és elme kezdte megtestesíteni az Egyet, valahogy szavakkal nagyon nehezen leírható módon. ‘Ez’ visszatért a teljes igazságért, melynek része volt a hétköznapi emberi lét egyszerű tényeinek felerősödött tudatossága: az élet apró pillanatai, a rohangáló kutyák, a csészébe ömlő kávé hangja, az arcomba fújó szél, a fejfájás érzete, a könyök érzete az íróasztalon, a mosoly és homlokráncolás egy barát arcán, és a mindent körbeölelő óriási tér. Emellett pedig ott volt a körülöttem levő illuzórikus szenvedés felerősödött tudatossága is: az egymással veszekedő ügyfelek, az ilyen vagy olyan elme-alkotta problémákkal küzdő családtagok, és a barátok, akik arról meséltek, hogy a párjuknak vagy szeretteiknek azt kéne tenniük, amit ők akarnak tőlük. ‘Ez’ megmutatta nekem, milyen mélyre temeti magát az emberi elme az elkülönültség álmába. És azt is megmutatta, hogy a gondolaton kívül nem létezik probléma. Csak ez az életnek hívott vibrálóan élő rejtély létezik, mely folyamatos mozgásban van egy mozdulatlan békességben és csendességben.

            Ebben az időszakban az egyik belátás a másik után bukkant fel, mégis láttam, hogy semmibe nem kell belekapaszkodni, és hogy nincs „én”, aki bármelyikbe is belekapaszkodhatna. Akkor és azóta is volt egy olyan érzet, hogy semmi nem Scotté, és hogy ez nem Scott élete. Csak az ‘Ez’ van, mely mindenként nyilvánul meg.

            Ezekben a hónapokban minden reggel úgy ébredtem, hogy semmilyen tudatos szándékom nem volt könyvet vagy bármilyen spirituális vonatkozású dolgot írni. És mégis, még mielőtt észbe kaptam volna, hogy mi is történik, az ujjaim gépelésbe fogtak. Szavak ömlöttek az újabb és újabb oldalakra. Ekkoriban ismerkedtem meg Tom-mal, akit szeretetteljesen „a valódi tanítóm”-nak hívok. Tom semmit nem tanított nekem. Hihetetlenül intenzív vizsgálódást folytattunk egy online chat szobában, telefonon és email-en keresztül. Figyelhettem, hogyan halnak meg az illúzióim, egyik álom a másik után, azzal az álommal egyetemben, hogy spirituális tanító, „felébredett” vagy épp „jelenlevő” valaki lennék. Láttam, hogy a gondolat sosem elfogadó, csak a jelenlét fogad el mindent. Felismertem, hogy amint az igazság megveti a lábát valahol, hajlíthatatlanná válik. Minden hamisat fel akar fedni. Ugyanakkor azt is láttam, hogy csak egy újabb gondolatot érdekelne mindez. Mély csendességet ismertem meg saját valódi természetemként. Az álom minden aspektusa meghalt, és csak ‘Ez’ maradt – ez a szerető csendesség, mely önmagát fejezi ki. Olyan, mintha ez a csendesség írta volna ezt a könyvet. Ez a csendesség tisztában van azzal, hogy a fentiekben leírt teljes történet csak a gondolat álma. Nem az, aki vagyok.

            Még az Egység megtapasztalása sem a non-dualitás. Nem a valódi Egység. Csupán egy megtapasztalás. Úgyhogy arra kérlek, kedves olvasó, hogy ekként is tekints rá. Tudd, hogy minden megtapasztalás pont az, ami: felbukkanó, eltűnő, átmeneti jelenség. Minden megtapasztalásnak van kezdete és vége. De az az igazság, melyre ez a könyv mutat, inkább az a tér, melyben és melyen keresztül minden átmeneti gondolat, érzelem, állapot és megtapasztalás jön és megy. A szabadság nem egy megtapasztalás.

(Scott Kiloby: A szeretet csendes forradalma)

Scott Kiloby két magyarra lefordított könyve megvásárolható itt

Önszeretet/Önértékelés Tréning Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai alapján: 

2013. június 7-8. (Jelentkezési határidő: május 13.)

Részleteket itt találsz (gördíts lejjebb a feljövő oldalon)

A Kozmikus Vicc és a Nevetés

„Elkezded felismerni, hogy semmi sem az, aminek látszik, és egyszerűen csak nevetned kell.” (Byron Katie)

Kedves Andi!

Szeretném még egyszer megköszönni a tanfolyamos hétvégét. Tudom, hogy már több mint egy hete volt, de ez valahogy most jött... És köszi az anyagot is, amit küldtél.

Én kíváncsi voltam a Munka gyakorlati működésére/hatására, és hát nagyon jó volt ezt megtapasztalni. Amikor velem végezted a Munkát, egy időre leállt a gondolkodásom... Megtörtént ez velem már régebben is, talán 2-3x, lehet, hogy ezért is ment most olyan könnyen (mármint szerintem könnyen ment). És akkor jött az a nevetés, valahonnan mélyről, nem tudom honnan. Csak ilyen üresség volt és a nevetés. Az időérzékem többé-kevésbé eltűnt, és azt sem tudom, hogy milyennek tűnt ez az egész kívülről. Arra sem emlékszem, hogy hogyan jutottunk az ominózus „Mi baj van most így az életeddel?” kérdéshez - nem azért mert egy hete múlt, ott akkor se tudtam -, ami ezt az egészet előidézte. A papíron is, amire te jegyzeteltél nekem, csak úgy megjelenik a semmiből a semmi. :) De asszem, tényleg leállt tőle az elmém, eltűntek a gondolataim és gondolatok nélkül valóban nem volt semmilyen problémám. Maga a kérdés is, hogy mi a problémám, szinte értelmezhetetlenné vált a számomra. Talán azt válaszolhattam volna, hogy „ha nem gondolkodom, nincs semmi problémám”, de ezt már csak így utólag tettem hozzá, mert akkor ott nem volt bennem semmi igény, hogy holmi szóbeli válaszokat fogalmazgassak. Hmm, asszem, ezt magyarul ilyen szép töményen is le lehet írni: nem GOND-ol-tam. :)

Aztán aznap este nagyon kellemesen éreztem magam, és csak úgy történtek maguktól a dolgok (pl. kaptam külön szobát a hostelben, gratis). Találkoztam egy rég nem látott ismerősömmel, és nagyon könnyedén, mindenféle előítéletek meg elvárások nélkül tudtam vele beszélgetni, szóval jó volt nagyon.

