Hogyan talált rá Byron Katie-re a Munka?

Ray: Mesélnél egy kicsit arról, hogy ki voltál, amikor a Munka megszületett, és ki vagy most?

Katie: Az, akinek hittem magam, teljesen reménytelen eset volt. Reggelente, amikor felébredtem, és észrevettem, hogy még mindig lélegzem, gyűlöltem Istent, amiért életben tart. Egyfolytában az öngyilkosságon járt az eszem, de mivel volt három gyermekem, ez nem volt választási lehetőség. Klinikai depresszióban szenvedtem, dühös és agorafóbiás voltam, és annyira paranoiás, hogy pisztollyal a párnám alatt aludtam. Volt olyan, hogy napokig, néha hetekig még zuhanyozni és fogat mosni sem voltam képes. Olyan alacsony volt az önbecsülésem, hogy a padlón aludtam, mert úgy gondoltam, hogy még egy ágyra sem vagyok érdemes.

Egy reggelen, 1986-ban, ahogy a földön fekve aludtam, egy csótány mászott fel a lábamra. És akkor felnyitottam a szememet ebből a 43 éves halott alvásból, és annak a sötétségnek a helyébe olyan öröm költözött, amit képtelen vagyok leírni. Azelőtt senki sem mondta nekem, hogy lehet egyszerre élni és boldognak lenni, és még ha mondta volna is valaki, nem hittem volna el neki. Mindig azt hittem, hogy fizikai értelemben meg kell halni ahhoz, hogy megmeneküljek végre a szenvedéstől.

Abban a pillanatban tökéletesen azonosulatlan voltam, úgyhogy nem mondhatom azt, hogy „én” voltam ott. Nem volt idő vagy tér. Semmi elkülönült nem volt. Csak az ámulat és az öröm maradt. És bármikor, ha egy gondolat – még ha olyan is, mely azelőtt annyi évig depressziót okozott, még ha azt üzente is, hogy értéktelen és szörnyűséges vagyok – ütött be az elmémbe, láttam, hogy nem igaz. Nevetni kezdtem, vagyis, azonosulás nélkül inkább azt mondhatjuk, hogy az elkezdett nevetni. És csak úgy harsogott. Szeretek úgy fogalmazni, hogy az a nevetésből született meg.

A Munka abban a pillanatban született. Rájöttem, hogy amikor elhittem a gondolataimat, szenvedtem, amikor viszont nem hittem el őket, nem szenvedtem. És azt is észrevettem, hogy ez minden egyes emberre igaz. Vagyis a Munka első két kérdése - az „Igaz ez?” és a „Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz?”- utalnak arra, amit akkor láttam, amikor a gondolatok megjelentek. Egyetlen gondolat sem igaz. Nem lehetnek azok. Ezt én teljesen tisztán láttam.

A harmadik kérdés „Hogyan reagálsz, amikor elhiszed ezt a gondolatot?” Nos, hát ez elég nyilvánvaló volt: szomorúság, düh, kétségbeesés. Láttam, hogy mindez egy olyan gondolat elhívésének a következménye, mely még csak nem is igaz. Aztán azt is megláttam, hogy addig nincs azonosulás, amíg valamilyen gondolat fel nem bukkan, így lett a negyedik kérdés „Ki lennél a gondolat nélkül?”

Ezek után bukkantak fel a Megfordítások, amikor is megtapasztalhatjuk az eredeti gondolatunk ellentétét. És azt találtam, hogy minden gondolat esetén az ellentétük pont annyira igaz, vagy még igazabb, mint az eredeti. Rájöttem, hogy minden fejjel lefelé van, meg fordítva – ami igaz volt, és ami nem, ami az álomvilág volt, és ami a valódi világ.

Például, azelőtt sokat szenvedtem attól a gondolattól, hogy „A férjemnek figyelnie kellene rám.” Ennek a megfordítása az, hogy „A férjemnek nem kéne figyelnie rám.” Hogy honnan tudhattam, hogy a volt férjemnek nem kéne figyelnie rám? Onnan, hogy nem is figyelt. Ez volt a valóság.

Tehát, a négy kérdés és a megfordítások szinte egy pillanat alatt jöttek nekem, még kevesebb is, mint egyetlen pillanat alatt. És amikor a világomról beszélek, az emberek kapcsolódnak ehhez, mert mindez számukra is annyira ismerős. Ez ők maguk. Saját magukat hallják.

De az élményem elmesélésénél sokkal erőteljesebb, ha meghívom az embereket, hogy végezzék el az önvizsgálatot. Amikor persze megkérnek, hogy írjam le az élményt, ahogy te is tetted, megteszem, mert mindez nagyon értékes. És amikor hallják, ahogy mesélem a történetet, gyakran azt mondják, „Te jó ég! Értem! Értem!” De ez nem elég. Az életeket az változtatja meg, ha leírod a stresszes gondolataidat, majd felteszed a négy kérdést, majd megfordítod a gondolatot, végül valódi példákat keresel arra, hogyan is igazak a megfordítások. Tested minden sejtje ébred az önvizsgálat hatására. És többé nem leszel képes elhinni a régi gondolatokat. Minden elme megérdemli, hogy szabad legyen. És amikor az elme szabad, akkor a szenvedésnek is vége szakad.