2019. április 24., szerda

A Tehetséges Gyermek Igazi Drámája - Interjú Martin Millerrel


Alice Miller olyan könyvekkel vált világhírű íróvá, mint A tehetséges gyermek drámája vagy A test kiáltása. Milliók számára jelentett meghatározó élményt azzal kapcsolatos felismerése, hogy az elfojtott gyermekkori traumák, a gyermekkorban elszenvedett szülői bántások hosszú távú hatást gyakorolnak felnőttkorban is. Mindeközben rejtve maradt, hogy a nagy hatású szerző kudarcot vallott a saját gyerekeivel.

Nemrégiben az Ursus Libris kiadónál jelent meg Martin Millernek, Alice Miller fiának A tehetséges gyermek igazi drámája című műve. Ebben a könyvben Martin Miller, aki maga is pszichoterapeuta és coach, először meséli el édesanyja tragikus élettörténetét, aki túlélte Lengyelországban a holokausztot, majd férjhez ment és Svájcban kezdett új életet,  de abban a fiának sem gyermekként, sem felnőttként nem jutott igazán hely. A könyvből feltárul Martin gyermekkora, és az olvasó joggal érezheti úgy, hogy amit ő átélt, az meglepően hasonlított arra, amit édesanyja, Alice elítél a könyveiben.

Martin Miller saját és családja történetén keresztül szemlélteti azt, hogy mit tesz egy pusztító kor az emberekkel. Leírja, milyen romboló erők jöhetnek létre a túlélőkben, ha traumájuk feldolgozatlan marad, hogyan elevenedhet meg a pusztító dinamika a későbbi életúton és adódhat át a leszármazottaknak, megterhelve az ő életüket is. A feldolgozáshoz és a feloldáshoz hosszú, küzdelmes út vezet – a szerző szakemberként és magánemberként egyaránt átadja erről a tapasztalatait.

A témában interjúk is készültek Martin Millerrel, melyek közül egy magyar fordításban is elérhető a Szomato Pszichoterápiás Egyesület honlapján. Onnan vettem át, hogy ezen a fórumon is olvasható legyen, így minél többekhez eljuthasson, annyira fontos a téma. 

ÉLETED LEGFONTOSABB KAPCSOLATA: AZ ÖNKAPCSOLÓDÁS, AZ ÖNFELNEVELÉS ÉS AZ ÖNFELISMERÉS GYAKORLATI KURZUSA: 15 HETES ÖNMUNKA ONLINE KÉPZÉS LEGKÖZELEBB 2019. SZEPTEMBERBEN INDULUNK.

Interjú Martin Millerrel (Uta Blohm)

Martin Miller pszichoterapeuta, Zürichben született, ma is ott él. Anyjáról, Alice Millerről, írott életrajza, A tehetséges gyermek igazi drámája címmel 2013-ban jelent meg német nyelven. Az interjú eredetileg a könyv tartalmát kívánta hozzáférhetővé tenni az angol nyelvű olvasóközönség számára. Az alábbiakban a szerző által rövidített angol változat fordítását közöljük

Uta Blohm: Köszönöm, hogy válaszol a kérdésekre. 2013-ban jelent meg a könyv. Mi késztette írásra?

Martin Miller: Amikor anyám könyve, A tehetséges gyermek drámája megjelent, sokan idealizálták őt. Az olvasóktól egyre azt hallottam, „Az anyja biztosan együttérző, nagyszerű ember volt. Önnek csodálatos gyermekkora lehetett.” Akkoriban nem voltam képes ezt helyre tenni. Valósággal sokkolt, hogyan látja őt könyve tükrében a világ és az, hogy a világ szemében olyannak mutatkozik, amilyennek sohasem láttam. Első ízben ébredtem fájdalmasan tudatára a benne rejlő hasadásnak: a nyilvánosság számára fenntartott kép távol esett a valóságtól. A könyvem abból a vágyból született, hogy előbújjak végre az árnyékból, az árnyékából, ahol mindig is éltem és megmutassam magam. Ezért kell nem csak az olvasó, hanem a magam számára is tisztáznom, ki volt Alice Miller valójában. Ráadásul, pont az ő szellemisége jegyében, meg is van minden jogom, hogy képviseljem a saját nézőpontomat. Ez az egyik legfontosabb ok, hogy a könyvvel helyre tegyek néhány dolgot.
Másodszor, az írással engedélyt adtam magamnak arra, hogy elmeséljem, mit tettek velem, hogy igazságot szolgáltassak. Mert a külvilág úgy hiszi, a mi családunk példás volt, én pedig véget akarok vetni a látszatnak, eloszlatni végre a hazugságot.
A harmadik ok, hogy meg akarom mutatni, mit tesz a háború az emberekkel. Hogy a háborús szülők gyermekei maguk is traumáktól szenvednek, s elmesélni mindenekelőtt azt, milyen destruktív erők jöhetnek létre magukban a túlélőkben, ha saját múltjuk feldolgozatlan marad. Fontos üzenet ez mindannyiunk számára a traumatizált menekültek tömegével szembesülni kénytelen Európában. Tudnunk kell, milyen kihívásokat rejt a helyzet, mert ezeknek az embereknek nem csupán némi támogatásra és integrációra van szükségük. Menedéket kínálunk, de válaszolnunk kell arra a kérdésre is, hogyan kezeljük majd az erőszak elkerülhetetlen megnyilvánulásait.
Sokat foglalkozom Németország helyzetével és látom, mennyi pusztító indulat, düh, kétségbeesés, szomorúság, bánat és fájdalom örökítődik át generációról generációra. Projekciók születnek, arra kényszerítve a gyerekeket, hogy sajátjuk helyett szüleik identitását valósítsák meg. Ugyanez a személyes élményem is, s a könyvemmel megpróbáltam elmondani, mit jelent mindez. És persze megmutatni, hogy lehetséges ezzel terápiában dolgozni, lehetséges magunk mögött hagyni a múltat.

UB: Elmagyarázná, mit ért pontosabban az áldozati identitás fogalma alatt?

MM: Amit megéltem és amit terapeutaként tapasztaltam az az, hogy az áldozat gyakran lehasítja áldozatisága élménykörét, s helyette inkább az elkövetővel azonosul.
Anyám az elnyomás és kiszolgáltatottság élményvilágát folytatta az apámmal való kapcsolatában, míg apám bennem gyűlölte a zsidókat tovább. Anyám szemében én is náci elnyomónak számítottam, holott a valóságban apám üldözte őt. Apám számára meg csak egy zsidó voltam, egyike azoknak, akiket a háborús években feljelentett, és akiket mélységesen, egész lelkével gyűlölt. Tehettem bármit, olyasmit vetítettek rám, olyan szerepbe kényszerítettek, amihez nem sok közöm volt. Háborús helyzetbe születtem, s túszként tartottak fogva benne. Egyetlen esélyem a túlélésre, anyám nyomán, nekem is a rejtőzködés volt. Könyvem a rejtőzködés végét jelenti, azt hogy immár Martin Millerként élem a saját életemet, félelem nélkül.

UB: Több dologra is utalt anyja élettörténetéből. Hogy érthetőbb legyen, mesélne egy kicsit többet róla?

MM: Ortodox zsidó családból származik. Nagyapja, a családfő, rabbi és sikeres üzletember. Apja szintén ortodox volt, de ő nem vitte sokra. Anyámat a szüleivel, a nagyszüleivel és a húgával együtt a petrikói (Pietkrów) gettóba deportálták (….. néhányukat agyonlőtték ….). Ahogy a Jad Vashemnél20 megtudtam, a nagyapát, Abraham Englarde-t, nem sokkal később Treblinkába került és gázkamrába küldték. Anyám azonnal elrejtőzött, s amint szerzett egy hamis útlevelet, elhagyta a gettót. Varsóba ment (…) a város árja részében húzódott meg. El kellett hagynia az apját, akinek ortodox zsidóként, a gettón kívül, nem lett volna esélye a túlélésre. Csak jiddisül tudott, lengyelül nem, azonnal agyonlőtték volna. Megromlott egészsége miatt nem sokára meghalt.
Anyám lengyelül beszélt, lengyelnek látszott, ismerte a lengyel szokásokat, de elkapta egy gestapós, amikor lakást keresett magának. Ettől kezdve egészen a háború végéig, amikor sikerül testvérével a város orosz felügyelet alatti részébe szöknie, a férfi kezei között élt. Jószerével sosem említette a háborút, titokként kezelte, aztán egyszer annyit mondott, hogy ennek a férfinek a neve, Andreas Miller, megegyezik az apám nevével. Annyira sokkolt a dolog, hogy képtelen voltam bármit is reagálni. Soha, még csak rá sem kérdeztem. Csak a könyvhöz végzett kutatómunka során, ahogy kezdtem módszeresebben végiggondolni a dolgokat, csak akkor tudatosult bennem, hogy az az Andreas Miller, az tényleg az én apám. Gyermekkori emlékeimből és az anyámmal szerzett későbbi tapasztalatokból összerakva túlélése történetét, úgy hiszem, hogy afféle kápóként működött együtt vele. Apám volt a gestapós főnök, ő vadászott a zsidókra, anyám pedig hitvesként élt vele azért, hogy életben maradhasson. Együttműködött és figyelt. Így tudom rekonstruálni.
Valahányszor apám, antiszemita gyűlölettől hajtva rám vetette magát, azzá a zsidóvá lettem számára, akit üldözhetett. Brutálisan bántalmazott és megalázott egész életemben, csaknem halálra vert, anyám pedig nézte. Sosem szólt, soha nem próbált mellém állni. Ezért volt olyan elképesztő számomra, hogy nyilvánosan elítélte a gyermekek elleni erőszakot és kegyetlenséget. Gyakran neki szegeztem a kérdést: „Miért nem védtél meg soha ettől a seggfejtől?” Ugyanazt tette, mint a háborúban, soha nem próbált segíteni senkin. Néma maradt, figyelt. Szóval, egy igazi Holokauszthelyzetbe születtem bele. Hogy ne érthessem, mi zajlik körülöttem, a szüleim egymás között lengyelül beszéltek, amit nekem nem volt szabad megtanulnom. Úgyhogy sosem tudtam, miről beszélnek éppen. Kizártak mindenből. Nem tanultam sem a zsidó, sem a lengyel kultúráról, csak a magam mesterkélt és erőltetett „svájcisága” maradt. Idegen voltam a saját családomban, anélkül, hogy legalább az okát megérthettem volna. Azt mondták, nem könnyű Svájcban emigránsnak lenni, de persze nem ez volt az igazság.
Apám élete végéig kegyetlen volt velem. Valamiféle undorral kezelt. Úgyhogy, amikor a zsidó örökségem felől kérdeznek, nem mondhatok mást, minthogy nem ismerek olyat. Valahányszor hallgatom a nekem címzett jó kívánságokat a zsidó újév alkalmából, elcsodálkozom, miről is szól ez az egész. Amikor azt hallom, hogy zsidókat üldöznek és gyilkolnak meg Franciaországban, az személyesen érint. Mert itt van nekünk Svájcban az aranykészlet egész problematikus valósága, s ez, az újjáéledő antiszemitizmussal együtt, most már engem is megrémít. Én is üldözve érzem magam. Az ünnepeken és a fesztiválokon túl, a zsidó kultúra idegen marad a számomra. Még ha a kutatómunkám során, az unokatestvéremmel beszélgetve ráeszméltem is, hogy van zsidó kulturális örökségem. Hiába, megsemmisült a háború során.
Elszomorít, mi mindent pusztítottak el a nácik. De aztán olvasni kezdem Charles Lewinsky nagyszerű regényét, ami bemutatja a svájci zsidóság kultúráját generációkon keresztül, és mélyen megérint. Valahogy zsidónak kezdem érezni magamat tőle. Életemben először köteléket érzek a zsidó életvilággal. Hogy élünk, miként működünk? Közöm lett hozzá. De nem tudok zsidóvá válni, vallási előírások szellemében élni, ez már nem lehetséges számomra. A hiánynak ezzel a tudatával kell élni, amit nem tudok meg nem történtté tenni. De fontos, hogy legalább tudjak róla.
Meg kellett tanulnom túlélni, ahogy anyám is tette. A legszörnyűbb az marad, ahogy a szüleim minden lehetséges eszközzel titkolni próbálták előlem a valóságot. Az egész dolog erről szól, az igazság felkutatásáról, a saját életrajzomért folytatott küzdelemről, s az enyhülésről, amit e fájdalmas és szomorú folyamat kínál. Mindez megerősít a terapeutaként több mint három évtized alatt szerzett tapasztalataim érvényességében. Megmutatja, milyen fontos is a gyógyítómunka. Az igazság segít eligazodni, tudni, ki vagy, s hányadán állsz. Tengernyi régóta cipelt kérdés találhat válaszra. Ennek a felszabadító élményét szeretném továbbadni terapeutaként, előadóként, interjú alanyként egyaránt. Azt szeretném tanítani, hogy ne félj megérteni az élettörténeted, ne félj az igazságodtól. Ez a legfontosabb.

UB: De Ön kutatásai során, nem pedig terápiában jutott el élettörténete megismeréséhez, nem?

MM: Az elmúlt negyven évben tizennégyszer fogtam terápiába. Kudarcba fulladt valamennyi, mert egyetlen terapeutának sem volt az igazságomhoz elég bátorsága. Anyám árnyéka mindenhová elkísért. Évtizedekig fontos, befolyásossal bíró alakja volt a terápia világának, tartottak tőle, hogy kiderül, kezelőként az én oldalamon állnak. Az egzisztenciájukat féltették valamennyien. Féltek, hogy anyám célba veszi és meghurcolja őket, nyilvánosan megszégyenülhetnek, vagy bíróság előtt találják magukat.

UB: A német vagy a svájci terápiás közegre utal?

MM: Mindkettőre. Anyám engem is azzal fenyegetett, hogy ismertségét és befolyását mozgósítja ellenem. A zsarolása nélkül sosem próbáltam volna meg a Stettbacher-féle terápiát. Kezdettől tiltakoztam, nem akartam menni. Elleneztem.

UB: Elmondaná, ki volt ez a Stettbacher?

MM: (…) Ha olvasta anyám könyveit, észrevehette, hogy az első kettőben a „trauma” szó elő sem fordul. Amikor terapeutaként kezdtem dolgozni, képzésben voltam Jan Bastiaans-sal, akivel anyámtól függetlenül találkoztam. Ő volt az első trauma-terapeuta a világon. Koncentrációs táborok túlélőivel foglalkozott, időnként LSD-ét is használva. Dolgoztam vele és beszámoltam róla anyámnak. Nagyon érdekelt a traumatizált emberek viselkedése. Úgyhogy mesélni kezdtem neki, miként lehetséges az élettörténet hordozta nyomokból rekonstruálni a gyermekkori traumát, a szülők bánásmódját. Megosztottam vele és már meg is voltam fosztva. Több mint harminc éve történt, s akkoriban észre sem vettem. Ő, noha voltak terápiás tapasztalatai, nem terapeutaként dolgozott. Én voltam a terapeuta. Én beszéltem neki arról, hogyan dolgozom. Ő pedig fogta az egészet, részletesen leírta és sajátjaként adta el a Thou Shalt Not Remember című könyvében. Sosem bátorított, hogy publikáljak, és soha nem ismerte el, honnan vette az egészet. Előttem sem. Kisajátította, nekem pedig harcolnom kellett, hogy a saját utamon járjak.
Ebben a küzdelmes időszakban ismerkedett meg anyám Stettbacherral, s ahogy közel kerültek egymáshoz, hirtelen kísértetiesen hasonló helyzetben találtam magam, mint annak idején apámmal. Anyám félt, hogy rájövök, miket követett el. Ismeri a trükköt, amikor kirabolnak valakit, de elhitetik vele, hogy valójában semmi sem történt? Na, így váltam én is egyszerre áldozatból elkövetővé. Hirtelen képzetlen amatőr lettem, akinek fogalma sincs a dolgokról, s ezért terápiába kell járnia. Egyre csak kérdezgetett: „Hogy dolgozhatsz így, megfelelő képzettség nélkül?” És így tovább, megállás nélkül. Így kezdődött.
1983-ban váratlanul levelet kaptam Stettbachertől. Közölte velem, hogy anyám foglalt nála egy helyet a nevemben. „Nem szóltál”, vontam kérdőre anyámat, „én pedig nem emlékszem, hogy kértelek volna”, ő erre azt felelte, hogy „végre tehetek valamit szeretetből érted, tudom, hogy kisgyermekként sokat szenvedtél, de most segíthetek orvosolni”. „Csakhogy én ezt nem akarom”, feleltem, és ezt közöltem Stettbacherrel is telefonon. Megmondtam anyámnak, hogy nem megyek ehhez a szélhámoshoz terápiába. Harcolni kezdtünk. Azzal vádolt, hogy én vagyok szélhámos és megszakította velem a kapcsolatot.
1995-ben aztán megtudtam, hogy Stettbacher valójában lámpakereskedő volt, nem terapeuta. Szóval egy bűnöző. Anyám támogatta, olyannyira, hogy még négerként is dolgozott neki. Stettbacher nem tudott írni. Kiadott egy könyvet a szenvedésben fellelhető jelentésről. Biztos vagyok benne, hogy anyám írta a férfi neve alatt. Ő ebben nagyon jó volt.
Képzelje csak el a helyzetet. Stettbacher ellenem van. Aztán amikor 1995-ben elváltam, a gödör fenekére zuhantam, anyám előállt vele: „Látod, azért vagy ilyen rosszul, mert elutasítod ezt a terápiát.” Én meg újra: „Akkor sem akarok hozzá járni.” Végül azt mondta: „Ha tovább makacskodsz, nyilvánosan megszégyenítelek, lehetetlenné teszlek, soha többé nem dolgozhatsz. Csaló vagy.” Megzsarolt. Egy időre abba kellett hagynom a munkát, legalábbis hivatalosan. Illegálisan dolgoztam, titokban, mert pénzt kellett keresnem. Állandó félelemben éltem.
Mindennek tetejében volt egy terapeutám, aki Stettbacher tanítványa volt. Magnóra vette az üléseinket. Én is meghallgattam, de arról nem tudtam, hogy minden ülésről másolatot készít és elküldi Stettbachernek, aki azután továbbítja anyámnak. Így próbáltak kontrollálni. Akkor jöttem rá, amikor anyám egyszer megkérdezte: „Mit gondolsz, mit művelsz? Barátnőd van? Ki ez a nő?” El tudja képzelni? Elmúltam negyven. Olyan volt, mint valami szekta. Meg akartak semmisíteni. Rákérdeztem, „Honnan tudod? Honnan tudod, mi hangzik el az üléseken?” Így derült ki az egész. Durván támadtak, én pedig csapdába estem. Csak 95-ben tudtam kitörni belőle. Anyám ellen fordultam és Stettbachernek nem maradt esélye.
Lelepleztem anyámat, s egyúttal kértem, hogy kárpótoljon. Csaknem megöltem magam. Fizess vagy tedd jóvá a kárt, amit okoztál. Mintha egy szekta áldozata lettem volna. Nem is nehéz ma már megértenem őket. A szégyen a lényeg. Évekbe telik feldolgozni a traumát. Annyira durva. Úgyhogy amikor hallom a kelet-német híreket arról, hogyan figyeltek meg, hogyan árultak el embereket, együtt tudok érezni velük. Anyám minden szabályt megszegett, amihez egy valamire való terapeutának tartania kell magát. Meg is ölhettem volna magam. Mégis, ma azt mondom, ha nem tanított volna meg arra, miként foglalkozzunk ezekkel a dolgokkal, nem tudtam volna túlélni. Szóval, miközben kis híján megölt, elméleteinek köszönhetően ugyanakkor megmentette az életemet. Én lettem az erősebb, mert javamra tudtam fordítani a tudását. Anyám mindenfajta párbeszédet elutasított. Igazán sosem kért bocsánatot. Fel sem fogta, mit tett. Hazudott, mikor azt mondta nekem: „Sajnálom.” Másoktól tudtam meg, hogy még 15 évvel a Stettbacher- epizód után is igyekezett befeketíteni a hátam mögött.

UB: Mások előtt?

MM: Mindenki előtt.

UB: Mindenki előtt?
MM: Igen (…) megpróbáltak kicsinálni a neurózisommal. Ez történt Stettbacherrel, s ez szerintem újrajátszása, ismétlése mindannak, amit otthon éltem meg. Stettbacher nem sokban különbözött zsidógyűlölő apámtól. Attól való félelmében, hogy lebuktatom, minden eszközzel támadott, hogy anyámat ellenem fordítsa. Sikerült neki.

UB: Mégis azt mondja, hogy anyja, elméletein keresztül, akaratlanul a segítségére volt.

MM: Gondolhatja, milyen figyelmesen tanulmányoztam az első könyveit. És sikerült megértenem. Érdekes, ahogy mindvégig azt tanácsolja mindenkinek, hogy a szüleivel való kapcsolatban szálljon síkra ellenük, a saját fia kivételével. Nekem tilos volt élnem ezzel a tudással. Úgy éreztem magam, mint Éva a Paradicsomban, akinek a kígyó felkínálja a tudás almáját. Érti, mire gondolok? Istennek hála, beleharaptam az almába. Számomra a könyvek jelentik a tudás almáját, Goethe Mefisztójának jelképes megfelelői, belőlük merítettem a tudást, amivel azután kiboríthattam mindezt a szemetet. A valósággal való szembenézés olyan, mint a kiűzetés. Hát én azt mondom, nem bánom, hogy hátra kellett hagynom az édenkertet. Szembesítettem anyámat ezzel a tudással. A könyvem tulajdonképpen ezt viszi tovább. Nem a bosszú jegyében áll. Mindig hangsúlyozom, hogy csupán alkalmazom az elméleteit. Ezért játszik szerepet a csend falának ledöntésében. Tabu volt a fiú számára anyja elméleteinek személyes alkalmazása. Ennek terhétől szabadulok meg a könyvvel. Segít rátalálni a szabadságra. Olyanná lettem általa, mint bárki más, akinek szabad saját akaratát akarnia, mi több, beszélhet is róla.

UB: Végre.

MM: Pontosan. Így azután tiszta lelkiismerettel tarthatok igényt anyám szellemi örökségére. Az enyém, mert ismerem, mert elképzeléseiről pontosan tudom, mit jelentenek. De sok olvasót zavarba hozok ezzel, nem tudnak az én nézőpontommal mit kezdeni. „Ha nem áll bosszút, akkor most mi van? Megbocsátott talán? Miről beszél ez?” Nem értik a lényeget. Az a fontos, hogy vizsgáljuk meg a történetünket, ahogyan megéltük, törődjünk ennek valóságával. Hogy legyen bátorságunk látni. Nem a bosszúról van szó, hanem arról, hogy elkezdjük megérteni, amit nem lehetett, mert nem volt szabad. Én ezt teszem. Persze, haragszom a szüleimre. Meg vagyok bántva. Duzzogok. Mittudomén. Fáj, hogy így bántak velem, hiszen én erre semmivel nem szolgáltam rá.

UB: Persze, hogy nem.

MM: Mindig is szerettem őket. Láthatja, nem vagyok gyűlölettel teli, vagy agresszív irántuk. Egyszerűen csak érintett vagyok, aki annál közelebb jut az optimális érzelmi távolság megtalálásához, minél többet foglalkozik a történtekkel. Mióta ráébredtem, hogyan fosztott meg anyám a saját tudásomtól, ezt a felismerést alkalmazom a terápiás munkám során, ami sosem volt eredményesebb. Megszabadultam az örökös lelkifurdalástól, már nem rettegek, hogy rossz színben tüntethetnek fel. Tudom, mire vagyok képes, tisztában vagyok, mit hoztam létre, és látom, hogy működik.

UB: Könyvében beszél arról, mit jelent a szülőfigurákkal dolgozni odabent. Ez messze esik a szülők támadásától.

MM: Így van. Nem hiszem, hogy a szülők ellen fordulni önmagában bárkin segítene. Meg sem értik, vagy kereken visszautasítják a vádakat. Végtére is, nekem kell úgy megszervezni a belső világomat, hogy képes legyek a jelen valóságában a szüleimtől függetlenül létezni. Ez a legfontosabb. A saját világomban önállóan kell tudnom cselekedni. Nincs szükségem dependens kapcsolati minták beépítésére, de még mennyire, hogy nincs. Az önállóság pedig mindenekelőtt a szülőfiguráktól való függetlenséget jelenti. Amikor kapiskálni kezdjük, mennyire rabja maradhat valaki felnőttként is gyermeki függőségei világának, akkor az is feldereng, hogy nem vagyunk a szabad akarat bajnokai. Amikor saját, egykori nyomorúságos szülő-gyerek kapcsolati mintáimat elkezdem másokra vetíteni, s úgy viselkedem mint egy kisgyerek, annak nem nehéz elképzelni a következményeit. Ezt látjuk mindenfelé, ha körülnézünk.

UB: Újrajátsszuk a múltat.

MM: Naná. UB: Ön tulajdonképpen azt állítja, hogy későbbi életében az anyja is a saját háborús élményeit játszotta újra. MM: Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem megismételte, hanem újrateremtette, folytatta őket. Számukra én képviseltem mindazokat, akiket apámmal közösen elárultak. Én letten az az elárult zsidó. Zsidó családban nőttem fel, de a zsidóság számára elborzasztó történelmi körülmények között. Közel jártunk a teljes megsemmisüléshez. Azzal, hogy nyíltan merek szólni arról, milyen destruktívan bánhatnak a Holokauszt túlélői a saját gyerekeikkel, s hogyan éltem át magam is, akkor megtörök egy tabut, áthágok egy erős tilalmat. Mert erről nem szabad beszélni.

UB: Túl nehéz.
(…)
UB: Tervezi a könyv angol kiadását?

MM: Igen. Ha elkészül a fordítás, kijöhet Angliában és talán Amerikában is, a kiadók érdeklődésétől függően. A német kiadómmal kell megegyezniük.

UB: Még egy kérdés, hogy egy dologban világosan lássunk. Említette (…)

MM: Megpróbáltam eltitkolni a halálát, igen. Várni akartam vele egy hetet. De megtudtam a barátjától, hogy a Spiegel készül interjút készíteni vele április 16-án. Anyám 14-én halt meg. Végül felhívtam őket a hírrel. Kétségbeestek, „az istenért, mit fogunk most csinálni!” Nagyon kellett nekik az anyag. Úgyhogy azt mondtam nekik, gyerünk, én is meg tudom csinálni.

UB: Értem.

MM: Mondtam, hogy úgyis beszéltünk volna. „Oké, tényleg menni fog?” „Persze”, mondtam, „60 éves vagyok, harminc éve dolgozom terapeutaként. Számos könyv írásánál bábáskodtam. Értem a dolgomat.” „Rendben, az újságíró keresni fogja”, mondták, de azért meglehetősen szkeptikusak voltak. Eljöttek a rendelőmbe, belevágtunk. Negyedóra múlva kereken közölték, hogy ezer éve nem csináltak ilyen jó interjút. Kezdett leesni nekem a dolog. Mit hordhatott anyám össze nekik rólam? Valószínűleg annyi képtelenséget, hogy teljesen idiótának hittek. Világossá vált, mennyit hazudott a hátam mögött.