Ami az ÖnMunkát illeti, vicces, hogy gyakran már akkor abszurddá válik egy hiedelmem, ha a „kellene/nem kellene” formába rakom. Elsősorban, ha egy másik emberrel kapcsolatos elvárást fogalmazok így meg... és rögtön megjelenik, hogy „Mégis, ki vagyok én, hogy megmondjam, kinek hogyan kellene viselkednie? Egyáltalán, honnan tudhatnám?” És nevetek…

A magammal kapcsolatos hiedelmeim nehezebben mennek, főleg a 4. kérdés elől szinte mintha menekülne a... nemtudom, az elmém? Az egóm? Amikor odaérek, mindenféle eltérítő gondolataim támadnak, ide kellene menni, azt kellene elintézni... vagy leggyakrabban csak: enni kellene valamit. :D De általában aztán valahogy átlendülök ezen, és amikor elkezdek írni, már jön minden magától. Ezen kívül a 3/h alkérdés - Mitől félsz, mi történne, ha nem hinnéd el... - a kedvencem, hát itt nagyon erős, brutális dolgok szoktak előjönni... Csak az a baj, hogy így egyre nő a megkérdőjelezendő gondolatok száma, mert ez a kérdés aztán szórja az újabb hiedelmeket. De láthatóan mélyebb, rejtettebb hiedelmeket, néha hihetetlen.

Még egy dolog jutott eszembe: említettem az egyik szünetben, hogy foglalkozom kicsit böjtöléssel is. Elég erős párhuzamot vélek felfedezni a két dolog között. Böjtöléskor tulajdonképpen az ember nem „csinál” semmit, csak hagyja, hogy a teste magától kitisztítsa önmagát. Maximum annyit tesz, hogy sok vizet iszik, esetleg sétál, hogy segítse a folyamatot. A 4 kérdés épp olyan, mint a tiszta víz, ami feloldja a lerakódott szennyet, és előhozza, kihozza azt. Böjtöléssel a feldolgozatlan étel-maradványok, Munkázással a feldolgozatlan (elhitt?) gondolatok bukkannak elő, mosódnak ki. Nem mindig sétagalopp (se ez, se az), de utána hatalmas tud lenni a megkönnyebbülés. Munkázáskor se igazán teszünk semmit, csak „megisszuk” a kérdéseket, és hagyjuk, hogy dolgozzanak. Megengedjük nekik... és a Léleknek/Univerzumnak/Istennek/stb. hogy tisztítson... persze kit is? Önmagát? A test végül is önmagát tisztítja.

Hát, ezek jutottak most eszembe. Köszönöm, hogy rabolhattam egy kicsit az idődet.

Szeretettel, B. Attila

Attilám, nagyon köszönöm részletes, mély, kedves leveledet.  Ami ott Veled történt azt jól fogalmaztad meg, megállt az elméd valami miatt, és ennek sokszor ez a felszabadult nevetés a jele. Én „tudtam” hol jársz, ezért is hagytalak benne lenni, és minél többet megtapasztalni ebből, mert ezek az élmények olyan mélyek tudnak lenni, hogy utána már kétségünk sem marad arról, hogy van a létezésnek egy teljesen más szintje.

Arra viszont felhívom a figyelmedet, hogy ne ennek az állapotnak az újra meg újra megélése motiváljon a Munka végzésére, mert az ilyen motiváció nagyon elferdítené az egész folyamatot, és csak egyre messzebb kerülnél nevető önmagadtól. Hiszen itt is teljesen váratlanul állt be elmédben a csend, és szakadt fel a kontrollálhatatlan nevetés. Ezek a csendek kegyelmi állapotok, ajándékok, akkor, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Velem akkor történtek ilyenek, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a fene történik velem – elme, egó, csend, gondolatnélküliség, hasonlók: semmiről sem volt még akkoriban halvány elképzelésem sem. Egyszer csak ott volt ez az állapot újra meg újra, én pedig függő lettem tőle, mert annyival örömtelibb volt, mint bármi, amit azelőtt megtapasztaltam az életben. És próbáltam újra meg újra előállítani, persze aztán már nem sikerült. Aztán abbahagytam a keresését. J

A Munka végzése óta egyre több a nevetés az életemben: az a tiszta, mindent elsöprő, szívből fakadó fajta. Amikor az elme már nem hiszi el többé a történeteket, nevetésre fakad. És nem kell neki leállnia ahhoz, hogy nevessünk. Szeretettel „kineveti” valamikori önmagát, aki oly véresen komolyan vette az életet. És többé már nem tudja komolyan venni. Ezt nevezi Kati a kozmikus viccnek.

         A gondolatokkal semmi baj nincsen, tehát azt javaslom, hogy ne tűzd zászlódra az oly divatos „gondolatnélküliség” elérését sem, mert megint csak egy, az elme által kivetített ideálnak akarsz majd megfelelni. Egyetlen „bajunk” van: az, hogy elhisszük a gondolatainkat. De nem elhinni meg nem tudjuk őket, egészen addig, amíg már nem hívődnek el (erről írtam a legutóbbi bejegyzésben is). Nem Te csinálod, minden csinálódik. Ha alázatosan megvizsgálod a stresszes gondolataidat, megadod az elmének azt az esélyt, hogy elengedje a gondolatokat. Nem Te engeded el, elengedődik, amikor elengedődik. Csodás Munkafolyamatot kívánok Neked!

„A Miért? kérdésre még soha senki nem tudta a választ. Az egyetlen igaz válasz rá az, hogy Mert. Miért ragyognak a csillagok? Mert ragyognak. Miért csücsül a pohár az asztalon? Mert épp ezt teszi. Ennyi. A valóságban nem létezik miért. Reménytelen feltenni ezt a kérdést, hisz nem vezet sehova – nem vetted még észre? A tudomány adhat neked magyarázatot, de azon a mert-en túl mindig ott van egy újabb miért. Semmire sincsen végső válasz. Nincs semmi tudnivaló, és nincs senki, aki tudni akarná. Élvezd csak a kérdésfeltevést, mivel kismillió válasz létezik, annyi, ahány csillag van az égen, és egyik sem igaz. Gyönyörködj a csillagokban, de ne gondold, hogy bármi is lenne mögöttük. És, végső soron, tényleg érdekel a válasz?

