A Szenvedés Három Módja 1.

Már többször említettem, mennyire hajaz egymásra Byron Katie és Adyashanti mondanivalója, ennek külön bejegyzést is szenteltem Az Ütős Koktél címmel. Itt tudod elolvasni, vagy felfrissíteni:

http://onmunka.blogspot.com/2011/02/az-utos-koktel.html

Aztán múlt héten számos visszajelzést kaptam, mennyire betalált sokaknál a Legerősebb Emberi Függőség című bejegyzés, mely az emberiség közös drogjáról, a szenvedéstől való függőségünkről szól, és elmagyarázza, miért is olyan nehéz felhagynunk ezzel a droggal. Ezt is felfrissítheted:

http://onmunka.blogspot.com/2011/03/legerosebb-emberi-fuggoseg.html

Ma pedig egy három részre szedett Szenvedés-sorozat első részét ajánlom figyelmetekbe, amit megint Adyashanti Kegyelembe Esni című könyvéből fordítottam. A Byron Katie-t ismerő olvasóknak, Munkázóknak, nem fog újat mondani, viszont megint csak máshogy mondja, mint Katie. Letisztultan, egyszerűen, érthetően. Azért szeretném megosztani Veletek, hogy ily módon még mélyebb megértésetek legyen a szenvedés valódi természetéről, és még könnyebben vegyétek észre magatokon, amikor a Szenvedés Három Módja közül bármelyikbe is belecsúsztok. Az első rész a Kontrollról szól - örök téma az összes tanfolyamon, és összejövetelen, és már Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvének nem kevés fejezete is alaposan körbejárta ezt a témát. Ízelítőt itt találtok:

http://onmunka.blogspot.com/2010/12/kontroll-illuzioja-meg-zoknik.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/01/szabalyok-kontra-belulrol-fakado.html

http://onmunka.blogspot.com/2011/01/letezik-e-titok.html

Nos, ha még mindig lenne bennetek hezitálás, hogy hülyeségeket beszél ez a Katie, akkor itt van Adya, aki még kevésbé köntörfalaz. Szóval, a szenvedés első módja:

A KONTROLL ILLÚZIÓJA

Most megvizsgáljuk a három leggyakoribb módot, ahogy az egónk megszenvedtet minket – túl azon a legalapvetőbb megfigyelésen, hogy a gondolataink elhívése okozza a szenvedésünket. Az első valószínűleg a legmélyebben gyökerező: a kontroll iránti vágyunk. Amint másoktól, és körülöttünk zajló élettől elkülönültnek képzeljük magunkat, azon nyomban felmerül bennünk az a természetes késztetést, hogy az élet kontrollálásra szorul. Ahhoz, hogy biztonságban és elkülönülve tudhassuk és tarthassuk magunkat, irányítanunk kell nem csupán önmagunkat, de a többi embert és a minket körülvevő körülményeket is. Az igazság azonban az, hogy semmilyen kontrollunk nincsen semmi felett, ezért aztán fájdalmas harapófogóban találjuk magunkat.

         A valóság az, hogy semmilyen irányításunk nincsen a dolgok felett; az egó semmilyen módon nem képes irányítani, hogyan és miként bontakozik ki a valóság. Hogyan is lehet az, hogy az egónak nincs irányítási hatalma? Egyszerűen csupán azért, mert az egó semmi más, mint egy gondolat a fejedben. Egy kép. Az elme az egón keresztül értelmezi magát, gondol magára, és legfőképpen, alkot önképet. Ha a teljes egós éned csupán a képzelet szüleménye, az egymáshoz kapcsolódó gondolatok mechanikus eredménye, akkor már teljesen nyilvánvaló, hogy egy gondolatnak semmilyen irányítása nincsen. A gondolat nem több mint valami, ami felmerül. Egyszer csak megtörténik, majd eltávozik.

         Ezt megérteni igen nagy kihívást okozhat, sőt akár félelmet is generálhat, különösen persze akkor, ha azt hisszük, hogy az egónk vagyunk. Az élet azonban folyamatosa, rendületlenül, újra és újra megmutatja nekünk, hogy igazából nincsen meg az a kontrollunk, amit szeretnénk, illetve amiről azt képzeljük, hogy igenis nekünk megvan. Pillants csak be egy kicsit az elmédbe. Semmi irányításod nincs afelett, hogy egy gondolat belép-e az elmédbe vagy épp távozik-e onnan. És ha még azt sem tudod irányítani, hogy milyen gondolatok bukkannak fel a fejedben, akkor szerinted mekkora irányításod van bármi felett is? Ha tényleg te irányítanád a dolgokat, akkor nem úgy döntenél, hogy állandóan jól kívánod érezni magad – nyitott, szeretetteljes és boldog lenni? És nem fura, hogy hiába mutatja meg nekünk az élet újra meg újra, hogy az egó nem képes semmit sem irányítani, mi még mindig azt hisszük, hogy igen? Ragaszkodunk hozzá, hogy igenis az egóé az irányítás, mert ha ez véletlenül nem így van, akkor összeroppanánk ennek a súlya alatt! Az egó szempontjából a lehető legszörnyűségesebb felismerésnek tűnik, hogy nem tudja irányítani a dolgokat, mert ha egy egó nem képes irányítani, akkor igazából semmi reménye nem lehet. Nincs számára kivezető út. Nincs mód arra, hogy olyanná tegye az életet, amilyenné akarja.

         A legrémesebb mégis az lenne, ha tényleg az egónk lennénk, ha tényleg az a fejünkben gondolatok által kreált én lennénk. De nem azok vagyunk. Ehelyett inkább az vagyunk, ami figyeli az elmét, ami észreveszi az elmét, és ami tudatában van az összes mentális tevékenységnek, többek között a kontroll iránti vágynak. Ha valóban, teljes mélységében hajlandó vagy megvizsgálni a kontroll fogalmát, akkor az elméd elkezd kinyílni. Ez pedig elkerülhetetlen, ha be akarjuk fejezni oly kitartó szenvedésünket: ki kell nyitni a gondolkodásunkat. Akár a gondolaton túlra is nyílhatunk végül, de kezdetben ki kell nyitnunk a gondolkodó elménket azzal kapcsolatban, hogy mit vagyunk hajlandóak megengedni magunknak, és milyen következtetéseket vagyunk hajlandóak levonni. Amikor az egónkban vagyunk, akkor természetes működésünk saját magunk és mások kontrollálásának kísérlete. Próbáljuk irányítani az életet. De biztos vagyok benne, hogy már te is észrevetted, hogy nem tudod irányítani az életet. A nap akkor kel fel, amikor akar, akkor is nyugszik le, amikor akar, nem pedig akkor, amikor te vagy én akarom. Az eső jön, akár akarod, akár nem, a hold is felmászik az égre, majd eltűnik róla, és nem kérdez téged. És ugyanez igaz minden egyes pillanatra, és minden egyes emberre, akivel csak találkozunk. Azt gondoljuk, hogy mi vagyunk az irányítók, pedig az egész csak egy illúzió. Egy nagy becsapás.

         Ez a becsapás az elménkben jön létre, és ez a létező legmeggyőzőbb átverés, mert egészen addig, amíg azt hisszük, hogy mi irányítunk, egészen addig, amíg azt hisszük, hogy képesek vagyunk irányítani, addig folyamatosan az egós tudatállapothoz láncolva tartjuk magunkat. A felszínen a kontroll illúziója biztonságérzettel tölt el minket, és azt hiteti el velünk, hogy az életünk manipulálása által, vélt szükségleteink alapján, kényelmes, biztonságos életet vagyunk képesek teremteni magunknak. A valóságban azonban nincsen ilyen kontrollálási képességünk. Mégis, a kontroll illúziója olyan elképesztően meggyőző és összetett, hogy majdnem minden emberi lény bedől neki. Majdnem minden ember úgy gondolja, hogy „Én irányítom az életemet,” kivéve akkor, amikor a dolgok tényleg nehézzé válnak.

         Vannak időszakok az életben, amikor szinte rákényszerülünk annak a felismerésére, hogy nem mi irányítjuk a dolgokat. Felbukkan benned egy fájdalmas érzés, te pedig nem vagy képes elfutni előle. Nem tudod eltüntetni. Nagy hirtelenjében teljesen nyilvánvalóvá válik: „Nem nálam van az irányítás! Nem vagyok képes megváltoztatni ezt az érzést! Mit tegyek? Hogyan változtassam meg?” Nem ironikus hát, hogy még ha látjuk is, hogy nincs irányításunk, mégis megszokásból kapkodunk utána? Hát nem épp ez az őrültség, a nem épelméjűség meghatározása: folyton csak ugyanazt tenni és közben más eredményt várni? Ennek ellenére, szó szerint az egész életünket ennek az irányítási illúziónak a hajszolásával tölthetjük, mikor pedig az irányítási képességünk nem is létezik.