2019. január 16., szerda

2019 Januári Kurzus Visszajelzések




Szeretettel osztok meg egy friss csokor visszajelzést a nemrég befejeződött online ÖnMunka kurzus Hallgatóinak tollából.

Újra csodás Hallgatókkal csinálhattam végig az ÖnMunka gyakorlati, online kurzusát egy intenzív, 4 hónapos folyamatban. Közülük néhányan már megosztották az élményeiket, melyeket mindig nagy kíváncsisággal olvasok. Annyira különböző, kiben hogyan csapódik le egy ilyen tapasztalás, hol vannak számára a kiemelkedő, megfogható, szavakba önthető pontok.


JELENTKEZÉSI AKCIÓ ÉS AJÁNDÉK:
Azok között, akik január 28-ig befizetik a regisztrációs díjat, 2 ajándékot sorsolok ki:
1. Egy résztvevő 50% kedvezménnyel végezheti el a kurzust.
2. Egy másik résztvevő ajándékba kap egy 29.900 Ft értékű, 3 alkalmas, skype-os egyéni konzultációs csomagot velem. (3x60 perc)

SPIRI REHAB A TÖKÉLETLENSÉG KURZUSÁN. „Arra jöttem rá, hogy ez a kurzus egy Erőforrás. Andi folyamatos (!) jelenléte, a csoport, a gyakorlatok és számomra a strukturáltság is biztonságot és támogatást adnak. "Spiri rehab"-nak is hívom néha magamban J, ami azt jelenti nekem, hogy az utóbbi évek nonstop tisztulás- és fejlődésmániája után - lényegében - megpihenhetek. A biztonságot, "megtartottságot" látom most alapnak, ami minden mást is lehetővé tesz: a változtatást, kockázatvállalást, új dolgok, kihívások beengedését és kezelését, határkijelölést, új minőségek megtapasztalását, integrálását és a növekedést. Ez az egyik nagy tanulság számomra, hogy mennyire létfontosságú a "problémák" helyett az erőforrásokra fókuszálnom. Külső és belső szinten is sok "ajándékot" kaptam és kapok, több lehetőséget látok, több lábon állok. Kevesebb erőfeszítés, több könnyedség, lágyság, megengedés, játékosság. ÉS természetesen jönnek nehéz érzések is, ÉS szükséges időt, energiát belefektetni. Még úgy is hívom, hogy a "Tökéletlenség kurzusa" :), mert egyre jobban megengedem magamnak, hogy egyszerűen csak legyek az, aki vagyok, úgy, ahogyan éppen vagyok, ahelyett, hogy valami irreális, "szuperhős" ideálképet kergetnék és tettetnék. Köszönöm.”

EZ NEM EGY TANFOLYAM, HANEM ÉLETMÓD. Az eddig megszokottnál annyival sokdimenziósabb világ, világ-érzékelés, én-érzékelés, világgal kapcsolódás nyílik, hogy beleszédülök. Úgyhogy picinként adagolom. Azt érzem sok gyakorlatnál, hogy bekapcsolnak, rendeződnek a sejtek az agyamban. Ez komoly igénybevétel, de jó érzés tudni, érezni, hogy ekkora változásokat lehet kitartással elérni. Nagyon köszi, én most kezdem érteni, amit mondogatsz, hogy ez nem egy tanfolyam, hanem életmód. Nagyon erőteljes!

SZABÁLYOSAN MEGLEPŐDÖK MAGAMON. Az elmúlt pár napban - szokásomhoz híven - ismét megálltam a gyakorlatokkal. Ilyenkor "történik", ilyenkor nem tudom "csinálni". És mindig kiforr valami. Már második napja, hogy azt észlelem, hogy határozott vagyok. Nem finomkodok, nagyon egyenesen kommunikálok, rövidre zárok dolgokat, közben rengeteg energiám van, ami elém jön, azt megoldom, és tolom a napot tovább. Azt élem meg, hogy elkezdek fontos lenni magamnak. Ha valaki belém gyalogol, nagy küzdelmek árán tudtam sokszor csak helyre tenni, miközben többnyire még jó pofát is kellett vágnom ahhoz, hogy megbántottak. Azt észlelem, hogy egyszerűen - nem tudom megmagyarázni, hogyan -, de úgy kommunikálok, hogy ne érjen el a bántás. Mivel nem akarok újabb kisregényt, nem írok nektek példát, de szabályosan meglepődök magamon. De leginkább azon, hogy ez nekem jó így, nincs bennem az állandó önvádlás, minden szavam felülvizsgálata, minden tettem értékelése utólag, hanem benne a pillanatban teszem a dolgom, és megyek tovább. Érdekes, új nekem ez az Énem, még kell ismerkednünk. J

IGAZABB, ŐSZINTÉBB ÉLET. Nagyon hálás vagyok Neked, Andi, hogy hozzásegítettél egy igazabb, őszintébb élethez!

JÓ ÉRZÉSEKKEL TAPADOK A FOTELBA. Andi, szuper volt a legutóbbi Kérdés-Válasz tréning is, örülök, hogy felvételről is meg tudom nézni. Szép, különleges, ragyogó nő vagy. A benned lévő tudás, bölcsesség és a saját humoraddal átszőtt kifejezőképességed nyugalommal, jó érzéssel tapasztanak a fotelba minden videós anyagod megtekintésénél.

AMIT ÖSSZEGYŰJTÖTTÉL, AZ EGY KINCS. Szorgalmasan csinálok mindent, de a saját tempómban.  Fantasztikus minden anyag! Juhééé!

AZ ÖNMAGUNKKAL VALÓ GYENGÉDSÉG ÉS ŐSZINTESÉG TANULÁSA A KÍVÁNCSISÁGON ÉS FELFEDEZÉSEN KERESZTÜL. „Átfogó élménybeszámolót írni erről az átfogó kurzusról, hát nem egyszerű. Először is az átlátható struktúra, tiszta kommunikáció, a könnyedén használható rendszer nekem már anélkül is kellemes élmény, hogy bármit csináltam volna, aztán meg a későbbiekben sokat könnyített az életemen. Ez amúgy is egy masszív négy hónap volt az életemben, és nagyon jó, hogy belefoglalódott ez a kurzus. Szeretem a csoportot és szeretem a felfedezéseinket, a gyakorlatokat. Andi, Neked pedig hálás vagyok, hogy megalkottad a mindezt, támogatsz minket, és egy ilyen biztonságos helyet hoztál létre, ahol még én is meg mertem nyílni. Hogy most már mennyivel inkább nyitott tudok lenni másokkal, például rengeteget alakult itt bennem. Ezzel együtt pedig élőbbek lettek az emberi kapcsolataim.
Aztán történt velem itt sok olyan kis tapasztalás, amik önmagukban is nagy örömöt jelentettek nekem, de ahogy ezek összeadódnak, egész mássá teszik a létezést. Olyan szigorú voltam magammal, de a kíváncsi felfedezések, szép lassan ön-együttérzésre tanítanak. Ez leginkább akkor jön, amikor csak a testembe figyelek arra, mire van szüksége, hagyatkozom úgymond az ő bölcsességére, megengedem neki, hogy végbemenjen, és ennek érzem a gyógyító erejét. És azt tapasztalgatom, figyelgetem, hogy ezt a "testbölcsességet" annyi másféleképpen is ki lehet bontakoztatni. Számomra talán ez a legfontosabb abból, amit itt tanulunk. Azt hiszem, ez így, ahogy belőlem fakad, olyan misztikusnak tűnhet, pedig itt inkább praktikus, józan dolgokról van szó, tudományosan megalapozott háttérrel. Na de megélni, érezni, akkor is varázslatos. Az pedig hatalmas megkönnyebbülés, hogy lehet nem jól csinálni dolgokat, lehet próbálkozni, és nem baj, ha nem sikerül úgy, ahogy elképzeljük, nincs olyan, hogy valaminek ilyennek, vagy olyannak kell lennie. Ezek a fajta kíváncsi, felfedező, megengedő minőségek egyre szabadabbá tesznek.
Megéltem ez idő alatt sokféle nehéz érzést itt is. A szégyen áthatja a lényemet, és ezzel számos formában találkoztam, és tanulom, hogyan öleljem át ezt a fájó nem létezni, nem terhelni akaró sebzett részemet. Megkönnyebbülés volt megosztani, hogy is vagyok ezzel kapcsolatban, hiszen olyan erős ez bennem, de eddig azt hittem az ilyesmiket rejtegetnem kell, mert nem "normális", és mert leginkább a kirekesztettségtől félek, vagy talán csak féltem. Aztán ott a düh, a harag, a másik elrejtendő érzelmünk, amiből nekem szintén sok van, és egyébként a szégyenem egyik tárgya. Élvezem, ahogyan a dühvel dolgozunk itt, és megkönnyebbülés, ahogyan felszabadul bennem egy csomó energia, amit az elnyomására fordítottam, ráadásul az egészséges düh önmagában is egy hajtóerő.
Ami meg nem régiben történt kész csoda a kis belső világomban, ellágyult a bizalmatlanságom, ami olyan szinten egyfajta megfoghatatlan lételemem volt, hogy fel sem figyeltem rá. Nagyon összetett dolog ez, de kb. úgy történt, hogy nagyon magányosnak éreztem magam, ez is egy gyakori, beragadt nehéz érzésem, ami szinte csak úgy a semmiből jön néha, és nagyon szégyellem. De most volt bátorságom elmondani a páromnak, meg előtte már kidolgozódtak belőlem dolgok. Ő pedig olyan jó volt hozzám, szeretve és megtartva éreztem magam. Azóta pedig biztonságban érzem magam vele, nem is gondoltam, hogy nekem lehet ezt így is. De egyébként arra se, hogy ez eddig nem biztonságos, egyfajta természetesnek tűnő szorongás volt ez. Szóval annyi itt a tapasztalás, de a lényeg számomra talán, habár valójában leírhatatlannak érzem, az önmagunkkal való gyengédség és őszinteség tanulása a kíváncsiságon keresztül. Nagyon hálás vagyok, köszönöm ezt az új világot.”

A RÉGI SÉMÁK MÁR NEM MŰKÖDNEK. Nagyon sok minden történik velem mostanában, mondjuk eddig is intenzív volt, de most meg olyan, mintha az eddigi "munka" mostanra érne be, kinyílnak olyan tapasztalatok, amikre nem is számítottam, nem is tudtam, hogy lehetséges. Kicsit fura is, azt hiszem, nem tudok visszamenni abba a "világba", amit korábban ismertem, ahogy finomodik az érzékelésem, más módon kell megtanulnom élni, reagálni, a régi sémák már nem működnek.

MILYEN EGYSZERŰ! Azon gondolkoztam ma, hogy "tényleg szabad elkerülnöm a nyüzsgést"? Még mindig fel-felbukkan az az elvárás, hogy "milyen életet kellene képesnek lennem élni", vagyis a "mindig minden körülmények között jól kéne éreznem magam" lemez. Mintha valaki más életét kéne élnem, ez a sugallat. Itt a második megerősítés ma, hogy szabad jól lennem, igent mondanom arra, ami jól esik, NEMET arra, ami nem esik jól, kellemes emberekkel kitölteni a szociális igényemet, és kikerülni a felesleges stresszt, ami nem ad, hanem elvesz. Milyen egyszerű.

SOK LÁGYSÁGOT ÉS ERŐFESZÍTÉS NÉLKÜLI ÉLETET TANULOK ITT. Olyan finomak a változások, az átmenet szinte észrevehetetlen.

EGYRE TÖBB ÉRZELEM MEGENGEDŐDIK A TÁGULÁSBAN. Az jutott még eszembe a napokban, hogy mintha egyre inkább kezdene az életem egy filmhez hasonlítani - leginkább abban az értelemben, hogy egyre több érzelem "megengedődik", ahogy egy filmben is van hullámzás, kalandok, változások, fordulatok, fentek és lentek, bizonytalanság és izgalom, gyász és eksztázis. A teljes skála képviselteti magát, és ettől élmény végignézni és végigélni. És valami hasonló történik az életemben is, ahogy igent mondok olyan dolgokra, melyek korábban nem tűntek biztonságosnak és "elbírhatónak". Ezt még kiegészíti egyfajta tágas bizalomérzés is, hogy "szabad hibázni" és "rosszul csinálni", másnak lenni, mint aki eddig voltam. Leginkább tágulásként tudom leírni a folyamat lényegét. Nem tudom, mi lesz, hogyan alakulnak a dolgok, én élem, amit élek, legjobb képességeim szerint, és akárhogy is lesz, mintha lenne egy háló alattam, ami megtart és továbblendít, lépésről lépésre, a régiből az újba. Valójában nagyon izgalmas.