            A Munka csodálatos, mert a valódi dolgot kapod meg általa, a minden válaszon túl lévőt. Nem kapsz semmilyen olyan koncepciót tőle, hogy kinek kéne lenned. Nincsenek követendő minták, ideálok; a cél nem a bölcsesség vagy a spiritualitás. Te csak észreveszed, ami van. Szeretem azt mondani, hogy „Ne tégy úgy, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen vagy.” Ez alatt azt értem, hogy „Ne legyél spirituális; legyél inkább őszinte.” Fájdalmas úgy tenni, mintha fejlettebb lennél, mint amilyen éppen vagy, a tanár helyében lenni, amikor még kedvesebb számodra a tanuló pozíciója. Az önvizsgálat az igazságról szól, ami nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy szerinted ki kellene néznie. Az igazság nem tiszteli a spiritualitást. Csak saját magát tiszteli, épp olyan formában, ahogy az adott pillanatban megjelenik. És ez az egész nem komoly; mindössze Isten kacag a kozmikus viccen.”

(Byron Katie)

Ha Te is szeretnél egyre többet nevetni és a bánatot okozó gondolataidat felülvizsgálni, tanuld meg velünk a Munkát kiscsoportban, személyes önvizsgálattal. 2 hely maradt a következő Alaptanfolyamra, ha úgy érzed, itt az időd, január 30-ig még jelentkezhetsz.

2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján: 2012. február 11-12. Jelentkezési határidő: január 25. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

A Megvilágosodás Csábító Ígérete

„A megvilágosodás ennyi: elhitted és már nem hiszed el.”

„Nem tudod nem elhinni a gondolataidat, amíg meg nem kérdőjelezed őket.”  

(Byron Katie)

Ki akar „benned” megvilágosodni? És miért akar megvilágosodni? És tudja egyáltalán, mi is az a megvilágosodás?

Jó nagy divat lett ez a megvilágosodásosdi, és nagyon csábító az élet küzdelmeibe belefáradt embereknek az az ígéret, hogy majd, ha „megvilágosodnak”, akkor minden problémájuk egy csapásra szertefoszlik, és csak lebegnek súlytalanul az akárhányadik mennyországban. Én is bekaptam néhány évvel ezelőtt ezt a megvilágosodás-vírust, jól „belebetegedtem”, aztán szép lassan kigyógyultam belőle. Két dolog motivált igazán akkoriban:

1. Megszabadulni a szenvedéseimtől. Kitörni ebből a hétköznapi, nyomorult állapotból, és nem érezni többé az érzelmi fájdalmat. Ja, és persze soha többé le nem születni erre az iszonyú Föld nevű helyre, ahol ennyire fáj az élet. Milyen szórakoztató történet! :)

2. Egó-pajti parancsára teljesíteni a mélyen magamba kondicionált mintát: jobbnak, különlegesebbnek lenni, mint mások, hogy végre elégedett lehessek magammal. De kivel is?

Arra kérlek, hogy nézz őszintén magadba, és tedd fel a következő kérdéseket, amennyiben érintenek: Miért vágyom a megvilágosodásra? Mit remélek kapni tőle? Mi az a jelenlegi életemben, amit a megvilágosodás által próbálok „megoldani”? Milyennek képzelem „azt” az állapotot? Honnan fogom tudni, hogy „ott” vagyok?

Érdemes megvizsgálni, ha azt a hiedelmet tetted magadévá, hogy „Az élet értelme a megvilágosodás.” Ajánlom alávetni a Négy kérdésnek és a Megfordításoknak. Vagy csak ilyen egyszerűen: „Meg kell világosodnom.” És igen tanulságos az „alvilági” hiedelmeket is felfedezni ezzel kapcsolatban. Írd le magadnak a következő mondatot, majd szép csendben gyűjtögesd össze, mi minden jön fel: „Ha nem világosodom meg, az azt jelenti, hogy…” Amit pedig itt találsz, azt egyenként ereszd át a Munkán.

Elárulok egy titkot: amennyiben megtaláltad magadat ezekben a mondatokban, akkor Te a megvilágosodásra vetíted a mélyen fekvő hiedelmeidet. Valaki a testedzésre vetíti, más a tanulásra, megint más a tökéletes párkapcsolat elérésére, vagy épp a gazdagság, jólét megteremtésére. És még sorolhatnánk a végtelenségig. Illetve sok esetben ez a keresés a függőség egy újabb válfaja; a spirituális keresők egy része függővé vált a kereséstől, ebbe a tudatmódosulásba menekül a hétköznapi élet elviselhetetlensége elől.

Ha ráébredsz arra, miért is csinálod, és azt is gondolod, hogy elég volt, akkor szép lassan abbahagyhatod. Ehhez csupán a kondicionált programjaidat, mintáidat, hiedelmeidet, a számodra ténynek tűnő dolgokat érdemes megkérdőjelezned. A Munka Négy kérdése pont erre való. Ha úgy gondolod, itt az ideje, vágj bele. Vagy folytasd, ha már elkezdted.

Kigyűjtöttem néhány megvilágosodás témájú részletet Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Szeretettel ajánlom őket alapos befogadásra.

„Sokan úgy hiszik, hogy ha szabadok akarnak lenni, akkor meg kell világosodniuk, azt azonban senki nem tudja, hogy mi a megvilágosodás. Persze leírják a szent szövegekben, és igen, ez a guru, meg az a láma azt mondja, hogy ő már elérte, de mindez csupán egy koncepció, elképzelés; egy múltbeli történet. Az igazság az, hogy nem létezik olyasmi, hogy megvilágosodás. Senki sincs állandó jelleggel megvilágosodva; ez egy jövőbeli történet lenne. Csak a pillanatban való megvilágosodás létezik. Előfordul veled, hogy elhiszel egy stresszes gondolatot? Hát, ilyenkor össze vagy zavarodva. És aztán ráébredsz, hogy az a gondolat nem is igaz? Akkor pedig épp megvilágosodtál rá. Ez ennyire egyszerű. Aztán pedig jön a következő gondolat, és vagy megvilágosodott vagy vele kapcsolatban, vagy nem.

