Te Elnyomod a Gyerekeidet Vagy Mindent Megengedsz Nekik?

Hogyan bántak veled a szüleid gyermekként? Inkább szigorúak voltak, tiltottak, büntettek, mindenben korlátokat állítottak eléd? Vagy ennek pont az ellenkezője volt igaz: túlságosan is engedékenyek voltak, semmilyen szabályt nem szabtak, hagyták, hogy a fejükre nőhess és manipulálhasd őket, hogy mindent megkapj, ami csak az eszedbe jut?

Mennyire voltál fontos a családban, és mennyire voltak ők fontosak saját maguknak? Mit rontottak el szerinted a nevelésedben, mit kellett volna másképp csinálniuk, hogy Te is és ők is boldogabbak legyenek?

Nagyon fontos kérdések ezek, és nagyon fontos minden tudatalatti programunkat felfedezni és kitisztítani ezen a téren is, hiszen amikor Te kerülsz szülő szerepbe, akkor eljátszod a megtanult mintát. Vagy egy az egyben lemásolod azt, ahogy veled bántak, vagy pedig úgymond átesel a ló túloldalára. És egyre csak azon csodálkozol, miért is nem érzed jól magad a szülői szerepedben. Próbálod jobban csinálni, valami miatt azonban mégsem sikerül. Azt pedig már csak suttogva jegyzem meg, hogy az összes többi kapcsolatodban is lemodellezed ugyanezt a mintát, a párkapcsolatodban például szépen eljátszod az anyukádat vagy az apukádat, a párod pedig ugyanúgy a saját szüleit másolja. Ide-oda ugráltok a ló két oldala között, egészen addig, amíg ki nem takarítjátok ezeket a makacsul bevésődőtt programokat.

A téma illusztrálására lefordítottam egy cikket, mely szépen összefoglalja a lényeget. Ha pedig rászánod magad arra, hogy felülvizsgáld mindazt, amit kicsi gyerekkorodban elhittél a szüleidről és önmagadról, szeretettel ajánlom figyelmedbe a Négy kérdést és a Megfordításokat. Ha ezt végigcsinálod, akkor meglepő módon fog egyensúlyba kerülni az összes kapcsolatod, nem fogod tovább játszani ezeket az ősi, generációs játszmákat. Micsoda felszabadulás! És akkor a cikk:

Tekintélyelvű Szülő, Engedékeny Szülő, Szerető Szülő

Társadalmunk generációról-generációra ide-oda váltogat a tekintélyelvű és engedékeny szülői minta között. Ebben a cikkben bemutatom, miért nem alkalmas egyik minta sem arra, hogy érzelmileg egészséges gyermekeket nevelhessünk fel, és azt is, hogy melyik szülői megközelítés alkalmas erre.

Angie-t merev, tekintélyelvű szülők nevelték, és igen rövid pórázon tartották. Nem érdekelték őket Angie érzései és vágyai, szinte egyáltalán nem voltak vele empatikusak és megértők. Ha akár csak öt perccel később ért haza a megbeszélt időpontnál, megbüntették. A kiabálás és a verés voltak a kedvenc büntetési módszereik.

Angie jó kislány volt. Jól tanult, megtette, amit mondtak neki, de gyakran érezte magát szomorúnak és magányosnak, és sosem érezte magát fontosnak. Amikor aztán férjhez ment és gyerekei születtek, megfogadta, hogy nem fog úgy bánni a gyerekeivel, ahogy annak idején vele bántak a szülei. Ő igenis figyelembe kívánta venni a gyermekei érzéseit és szükségleteit. És azt akarta, hogy fontosnak és értékesnek érezzék magukat.

Angie odaadó édesanyává vált. Rengeteg időt töltött a gyerekeivel, játszott velük, meghallgatta őket, sok-sok szeretetet, elfogadást, megerősítést adott nekik. Ugyanakkor, mivel számára az volt a legfontosabb, hogy a gyermekei értékesnek és fontosnak érezzék magukat, gyakran önmagát szorította háttérbe és meghajolt a gyerekei követelései előtt. Mivel Angie sosem gondolta magát fontosnak, így nem is esett nehezére feladnia önmagát. Kifejezetten úgy hitte, hogy a gyerekei érzései és szükségletei fontosabbak az övéinél. Vagyis, a szülei parancsolgató mintájához képest átesett a ló túloldalára, és túlságosan engedékeny szülővé vált.

A tekintélyelvű neveltetés egyik következménye az lett, hogy Angie nem értékelte, nem tartotta fontosnak önmagát. Az ő engedékeny szülősége pedig oda vezetett, hogy saját gyermekei másoknál fontosabbnak gondolták magukat, nem figyeltek a többiekre, és tiszteletlenek voltak velük.