TÚLÉLÉSBŐL AZ ÖNKAPCSOLÓDÁSBA. Ahogy haladok a kurzusban, egyre kopik ki a verbalitás, vagyis egyre kevésbé szükséges belemennem a történetbe, mert ha kapcsolódok az érzetekkel, akkor már elindul egy gyógyulási folyamat, ami nálam főképp érzetekben és néhány képben mutatkozik meg.  Még amit észrevettem, hogy mennyivel jobban bírom a stresszt, nőtt és/vagy üresedett az "úszómedencém". Ez nekem azért érdekes, mert így nem is érzem akkora szükségét a folyamatos "problémamegoldásnak", hanem egyszerűen csak élhetek, legjobb képességeim szerint. Valójában az jön át, hogy az önkapcsolódás itt a lényeg, és ha így élek, akkor értelemszerűen kevesebb lesz a "problémám", mert vagy már eleve megfelelőbben reagálok a világban, vagy nem kattan rá az elmém szitukra úgy, mintha a túlélés lenne a tét.

Látlak szeretettel az induló 15 hetes online ÖnMunka kurzuson, ha elérkezett az időd. Részletes leírást itt találsz:


JELENTKEZÉSI AKCIÓ ÉS AJÁNDÉK:
Azok között, akik január 28-ig befizetik a regisztrációs díjat, 2 ajándékot sorsolok ki:
1. Egy résztvevő 50% kedvezménnyel végezheti el a kurzust.
2. Egy másik résztvevő ajándékba kap egy 29.900 Ft értékű, 3 alkalmas, skype-os egyéni konzultációs csomagot velem. (3x60 perc)

2018. december 3., hétfő

Az Önfelnevelésről: A Mérgező Szégyen Gyógyítása és a Felnőtt, Érett Személyiség




„Tíz évvel ezelőtt olyan felfedezést tettem, ami alapvetően megváltoztatott mindent az életemben. Nevén neveztem életem legnagyobb démonát, a szégyent. Tudatára ébredtem annak, hogy a szégyen milyen elsöprő, romboló hatással van az életemre. Rájöttem, hogy egész életemben rabságban tartott. Olyan volt, mint egy függőség, ami időnként kitört belőlem. Durvább és kifinomultabb módszerekkel igyekeztem elfedni, ugyanakkor továbbadtam a családtagjaimnak, a klienseimnek és a tanítványaimnak. A szégyen volt az a tudattalanban rejtező démon, amiről sosem tudtam korábban.

„Ez a könyv a szégyenérzetről szól. Egyetlen más érzelmünk sem befolyásolja ilyen erősen önmagunk érzékelését, az identitásunkat, a méltóságunkat és a becsületünket. Nincs más érzés, ami fontosabb lenne erkölcsi és spirituális életünk szempontjából. Úgy tűnik, hogy a mérgező szégyen legneurotikusabb, jellemzavarról árulkodó viselkedésmintáink, illetve az önmagunk és mások ellen irányuló erőszak forrása. (John Bradshaw: A mérgező szégyen gyógyítása)

A legtöbb felnőtt korú ember ma nem (teljesen) felnőtt. Mindannyiunkban működnek kisebb-nagyobb intenzitású gyermeki beragadások, azokban erőteljesebben, akikben mélyen internalizálódott a mérgező szégyen. Hétköznapi életünk során, kapcsolatainkban, konfliktushelyzeteinkben pedig leginkább ezek a megszégyenült gyermeki részeink és működéseink lépnek működésbe. Valamikor ők nagy szolgálatot tettek nekünk, védelmet nyújtottak, szükségünk volt rájuk a pszichológiai értelemben vett túléléshez, de felnőttként már érdemes meggyógyítani őket, mert csak így válnak számunkra hozzáférhetővé a valódi érett választások. John Bradshaw könyveit azért is szeretem, mert a saját útját, a saját mérgező szégyenéből való kigyógyulását és önfelnevelését - „emberré válását” - is részletesen leírja. Ma egy részletet olvashattok A mérgező szégyen gyógyítása című könyvéből. Utána pedig összegyűjtöttem, mik is a felnőtt, érett személyiség jellemzői.

Mostanra az ÖnMunka módszertanának egyik legfontosabb alapköve a Belső Gyermekünk és a mérgező szégyenünk gyengéd gyógyítása, amiről John Bradshaw munkásságából is sokat tanultam. Az Önvizsgálati eszköztárunkban a legalapvetőbb megközelítés az, hogy megtanulunk finoman találkozni és kapcsolódni azokkal az érzelmekkel és érzésekkel, melyeket egész életünkben (tudattalanul) kerülünk. Ezek már gyermekkorunk óta velünk vannak, és sok éves tapasztalatom szerint a legmélyebb ön-gyógyulást a teljes, mély, címkék nélküli átélésük hozza el számunkra. A szégyen érzelme és a hozzátapadt testi érzetek sokszor a legnagyobb kihívást okozzák ezen az úton.



„Tíz évvel ezelőtt olyan felfedezést tettem, ami alapvetően megváltoztatott mindent az életemben. Nevén neveztem életem legnagyobb démonát, a szégyent. Tudatára ébredtem annak, hogy a szégyen milyen elsöprő, romboló hatással van az életemre. Rájöttem, hogy egész életemben rabságban tartott. Olyan volt, mint egy függőség, ami időnként kitört belőlem. Durvább és kifinomultabb módszerekkel igyekeztem elfedni, ugyanakkor továbbadtam a családtagjaimnak, a klienseimnek és a tanítványaimnak. A szégyen volt az a tudattalanban rejtező démon, amiről sosem tudtam korábban.

Az által, hogy felismertem a működését, megláttam, hogy a szégyen egyike az emberi élet legrombolóbb erőinek. A szégyen megnevezésével uralmat szereztem felette. A szégyen önmagában nem rossz. Normális emberi érzelem. Sőt, a valóban emberi léthez szükségünk is van rá. A szégyen emberi korlátaink között tart minket, engedélyt ad, hogy emberek legyünk. Figyelmeztet, hogy nem vagyunk istenek. Az egészséges szégyen az alázat alapja, a spiritualitás forrása.