UB: Tisztázzunk még valamit. Azt állítja, hogy az anyja sosem volt terapeuta?

MM: Nem, nem. 1979-ig pszichoanalitikusként működött. Ami annyit tesz, hogy 25 év alatt volt öt páciense. Ez aztán eredményesség! Aztán tartott szupervíziót is. De ez sem lehetett sokkal jobb abból kiindulva, hogy a keze alól kerültek ki Zürich legrosszabb analitikusai.

UB: Merész állítás. Milyen értelemben?

MM: Borzasztó rugalmatlanok voltak. Hallott valaha Lacanról?

UB: Igen, de csak …

MM: Lacan és követői! A pszichoanalízis legmerevebb bagázsa. Mi sem lehetne rosszabb. Számukra nem létezett Winnicott, Bowlby, Kohut, senki más a világon. Gondolom, olvasott valamennyit Lacantól.

UB: Nem túl olvasmányos.

MM: Akkor hát ismeri. Aki két oldalnál tovább bírja, jobb, ha sürgősen felkeres egy terapeutát. Nevetséges az egész. (…)
Valaki elmesélte egyszer, milyen volt szupervízióban anyámnál. „Rengeteget tanultam tőle. Az édesanyja olyan kreatív. Csodálatos.” „Mi benne a csodálatos?” „Mások nem értik, miről szól ez az egész. De ő…. a mondandóm feléig sem jutottam, már bele is kezdett.” „Mibe?” „Megosztotta a fantáziáit, s amit ezen keresztül meg tudott ragadni, az nagyszerű volt. Felszabadító.” „Elemezte az eseteket?” „Azt nem. Az életrajzi adatokkal és a fantáziáival dolgozott.” Szóval az egész csak nárcisztikus alkalom volt számára. Ezt pedig ismertem a saját tapasztalataimból.
(…)
Úgyhogy két lehetőségem maradt. Jóvátehetetlenül megkeseredem, vagy dolgozni kezdek rajta. Mert amikor eltölt a keserű gyűlölet, elvesztegetem az életemet. De ha beszélek róla, ahogyan most is teszem, elevenebbnek érzem magam, tudom, mi az igazság, tudom, ki vagyok. Ilyenkor érzem magamban az erőt, hogy megküzdjek a valósággal, hogy a jelenben úgy élhetek, ahogy akarok. És ez nagyon jó. Ezt szeretném továbbadni másoknak. Hogy az ember, ha foglalkozik vele, képes lehet lerázni és maga mögött hagyni a legszörnyűbb rabság béklyóját is. Anyám első könyve Amerikában A gyermekkor börtöne címmel jelent meg. Nem tetszett neki.

UB: A gyermekkor börtöne?

MM: Egyáltalán nem tetszett neki. Sértette, de nagy sikert aratott vele.

UB: Az jutott eszembe, hogy az Ön gyermekkora börtön volt.

MM: Ő börtönzött be. Jó oka volt annak, hogy telibe találta a cím.

UB: Milyen lehetett az ő gyermekkora? Aligha lehet kideríteni.

MM: Kié?

UB: Alice Milleré.

MM: Anyámnak nagyon nehéz gyermekkora volt, de birkózott vele. Az ortodox Judaizmus világát fojtogatónak érezte. Kisgyermekként megküzdött önmagáért, képes volt megrajzolni és őrizni a határait. A háború alatt aztán mindent meg kellett tagadnia. Ez az ő tragédiája. Hogy nem lehetett zsidó. Sosem láttam annak.

UB: Ő annak tartotta magát?

MM: Az ő traumája a háborúból fakadt, hogy csak mert zsidó, fel kellett adnia mindent, ami gyermekként az önazonosságot jelentette számára. Nyilvánvaló, hogy a háború nélkül a mi kapcsolatunk is teljesen máshogy alakul. Akkor képes lett volna támogatni lázadásaimban. Nem lett volna egy náci felesége. De nem tehetett mást. Az a férfi üldözte őt. Aztán beleszeretett, és nem engedte futni. Sosem tudott megszabadulni tőle. Folyton az én fejemhez vágta: „Te nem foglalkoztál az apáddal. Olyan vagy, mint ő.” Az apámat látta bennem, a nácit. Úgyhogy az utolsó 15 évben igazi nácivá lettem. Vagy, mint Stettbacherrel is, anyám volt a kápó. A náci apámnak meg egyszerűen én voltam a házi zsidó.
Ilyen volt az életem. Csoda, hogy nem váltam mazochistává, akit mindenki gyötörhet, se nácivá vagy tömeggyilkossá, aki másokkal kegyetlenkedik. Azt gondolom, hogy könyvem nem kezdet, ellenkezőleg, egy hosszú folyamat eredménye. Arról tanúskodik, hogy nem lettem üldöző, se áldozat. Könyvem annak elbeszélése, miként szabadultam meg a felkínált szerepek csapdájából. Én írtam a könyvet, Martin Miller, aki nem „náci”, nem „zsidó”. Erre büszke vagyok. Ez a fontos ebben az egész történetben, hogy lerázhatjuk magunkról a címkéket, a kényszerű szerepeket és eljuthatunk önmagunkhoz. Ezzel visszakanyarodtunk Alice Miller tanításához, amely szerint a hamis szelf az igazi kolonializálásával jön létre. Hát én kiűztem a megszállókat.

UB: Sikerrel járt. Köszönöm a hosszú beszélgetést.

(Fordította: Mislai Attila, Eredeti feltöltés itt olvasható)


ÖNFELFEDEZÉS - ÖNKAPCSOLÓDÁS - ÖNFELNEVELÉS - ÖNFELISMERÉS - ÖNGYÓGYÍTÁS - DEKONDICIONÁLÁS: ÉRZELMI, TESTÉRZETI, IDEGRENDSZERI, BIOLÓGIAI, FIZIOLÓGIAI, GONDOLATI, SZELLEMI SZINTEN

2019. február 10., vasárnap

Az Elveszett Boldogság Nyomában




Az ÖnMunka 15 hetes, gyakorlati online kurzusa előtt több olvasmányt is a Hallgatók figyelmébe ajánlok. Alice Miller: A test kiáltása, Peter Levine: A tigris felébresztése, Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum elv, illetve John Bradshaw: A mérgező szégyen gyógyításacímű műveit.

Azt szoktam ajánlani a Hallgatóknak, hogy lehetőleg már a kezdés előtt olvassák el az ajánlott olvasmányainkat. Amikor belevágunk a munkába, sok dolguk lesz, és a könyvek szuper alapokat és ismereteket is nyújtanak. Mindazonáltal, semmiféle következtetéseket ne vonjanak le belőlük a kurzus tematikájára, tartalmára, irányaira vonatkozóan. Egyszerűen csak engedjék be, amit olvasnak, és az majd pont úgy illeszkedik be számukra a saját utazásukba, ahogy egyedien nekik fog. A kurzusunk nagyon nagy részben gyakorlati megközelítésű, sok-sok konkrét gyakorlattal, a könyvekből ez általában hiányzik. Ezért sem szoktunk önmagában az intellektuálisan megértett anyaggal sokra menni. De a kurzus során az elmélet majd élővé is válik.

A négy ajánlott könyv közül már csak Jean Liedloff, A kontinuum elv című művéről nem írtam itt a blogon. Már amikor jó néhány éve először olvastam, akkor is nagyon nagy hatással volt rám, azóta pedig időnként újra előveszem. Olyan élmény, mint amikor valamilyen régen elfeledett titokról lebben fel a fátyol. A könyv bemutatásához Gentischer Zsuzsa recenzióját veszem át, az eredeti itt olvasható: http://www.demokratikusneveles.hu/index.php/cikkek/13-egyeb-szerzok/85-gentischer-liedloff


Jean Liedloff, a szerző a hetvenes évek elején több expedíción vett részt a venezuelai Caroni-folyó mentén élő, ma is kőkorszaki körülmények között élő jekána indiánok vidékén. Eleinte a kaland és a területen állítólag fellelhető gyémántok vonzották, később a könyvben is ismertetett elméletének alátámasztására utazott ismét a Dél-amerikai dzsungelbe. Az ott töltött hónapok során egyre inkább az kezdte őt érdekelni, hogy mi az oka annak, hogy az indiánok annyival boldogabbak nálunk, civilizált embereknél.

Az első meglepő megfigyelése az volt, hogy a yequenák nyelvéből hiányzik a ’munka’ kifejezés, és ezzel együtt mindaz, amit mi munka alatt értünk: muszájból, erőfeszítések árán végzett tevékenység, kevés élvezettel. Számukra minden tevékenység öröm, a megerőltető tennivalók közben vicceket mesélnek egymásnak, és jókat szórakoznak. Minden tevékenységük közben saját jóllétüket növelik. Ha szomszédos törzsekkel üzletelnek, a jó kapcsolat megőrzése mindig fontosabb számukra, mint a jó alku.

Liedloff számára lassan állt össze a kép, a negyedik expedíció során még mindig csak figyelte az indiánok viselkedését, szokásait, majd egy év kellett hozzá, hogy megalkossa a kontinuum-elvet, amelyet végül az ötödik expedíció során összevetett az indiánok életével.


A kontinuum-elv

Liedloff Dél-amerikai tapasztalatai alapján arra jutott, hogy az indiánok magas „jólléti színvonalának” (well-being) egyik kulcsa a csecsemőkkel és gyermekekkel való bánásmód. Az ember kétmillió éves fejlődése során egyre inkább alkalmazkodott a környezet hatásaihoz, és csodával határos módon túlélt minden változást. Eközben kialakultak mindazon igényei és szükségletei, amelyek a túlélés feltételei voltak. Az utóbbi pár ezer, de leginkább az utóbbi pár száz évben azonban a civilizált ember inkább az eszére, mint az ösztöneire hallgat. Pedig a kisbabákkal való törődésben nincs helye az intellektusnak, állítja Liedloff.

A kontinuum (folytonosság) ebben az értelemben tehát az evolúció évezredei alatt kialakult emberi szükségleteket jelenti. A jóllét kulcsa pedig ezeknek az emberi szükségleteknek a megértése és messze menő figyelembe vétele. Hiszen hiába születik egy kisbaba egy civilizált kultúrába, az ő teste és lelke egész másra van felkészülve. A civilizációval való ismerkedésnek pedig nem a rácsos ágy a terepe.


Az élet kezdetei

Az anyaméhben minden úgy történik a kis jövevénnyel, ahogy az évmilliók alatt kialakult. A születés radikális változást hoz a babát körülvevő világban, és erre ő tökéletesen fel van készülve. Ahogy a méhben minden az elvártaknak megfelelően történt, a továbbiakban is számít rá, mondhatni biztos benne, hogy a történések megfelelnek majd elvárásainak. Ez sajnos a modern világban szinte soha nem következik be.

A gyerekek az örök jelenben élnek, nem ismerik még az idő fogalmát. A tudati működésüket kizárólag az érzékelés határozza meg, nem tudnak gondolkodni, összehasonlítani, nincsenek emlékeik. Nem tudnak reménykedni, hogy ha most nem is érzik jól magukat, nemsokára rendben lesz minden. Folyamatosan tudatában vannak azonban saját jóllétüknek vagy annak hiányának, akár ébren vannak, akár alszanak. Az újszülött elvárásai keverednek a valósággal, és az öröklött, ősi elvárásokat nem megváltoztatják vagy helyettesítik, hanem befedik saját tapasztalataikkal. Minél inkább eltér a bánásmód a kontinuum követelményeitől, annál inkább csorbul a gyerek magával hozott képessége a jóllét megélésére.

Minek kell tehát történnie a születést követően? A kis embernek arra van szüksége, hogy folyamatosan karban tartsák, valamint arra, hogy ott legyen, ahol az élet zajlik. Az újszülött nincs arra felkészülve, hogy egyedül hagyják, akár alszik, akár ébren van, és legfőképp akkor nem, ha sír. A folyamatosan karban tartott csecsemő azt érzi, hogy minden rendben van, hogy ő alapvetően jó és szívesen látott „vendég” a családban. Ez a meggyőződés minden korban alapja az önbizalomnak és az egészséges öntudatnak. Minden újszülött eredendően jó, de ők maguk ezt nem tudják, csak a velük való bánásmódból tudják érzékelni.

Nézzük, hogy mi történik azzal a babával, akivel a kontinuum kívánalmai szerint bánnak, és mi történik a kisbabákkal általában a civilizált kultúrákban.


Az élet sodrában...

A kontinuum-elv szerint nevelt babákat mindenhova magukkal viszik a szülők. Eleinte természetesen az anya, később az apa, más felnőttek vagy a nagyobb gyerekek. Mielőtt begyógyulna a köldöke, az újszülött élete máris cselekménnyel teli. Az idő nagy részében alszik, de még álmában is szokja a család hangjait, a különféle mozgásokat, ütődéseket, lökéseket, hirtelen megtorpanásokat, fel-le mozgásokat, megtapasztalja az éjszakák és nappalok váltakozását, a hordozó bőrének hőmérséklet változásait és azt a biztonságos érzést, hogy egy élő testhez simulhat. Ebben a helyzetben az újszülöttnek semmi más szükséglete nincs, mint szopni és üríteni, ezért ezek a babák nem is igen sírnak. Ebben a „karonülő” időszakban, amely mindaddig tart, amíg a gyerek nem kezd magától kúszni-mászni, a babák nagyon keveset mozognak, és általában egy ellazult, passzív állapotban vannak. Megtapasztalják azonban, hogy milyen érzés egy dolgozó ember ölében feküdni, aki például evez egy kenuban, varr vagy főz. Aztán a felnőtt hirtelen feláll, majd lehajol valamiért, ritmikusan jár, a gyermek pedig érzi ezt, érzi a nap sugarait a bőrén, a patak hideg vizét, egy másik ember ölelését, akinek más a szaga, más a hangja. Az élete akcióval teli, összhangban az ősök millióinak életével és saját természetes elvárásaival. Ezeknek a babáknak szinte sosem fáj a hasuk, és nem „buknak”. A kontinuum elve szerint nevelt baba tehát nagyon keveset cselekszik, mégis nagyon sok különböző tapasztalatot szerez egy aktív felnőtt karjaiban, miközben időtlen jóllétben tölti napjait.


Mint akit kínoznak...

A kontinuumtól való eltérés a civilizált kultúrákban általában már a születés pillanatában megtörténik, hiszen a kórházban használt fémeszközök, gumikesztyűk, fertőtlenítők, az erős fény, éles zajok, gépek hangjai nem felelnek meg az évezredes tapasztalatoknak. Az sem szerencsés, ha az anya a gyógyszerektől annyira kábult, hogy nem tud a babájával foglalkozni. A legfontosabb az volna, hogy az újszülöttet egy pillanatra se válasszák el az anyjától, hogy azonnal tudjon szopni, amikor erre készen áll, és hogy megvalósulhasson az imprinting a baba és édesanyja között. A modern szülészeti osztályokon az újszülöttet száraz, élettelen ruha veszi körül, ahelyett, hogy érezhetné anyja meleg, puha bőrét. Akármennyire is sír, beleteszik egy mozdulatlan, élettelen dobozba, amely egy nagyon más tapasztalatot jelent, mint az anya állandóan mozgásban lévő méhében lenni. Az egyetlen hang, amit hall, a többi kis „áldozat” jajveszékelése. Ezek a hangok semmit nem jelentenek a számára, csak sír és sír, mint akit kínoznak, a kis tüdeje, amely nemrég tapasztalta meg először a levegőt, keményen dolgozik. Senki nem jön. Hiszi, hogy az élet helyénvaló, ezért az egyetlen, amit tehet, hogy sír tovább. Végül, időtlen idők elteltével, a fáradságtól elalszik. Mikor felébred ijesztő csend és mozdulatlanság veszi körül. Bepisil, ám a langyos nedvesség okozta kellemes érzés hamar elillan, ahogy a pelenka kezd kihűlni. Rúg egyet a lábával, megfeszíti a testét. Elkeseredett, kielégítetlen, az élettelen világ nedves és kényelmetlen, kiabál nyomorúságában, amíg el nem alszik ismét. És ez így folytatódik tovább, a valóság rendre kielégítetlenül hagyja az újszülött ősi elvárásait, miközben ezekre a helyzetekre nincs felkészülve a kis jövevény.
Otthon valamivel jobb a helyzet, de ott is többnyire mozdulatlanság és csend veszi körül: sírására senki nem reagál. Hiába a gyönyörűen berendezett szoba, alvás idején  egyedül marad mackójával. A babakocsi és a járóka hasonlóképpen kontinuum-ellenes találmányok.

A folyamatos testi kapcsolattól megfosztott kisbabák kifejlesztenek bizonyos technikákat, hogy csillapítsák gyötrelmeiket. Rugdosnak, amilyen erősen csak tudnak, hogy enyhítsék a bőrkontaktus okozta hiányérzetüket. Hadonásznak a karjukkal, forgatják a fejüket jobbra-balra, hogy érzéki ingerekhez jussanak, megfeszítik a testüket minden erejükkel. Az ujjukat a szájukba veszik az üvöltő üresség és a végtelen magány ellenszereként, hogy csillapítsák azt az érzést, hogy a mindenség középpontja valahol máshol van.

Mióta az emberi intellektus - félretéve az évezredes tapasztalatokat - sorra vonultatja fel jobbnál jobb elméleteit azzal kapcsolatban, hogy hogyan bánjunk a kis újszülöttekkel, szerencsétleneknek válogatott viszontagságokon kell átesniük. Az ár, amit ezért fizetünk, nem kevés: elveszítjük képességünket a jóllétre, ahol a boldogság nem egy elérendő cél, hanem egy természetes állapot.


A cseperedő gyermek

Kés, villa, olló: gyerek kezébe nem való?

Ha a karonülő időszakban a csecsemő minden kontinuum szerinti elvárása teljesült, készen áll, hogy további tapasztalatokat szerezzen. Ahogy megtanul kúszni és mászni, egyre távolabb és egyre hosszabb időre merészkedik el anyja közeléből. Az anyával való folyamatos kapcsolat igénye hamar megszűnik, és a gyerekek csak akkor fordulnak anyjukhoz, ha olyan stresszhatás éri őket, amellyel maguk még nem tudnak megbirkózni. Attól a pillanattól, hogy önállóan mozognak és fokozatosan fedezik fel a világot, a gyerekek magukra vigyáznak. Az embereknek - az állatokhoz hasonlóan - erős önvédelmi képességeik vannak, és pontosan tisztában vannak azok határaival. Ha a kis felfedezőt folyamatosan figyeljük és megóvjuk a veszélyektől, hamar megtanulja, hogy nem kell önmagáért felelősséget vállalnia. Az ember egyik legmélyebb késztetése az elvárásoknak való megfelelés vágya. Emiatt hamar önmagukat beteljesítő jóslatokká válnak a „Vigyázz, mert elesel!”, a „Le ne ejtsd!” vagy az „Addig szaladgálsz, míg elüt az autó!” figyelmeztetések. A jekána anyák nem néznek hátra a dzsungelben az ösvényen haladva, hogy a kisgyerek követi-e őket, hiszen  ilyen helyzetben egy önmagára vigyázni tudó totyogónak eszébe sem jut, hogy anyjától eltávolodjon, mivel az egyenlő lenne az öngyilkossággal.

Az indián gyerekek a kezdetektől fogva felügyelet nélkül játszanak, és sokkal kevesebb baleset éri őket, mint a modern országokban élőket. Hiszen egyetlen felnőtt sem tud jobban vigyázni egy gyerekre, mint ő saját magára. Fontos tehát, hogy teljes bizalommal legyünk afelől, hogy a gyerek képes megvédeni magát minden veszélytől. Ez lehet a legnagyobb kihívás a civilizált kultúrában élők számára.


Az indián anyák hozzáállása

A jekána anyák mindig nyugodtak, általában el vannak foglalva a maguk dolgával, de mindig a kisgyermek rendelkezésére állnak, ha annak szüksége van rájuk. Az anyák nem foglalkoznak aktívan a gyerekkel, nem kezdeményeznek kapcsolatot, és ha azok hozzájuk fordulnak, nem tesznek többet, mint amit a gyermek kíván. Mindig a gyerek az aktív és az anya passzív: a gyerek jön aludni, amikor álmos, enni, amikor éhes. Nem követeli és nem is kapja meg az anyja teljes figyelmét, mert nincs is erre szüksége. Egy még nem beszelő gyermek is pontosan ki tudja fejezni az igényeit, ezért felesleges és káros olyasmivel traktálni, amire nincs szüksége. A túl sok foglalkozás ugyanúgy aláássa a gyerek önbizalmát, mint a túl kevés.

A felnőttek és a gyerekek között minimális a szóbeli kommunikáció. Viszont a gyerekek folyamatosan jelen lehetnek a felnőttek beszélgetéseinél, soha nem küldik el őket. Elvárják viszont, hogy a gyerekek ne szóljanak bele a beszélgetésekbe, és általában egymás között sem beszélhetnek, amíg a felnőttek társaságában vannak. Így minden gyerek annyit ért meg a felnőttek beszédéből, amennyit az értelmi fejlettsége megenged, és így tanulja meg felnőtt korára, hogy melyik helyzetben hogyan kell viselkedni. Ezzel szemben a nyugati világban próbáljuk kitalálni, hogy éppen mit és mennyit tud a kis ember felfogni, aminek következtében az ismerete a világról töredékes és torz lesz.


Rosszak-e a gyerekek?

Az indiánok úgy tartják, hogy minden gyerek (és minden felnőtt) eredendően jó és eredendően szociális lény, akinek leghőbb vágya, hogy hasznos tagja legyen a közösségnek, amiben él. Ezzel szemben a civilizált világ nézete szerint a gyerekeket meg kell nevelni, mivel ők természettől fogva antiszociálisak és hajlanak mindenféle rosszaságra. Ebben az esetben is igaz, hogy a gyerekek azt teszik, amit elvárnak tőlük. Ezért képes egy hasznos tettet követő dicséret vagy egy meglepett felkiáltás hatalmas kárt tenni a gyerek önbizalmában, mivel azt sugallja, hogy a gyerek alapvetően antiszociális. Ugyanígy lesz katasztrofális hatása egy felhúzott szemöldöknek, amely azt sugallja, hogy a gyerek rosszalkodása nem volt meglepő. Ugye fiam, már megint. Pedig hányszor megmondtam..., de neked beszélhet az ember!


A meggyőzés hiánya

A yaquenák egyetlen esetben sem próbálják rábeszéléssel meggyőzni egymást vagy ráerőltetni az akaratukat a másikra. Nem próbálják rávenni a gyerekeket sem, hogy azt tegyék, ami szerintük helyes, hanem azt szeretnék, hogy a gyerek maga jöjjön rá, hogy mi a helyes. Kezdetektől fogva tiszteletben tartják a gyerekek döntéseit. A kisgyerekek természetesen nem hoznak nagy döntéseket. Mivel itt is működik erős önvédelmi képességük, és tisztában vannak a határaikkal, ilyenkor az idősebbekre bízzák a döntéseket. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyerekek bármit csinálhatnak, hiszen igazodniuk, alkalmazkodniuk kell a szokásokhoz, csakhogy ezt nem neveléssel érik el, hanem azzal, hogy végtelenül bíznak a gyerekekben.


Az alapvető tapasztalatok hiányában...

A modern ember boldogtalanságának megértésében hasznunkra válik, ha figyelembe vesszük, hogy mindannyian nélkülözzük a karonülő időszak és a kisgyermekkor fontos tapasztalatait. Emiatt későbbi életünk során tudattalanul és szüntelenül keressük ennek a hiánynak az ellensúlyozását.

A legáltalánosabb kontinuum-betegségünk az öngyűlölet és az önbizalomhiány. Mivel a karonülő időszakban a jóllét megélésének képességéhez szükséges feltételek hiányoztak számunkra, különböző módokon kénytelenek vagyunk pótolni a pótolhatatlant. A boldogság tehát számunkra már nem normális állapot, hanem elérendő cél.

Ez a hiány leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy nehezen tudjuk a jelenben, itt és most jól érezni magunkat. Úgy érezzük, hogy hiányzik valami: van egy határozatlan veszteség-érzésünk, vágyunk valamire, amit nem tudunk pontosan meghatározni. A vágy általában egy közepesen távoli dologra összpontosul, és úgy fogalmazódik meg, hogy minden rendben lenne, ha... és úgy folytatódik, hogy ...lenne egy új autóm, nagyobb fizetésem, más munkám, feleségem, gyerekem, ha elutazhatnék hosszabb időre vagy örökre. Ha ezt a célt elérjük, feltűnik egy új ha... És így éljük az életünket egyik vágytól a másikig, a várt boldogság azonban sorra elmarad, és továbbra is úgy érezzük, hogy velünk valami nincs rendben. Habár legtöbbünk sosem élte meg ezt a tökéletes jóllétet, sokszor azt az illúziót tápláljuk, hogy a múltban ez megtörtént, vagy hogy a jövőben bizonyára meg fog történni.

Ez a hiány jelen van a kapcsolatainkban, kifejeződik abban, hogy versengeni és nyerni akarunk, hogy elfogadottnak és szerethetőnek érezzük magunkat, hogy állandóan változásokra vágyunk. Ez a kezdeti veszteség Liedloff szerint hatással van a homoszexualitás kialakulására, a bűnözésre, a függőségek és betegségek kialakulására.

A karonülő időszak hiánya olyannyira áthatja az életünket és deformálja az emberek személyiségét, hogy már-már úgy érezzük, ilyen az emberi természet. Az indiánok példáján azonban láthatjuk, hogy ez nem feltétlenül van így.


Visszatérés a kontinuumhoz

A kontinuum elveitől való eltávolodás tehát nagyban befolyásolja mind az egyének, mind a társadalom életét. Az áldozatok áldozataiként cipeljük magunkkal a jóllétünk elvesztésének terhét generációról generációra. A kontinuum egy nagy erő, ezért egész életünkben keressük a hiányzó élményeket.

Mit tehetünk, hogy megállítsuk ezt a folyamatot? Először is természetesen azt, hogy az újszülöttekkel és a kisgyermekekkel a kontinuum elvei szerint bánunk. A szülőket is nagyon értékes kontinuum-tapasztalatokhoz segítheti az, ha ők - ráérezve ősi ösztöneikre - megfelelően bánnak a gyerekekkel.

Azoknak a gyerekeknek is sokat segíthetünk, akik nem kapták meg a kellő bánásmódot kiskorukban. Lehetőséget kell teremteni, hogy a gyerekek a szülők ágyában alhassanak, és minden alkalmat ki kell használni, hogy testközelben legyenek, például gyakran ölbe venni őket. A felnőttek is sokat profitálhatnak abból, ha megtanulják a gyengédséget és a testi érintkezést függetleníteni a szexualitástól, ezáltal lehetőséget biztosítva maguknak arra, hogy a simogatások, ölelések, érintések által enyhüljön hiányérzetük.