Sem a tekintélyelvű, sem az engedékeny szülő nem szerető szülő. Szerető szülőnek lenni annyit tesz, hogy megbecsüljük mind a szülő, mind pedig a gyerek érzéseit és szükségleteit. A szerető szülő nem próbálja meg irányítani a gyermekét – az egészségére és a testi épségére vonatkozó helyzetek kivételével -, és azt sem engedi, hogy a gyermekei irányítsák őt. A szerető szülő nem erőszakolja meg a gyermekeit haraggal, vádaskodással vagy veréssel, és azt sem engedi meg, hogy a gyerekei erőszakoskodjanak vele. Nem várja el a gyerekeitől, hogy feladják magukat másokért, és ő sem adja fel önmagát a gyermekei kedvéért.

A szerető szülő értékeli önmagát annyira, hogy ne aggódjon, ha a gyerekei épp elutasítóan bánnak vele. Ez a szülő hajlandó meghúzni a szükséges határokat elfogadhatatlan viselkedés esetén, és nem hagyja magát manipulálni a gyerekei által. Önbecsülését, identitását nem befolyásolja a gyermekei iskolai vagy más pl. sport-teljesítménye, mint ahogy a fizikai kinézetük sem. Teljes mértékben elfogadja gyermekei egyediségét, még akkor is, ha ők egyáltalán nem hasonlítanak rá. Nem erőlteti rájuk saját életstílusát, életlátását, ugyanakkor határozott értékrendet tanít saját példáján keresztül: őszinteségre, önazonosságra, gondoskodásra, figyelmességre, kedvességre és empátiára „nevel”.

Bármennyire szeretnénk is szerető szülők lenni, ha nem végeztük el a saját belső munkánkat és nem gyógyítottuk meg saját elutasítástól és elnyomástól való félelemeinket, akkor automatikusan ezeknek a tudatalatti félemeknek alapján fogunk működni és cselekedni. Amennyiben valaki az elutasítástól és/vagy elnyomástól való félelemben nőtt fel, akkor automatikusan megpróbálja megvédeni magát ezektől a félelmektől a gyerekeivel való kapcsolatában. Lehetséges, hogy pont azért uralkodik a gyerekei felett, mert attól tart, hogy amúgy ők uralkodnának rajta. Az elutasítástól való félelmünk pedig úgy mutatkozhat meg a szülőségünkben, hogy haraggal próbáljuk irányítani őket, vagy pedig saját magunk feladásán keresztül próbáljuk tudat alatt elnyerni a szeretetüket. Ha pedig a szülőben az elnyomástól való félelem munkál, akkor ez oly módon jelentkezhet, hogy a gyerekeit haraggal és erőszakkal irányítja, így próbálja megakadályozni, hogy a gyerekek nyomják el őt. Az önmagunkkal kapcsolatos bizonytalanságot ott is nyakon lehet csípni, ha rá akarjuk kényszeríteni a gyerekünket, hogy a nekünk megfelelő módon teljesítsen, csupán azért, hogy a saját értékességünket bizonyíthassuk ez által.

Így vagy úgy, a szülő-gyerek kapcsolatban minden gyógyulatlan sérülés felszínre bukkan. Ha egészéges gyermeket szeretnél „nevelni”, akkor először a saját sebeidet kell begyógyítanod – azokat a részeidet, melyeket a félelem és a bizonytalanság irányít, valamint az a vágy, hogy megvédd magad az elutasítástól és az elnyomástól.

Társadalmunk eddig nem igazán volt képes új utat találni: ide-oda ingázunk a tekintélyelvű és az engedékeny szülőség között, melynek az eredményét mindannyian jól láthatjuk. Elég, ha csak megnézzük, hány ember szed manapság depresszió vagy szorongás elleni szereket, illetve micsoda méreteket ölt az alkoholizmus, a kábítószerezés, és nem utolsó sorban a bűnözés. Mindezek ismeretében állíthatom, hogy az egyik „hagyományos” szülői minta sem működik, amennyiben egészséges egyéniségek felnevelése a célunk.

Lehet, hogy itt az ideje végre elfogadnunk, hogy csakis önmagunk meggyógyításával válhatunk gyermekeink szerető szüleivé.