Az egészséges szégyen figyelmeztet a határainkra. Emlékeztet rá, hogy embernek lenni annyi, mint korlátok között élni. Valójában, az emberi lét lényegét tekintve korlátozott. Egyetlen embernek sincs, és nem is lehet korlátlan hatalma. Azok a guruk, akik végtelen hatalmat ígérnek, hamis reményt keltenek bennünk. Programjaik, képzéseik nem minket tesznek gazdagabbá, hanem kizárólag őket. Hamis énünket szólítják meg, és a bennünk élő mérgező szégyenből táplálkoznak. Mi, emberek végesek vagyunk, „tökéletesen tökéletlenek”. A korlátoltság emberi természetünk alapvető vonása. Komoly következményekkel járhat, ha nem vagyunk hajlandóak elfogadni ezt a tényt.

Felfedeztem, hogy a szégyen, egy egészséges emberi érzelem, könnyen átalakulhat létállapottá. A szégyen, mint állapot eluralhatja a teljes identitásunkat, ami azt jelenti, hogy alapvetően rossznak és selejtesnek tartjuk magunkat. Amint a szégyen identitássá alakult, mérgezővé válik és megfoszt emberi mivoltunktól. A mérgező szégyen elviselhetetlen, ezért szükségszerűen előhívja az azt elfedő hamis ént. Mivel úgy érezzük, hogy valódi énünk hibás és selejtes, szükségünk van egy hamis énre, ami nem ilyen. Ha a hamis én átveszi az uralmat, pszichológiai értelemben. megszűnünk autentikus emberként létezni.

A hamis én kialakításának folyamatát Alice Miller „lelki gyilkosságnak” nevezi. A hamis én elhiteti velünk, hogy többek vagy kevesebbek vagyunk, mint emberek. A mérgező szégyen a családon belüli erőszak elsődleges formája, ami tönkreteszi az életünket. A legtöbb érzelmi zavar gyökerénél a mérgező szégyent találjuk. Mint Gershen Kaufman írja: „A szégyen számos összetett és kellemetlen lelkiállapot forrása, melyek között megemlíthetjük a depressziót, az elidegenedést, az önbizalomhiányt, a magányt, a paranoid és skizoid személyiségzavart, a kényszerességet, a hasítást, a perfekcionizmust, a kisebbrendűségi érzést, az alkalmatlanság és kudarc érzését, valamint a borderline és narcisztikus zavarokat.”

A mérgező szégyen a váratlan lelepleződés gyötrelmes belső élménye. Mintha mély sebet ejtettek volna a bensőnkön. Elválaszt minket önmagunktól és másoktól is. Az egyénnek, aki a szégyent teljesen belsővé tette, meggyőződése, hogy ő maga eredendően hibás, silány és selejtes. Ez az érzés annyira fájdalmas, hogy elfedésére különböző sorskönyveket (stratégiákat) találunk ki. Ezekre a sorskönyvekre vezethető vissza az erőszak, a bűnözés, a háborúk, valamint a függőség minden formája.

Amikor a szégyen mérgező lesz, megtagadjuk önmagunkat, így viszont különböző álcákra van szükségünk. A mérgező szégyen sokféle öltözetben és álruhában megjelenhet. Kedveli a sötétet és a titkokat. Épp e sötét, titkolózó vonása miatt sikerül elkerülnie figyelmünk reflektorfényét. Mivel a mérgező szégyen a sötétben bujkál és álcázza magát, tudatos erőfeszítésre van szükség, hogy leleplezzük különböző megnyilvánulásait és elterelő hadműveleteit.”

„Rád törtem, amikor védtelen voltál és kiszolgáltatott
Amikor sebezhető voltál és rászoruló
Mielőtt határaid lettek volna
Mielőtt tudtad volna, ott voltam
Megsértettem a lelkedet
Átszúrtalak legbelső csírádig
Azt az érzést keltettem benned, hogy hibás vagy és károsodott
A bizalmatlanság, csúnyaság, butaság, kétség, értéktelenség
kisebbrendűség, méltatlanság érzését hoztam rád
Azt éreztettem veled, hogy más vagy
Azt mondtam, hogy valami baj van veled
Beszennyeztem hasonlatosságodat az Istenhez
MÉRGEZŐ SZÉGYEN A NEVEM.”

(John Bradshaw: A mérgező szégyen gyógyítása)


Fontos tudatosítanod magadban újra meg újra, hogy nem szégyen mindezt önmagadban is felismerni. Sőt! Ez nyitja meg a lehetőséget számodra, hogy végre összekapcsolódj saját magaddal és meggyógyítsd a benned élő sebzett kisgyerek fájdalmát.

Képes vagy-e kíváncsian, felfedezőn rácsodálkozni önmagadra? Tudsz-e őszintén megérkezni oda, ahol épp vagy? Képes vagy-e őszintén szembenézni a félelmeiddel, fájdalmaiddal? Képes vagy-e türelmet és elfogadást nyújtani magadnak, nem pedig ítélkezni önmagad felett?

Saját tapasztalatom fényében a következő jellemzők fejlődnek ki bennünk, ha elvégezzük a belső munkánkat, és ezáltal sebzett gyermekből érett felnőtté válunk. Ez egyfajta közös emberi „moralitás”, ami természetes, nem pedig egy csinálás. Ne  előírásként, hanem iránytűként tekints rá. Ne egy újabb elérendő ideálként értsd. Próbáld ne azt kiolvasni belőle, hogy te hiányos, rossz, béna vagy, és hogy mennyi dolgod van még, vagy hogy ezt neked úgysem fogod sosem elérni. Nem kell semmit sem elérni. Teljesen máshogy érdemes közelíteni: SZERETNÉM-E FELFEDEZNI ÖNMAGAM? KÍVÁNCSI VAGYOK-E ÖNMAGAMRA?



A felnőtt, érett személyiség jellemzői:

·         Érzelmi intelligencia: képes az érzelmek és érzések felismerésére, kommunikálására és átérzésére. Képes mások érzelmeit megengedni, jóváhagyni, érvényesíteni.
·         Szükségleti intelligencia: képes a szükségletei felismerésére, kommunikálására és adaptív kielégítésére, nem függőségek formájában.  Képes mások szükségleteit tiszteletben tartani és elfogadni, de nem feltétlenül „szolgálja ki” őket.
·         Kötődés, intimitás, egyedüllét: képes a kötődésre, elköteleződésre, a mély és őszinte kapcsolódásra. De képes az egyedüllétre is, jól van önmaga társaságában.
·         Empátiás készség.
·         Sebezhetőség: képes önmagát őszintén megosztani és feltárni a megfelelő környezetben és személynek; mer „megsérülni” és fájni.
·         Saját vélemény, nézőpont: képes véleményt, ezt kommunikálni, de rugalmas. Képes mások véleményének, nézőpontjának meghallgatására, elfogadására, gyakorolja a ’lehet más a véleményünk’ megközelítést.
·         Tiszta, nyílt kommunikáció.
·         Önreflexió képessége.
·         Erős, fejlett, de átjárható én-határok.
·         Önrendelkezés, autonómia, felelősségvállalás, kompetenciatudat.
·         Döntésképesség. Cselekvőképesség.
·         Önuralom. Indulat-kontroll. Vágyak késleltetésének képessége.
·         Önismeret folyamatos mélyítése.
·         Önelfogadás, önbecsülés, egészséges önértékelés.
·         Humorérzék.
·         Kreativitás. Együttműködés képessége. Elhivatottság, elkötelezettség a számára fontos dolgokban és területeken.
·         Reziliencia: annak a készsége, hogy testi-lelki szenvedés, megrázkódtatás után képes visszanyerni a stabilitást.
·         Annak a felismerése, mi az ő dolga, de mi nem az.
·         Nem hiányból működik, mert már „megvan önmagának”.

Szeretem Virginia Satir megfogalmazását is a témában:

"Az évek során kialakult bennem egy kép arról, hogy milyen is az az ember, aki emberi módon él. Olyan, aki érti, értékeli és fejleszti testét, mert szépnek és hasznosnak találja. Olyan, aki igaz és becsületes magával és másokkal; meleg, szerető viszonyban van magával és másokkal. Hajlandó kockázatot vállalni, kreatív, kompetens, és változtat, ha a helyzet úgy kívánja. Képes alkalmazkodni az újhoz úgy, hogy megtartja a régiből a hasznosat, és eldobja, ami már nem az. Mindezek együtt olyan embert körvonalaznak, aki testileg egészséges, szellemileg éber, érző, szerető, játékos, hiteles, kreatív, produktív, felelős emberi lény. Olyan, aki szilárdan áll a saját lábán, aki mélyen tud szeretni, tisztességesen és hatékonyan tud küzdeni. Olyan, aki egyaránt jó viszonyban van gyengédségével és keménységével is, és tudja a kettő közötti különbséget." (Virginia Satir)


Várlak szeretettel, ha belefáradtál a keresésbe, a menekülésbe. A gyógyulás odabent vár, az érzelmeiddel és érzéseiddel való mély találkozásban. Amíg ez nem történik meg, addig mindig keresni és menekülni fogsz. Ha elérkezett az időd erre a mély találkozásra, csatlakozz hozzánk:



2018. november 26., hétfő

Mi Köze az Érzelmeinknek az Önbecsülésünkhöz? Feltételes/Szerzett Önbecsülés és Valódi Önbecsülés





 „Az újszülöttek egyáltalán nem képesek az érzéseik elfojtására, legyen szó éhségről, félelemről, kényelmetlenségről vagy fájdalomról. Az egészséges újszülöttek könnyen ki tudják mutatni a haragjukat, és nagyon könnyen tudnak nemet mondani – ahogy azt bárki tanúsíthatja, aki tanúja volt már egy frusztrált kisgyerek dühének, vagy próbált már olyasmivel etetni csecsemőt, amit az nem kívánt. A kicsik a világba kürtölik nemtetszésüket, hangosan és világosan. Mivel az érzelmek kifejezésének óriási értéke van a túlélés szempontjából, a természet nem kérné tőlünk az erről való lemondást, hacsak a környezetünk nem igényelné ezt. Amikor elfeledjük, hogyan kell nemet mondani, feladjuk az önbecsülésünket.” (Dr. Máté Gábor)

Dr. Máté Gábor munkásságát 2013 óta követem, a blogon is több bejegyzésben ajánlottam már magyarul megjelent könyveit. A legutóbbit itt találod: A Test Lázadása és az Idegrendszer Újrahuzalozása.

Ma a Szétszórt elmék című könyvéből ajánlok egy szemelvényt, melyből kiderül, mi köze van az érzelmeink és természetes impulzusaink elfojtásának, illetve felszabadításuknak az önbecsülésünkhöz. Az önbecsülésünk nem „agyból, fejből” fog megerősödni, egészségessé válni, hiába próbálkozunk. Mint minden más fontos pszichológiai működésünk, ez is a testi valónkkal való összekapcsolódásból fakad. Ismételgethetünk önbecsülés növelést célzó megerősítéseket évszámra, sok minden nem fog változni. Ha megtanulunk összekapcsolódni az érzelmeinkkel, impulzusainkkal, ösztöneinkkel BENT A TESTÜNKBEN, ha megtanulunk nem gondolkodni róluk és önmagunkról, hanem ÖSSZEKAPCSOLÓDUNK VELÜK ÉS ÁTÉREZZÜK őket, akkor alapvető és mély változások indulnak be az életünkben.

Az ÖnMunka gyakorlati, online kurzusában részletesen és gyakorlatban foglalkozunk – számos más témakör mellett – a természetes érzelmekkel és impulzusokkal, az elfojtott érzelmek és impulzusok felszabadításával, az ún. egészséges agresszióval, a határaink meghúzásával. Mindezt nem elméletben, fejben csináljuk, hanem mélyen a testben, testérzet szinten tanulunk meg önmagunkkal kapcsolódni. Mindennek következtében önbecsülésünk automatikusan erősödik és egészségessé válik. Érdemes átolvasni a kurzus tematikáját.