            Én azt találtam, hogy nincsenek új stresszes gondolatok, mindet „újrahasznosítjuk”. Az emberek próbálják „elengedni” a gondolataikat. Ez ahhoz hasonlít, mintha azt mondanád a gyerekednek, hogy eleged volt belőle, majd kirugdosnád az utcára. Régebben kijárkáltam a sivatagba, hogy elszökjek a világ elől, miközben az egész világot vittem magammal a fejemben – az összes koncepciót, ami valaha felmerült. „Visszacsináltam”, érvénytelenítettem azokat a gondolatokat, melyek minden emberi lény elméjében rohangálnak. A gondolatok semmivel nem egyéniebbek mondjuk a TV műsornál, amit mindannyiunk néz. Azt tapasztaltam, hogy a világ minden táján, minden nyelvben és kultúrában, az emberek ugyanazok miatt a stresszes gondolatok miatt szenvednek: „Nem szeret az anyám.” „Nem vagyok elég jó.” „Kövér vagyok.” „Több pénzre van szükségem.” „A férjemnek megértőbbnek kellene lennie.” „A feleségemnek nem kellett volna elhagynia.” „Meg kell menteni a világot.” Természetesen sosem kérném azt az emberektől, hogy ne higgyék el, amit éppen hisznek. Ez nemcsak udvariatlan lenne; ez egyszerűen képtelenség azon emberek számára, akik elhiszik, amit hisznek. Nem tudjuk nem elhinni a gondolatainkat, amíg meg nem kérdőjelezzük őket. Ez így működik.

             Az emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy megvilágosodott vagyok-e, én pedig erre ezt válaszolom: „Semmit nem tudok erről az egészről. Én mindössze egy olyan ember vagyok, aki ismeri a különbséget aközött, ami fáj, és ami nem.” Olyasvalaki vagyok, aki csak azt akarja, ami éppen van. És kiderült, hogy a szabadságomat az jelenti, ha minden felmerülő koncepciómat barátként üdvözlöm.

Hogyan reagálunk egy olyan világra, melyet láthatólag nem lehet kontrollálni? A világ pontosan azért látszik ilyennek, mert nem is lehet irányítani – a nap felkel, akár akarjuk, akár nem, a kenyérpirító elromlik, vagy valaki bevág eléd munkába menet. Soha nem is volt felette irányításunk. Csak az irányítás illúzióját éljük meg olyankor, amikor a dolgok úgy mennek, ahogy szerintünk menniük kellene. És amikor meg nem úgy mennek, akkor azt hisszük, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás, és vágyakozni kezdünk valamilyen mindezeken túl lévő megvilágosodott állapotra, ahol, elképzelésünk szerint, majd megint mi leszünk az urak. Pedig valójában mindössze csak békére vágyunk. Azt gondoljuk, hogy ha mi irányítunk vagy „megvilágosodunk” (amiről senki sem tudja pontosan, hogy micsoda), akkor meg fogjuk találni a békénket.

A világ látszólagos őrültsége, hasonlóan minden máshoz, ajándék számunkra, amelyet elménk felszabadítására használhatunk. Bármilyen, mondjuk a bolygóval kapcsolatos stresszes gondolatod megmutatja, hol vagy elakadva, hol meríted le az energiádat azzal, hogy nem teljességében fogadod el az életet olyannak, amilyen, feltételek nélkül. Nem tudod megszabadítani magad úgy, hogy az elméden kívül találod meg az úgynevezett megvilágosodott állapotot. Amikor megkérdőjelezed, amit hiszel, akkor végül rájössz, hogy te magad vagy az a megvilágosodás, amit kerestél. Amíg nem szereted teljesen azt, ami van – mindent, még a látszólagos erőszakot és őrültséget is – addig el vagy különülve a világtól, és veszélyesnek, ijesztőnek látod. Én mindenkinek azt ajánlom, hogy vesse papírra ezeket a félelemmel teli gondolatait, kérdőjelezze meg őket, és szabadítsa fel magát. Amikor az elme nem háborúskodik magával, akkor nincs benne megosztottság. Hatvanhárom éves vagyok, és korlátlan, határtalan. Ha lenne nevem, úgy hívnának, hogy Szolgálat. Ha lenne nevem, úgy hívnának, Hála.

Egy hét sem telt el a rehabilitációs intézetből való hazatérésem után, máris elterjedt, hogy megváltoztam, és idegenek kezdtek el telefonon hívni, kérdéseket tettek fel, vagy érdeklődtek, hogy eljöhetnek-e hozzám. Éjjel-nappal hívtak, álló nap, gyakran álló éjszaka – 12-lépés programok résztvevői, közelben és távolban élők, és olyanok, akik barátok barátaitól hallottak rólam. Kérdéseikből ugyanazt a vágyakozást hallottam ki. Érdeklődtek, „Hogyan találhatom meg én is a te szabadságodat?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem tudom. De ha látni szeretnéd, mi is ez, gyere és élj velem. Annyit tudok mindössze, hogy számodra is rendelkezésre áll az, ami nekem megadatott.”

            Folyamatosan érkeztek az emberek a házunkhoz. Megérkezett egy, megszólalt a telefon, két másik bukkant fel, öt-hat, tán vagy egy tucatnyi a nap végére. Azt hallották, hogy szent vagyok, Mester, Buddha. Azt mondogatták, hogy valamiféle „megvilágosodásom” van. Fogalmam sem volt, mit is jelenhet ez. Úgy hangzott, mintha influenzás lettem volna. Amikor csodálkozva vizsgálgattak, úgy éreztem, hogy valamilyen csodabogárnak tartanak, és rendben is voltam ezzel. Annyit tudtam, hogy szabad vagyok, de még mindig bombázott az a sok téveszme, amitől az emberiség az idők kezdete óta szenved. Nekem ez nem érződött megvilágosodottnak.

            Úgy egy éven keresztül írtam le az elmémben felbukkanó hiedelmeket. Le kellett írnom őket, majd megkérdőjeleznem mindet ahhoz, hogy a valóságban gyökerezve maradhassak. Nagyon nagy tempóban jöttek – százával, ezrével. Minden egyes hiedelem olyan volt, mint amikor egy meteor ütközik neki egy bolygónak, próbálván szétrombolni azt. Amikor valaki azt mondta, vagy legalábbis én azt hallottam, hogy „Szörnyű ez a nap,” a testem rázkódni kezdett. Olyan volt, mintha nem lennék képes elviselni a hazugságot. Nem számított, hogy én mondtam-e vagy valaki más, mert tudtam, hogy mindenki én vagyok. A megtisztulás, a visszacsinálódás azon nyomban megtörtént bennem, ugyanakkor, amikor másokkal végzem az önvizsgálatot, akkor ők ezt láthatóan térben és időben csinálják – abban a sűrűségben, ami térnek és időnek néz ki. De számomra az időtlenség teljesen nyilvánvaló volt. Tehát, amikor belém csapott egy hiedelem, leültem, papírra vetettem, áteresztettem a négy kérdésen, majd megfordítottam. Az első évben folyamatosan írtam és folyamatosan sírtam. De sosem voltam zaklatott. Szerettem a nőt, aki haldoklott az önvizsgálat eredményeként, a nőt, aki korábban oly összezavarodott volt. Újra meg újra beleszerettem a nőbe. Ellenállhatatlan volt. 

(Byron Katie, A Thousand Names for Joy)

Egy Felébredés Története

Sokunknak voltak élményeik, pillanatokra, percekre, órákra, tán napokra. Most a spontán élményekre gondolok, nem a különböző tudatmódosító szerek vagy technikák által előidézett állapotokra. A legtöbb kereső arra vágyik, hogy felébredjen, hogy megvilágosodjon. Ez így elég nehezített pálya, a helyzet abszurditása pont az, hogy minél jobban akarod, annál lehetetlenebbé válik. Ez nem olyan, hogy elvégzel egy gyakorlatsorozatot, aztán a végén, jutalomként megkapod a felébredést. Hisz, egyáltalán, ki ébred fel? Nem Te. Pont a Te Álmodból ébred fel a tudatosság. Eddig alukált benned, egyszer csak felébred, önmagára ébred. Nem Te ébredsz, ezért nem is tudod ezt csinálni. Amíg csinálni, elérni akarod, addig az egódat növeled vele. Aztán néha még az élményecskék hatására is csupán az egócska hízik. Velem ez történt.

Évekkel ezelőtt, amikor még fogalmam sem volt semmi ilyesmiről, de tényleg abszolút nulla, megadatott nekem néhány nap egy totálisan más tudatállapotban. Csak úgy magától, egyik pillanatról a másikra, teljes rácsodálkozásban, hogy ez meg mi? Szavakkal leírni szinte lehetetlen, most nem is ez a célom; inkább a hatásaira koncentrálnék. Először is teljesen rákattantam erre az állapotra, és miután többé nem jött, mániásan kerestem, hogy újra benne lehessek. Úgy gondoltam, hogy ha folyamatosan ebben az energiában lehetnék, akkor minden problémám egy csapásra megoldódna, és soha többet nem kéne szenvednem. Ezt szoktam az „elszállós” időszakomnak nevezni, amikor is szó szerint elmenekültem a hétköznapi élet elől, s közben azzal etettem magam, hogy én azon már mind „felülemelkedtem.” Emellett pedig óriási spirituális egóm nőtt, hogy micsoda fantasztikus megéléseim voltak is már nekem, bizony jobb vagyok ám, mint azok, akiknek ilyenje nem volt. (Ajánlom felfrissítésre a közelmúlt egyik legnépszerűbb bejegyzését: 10 Spirituális Úton Terjedő Betegség - http://onmunka.blogspot.com/2011/03/10-spiritualisan-terjedo-betegseg.html )

Volt azért „pozitív” hozadéka is az ügynek. Először is az, hogy megtapasztalást kaptam arról, hogy valóban nem csupán ez a test vagyok. Az állapot orgazmikus minősége pedig rajta tartott az önkeresés útján; amikor elcsüggedtem, akkor nem sokáig tudtam csüggedt maradni, mert már tudtam, hogy mennyire másmilyen is lehet az élet megélése még ebben a testben is. Másrészt pedig, végigmentem a fent említett cikk valamennyi spirituális betegségén, jól „kiműveltem” és „kibetegeskedtem” magam, így elég gyorsan veszem észre magamon és másokon is ezeknek a jeleit, és már nem kell újra beléjük esnem.

Byron Katie Munkája pedig olyan tempóban hozott vissza a földre, hogy hihetetlen. A Négy kérdéssel megvizsgáltam az összes spirituális hiedelmemet, amikből nem maradt semmi. Nem begőzölt spirituális hitekbe ringatom többé magam, hanem ezeknek a hiányában, egyre jobban bukkan elő az a ragyogóság, amit évekkel ezelőtt már megéltem. Csak már nem olyan nagy a különbség az állapotokban: nincs nagyon lent és nagyon fent, hanem egyre tisztább, ragyogóbb, csodálatosabb az egész. Nem elszállva, hanem földiesen. Nem prédikálva, hanem megengedve. Nem lenézve, hanem ugyanolyannak tekintve.

Arra biztatnálak, hogy ne akarj megvilágosodni. Nem sokra mész vele úgy önmagában. Légy nyitott, kíváncsi, játékos, végezd rendszeresen a Munka Önvizsgálatát, és így egyre ragyogóbbá fognak válni a Te pillanataid, perceid, óráid, napjaid, és szép lassan az egész életed is. A Munkának ez az elkerülhetetlen hozadéka. De ne is ezért csináld. Csak azért, hogy megismerd a benned élő igazságot, és megláthasd a Valóságot.

És ma egy újabb, teljesen frissen fordított fejezet Byron Katie felébredéséről, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Végre az is kiderül, hogy miért is ez a könyv címe…:) Előrebocsátom, hogy nem könnyű olvasmány, és fordítani sem volt könnyű, mivel angolban egyértelműen különválik az egyes szám 3. személyű nőnemű (she), hímnemű (he), és semleges nemű (it) személyes névmás. Ezt magyarban visszaadni nem evidens, de azért próbálkoztam. Legtöbbször az It semleges névmás szerepel, magyarul „az” vagy „ő”. Az „it” az, ami van, a végső tudatosság, az, aki valójában vagy.

Öröm 63 – Cselekedj csinálás nélkül.

Amikor felkapom valamelyik imádnivaló kislány unokámat, megtörlöm a kis orrát, megpuszilgatom, beteszem az etetőszékbe és megetetem, mindezt nem csak magamért, hanem magammal is teszem. Az ő szeretésével saját magamat szeretem. Nem látok semmilyen különbséget. És mivel szeretem magamat, ezért mindenkit szeretni tudok, aki csak belép az életembe. Negyvenhárom évesen én lettem saját magam első gyermeke. Szerettem magam, és ez a szeretet feltételek nélküli volt. És mivel én megszerettem magamat – ezt a látszólagos személyt -, emberek százezrei tanulják szeretni saját magukat. Erről mesélnek nekem.

            1986 egyik februári reggelén szerelembe estem saját magammal. Nem sokkal előtte vonultam be egy terápiás intézménybe, Los Angelesben, akkor már évek óta szenvedtem öngyilkos depresszióban. Azon a reggelen pedig, ahogy feküdtem a padlásszobám padlóján (még az ágyban alváshoz is értéktelennek éreztem magam), egy csótány mászott fel a lábamon, én pedig kinyitottam a szemem. Életemben először fogalmak, koncepciók, gondolatok, belső történet nélkül láttam. Minden dühöm, minden addig kínzó gondolatom, az egész világom, az egész világ eltűnt. Nem volt én. Olyan volt, mintha valami más ébredt volna fel. Az kinyitotta a szemét. Az nézett keresztül Katie szemein. Friss, ropogós, ragyogó, teljesen új volt, mint még soha azelőtt. Minden felismerhetetlen volt. És annyira örült! Nevetés tört fel a mélyéből és kiáradt. Lélegzett és eksztatikus volt. Sejtszinten mérgeződött meg az örömtől: totális kapzsiságban minden iránt. Semmi elkülönült nem volt, semmi, ami elfogadhatatlan lett volna számára. Minden ő saját maga volt. Első alkalommal tapasztaltam, tapasztalta meg saját életének szeretetét. El voltam, el volt kápráztatva!

            Mindez az időn túl zajlott. De amikor szavakba öntöm, akkor vissza kell idéznem és idővel kitölteni. Amíg a földön feküdtem, amíg aludtam, a csótány előtt, a láb előtt, a bármilyen gondolatok előtt, a bármilyen világ előtt, nem volt semmi. Abban a pillanatban a Munka négy kérdése megszületetett. Megértettem, hogy egyetlen gondolat sem igaz. Az önvizsgálat egésze jelen volt már ebben a megértésben. Olyan, amikor becsuknak egy kaput, és hallod is a zár kattanását. Nem én ébredtem fel: az önvizsgálat ébredt fel. A két végpont, a dolgok bal és jobb oldala, az egész valamisége és semmisége ébredt fel. Mindkét oldal egyenlő volt. Ezt annak a nem-időnek az első pillanatában megértettem.

            Elmondom még egyszer: Ahogy feküdtem ott a felébredésben, felébredésként, felbukkant a gondolat: „Ez egy láb.” És azon nyomban láttam is, hogy ez nem is igaz, és ebben volt az öröm. Láttam, hogy minden visszafelé van. Az nem láb; az pedig nem csótány. Nem volt igaz, mégis volt ott egy láb, és mégis volt ott egy csótány. De semminek nem volt neve. Nem volt külön szó a falra, a mennyezetre, az arcra, a csótányra, a lábra, semmire. Az egész testét nézte, saját magát nézte, elnevezések nélkül. Semmi nem volt különálló tőle, semmi nem volt rajta kívül, az egész élettől és örömtől pulzált, és az egész egy szünetmentes élmény volt. Nem volt igaz, hogy bármi is leválasztott lenne az egészről, hogy bármit is látna önmagán kívül. A láb ott volt, mégsem volt elkülönült dolog, lábnak, vagy bármi másnak is nevezni, abszurdnak tűnt. A nevetés pedig csak ömlött ki belőlem. Láttam, hogy a csótány és a láb az öröm elnevezései, hogy az örömnek ezer neve van, ugyanakkor még sincs név arra, ami valóságos mostként megjelenik. Ez volt a tudatosság megszületése: a gondolat saját magaként tükröződött vissza, saját magát látta mindennek, s közben saját nevetésének hatalmas óceánja ölelte körül.

            Aztán felállt, és ez tényleg hihetetlen volt. Nem volt gondolkodás, nem volt terv. Egyszerűen csak felállt és kisétált a fürdőszobába. Odalépett a tükörhöz, belenézett saját tükörképének a szemébe, és megértette. És ez még mélyebb volt, mint az első szemfelnyitáskor megismert öröm. Beleszerelmesedett a tükörben látható lénybe. Olyan volt, mintha a nő és a nő tudatossága véglegesen összeolvadtak volna. Csak a szemek voltak, és valami abszolút tágasság, bármiféle tudás nélkül. Olyan volt, mintha elektromos áramot vezettek volna keresztül rajtam, keresztül a nőn. Mintha Isten adott volna életet magának a nő testén keresztül – egy végtelenül szerető, fényes és végtelen Isten -, és a nő mégis tudta, hogy ez saját maga is volt. Olyan mély kapcsolatot teremtett a nő szemein keresztül. Nem volt jelentése, csupán egy név nélküli felismerés, mely felemésztette a nőt.

            A szeretet a leginkább reá illő szó. Korábban szét volt szakítva, most pedig újraegyesült. Mozgott, aztán ott volt a tükörben, aztán épp olyan gyorsan, ahogy elkülönült, újra egyesült – csupa szem volt. A szemek a tükörben az ő szemei voltak (it). És visszaadta magát, ahogy újra találkozott a szemmel. És ez adta meg az identitását, amit én szeretetnek nevezek. Ahogy nézett a tükörbe, a szemek, a szemek mélysége, csupán az volt valós, csupán az létezett. Ezt megelőzően, semmi – sem szemek, sem semmi; még ott állva is, nem volt semmi. És akkor a szemek kijönnek, hogy odaadják annak (it), ami ő (it). Az emberek elnevezik a dolgokat falnak, mennyezetnek, lábnak, kéznek. De neki nem voltak nevei ezekre a dolgokra, mert ő feloszthatatlan. És láthatatlan. Egészen a szemekig. Egészen a szemekig. Emlékszem a hála könnyeire, ahogy csorogtak le az arcon, ahogy az nézte a saját visszatükröződését. Ott állt és bámult, fogalmam sincs mennyi ideig.

            Ezek voltak az első pillanatok, miután akként megszülettem, vagy az énként született meg. Katie-ből semmi sem maradt. Egyetlen egy emlék sem maradt róla – nem volt múltja, jövője, még csak jelene sem. És ebben a nyitottságban valami hihetetlen öröm. Nincs ennél édesebb, ezt éreztem; nincs semmi más, csak ez. Ha minden elképzelhetőnél jobban szeretnéd magadat, ezt adnád magadnak. Egy arc. Egy kéz. Lélegzés. De ez nem elég. Fal. Mennyezet. Ablak, Ágy. Villanykörték. Ohh! És ez is itt! Meg ez is! Meg ez is! Azt éreztem, hogy ha az örömömet el lehetne mesélni, az ereje lerobbantaná az intézet tetejét – az egész bolygó fedelét levinné. És még mindig így érzem.

Figyelmedbe ajánlom még ezt a két korai bejegyzést, interjú Byron Katie-vel, két részletben:

Hogyan is Kezdődik ez az Egész?

http://onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-is-kezdodik-ez-az-egesz.html

Hogyan Talált Rá Byron Katie-re a Munka?

http://onmunka.blogspot.com/2010/09/hogyan-talalt-ra-byron-katie-re-munka.html

 

A Kontroll Illúziója, Meg a Zoknik

A mai bejegyzés egy teljes fejezet Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből, megint az én magyarításomban. Csodás összefoglalója annak a Lényegnek, amit Katie a Munka segítségével ad át az embereknek. Én ezt a fejezetet most egy Különleges Barátnak ajánlom, ő tudni fogja, hogy neki szól. És emellett persze minden Kedves Olvasónak is, aki éppen rátalál.

„Hogyan reagálunk egy olyan világra, melyet láthatólag nem lehet kontrollálni? A világ pontosan azért látszik ilyennek, mert nem is lehet irányítani – a nap felkel, akár akarjuk, akár nem, a kenyérpirító elromlik, vagy valaki bevág eléd munkába menet. Soha nem is volt felette irányításunk. Csak az irányítás illúzióját éljük meg olyankor, amikor a dolgok úgy mennek, ahogy szerintünk menniük kellene. És amikor meg nem úgy mennek, akkor azt hisszük, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás, és vágyakozni kezdünk valamilyen mindezeken túl lévő megvilágosodott állapotra, ahol, elképzelésünk szerint, majd megint mi leszünk az urak. Pedig valójában mindössze csak békére vágyunk. Azt gondoljuk, hogy ha mi irányítunk vagy „megvilágosodunk” (amiről senki sem tudja pontosan, hogy micsoda), akkor meg fogjuk találni a békénket.

         Mielőtt még 1986-ban ráébredtem a valóságra, volt egy ezt példázó jelképem: a gyermekeim zoknijai. Reggelente mindig ott hevertek a földön, és minden áldott reggel elhittem azt a gondolatot, hogy „A gyerekeimnek fel kéne szedniük a zoknijaikat.” Ez volt a vallásom. Mondhatni, hogy a világom irányítása egyre gyorsuló tempóban csúszott ki a kezeim közül – az elmém tömve volt zoknikkal. Én pedig dühös és depressziós voltam, mert azt hittem, hogy azoknak a zokniknak nem a földön lett volna a helye (bár nem volt olyan reggel, hogy ne ott lettek volna), és hogy a gyermekeim feladata lett volna összeszedni őket (bár nem volt olyan reggel, amikor ezt megtették volna). Én a zokni szimbólumot használom, de lehet, hogy a te fejedben lévő gondolatok a környezetre, a politikára, vagy épp a pénzre vonatkoznak. Azt hisszük, hogy ezeknek a dolgoknak másmilyennek kellene lenniük, mint amilyenek éppen most, aztán pedig szenvedünk, mert jól elhisszük a gondolatainkat.

         Negyvenhárom évesen, tíz évnyi depresszió és reménytelenség után, elkezdődött a valódi életem. Megláttam, hogy a szenvedésemet nem a kontroll hiánya okozta, hanem az, hogy vitatkoztam a valósággal. Felfedeztem, hogy amikor elhittem a gondolataimat, szenvedtem, amikor azonban nem hittem el őket, nem szenvedtem, és ez minden emberi lényre érvényes. A szabadság ennyire egyszerű. Azt találtam, hogy a szenvedés választható. Olyan örömre leltem magamban, ami sosem tűnt el azóta, egyetlen pillanatra sem. És ez az öröm mindenkiben ott van, mindig. Amikor megkérdőjelezed az elmédet az igazság szeretetéért, az életed boldogabbá és kedvesebbé válik.

         Az önvizsgálat segít a szenvedő elmének, hogy kimozduljon a valósággal való vitázásból. Segít nekünk, hogy haladni tudjunk az állandó változással. A változás így is, úgy is megtörténik, akár tetszik nekünk, akár nem. Minden változik, úgy tűnik. De amikor ragaszkodunk azokhoz a gondolatainkon, melyek azt diktálják, hogyan kéne kinéznie ennek a változásnak, akkor a nem-irányítás állapota kényelmetlenséget okoz.

         Az önvizsgálat által olyan területre lépünk, ahol van irányításunk: a gondolataink birodalmába. Megkérdőjelezzük a gondolatainkat például azzal kapcsolatban, hogy szerintünk a világ mily módon őrült meg. És felfedezzük, hogy az őrültség soha nem a világban létezett, hanem bennünk. A világ a saját gondolkozásunk kivetülése. Amikor megértjük a gondolkozásunkat, megértjük a világot is, és meg is szeretjük. Ebben pedig béke van. Ki lennék anélkül a gondolat nélkül, hogy a világ javulásra szorul? Boldog ott, ahol épp vagyok: a nőként, aki ül a napsütésben, egy karosszékben. Baromi egyszerű.

         A gyerekeim pedig már felszedik a zoknijaikat, ahogy mesélik. Most már értik, feltétel nélkül szeretnek engem, mert amikor elcsendesedtem, akkor ők meghallhatták saját magukat. Minden, amit én visszacsinálok, azt nekik is vissza kell csinálniuk; ők én vagyok – annak a megjelenése, amit én hittem. A látszólagos világ olyan, mint a visszhang. A visszhang negyvenhárom éven keresztül ment kifelé belőlem, most pedig visszatér. Az egész olyan, mint egy lélegzetvétel, mint egy tó, amelybe, ha beledobsz egy kavicsot, akkor a hullámok ennyi éven keresztül fodrozódtak kifelé, most pedig visszajönnek. Én visszacsináltam a felfordulást, és a gyerekeim is fokozatosan hagyják el azt. Elveszítik a ragaszkodásukat ahhoz a rengeteg koncepcióhoz, elképzeléshez, melyeket én tanítottam nekik; szép lassan lecsendesednek. A Munka ezt okozza mindenkiben. Ezt értem az alatt, hogy visszatér önmagához.

         A világ látszólagos őrültsége, hasonlóan minden máshoz, ajándék számunkra, amelyet elménk felszabadítására használhatunk. Bármilyen, mondjuk a bolygóval kapcsolatos stresszes gondolatod megmutatja, hol vagy elakadva, hol meríted le az energiádat azzal, hogy nem teljességében fogadod el az életet olyannak, amilyen, feltételek nélkül. Nem tudod megszabadítani magad úgy, hogy az elméden kívül találod meg az úgynevezett megvilágosodott állapotot. Amikor megkérdőjelezed, amit hiszel, akkor végül rájössz, hogy te magad vagy az a megvilágosodás, amit kerestél. Amíg nem szereted teljesen azt, ami van – mindent, még a látszólagos erőszakot és őrültséget is – addig el vagy különülve a világtól, és veszélyesnek, ijesztőnek látod. Én mindenkinek azt ajánlom, hogy vesse papírra ezeket a félelemmel teli gondolatait, kérdőjelezze meg őket, és szabadítsa fel magát. Amikor az elme nem háborúskodik magával, akkor nincs benne megosztottság. Hatvanhárom éves vagyok, és korlátlan, határtalan. Ha lenne nevem, úgy hívnának, hogy Szolgálat. Ha lenne nevem, úgy hívnának, Hála.

         Rá fogsz jönni, hogy a jövőt egyáltalán nem kell kormányozni – csak az van, ami most látszik, és még ez is mindig azonnal eltűnik. És amikor befejezed a valósággal való kardoskodást, te vagy az, ami változik, teljesen kontroll nélkül. Az állandó változás állapota a határtalan teremtés – hatékony, szabad, és leírhatatlanul gyönyörűséges.”

Mire Képes Egy Könyv, Ha Nyitottságra Talál?

Levél Katie-nek: „A Munka megváltoztatta az életemet”

Drága Katie,

Fogalmam sincs, hogy meg fogod-e kapni a levelemet, de mindenképp szeretném megköszönni, hogy megírtad a Négy Kérdés (Szeretni, ami van) című könyvedet.

Elhagyott a barátnőm, elvitte magával a kisbabánkat is, és csak gyűlölködő leveleket meg ügyvédi papírokat küldött nekem, ráadásul fogalmam sincs, hova mentek. Elhatároztam, hogy Mexikóból hazaköltözöm Kanadába. A Cancun-Minneapolis járaton szörnyen szomorú, és végsőkig elkeseredett voltam. Valahogy azonban ösztönösen tudtam, hogy el kell fogadnom, ők elmentek, én pedig egyedül maradtam, és nem láthatom a gyermekemet, mivel távoltartási végzést szabtak ki rám, és annyi ismeretlen tényező volt. Besétáltam egy könyvesboltba, belekukkantottam pár könyvbe, és akkor megláttam a tiédnek a címét, Szeretni, ami van (A Négy Kérdés); rögtön felkeltette az érdeklődésemet, így meg is vásároltam. Aztán, ahogy a repülőtéren üldögéltem, ugyanabban a pizzázóban, ahol kilenc hónappal korábban még a barátnőmmel és a kisbabánkkal ettünk, elöltött a lelkiismeret-furdalás. Át is ültem egy másik helyre, kinyitottam a könyvedet, és elkezdtem olvasni. Még fél óra sem telt, máris kihúztam magam, és szinte elpárolgott a fájdalmam. Folytattam az olvasást, és mivel egyre éhesebb lettem, mégis csak visszamentem abba a pizzázóba, és ugyanazt a pizzát rendeltem, mint amit a családommal korábban ettem. Csak ültem ott, olvastam, és ettem azt a csodás pizzát.

Olvastam tovább, és elkezdtem feltenni a Négy kérdést a fájdalmas gondolataimra. „Nem kellett volna elhagynia”, „Látnom kéne a gyermekemet,” „Nem szabadna hagyni, hogy elvegye a gyermekemet, „Megbocsátóbbnak és megértőbbnek kéne lennie”. Gyorsan jöttek a kérdésekre a válaszok, és gyorsan megtaláltam a Megfordításokat is. Életemben először láttam tisztán, hogyan „gondoltam, hittem magam bele” a depresszióba, az öngyilkosságba, a verésbe és a pénzügyi csődbe, majd az elhagyatásba. Nem tudom leírni az érzéseket, melyek feltörtek bennem, de az egész olyan volt, mint egy felébredés, egy hirtelen megvilágosodás. Ahogy ott ültem, elkezdtem mosolyogni, és imádtam a pizzámat, beszélgetésbe elegyedtem a mellettem ülő emberrel, és egyszerűen csak jól éreztem magamat abban a pillanatban.

         Mire a Winnipegbe tartó járaton ültem, már annyira boldog voltam a pillanatban, mivel rájöttem, megértettem, hogy minden, amit igaznak gondoltam az életemről csak hazugság volt, a tudattalanul gyártott történeteim okozta önbecsapás. Pillanatok alatt állt össze bennem a felismerés, hogy én csak egyszerűen egy kedves, szeretetteljes ember vagyok, aki repül hazafelé. Winnipegben a nővérem várt rám a repülőtéren, és ahogy közeledtem felé, látszott rajta a bizonytalanság, hogy mire is számítson velem kapcsolatban, depresszióra, szomorúságra, hogyan is viselkedjen velem. Én pedig úgy mosolyogtam, mint azon a napon, amikor a kislányom megszületett, megöleltem a nővéremet, nevettem, viccelődtem, és szuperül éreztem magam. Otthon a többiek is eléggé meglepődtek rajtam, és amikor megkérdezték, mitől érzem ilyen jól magam, mondtam nekik, hogy rátaláltam egy könyvre, a címére azonban nem emlékeztem pontosan. Egy pár napig a nővérem újra meg újra rákérdezett, hogy nem Byron Katie könyvéről van-e szó, de valahogy fogalmam sem volt. Általában a mondanivaló szokott megragadni, nem pedig a könyv címe vagy írója, ugyanígy vagyok egy jó filmmel is. Kérdezte, hogy van-e a könyv borítóján egy szőke hölgy, de még erről sem volt fogalmam, és akkor odament a bevásárlószatyromhoz, kivette belőle a könyvet, és az orrom elé rakta. És igen, az író neve Byron Katie volt, a borítón pedig egy gyönyörű szőke nő mosolygott! Jót kacagtunk, majd elmesélte, hogy már évek óta olvassa az írásaidat.

         Köszönöm, hogy ilyen egyszerű stratégiát tanítottál nekem a gondolataim megértésére, a Munka gyökerestül változtatta meg az életemet. Azóta sem láttam a barátnőmet és a kislányomat, de azóta is minden nap boldog vagyok, ami a könyved nélkül nem lett volna lehetséges. Még mélyebbre zuhantam volna a szomorúságba és a depresszióba. Most pedig olyan szabadnak érzem magam, nem a gondolataim rángatnak többé, megtanultam bánni velük, és én döntöm el, mit higgyek el, és mit nem. Ez ugyan munkát igényel, de annyira hálás vagyok, hogy megismerhettem a Munkát a könyveden keresztül. Remélem, hogy egy nap majd személyesen is eljutok valamelyik tanfolyamodra, ha anyagilag is talpra állok, és már alig várom, hogy megismerkedhessem azzal a nővel, aki örökre megváltoztatta az életemet.

Isten Áldjon, Katie!

Őszinte tisztelettel,

David