2010. október 8., péntek

Minden segítség adott, hogy nekiláss!

  
Az (Ön)Munka menete nagyon egyszerű: négy kérdésből, és ötödik lépésként úgynevezett megfordításokból áll. Most egy egyszerű példán keresztül be is mutatom. Azt javaslom, hogy ha egyedül szeretnéd végezni, akkor látogass el a honlapomra, ahol minden ehhez szükséges feladatlapot és információt megtalálsz.
Bátorításul elmondom, hogy én is egyedül kezdtem, bár előtte megnéztem Katie-t „akcióban”, ahogy másokkal végezte a Munkát. Pl. a Youtube-on rengeteg anyagot találsz Katie-vel, és ha beszélsz angolul, akkor gyönyörűen meg is érted, hogyan zajlik egy ilyen önvizsgálat. Számomra a videók megnézése és audio felvételek hallgatása sokkal nagyobb ösztönző erővel bírt, mint a Négy kérdés című könyv elolvasása, mert csodásan átjön minden üzenet és mondanivaló, ha nézed, sokkal inkább magával ragad Téged is az egész folyamat. További nélkülözhetetlen segédlet itt (e nélkül ne kezdj neki):

Nézzük akkor a lépéseket, és egy egyszerű példán keresztül be is mutatom a Munka menetét. Vizsgáljuk meg a következő állítást (gondolatot, hiedelmet):
„A főnökömnek figyelembe kéne vennie a véleményemet.”

1. Első kérdés: Vizsgáld meg, hogy a gondolatod igaz-e. = Igaz ez?
Ez a kérdés „átlagos”, megszokott gondolkodásunkat szólítja meg. Ilyenkor gyakran „igaznak” látjuk ítéletünket, annyira megszoktuk a hagyományos hitrendszerünk által diktált látásmódot.
Igaz az, hogy a főnökömnek figyelembe kéne vennie a véleményemet?

Csak Igen vagy Nem válasz lehetséges, figyeld meg, ahogy az elméd elkezd magyarázkodni, igazolni. 

2. Második kérdés: Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz?
Ezzel a kérdéssel mélyebbre hatolunk, és ezen a ponton már nyitottabbak lehetünk arra a felismerésre, hogy szubjektív gondolatunk esetleg nem felel meg a teljes igazságnak.
Minden „kellene” elvárással kapcsolatos gondolat elrugaszkodik a valóságtól, hiszen a valóságban nem az történik! Amikor tehát azt gondolom, hogy „kellene” vagy „nem kellene”, akkor éppen vitába szállok a valósággal. Amikor más dolgába avatkozom (lehet ez a másik emberé, vagy Istené/Valóságé), szintén a valóságot vonom kétségbe. Az valósággal perlekedni pedig kimerítő és szenvedést okozó.
Teljesen biztos lehetek benne, hogy a főnökömnek figyelembe kellene vennie a véleményemet?

Csak Igen vagy Nem válasz lehetséges, figyeld meg, ahogy az elméd küzd, hogy bizonyítsa az igazát.

3. Harmadik kérdés: Hogyan reagálsz, mi zajlik benned, ha elhiszed ezt a gondolatot?
Ebben a pontban segítő kérdések egész sorozatával járjuk körül, hogy milyen hatása van az életünkre annak, ha elhisszük az adott gondolatot. Hogyan érezzük magunkat, hogyan viselkedünk másokkal, hogyan bánunk magunkkal, milyen függőségeink, szenvedélyeink kapcsolnak be. És, hogy milyen félelem-mozit vetít nekünk az elménk, ha ragaszkodunk az elképzelésünkhöz.
Hogyan reagálok, mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy a főnökömnek figyelembe kellene vennie a véleményemet (ő pedig nem teszi)?

Milyen érzelmek jelennek meg bennem, hogyan kezdek el viselkedni vele, miket gondolok róla, hogyan bánok magammal, milyen képek jelennek meg a fejemben, kinek a dolgával foglalkozom (lásd a Három dolog bejegyzést), mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

4. Negyedik kérdés: Ki lennél, milyen életed lenne a gondolat nélkül?
Az (Ön)Munka negyedik lépésével megélhetjük, mi az az áhított életminőség, belső erőforrás, aki valójában vagyunk. Fontos, hogy merjünk minél mélyebben elmerülni ebben az állapotban, mert ez az eredeti, valóságos lényegünk, mellyel ily módon kapcsolatba kerülhetünk. Becsukott szemmel „mozizunk”, mintegy kívülről szemléljük magunkat, mindennapi életünket úgy, hogy közben nincs ott az adott gondolat. A gondolatot nem elvetjük, hanem megengedjük magunknak, hogy ne legyen ott.
Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt a gondolatot, hogy a főnökömnek figyelembe kellene vennie a véleményemet?

Szemléld magad kívülről, ahogy bent vagy a munkahelyeden, a főnököddel egy helyiségben, és az a gondolat nincs ott. Mi változik? Mit látsz, mit érzel? Engedd ezt meg magadnak, itt a kulcs.

5. Ötödik lépés: Fordítsd meg az eredeti állításodat!
Az (Ön)Munka utolsó fázisaként megfordítjuk a vizsgált gondolatot többféleképpen — magunkra, illetve másokra vonatkoztatjuk, vagy az ellentétére változtatjuk — és megnézzük, melyik az a megfordított kijelentés, ami legalább olyan igaz vagy még igazabb, mint az eredeti gondolat. Fontos, hogy minden Megfordításra konkrét példákat is keressünk az életünkből, ezek adják a Munka egyik alapvető gerincét.

Eredeti állítás: „A főnökömnek figyelembe kéne vennie a véleményemet.”

Fordítás az ellentétére: „A főnökömnek nem kéne figyelembe vennie a véleményemet.”
Hiszen, úgy néz ki, nem is teszi. Ha én ezt akarom, akkor egyrészt az ő dolgával foglalkozom, másrészt a valóság ellen harcolok, és ez duplán fáj.
Keress példákat, miért is igaz az, hogy a főnöködnek nem kéne figyelembe vennie a véleményedet. Mire jó ez neked, mit profitálsz ebből a helyzetből?

Fordítás a másikra: „Nekem kéne figyelembe vennem a főnököm véleményét.”

Keress legalább három példát arra, hol, miben kéne neked figyelembe venned az ő véleményét. Őszintén, nyitottan, magadért csinálod.

Fordítás magadra: „Nekem kéne figyelembe vennem a saját véleményemet.”

Erre is keress három példát, ez az egyik legfontosabb megfordítás. Keresd meg azokat a helyzeteket, pontokat az életedben, ahol saját magad véleményét kéne figyelembe venned. Amikor szeretnél valamit, de feladod valami miatt; hogy elfogadjanak, hogy nehogy ne szeressenek, hogy nehogy békétlennek tűnjél, hogy nehogy elveszíts egy barátot, hogy nehogy kirúgjanak, stb. (Ezek újabb félelmek, melyek ugyanúgy megkérdőjelezésre várnak.)

Végül pedig nézd vissza a Megfordításokat: legalább ugyanannyira igazak-e, vagy talán még igazabbak, mint az eredeti? Így megértheted, hogyan van „beragadva” az elméd az egyik oldalra, és hogy semmi mást nem tudsz észrevenni a valóságból addig, amíg ki nem mozdítod onnan. És elkezdhetsz azon munkálkodni, hogy először Te vedd figyelembe a saját véleményedet, illetve a főnököd véleményét, a többi pedig majd történik magától. Minden Veled kezdődik. Láss hozzá! Ha segítségre van szükséged, várlak szeretettel, elérhetőségeim a www.kincsamivan.hu honlapon.

2010. október 7., csütörtök

A Munka és az Idegrendszeri Kutatások



„A szenvedés csak egy lehetőség a sok közül” – állítja Katie. Valahányszor valami gyötör minket – enyhe kellemetlenség, heves bánat, tomboló harag vagy kétségbeesés -, biztosak lehetünk benne, hogy reakciónkat egy bizonyos gondolat okozza, akár tudunk róla, akár nem. Kínlódásunkból kiutat jelent, ha megvizsgáljuk az azt kiváltó gondolatot. Bárki megteheti ezt, ha papírt és ceruzát vesz elő. A Munka négy kérdése és a megfordítások felfedik gondolkozásunk megalapozatlanságát. E folyamat révén, melyet Katie Önvizsgálatnak nevez, rájövünk, hogy valamennyi készen kapott meggyőződésünk és előítéletünk eltorzítja a valóságot. Ha gondolatainknak hiszünk a dolgok tényleges állása helyett, érzelmi vesszőfutásba kezdünk. Ezt nevezhetjük szenvedésnek. A szenvedés természetes védelmi reakció, amely arra figyelmeztet, hogy a kívánatosnál jobban leragadtunk egy-egy gondolatnál. Ha nem vagyunk elég figyelmesek, hajlamosak lehetünk az élet elkerülhetetlen velejárójának tekinteni a szenvedést, holott nem az.

Katie gyakran megemlíti, hogy a Munka megértésének egyetlen módja, ha megtapasztaljuk azt. Ez a fajta önvizsgálat tökéletesen egybevág a legfrissebb kutatásokkal. Az idegrendszer szakértői mára felismerték, hogy az agy egy területe, az ún. „tolmács” felel az én-tudatot meghatározó belső monológért. Két kiváló tudós a közelmúltban írta le a tolmács csalafinta, megbízhatatlan „meséit”. Egyikük, Antonio Damasio ezt mondja: „A legfontosabb felfedezés talán a következő: az ember bal agyféltekéje hajlamos olyan elbeszéléseket gyártani, amelyek nem szükségszerűen vágnak egybe a valósággal.” Michael Gazzaniga pedig így ír erről: „A bal agyfélteke olyan történetet sző, amellyel meggyőzheti önmagát és a kívülállókat, hogy tökéletesen ura a helyzetnek… Miként szolgálja az alkalmazkodást a bal agyfélteke ilyenfajta kuruzslása? A tolmács valójában egységes történetté ötvözi mindazt, ami megesik velünk. Ehhez meg kell tanulnunk hazudni önmagunknak.” Az igazolt kísérleteken alapuló fenti megfigyelések arra utalnak, hogy hajlamosak vagyunk hinni saját „sajtóközleményeinknek”. Egyfolytában saját gondolataink csapdájába esünk, és ezért kerülünk fájdalmas érzelmi állapotokba. A Katie által kidolgozott önvizsgálati módszer az elme kevésbé ismert képességére támaszkodik, jelesül, hogy képes kiutat találni az önmagának felállított csapdákból.

A Munka elvégzése után sokan azonnali megkönnyebbülésről számolnak be. Megszabadulnak azoktól a gondolatoktól, amelyek addig pokollá tették az életüket. Ugyanakkor ez a pillanatnyi élmény még nem minden. A Munka folyamatos, és egyre mélyülő önvizsgálatot követel meg, az egyszeri „kezelés” tehát kevés. „Több ez közönséges módszernél – mondja Katie - , amennyiben lényünk legmélyét kelti életre.”

Minél inkább elmélyülnek majd a Munkában, annál átütőbben érzékelik a hatását. Akiknek vérükké vált az önvizsgálat, azt vallják, hogy már nem is ők végzik el a Munkát, hanem az dolgozik rajtuk. Arról is beszámolnak, hogy az elméjük már minden tudatos elhatározás nélkül felfigyel a gyötrő gondolatokra, s haladéktalanul hatálytalanítja őket. Megszűnik a belső perlekedés a valósággal, s nem marad helyette más, csak a szeretet – önmagunk, mások és minden iránt, amit csak az élet elénk hoz. A szeretet mostantól olyan könnyűvé és természetessé válik, mint a lélegzés.

(Ezt az ismertetőt Katie A Négy kérdés című könyvének bevezetőjéből szerkesztettem össze, amit szeretettel ajánlok figyelmedbe, az Édesvíz kiadványa.)

2010. október 6., szerda

Miért borul meg a pozitív gondolkodás?

Még mindig arról a teljes félreértésről, ami a gondolatokat övezi. A Munka alapkiindulása, hogy az életben minden szenvedést megvizsgálatlan gondolataink okoznak, melyeket tudatosan vagy tudat alatt igaznak hiszünk, és fel sem merül bennünk, hogy ezeket a gondolatokat megkérdőjelezhetjük. Próbálunk „megszabadulni” a gondolatainktól, azt azonban senki nem tudja, hogyan is csináljuk ezt hatékonyan. Minél jobban szabadulnánk, ők annál jobban ragaszkodnak hozzánk. Vagyis, a probléma nem maga a gondolat, hanem az, ha elhisszük azt. Nem gondolni nem tudsz. Mire ezt eldöntöd, máris gondoltál. Pozitívan gondolni pedig megint csak nem tudsz egész addig, amíg a felhalmozott, életed során elhitt, mélyben hömpölygő gondolataidat meg nem kérdőjelezted. Nem átprogramozod, nem kiirtod őket, nem hóhér módjára pallossal csapsz le rájuk, hanem kíváncsian, nyitottan megvizsgálod őket a Négy kérdés és a Megfordítások segítségével. És akkor felenged mindaz a stressz, amit ezek az elhitt gondolatok okoznak az életedben, sőt, maga a gondolat is szépen elhagy. Hiszen, csak addig van rá szükséged, amíg fogalmad sincs arról, mi zajlik a mélyedben. Pont ő a Te Barátod, a hírnök, hogy "Hééé, itt vagyok, foglalkozzál már velem!!!" Amíg lenyomod, elhallgattadod, a szőnyeg alá söpröd, addig ő mindenféle módon hatni fog az életedre, hogy felhívja magára a figyelmedet. Az Önvizsgálat után pedig már nem lesz szükséged pozitív gondolkodásra; valami sokkal csodálatosabb történik az életedben, erőfeszítés-mentesen.
Még egy részlet Ray Katievel készített interjújából ebben a témában:

Ray: A tegnap esti előadás során elmagyaráztad, miért borul meg olyan könnyen a pozitív gondolkodás; mert az ember még mindig a gondolataira alapozza a jól-létét. Az olyan megerősítések alatt, mint „Szerethető, szerethető, szerethető vagyok”, a mélyben valami sokkal erősebb működik: „Nem vagyok szerethető.” Csak addig érzed jól magad a pozitív gondolkodásoddal, amíg el nem akadsz a jelzálog-fizetéssel, nem érkezik egy soron kívüli számla, vagy mikulás csomagot találsz a szélvédődön. „Még ekkor is szerethető vagy?”, tetted fel tegnap a kérdést.

Katie: Igen, ezt mondtam.

Ray: Vagyis a stresszes gondolataink megkérdőjelezése – az önvizsgálat – erősebben támogatja az örömünket, mint a kellemes gondolatok gondolása?

Katie: A stresszes gondolataink megvizsgálása megmutatja nekünk, hogy ezek a gondolatok nem igazak. És ha meglátjuk, hogy a stresszes gondolataink nem igazak – ha már elég mélyen és alaposan megkérdőjeleztük őket – akkor mi marad? Szeretet marad. Te maradsz, totális szeretetben önmagaddal, és egy olyan elmével, mely másokra is csak szeretetet képes kivetíteni.
         Nem tudod elhitetni magaddal, hogy szerethető vagy, bármennyire is próbálkozol, mert amikor slamasztikában vagy, akkor a valódi hiedelmeid emelkednek a felszínre, és letaszítják a trónról a pozitív gondolatokat, melyeket gondolni szeretnél. Vagyis, mondjuk, évek óta mondogatod magadnak, hogy „Szerethető vagyok, szerethető vagyok,” és erre a férjed a szemedben hazudik, az anyád randán viselkedik veled, na, ilyenkor a mélyben húzódó „Nem vagyok szerethető” felülírja az összes pozitív megerősítésedet.
Azt jelenítjük meg, amit valójában hiszünk. Amit hiszünk, azt látjuk. Tehát olyat nem láthatunk, amit nem hiszünk. Az emberek a pozitív megerősítések teremtő erejéről beszélnek. Mondogathatod, hogy „Autót akarok, autót akarok, autót akarok,” de ha az elméd rugója olyan gondolatokra jár, mint „Nem érdemlem meg, nem leszek képes fenntartani, sosem leszek sikeres” ha mindezek futnak az elmédben, akkor ezt fogod megjeleníteni, és ez irányítja az életedet. És amíg ezeket a gondolatokat hiszed, addig a pozitív gondolkodás nem elég erős ahhoz, hogy felülírja a negatív hiedelmeidet (bár előfordul, hogy bizonyos esetekben segít az emberen).
         Ha szeretnék valamit, akkor megyek és megszerzem. Közben megvizsgálom bármilyen hiedelmemet, mely megállíthat. És a vizsgálat során bölcsen értékelhetem azt, amim már így is van. Asszem, ez az igazi trükk: azt akarni, amid van, akár meg tudod szerezni a kocsit, akár nem. Igazából persze nem tudom, hogy ez-e a trükk. Amit azonban biztosan tudok az az, hogy a világ gyönyörű, és erre mindannyian képesek vagyunk ráébredni.

2010. október 5., kedd

A Gondolat-Rasszizmusról


A gondolatoknak, főleg az ún. negatív gondolatoknak, nincs túl jó hírneve. Rengeteg hiedelemrendszert megtanulhatunk arról, hogyan is űzzük ki őket a fejünkből, mondván pl. hogy a negatív gondolatnak negatív a rezgése, ezáltal majd negatív történéseket fogunk "bevonzani" az életünkbe. Ezért aztán ezerrel próbálkozunk "pozitív" gondolatokat gondolni, mert akkor majd pozitív történések vonzódnak be az életünkbe. Ez neveztem én el a gondolattal való trükközésnek, Kedves Barátnőm pedig gondolat-rasszizmusnak. Küzdünk, küzdünk, bírkózunk, bírkózunk azokkal a fránya gondolatokkal, hátha egyszer majd csak pozitív gondolatok lesznek a fejünkben.
Hát, ez az elképzelés igencsak a felszínt kaparássza. Ráadásul ellenséget gyárt a világ legtermészetesebb jelenségéből, a gondolatból. Sőt, saját magamat is utálom, ha még mindig negatív gondolatokat találok a fejemben, mintha én tenném őket oda. És akkor még erősebben próbálkozom, hogy kitelepítsem őket onnan. Ez iszonyú fárasztó, teljességgel félreértett "technika", ráadásul félelem-alapú. Átmenetileg tud eredényeket hozni, de amíg ott a mélyben a tudatalattinkban felhalmozott hiedelemrendszer, amiről fogalmunk sincs, addig nagyrészt hiábavaló. Erre szoktam azt mondani, hogy tejszínhabot fújunk a kakikupac tetejére (elnézést). Ismerek olyan embereket, akik annyira utálják a hétköznapi életüket, és az abban szereplő gondolatokat, hogy egy tetszetős illúzióvilágot építettek a fejükben, és oda szöknek el a "szörnyű valóság" elől. Én is évekig haragudtam magamra a negatív gondolataim miatt, amikor is már annyira belefáradtam a velük való küzdésbe, hogy rám talált Byron Katie Munka-Módszere. Nézzük, mit mond Katie a gondolatokról. (És a legközelebbi blogbejegyzés a pozitív megerősítésekről fog szólni, kicsit bővebben.)


Hogyan tekints megértéssel a gondolataidra? 

A gondolat ártalmatlan, míg csak nem hiszünk neki. Nem a gondolataink, hanem a hozzájuk való ragaszkodásunk okozza a szenvedést. A gondolathoz való ragaszkodás azt jelenti, hogy elhisszük, hogy a gondolat igaz, anélkül, hogy ezt megvizsgáltuk volna. A hiedelem egy olyan gondolatot jelent, amelyhez régóta ragaszkodunk, fenntartás nélkül elhisszük, sőt legtöbbször nem is vagyunk tudatában.

A legtöbben azonosulunk azzal a valakivel, akiről a gondolataink azt állítják, hogy „ez vagyok én”. Figyeld csak meg, hogyan is működik a lélegzésed! Észreveheted, hogy nem is te lélegzel – lélegeztetve vagy. A gondolkodással, a gondolatokkal ugyanez a helyzet. A gondolatok csak úgy megjelennek. Kilépnek a semmiből és visszamennek a semmibe, mint ahogy a felhők mozognak az üres égbolton. Azért jönnek, hogy áthaladjanak, nem pedig azért, hogy maradjanak. Nincs bennük semmi „káros”, míg igaznak nem hisszük őket, és nem kezdünk el hozzájuk ragaszkodni.

Soha még senki nem volt képes arra, hogy kontrollálja a gondolatait, még akkor sem, ha vannak emberek, akik történeteket mesélnek róla, hogyan sikerült ez nekik. Ha nem megszabadulni próbálsz a gondolataidtól, hanem megértéssel és kíváncsisággal fordulsz feléjük, akkor ők hagynak el téged.

A gondolatok olyanok, mint a szellő, mint a levelek a fákon, mint az esőcseppek hullása. Feltűnnek, megjelennek – és ha megvizsgáljuk őket, megbarátkozhatunk velük. Veszekednél egy esőcseppel? Egy esőcseppben nincs semmi személyes, és ugyanígy, nincs semmi személyes a gondolatokban sem. Ha újra felbukkan egy egykor fájdalmas elképzelés a fejedben, melyet már megértéssel megvizsgáltál, akkor már legfeljebb érdekesnek fogod találni. Ami korábban rémálom volt, most már csak érdekes. A legközelebbi alkalommal, ha felbukkan, lehet, hogy már inkább mulatságosnak találod. Végül tán észre sem fogod venni. Ez az ereje annak, ha szereted, ami van.

2010. október 4., hétfő

Harcban a Valósággal - Ami éppen van, az Van



Minden szenvedésünk okozója az a meggyőződésünk, hogy a dolgoknak máshogy kellene lenniük, mint ahogy vannak. Pl. „A gyerekeimnek hálásnak kellene lennie azért, amit értük teszek.” Amíg elhisszük ezt a gondolatot, addig ellenállásban vagyunk azzal kapcsolatban, ami van. Ha a gyerekeim nem hálásak, akkor pont erre van szükségem ahhoz, hogy észrevegyem, megvizsgáljam ezt a hitemet, és megnézzem milyen ezzel a gondolattal együtt élni, illetve milyen érzés nélküle – ha teljesen és tökéletesen elfogadom, ami éppen van. AMI VAN, AZ VAN. Amikor szembeszállok a valósággal, mindig vesztes maradok. 

A szenvedésnek egyetlen módja létezik: amikor elhiszünk egy gondolatot, mely harcba száll azzal, ami van. Ha az elme teljesen tiszta, akkor az, ami van, megegyezik azzal, amit akarunk. Ha azt szeretnéd, hogy a valóság másmilyen legyen, mint amilyen éppen az adott pillanatban, az olyan, mintha egy macskát szeretnél megtanítani ugatni. Próbálkozhatsz, és még tovább próbálkozhatsz, a macska pedig újra meg újra azt fogja mondani neked, hogy „miaú”. Azt akarni, hogy a valóság másmilyen legyen, mint amilyen az adott pillanatban, reménytelen.

Ha elkezded figyelni a gondolataidat, észreveszed, hogy naponta rengetegszer jelennek meg ilyesmik a fejedben: „Unom ezt az esőt, ki kéne már sütnie a napnak végre.” „Karcsúbbnak és fiatalabbnak kéne lennem.” „A férjemnek nem kellene annyit dolgoznia, aztán este innia és tévéznie.” Ez pontosan az a gondolkodási mód, amikor azt akarjuk, hogy a valóság más legyen, mint amilyen. Minden stressz és lelki fájdalom abból fakad, hogy harcba szállunk azzal, ami van, a pillanatnyi valósággal.

Sokan félnek attól, hogy ha elfogadják, ami van, akkor passzívvá válnak, nem éreznek késztetést a cselekvésre, gyengék lesznek. Az elfogadás mindig a pillanatnyi valóság elfogadására vonatkozik, nem azt jelenti, hogy a helyzet most már mindig így fog maradni. Sőt! Nézd csak meg milyen energetikai különbség van a két hozzáállás között: 1.) „Bárcsak ne veszítettem volna el a munkámat, sosem fogok újat találni.” 2.) „Elveszítettem a munkámat. Rendben. Mit tehetek most?”

Ha elkezded a gondolataidon való önmunkálkodást, hamar rá fogsz jönni, hogy amiről eddig azt hitted, hogy nem kellett volna megtörténnie, pont annak kellett megtörténnie. Meg kellett, hogy történjen, mert megtörtént, és ezt semmilyen ellenkezés, szenvedés, gondolkodás sem tudja meg nem történtté tenni. Ez nem azt jelenti, hogy helyeseld vagy ünnepeld. Ez csak azt jelenti, hogy képes vagy a dolgokat belső harcod zavarodott gondolkodása nélkül látni. Senki nem akarja, hogy betegek legyenek a gyerekei, senki nem szeretne autóbaleset részese lenni, de ha egyszer már megtörténnek ezek a dolgok, mily módon támogathat és erősíthet minket az, ha mentális harcba fogunk ellenük?

Onnan tudhatjuk, hogy a valóság úgy van jól, ahogy van, hogy ha gondolatban harcra kelünk vele, az fáj. Feszültek, frusztráltak leszünk, nem érezzük természetesnek és kiegyensúlyozottnak magunkat. Ha megállítjuk a valósággal való küzdelmünket, egyszerűen, áramlóan, kedvesen és félelem nélkül tudunk cselekedni.

2010. október 2., szombat

A Három Dolog - Kinek a dolgával foglalkozom éppen?



 Az Univerzumban csak három fajta dolgot tudok találni: az én dolgomat, a te dolgodat, és a Valóság/Isten/Teremtő dolgát. A Valóság az, ami mindent ural. Bármi, ami az én, a te és bárki más befolyásán kívül esik, a Valóság/Isten dolga.

Az átélt stressz nagy része abból származik, hogy mentálisan a saját dolgainkon kívül élünk. Amikor olyasmiken jár az eszem, hogy „azt szeretném, ha boldog lennél; jobban kéne vigyáznod magadra; pontosnak kéne lenned; figyelmesebbnek kéne lenned; abba kéne hagynod az ivást”, akkor a te dolgaiddal foglalkozom. Ha aggódom földrengés, háború, árvíz miatt, vagy ha meg akarok halni, akkor a Valóság/Isten dolgaiba avatkozom. Ha gondolatban a te dolgaiddal, vagy Isten dolgaival foglalkozom, akkor kirekesztem, elszigetelem magam magamtól, és tőled, illetve a többi embertől és a jelentől is. Figyeld meg az érzést, amikor azt gondolod pl., hogy „Apámnak meg kellene értenie engem.” Fájdalom és magány jár együtt ezzel a gondolattal. Valahányszor, amikor lelki fájdalmat és magányt élsz át, mindig valaki más dolgával foglalkozol (vagy a Valósággal harcolsz).

És ha én gondolatban a Te életedet élem, ki marad itt, hogy az én életemet élje? Mindketten ott vagyunk nálad. Gondolatilag a te ügyeidben, dolgaidban lenni, távol tart engem attól, hogy jelen lehessek a saját életemben. Elválasztom magam saját magamtól, aztán pedig csodálkozom, hogy miért is nem működik az életem.

Azt gondolni, hinni, hogy én tudnám, mi lenne a legjobb bárkinek is, azt jelenti, hogy nem a saját dolgaimmal foglalkozom. Még, ha a szeretet nevében teszem is, akkor is ez tiszta önteltség, aminek az eredménye: feszültség, nyugtalanság és félelem. Tisztában vagyok azzal, hogy mi jó nekem? Ez az egyetlen dolgom van. A legjobb, ha először ezzel foglalkozom, mielőtt megoldanám a te problémáidat.

Amikor eljutsz oda, hogy a „kinek a dolga” kérdését elég mélyen megérted, és a saját dolgaiddal kapcsolódsz össze, elképzelhetetlen érzelmi felszabadulást élhetsz át az életedben. Amikor csak stresszt vagy kellemetlenséget érzel, állj meg és tedd fel magadnak a kérdést: „Kinek a dolgával foglalkozom gondolatban?”  Ez a kérdés vissza tud téged vezetni önmagadhoz. És lehet, hogy rádöbbensz, hogy soha nem tudtál jelen lenni a saját életedben, mert gondolatban mások dolgaival foglalkoztál, az ő életüket élted. Ha csak egyszerűen észreveszed, hogy valaki másnak a dolgába merültél bele, máris visszatérhetsz saját csodálatos önmagadhoz. És megvizsgálhatod a stresszes gondolataidat a Négy kérdés és a Megfordítások segítségével.

ÉS EKKOR LESZEL KÉPES VALÓBAN SEGÍTENI ANNAK, AKI KÉRI. JELEN LENNI VELE, A SAJÁT STRESSZES TÖRÉNETEID NÉLKÜL.

Mindezt elhinni nem lehet, csak megélni. 


2010. október 1., péntek

"Az embereknek nem kéne hazudniuk"



Ray: Amikor a valóságra ébredésed történetét meséled, az olyan reveláció-szerűnek tűnik. Azoknak, akik a Munkát végzik, hasonló revelációkban van részük, vagy inkább a rendszeres Munka hatására ezek a megértések mintegy teljesen természetessé válnak?

Katie: A rendszeres Munka hozza meg a hatását; az emberek visszatalálnak valódi természetükhöz. Az embereknek nincs szükségük hirtelen revelációkra. Mindent pont akkor kapnak meg, amikor szükségük van rá, gondolatról-gondolatra. Amikor az elme elkezd magára ébredni, az egy állandó folyamat.
Az elme végtelenül kreatív. És amikor nincs beragadva, te jóságos ég, innen származik az összes öröm. Történik valami, és úgy látjuk, értjük, gondoljuk, hogy az szó szerint mulatságos, pedig azelőtt mindig elkeserített bennünket. Mintha például valaki azt mondaná: „Azt mondta, menjek el.” Ezt kétféleképpen lehet megélni: fájdalmasan és szenvedően, vagy örömmel, boldogan „Azt mondta, menjek el.” (Kétféle hanghordozással kimondva.)
Ha valaki nekem azt mondja, hogy menjek el, ez egy lehetőség számomra arra, hogy jobb élete lehessen ennek az embernek nélkülem, meg hogy rájöjjek, hol nem kell lennem, illetve, hogy megláthassam, mi lehet még annál is jobb, mint a szeretett személlyel lenni. Tehát azok a gondolatok és állítások, melyek eddig lehangoltak, most örömet hoznak számomra. Ezt nem könnyű megérteni olyasvalakinek, aki azt hiszi, amit én is hittem azelőtt.

Ray: Említenél pár különösen általános történetet és hiedelmet, melyeket a Munkát elkezdő emberek ráismernek?

Katie: Amikor azt mondom egy kb. ezerfős teremben, hogy „Az embereknek nem kéne hazudniuk – igaz ez? Hányan gondoljátok úgy, hogy ez igaz?”, akkor az ezerből mindenki felemeli a kezét. Aztán megkérdezem, „Szoktak hazudni az emberek?”, ők pedig mind igennel válaszolnak. Végül pedig azt kérdezem, „Van itt olyan ember a teremben, aki még sosem hazudott?” Ilyenkor egyetlen ember sem emeli fel a kezét.”
Vagyis a valóság a következő: Kéne hazudnia az embereknek? Igen. Honnan tudom ezt? Mind azt teszik. Ez nem a hazugság helyeslését jelenti. De, ha tisztában vagyok azzal, hogy az embereknek hazudniuk kell, amikor épp azt teszik, akkor egy kicsit nyitottabbá, egy kicsit megértőbbé és toleránsabbá válok, amikor a gyerekem vagy a partnerem hazudik. Aztán pedig fordítsd meg: Nekem nem kéne hazudnom. Én vagyok az, akivel dolgoznom kell. Én vagyok az, aki megváltoztatja a világot, ha én képes vagyok megvalósítani azt, amit szerintem tenni kéne, vagy éppen nem kéne ezen a világon.
Az emberek többsége elképesztő hiedelmeket dédelget: „Nem érdeklem őket”; „Sikeresebbnek kéne lennem”; „Nincs elég pénzem”; „Túl kövér vagyok”; „Nem szabadott volna ezt tenniük”; „Nem vagyok elég jó”; - a hitek pedig csak sorakoznak szépen egymás után. De amikor elkezded megkérdőjelezni őket, akkor az „Igaz ez?” kérdés élni kezd benned. Életre kel. Elkezd kiemelkedni, hogy megértéssel ölelje meg azt a rengeteg egyetemes stresszes hiedelmet, melyekbe az emberiség évszázadok óta beleragadt.
A „Ki lennék e nélkül a gondolat nélkül?” kérdés is elkezd élni, mert megtanulod észrevenni, hogy milyen stresszel jár együtt, amikor elhiszel egy gondolatot. És amikor ez megtörténik – édes jó istenem – micsoda világ! Abban a pillanatban egy olyan állapot kezd el történni, melyet én soha véget nem érő meditációnak nevezek.
Megszűnsz test-azonosultságú lenni. Az elme saját maga örömévé válik. Saját magával kel táncra. Látja, hogy ő a saját maga egyetlen énje. Saját maga végső kapcsolata, szerelme és barátja. Az elme természete olyan, hogy amint saját magát megszereti, akkor mindent szeretni fog – éppúgy ahogy ellenáll mindennek, amíg magának ellenáll.