ÖNFELFEDEZÉS - ÖNKAPCSOLÓDÁS - ÖNFELNEVELÉS - ÖNFELISMERÉS - ÖNGYÓGYÍTÁS - DEKONDICIONÁLÁS: ÉRZELMI, TESTÉRZETI, IDEGRENDSZERI, BIOLÓGIAI, FIZIOLÓGIAI, GONDOLATI, SZELLEMI SZINTEN

És akkor átadom a szót Dr. Máté Gábornak:

Melyek az alacsony önbecsülés jellemzői az éles önkritikán kívül? Mint az előbb említettem, például a felfuvalkodottság – amely gyakran tapasztalható politikusoknál. A sóvárgás mások jó véleményére. A kudarc miatti csalódottság. Az a hajlam, hogy bármiért, ami nem sikerül, magukat okolják, vagy éppen ellenkezőleg, mindig másokat – azaz mindig meg kell találniuk a bűnbakot. A gyengébbekkel vagy alárendeltekkel való rossz bánásmód, vagy ennek ellentéte, a rossz bánásmód ellenállás nélküli elfogadása. A vitatkozó hajlam – vagy azt akarják, hogy mindig nekik legyen igazuk, vagy azt feltételezik magukról, hogy soha sincs igazuk. Jellemző lehet az is, hogy megpróbálják a véleményüket másokra erőltetni, vagy épp ellenkezőleg: nem merik kimondani egyetlen gondolatukat sem a mások véleménye miatti félelemből. Engedik, hogy mások ítélete befolyásolja az érzelmeiket, vagy éppen mereven elutasítanak bármilyen kritikus megjegyzést a munkájukkal vagy a viselkedésükkel kapcsolatban. A gyenge önbecsülésről árulkodik az is, ha a kapcsolatokban túlzott felelősséget vállalnak másokért, és – amint nemsokára szó lesz róla – nem tudnak nemet mondani. Lehet teljesítménykényszerük is, azaz mindig el kell érniük valamit, hogy jó véleménnyel legyenek magukról. Rengeteget elárul az önbecsülésről az is, hogy valaki hogyan bánik a testével és a lelkével: a magát nem becsülő ember árt nekik vegyszerekkel, viselkedéssel, túlzott munkavégzéssel, az önmagára fordított idő hiányával. Az ilyen hozzáállás és mindezek a viselkedésmódok azt jelzik, hogy a szelffel szembeni alapállás mindig feltételekhez kötött, hiányzik belőle az igaz önérzet.

A teljesítmény révén elért önbecsülést feltételes önbecsülésnek vagy szerzett önbecsülésnek nevezzük. A feltételes önbecsüléssel szemben a valódi önbecsülésnek semmi köze a teljesítmény alapján kialakított önértékeléshez. Nem azt mondja ugyanis: „értékes emberi lény vagyok, mert ezt és ezt tudom tenni”, hanem ezt: „értékes emberi lény vagyok attól függetlenül, hogy meg tudom-e tenni ezt vagy azt”. A feltételes önbecsülés értékel, a valódi önbecsülés elfogad. A feltételes önbecsülés ingadozik, és az adott teljesítmény függvényében erősebb vagy gyengébb. A valódi önbecsülés állandó, nem csapong ide-oda. Az feltételes önbecsülés sokat ad mások véleményére. A valódi önbecsülés független attól, hogy mások mit gondolnak. A szerzett önbecsülés csak hamis utánzata a valódinak: akármilyen jól is érzi magát tőle valaki az adott pillanatban, valójában nem önmagát becsüli benne az ember. Ez csak a teljesítményt becsüli, ami nélkül a puszta szelfet elutasítaná. A valódi önbecsülés arra irányul, hogy ki az ember, a feltételes önbecsülés pedig arra, hogy mit tesz.

Az alacsony önbecsülésű felnőttek önbecsülése nem azért alacsony, mert gyengén teljesítenek, hanem fordítva: a gyenge önbecsülés miatt ítélik meg saját magukat és teljesítményüket olyan kíméletlenül. Részben az is az alacsony önbecsülés következménye, hogy az emberek nem tudják kiteljesíteni a bennük lévő potenciált, nem igyekszenek megtalálni magukban a kreativitás és az önkifejezés forrásait, nem mernek olyan vállalkozásba belevágni, ahol az eredmény kétséges. Biztosabbnak tartják, ha meg sem próbálják, mert gyenge önbecsülésük miatt rettegnek a kockázatoktól. A hozzám tanácsért fordulók figyelmét először leginkább arra kell felhívnom, hogy a probléma elsősorban nem az, hogy mit értek el az életben, hanem hogy hogyan látják magukat.

Az egészséges önbecsülés fejlődéséhez arra van szükség, amit Carl Rogers a „feltétel nélküli pozitív törődés” légkörének nevezett. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy a felnőtt világ megértse és elfogadja a gyerek érzéseit, amelyekből a szelf központi magja majd kifejlődik. Az a gyerek, akinek azt tanítják, hogy a legbelső érzéseit és gondolatait ne vegye figyelembe, azokban ne bízzon, automatikusan azt fogja érezni, hogy azokban, és emiatt saját legmélyebb szelfjében valami szégyellnivaló van.

Az alacsony önbecsüléssel élő felnőttek arról számolnak be, hogy emlékeik szerint mindig is kényelmetlen volt számukra az érzéseik kifejezésre juttatása. Amikor azt a kérdést teszem fel nekik, hogy gyerekként kivel tudták megosztani magányukat vagy lelki fájdalmaikat, szinte sohasem említik, hogy a szüleik arra invitálták volna őket, hogy nyugodtan kiöntsék előttük a lelküket. Legmélyebb fájdalmaikat megtartották maguknak. Másrészt viszont sokan számolnak be arról, hogy rendkívüli mértékben tudatában voltak a szüleik nehézségeinek és küzdelmeinek, és hogy nem akarták őket a maguk nyomorával és gyerekes problémáival zaklatni. Egy érzékeny gyerek – írja Alice Miller svájci pszichoterapeuta – „bámulatos képességekkel rendelkezik arra, hogy az anya vagy mindkét szülő szükségleteit észlelje és intuitív módon, azaz tudattalanul, megválaszolja”.

Amikor a pácienseimmel megvizsgáljuk a gyerekkori történeteiket, legtöbbször olyan kapcsolati mintázatok rajzolódnak ki, amelyekben a gyerek gondoskodott érzelmileg a szülőről, például azzal, hogy saját legmélyebb érzéseit megtartotta magának, hogy azzal ne terhelje a szülőt. Az ilyen felnőttek azért vannak meggyőződve arról, hogy alacsony önértékelésük hű tükre gyatra teljesítményüknek, mert nem értik, hogy legelső kudarcuk – a felnőtt világ teljes és feltétlen elfogadásának elnyerése – valójában egyáltalán nem az ő hibájuk volt.

Habár az alacsony önbecsülés közvetlenül a szülővel kialakított összehangoltság és kötődésviszony zavarainak következménye, az az állítás sem téves, hogy a későbbi kudarcok csak tovább rontanak rajta. Csak éppen nem közvetlen ok-okozati viszonyról van szó. Az általam vizsgált felnőttek többségénél nyilvánvaló volt, hogy az önelfogadásra való képtelenség egész gyerekkorukban újra és újra megerősítést nyert a szüleik magasabb elvárásai, és az eredmények híján kifejezésre juttatott csalódásuk és helytelenítésük révén. A szüleik rájuk hárított szorongását ráadásul sokszor tetézték az iskolában számukra kijutó elítélő mondatok és megszégyenítések. Sokan közülük nem is annyira a saját teljesítményük alapján tanulták meg, hogyan értékeljék magukat, hanem abból, hogy a teljesítményükre a felnőtt világ milyen attitűddel reagált.

A második ülésen megkérdeztem egyik páciensemtől, az önigazolás nevű játékban immár ötven éve csak veszítő hölgytől, hogy vajon tényleg semmi értékeset nem csinált egész életében? Egy ideig hallgatott. – Megpróbáltam kedves lenni az emberekkel – mondta végül. – Megpróbáltam nem megbántani az embereket. A kézimunkában kreatív vagyok, másokat is tanítok. Sokat kertészkedem. De nekem ezek a dolgok könnyen mennek. Egyszerűen ilyen vagyok. Ezeken nem kell sokat erőlködnöm. Úgy értem, nem vagyok könyvvizsgáló, sem ügyvéd.

– Szeretne könyvvizsgáló vagy ügyvéd lenni?

– Nem mintha ilyesmivel akarnék foglalkozni – mondta, ismét csak pillanatnyi szünetet követően –, csak úgy érzem, mintha ezekkel kellene akarnom foglalkozni. Még mindig az apám helyeslését próbálom kivívni.

Mélyen megérintett az a lekicsinylés, amivel a saját adottságait kezelte. Egyetemista koromban és még jóval az után is nagyon kevéssé becsültem az írástehetségemet. Használtam apró előnyök megszerzésére, például kissé gyenge esszécskéimet viszonylag elegáns nyelvi megformáltsággal igyekeztem eladni, de kevéssé értékeltem, pontosan azért, mert úgy éreztem, ezt természetes könnyedséggel művelem. „Nem bízom a szavaimban, túl könnyen jönnek” – mondhattam volna. Sohasem gondoltam arra, hogy ha valakinek tehetsége van, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lenne szabad elkötelezett munkával kiaknáznia azt. Ha valamiben tehetséges voltam, vagy valamit élvezettel csináltam, akkor az nem lehetett értékes.

Rengeteg felnőtt páciensem számolt be nekem igen hasonló tapasztalatokról. Voltak köztük olyanok, akik azzal próbálták meggyőzni magukat saját értékességükről, hogy valami természetükkel szöges ellentétben álló foglalkozást választottak.

Debra, egy a harmincas évei elején járó nő, aki BA fokozatot szerzett zoológiából, emlékezetének és koncentrálóképességének hiányosságai miatt keresett segítséget. „Olyan ostobának érzem magam – mondta. – Képtelen vagyok követni a beszélgetéseket. Az emberek a politikáról és a közügyekről beszélgetnek, de én képtelen vagyok ilyesmivel foglalkozni. Nagyon igyekszem, próbálok tényeket, neveket és dátumokat megjegyezni az újságból, de egyszerűen nem ragadnak meg. Valahogy eltűnnek.” Debrának arra volt tehetsége, hogy az emberek életében felkutassa az érzelmi igazságot, azt, hogy a társas szívélyesség máza alatt milyen személyiség rejtőzik. Az a vágya, hogy jobban részt tudjon venni a társas kommunikációban, nem volt értelmetlen célkitűzés. Mégis az volt az érzésem, hogy nagyobb értéket tulajdonított a számára érdektelen és lényegtelen tényeknek, mint azoknak a mélyebb igazságoknak, amelyek a birtokában voltak: a belátásnak, az együttérzésnek és a megértésnek.

Az önbecsülésüket kergető felnőttek előtt álló akadályok egyike az, hogy nem igazán tudják, hogy is keressék azt a bizonyos felbecslésre váró önmagukat. „Teljesen kikészülök attól, amikor valaki azt kérdezi tőlem, hogy mit érzek – mondta egy húszas évei közepén járó diák. – Fogalmam sincs, mik az érzéseim. Már annak is örülök, ha arra rá tudok jönni, hogy néhány órája vagy napja mit éreztem, amikor ez vagy az történt, de azt sohasem tudom, hogy most mit érzek.” Mivel az erős szelférzés azon alapszik, hogy az ember elfogadja a saját érzéseit, ha valaki képtelen kapcsolatot tartani a saját érzelmi oldalával, akkor saját szelfjével, azaz önmagával sem tud kapcsolatot tartani. Így viszont mit is tudna felbecsülni? Csak egy hamis szelfet, egy kiagyalt valamit, ami abból áll össze, amilyennek hinni és képzelni szeretné magát, és abból a feltételezésből, hogy mások szerint milyennek kellene lennie. Az emberek azonban előbb-utóbb ráébrednek, hogy ez a hamis szelf – ami azt akarja, amiről azt gondolják, hogy akarnia kellene, és azt érzi, amiről azt gondolják, hogy éreznie kellene – egyszerűen nem működik számukra. Amikor magukba tekintenek, ijesztő ürességet látnak, vákuumot, a valódi szelf és a belső motiváció hiányát. Rengetegszer hallottam az ilyen felnőttek szájából: „Nem tudom, hogy ki vagyok” vagy: „Nem tudom, hogy mit akarok az élettől”.

Az alacsony önbecsülésű nők különösen hajlamosak arra, hogy mások szükségleteit jóval sajátjaik elé helyezzék. „Nem tudok nemet mondani. Mindig annyira megrémít, hogy mi lesz a másik érzéseivel – mondta Catherine, egy negyvenhárom éves gimnáziumi tanár. – Nem tudom, miért. Azt hiszem, ez a második természetem.” Mint mindig, az emberek megfogalmazásai e téren is megvilágító erejűek. Catherine nagy igazságot mondott ki az alábbi szavaival: saját érzéseinek alárendelése másoknak a második természete volt. Azaz sohasem volt az első. Szerzett tulajdonságról van szó.