El kell érni, hogy ne a gyerekek legyenek a figyelem középpontjában, de minél többször jelen lehessenek a felnőttek tevékenységei közben. Ha felnőttek és gyerekek együtt tevékenykednek, az a kívánatos, hogy a felnőttek végezzék a saját dolgukat (munka, művészeti tevékenység, barkácsolás, kertészkedés stb.) és a gyerekek kedvük szerint ezekbe bekapcsolódhassanak. Előnyös lenne mindenki számára a különböző generációk együttélése, de csak akkor, ha a család tagjai kiteljesedett személyiségek, és nem saját „lelki hiánybetegségeiket” próbálják egymás rovására orvosolni. Hasznos lehet továbbá, ha több család alakít ki szoros együttműködést. Segíthetnek egymásnak a mindennapi életben, megszüntethetik a gyerekekkel otthon lévő anyák elszigeteltségét, és megoldhatják, hogy a különböző korú gyerekek egy társaságban lehessenek.

(Genitzer Zsuzsa recenziója)

Az ÖnMunka online kurzus részletes leírását ide kattintva olvashatod. Látlak szeretettel a csoportban, ha erre hoz az utad:


2019. január 22., kedd

Fenntartásaim Vannak az Online-sággal Kapcsolatosan. Tapasztalatok az Online ÖnMunka Kurzus Hallgatóitól




Múlt héten kaptam egy levelet és benne kérdéseket egy online ÖnMunka Kurzus iránt érdeklődő levélírótól. Megkértem a Kurzust már elvégzett Hallgatóimat, hogy osszák meg ők is a témával kapcsolatos tapasztalataikat, hiszen ők már ismerik az „online-ság” csínját-bínját. Illetve én is leírtam a saját pontocskáimat.


A JELENTKEZÉSI AJÁNDÉK AKCIÓ JANUÁR 28-IG TART. HASZNÁLD KI, HA MÁR MOST TUDOD, HOGY SZERETNÉL VELÜNK TARTANI!

Íme, a levél:

„Kedves Andrea! Rátaláltam az oldaladra és az ÖnMunka programod felkeltette az érdeklődésemet. A válásom óta kezdtem el tudatosabban foglalkozni magammal és tettem fel kérdéseket magamnak, magamról. Ehhez sokféle segítséget igénybe vettem, ahogy te is. Az ÖnMunkában tetszik, hogy komplexen kezeli a testet és a lelket. Egy dolog miatt van csak bennem ellenállás. Az online-ság. Eddig minden kurzus, beszélgetés, előadás, oldás személyes volt. Embertől-emberig. Érintés, ölelés, könnyek, energiák áramlása. Egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy a monitoron keresztül ugyanazt vagy hasonlóan intenzív hatást el lehet érni. Erről szeretnélek kérdezni. Mik a tapasztalataid? Én nem vagyok egy gép előtt ülős fajta. A masszőri hivatást is azért választottam, mert szeretem a személyes kapcsolódást, az érintést, a közvetlen segítségnyújtást.

Mi kell ahhoz szerinted, hogy valóban jól tudjam hasznosítani az információt a neten keresztül?

Válaszodat előre is köszönöm!”


Kedves Kérdező!

Köszönöm a kérdésedet! Megadtad az ösztönzést arra, hogy összefoglaljam az online kurzussal kapcsolatos, az amúgy nagyon részletes kurzusleírásban nem szereplő pontokat. (És a témát még bőven tovább is lehetne boncolgatni.) Ezzel más bizonytalankodóknak is segíthetünk a tisztábban látásban és egy megalapozott döntés meghozásában.

Először is, önmagában az, hogy „online kurzus”, még semmit nem mond. Ahány online kurzus, annyiféle tartalom, kommunikáció, kapcsolattartás, háttértámogatás. Van olyan, például, hogy csak előadásos videókat kapnak a résztvevők, vagyis csak a monitorhoz kapcsolódnak és elméleti információkat fogadnak be. Olyan is van, hogy egyáltalán nincs előre rögzített videós előadás a kurzusban, hanem hetente 1x találkozik az egész csoport egy videós platformon online, és „együtt” töltik el az időt, akár előadással, akár gyakorlatokkal. Évekkel ezelőtt én is csináltam ilyet kicsi csoportokkal skype-on, csoportos hívások segítségével.

·         Kb. 30 órányi korábbi tréningeken és kurzusokon rögzített videófelvétel a tematikához illeszkedő adagolásban. (bármikor nézhetők)
·         Kb. 60 emailes lecke, melyek nagy része általam felmondott audio formátumú gyakorlat (ún. neuroszenzoros gyakorlatok), heti 4-5 lecke adagolásban.
·         6 élő Kérdés-Válasz tréning, Facebook élő videó formában. (Egyedül ezek lesznek konkrét időpontokban, de ha valaki nem tud élőben részt venni, az bármikor megnézheti a készülő videófelvételt.)
·         Bónusz anyagok és gyakorlatok.
·         Zárt, támogató Facebook csoport, ahol kérdezünk és megosztunk. A csoport munkáját folyamatosan figyelemmel kísérem, néhány ÖnMunkában mélyen jártas Segítő kíséretében.
·         2 hét szünet a folyamatunk közben, hogy legyen lehetőség az esetleges pótlásokra és integrálásra. (A szünet a 15 hét része.)

Tehát a kurzusnak csak egy része monitorhoz kötött, főként elméleti információ. (Ami bármikor megnézhető vagy újranézhető.) A kurzus legnagyobb része azonban gyakorlati. TELJESEN ÖNÁLLÓAN VÉGZENDŐ AUDIÓ GYAKORLATOK. Ezeket a gyakorlatokat az én hangomon hallják a résztvevők, és akkor és ott végzik el, ahol és amikor az számukra a legmegfelelőbb. (Földön, kanapén, ágyban, teraszon, reggel, délben, este, éjszaka.) Az elmélet mindig megágyaz a gyakorlatnak, és NAGYON FOKOZATOSAN VAN MINDEN ADAGOLVA. Nem végzünk napi 10 óra gyakorlatot, hanem kicsiként haladunk, időnként megállunk, pihenünk, integrálunk. Megnézzük a heti tréningvideót, majd beosztjuk magunknak, hogy az adott héten mikor végezzük el a jellemzően 15-25 perces audió gyakorlatokat, illetve a hosszabb, írásos leckéket.

Mindez élő, személyes formában teljesen megvalósíthatatlan. Ehhez hetente 5x kéne találkoznia a 30 fős csoportnak, aminek az időbeli, térbeli és anyagi vonzatai lehetetlenné tennék a kurzus létrejöttét. (Ha 4 hónapra elvonulnánk a csoporttal, úgy talán működne. J ) Az online forma lehetővé teszi, hogy vidéken és külföldön élő Hallgatók is el tudják végezni a kurzust.

Emellett, az online kurzus nem versenytársa a személyes, élő csoportoknak és egyéni terápiáknak. Egyszerűen más és MÁSRÓL SZÓL. A kurzus címe: ÉLETED LEGFONTOSABB KAPCSOLATA: AZ ÖNKAPCSOLÓDÁS, AZ ÖNFELNEVELÉS ÉS AZ ÖNFELISMERÉS GYAKORLATI KURZUSA. Vagyis ÖNMAGUNKKAL tanulunk meg összekapcsolódni, minden szinten. Önmagunkat fedezzük fel, minden szinten. Önmagunk felé fordítjuk az összes figyelmünket, önmagunkat tanuljuk meg meghallani, megtapasztalni. A saját idegrendszerünket, testérzeteinket, érzelmeinket ismerjük fel, a saját működéseinket tudatosítjuk, a saját testünket és szerveinket gyógyítjuk. A saját kezünket és a saját darabkáinkat használjuk mindehhez. A vezetett audió gyakorlatok ezt a célt szolgálják. Más nem is tud segíteni bennük, nem olyan jellegűek. A felfedezéseinket, megtapasztalásainkat pedig megosztjuk a zárt fórumunkon, ahol másokét is elolvashatjuk. Ez nyilván történhetne személyesen, élőben is, de az eddigi tapasztalatok szerint nagyon izgalmas folyamat, ahogy írásban megosztják a Hallgatók az élményeiket. Akkor, amikor nekik megfelelő. Ha nem szeretnék, akkor nem osztják meg. Van, aki csak olvassa a többiekét, mások még azt sem, mert arra már nincs idejük, inkább a gyakorlatozásra fordítják azt, amennyi van. És megint mások napi rendszerességgel használják a fórumot és rengeteget tanulnak belőle.

Ezen a kurzuson olyasmit tanulunk és gyakorlunk, ami MINDEN MÁS ÖNISMERETI MUNKÁBAN – CSOPORTOSBAN VAGY EGYÉNIBEN – ALAPVETÉS KELLENE, hogy legyen. Olyasmit, amitől a párhuzamosan vagy később végzett élő, személyes munka még mélyebbé és hatékonyabbá válik. Olyasmit, ami ebben az összetételben és tartalomban magyarul máshol nem elérhető.

A hatás „intenzitását” sem lehet összevetni korábbi tapasztalatokkal. Nekem is van rengeteg személyes csoportos és egyéni konzultációs tapasztalatom, melyek már önmagukban is nagyon sokfélék voltak. 2011 óta pedig folyamatosan tanulok és tanítok is online, és az élet és önmagam teljesen új aspektusaival ismerkedhettem meg ilyen módon. Illetve azok a nemzetközi kurzusok, melyeket online elvégeztem, élő, személyes formában nem is voltak elérhetők. Nemzetközileg már sokkal korábban beindult az online tanítási forma, amiért nagyon hálás vagyok, mert így rengeteg olyasmit tanulhattam, ami magyarul nem (volt) elérhető. Épp jövő hétfőn indulok neki egy újabb, intenzív online kurzusnak, résztvevőként, angol nyelven, amiből nem csak magam számára fogok felfedezéseket tenni, hanem a korábbi tanulmányaimba és tapasztalataimba integrálva át is tudom adni magyarul azoknak, akiket egy ilyen komplex, átfogó kurzus érdekel.


Az ÖnMunka kurzus Hallgatóinak megosztásai a témában:

Én nagyon szeretem az online kurzust, mert bőven van idő az információk befogadására és önmagamban zajló folyamatokra egyaránt, nem sürgető és a legjobb tanító, ha gondunk van az önmagunkra való figyelés terén is. Ami még fontos, hogy ez a kurzus úgy van összerakva, hogy folyamatos figyelem és követés van Andrea részéről, van lehetőség egyéni konzit is kérni, és a zárt csoportban való részvétel is hatalmas segítség. A gyakorlatokat olyan mély és időigényes munkának érzem és annyira egyéni felfedezést kívánnak, hogy talán nem is lehetne ezt más módon megtapasztalni. Ezt semmiképpen nem hasonlítanám egy szokványos online kurzushoz.


Az én tapasztalásom résztvevőként, hogy az önmagamhoz való kapcsolódásom lett sokkal mélyebb az online kurzus alatt. Bár a csoport elfogadó szeretetét és segítségét mindig ott tudtam magam mögött, de számomra alapvető fontosságúvá vált, hogy végre magam tudjam megszeretgetni magam abban, amiben éppen vagyok. És magam jussak el oda, hogy minden helyzetben élő és érző kapcsolatban tudjak maradni magammal. Mert ezt más nem tudja megtenni helyettem. És nagyon sok év mások általi szeretgetés, felém áramló szeretete után jöttem erre rá. Hogy a magam elfogadása és szeretete hiányzik magam felé hiányzik itt már. És ehhez kaptam segítséget ebben a formában.
Segítőként pedig el sem tudtam képzelni, hogyan is lehet valakit megtartani, ott lenni vele úgy, hogy fizikailag nem vagyunk együtt, hanem skype-on találkozunk. Számomra ez egy egészen új, majdnem elképzelhetetlen lehetőség volt. A kíváncsiságom vezetett. És végtelenül szép megéléseket kaptam arról, hogy lehet. Egy TAPASZTALÁSI lehetőség ez. Ha nem próbálom ki, ha nem tapasztalom meg, csak az elképzeléseim maradnak arról, hogy mi mindenre lenne szükség ahhoz, hogy két ember minőségileg legyen együtt.


Megtanulhatsz önmagaddal beszélgetni, önmagadat oldani, és ezzel érinted majd magad igazán... sokszor csak azt hiszük hogy kell valaki más.


Egyrészt szerintem online is van ilyen áramlás, én érzékelem, bár én se hittem volna, hogy online lehet kapcsolódás. Ha meg csak az információ átadódását nézem, akkor olyan előnyei vannak itt az online-ságnak, hogy mindent vissza lehet nézni, bármikor lehet csinálni, rugalmas, nem vesznek el az infók, ahogy az élőbeszéd során tudnak. Szóval alapvetően elhatározás szükséges, ahhoz hogy a magunk módján befogadjuk, elolvassuk a leírásokat, beszélgetéseket, megnézzük a videókat, megcsináljuk a feladatokat, még az idő sem korlát.


Hat nekem Japanbol nem volt mas valasztasom, sot megmento eselyt adott az online-sag, es tokeletesen bevalt. Raadasul, kepernyo kepernyo, de barmikor, akarhanyszor ujra lehet nezni, hallgatni, olvasni. tekintve, hogy aki csinalja, valtozik, a kihallhato, hasznalhato infok is mindig valtoznak. En tiszta szivbol ajanlom. Raadasul, bonuszkent, ha Mo.n vagy kozeleben elsz, elerhetok a kiscsoportos szemelyes foglalkozasok is!!!


Nekem is kétségeim voltak az online dolog felől. DE feleslegesen. A kurzus azon hiedelmek felismerésében is segít, amik távol tartanak az önmagunkhoz való kapcsolódástól. Előfordul, hogy egy masszőr (de sok más segítő is) igazán csak másoknak tudja azt adni (ítélkezésmentes elfogadást, és feltétel nélküli mély figyelmet) amire saját magának lenne szüksége. Csak idáig nem jutott eszébe. Azért merem kijelenteni, mert én is masszőrködtem. Én egyfajta "állapotban" voltam masszázsok alkalmával, amiben a személyiség ott van, de nem dominál. Gondolok arra, hogy egy masszőr (szerintem) nem elemzi, kritizálja a páciens testét, hogy hogyan néz ki, vagy más dolgát. Nekem még gondolataim se nagyon voltak, csak összehangolódtam a másik ember testével-lelkével és így sok olyan információ megtalált, ami maga adta a megérzéseket és instrukciókat, hogy mit kell, lehet tenni melyik szövettel és milyen érzések tárolódnak ott. Sokszor csak tanúja voltam ezen érzéseknek, átengedtem magamon. Ezt hívtam nyitott csatornás segítőkészségnek, ami egy állapot, és ami alapvetően támogató és elfogadó. De kevés masszőr tudatos arra, hogy ezt a segítő állapotot a saját érzelmi/testi állapotaival szembe is működtesse a mindennapokban.


Az online forma elősegíti azt, hogy kapcsolódjunk magunkhoz, nem mások által, hanem magunkkal foglalkozzunk, és magunk miatt csináljuk. A korábban mások által megélt "intenzív élményt" magunkkal tudjuk megélni végre.


Mivel ez ÖNmunka, adja magát, hogy alapvetően egyedül csináljuk. Valószínűleg annak nehéz az online világ, aki nem ehhez szokott. Valóban, a személyesség fontos, és az online-ság mintha az ellentéte lenne ennek. Itt a kulcs nálam: a személyesség nem a konkrét fizikai ottléttől függ, hanem a lelkülettől. Itt megvan a lelkület. Ennek az ellentéte is előfordulhat: ott vagy személyesen, mégsem személyes az egész. Azt is írta valaki, hogy az energiák így is áramlanak - ez fontos még: hiszen mindenki mindig mindenhol ott van, ez így vagy úgy mindenkihez eljutott már. A személy végül is a fejünkben jelenik meg. Így lettünk szerelmesek anno a poszterek alapján a sztárokba, vagy így lehet szerelembe esni az interneten chat-elés közben. Aztán ezekben az esetekben kiderül, hogy mennyi mindent odavetítettünk, és köze nincs a tényleges személyhez a megélésünknek, de hogy mi személyesnek éreztük, az biztos.
Itt azért lesz más, mert sokkal többrétű módon meg lehet győződni arról, hogy az illető, akivel beszélgetsz, kiféle-miféle (tehát sokkal kevésbé fogod félrekalibrálni, hogy kivel vagy online kapcsolatban). Ha majd ad pár tanácsot, ami konkrétan segít (anélkül, hogy valaha is látta volna a fizikai testedet), akkor már nem fog számítani más. És az sem baj, ha félrekalibrálod, mert nem az a cél, hogy a másikat minél jobban megismerd, hanem az, hogy saját magadat!
Kicsit az otthonszülés is hasonló: amikor nincs más mód a jelenlétre, akkor skype-on keresztül is tud segíteni, aki ért hozzá. Sok előnye van az online-ságnak, amit akkor fogunk megérteni, ha kipróbáljuk. Igazából most a fizikaisággal hasonlítjuk, és ahhoz nézzük a hátrányait. De én pl. hogy csak online csináltam ezt a tréninget, és éppen készülök egy fizikai meetingre Andival, pont azon kezdtem gondolkodni, hogy mik lesznek a hátrányai az online-hoz képest: meg kell oldanom a gyerekeim felügyeletét, nagyobb a költségvonzata, mint az online verziónak, nem tudom rugalmasan változtatni az időpontját, stb. Persze ezek mind jól vannak így, ezeket elfogadtuk, mert nem is volt más. Ugyanúgy az online-nak is vannak előnyei és hátrányai, csak itt inkább az ún. hátrányokat látja meg esetleg valaki először, mivel a fizikai jelenléthez képest ezek hátrányoknak tűnnek. De az előnyökkel egybevetve már simán az előnyök vannak túlsúlyban, és a hátrányok nem érződnek jobban, mint amikor egy fizikai találkozóra mész, és ott is érzed a hátrányokat (csak nem fókuszálsz rájuk, mert nem hiszed azt, hogy ennek bizony online-nak kéne lennie igazából).


Egy hasonlattal élve, ha csak adott izmokat dolgoztatunk, pl. a lábat, akkor csak az erősödik. Van többféle más izomcsoport, de azokkal nem dolgozunk. Megvannak, de nem erősek. Az egészséges lét szerintem minden izomcsoport mozgatását magában foglalja.


A kurzus részletes leírását ide kattintva olvashatod. Látlak szeretettel a csoportban, ha erre hoz az utad:


A JELENTKEZÉSI AJÁNDÉK AKCIÓ JANUÁR 28-IG TART. HASZNÁLD KI, HA MÁR MOST TUDOD, HOGY SZERETNÉL VELÜNK TARTANI!