(Forrás:http://www.huffingtonpost.com/margaret-paul-phd/authoritarian-parenting-p_b_1148185.html)

Szülő-Gyerek témában ajánlom még a következő bejegyzések felfrissítését:

http://onmunka.blogspot.com/2011/06/szulo-gyermek-kapcsolat-2.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/07/szulo-gyermek-kapcsolat-3.html

Ha szeretnél működő eszközt a kezedbe kapni a "csomagocskád" feldolgozáshoz, várunk aktuális Önvizsgálati tanfolyamainkon. Részleteket itt találsz: Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok

„Tudom, mi a legjobb számodra” – Byron Katie videó

Mindannyian úgy kondicionálódtunk, hogy azt hisszük, az a dolgunk, hogy megmondjuk másoknak, szerintünk hogyan kéne élniük az életüket. És tudat alatt ezt azért csináljuk, mert azt hisszük, hogy így szeretjük jól őket… „Én jobban tudom, mi a legjobb számodra!” Hallod ebben a mondatban az arroganciát és az erőszakot? Képzeld el az életedet nélküle:

Ki lennél, ha soha többé nem kéne „jól” tudnod, hogy mi a „jó” a másik számára, még ha az a gyereked is? Mert, ha a gyerekedről van szó, akkor még inkább „jól tudod”. Megint csak ingoványos a talaj, hisz szülőként végképp úgy gondoljuk, hogy gyerekünknek az általunk kijelölt úton kell végigmennie, mert majd akkor lesz „megfelelő”, „sikeres” és „boldog”. Teljesen biztos lehetsz ebben? Hogyan éled az életedet, ha elhiszed a gondolatot, hogy a gyerekednek a te utasításaidat kell követnie, ő meg érdekes mód nem így tesz? Mennyire vagy TE hiteles a boldogság tanításában? Istenem, mennyi feszültségtől kímélhetnénk meg a gyerekeinket, no meg persze magunkat, ha nem ragaszkodnánk foggal-körömmel ezekhez a bezápult hiedelmekhez! És mennyivel több szeretet lenne a kapcsolatainkban…

Ha elég bátor vagy, írd össze az összes, gyermekeddel kapcsolatos elvárásodat, melyeket, ha teljesít, akkor szerinted boldogabb lesz, majd vizsgáld meg őket egyenként a Négy Kérdéssel és a Megfordításokkal.

Segítségképpen itt egy újabb Byron Katie videó, amit egy börtönfoglalkozáson rögzítettek. Katie rendszeresen jár börtönökbe, hogy megtanítsa az ott élőknek megkérdőjelezni a stresszes gondolataikat. Ebben a videóban Katie egy Apának segít megvizsgálni a lányával kapcsolatos elvárásait. Ismerjetek rá önmagatokra, bármilyen kapcsolatotokra illjenek is az itt elhangzottak. És tegyétek fel magatoknak a jól ismert kérdést: Kinek a dolgával foglalkozom?

A Generációs Szenvedés Ragadós Természete

A nemrég befejezett Szenvedés-sorozat kiegészítéseként fordítottam még le Adyashanti Kegyelembe Esni című könyvéből a Generációs Szenvedésről szóló fejezetet. Mielőtt megismerkedtem a Munkával, már több éve foglalkoztam a generációs szenvedés-mintákkal, generációs hitrendszerekkel, csak a felismerésen túl nem nagyon volt eszköz a kezemben, hogyan segíthessek az embereknek abba is hagyni azt. Mert csak úgy, hipp-hopp abbahagyni, azért nem olyan evidens. Byron Katie Munka-módszere, a Négy Kérdés és Megfordítások ebben is csodálatos eszköznek bizonyult, magába a kérdéssorba is be van építve a generációs mintákra való tudatosodás, és az összes ránk örökített hiedelmünket szép sorban megvizsgálhatjuk.

És akkor következzen Adya fantasztikus összefoglalója a generációs hitrendszeri szenvedésről:

Most pedig szeretnék egy teljesen más típusú szenvedést bemutatni, egy olyat, melynek a felgombolyítása különösen nehéz lehet. Mióta tanítani kezdtem, észrevettem, hogy létezik a szenvedésnek egy ragadós, mindent átható formája, melyből általában igen nehéz megtalálni a kivezető utat. Elneveztem „generációs szenvedésnek”. A generációs szenvedés azon a tényen alapszik, hogy mindannyian egy bizonyos generációs vonalból származunk, mely olyan régre nyúlik vissza, amíg csak elképzelni bírjuk, vissza egészen a kiinduló, eredő őseinkhez. Sok-sok generáció láncolatának az eredményei vagyunk. A családrendszerünkbe egyrészt rengeteg szépség és jóság ágyazódott be, másrészt viszont, ahogy azt mindannyian jól tudjuk, ún. „generációs fájdalom” vagy „generációs szenvedés” is. Ez egy létező energia, mely tudattalanul adódik át egyik generációról a másikra.

         Ha közelebbről megvizsgálunk egy bizonyos családrendszert, akkor kirajzolódik a generációkon átörökített fájdalom mintázata. Például, az olyan szülők, akik különösen hajlamosak a haragtól és a depressziótól szenvedni, általában olyan gyermekeket nemzenek, akik ugyanettől szenvednek, majd így tovább, szülőről gyerekre, újra és újra. A generációs szenvedés igen alattomos. Egyre mélyebben épül bele a családba, ahogy telnek-múlnak a generációk, és az emberek által megtapasztalt szenvedésnek nagy részét ez adja.

         Érdekes felfedezni a generációs szenvedéssel kapcsolatban, hogy nem személyes. Másképp fogalmazva, inkább egy vírushoz hasonlítható, mely az egy családba tartozó embereket megfertőzi. Olyan szenvedésfajta, mely megfertőz egy családot, majd az influenzához hasonlóan továbbadódik a következő generációknak. Amikor megszületsz, tudtodon kívül megkapod ezt a generációs fájdalmat. Később aztán szidod, harcolsz ellene, és szörnyűnek tartod, de ezzel mindössze annyit érsz el, hogy ennek a fájdalomnak a letagadása, vagy az ellene folytatott küzdelem csak még mélyebbre süllyeszti azt a lényedbe.

         Amikor elkezded felismerni, hogyan is működik ez a generációs szenvedés a te életedben, amikor meglátod, hogy a te szenvedési módod mennyire hasonlít a családod többi tagjáéra, akkor ez megnyithatja a szívedet és az elmédet. Ebből a tágabb nézőpontból pedig elkezdheted elengedni az előző generációk okolását, és megláthatod, hogy azok, akik neked átörökítették a szenvedést a generációs láncolaton keresztül, saját maguk is fájdalomban éltek, és nem voltak tudatában annak, hogy mi is történik. A fájdalom csak úgy rájuk szállt, majd megnyilvánult ilyen vagy olyan módon, végül pedig továbbadták a következő generációnak anélkül, hogy tudtak volna róla.

         A leggyötrőbb fájdalom és a legmélyebb sebeink, melyeket egész életünkben magunkkal hurcolunk, nagy részben ebből a generációs öröklődésből erednek. Meg szoktam kérdezni az emberektől, amikor beazonosítanak magukon egy erőteljes érzelmet, pl. haragot, neheztelést, dühöt: „Melyik szülődre emlékeztet ez az érzés: anyukádra vagy apukádra?” Általában pillanatok alatt képesek beazonosítani a mintát, főleg, amikor valamelyik mély érzelmi sebükről van szó. Amikor ezt tisztán meglátod, rádöbbensz, hogy az apádnak, a nagybátyádnak, vagy épp a nagynénédnek valójában ugyanaz a sebe, mint neked. Átadták neked az által, hogy kiélték, pont úgy, ahogy a szüleik átadták nekik.

         Végül, ez az energia elért hozzád, és te is elkezdesz szenvedni ebben a generációs fájdalomban. Könnyű emiatt megharagudni és másokat okolni, de amikor ténylegesen megérted a természetét, rájössz, hogy nem személyes, még akkor sem, ha a hatásai rád nézve igen csak személyesek.  De maga a fájdalom, maga szenvedés nem te vagy. Teljesen tudattalanul adódott át egyik személyről a másiknak, az egyik generációról a másikra. Maga a továbbadás is önmagában sokszor különösen fájdalmas, akár erőszakos, mert úgy tűnik, hogy te vagy ennek a szenvedésnek a célpontja, ahogy az megjelenik benned és a családtagjaidban. De ha képes vagy nem tökéletesen elveszni a haragodban – bár ez egy bizonyos szempontból teljesen érthető -, ha képes vagy visszatartani az ítéleteidet csupán egyetlen pillanatra, máris észerveheted, hogy az általad érzett fájdalom nagyrészt a családtagjaidból származó szenvedés, aminek nem szükségszerűen kell a sajátodnak lennie.

         Amikor észreveszed ezt a hatalmas fájdalmat magadban, tudd, hogy nincs értelme a családodat okolni mindezért. Amikor sürgetést érzel, hogy haragudj rájuk, jusson eszedbe, hogy a generációs vonalad is ugyanezzel a fájdalommal élt. Nagyon valószínű, hogy ők sosem képzelték, mindez generációs. Ők feltehetően igen személyesnek vélték, és épp ezért, nem volt más lehetőségük, mint ennek a fájdalomnak a kiélése, megjelenítése fizikai formában. Amikor elkezded meglátni ezt a hosszú szenvedés-láncolatot, rádöbbensz, hogy te vagy az, itt és most, aki megértheti ennek a generációs szenvedésnek a működését, és te vagy az, aki képes véget is vetni neki.

         Ennek a szenvedésnek a felgombolyítása nem feltétlenül könnyű és élvezetes, de ha tudsz róla, akkor radikálisan más nézőpontból leszel képes tekinteni rá. Bármikor, ha tudatossá válunk valamilyen fájdalmunkra, előfordulhat, hogy átmenetileg ez a fájdalom felerősödik. Olyan, mintha egy fajta érzelmi zsibbadásból ébrednénk fel, és azon kaphatjuk magunkat, hogy másokat okolunk a szenvedésünkért. De minél inkább kifelé tekintgetünk, másokra haragudva, és őket vádolva életünk különböző körülményeiért, annál tudattalanabbá válunk, és még több fájdalmat és szenvedést küldünk be a lényünkbe. És minél mélyebbre ássuk el magunkban a szenvedést, annál erőteljesebben adjuk azt át azoknak, akiket szeretünk – a gyerekeinknek, a barátainknak, a családtagjainknak, és így tovább. Igaz, hogy nagyon fájdalmas lehet ez a folyamat, de megláthatjuk, hogy fantasztikus lehetőséget kaptunk, saját tudatosságunkon és tisztánlátásunkon keresztül, hogy végre véget érhessen.

***

Bármennyire is generációs örökségünk a fájdalom és a szenvedés, fenntartani csakis a jelen pillanatban tudjuk saját elménk struktúrájában – az által, hogy elhisszük az elkülönültséggel, vádaskodással, elítéléssel kapcsolatos gondolatainkat. A szenvedést úgy lehet befejezni, hogy elkezdjük felfedezni, hogyan is tartja fent a szenvedést elménk a szokásos gondolati mintáin keresztül. És ahogy elkezdjük megérteni a szenvedés okait, azt hogy alapjában véve minden szenvedésünk gyökerénél saját magunk elkülönültségének és másságának illúziója van, máris elkezdtünk felébredni – a boldogtalanságból a boldogságba. Arra is szép lassan ráébredünk, hogy annak ellenére, hogy a családunktól örököltük a szenvedést, annak ellenére, hogy egész életünkben ezekkel a fájdalmat okozó mentális mintákkal éltünk, igazából egész szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mivel megvan bennünk az a képesség, hogy pontot tegyünk a szenvedés végére most, már csak a felismerése által is.

         Közvetlenül szembenézni a szenvedéssel elsőre nem feltétlenül kellemes. Olyan, mint amikor egy elzsibbadt végtagodba elkezd visszatérni a vér, és egy ideig fájdalmat tapasztalsz. Ez az a bizonyos „hangyák mászkálnak” érzés (angolban tűk és gombostűk szúrkálnak, ez még fájdalmasabb – megj.), ahogy újra elkezd áramolni a vér a végtagban, és az újra életre kel. Ez a felébredésnek az a része, amikor kijövünk az elme álmából. Nagyon fontos, hogy megengedjük magunknak ezt a folyamatot, hogy átmenjünk ezen a kizsibbadási fázison, kijöjjünk az elménk által kreált illúzióból – nem csupán önmagunkért, hanem azért is, hogy fel tudjunk hagyni azokkal a tudattalan viselkedéseinkkel, melyekkel mások szenvedését is okozzuk. Ekkor az emberiség szenvedésének megoldására irányuló válasz részesei leszünk. Amíg azonban szundikálunk egónk falai között, addig nem nagyon járulunk hozzá sem önmagunk, sem pedig senki más boldogságához. Ahogy aztán ébredezni kezdünk ebből az egós tudatállapotból, egyre kevesebbet szenvedünk, és ennek következtében a körülöttünk levő világnak is egyre kevesebb szenvedést okozunk. Igazi ajándékot tudunk adni a világnak, és ezt az ajándékot a világ boldogan fogadja. Épp úgy, ahogy mi is szeretnénk boldogan és szenvedéstől mentesen élni, minden ember is erre vágyik. Mindannyiunk számára adott a szenvedés befejezésének lehetősége, és mások segítése ennek a megvalósításában.

Generációs Szenvedésed feldolgozásához tanuld meg a Munkát gyorsan, profin, minicsoportban.

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? 2-napos ÖnMunka Alaptanfolyam legközelebb április 16-17-én, Budapesten (jelentkezési határidő április 4.), és április 30-május 1-én, Kaposváron.

Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

Adyashanti korábbi fordítások itt:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-1.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-2.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/szenvedes-harom-modja-3.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/legerosebb-emberi-fuggoseg.html