Tervezek egy jó kis sorozatot a függőségekkel kapcsolatban, hiszen a Munka nagyon egyértelmű útmutatást ad arra vonatkozóan, hogy mi is az oka a függőségeinknek, szenvedélybetegségeinknek, és hogyan tudunk megszabadulni tőlük. Témaindítónak figyelmetekbe ajánlok egy újabb részt Adyashanti Kegyelembe Esni című könyvéből, frissiben fordítottam.
Mielőtt elolvasod, kicsit nézegesd meg az életedet: milyen függőségeid vannak, melyeknek tudatában vagy? Ezek lehetnek testi, érzelmi, gondolati függőségek, a skála igen széles. És azt kell, hogy mondjam, nagyon könnyen ítélünk el ilyen vagy olyan függőségben szenvedő embereket, míg másokra, és persze a magunkéra azt mondjuk, hogy hát az sokkal jobb, az még elmegy. Kérlek szépen, tudatosítsd magadban, hogy semmi lényegi különbség nincs aközött, ki milyen menekülési útvonalat választ magának gondolatai, és az általuk okozott rossz érzések poklából. Ki így csinálja, ki úgy. A lényeg, hogy mindenki csinálja valahogy, legtöbben úgy, hogy fogalmuk sincs róla. A mai Adya szöveg elolvasása után egy univerzális függőségeddel biztosan tisztában leszel. Azért univerzális, mert szinte minden ember szenved benne, ezt nevezném a „gyökérfüggőségünknek”. És az összes többi ebből ered. Kellemes, bizsergető szembesülést és ébredezést kívánok!
A Szenvedés Vége (Falling Into Grace 7. fejezet)
VAN EGY DOLOG, amivel kapcsolatban teljesen egyértelmű szeretnék lenni: Ha abba akarjuk hagyni a szenvedést, ha valóban pontot szeretnénk tenni a szenvedés végére, akkor fel kell ébrednünk. A „felébredés” azt jelenti, hogy valódi lényegünkre ébredünk, és azt is, hogy felébredünk az illúzióink tengeréből.
Az igazság az, hogy a felébredés igen kellemetlen folyamat tud lenni. Hisz ki az, aki szívesen döbben rá, hogy minden, amit valósnak vélt, csupán egy rakás álomkép? Ki az, aki örömmel ébred arra, hogy pont azok a dolgok okozzák a szenvedését, amikbe kapaszkodik, amikhez ragaszkodik? Ki akarna szembenézni azzal, hogy mennyire szenvedélyesen függő mások elfogadásától és elismerésétől, a kontrolltól, vagy a hatalomtól, miközben ezeknek egyike sem hozza el a szenvedés végét? Pont ők okozzák a szenvedést! Vagyis, az az igazság, hogy legtöbbünk nem igazán kíván felébredni. Nem igazán akarunk véget vetni a szenvedésnek. Tudod, mit szeretnénk? Menedzselni a szenvedésünket, egy kicsivel kevesebbet kapni belőle, hogy pont úgy folytathassuk az életünket, változatlanul, ahogy mi elképzeljük, csak tán egy kicsit jobban érezzük benne magunkat.
Van azonban itt valami igen zavaró dolog. A szenvedés befejezésének a valósághoz és az igazsághoz van köze, a valós és az elképzelt ellentétéhez. Az álomból való felébredés egész folyamat nagyon mély, és a legtöbb ember számára igazi nehézséget, kényelmetlenséget okoz, mivel azt jelenti, hogy saját magunkkal kell szembenéznünk a tükörben. És ez alatt nem a szokásos tükörbe nézésünket értem, amikor önsajnálkozással, ítélkezéssel, vádasodással nézünk abba a tükörbe bele. Én másképp értem a tükörbe nézést, oly módon, hogy végre hajlandóak legyünk meglátni, hogy saját magunk okozzuk a saját szenvedésünket, és csak mi vagyunk képesek kijönni belőle.
A felébredés tehát igen hasonló ahhoz, amit egy alkohol- vagy drogfüggő tapasztal a szenvedélyének abbahagyásakor. A legtöbb függő csak akkor engedi el a függőségét, amikor teljes egészében rádöbben, hogy nem lehetséges egyszerre boldognak és függőnek lenni. Eddig a pontig a legtöbb szenvedélybeteg folyamatos alkudozásban van az élettel. Azt gondolják, hogy „Néha azért lehetek függő,” vagy „Képes vagyok csak kicsit, nem pedig nagyon függő lenni,” vagy „Bármikor abba tudom hagyni.” Próbálják kézben tartani a késztetésüket, mindeközben azonban még mindig a szenvedélyüknél van az irányítás, és bele is dönti őket a szenvedésbe. No, de mikor hagyja tényleg abba egy függő? Általában akkor, amikor lejut a legaljára, amikor meglátja annak a bölcsességét, hogy nincs más kivezető út, hogy semmi más nem fog működni csak a saját magával és az aktuális helyzetével való szembenézés.
Legtöbben, amikor azt látjuk, hogy valaki vívja a saját harcát, akkor azt mondjuk, hogy „Nos, legalább én nem vagyok szenvedélybeteg, nem vagyok alkoholista, nem vagyok drogfüggő.” Pedig igazából szinte mindannyian szenvedélybetegek vagyunk, szenvedésbetegek, mélységesen szenvedésfüggők. Pont arra a drogra vagyunk rákattanva, amitől a legjobban szeretnénk megszabadulni, ez pedig a szenvedés. Nem sokan hajlandók ezt így beismerni. Nem sokan akarnak tudni arról, hogy a szenvedés szenvedélyes rabjai, és ha nagyon őszintén megnézzük a dolgot, azt találjuk, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs arról, milyen is szenvedés nélkül élni. Egyszerűen ötletünk sincs, hogyan kapcsolódnánk egymáshoz, hogyan léteznénk, és hogy mihez kezdenénk az időnkkel és az energiánkkal, ha nem szenvednénk.
A szenvedés befejezéséhez vezető egyik legfontosabb lépcsőfok annak meglátása, hogy van bennünk valami, jó mélyen, ami szenvedni akar, ami szinte élvezkedik a szenvedésben. Vagyis, van egy darabkánk, amelyik igenis szenvedni akar, mert a szenvedés segítségével tudjuk fenntartani a magunk köré épített elkülönülés-falunkat. És amíg a szenvedés fátylát hordjuk magunkon, addig nem kell saját magunkkal szembenéznünk, és azt mondanunk, „Én vagyok az, aki álmodik. Én vagyok az, aki tele van illúziókkal. Én vagyok az, aki mindehhez ragaszkodik.” Ennél sokkal könnyebb azt látni, hogy a másik személy az illúziók áldozata. Ez a legegyszerűbb. „Ő meg ő, hát ők aztán totálisan el vannak veszve az illúzióikban. Ők nem tudják az igazságot.” Ennél sokkal nehezebb azt kimondani, hogy „Nem, nem, nem! Én vagyok illúziókba ragadva. Én nem tudom, mi a valóság, én nem tudom, mi az igaz, és egy részem tényleg szenvedni akar, mert akkor elkülönült és megkülönböztetett maradhatok.”
Természetesen, tudatos szinten senki sem akar szenvedni, mégis tovább ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, a gondolatainkhoz és a hiedelmeinkhez, mintha az életünk tőlük függne. Bizonyos módon, az életünk igenis tőlük függ – nem az igazi életünk, hanem az egónk élete, annak az élete, akinek gondoljuk magunkat. Tőlük függ, hogy milyennek szeretnénk látni magunkat. Ez a részünk, mely különállónak akarja látni magát, nem nagyon kívánkozik visszaolvadni a forrásba, hanem inkább megfizeti az árát, kerüljön bármennyibe is, és továbbra is különálló lényként harcol, és a világra erőlteti a nézeteit.”
Ha Te már tényleg szeretnél szembenézni magaddal és abbahagyni a szenvedést, szeretettel figyelmedbe ajánlom a Munka rendszeres végzését. Pontos útmutató a Munka végzéséhez a honlapomon található:
Ajánlom a korábbi Adya fordítások felfrissítését, sorrendben:
Kedves Andi!
VálaszTörlésNagyon jók ezek az Adyashanti írások, elgondolkodtatóak, az ember "valahol, mélyen, legbelül" érzi is, hogy igaz, de.... az igazi döbbenet akkor jött, amikor saját magam szembesültem mindezzel. Hogy azért, "tartok" gondolatokat, mert attól félek, hogy ha nem hinném el, akkor elégedetten és nyugodtan tudnék élni.
Már első alkalommal is gyomron vágott ez a felismerés. Mikor másodjára is belefutottam, akkor még inkább. Hiszen mindannyian úgy tudjuk, úgy gondoljuk, hogy elégedettségre, valamint nyugalomra vágyunk. Erre jön a felismerés, hogy igazából, mélyen belénk kódolva ez pont fordítva van. Az elégedetlenségre vágyunk. Arra a görcsösen nyugtalan "menjünk, haladjunk már tovább, történjen már valami" érzésre, amit pedig annyira utálok. És a fontosabb cselekedeteinket, amik ebből a motivációból keletkeznek már eleve úgy tesszük "csináljuk", hogy azokban benne legyen a sikertelenség ilyen, vagy olyan formája. A későbbi elégedetlenség csírája. Hogy előbb, vagy utóbb ismét érezhessük azt, amitől ebbe a helyzetbe menekültünk. Hogy sose álljon meg ez a mentális Perpetum Mobile.
Remélem érthető voltam.
Gábor