Az újszülöttek egyáltalán nem képesek az érzéseik elfojtására, legyen szó éhségről, félelemről, kényelmetlenségről vagy fájdalomról. Az egészséges újszülöttek könnyen ki tudják mutatni a haragjukat, és nagyon könnyen tudnak nemet mondani – ahogy azt bárki tanúsíthatja, aki tanúja volt már egy frusztrált kisgyerek dühének, vagy próbált már olyasmivel etetni csecsemőt, amit az nem kívánt. A kicsik a világba kürtölik nemtetszésüket, hangosan és világosan. Mivel az érzelmek kifejezésének óriási értéke van a túlélés szempontjából, a természet nem kérné tőlünk az erről való lemondást, hacsak a környezetünk nem igényelné ezt. Amikor elfeledjük, hogyan kell nemet mondani, feladjuk az önbecsülésünket.

Akármilyen elfoglalt is voltam világéletemben, szinte mindig képtelen voltam visszautasítani azokat, akik a pácienseim kívántak lenni. A világ szenvedélyemmé vált szolgálata olyan mértéket öltött, hogy egy tizenhárom évvel ezelőtti emlékezetes hónapban, amikor épp az új házunkba kellett volna átköltöznünk, tizenöt újszülöttet segítettem világra. A legtöbb első terhességből született, ami azt jelentette, hogy a vajúdás jellemzően hosszú volt, és szinte elkerülhetetlenül azzal járt, hogy az éjszaka egy részét is ébren töltöttem. Pontosan arra a napra jutott a legtöbb feladat, amelyen Rae, a feleségem a legtöbb segítséget várta tőlem a pakolás, szervezés és szülői kötelezettségek terén. A szenvedélybetegekre jellemző alattomossággal nem mondtam meg neki, hogy mit vállaltam magamra. Csak azt látta, hogy napra nap eltűnök. Amikor otthon voltam, kivettem a részem a munkából, már amennyire egy olyan ember ki tudja, akinek teli a feje a magára vállalt kötelezettségekkel, amelyek éjjel-nappal lefoglalják.

Éreztem, ahogy napról napra kimerültebbé válok, ahogy családom számára megszűnök. Az énem egyik valóban fontos részét tükröző, elfoglalt, együtt érző és önzetlen orvos álcája mögött egy olyan ember rejtőzött, aki kényszeresen arra vágyott, hogy magát fontosnak és nélkülözhetetlennek érezze, és aki ezért kész volt feláldozni a magánéletét. És egyúttal egy olyan személy is, aki saját szelfjétől oly mértékben elidegenedett, hogy kénytelen volt a lehető legtávolabb kerülni a szembesüléstől.

A szükség, hogy mindenáron szükség legyen ránk a legelső tapasztalatainkból származik. Ha a csecsemő nem érzi, hogy feltétel nélkül elfogadják, megtanulja, hogy megdolgozzon az elfogadásért és a figyelemért. Ha épp nem végzi ezt a munkát, attól való tudattalan félelmében, hogy a szülőtől elvágják, aggódni kezd. Később – már felnőttként –, ha nem foglalatoskodik épp semmivel, bizonytalan rossz érzés vesz erőt rajta, és úgy érzi, hogy valamin munkálkodnia kellene. A felnőtt pszichikailag sosem pihen, mert a csecsemő és a kisgyermek sosem ismerte a pszichikai pihenést. Retteg az elutasítástól, és kielégíthetetlenül nagy igénye van arra, hogy mások vágyjanak rá, és elismerjék értékeit. Droggá válik, hogy szükség legyen rá. Önbecsüléshez csak az önbecsülés hamis árnyéka, a feltételes önbecsülés révén juthat. Az, hogy ki ő, másodlagos lesz ahhoz képest, hogy mit csinál, illetve, mások mit gondolnak erről. A kényszeres és túlteljesítő munkamániás azzal próbálja elkábítani magát, hogy bizonyára nagyon fontos, ha egyszer ennyi ember akarja őt. Eszement tevékenykedése érzéketlenné teszi az érzelmi fájdalommal szemben, és távol tartja a tudatától az alkalmatlanság érzését is.

Egy pszichoterápiás csoport ülésén néhány évvel ezelőtt az egyik vezetőtől azt hallottam, hogy az az igazán fontos személy, aki magát olyan fontosnak tartja, hogy naponta legalább egy órát megtart saját magának. Nevetnem kellett. Ráébredtem, hogy olyan keményen dolgoztam, és olyan „fontossá” tettem magam, hogy egy percet sem tudtam volna kikönyörögni, kölcsönvenni vagy ellopni saját magamnak.

Az alacsony önbecsülésű embernél a mélybe szorulnak vissza az az olyan impulzusok, mint a személy autonómiaigénye, a saját személyes igazság és a valódi emberi kapcsolatok keresése. Minél mélyebbre süllyednek, annál kevésbé tudja az ember, ki is valójában, és merre kellene indulnia. Az önbecsülés megszerzésének útján az első lépés az, ha megtaláljuk a valódi impulzusokat és késztetéseket, és a napvilágra hozzuk őket.


Az ÖnMunka gyakorlati, online kurzusában részletesen és gyakorlatban foglalkozunk – számos más témakör mellett – a természetes érzelmekkel és impulzusokkal, az elfojtott érzelmek és impulzusok felszabadításával, az ún. egészséges agresszióval, a határaink meghúzásával. Mindezt nem elméletben, fejben csináljuk, hanem mélyen a testben, testérzet szinten tanulunk meg önmagunkkal kapcsolódni. Mindennek következtében önbecsülésünk automatikusan erősödik és egészségessé válik. Érdemes átolvasni a kurzus tematikáját.


ÖNFELFEDEZÉS - ÖNKAPCSOLÓDÁS - ÖNFELNEVELÉS - ÖNFELISMERÉS - ÖNGYÓGYÍTÁS - DEKONDICIONÁLÁS: ÉRZELMI, TESTÉRZETI, IDEGRENDSZERI, BIOLÓGIAI, FIZIOLÓGIAI, GONDOLATI, SZELLEMI SZINTEN