Elérkeztünk a mini Szenvedés-sorozat utolsó, harmadik részéhez, frissiben fordítva Adyashanti Kegyelembe esni című könyvéből. Teljes lefedettség Byron Katie mondanivalójával, részletesen kifejtve, remélem, sokaknak segít a felismerésekben. A Munka pont arra való, hogy megvizsgáljuk mindazon dolgokat, melyeknek szerintünk máshogy kellett volna, vagy épp kellene történnie. Az önvizsgálat nélkül a legtöbb „mély sebünk” nem fog feltétlenül könnyedén begyógyulni, A Munka elvégzése után hihetetlen gyógyulási folyamat veszi kezdetét. Kérlek, ne halogasd tovább önmagad gyógyítását! Ezt csak Te tudod megtenni saját magadnak, hiába áltatod magad mással.
A Szenvedés-sorozat elő részét itt olvashatod:
A másodikat itt:
A szenvedés harmadik módja pedig:
HARCBA SZÁLLNI AZZAL, AMI VAN
A következő dolog, amit elkülönültségünk fenntartására használunk az a vitázás azzal, ami van, vagy volt. Ez a szenvedésünk harmadik legáltalánosabb módozata. Leegyszerűsítve: ha garantálni akarod a szenvedésedet, akkor szállj harcba azzal, ami épp van. Sokszor teszik fel nekem azt a kérdést, hogy „Mit értesz az „ami van” alatt?” Az „ami van” a jelen pillanat – mielőtt még bármit is gondolnál róla. Ez az, ami van. Szállj szembe vele, és biztosan szenvedni fogsz. Nem lehetséges nem szenvedni, amikor harcban állsz a jelen pillanattal. És ugyanez érvényes a múltra is. Harcolj a múlttal, határozd el magad, hogy ami volt, annak nem szabadott volna lennie, és máris szenvedsz.
Értem én, hogy ez sokak számára túlzott leegyszerűsítésnek tűnhet, akár sértőnek is. Hisz, végül is, a legtöbb emberi lény igazának teljes tudatában vallja azt, hogy a múltban bizonyos dolgoknak nem szabadott/kellett volna megtörténnie. Mindannyiunk megélt olyan pillanatokat, amikor érzelmileg vagy akár fizikailag bántottak minket. Mindannyiunk megtapasztalt pillanatokat, amikor nem éppen kedvesen, sőt akár rombolón bántak velünk más emberek. Nekünk pedig az a természetes beidegződésünk, hogy amikor visszatekintünk azokra a pillanatokra, azt gondoljuk, „Annak a pillanatnak nem szabadott volna léteznie!” Ez a gondolat, ez a következtetés annyira megalapozottnak tűnik. És mivel körülöttünk mindenki egytértene velünk, eszünkbe sem jut megkérdőjelezni mindezt. Az igazság az, hogy őrültségnek vagy sértőnek hangozhat elfogadni azt, ami volt. De ami a múltban történt, az se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak az volt. Így aztán, amikor ellenkezünk azzal, ami volt, és azt mondjuk, „Ennek nem szabadott volna megtörténnie,” akkor szenvedünk. Ez ennyire egyszerű.
Semmiképp nem azt javaslom, hogy tagadjuk le azt, ami megtörtént. Nem is azt, hogy bármi módon is azt kéne tettetned, hogy valami a múltban nem bántott, nem zavart össze, vagy nem okozott nagy fájdalamt számodra. Mindössze annyit mondok, hogy amikor szembeszállsz vele, amikor azt gondolod, hogy nem kellett volna megtörténnie, akkor szenvedsz. Bármi történt is, megtörtént. Akár jó volt, akár szörnyű, az történt. És bármi is történik épp most, épp az történik. Nem szükséges „jónak” vagy „rossznak” neveznünk. Lehet, hogy épp fájdalamas; lehet, hogy nem fájdalmas. Lehet, hogy tetszik; az is lehet, hogy nem tetszik. Bármi történik is a jelen pillanatban, épp az, ami történik. Amikor ellenkezel vele, amikor azt mondod, hogy épp nem ennek kéne történnie, akkor szenvedsz.
Nem vitázni a jelen pillanattal – vagy a múlttal -, időnként akár veszélyesnek is tűnhet. Még nagy félelem is eltölthet minket: „Ha nem ellenkezem azzal, ami épp történik, lehet, hogy sosem fog megváltozni.” Ha körbenézünk a világban, nem lehet nem észrevenni azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat és konfliktust, ami zajlik. Ennek a tükrében pedig szinte sértőnek tűnhet, ha nem úgy nyilatkozunk, hogy „Ennek nem szabadna megtörténnie!”
De amint azt mondjuk, hogy valaminek nem szabadna történnie, máris bezártuk magunkat egy igen beszűkült tudatállapotba, ahol nagyon kevés alternatívánk van. Amikor azonban egyszerűen csak látjuk, hogy ami éppen van, az van – sem jó, sem rossz -, akkor minden lehetőség a rendelkezésünkre áll. Bölcs és szeretetteljes módon reagálhatunk az életre. Ez nem azt jelenti, hogy, kijelentjük, „Ami van, az van”, és nem teszünk semmit. Amikor a valóságot látjuk, és nem mozdulunk el tőle, kreatív válaszok és új látásmódok sokasága nyílik meg számunkra az ami vannal való kapcsolódásra, melyek nem az elkülönülésen, a tagadáson, illetve a kontrolláláson alapulnak, hanem sokkal inkább az emberi szívből indulnak ki – a szeretetből, a könyörületből, a bölcsességből.
Ugyanez igaz a múlttal kapcsolatban. Amikor elengedjük azt a hiedelmünket, hogy a múlt bármely darabkájának nem kellett volna léteznie, amikor végre valóban hajlandóak vagyunk ezt elengedni – közben nem úgy téve, mintha a fájdalmas pillanatok nem történtek volna meg -, akkor kinyílunk a múlttal való kreatív kapcsolódásra. Képesekké válunk teljes szívünkkel átölelni mindent, ami történt, még akkor is, ha szörnyen fájdalmas volt. Mert, végső soron, minden a segítségünkre volt abban, hogy eljussunk ehhez a pillanathoz, ahhoz, ami épp van. És ez a pillanat, a jelen pillanata az egyetlen pillanat, amikor képesek vagyunk felébredni, a szenvedésnek véget vetni, és ezért ez a pillanat megért minden más pillanatot, melyek valaha megtörténtek. Ez az a pillanat, amikor abbahagyhatjuk a szenvedést. Ez az a pillanat, amikor felébredhetünk a múlt, a jelen és a jövő történeteiből.
***
Ahhoz, hogy felébredjünk, meg kell tanulnunk, hogyan is látja el üzemanyaggal a szenvedésünket a tárgyalt három „üzemmódunk”: a kontrollálás iránti vágy, a követelések, és az „ami van” elutasítása. Valahogy fel kell fedeznünk magunkban azt a képességet, hogy valóban tudni akarjuk az igazságot, ebben a pillanatban, kontrollálás, követelés és ellenállás nélkül, hiszen az igazság szabadít meg minket a szenvedéstől. Az igazság teszi lehetővé számunkra, hogy kijöjjünk ebből az egós tudatállapotból, melybe oly meggyőzően beleragadtunk, és egy teljesen más tudatállpotba juthassunk. Olyanba, mely sokkal nyitottabb, szabadabb és befoglalóbb – és végtelenül kreatívabb. Az egóban a választási lehetőségeink igen korlátozottak, sőt már mindet ki is próbáltuk; minden megoldás, mellyel az egó állt elő, megbukott. Ha megkérdőjeleznéd ezt az állítást, kapcsold csak be a tévét. Olvass bele az újságokba. Még mindig vannak háborúk. Még mindig létezik a kegyetlenség. Még mindig jócskán élnek bezárt, nem szeretetteljes, mások számára nem rendelkezésre álló emberek. Teljesen nyilvánvaló, hogy valami másra van szükség. Ahogy már láthattuk, ha újra meg újra ugyanazt tesszük, közben pedig eltérő eredményre számítunk, akkor szó szerint az őrültség egy formájában szenvedünk. Mégis, ez az a világ, melyben még mindig élünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése