Sziasztok, Chad vagyok. Igen személyes megosztásra készülök, ami segítségére lehet azoknak, akik épp gyászolnak.
Ez év januárjában az édesapám váratlanul meghalt, ami szívem-lelkem mélyéig lesújtott. Néhány hét elteltével a sokkot olyan mély szomorúság
váltotta fel, amit addig elképzelni sem tudtam. Folyton apámon jártak a
gondolataim. A szomorúsághoz pedig még a bűntudat, a harag és a félelem
egyvelege is hozzákapcsolódott. A nevetés legalább annyira fájt, mint a sírás.
Kilenc hónapon át szinte folyamatosan egy gombócot cipeltem magammal a
torkomban. Ezt szó szerint így éltem meg, és bármikor, ha csak apám említésre
került vagy rágondoltam, úgy éreztem, hogy az érzelmeim mindjárt előtörnek a
torkomon keresztül. Nem dramatizálom túl a helyzetet. Két lábon jár zombinak
éreztem magam.
Scott próbált segíteni, de még nem álltam készen arra, hogy elengedjem a
fájdalmat, mivel azt hittem, hogy azzal elárulnám apámat. Aztán egy különösen
kemény szeptemberi nap végén Scott már könyörgött, hadd segítsen. Elmondtam
neki, hogy logikusan tudom, hogy foglalkoznom kell ezzel a dologgal, csak
nagyon félek. Félek valóban belemenni azokba az érzésekbe. Félek, hogy mi más
fog még feljönni. Ekkorra már alig tudtam visszatartani a torkomból előtörni
készülő áradatot. Mi lesz, ha átszakad a gát?
Végül beleegyeztem. A Kiloby Centerben úgynevezett „először a traumával foglalkozunk” megközelítést alkalmazunk. Velem is ezt csinálta végig Scott. Nem
beszéltünk az érzéseimről, hanem mélyen beléjük éreztem. Tovább már nem álltam
ellen nekik, hanem padlógázzal beléjük mentem. Félelmetes volt. Rengeteget
sírtam. Aztán jött a megkönnyebbülés. A gyász súlya elkezdett felemelkedni
rólam. Fizikailag is könnyebbnek éreztem magam. Kilenc hónap után először
voltam képes anélkül gondolni az apámra, hogy azonnal kiboruljak. És szép
emlékek kezdtek el előbukkanni a kórházi két napunk újra, meg újra, meg újra
felbukkanó emlékei helyett.
Mostanra már lassan két hónapja kidugtam a fejem a gyász ködéből. Ahogy
visszanézek, egyszerűen nem ismerem fel azt az embert, aki az év nagy részében
voltam.
A gyász egy folyamat, és egyénenként különbözően zajlik. Megtenni azt a
lépést, hogy a gyászban benne rejlő mély érzésekkel szembenézzünk, igen
ijesztőnek tűnik, de végső soron erre van szükségünk, ha szeretnénk a gyógyulás
útjára lépni. Még mindig hiányzik az édesapám. Minden nap gondolok rá. De most
már mosolyogva.
Köszönöm, hogy végigolvastátok.
Szeretettel,
Chad.
(Chad Scott Kiloby párja. Scott pedig a Kiloby Center alapítója és vezetője, illetve az Élő Önvizsgálatok megalkotója, nagyra becsült mentorom.)
Veszteségélményt rengeteg minden jelenthet már születésünktől kezdve: a számunkra fontos emberek halála, kapcsolatok vége, válás, szakítás, munkahely megszűnése, lakóhelyváltás, egészségünk, testi adottságaink, fiatalságunk, anyagi javaink, és bármilyen számunkra értékes, fontosságot jelentő dolog vagy elképzelés elveszítése. De ilyesmi lehet átvittebb értelemben a valamikor elvesztett önértékelésünk, önbecsülésünk, teljességérzetünk, az álmaink, vágyaink, vagy mindazon (érzelmi) szükségleteink, melyek betöltetlenül maradtak. Sokakban élnek idealizált képzetek a harmonikus családról, a sohanemvolt gyermekkorukról, a boldog életről, a problémamentes párkapcsolatról, a tökéletes testről – hogy csak néhány igen jellemzőt említsek -, melyek abszurd módon pont, hogy nehezítik az élet és önmagunk szeretetteli elfogadását. Érdekes módon még a megszokott hitrendszereinkhez is annyira ragaszkodunk tudattalanul, hogy nagyon érdemes lehet „átfájni” a tőlük való elszakadást, mikor rajtuk dolgozunk.
Veszteségeink tudatosítása és feldolgozása, sebeink megfájása és begyógyítása alapvető feltétele annak, hogy az életben haladni és fejlődni tudjunk, tudatosabb döntéseket hozzunk, abbahagyjuk a régi minták ismételgetését, valamint a menekülést és a bujkálást.
Amikor elveszítünk valami számunkra fontosat, érzelmek egész sora bukkan fel bennünk, hogy elvégezhesse a „feladatát”. Dolgunk akad ilyenkor a dühvel, az ellenállással, a tehetetlenséggel, a bűntudattal, a bánattal/szomorúsággal. Mivel ezeket az érzelmeket sosem tanulhattuk meg a maguk teljességében átélni, átérezni, feldolgozni, illetve általában fogalmunk sincs, mihez kezdjünk a veszteségek okozta érzelmi fájdalmunkkal, rendszerint elkerülő- és menekülő utakkal próbálkozunk. „Erősnek” mutatjuk magunkat, a munkánkba menekülünk, rögtön új párkapcsolatba ugrunk fejest, ezerféle dologgal, neadjisten függőségekkel vonjuk el a figyelmet a fájdalmas és nehéz érzéseinkről. Nemhogy keresnénk az önmagunkkal való gyógyító kapcsolódást, hanem épp az ellenkező irányba rohanunk.
A megoldás azonban nem az elkerülésben, hanem a mély átélésben van. Így a seb szépen ki tud tisztulni és be tud gyógyulni, s nem fog felszakadva még sajgóbban fájni.
Az ÖnMunka módszertanában - többek között - a Scott által is alkalmazott
megközelítést használjuk. Nem csak gyászunk és veszteségeink, hanem minden más
fájdalmas érzést okozó történetünk feldolgozására. Várlak
szeretettel egyéni vagy
csoportos formában:
Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció) 2016 december 9-11. Részletekért kattints ide.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése